A Hamis Sákramentumokról II: A Gyónásról | Kálvin János

2022.02.10. Off By neilnejmed

A keresztyén vallás alapvonalai.

Írta Noyoni Kálvin János

Basel

Mdxxxvi.

A bűnbánatról (gyónásról).

A bérmálás után teszik a gyónást, amelyről oly rendszertelenül és összevissza beszélnek, hogy tanításukból a lelkiismeret semmi bizonyos és határozott eredményt nem nyerhet. Mi először azt fogjuk röviden előadni, amit a bűnbánatról az Írásból tanultunk; akkor azután azt, amit ők tanítanak róla; végül pedig ki fogjuk mutatni, hogy mily gyenge alapon, helyesebben, minden alap nélkül csináltak belőle sákramentumot.

A bűnbánatról némely tudós férfiak már réges-régen, mikor még a Szentírás volt az irányadó, s annak egyszerű és világos tanítása szerint akartak beszélni, azt mondották, hogy az két részből áll: a megöldöklésből és a megelevenedésből. A megöldöklést úgy értelmezik, hogy az a léleknek a bűn megismeréséből és az Isten ítéletének érzéséből származó fájdalma és rettegése. Mert amidőn valaki bűnössége igazi megismerésére eljutott: – akkor kezdi a bűnt igazán gyűlölni és utálni, akkor hasonlik meg lelkében önnönmagával, nyomorultnak és elveszettnek vallja magát, és vágyva vágyik mássá lenni. Ehhez járul, hogy mihelyt az ember valamiképpen érezni kezdi az Isten ítéletét (mert az egyik a másikból közvetlenül következik): megrendül, a porba sújtva fekszik, lesújtva remeg, bátorságát veszti s feladja reményét. A bűnbánatnak ez az első része, amit közönségesen töredelemnek neveztek. – A megelevenedést úgy értelmezik, hogy ez ama megvigasztalódást jelenti, mely a hitből születik; amidőn ti. az ember, minekutána bűnös voltának tudata által lesújtatott, azután az Isten jóságára, könyörületességére, kegyelmére és idvezítésére tekintvén, mely van a Krisztus által, feleszmél, fellélegzik, új erőre kél és mintegy életre támad a halálból. – Mások látván, hogy e kifejezés (poenitentia, bűnbánat) a Szentírásban különböző értelemben fordul elő: két formáját vették fel, s hogy azokat egymástól valami ismertetőjellel megkülönböztessék, az egyiket, amelyben a bűnös a bűn rásütött bélyege által megsebezve és az Isten haragjától való rettegés által gyötörtetve, ebbe a háborgásba belenyűgződve vergődik és abból magát kiszabadítani nem tudja: törvényszerű (legalis) bűnbánatnak nevezték; a másikat, amelyben a bűnös, bár magában súlyosan gyötrődve, mégis magasabbra emeltetik, és a Krisztust, sebeinek orvosságát, rettegésében vigasztalását, ínségében menedékét megragadja: – evangéliumi bűnbánatnak mondották. A törvényszerű bűnbánatra példák: Kain, Saul, Júdás; akiknek bűnbánata alatt, midőn arról megemlékezik, a Szentírás az Isten haragjától való félelmet érti, mely a bűn súlyos voltának felismeréséből származik. (1) De mivel ők Istent csak bosszúállónak és csak bírónak ismerték: ezzel az érzéssel haltak meg. Tehát az ő bűnbánatuk nem egyéb volt, mint valami előcsarnoka a pokolnak, amelybe már ez életben belépve, szemmel láthatólag elkezdtek lakolni a felséges Isten haragjáért.

Evangéliumi bűnbánatot látunk mindazokban, kik a bűn tövisei által magukban ugyan meg vannak sebezve, de az Isten irgalmába vetett bizodalom folytán talpra állva és újjászületve az Úrhoz fordultak. Ezekiás királyt halálának tudtul adása ugyan nagyon megrettentette; de sírván, könyörgött és midőn lelke bételt Isten jóságával, bizodalmát visszakapta. (2) A ninivebeliek is megzavarodtak pusztulásuk rettentő hírére; de zsákba öltözve s hamut hintve fejükre, imádkoztak, reményelvén, hogy az Urat magukhoz téríthetik és rettenetes haragjától elfordíthatják. (3) Dávid megvallotta, hogy nagyot vétkezett a népszámlálás alkalmával, de hozzátette: “Vedd el Uram a te szolgádnak álnokságát!” (4) Elismerte a Náthán szemrehányására a házasságtörés bűnét és Isten előtt porba omlott, de reményelve várta egyszersmind a bocsánatot. (5) Ilyen volt bűnbánata azoknak, kik a Péter prédikációjára szívükben megrendültek, de bízva Isten jóságában, hozzátették: “mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?!” (6) Ilyen volt a Péter bűnbánata is, ki bár keservesen sírt, de nem szűnt meg reményleni.

Ez ugyan mind igaz, s mégis, amennyire a Szentírásból ki tudom venni, a bűnbánat fogalmát másképpen kell felfogni. Mert az, hogy a hitet a bűnbánat fogalma alá foglalják, ellenkezik azzal, amit Pál apostol az Apostolok cseledeteiről írott könyvben mond, hogy ő hirdette zsidóknak és pogányoknak az Isten iránt való bűnbánatot és a Jézus Krisztusban való hitet. (7) Itt a kettőt, a bűnbánatot és a hitet, mint két különböző dolgot említi fel. Hogy áll hát a dolog? Lehet talán valódi bűnbánat hit nélkül? – Semmi esetre. Csakhogy, bárha nem szétválaszthatók, egymástól mégis megkülönböztetendők. Mert, amiképpen nincsen hit reménység nélkül és mégis a hit és a reménység különböző dolgok: úgy a bűnbánat és a hit is, jóllehet állandó kapoccsal vannak összekötve egymással, mégis inkább össze kell őket kapcsolni, mint összezavarni.

Így tehát – legalább az én ítéletem szerint – a bűnbánat a mi testünknek és ó-emberünknek megöldöklése, amelyet bennünk az Istennek igazi és tiszta félelme eszközöl. Ebben az értelemben kell felfogni mindazokat a nyilatkozatokat, amelyekkel akár hajdan a próféták, akár azután az apostolok kortársaikat a bűnbánatra buzdították. Mert arra iparkodtak, hogy azok bűneik tudata által felriasztatván és az Istentől való félelem által hajtatván, Isten előtt porba hulljanak és magukat megalázzák, s így ismét az élet útjára forduljanak és megtérjenek. Ezért használják felváltva ugyanazon értelemben a következő kifejezéseket: megtérni, az Úrhoz fordulni, bűnbánatot tenni. És Keresztelő János e kifejezéssel: “Teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket!” ezt fejezi ki: olyan életet folytassatok, amely az ilyen bűnbánathoz és megtéréshez illik. (8)

Az evangélium egész summája pedig e két részből áll: a bűnbánatból és a bűnbocsánatból. Mert Keresztelő János, ki a Krisztus megjelenésének előhírnökéül küldetett az ő útjának készítésére, így prédikált: “Térjetek meg, (9) elközelgetett a mennyeknek országa“. (10) A bűnbánatra hívással arra intett, hogy ismerjék be, hogy bűnösök és hogy mindenestül fogva kárhozottak, hogy ekként testük megöldöklésére és a lélekben való újjászületésre teljes szívükből vágyakozzanak. Az Isten országa hirdetésével a hitre hívott fel; amennyiben az Isten országa alatt, amelyről azt tanította, hogy közel van, a bűnök bocsánatát, az üdvösséget, életet értette, és mindazt, amit a Krisztusban nyerünk. Ezért olvassuk a többi evangélistáknál: eljött János, prédikálván a megtérésnek keresztségét a bűnök bocsánatjára. (11) Ami tehet-e egyebet, mint azt, hogy a bűnök terhe alatt elgyötröttek és roskadozók az Úrhoz térjenek és a bűnbocsánat és az idvesség felől reménységet vegyenek. Krisztus is e szavakkal kezdte tanítását: elközelgetett az Isten országa, térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak! Először kijelenti a kegyelemnek őbenne nyilvánvalóvá lett drága ajándékait; erre megtérést kíván, s csak legvégül bizodalmat az Isten ígéretei iránt. Amidőn tehát Krisztus az evangélium egész feladatát röviden körvonalazni akarta, azt mondta, hogy szükséges neki szenvednie és a halottak közül feltámadnia, a megtérésnek és bűnök bocsánatának az ő nevében prédikáltatnia. (12) Ezt prédikálták az apostolok is az ő feltámadása után: feltámasztatott az Isten által, hogy adjon Izraelnek megtérést és bűnbocsánatot. (13) A Krisztus nevében prédikáltatik pedig a megtérés akkor, mikor az evangélium tudományából meghallják az emberek, hogy minden ő gondolataik, érzelmeik, törekvéseik romlottak és bűnösök. S ennélfogva, ha be akarnak menni az Isten országába: szükséges, hogy újjászülessenek; az újjászületés pedig abban áll, hogy részük lesz a Krisztusban, kinek halálában meghalnak a gonosz kívánságok, kinek keresztjében a mi ó-emberünk megfeszíttetik, kinek sírjában a bűnnek teste eltemettetik. A bűnök bocsánata pedig prédikáltatik akkor, midőn az emberek megtaníttatnak arra, hogy Krisztus nekik váltsággá, megigazulássá, elégtétellé, életté lett, hogy az ő nevéért Isten színe előtt megigazultak és feddhetetlenek legyenek. (14) Egyszóval tehát a bűnbánatot úgy értelmezem, hogy az – megöldököltetés. Ez a bűnbánat nyit utat először nekünk a Krisztus ismeretére, aki senki másnak nem adja magát, hanem csak azoknak a nyomorult és lesújtott bűnösöknek, akik nyögnek, küszködnek, megterhelten vánszorognak, éheznek és szomjúhoznak, akiket fájdalom és gyötrelem emészt. Erre a bűnbánatra törekedni, érette egész erővel fáradni, elérhetéséért küzdeni: ez a mi egész életünk állandó feladata. Plató azt szokta mondani, hagy a bölcs élete a halálról való elmélkedés. Mennyivel inkább elmondhatjuk mi, hogy a keresztyén ember élete folytonos törekvés és gyakorlat a test megöldöklésére, míg az teljesen megsemmisül. Aminél fogva, az én meggyőződésem szerint, ebben a gyakorlatban az haladt legtöbbre, a ki legjobban megtanulta magával meg nem elégedni; nem azért, hogy ebben a mocsokban maradjon, hanem inkább azért, hogy az Istenhez siessen és fohászkodjék, hogy a Krisztus halálába beoltatván, a bűnbánatról elmélkedjék. Ez a felfogás, amint egyfelől mindenik között a legegyszerűbb, úgy másfelől nekem a Szentírás igazságával leginkább megegyezőnek látszott.

Most áttérek azoknak a vizsgálatára, amiket a szofista skolasztikusok (15) tanítottak a bűnbánatról; amelyeken, amint csak lehet, oly gyorsan futok keresztül, mivel nincs szándékomban mindenre kiterjeszkedni, hogy ez a mi könyvecskénk, melyet én csak egy kis kézikönyv terjedelmére akarok szabni, végtelen hosszúra ne nyúljék. Ők ugyanis a különben teljességgel nem valami bonyolult dolgot oly sok kötetbe burkolták bele, hogy a kivezető utat nem könnyen fogod megtalálni, ha csak valamennyire is belemerülsz az ő zűrzavaros okoskodásaikba. Először is már a fogalom meghatározásában nyíltan elárulják, hogy soha sem értették, hogy mi a bűnbánat. Kikapnak ugyanis bizonyos mondásokat a régiek irataiból, amelyek távolról sem fejezik ki a bűnbánat lényegét. Így pl., hogy a bűnbánat annyi, mint: az azelőtt elkövetett bűnöket megsiratni s megsiratásra valókat többé el nem követni; (16) vagy bánni az elkövetett gonosz cselekedeteket és megbánásra méltókat többé el nem követni; (17) vagy: a bűnbánat bizonyos fájdalmas bűnhődés, mely már magában véve büntetése annak, amit az ember sajnál, hogy elkövetett; (18) vagy: a szív fájdalma és a lélek keserűsége a gonoszak miatt, amelyeket valaki elkövetett, vagy amelyekkel egyetértett. (19) – Mert ha meg is engedjük, hogy helyesek az atyák eme mondásai (amit ugyan a vitatkozónak nem lenne nehéz kifogásolni), mégis nem abból a célból mondották ők azokat, hogy ezekkel meghatározzák a bűnbocsánatot, hanem csak azért, hogy intsék az övéiket, hogy ugyanazon hibákba ismét vissza ne essenek, amelyekből kiszabadultak. Az ily mesterkélten meghatározott bűnbánatban aztán megkülönböztetik a szív gyötrelmét, a száj vallomását és a cselekedetek általi elégtételt; (20) semmivel sem különb tudományossággal, mint amilyennel a meghatározást csinálták, habár úgy akarják magukat feltüntetni, mint akik nagyon járatosak a bizonyítások összeállításában. Ámde ha a meghatározásból valaki ekként következtetne – mely érvelési mód a dialektikusoknál csakugyan szokásban van –: lehetséges, hogy valaki az azelőtt elkövetett bűnöket megsiratja és megsiratásra méltókat többé el nem követ; lehetséges, hogy a végrehajtott gonosz tetteket megbánja és megbánásra méltókat újra elkövetni, magának meg nem engedi; lehetséges, hogy megbűnhődik azért, amit sajnál, hogy elkövetett stb., bárha mindezt szájjal nem is vallja: mi módon fogják felosztásukat megvédelmezni? Mert ha ez az igazán bánkódó bűnös vallomást nem teszen: úgy megvallás nélkül is lehet bűnbánat. Ha pedig azt mondják, hogy a fennebbi felosztás a bűnbánatra, csak mint sákramentumra vonatkozik, vagyis a teljes tökéletességű bűnbánatra értendő, melyet azonban meghatározásukba nem foglaltak bele: akkor engem nem vádolhatnak, hanem magukra vessenek, hogy nem adtak tisztább és világosabb meghatározást. Mert én – az én egyenes természetemhez képest – vita alkalmával, magára a meghatározásra alapítok mindent, amely az egész disputációnak sarkpontja és fundamentuma. Ámde, hadd legyen meg ez az iskolamesteri szabadság! (21) Mi pedig immár vizsgáljuk meg rendre az egyes részeket!

Azt szeretném, hogy vegyék észre az olvasók, hogy itt nem a szamár árnyéka felett folyik a vita, hanem a legeslegkomolyabb dologról: a bűnök bocsánatáról. Mert amidőn a bűnbánathoz három dolgot követelnek meg: a szív töredelmét, a száj vallomását és a cselekedetekkel való elégtételt: akkor egyszersmind azt is tanítják, hogy ezek a bűnök bocsánatának megnyerésére nélkülözhetetlenek. Márpedig ha van valami a mi egész vallásunkban, amit nekünk tudni nagy érdekünkben áll: a legfőbb bizonyára az, hogy megértsük és jól megjegyezzük, hogy micsoda módon, minő törvény szerint és micsoda feltétel mellett, könnyen-e vagy nehezen nyerünk bűnbocsánatot? Mert ha erről való ismeretünk mindenek felett nem tiszta és biztos: akkor a lelkiismeret nem találhat semmi nyugalmat, semmi békességet Istennel, semmi bizodalmat, vagy bizonyosságot, hanem szünet nélkül nyugtalankodik, hánykódik, háborog, kínzatik, marcangoltatik, iszonyodik Isten tekintetétől, gyűlöli és kerüli őt. Ha tehát azoktól a feltételektől függ a bűnök bocsánata, melyekhez azt ők kötik: akkor nincs nálunknál nyomorultabb, sem sajnálatraméltóbb teremtmény.

A bűnbocsánat megnyerésének első feltételéül a töredelmet teszik, és azt követelik, hogy az a tartozásnak megfelelő legyen, azaz: igazi és teljes: de eközben elfeledik megmondani, hogy mikor lehet valaki biztos arról, hogy ő ezt a töredelmet megfelelő módon teljesítette. Így a szerencsétlen lelkiismeret bámulatos módon gyötörtetik és kínoztatik, amidőn látja, hogy a bűnökért tartozó töredelem reá ki van róva és nem ismeri a tartozás mértékét, hogy magában eldönthetné, hogy vajon megtette-e azt, amivel tartozott. – Ha azt mondanák: annyit kell tennünk, amennyire csak képesek vagyunk, akkor is ugyanazon bizonytalanságban vergődnénk, mert vajon mikor meri valaki magát biztosítani arról, hogy minden erejét összeszedte bűneinek megsiratására? Amikor tehát a magával régóta küszködő és a hosszú harcokban elgyötrött lelkiismeret utoljára sem talál révpartot, amelyen megpihenjen: hogy magán legalább részben könnyebbítsen, kiveti fájdalmát, elfojtja könnyeit, s ezzel töredelmét befejezi. (*)

Hogyha pedig azt mondják, hogy ez csak ráfogás: hadd álljanak elő és mutassanak csak egyet, a kit az efféle töredelemről való tan vagy kétségbeesésre nem juttatott vagy arra, hogy az Isten ítélete elébe igaz fájdalom helyett színleltet nem vitt. Azt mi is álítottuk előbb, hogy bűnbánat nélkül soha sem lehet részesülni a bűnök bocsánatában, mert az Isten irgalmát őszintén senki más nem kérheti, hanem csak azok, akik le vannak verve és bűneik tudata által meg vannak sebezve; de egyszersmind hozzátettük, hogy a bűnbánat a bűnök bocsánatának nem szerző oka; a lelkek kínjának azt a forrását azonban, hogy a bűnbánatnak tartozásunknak megfelelőnek kellene lenni, – elvetettük. Azt tanítottuk, hogy a bűnös se a maga gyötrelmére, se a maga könnyeire ne tekintsen, hanem mindkét szemét egyedül az Isten könyörületességére függessze; csak arra figyelmeztettünk, hogy a Krisztus a megfáradottakat és megterheltetteket magához hívja, miután azért küldetett, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdesse, a törődött szívűeket meggyógyítsa, a foglyoknak megbocsátást hirdessen, a rabságban levőket kiszabadítsa, a kesergőket megvigasztalja. (22) Ami által ki vannak zárva mind a farizeusok, akik a saját igazságukkal eltelve, szegénységüket meg nem ismerik; mind a felfuvalkodottak, kik nem gondolván Isten haragjával, gonoszságuk ellen orvosságot nem keresnek. Mert az ilyenek sem nem megfáradottak, sem nem megterheltetettek, sem nem törődött szívűek, sem nem foglyok, sem nem rabok, sem nem szomorkodók. Nagy különbség van pedig aközött, hogy vajon azt tanítod-e, miszerint megfelelő és teljes töredelem által (amit soha sem tudsz teljesíteni) kiérdemled a bűnök bocsánatát, vagy pedig arra utalod a bűnöst, hogy az ő saját nyomorult voltának megismerése folytán az Isten irgalmát éhezze és szomjúhozza; hogy felmutatod neki a saját gyötrődését, tikkadtságát, kimerültségét, rabságát, hogy keresse az enyhületet, nyugodalmat, szabadulást; egyszóval tanítod őt, hogy a saját megalázkodásában Istennek adja meg a dicsőséget.

A bűnvallomást illetőleg eleitől kezdve nagy viták voltak az egyházjogászok és teológusok között; amennyiben ezek azt állították, hogy a szóbeli bűnvallomást isteni parancsolat írja elő; míg amazok azt vitatták [állították], hogy csak egyházi határozatok rendelik. De ez a vita csak a teológusok határtalan vakmerőségét tette nyilvánvalóvá, akik ahány helyét a Szentírásnak idézték, mindannyit elcsavarták és erőszakkal félremagyarázták. És amikor látták, hogy még így sem tudják bebizonyítani felállított tételüket: akik éleseszűbbeknek akartak látszani a többinél, azok így menekülve buktak el: a szóbeli bűnvallomás, lényegét tekintve, isteni törvényből származott, de formáját később az egyházi tételes törvénytől nyerte. A legidétlenebb törvénycsavarók ti. a vallomásra való felhívást (idézés) ilyen okoskodással viszik az isteni törvényre vissza: mert a Szentírásban az van mondva: Ádám, hol vagy?! Viszont a mentegetődzést: (**) mert Ádám ott, mintegy magát mentegetve így felelt: Az asszony, akit nekem adtál stb.; – de a formát mégis mindkettőnek a polgári jog adta. De nézzük csak, micsoda argumentumokkal akarják bebizonyítani, hogy ezt a bűnvallomást akár így kiképzett formájában, akár ezen forma nélkül Isten rendelte!

Az Úr – mondják – a bélpoklosokat a papokhoz utasította. (23) Mit? Azért talán, hogy bűnvallomást tegyenek? Ki hallotta valaha, hogy a lévita papság arra lett volna rendelve, hogy bűnvallomásokat vegyen be? – Menekülnek tehát az allegóriákhoz! El volt rendelve – mondják – a mózesi törvény által, hogy a papok különbséget tegyenek a bélpoklosságok között. (24) A bűn szellemi bélpoklosság, amelyről tehát ítéletet mondani a papok feladata. – Mielőtt erre felelnék, mellesleg egy kérdést: Ha ez a hely őket a lelki poklosság bíróivá teszi: miért ragadják [ragadták] magukhoz a természeti és érzéki poklosság felett való ítélkezés jogát? – Persze! ez nem játékűzés a Szentírással: a törvény a poklosság felett való döntést a lévita papokra ruházza; foglaljuk le magunknak (így): a bűn lelki poklosság, tehát ítélkezzünk a bűnről is!

És most már felelek. A papság megváltozásával meg kell változnia a törvénynek is. – Minden papi tiszt a Krisztusra ment át; őbenne jutott teljességre és be is végződött. (25) Egyedül őreá ruháztatott tehát a papságnak minden joga és méltósága. Ha ők olyan nagyon szeretik hajhászni az allegóriai (képleges) magyarázgatásokat: tessék hát Krisztust elismerni az egyedüli papnak és az ő szabad ítélkezésére hagyni mindent. Ez ellen nem lesz kifogásunk. – De ezenkívül nagyon erőszakos az ő képleges magyarázatuk, amely egy tisztán politikai törvényt vallás-szertartási törvények közé elegyít. – Miért is küldi csak Krisztus a poklosokat a papokhoz? – Azért, hogy ne vádolhassák azzal a papok, hogy ő megrontotta a törvényt, mely azt rendeli, hogy a poklosságtól megtisztított jelentkezzék a papnál és áldozatot vigyen engesztelésül; azért parancsolja azoknak, akiket megtisztított, hogy tegyenek eleget a törvény kívánalmainak. Menjetek el – mondja – mutassátok meg magatokat a papoknak és vigyetek áldozatot, amint Mózes a törvényben rendelte, hogy az nekik bizonyságul legyen. És valóban, ez a csuda bizonyságul lőn nekik. Előbb poklosoknak jelentették ki őket, most tisztáknak mondják. Vajon akarva – nem akarva, nincsenek-e kényszerítve, hogy Krisztus csodatételeiről bizonyságot tegyenek?

Krisztus alkalmat ad nekiek, hogy az ő csudatettét meg-megvizsgálják, és ők nem tehetik, hogy el ne ismerjék. Minthogy pedig eddig kitértek azelől: ez a cselekedet bizonyságul szolgál ellenük. Így egy másik helyen: Prédikáltatni fog ez az evangélium az egész földön, bizonyságul minden népeknek; (26) vagy máshelyt: Királyok és helytartók elébe fogtok vezettetni, bizonyságul ellenük; (27) azaz, hogy az Isten ítéletében annál inkább elmarasztaltassanak.

Ugyanabból a forrásból, ti. az allegorizálásból merítik a második argumentumot, mintha az allegóriák valami sokat érnének valamely dogma (hittétel) megerősítésére. De nem bánom, érjenek; ha én meg nem mutatom, hogy én azokat pompásabban tudom alkalmazni, mint ahogy ők tudják. Tehát ők azt mondják: az Úr megparancsolta tanítványainak, hogy a feltámasztott Lázár kötelékeit oldozzák ki és őt szabadítsák fel. (28) Először is, ez hazugság; mert a Szentírásban sehol sem olvassuk, hogy az Úr ezt tanítványainak mondotta volna; sokkal valószínűbb, hogy a körülálló zsidóknak mondotta, hogy ezáltal a csalásnak még gyanúját is kizárva, annál világosabb legyen a csuda, és annál inkább kitűnjék az ő hatalma, hogy minden érintés nélkül puszta szavával támasztja fel a halottakat. Én legalább így értelmezem, hogy az Úr, a zsidók lelkéből a gyanúnak még árnyékát is ki akarván zárni, azt akarta, hogy ők maguk hengerítsék el a követ, érezzék a hullaszagot, lássák a halál biztos jeleit, lássák, akit ő pusztán szavának hatalmával feltámasztott, és legelőször ők érintsék azt, akit ő életre keltett. De engedjük meg, hogy a tanítványoknak mondotta; mit fognak nyerni vele?! – Azt, hogy az Úr az apostoloknak hatalmat adott oldani. Mennyivel találóbban és helyesebben értelmezhették volna ezt képlegesen! Mondjuk, így: e jelkép által az Úr arra akarta tanítani az ő híveit, hogy oldják fel azokat, akiket ő feltámasztott; azaz ne emlékezzenek meg azokról a bűnökről, amelyeket ő maga elfelejtett; ne vádolják mint bűnösöket azokat, akiket ő feloldozott; ne hányják ismét szemükre azokat, amelyeket ő megbocsátott, s ne akarjanak szigorúan büntetni és kérlelhetetlennek lenni ott, ahol ő könyörületes és megengedni kész. – Most már menjenek és hánytorgassák az ő allegóriáikat!

Már erősebb harcra kelnek, midőn – amint hiszik – a Szentírás világos helyeivel hadakoznak ellenünk. Akik – mondják – a János keresztségéhez járultak: bűneikről vallást tettek, (29) és Jakab apostol is azt parancsolja, hogy egymásnak kölcsönösen valljuk meg bűneinket. (30) – Nem lehet rajta csodálkozni, ha bűneiket megvallák, kik meg akartak kereszteltetni. Mert hiszen már előbb mondottuk, hogy Keresztelő János a bűnbánat keresztségét prédikálta és bűnbánatra keresztelt vízzel. Kiket keresztelt volna tehát meg, hanem ha azokat, kik megvallották magukról, hogy ők bűnösök!? Hiszen a keresztség a bűnök bocsánatának szimbóluma, és kiket lehetett volna tehát e szimbólumhoz bocsátani, hanem ha a bűnösöket és azokat, akik magukról be is ismerék, hogy ilyenek? Azért vallották meg hát bűneiket, hogy megkereszteltessenek. – És Jakab sem ok nélkül parancsolja, hogy egymásnak valljuk meg bűneinket. De ha figyeltek volna arra, ami erre nyomban következik: megértették volna, hogy ez sem szól mellettük a legkevésbé sem. – Valljátok meg – mondja – kölcsönösen egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért. Összekapcsolja a kölcsönös vallomást a kölcsönös imádkozással. Ha csupán az áldozárok előtt kellene tenni a vallomást, úgy csupán csak érettük kellene imádkozni is. Mi lenne akkor, ha a Jakab szavaiból csak az következnék, hogy egyedül csak az áldozárok tehetnek bűnvallomást? – Mert amidőn azt akarja, hogy kölcsönös bűnvallomást tegyünk: csupán azokhoz szól, kik a mások vallomását meghallgathatják; tévén az eredeti görög szövegben álló “ἀλλήλοις” annyit, mint cserélgetve, felváltva, vagy ha tetszik: kölcsönösen.

Félre tehát az eféle haszontalanságokkal, és magát az apostol felfogását fogadjuk el, mely egyszerű és világos, ti. hogy a mi gyarlóságainkat kölcsönösen valljuk meg egyik a másiknak, hogy kölcsönös tanácsot, kölcsönös vigasztalást vehessünk egymástól. Aztán, hogy testvéri gyarlóságainkat kölcsönösen megismerve, érettük az Istenhez könyörögjünk. – Hogy hivatkozhatnak hát Jakabra miellenünk, akik az Isten irgalmasságáról való vallástételt annyira szorgalmazzuk?! Senki sem tehet pedig vallást az Isten könyörületességéről, hacsak előbb a maga nyomorult voltáról nem tesz vallomást. Sőt inkább átkozottnak mondjuk azt, aki be nem vallja Isten előtt, az ő angyalai előtt, az egyház előtt s végre minden ember előtt, hogy ő bűnös. Mert az Úr mindeneket bűn alá rekesztett, hogy minden száj bedugassék és minden test megaláztassék az Isten előtt, s evedül ő legyen igaz, s egyedül ő magasztaltassék. (31)

Csodálkozom pedig, hogy micsoda orcával merik isteninek vitatni azt a bűnvallomást, amelyről ők beszélnek, ti. a gyónást. Hogy nagyon régi eredetű: elismerjük: de könnyen ki tudjuk mutatni, hogy régen kinek-kinek szabadjára volt hagyva. – Bizonyos, hogy III. Ince előtt nem volt semmi törvény vagy rendelet, amint ezt azon idők évkönyvei bizonyítják, (32) s világos bizonyságok vannak úgy a történelmi művekben, mint más régi íróknál, amelyek azt tanítják, hogy ez a püspököktől felállított politikai rendszabály volt csak, és nem a Krisztus vagy az apostolok által rendelt törvény. Csak egyet akarok felemlíteni a sok közül, amely világos bizonysága lesz e dolognak.

Sozomenus azt írja, hogy ez a püspökök rendelete volt, s szigorúan megtartatott a nyugati egyházakban, különösen pedig Rómában. (33) Amivel jelzi, hogy nem az összes egyházakra érvényes egyetemes intézmény volt ez. Mondja továbbá, hogy a presbiterek közül volt kiválasztva egy, akinek ez a tiszt hatáskörébe tartozott; amivel eléggé megcáfolja azt, amit ezek hazudnak, hogy ti. a kulcsok hatalma az egyetemes papi rendnek közösen adatott. Mert hiszen e szolgálat nem vala közös az összes papokkal, hanem csak egynek volt különös feladata, akit erre a püspök kiválasztott. – Megjegyzi továbbá, hogy ez Konstantinápolyban is szokásban volt, amíg egyszer reájöttek, hogy egy asszony a gyónás köpenyege alatt egy diakónussal tiltott viszonyt folytat. Ezen gyalázatosság miatt a feddhetetlen életű és tudós Nectarius, ennek az egyháznak püspöke a gyónás szertartását eltörölte. Itt, itt hegyezzék füleiket azok a szamarak! Ha Isten törvénye volt a fülbegyónás, hogy merte volna Nectarius megszüntetni és eltörülni?! Vagy tán eretnekséggel és szakadársággal fogják vádolni Nectariust, Istennek e szent emberét, kit a régiek mindnyájan magasztalnak?! Csakhogy ezzel a fogással el fogják ítélni az egész konstantiuápolyi egyházat, amelyben – mint Sozomenus bizonyítja – a gyónás szokását nemcsak egy időre szüntették volt meg, hanem egész az ő idejéig el volt törülve; sőt, nemcsak a kontantinápolyi egyházat, hanem az összes keleti egyházakat hithagyással kellene vádolniok, miután – ha igaz az, amit ők állítanak – sérthetetlen és az összes keresztyénekre kötelező törvényt hanyagoltak el.

De hogy az egész dolog világosabb és könnyebben felfogható legyen, először egészen híven elő fogjuk adni, hogy a bűnvallomásnak miféle formájáról beszél nekünk az Isten igéje; azután szembe fogjuk állítani ezzel azokat, amiket ők eszeltek ki a gyónásról; nem mindent ugyan, – mert hát ki meríthetné ki annak mérhetetlen tengerét?! –, hanem legalább azokat, amelyek az ő gyónásuknak főlényegét alkotják. Nem is említeném fel e helyen, hogy a Szentírás igen sok helyén a “vallomás” szó tulajdonképpen “dicséretet” jelent, ha ők nem volnának annyira szemérmetlenek, hogy az ilyen helyekre is hivatkoznak. Például: midőn azt mondják, hogy a “vallomás” megvidámítja az elmét, a Szentírás ezen kifejezése szerint: “örvendezésnek és dicséretnek szavában“. (34) Jó lesz tehát, ha a járatlanok ezt az értelmet megjegyzik és gondosan megkülönböztetik ama másiktól, hogy az eféle mesterkedéssel rá ne szedessenek.

A bűnvallomásról így tanít a Szentírás: Mivel az Úr az, aki a bűnöket megbocsátja, elfeledi és eltörli: neki kell bűneinket megvallanunk, hogy bocsánatot nyerjünk. Ő az orvos: előtte tárjuk fel hát sebeinket; ő van megbántva és megsértve: tőle kérjünk tehát békét; ő a szívek vizsgálója és minden gondolatunk tudója: előtte öntsük ki hát szívünket; végre ő az, ki a bűnösöket hívja: hozzá menjünk tehát. Vétkemet – így szól Dávid (35) bevallám neked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondottam: Bevallom hamisságomat az Úrnak és te megbocsátád az én szívemnek gonoszságát. – Éppen ilyen Dávidnak egy másik vallomása: (36) Könyörülj rajtam, Uram, a te nagy irgalmasságod szerint! Ilyen a Dánielé: Vétkeztünk, Uram!, álnokságot tettünk. hitetlenül cselekedtünk, és fellázadtunk ellened, elhajolván a te parancsolataidtól. (37) És ilyenek a többiek is, melyek az Írásban itt-ott előfordulnak. – Ha megvalljuk a mi bűneinket – mondja János –, hű az Isten, hogy megbocsássa nekünk a mi bűneinket. (38) – Kinek valljuk meg? Neki, ti. az Istennek; azaz, ha törődött és megalázott szívvel borulunk le előtte; ha előtte magunkat szívünk teljességéből vádoljuk, kárhoztatjuk, és kérjük, hogy az ő jóságából és irgalmából oldozzon fel minket. Aki e vallomást szívből és Isten előtt készséggel megtevé, az olyannak bizonyára kész leszen nyelve is a vallomásra, hirdetni – valahányszor csak szükség lesz – az emberek előtt Isten könyörületességét. Mindazáltal mégsem úgy, hogy szívének titkát csak egynek, és csak egyszer, és csak a fülébe súgja; hanem gyakrabban, hanem nyilvánosan, hanem az egész világ füle hallatára őszintén hirdetvén úgy a saját nyomorult voltát, valamint az Úrnak könyörülő fenségét. Midőn Náthán megfeddi, így teszen Dávid, lelkiismeretétől ösztönözve, mind Isten, mind az emberek előtt vallást az ő bűneiről: Vétkeztem – mondja – az Úr ellen; azaz: nem mentegetem tovább magamat, és nem vonakodom attól, hogy mindenek bűnösnek ítéljenek engemet, (39) és amit az Isten előtt el akartam rejteni, hadd legyen nyilvánvaló még az emberek előtt is!

A Szentírás ezenkívül a magán (privát) vallomásnak még két formáját javasolja. Az egyik az, amelynek saját magunkért kell történnie; erre vonatkozik Jakabnak az a mondása, hogy valljuk meg egymásnak bűneinket. Mert úgy gondolkozik, hogy gyengeségeinket egymással közölven, egymást kölcsönös tanáccsal és vigasztalással támogassuk. – A másik az, amelyet felebarátaink javára kell teljesítenünk, hogy őket lecsillapítsuk és magunkkal kibékítsük, ha valamiben vétségünkkel megsértettük. Erről mondja Krisztus Máthénál: (40) ha a te ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza vagyon ellened: hagyd ott a te ajándékodat, és menj el, békélj meg először a te atyádfiával, és azután előjövén, úgy vigyed fel a te ajándékodat. Mert a szeretetet, mely saját hibánk miatt felbomlott, úgy kell helyreállítani, hogy a hibát, melyet elkövettünk, beismerjük és bocsánatát kérjük. A bűnmegvallásnak más nemét vagy formáját a Szentírás teljességgel nem ismeri.

S mit tesznek ők?! – Elrendelik, hogy mindkét nembeliek, amint abba a korba lépnek, hogy különbséget tudnak tenni a jó és rossz között, évenként legalább egyszer saját gyóntatópapjuknak vallomást tegyenek minden bűneikről; de bűnbocsánatra másként nem számíthatnak, csak úgy, ha a gyónás szilárdan eltökélt vala. (41) Ha ez a gyónás, bár van reá alkalom, elmarad: úgy többé nincs nyitva a paradicsomba semmi út. A kulcsok hatalma pedig, melyekkel a bűnöst feloldja vagy megköti, a papnál van, mert nem hiábavaló a Krisztus mondása: akiket megkötendesz stb. (42) E hatalom felől azonban elkeseredett harcban vannak egymással. Némelyek azt mondják, hogy lényegében a kulcs egyetlen egy, ti. hatalom kötni és tudomány oldani; hogy helyesen használhassák, arra ugyan megkívántatik mind a kettő, de azért egyik a másiknak járuléka csupán, s nem lényegileg függnek össze. – Mások, látván, hogy ez szerfölött féktelen szabadosság, két kulcsot különböztettek meg: a megítélést és a hatalmat. – Mások ismét, miután ezzel a megszorítással a papok gonoszságát látták korlátozva, más kulcsokat találtak ki: a tekintélyt a megítélésre, melyet a bűn meghatározásában érvényesítenek és a hatalmat, melyet ítéleteik végrehajtásában gyakorolnak: a tudomány pedig csak mintegy tanácsadóul járul ezekhez. (43) A kötést és oldást azonban nem merik egyszerűen úgy magyarázni, hogy az a bűnök megbocsátását és eltörlését jelenti; mivel hallják, hogy az Úr hangosan hirdeti a prófétánál: Én vagyok, én vagyok, aki eltörlöm a te álnokságaidat, Izrael, – én és senki más rajtam kívül! (44) Hanem azt mondják, hogy a pap joga kihirdetni, hogy kik vannak megkötve vagy feloldva, és kinyilvánítani, hogy bűneik kiknek bocsáttattak meg és kiknek tartattak fenn. A kihirdetés pedig történik vagy a gyónás által, midőn felold és a bűnöket megtartja; vagy az ítélet által, midőn kirekeszt és a sákramentumban való részesedésre visszavesz.

Végre, mivel látják, hogy mégsem menekülhetnek ebből a hálóból anélkül, hogy még mindig szemükre ne lehetne vetni, miszerint papjaik gyakran méltatlanokat oldnak fel vagy kötnek meg, akik azért nincsenek feloldva vagy megkötve az égben: a végső menedékhez folyamodnak, és azt mondják, hogy a kulcsok hatalmának átruházása azzal a korlátozással értendő, hogy Krisztus megígérte, miszerint az ő ítélőszékénél fogja helybenhagyni a pap ítéletét, amely helyesen, azaz úgy mondatott ki, amint azt a feloldozottak vagy megkötözöttek érdeme megkívánta. – Továbbá azt állítják, hogy ezeket a kulcsokat a Krisztus minden papnak adta, amelyeket nekik a püspökök a felszentelés alkalmával adnak át; de szabadon csak azok a papok használhatják, akik tényleg egyházi hivatalt folytatnak. A kirekesztett és felfüggesztett papoknál megmaradnak ugyan a kulcsok, csakhogy rozsdásan és lakat alatt. És akik ezt mondják, azokat joggal lehet szerényeknek és józanoknak nevezni, azokhoz képest, akik új üllőn új kulcsokat fabrikáltak, amelyekkel az egyház kincsét tanítják elzárni. Az egyház kincseinek mondják: Krisztusnak, a szent apostoloknak, Péternek és Pálnak, a vértanúknak és másoknak az érdemeit. Ennek a rémséges kincsnek örökös őrizete – amint képzelik – a római püspökre van bízva; nála van e rettentő sok kincs feletti rendelkezés, úgyhogy mind ő maga bőven osztogathat belőle magától, mind másoknak felhatalmazást adhat elbírálni, hogy kinek adjanak. Innen erednek a pápának most egyszer s mindenkorra, majd csak egy meghatározott időre szóló bűnbocsátó levelei; innen a kardinálisoké, melyek száz napra és a püspököké, melyek 40 napra érvényesek.

Az egyes pontokra röviden fogok felelni. Arról, hogy minő joggal, illetőleg jogtalansággal kötözik meg a hívők lelkeit az ő törvényeikkel: ez alkalommal hallgatok, miután a maga helyén fogjuk ezt majd meglátni. De hogy törvényt szabnak arról, hogy minden bűnt elő kell számlálni; hogy tagadják a bűnbocsánatot, ha nem volt a vallomás ünnepélyes határozottságú, hogy azt csacsogják, miszerint semmi esetre sem juthat be a paradicsomba, aki a gyónásra való alkalmat elmulasztotta: ezt mégis semmi esetre sem szabad szó nélkül tűrni. – Vajon tehát, minden néven nevezendő bűnök előszámlálandók? – De hiszen Dávid, ki – mint gondolom – őszintén számot vetett magával, a bűnvallomásról mégis így kiáltott fel: Kicsoda tudhatja vétkeit?! Az én titkos bűneimtől tisztíts meg engem Istenem! (45) Az én gonoszságaim elborították az én fejemet, és mintegy nehéz teher, reám nehezültek erőm felett. (46) Nagyon jól tudta, hogy mily nagy a mi bűneinknek örvénye, mily sokféle a mi vétkünk, mily sok feje s mily hosszú farka van ennek a hidrának. Nem igyekezett tehát felszámlálni bűneinek lajstromát, hanem a bűnök mélységéből kiáltott az Úrhoz: el vagyok borítva, el vagyok temetve, fojtogat a bűn, a pokol kapui körülvettek engem: a te kezed szabadítson ki engemet, ki mély verembe estem, aki elaléltam és haldoklom. Nos, ugyan ki gondol most arra, hogy előszámlálja a maga bűneit, midőn látja, hogy Dávid nem mehet végére a magáéinak? Az ilyen kínvallatással szörnyű kegyetlenül gyötörtetett azoknak lelkiismerete, akik adtak valamit az Istenre. – Kezdetben az összeszámláláshoz fogtak, s a bűnöket ágakra, gallyakra, hajtásokra és lombokra osztották azon formula szerint, amint a gyóntatók elibük adták. Azután hozzákapcsolták ehhez a minőségeket, mennyiségeket és körülményeket – s ezzel is haladtak valamicskét. De amint messzibb mentek, csak ég és tenger mindenütt, de sehol egyetlen kikötő, egyetlen rév. Minél nagyobb utat tettek előre, annál nagyobb bűnhalmaz ötlött szemeik elé, sőt mint magas hegytömegek meredtek felfelé, s a hosszú tévelygés után, még akkor sem nyílt a szabadulásra semmi remény. Lebegtek tehát az ég és föld között, s nem volt hátra más, mint a kétségbeesés. Ekkor aztán a lelketlen hóhérok, hogy gyógyítsák az általuk ütött sebeket, flastromul azt mondották: mindenki tegye meg, ami tőle telik. Ámde új aggodalmak hangzottak fel ismét, sőt új gyötrelmek kezdték aggasztani a nyomorult lelkeket: hátha nem fordítottam elég időt reá, hátha nem munkáltam rajta eléggé, hátha hanyagságból sokat elmulasztottam, pedig a gondatlanságból származott feledség nem menthető. Gondoskodtak hát egy más csillapító szerről, mely az eféle fájdalmakat enyhítse: bánd meg hanyagságodat is, s hacsak nem megrögzött, megbocsáttatik! – Azonban mindezek nem képesek meggyógyítani a sebeket; nem is annyira enyhítő szerei a bajnak, mint inkább mézzel bevont méregpilulák, hogy keserűségük az első ízlelésre ne érezzék; hanem – mielőtt észrevennők – egész bensőnket járja át. Folyton unszol tehát s fülünkbe zúg ez a rettentő szó: valld meg minden bűnödet! Nem is lehet ezt a rémületet másként megszüntetni, csupán csak biztos vigasztalással!

Hogy pedig a világ nagy része az ilyen mézes-mázos táplálékkal, melybe oly rettenetes méreg volt vegyítve, megelégedett: az nem onnan van, mintha elhitte volna, hogy ezáltal Istennek elég van téve, vagy hogy éppen maguknak is eleget tettek; hanem mert úgy voltak vele, mint a tenger közepén horgonyt vető hajós, ki a hajózás fáradalmai közepette egy percre pihenni akar, vagy mint a kifáradt és elalélt vándor, ki útközben az útfélen ledől. Hogy e dolog így van, annak bizonyítgatásával nem fárasztom magam. Mert hiszen ki-ki tanúbizonyságot tehet erről önmagának. Egy summában mondom meg, hogy milyen törvény volt az. Először is: egyszerűen lehetetlen; ennélfogva nem tehet egyebet, mint azt, hogy elveszítsen, kárhoztasson, megzavarjon, romlásba és kétségbe ejtsen. – Másodszor: a bűnösöket, bűneik igazi érzetétől elvonván, képmutatókká teszi, akik aztán sem Istennel, sem önmagukkal nem törődnek. Amíg ugyanis bűneik számlálgatásába egészen belemerülnek, megfeledkeznek titkos bűneik hidrájáről, saját titkos gyarlóságaikról és belső tisztátalanságukról, holott saját nyomorult voltuk számbavételénél legeslegkivált ezek ismerete kellene, hogy mérvadó legyen. Sőt a bűnvallomásnak leghatározottabb szabálya az volt, hogy megismerjük és bevalljuk, miszerint a mi gonoszságunk akkora, hogy azt mi felfogni sem vagyunk képesek. Hiszen látjuk, hogy ezen szabály szerint van formulázva a nyilvános bűnvallomás (***) a Szentírásban: “Uram! légy kegyelmes nekem, bűnösnek” (47); mintha mondaná: amekkora csak vagyok: akkora bűnös vagyok és bűneimnek nagyságát és, sokaságát sem elgondolni, sem kifejezni nem tudom; a te könyörületességednek tengere nyelje el az én bűneimnek tengerét!

Hogyan? – fogod kérdeni –, nem kell tehát megvallani az egyes bűnöket?! Tehát nem kedves az Isten előtt semmi más bűnvallomás, hanem csak az, mely e két szóból áll: bűnös vagyok?! Sőt inkább minden erőnkből arra kell törekednünk, hogy amennyire csak tehetjük, szívünket egészen kiöntsük az Isten előtt; s ne is csak egy szóval valljuk meg, hogy mi bűnösök vagyunk, hanem hogy azok vagyunk, ismerjük el igazán és szívből; ismételten emlékezzünk meg teljes beismeréssel arról, hogy mily sok és mily különböző vétek terhe nyom; ne csak azt ismerjük be, hogy tisztátalanok vagyunk, hanem azt is, hogy mily nagy és mily sokféle a mi tisztátalanságunk minden tekintetben; ne csak azt, hogy mi adósok vagyunk, hanem azt is, hogy mily sok adósság terhel és mennyi szorongat név szerint; ne csak azt, hogy sebek borítnak, hanem azt is, hogy mily sok és halálos csapástól vérezünk. Mindazáltal, midőn a bűnös ily részletes vallomásban egész lelkét kiöntötte Isten előtt: gondolja meg tisztán és egyenes lélekkel, hogy még sokkal több van hátra, és hogy az ő gonoszságainak sokkal rejtettebb mélységei vannak, semhogy azokat mind nyilván felszámlálhatná. De sőt kiáltson fel Dáviddal: Kicsoda tudhatja az ő vétkeit?! Az én titkos bűneimtől tisztíts meg engem, Istenem! – Ami pedig azt az állítást illeti, hogy a bűnök meg nem bocsáttatnak, hacsak a gyónás szilárdan eltökélt nem vala, és hogy aki a neki adatott alkalmat a gyónásra elhanyagolja, az előtt be van zárva a paradicsomnak kapuja: távol legyen, hogy nekik megengedjük. Mert nem más a bűnök bocsánatja most, mint ami volt mindig. Valamennyiről csak olvassuk, hogy bűnbocsánatot nyertek a Krisztustól, egyikről sem olvassuk azt, hogy valami áldozárnak a fülébe gyónta volna a maga bűneit. Nem is gyónhattak így, holott sem gyóntató papok nem voltak, sem gyónás. Es később is, sok századon át, hallatlan volt ez a gyónás, amikor ti. ezen feltétel nélkül bocsáttattak meg a bűnök. De hogy e dologról hosszasabban ne vitatkozzunk, mintha kétséges volna, előttünk az Isten igéje, mely örökre megmarad: Valahányszor felfohászkodik a bűnös, semmi gonoszságáról meg nem emlékezem. (48) Aki ez igéhez valamit hozzáadni mer, nem a bűnöket, hanem az Úrnak irgalmasságát kötözi meg.

Nem csuda tehát, ha a fülbegyónást, ezt a fertőzetes dolgot, amely az egyháznak annyiféle kárt okozott, kárhoztatjuk és eltörlését kívánjuk. Hogyha még önmagában közömbös volna, de amikor nemcsak semmi haszna és áldásos gyümölcse nincs, sőt ellenkezőleg annyi istentelenségre, szentségtörésre és tévelygésre adott okot: ugyan ki volna az, aki azonnal eltörlendőnek ne tartaná? Emlegetnek ugyan bizonyos hasznokat, amelyeket úgy árulgatnak, mint felettébb áldásos dolgokat; csakhogy azok vagy költöttek, vagy minden jelentőség nélkül valók. Egyet mégis, mint különös előnyt ajánlanak. A gyónónak szégyenkezése – mondják – súlyos büntetés, amely egyfelől a bűnöst teszi jövőre vigyázóbbá, másfelől Isten büntetésének veszi elejét, amennyiben saját magát bünteti meg. (49) Mintha bizony nem elég nagy szégyenkezéssel töltenők el az embert, midőn ama legmagasabb mennyei ítélőszék elébe idézzük, hogy Isten előtt adjon számot. Valóban, szépen haladtunk, ha egy embertől való szégyen miatt megszűnünk vétkezni, de nem pirulunk attól, hogy a mi gonosz lelkiismeretünknek Isten a tanúja!? – De maga ez állítás is merőben hamis. Mert amint itt-ott látni lehet, semmiből sem származik nagyobb elbizakodottság és merészség a bűnre, mint abból, ha az emberek azt hiszik, hogy a papnak meggyónván, szájukat megtörlik, s azt mondhatják: nem tettem. És nemcsak hogy egész esztendőre lesznek vakmerőbbek a bűnre, hanem az év hátralevő részében a gyónásról biztosítva lévén, Istenhez soha sem fohászkodnak, magukba soha sem szállnak, hanem bűnt bűnre halmoznak, míg aztán – amint gondolják – egyszerre mindent kiokádnak. Mihelyt pedig kiokádták, úgy tekintik magukat, mint akik terhüktől megszabadultak, Isten ítéletén túl vannak, mivel azt a papra hárították; azt hiszik, hogy bűneiket Istennel elfeledtették, mihelyest a papnak meggyónták.

Aztán ugyan ki várja örömmel a gyónás napját? Ki megy a gyónásra készséges indulattal? Sőt inkább nem úgy megy-e, mintha nyakon csípve, erőszakkal hurcolnák börtönre, kelletlenül, mint aki ellenszegül, kivéve talán a papokat, akik a saját ocsmányságaiknak kölcsönös elbeszélésével, mint valami kacagtató történetekkel kéjelegve gyönyörködtetik egymást. Nem szennyezek be sok papírt azoknak az otromba fertelmességeknek felsorolásával, melyektől csak úgy hemzseg a fülbegyónás. Csak annyit mondok, hogy ha nem oktalanul cselekedett az a szent férfiú, (50) aki egyetlen fajtalanságról szóló hír miatt a gyónást egyházából, sőt egyházának még emlékezetéből is kitörülte: akkor a manapság végtelenségig menő paráznaságok, házasságtörések, vérfertőzések, kerítősködések eléggé figyelmeztetnek, hogy mit kell vele tennünk.

Most immár lássuk a “kulcsok hatalmát”, amelybe a gyóntató papok a maguk uralmának – amint mondják – elejét és végét helyezik. Avagy tehát – mondják – ok nélkül adattak a kulcsok? Tehát ok nélkül mondatott: valamit megoldotok a földön, meg lesz oldva a mennyben is? haszontalanná és érvénytelenné tegyük tehát a Krisztus szavát? – Feleletem ez: fontos oka volt annak, hogy miért adattak a kulcsok. – Két hely van pedig a Szentírásban, amelyekkel biztosítja az Úr, hogy amit az övéi a földön megkötnek vagy megoldanak, megkötve vagy megoldva lesz az égben. E két hely értelme azonban egy kevéssé eltér egymástól, amit ezek a hájfejűek rendes szokásuk szerint ügyetlenül és tudatlanul összezavarnak. Az egyik Jánosnál van, (51) amely szerint Krisztus a midőn kiküldi tanítványait az evangélium hirdetésére, reájuk lehell, és ezt mondja: Vegyetek Szentlelket; valakiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik, és akiknek megtartjátok, megtartatnak. A mennyország kulcsai, melyek előbb (52) Péternek ígértettek, most neki a többi apostolokkal együtt adatnak, és semmi különös nem igértetett neki, amit itt a többiekkel egyformán ne kapna. Neki az mondatott volt: “neked adom a mennyország kulcsait“; – ezeknek pedig itt az mondatik, hogy prédikálják az evangéliumot; ami annyi, mint felnyitni a mennyország kapuit azoknak, akik keresik az utat Krisztus által az Atyához; másfelől pedig annyi, mint bezárni és eltorlaszolni azok előtt, akik ettől az úttól eltértek. – Neki az mondatott: valamit megkötsz a földön, meg leszen kötve az égben is; valamit megoldasz, meg leszen oldva. – Most pedig az összes apostoloknak, – akik közt van ő is – ez mondatik: akiknek megbocsátjátok bűneiket, meg lesznek bocsátva; akiknek megtartjátok, meg lesznek tartva. Megkötni tehát annyi, mint a bűnöket megtartani; megoldani annyi, mint azokat megbocsátani. És csakugyan; a bűnbocsánat által valósággal feloldatik a lelkiismeret kemény nyűgeiből; és viszont, a megtartás által a legszorosabb és legkínzóbb kötelekkel kötöztetik meg.

Hadd adjam e helyeknek, nem fortélyos, nem erőltetett, nem elcsavart, hanem egyszerű, világos, önként folyó és önként kínálkozó magyarázatát! Ez a bűnök megbocsátására és megtartására vonatkozó megbízás és ama Péternek tett ígéret a kötésről és oldásról nem egyébre vonatkoztatandók, mint az ige szolgálatára, amelyet midőn az Úr az ő apostolaira bízott: akkor egyszersmind az oldás és kötés ezen tisztével is felruházta őket. Mert mi az evangélium összlényege, hacsak nem az, hogy mi a bűnnek és halálnak szolgái feloldoztatunk és megszabadíttatunk a váltság által, mely van a Jézus Krisztusban?! –; és hogy azok, akik a Krisztust szabadítónak és megváltónak el nem ismerik és el nem fogadják; azok örök kötelekkel kárhozatra vannak kötve és ítélve. Midőn az Úr ezt a megbízatást az ő apostolainak adta, hogy minden népekkel közöljék: akkor annak megbizonyítására, hogy ez a megbízatás az övé, tőle származik, ő rendelte: egyszersmind e fényes tanúságtétellel tisztelte meg, éspedig különös megnyugtatására úgy maguknak az apostoloknak, mint a hallgatóknak, kikkel a küldetés közlendő vala.

Fontos dolog vala, hogy az apostolok állhatatosok és ingathatatlanok legyenek prédikálásukban, amelyet nemcsak véghetetlen nagy fáradság, gond, háborgattatás és veszedelmek között kell vala teljesíteniök, hanem amelyet végül saját vérükkel is meg kellett pecsételniök. Bizonyosoknak kellett lenniök – mondom – arról, hogy az nem hiábavaló, sem nem haszontalan, hanem hatalommal és erővel teljes. Fontos volt, hogy annyi szorongattatás s oly nehéz viszonyok, oly sok életveszélyek között bizonyosok legyenek arról, hogy ők Isten dolgaiban foglalatoskodnak, hogy bizonyosok legyenek arról, hogy ha akár az egész világ szembeállana és harcolna is velük, – Isten az ő részükön áll, hogy megértsék, miszerint Krisztus az ő tudományuk szerzője, ki habár láthatóan nincs is jelen a földön, de ott van az égben, hogy megerősítse annak igazságát.

Szükséges volt viszont a hallgatókra nézve is, hogy a leghatározottabban megbizonyíttassék, miképp az evangéliumi tudomány nem az apostolok beszéde, hanem magáé az Istené; ige, mely nem a földön született, hanem az égből szállott alá. Mert olyan javak mint a bűnök bocsánata, az örök élet ígérete s az üdvösség hirdetése, – nem állhatnak ember hatalmában. Krisztus tehát bizonyságot tett arról, hogy az evangélium hirdetésében semmi sem az apostoloké a hirdetésen kívül; hogy ő maga az, ki az ő szájuk által, mint orgánumok által szól és ígér mindent; hogy a bűnbocsánat, mit azok hirdetnek, Isten igaz ígérete és a kárhozat, amit jeleznek, Isten bizonyos ítélete. – Ez a bizonyság pedig minden időknek adatott és megáll örökre, amely biztosít és bizonyossá tesz minden embert arról, hogy az evangélium beszéde, bárki hirdesse is azt, végre is magának az Istennek szózata, mely Istennek magasságos ítélőszékénél jelentetett ki, megíratott az élet könyvében, érvényes az égben, szilárdul áll és meg nem ing. – Íme tehát, a kulcsok hatalma egyszerűen az evangélium prédikálása, s nem is annyira hatalom, mint inkább szolgálat, – ha az emberekre tekintünk. Mert e hatalmat Krisztus sajátlag nem az embereknek adta, hanem az ő igéjének, amelynek az embereket szolgáivá tette.

A másik hely, amelyről azt mondottuk, hogy más értelemben veendő, a Máthé evangéliumában (53) van megírva, ahol Krisztus így szól: Ha valamely atyafi a gyülekezetre nem hallgat: legyen teelőtted olyan, mint valamely pogány vagy publikánus. Bizony, mondom nektek: valamiket megkötendetek a földön: kötve lesznek a mennyben is; és amelyeket megoldandotok e földön: oldozva lesznek a mennyben is. – Azt azonban nem mondjuk, hogy a két hely annyira különböző, hogy sok érintkező pont és hasonlóság ne volna köztük. – Először is hasonlók abban, hogy mindkettő általános tétel, és mindkettőben ugyanaz a kötöző és oldó hatalom, ti. az Isten igéje. Ugyanaz a megbízás a kötésre és oldásra; ugyanaz az ígéret. De eltérnek egymástól abban, hogy az előbbi helyen különösen a prédikálásról szól, amelyet az ige szolgái végeznek; ez pedig a kizárásra, mint egyházi fegyelemre vonatkozik, amely az egyházra van bízva. Megköti pedig az egyház azt, akit kirekeszt, nem azért, hogy örökkévaló romlásba és kétségbeesésbe taszítsa, hanem mert kárhoztatja az illető életét és erkölcsi magaviseletét, és figyelmezteti őt, hogyha össze nem szedi magát, elkárhozik. Feloldja ellenben azt, akit a gyülekezetbe visszafogad, mivel mintegy részesévé teszi őt azon egységnek, amelyet a Jézus Krisztusban bír. Azért tehát, hogy az egyház ítéletét vakmerő módon senki meg ne vesse, vagy ne kicsinyelje a hívők kárhoztató ítéletét: bizonyságot tesz az Úr arról, hogy a hívőknek ilyen ítélete nem egyéb, mint az ő saját ítéletének kihirdetése; és hogy érvényes az égben, amit ezek végeztek a földön. Mert náluk van az Isten igéje, amely által kárhoztatják a gonoszokat; náluk az ige, amely által a megtérőket a kegyelembe visszafogadják. Nem tévedhetnek pedig, sem az Isten ítéletétől el nem térhetnek, mivel nem egyebünnen, hanem az Isten törvényéből ítélnek, amely nem bizonytalan vagy földi vélemény, hanem az Isten szent akarata és mennyei akaratának kijelentése. Egyháznak azonban nem azt a néhány tonzúrás, borotvált képű inges papot nevezi az Úr, hanem a hívő nép gyülekezetét, mely az ő nevében gyűlt össze. Nem kell hallgatni azokra a levegővagdalókra sem, akik így okoskodnak: hogyan lehet valakit bepanaszolni az egyháznál, amely szét van szórva és meg van oszolva az egész föld kerekségén? Mert hiszen Krisztus eléggé kifejtette, hogy ő az egyetemes keresztyén gyülekezetről szól, amint a hívők egyes helyeken vagy tartományokban egyházzá szervezkedhetnek. Ahol – úgymond – ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott én közöttük vagyok.

E két helyből, amelyet – úgy tetszik nekem – amily röviden, éppoly nyílt őszinteséggel és igazán is értelmeztem, merészkednek azok az eszeveszettek, minden különbségtétel nélkül, – amerre éppen szédelgésük viszi – most a gyónást, majd az egyházból való kirekesztést, majd az egyházi ítélkezést, majd a törvényhozási jogot, majd a bűnbocsátó cédulákat levezetni. – De mi lesz akkor, hogyha egy csapással minden efféle követelésnek útját vágom: azzal ti., hogy az áldozárok nem helyettesei, sem nem utódai az apostoloknak?! Hanem erről majd egyebütt is fogunk szólani. Most csak azt akarom kimutatni, hogy amire ők a legerősebb támaszukat akarják alapítani: az egyenesen az ő összes munkájukat romba dönti. Krisztus ugyanis csak akkor adta a hatalmat az apostoloknak az oldásra és kötésre, miután megajándékozta őket a Szentlélekkel. Tagadom tehát, hogy valakit megilletne a kulcsok hatalma, aki nem kapott Szentlelket. Tagadom, hogy valaki használhatná a kulcsokat másként, mint ha a Szentlélek az ő tanításával elöljár és elébe adta, hogy mit kell tenni. Ők ugyan azzal kérkednek, hogy a Szentlélek birtokukban van; de ezt a valóságban megcáfolják, hacsak azt nem képzelik, hogy a Szentlélek valami hiábavaló és semmitérő dolog, – aminthogy bizonnyal ilyennek képzelik, de senki sem hiszi el nekik. A dolog ezen fordulatával annyira teljesen tönkretétetnek, hogy bármely ajtó kulcsával kérkednek, mindig meg kell kérdezni őket, vajon vették-e a Szentlelket, aki a kulcsoknak ura és kormányzója? ha azt felelik, hogy igen, – meg kell kérdezni újra: vajon tévedhet-e a Szentlélek? Erre határozott feleletet adni nem fognak merni, bár azzal tetszelegnek maguknak, hogy az tudományuk ebben is eligazítja őket. – Azt kell tehát állítanunk, hogy a kulcsok hatalmát egyetlen áldozár sem bírja, aki válogatás nélkül derűre-borűra feloldja azokat, kiket az Isten megkötni akart, és megköti azokat, akiket ő feloldani rendelt. Amikor aztán belálják, hogy a legvilágosabb tapasztalatokkal vannak legyőzve, miután méltókat és méltatlanokat össze-vissza kötnek meg és oldoznak fel. A hatalmat bitorolják ismeret nélkül, és habár nem merik tagadni, hogy a helyes használathoz szükséges az ismeret: (54) mégis azt állítják, hogy maga a hatalom annak is adatott, aki rosszul kezeli. Ámde a hatalom ez: valamit megkötsz vagy megoldasz a földön: meg lesz kötve és meg lesz oldva az égben. Tehát vagy a Krisztus ígéretének kell hazugnak lenni, vagy pedig helyesen kell kötni vagy oldani azoknak, akik a hatalommal felruházva vannak. Az sem ér semmit, ha azzal hozakodnak elő, hogy a Krisztus ígérete korlátoltatik érdeme szerint annak, aki feloldoztatik vagy megköttetik. Mi magunk is valljuk, hogy sem feloldani, sem megkötni nem lehet mást, csak azokat, akik méltók arra, hogy feloldoztassanak vagy megköttessenek. De az evangélium hirdetői és az egyház bírják az igét, amely által az illető méltó volta megméretik. Ennek az igének birtokában az evangélium hirdetői ígérhetik a bűnök bocsánatát a Krisztusban, a hit által; és kimondhatják a kárhoztatást mindenkire és mindenki felett, akik a Krisztust magukhoz nem ölelték. Ez igében nyilvánítja ki az egyház, hogy a fajtalankodóknak, házasságtörőknek, tolvajoknak, gyilkosoknak, uzsorásoknak és gonoszoknak nincs részük az Isten országában, és az ilyeneket megkötözi a legerősebb kötelekkel. Ugyanezen ige által oldozza fel azokat, akiket mint megtérőket vigasztal. De miféle hatalom lenne, nem tudni, hogy mit kell megkötni vagy megoldani; hiszen sem kötni, sem oldani nem lehet másként, csak úgy, ha ismered? Miért mondják tehát, hogy ők a nekik adatott hatalomnál fogva oldanak fel, mikor bizonytalan a feloldás? Mit ér nekünk ez a képzelt hatalom, ha semmi haszna nincs? Egy ponton tehát bebizonyítottam azt, hogy e hatalom haszna vagy egyáltalán nem létezik, vagy annyira bizonytalan, hogy semminek lehet tekinteni. Mert a midőn maguk beismetik, hogy a papok egy jó nagy része nem szabályszerűen kezeli a kulcsokat, – a hatalom pedig szabálytalan kezelés mellett hatálytalan: ki biztosít engem arról, hogy az, aki engem feloldott, jó sáfára a kulcsoknak? Hogyha pedig rossz sáfára, – mi egyebet ad, mint e semmitérő feloldást: Hogy mi az benned, amit feloldani vagy megkötni kell: nem tudom – miután a kulcsokat helyesen használni nem tudom, – hanem ha megérdemled: feloldozlak?! De ennyit megtehet – nem mondom – a laikus keresztyén (bár ezt is borzadva hallanák), hanem a török, vagy az ördög is. Mert ezt mondani nem egyéb, mint ez: a feloldás biztos zsinórmértékével, az Isten igéjével nem rendelkezem, de megadatott nekem a hatalom arra, hogy tégedet feloldozzalak, ha olyanok a te érdemeid. – Íme tehát látjuk, hogy mire céloztak azzal, midőn úgy határozták meg a dolgot, hogy “a kulcs a megkülönböztetésre szükséges tekintély és a végrehajtásra szükséges hatalom”, s hogy “a tudomány (55) csak mint tanácsadó járul hozzá”; tanácsadóul a helyes használatra: – ti. önkényűleg és szabadon, Isten és az ő igéje nélkül akartak uralkodni!

Arról továbbá, hogy kulcsaikat oly sok zárnak és ajtónak a megnyitására és zárására használják, most, hogy ítélkezésüknél, majd hogy a gyónásuknál, ismét hogy szervezetüknél, majd meg hogy a kiátkozásoknál vegyék hasznát: erről csak röviden szólok. És pedig csak annyit, hogy azon megbízás által, melyet Krisztus Jánosnál a bűnök megbocsátására és megtartására nézve tanítványainak ad, nem tette őket törvényadókká, gyóntató atyákká, nem hivatalnokokká, nem bűnbocsánat- és bullaosztogatókká; hanem akiket az ő igéjének szolgáivá tett, azokat kiváló bizonyítékkal ékesítette fel. – Máthénál pedig, amidőn az oldás és kötés hatalmát az ő egyházára ruházza, nem azt parancsolja, hogy bizonyos tisztelendő infulás és kéttornyú püspöki süveget viselők tekintélye által taszíttassanak és zárassanak ki az emberek s muzsikaszónál (****) és kioltott viaszgyertyák mellett mindenféle rettenetes átkokat szórjanak a nyomorultakra, akik nem feloldozandók: hanem hogy a kirekesztés, mint fegyelmi büntetés által a gonoszoknak semmirevalósága megjavíttassék, éspedig az ő igéjének tekintélye által, az egyházi szolgálat folytán.

Ami pedig azokat a bolondokat illeti, akik az egyház kulcsait a Krisztus és a mártírok érdemei kezelésének képzelik, melyet a pápa a maga bulláival és bűnbocsátó-céduláival osztogat: – inkább orvosságra, mint bizonyítékokra érdemesek. A bűnbocsátó-cédulák cáfolatára sem érdemes nagyobb munkát vesztegetni, amelyek már sok döntő bizonyítékok által tönkretétetvén, maguktól önként kezdenek elavulni és összedüledezni. És valóban, hogy oly sokáig sértetlenül megmaradtak, s hogy oly haszontalan és esztelen viszonyok között méltó bűnhődésüket annyi ideig meg nem találták: ez valóban csak azt bizonyítja, hogy az emberek néhány évszázadon át a tévelygéseknek mily mélységes éjjelébe valának merülve. Látták, hogy a pápa és az ő bullaárusítói őket nyilvánosan és minden takargatás nélkül bolonddá teszik; hogy jövedelmező kereskedést űznek az ő lelkük üdvösségéből, hogy az idvességet csak néhány fillérre értékelik, s ingyen semmit sem adnak; hogy ezen ürügy alatt javaikból kifosztatnak, melyeket azután azok gyalázatos módon cédákra, bordélyokra és dőzsölésekre pazarolnak el; hogy a bűnbocsátócédulák legnagyobbszájú árusítói annak legnagyobb megvetői, s hogy ez a szörnyűség miként terjed és pompázik napról-napra szabadon mind inkább és inkább, és hogy soha sem akar vége lenni, hanem inkább mindig új ólmot (56) kínálnak s új pénzt csalnak ki vele. S mégis a legnagyobb hódolattal fogadták a bűnbocsátó-cédulákat; imádták és vásárolták azokat. És akik másoknál tisztábban láttak, azok is csak kegyes csalásnak tartották, mi által ha megcsalatnak is, haszonra csalatnak meg. Végre aztán, mikor a világ egy kissé kezd észretérni, azonnal hidegülnek a bűnbocsátó-levelek, lassan-lassan be is fagynak, míg végre éppen semmivé lesznek. – Ámde minekutána a legtöbben, akik e piszkosság okát, csalást, lopást, rablást, amelyekkel ezek a bűnbocsátólevél-árusok bennünket eddig kigúnyoltak és kijátszottak, – látják ugyan, de magát a forrását ennek az istentelenségnek nem veszik észre: megérdemli a fáradságot, hogy kimutassuk nemcsak azt, hogy milyenek ezek a bűnbocsátó-cédulák, hanem azt is, hogy egyátalán mik azok, még akkor is, ha minden piszkot lefejtünk róluk. Hogy igaz nevén nevezzem, biz ezek nem egyebek, mint a Krisztus vérének megszentségtelenítése és a Sátán szemfényvesztése, amely által ez a keresztyén népet az Isten kegyelmétől és az élettől, mely a Krisztusban van, elvonja és az üdvösség igaz útjáról letéríti. Mert hogyan lehetne gyalázatosabban megszentségteleníteni a Krisztus vérét, mint azzal, ha megtagadják tőle, hogy elegendő lenne a bűnök bocsánatára, a kiengesztelésre és az elégtételre, ha annak mint megaludottnak és haszontalanná váltnak fogyatkozása valahonnan egyebünnen nem pótoltatik és ki nem egészíttetik? A törvény és az összes próféciák – így szól Péter – bizonyságot tesznek a Krisztusról, hogy általa vehető a bűnöknek bocsánata. (57) A bűnbocsátó-cédulák pedig osztogatják a bűnök bocsánatát Péter, Pál és a mártírok által. – Krisztus vére tisztít meg minket bűneinktől: – így szól János. (58) A bűnbocsátó-cédulák pedig a mártírok vérét teszik a bűntörlővé. – Krisztus – így szól Pál –, ki bűnt nem ismert, bűnné, azaz, a bűnért való elégtétellé lett érettünk, hogy mi Isten igazsága lennénk őbenne. (59) A bűnbocsátó-cédulák pedig a mártírok vérébe helyezik a bűnökért való elégtételt. Pál fennhangon hirdette és bizonyítgatta a korinthusbelieknek, hogy egyedül a Krisztus feszíttetett és halt meg érettük. (60) – A bűnbocsátó-cédulák pedig azt hirdetik, hogy Pál és a többiek haltak meg érettünk. Egy másik helyen azt mondja: Krisztus tulajdon vérével szerzette az egyházat. (61) – A bűnbocsátó-cédulák pedig a megszerzés árát a mártírok vérébe helyezik. – A Krisztus az ő egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette azokat, akik megszenteltetnek: – mondja az apostol. (62) – A bűnbocsátó-cédulák meg azt hirdetik, hogy a mártírok által jut tökéletességre a megszentelődés, amely máskülönben nem tökéletes. – János azt mondja: a szentek mindnyájan a Bárány vérében mosták meg ruháikat. (63) A bűnbocsátó-cédulák ellenben azt tanítják, hogy ruháinkat a szentek vérében kell megmosnunk. – Valóban; bár az ő egész tudományuk borzasztó szentségtörésekből és botrányokból van összeszerkesztve; mégis minden másuk felett ez a legszörnyűségesebb káromlás! Ismerjék be ők maguk, ha vajon nem ez-e az ő tudományuk: A mártírok haláluk által többet adtak az Istennek, és több érdemet szereztek nála, mint amennyire nekik magukért szükségük lett volna, s így nekik sok-sok felesleges érdemük maradt fenn, ami másokra kiáradt. Hogy tehát ennyi érdem holt tőkévé ne legyen, az ő vérük elegyült a Krisztus vérével és a kettőből állt elő az egyház kincse, a bűnök bocsánatára és azokért elégtételül; és ily értelemben kell venni a Pál mondását: a Krisztus szenvedésének hátralevő részét betöltöm az én testemben az ő testéért, azaz az anyaszentegyházért. (64) Mi egyéb ez, ha nem ez: a Krisztusnak csak nevét hagyni meg és belőle közönséges szentecskét csinálni, kit a többiek nagy seregéből alig ismerünk ki?! S pedig egyes-egyedül csak őt illik prédikálni, egyedül őt elénk állítani, egyedül őt emlegetni, egyedül rá tekinteni, midőn a bűnbocsánat megnyeréséről, kiengesztelésről és elégtételről van szó. De halljuk csak az indokolásukat! Hogy ne hiában folyt légyen ki a mártírok vére: azt az egyház közjavára kell fordítani. Vajon úgy-e? Avagy egyáltalán nem volt-e haszon: meghalni az Isten dicsőítésére, tulajdon vérükkel pecsételni meg az ő igazságát, bizonyságot tenni arról, hogy a jelenlegi életet megvetve jobb életet keresünk, az egyház hitét tulajdon állhatatosságunkkal megerősíteni, az ellenség makacsságát pedig megtörni? Ám a baj éppen ez, hogy ők semmi hasznot nem látnak, hogyha egyedül Krisztus a kibékítő, ha egyedül ő halt meg a mi bűneinkért, ha egyedül ő áldoztatott meg a mi váltságunkért. – És mily elvetemülten csavarják el Pál azon helyének értelmét, ahol azt mondja, hogy ő betölti az ő testében a Krisztus szenvedésének hátralevő részét. Mert az a “hátralevő rész” és az a “betöltés” nem a váltság, kibékítés és elégtétel munkájára vonatkozik, hanem azokra a nyomorúságokra, amelyekben a Krisztus tagjainak, ti. az összes hívőknek kell gyakoroltatniok, míg csak e testben járnak. Azt mondja tehát, hogy a Krisztus szenvedéséből az van hátra, amit ő maga magában egyszer már elszenvedvén, az ő tagjaiban naponként újra szenved. Annyira megtisztel minket a Krisztus, hogy a mi szenvedéseinket magáéinak tekinti és vallja. (65) Amit pedig Pál hozzátett, hogy “az egyházért”: nem úgy értette, hogy az egyház váltságáért, kiengeszteléséért és elégtételéért, hanem az egyház építéséért és növekedéséért; amiképpen egyebütt mondja, hogy ő mindent elszenved a választottakért, hogy elnyerjék az üdvösséget, mely van a Jézus Krisztusban. Távol legyen pedig, hogy Pál úgy vélekedett volna, hogy a Krisztus szenvedéséből valami hiányzik, ami a tökéletes megigazulásra, üdvösségre és életre vonatkozik; vagy hogy valamit ahhoz hozzátenni akart volna, mikor oly fényesen és hatalmasan bizonyítja, hogy a kegyelem bősége oly gazdagon töltetett ki a Krisztus által, hogy a bűn minden erejét és hatalmát messze felülmúlta. (66) Egyedül ezáltal idvezültek a szentek is mindnyájan, nem pedig az ő életük vagy haláluk érdeméből, amint Péter egészen világosan bizonyítja; (67) úgy, hogy Istent és Krisztust gyalázza az, aki bármely szentnek méltóságát egyébre helyezi, mint egyes-egyedül az Isten irgalmasságára. De mit vesztegeljek e kérdésnél hosszasabban, mintha a dolog még homályos volna, mikor ily szörnyűségek felszámlálása már magában győzelem?! Továbbá, hogy mellőzzük az ilyen utálatosságokat, csak azt kérdezzük: ki tanította a pápát arra, hogy ólomba és pergamenre nyomja a Jézus Krisztus kegyelmét, mikor az Úr az evangélium igéjével akarta azt közölni? Bizony, vagy az Isten evangéliumának kell hazugnak lennie, vagy a bűnbocsátócédulák hazugok. Mert az evangélium Krisztust a mennyei javak minden gazdagságával, az ő minden érdemeivel, az Ő minden igazságával, bölcsességével, kegyelmével együtt, minden kivétel nélkül közli velünk. A bűnbocsátó-cédulák ellenben a Krisztus kegyelmének valamicske darabját a pápa szekrényéből előkeresvén, ónhoz, pergamenhez s egy korlátolt helyre szorítják és az Isten igéjétől elvonják.

A harmadik helyet a gyónásban az elégtétel számára jelölik ki. (68) Bármit fecsegnek is erről, egy szóval meg lehet cáfolni őket. – Azt mondják, hogy nem elég a bűnbánónak a múlt bűneit elhagyni és életét jobbá tenni, ha eleget nem tett Istennek azokért, amelyeket elkövetett. Sok eszköz van pedig, amelyekkel a bűnökért megfizessünk: könnyek, böjtölések, áldozatok, alamizsnák és a szeretetnek másféle cselekedetei. Ezekkel kell az embernek az Urat kiengesztelni; ezekkel kell leróni az Isten igazsága iránti tartozásunkat; ezekkel. ellenértéket adni vétkeinkért, ezekkel kiérdemelni a bocsánatot. (69) Mert bár az Úr az ő mérhetetlen könyörületességéből megbocsátotta a vétket: mindazonáltal az ő igazságossága által kívánt fegyelmezés érdekében fenntartja a büntetést. Ez a büntetés az, melyért elégtételt kell szolgáltatni.

Az efféle hazugságokkal szemben azt állítom, hogy a bűnbocsánat ingyen kegyelemből van, aminél a Szentírásban semmi világosabban nem taníttatik. (70) Először is azt kérdem, hogy mi a bocsánat, ha nem merő önkéntes ajándék? Mert nem arról a hitelezőről mondják, hogy elengedte az adósságot, ki nyugtával győzetik meg arról, hogy neki a pénze visszafizettett: hanem arról, aki minden fizetés nélkül, önként, a maga saját jószántából kitörli az illető nevét az adósok sorából. Aztán, miért tétetik hozzá: “ingyen”, – hanem ha azért, hogy itt az elégtételnek még csak a gondolatát is távol kell tartani. Micsoda vakmerőséggel állítják hát mégis a saját “elégtételeiket”, amelyek ily erős mennykőcsapásokkal tétetnek semmivé?! Ezenkívül, midőn az egész Szentírás bizonyságot tesz a Krisztusról, hogy az ő neve által vehető a bűnbocsánat: (71) nemde nincs-e kizárva ezáltal minden más név? Hogy tanítják hát mégis azt, hogy az elégtétel révén kapjuk? Azt se mondják, hogy nem az elégtétel révén kapjuk, hanem a Krisztus neve által, ámbár az elégtételek hozzájárulnak. Mert amidőn az Írás azt mondja: “a Krisztus neve által“, azalatt azt érti, hogy abból semmi sem illet minket, semmit sem tulajdoníthatunk magunknak; hanem egyedül a Krisztus ajánlatára kell támaszkodnunk, amiként Pál mondja, hogy Isten megbékéltette magával a világot az ő Fiában, nem tulajdonítván érette az embereknek az ő vétkeiket. (72) Félek azonban, hogy amilyen megátalkodottak, még azt fogják mondani, hogy a bűnbocsánat és kiengesztelés egyszer történik, akkor, amidőn a keresztségben Isten kegyelmébe a Krisztus által felvétetünk; a keresztség után ellenben az elégtételek által kell estünkből felkelnünk, és hogy a Krisztus vére egyébként semmit sem használ, hanem csak annyiban, amennyiben az egyház kulcsai által közöltetik. De egészen másképpen beszél János, mondván: Hogyha valaki vétkezendik. vagyon szószólónk az Atyánál, a Krisztus; és ő a mi bűneinkért engesztelő áldozat. (73) Ismét: Ezeket írom nektek, fiacskáim, mert megbocsáttatnak néktek a ti bűneitek az ő nevéért. (74) Bizonyára a hívőknek beszél, akiknek, midőn Krisztust a bűnökért való engesztelő áldozat gyanánt állítja eléjük, megmutatja, hogy más engesztelő áldozat nincs, amellyel a megsértett Istent kiengesztelni és kegyelmessé tenni lehetne. Nem azt mondja, hogy Isten egyszer megbékélt veletek a Krisztus által, s most már keressetek magatoknak más módot a megbékülésre: hanem azt teszi örökkévaló szószólóvá, aki az ő közbenjárása által mindig visszajuttat minket az Atya kegyelmébe, abba az örökkévaló kiengesztelésbe, amellyel a bűnökért elég van téve. Mert örökre igaz az, amit János mondott: Íme az Isten báránya, íme, aki eltörli a világnak bűneit! (75) Ő törli el, mondom, – és nem más; azaz, mivel egyedül ő az Isten báránya: egyedül ő az áldozat is a bűnökért, egyedül ő a kiengesztelés, ő az egyedüli elégtétel. Két dologra kell itt figyelnünk: hogy sértetlenül és csonkítatlanul megmaradjon a Krisztusnak az ő tisztessége, és hogy a bűnök bocsánatáról biztosított lelkiismeretnek békessége legyen az Istennél. Ezsaiás azt mondja: az Atya a Fiúra rakta mindnyájunknak bűneit, hogy mi az ő sebei által meggyógyuljunk, (76) amit Péter más szavakkal ismételve így mond: Krisztus a mi bűneinket felvitte az ő testében a keresztre. (77) Pál pedig ezt írja: kárhoztatta a bűnt az ő testében, midőn érettünk bűnné lett; (78) azaz a bűnnek ereje és gonoszsága az ő testében megöletett, midőn áldozatul adatott az a test, amelyre a mi összes bűneinknek terhe, az ő átkosságával és kárhozatosságával, az Isten ítéletével és a halál kárhozatával együtt reárakatott. És valahányszor az apostol az általa eszközölt váltságról szól: azt ἀπολύτρωσις-nak szokta nevezni; ami pedig nem csak annyit jelent egyszerűen, hogy “váltság”, hanem annak az árát is és a váltságért való elégtételt is; amely értelemben mondja egyebütt, hogy a Krisztus magát érettünk ἀντίλυτρον-ul (váltságpénzül) adta. (79) Nos, ha már most a bűnök bocsánatát a cselekedetekbe helyezed: vajon ezek, amiket a Szentírás mond, megmaradnak-e sértetlenül a Krisztus számára? (80) Szörnyű, amennyire különbözik egymástól e kettő: a mi bűneink a Krisztusra rakattak, hogy őbenne fizettessenek meg, és ez: a mi cselekedeteink által fizettetnek meg; – vagy ez a kettő: Krisztus a kiengesztelés a mi bűneinkért, és ez: Istent cselekedetekkel kell kiengesztelni. Hogyha a lelkiismeret megnyugtatásáról van szó, micsoda megnyugtatás lesz az, ha hallja, hogy a bűnöket elégtétellel lehet megváltani?! És mikor lehet bizonyos abban, hogy a kellő elégtételt megadta?! Tehát mindig kétségeskedni fog, hogy vajon kegyelmes-e hozzá az Isten; mindig remegni fog, mindig fél. Mert akik a haszontalan elégtételekben megnyugosznak: azok nagyon kevésre becsülik az Isten ítéletét, és – amint fennebb mondottuk – kevéssé gondolják meg, mily roppant nagy a bűn súlya. És ha szinte megengednők is, hogy képesek némely bűnökért illő elégtétellel megfizetni: mit fognak tenni, mikor annyi bűn lepi meg őket, hogy az azokért való elégtételre száz élet sem volna elég, ha teljesen erre fordíttatnék is?!

Itt haszontalan szőrszálhasogatásba kapaszkodnak. Azt mondják: némely bűnök megbocsáthatók, némelyek pedig halálosok; s hogy a halálosokért súlyosabb elégtétel kell, a megbocsáthatókat azonban könnyebb eszközökkel el lehet igazítani: a “Miatyánk” elmondásával, szentelt vízzel való meghintéssel, a misében rejlő feloldással. Így játszanak és gyermekeskednek Istennel. Mégis, noha folytonosan a szájukban van a megbocsátható és halálos bűn: még csak megkülönböztetni sem képesek egyiket a másiktól, hacsak az istentelenséget és a szív romlottságát megbocsáthatóvá nem teszik. – Mi azonban (ahogy az Írás, az igaznak és hamisnak mértékzsinórja, tanít) azt hirdetjük, hogy a bűnnek zsoldja a halál; és hogy a lélek, mely vétkezett, méltó a halálra. (81) Egyébként pedig azt tanítjuk, hogy a hívők bűnei megbocsátható bűnök; nem azért, mintha a halált meg nem érdemelnék, hanem mivel Isten könyörületességéből kifolyólag semmi kárhoztatásuk sincsen azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak, mivel nem tulajdoníttatnak nekik, mivel kegyelemből eltöröltetnek. (82)

Jól tudom, hogy mily méltatlanul gáncsolják ezt a mi tudományunkat; hogy azt mondják, miszerint ez nem egyéb, mint a sztoikusok képtelen tana, amely szerint “minden bűn egyenlő.” De a saját szájukkal minden fáradság nélkül megcáfoltatnak. Mert kérdem: vajon maguk közt azon bűnök közt is, melyeket halálos bűnöknek neveznek, nem tartják-e egyiket a másiknál kisebbnek? Nem következik tehát azonnal, hogy egyenlők azok a bűnök, amelyek mind halálosok. Midőn a Szentírás meghatározza, hogy a bűnnek zsoldja a halál, a törvény iránti engedelmesség az élet útja, áthágása pedig halál: ezt az ítéletet ki nem kerülhetik. Az elégtételadásnak minő útját találják tehát a bűnöknek ekkora tömegében? Ha egy bűnért való elégtétel egy napot vesz igénybe: míg afelől gondolkoznak, hétszer vétkeznek (a legigazabbakról szólok); ha e hétért akarnak elégtételt szolgáltatni: negyvenkilencet halmoznak össze! (83) – Már meg van döntve az elégtételadásba vetett bizalom! Mit húzódoznak tehát? Hogy mernek így az elégtételre még csak gondolni is? – Megpróbálják ugyan kievickélni, de – ahogy mondani szokták – lucskosan. – Kieszelik ugyanis, hogy különbség van a büntetés és vétek között. A vétekről elismerik, hogy azt az Isten könyörületessége bocsátja meg, jóllehet másfelől ezt tanítják, hogy mi érdemeljük ki könnyekkel és könyörgésekkel. De a vétek elengedése utát is – mondják – fennmarad a büntetés, melyre nézve az Isten igazságossága azt kívánja, hogy lefizettessék; a büntetés elengedésére céloznak tehát sajátlag az elégtételek. Ám az ilyen megkülönböztetéssel egyenes ellentétben áll mindaz, amit csak a Szentírás, azaz az újszövetség, melyet az Isten az ő Krisztusában kötött velünk, a bűnök bocsánatáról nekünk tanít, hogy “nem fog megemlékezni a mi bűneinkről. (84)

Hogy mit jelentett ezzel, megtanuljuk egy másik prófétából, ahol az Úr ezt mondja: ha az igaz az ő igazságától elhajol, semmi igazságáról nem fogok megemlékezni. Ha a gonosz megtérend az ő bűneiből, annak semmi gonoszságáról nem fogok megemlékezni. (85) Mikor azt mondja, hogy az igazságról meg nem emlékezik: ez nyilván annyi, hogy nem veszi tekintetbe azzal a szándékkal, hogy megjutalmazza. Tehát a bűnökről meg nem emlékezni is annyi, mint nem követelni azoknak büntetését. Ugyanez egy más helyen így van kifejezve: nem tulajdonítani neki, elfedezni. (86)

Az ilyen kifejezésekkel a Szentlélek világosan megmagyarázta nekünk a maga felfogását, ha tanulni vágyó fülekkel hallgatjuk. Bizonyára, hogy ha Isten megbünteti a bűnöket: be is számítja; ha megtorolja: megemlékezik azokról; ha ítéletre vonja: nem fedezi el. De halljuk egy másik prófétától is, hogy micsoda feltételek alatt bocsátja meg az Úr a bűnöket. Ha a ti bűneitek skárlátpirosak volnának – úgymond #: fehérek lesznek, mint a hó; és ha piroslottak, mint a karmazsin: fehérleni fognak, miként a gyapjú. (87) Itt kérnem kell az olvasókat, nem arra, hogy az én szavaimra ügyeljenek, hanem arra, hogy az Isten igéjének engedjenek egy kis helyet szívükben. Kérdem: mit használt volna minekünk a Krisztus, ha a bűnök büntetéséért ennyire zaklattatnánk? Mert amidőn azt mondjuk, hogy ő a mi minden bűneinket hordozta az ő testében a kereszten: nem egyebet mondunk ezzel, mint azt, hogy a büntetést megfizette és a bosszúállást elhordozta, amelyek a mi bűneinkért jártak. (88) És éppen ezt még jellegzetesebben kifejtette Ezsaiás, midőn ezt mondja: a mi békességünknek veresége vagy helyreállítása volt őrajta. (89) Micsoda pedig a mi békességünknek helyreállítása, hanemha a mi bűneinkért járó büntetések, amelyeket nekünk előbb le kellett volna fizetnünk, hogysem az Istennel kibékülhettünk volna, ha ő maga nem lépett volna a mi helyünkre? Nos, most világosan láthatod, hogy Krisztus a bűnök büntetését magára vette, hogy az övéit alóla felszabadítsa. Vajha tisztán megértenők, amit Krisztus az ő híveinek ígért: Aki hiszen énbennem – így szól – nem megy a kárhozatra, hanem átment a halálból az életre. (90) Akinek ígéretében való bizodalomnál fogva, minden kételkedés nélkül biztosít Pál apostol arról, hogy semmi kárhoztatásuk sincsen azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak. (91)

Nem kételkedem rajta, hogy kinevetnek engem azért, hogy én az ítéletet és kárhozatot másképpen fogom fel, mint örökkétartó büntetést. Ez azonban mit sem tesz azon elégtételekre vonatkozólag, melyekről ők azt tanítják, hogy idői büntetésekkel lefizethetők. Bizony, ha a fejükbe nem vették volna, hogy ellenállanak a Szentléleknek: nagyobb súlyt tulajdonítanának a Krisztus és Pál szavainak; ti. hogy a hívők a bűn kárhoztatásától úgy szabadíttattak meg a Krisztus által, hogy ők Isten színe előtt mint tiszták és bűntelenek jelennek meg. – De miután ők is az Írás bizonyságaival fegyverkeznek fel: lássuk, milyen érvek azok, amelyeket felhoznak! Dávid, – mondják –, mikor a házasságtörésért és gyilkosságért Náthán próféta által megfeddetett, bűnbocsánatot nyert, s később mégis a fia halála által, aki a házasságtörésből származott, meglakolt. (92) Az ilyen büntetésekért, amelyek a vétek megbocsátása után is ránk nehezednének, kell megfizetnünk az elégtételek által, – tanítja az Írás. Mert Dániel inti Nabukadnezárt, hogy alamizsnákkal fizessen meg bűneiért; (93) és Salamon azt Írja, hogy a szeretet minden vétkeket elfedez. (94) És Lukácsnál azt mondja az Úr a bűnös asszonyról, hogy sok bűnei megbocsáttattak neki, mert nagyon szeretett. (95) Minő kifordítottan és fonákul ítélik meg mindig az Isten cselekedeteit!

De hogyha figyelembe vették volna, – amit teljességgel nem lett volna szabad elmellőzni, – hogy az isteni ítéletnek két neme van: Dávidnak ezen megpróbáltatásában egészen egyebet láttak volna, mint a bűn büntetését és megbosszulását. Az egyiket – a tanítás okáért – nevezzük bosszúálló ítéletnek, a másikat dorgáló ítéletnek. A bosszúálló ítéletben az Úr az ő haragját gyakorolja a gonoszokon, bosszút áll rajtuk, megszégyeníti, megrontja és semmivé teszi őket. Tulajdonképpen ez a bűnök büntetése és megbosszulása. Ezt lehet sajátlag büntetésnek vagy megtorlásnak nevezni. A dorgáló ítélet által nem ver halálosan, nem haragszik és nem áll bosszút, hanem tanítja, inti, javítja, éleszti az övéit. Ez tehát nem büntetés vagy megtorlás, hanem javítás és intés. Az első a bíróé, a második az Atyáé. A bíró, midőn a gonosztevőt bünteti, magát a gonosz cselekedetet nézi csak, és magát a gonosz cselekedetet bünteti meg. Az atya, midőn fiát szigorúbban rendbeszedi, ezt nem azért teszi, hogy azon bosszút álljon, vagy annak elkövetett bűnét büntesse; hanem inkább, hogy tanítsa és jövőre vigyázóbbá tegye. Röviden, ahol csak büntetés van, ott az Isten átka s haragja működik, amelyet a hívőktől visszatart. A dorgálás Isten áldása és szeretetének tanúbizonysága. Olvassuk, hogy amazt a szentek mindnyájan könyörgésekkel igyekeztek magukról elfordítani, – emezt béketűrő lélekkel fogadták. Ostorozz meg, Uram engem, de a te ítéletedben, és nem haragodban, hogy engemet felette meg ne ronts.Fordítsd haragodat a pogányokra, kik nem ismernek tégedet stb. (96) Jóllehet kész vagyok elismerni, hogy az ilyen dorgálásokat is lehet a hibák büntetésének mondani: de figyelmeztetek arra, hogy hogyan kell felfogni. Így, midőn Sault trónjáról letaszitotta, – büntette őt; midőn Dávidnak kis fiát elvette – feddette őt. (97) Ily értelemben kell venni, amit Pál mond: mikor büntettetünk az Úrtól, taníttatunk, hogy e világgal el ne kárhoztassunk; (98) azaz, midőn rajtunk, az Isten fiain, a mennyei Atya keze megnehezedik: nem oly büntetés ez, hogy azzal minket megrontson; hanem feddés, amely által nevel bennünket. A szorongattatások keserűségei között, ennek meggondolásával kell a hívőknek magukat felfegyverezniök. Ideje, hogy kezdődjék el az ítélet az Isten házán, amelyben segítségül hívatott az ő neve. (99) Mit csinálnának az Isten fiai, ha azt hinnék, hogy az a szigorú fenyíték, amit tapasztalnak, az Isten bosszúállása? Mert aki – az Isten keze reá nehezedvén – azt gondolja, hogy az Isten büntető bíró, ez nem tarthatja másnak az Istent, hanem csak haragvónak és saját ellenségének; magát az Isten vesszejét pedig meg kell utálnia, mint átkot és kárhozatot; végre soha sem fogja magáról elhihetni, hogy őt az Isten szereti, aki iránta olyan indulattal van, hogy még büntetni is akarja. Az egyáltalán szóba sem jöhet, hogy vajon örök büntetés-e az, avagy csak időleges. Mert a háború, éhínség, döghalál és betegségek éppen úgy Isten ítéletei, mint maga az örök halál ítélete. Ha nem csalódom, mindenki belátja, hogy mi célja volt az Úr ama Dávidra mért büntetésének? ti. hogy bizonysága legyen annak, hogy az Isten szerfelett gyűlöli a gyilkosságot és házasságtörést, ami ellen oly nagy haragját nyilvánította; továbbá, hogy okuljon belőle maga Dávid, hogy ne merészeljen ezután ily gonoszságot elkövetni. Ez volt a célja, nem pedig az, hogy oly büntetés legyen, ami által Istennek eleget tegyen. Így kell ítélni a másik csapásról is, amikor az Úr a népet szörnyű döghalállal látogatta meg a Dávid engedetlenségéért, melyet a népszámlálásban követett el. (100) Mert vétke büntetését elengedte ugyan Isten Dávidnak egészen ingyen; de mivel ennek egyfelől minden időkre intő példának kellett lenni: másfelől arra való is volt, hogy Dávid megalázkodjék, mivel az ilyen gonoszság nem marad büntetés nélkül; azért őt az ő vesszejével keményen megfenyítette. Hanem csodálatos, hogy miért akad meg a szemük éppen Dávidnak ezen egy példáján, és oly sok példa, amelyekből az ingyen kegyelemből való bűnbocsánatot láthatnák meg, semmi hatással sincs reájuk. Olvassuk, hogy a publikánus megigazultan jött ki a templomból, (101) és semmi büntetés sem követi; hogy Péter bűnbocsánatot nyert, (102) – az ő könnyeiről olvasunk – úgymond Ambrosius –, de elégtételéről egy szót sem; és a gutaütött ezt hallja: Kelj föl; megbocsáttatnak neked a te bűneid; de büntetés reá nem szabatik. (103)

Mindazon feloldozások, amelyekről a Szentírás megemlékezik, ingyen kegyelemből valóknak vannak felmutatva. Ezekből a gyakori példákból kellett volna inkább elvonni a szabályt, mint abból az egyből, amely nem tudom, mi különöst tartalmaz. Dániel az ő intésével, amelyben azt ajánlotta Nabukodnezárnak, hogy bűneit igazságosság által és az ő gonosz cselekedeteit a szegényeken való könyörületesség által hozza helyre: (104) nem azt akarta mondani, hogy az igazságosság és könyörületesség Isten kiengesztelése és a bűnök bocsánata. Távol legyen, hogy valaha valami más váltság lett volna, mint a Krisztus vére. Nem; az a helyrehozás vagy kárpótlás az emberekre vonatkozott inkább, mint az Istenre; minthogyha azt mondotta volna: igazságtalanul és erőszakosan uralkodtál – ó, Király! – elnyomtad az alattvalókat, kifosztottad a szegényeket, durván és méltatlanul bántál a te népeddel: az igazságtalan zaklatásokért, az erőszakosságért és elnyomásért adj most könyörületességet és igazságot. Hasonlóképpen Salamon, midőn azt mondja, hogy a szeretet minden vétket elfedez: nem úgy érti, hogy az Istennél, hanem, hogy maguk között az emberek között. Mert a vers a maga egészében így hangzik: A gyűlölség szerez versengést; a szeretet pedig minden vétket elfedez. (105) Amivel Salamon, szokása szerint, szembeállítással veti össze a rosszat, mely a gyűlölségből származik, a szeretet áldásaival; és értelme ez: akik egymást gyűlölik, azok kölcsönösen marják, kisebbítik, gyalázzák egymást, s mindent vétekre fordítnak; akik pedig egymást szeretik, azok kölcsönösen sokat elnéznek egymásnak, sokra szemet hunynak, kölcsönösen megbocsátanak; nem mintha egyik a másik hibáját helyeselné, hanem eltűri és figyelmeztetéssel orvosolja inkább, minthogysem gúnyolva pirongatná. Hogy ily értelemben idézi e helyet Péter is, (106) minden kétségen felül áll; hacsak azzal nem akarjuk őt vádolni, hogy az Írást fortélyosan elcsavarta és meghamisította.

Ami már a Lukácsnál levő helyet illeti, (107) senki, ki ott az Úrnak ezt a paraboláját józan ésszel olvasta, nem fog nekünk ellentmondani. A farizeus úgy gondolkozott magában, hogy az Úr nem ismeri azt az asszonyt, kit oly könnyen magához bocsátott. Mert azt gondolta, hogy nem bocsájtja vala magához, ha tudta volna, hogy milyen bűnös. És ebből azt következtette, hogy nem próféta az, ki ennyire csalatkozhatik. Az Úr már most, hogy megmutassa, miszerint akinek a bűnei már megbocsáttattak, nem bűnös: egy parabolát mondott. Egy tőkepénzesnek – mond – két adósa vala; egyik ötszáz pénzzel tartozott neki, a másik ötvennel. Mindkettőnek elengedte tartozását. Melyik köszöni inkább meg? – A farizeus felelt: mindenesetre az, akinek több engedtetett el. Tanuld meg ebből, – tette utána az Úr –, hogy ennel az asszonynak megbocsáttattak bűnei, mivel nagyon szeretett. Ezen szavakkal – amint látod – annak az asszonynak szeretetét nem teszi a bűnök bocsánatának okává, hanem bizonyítékává. Mert ezek annak az adósnak hasonlóságáról vétettek, akinek ötszáz (108) engedtetett el, akiről nem mondta azt, hogy azért engedtetett el neki, mert nagyon szeretett, hanem azért szeret nagyon, mivel sok engedtetett el neki. Erre a hasonlatosságra kell most már alkalmazni ilyenformán: Te azt gondolod, hogy ez az asszony bűnös; de hogy nem az: azt onnan kell megtudnod, hogy megbocsáttattak neki az ő bűnei; – azt a hitet pedig, hogy bűnei csakugyan meg vannak bocsátva, annak a szeretetnek kell létrehoznia benned, amellyel a nyert kegyelmet megköszöni. Ez, úgynevezett “argumentum a posteriori” (az okozatról az okra való következtetés), amely által valami a következményekből bizonyíttatik. Azt pedig, hogy miféle alapon nyerte meg az az asszony az ő bűneinek hocsánatát: nyilván bizonyítja az Ur: a te hited – úgy mond – megtartott tégedet. – A hit által nyerünk tehát bocsánatot; a szeretet által pedig hálát adunk és bizonyságot teszünk az Úr jóvoltáról.

Az, amit a régiek irataiban itt-ott az “elégtételről” találunk: engem a legkevésbé sem ingat meg meggyőződésemben. Látom ugyanis, hogy közülük igen sokan (sőt mondhatnám egyszerűen, hogy csaknem mindnyájan, kiknek iratai fennmaradtak) – ebben a részben megbotlottak. De azt már nem engedem meg, hogy annyira képzetlenek és tapasztalatlanok lettek volna, hogy azokat abban az értelemben írták volna, amelyben ezek az új elégtétel-elméletesek olvassák. Elégtételnek ugyanis, leginkább nem a megfizetést, amely az Istennek adatnék – nevezték: hanem azt a nyilvános bizonyságtételt, amellyel azok, kik az egyházból való kizárással voltak büntetve, midőn a közösségbe visszavétetni akartak, az egyházat bizonyossá tették az ő bűnbánatukról. Mert ezekre a bűnbánókra bizonyos böjtölések és más egyéb próbatételek voltak kiszabva, amelyekkel bizonyságot tegyenek arról, hogy korábbi életüket igazán és lelkükből megutálták, vagy inkább, hogy az előbbieknek még emlékezetét is eltörülték; és így mondották róluk, hogy eleget tettek, nem az Istennek, hanem az egyháznak. Ebből az ősi szokásból vette eredetét a gyónás és elégtétel, amelyek ma gyakorlatban vannak. Bizony viperák fajzatjai azok, akik okai annak, hogy még árnyéka sem maradt fenn ama jobb formának. Tudom, hogy a régiek néha-néha darabosocskán fejezik ki magukat, sőt – amint az imént mondtam – nem tagadom azt sem, hogy botlottak; de amelyeken náluk még csak itt-ott volt egy pár foltocska: mióta ezeknek a piszkos kezein forognak, – csupa egy szenny lettek. És hogyha a régiek tekintélyével kell harcolni, jó Isten! – kiket hoznak fel a régiek közül ellenük!? Jó részük azoknak, amikből az ő vezérük, Lombardus, az ő toldott-foldott kabátját összetákolta, egynéhány barátnak ízetlen eszelősségeiből vannak összeszedve, amelyek Ambrosius, Hieronymus, Augustinus, Chrysostomus neve alatt vannak forgalomban. Amint a szóban forgó kérdésben csaknem mindent Augustinusnak a bűnbánatról írott könyvéből vesz át, amelyet valami kompilátor tákolt össze jó és rossz szerzőtől egyaránt ügyetlenül, s amely ugyan az Augustinus nevét hordozza homlokán, de amelyet senki, ha valamennyire tanult ember, nem méltat arra, hogy az övének ismerjen el.

Immár ne untassanak minket a maguk purgatóriumával (tisztítótűz) se, amelynek alkotmánya immár ezzel a bárddal széthasogatva, összetörve és alapjaiból kiforgatva van. Mert nem csatlakozhatom azokhoz sem, akik úgy gondolkoznak, hogy ebben a dologban hallgatni kell, és nem kell említést tenni a purgatóriumról szóló hazugságról, amelyből – amint mondják – keserű harcok keletkeznek, épülés pedig semmi sem származhatik. – Én magam is azt tanácsolnám, hogy az efféle hiábavalóságokat tekinteten kívül kell hagyni, ha komoly következményei nem volnának. De minthogy a purgatórium oly sok káromlásból van összeszerkesztve és naponkint újakkal támogattatik, mikor oly sok és komoly megbotránkozást támaszt: semmi esetre sem szabad szemet hunyni felette. Azt talán egy időre el lehetne hallgatni, hogy az Isten igéje nélkül és példátlan vakmerőséggel eszeltetett ki; hogy a Sátánnak, nem tudom miféle ravaszul kieszelt kijelentései folytán talált hitelre, s hogy megerősítésére egy pár szentírásbeli hely ostobán elcsavartatott. Noha az Úr nem könnyen tűri, hogy az ő ítéletének elrejtett titkaiba az emberi vakmerőség így berontson, (109) és szigorúan megtiltotta, hogy az ő igéjének mellőzésével a halottaktől tudakozzuk az igazságot; sem azt meg nem engedi, hogy az ő igéje oly gyalázatosan bemocskoltassék: mégis engedjük meg, hogy mint nem valami nagyjelentőségű dolgokat, mindezeket valameddig el lehetne tűrni. – De ahol a bűnök kiengesztelése egyebütt kerestetik, mint a Krisztus vérében, ahol az elégtételt másra ruházzák: felette veszedelmes ott a hallgatás. Kiáltani kell tehát nemcsak tele torokkal, hanem tele tüdőből és torkaszakadtából, hogy a purgatórium a Sátán veszedelmes találmánya, mely a Krisztus keresztjét haszontalanná teszi, és amely a mi hitünket megingatja és ledönti. Mert mi egyéb az ő szemükben a purgatórium, mint büntetés, amelyben a halottak lelkei elégtételt szolgáltatnak a bűnökért? S hogyha fennebbi fejtegetésünkből kelleténél inkább világos, hogy a Krisztus vére az egyetlen elégtétel, kiengesztelés és megtisztítás a hívők bűneiért: mi más szerepe marad a purgatóriumnak, hacsak nem az, hogy merő káromlása a Krisztusnak? Mellőzöm azokat a szentségtöréseket, melyekkel nap nap után védelmezik; a botránkoztatásokat, melyeket a vallásban szül; és a többi számtalan kárt, amelyek az efféle istentelen forrásból származni szoktak.

S hogy már valahára a végéhez jussak, lássuk már, (aminek tárgyalását utoljára kellett hagynunk), magát a bűnbánatnak sákramentum voltát. Szörnyen izzadnak pedig, hogy ebben a sákramentumot felfedezzék. S nem is csoda, mert kákán bogot keresnek. Ami náluk mégis a legjobb, ezt is összebonyolítva, kétesnek, bizonytalannak, különféle vélemények által összezilálva és zavarosnak hagyják. Azt mondják tehát: vagy a külső bűnbánat a sákramentum, (110) – és ha így van, azt kell tartani, hogy ez jegye a belső bűnbánatnak, azaz a szív töredelmének, ami a sákramentum dologi lényege lesz; vagy pedig azt, hogy mind a kettő egyszerre a sákramentum, éspedig nem kettő, hanem egy teljes sákramentum; de csak a külső kizárólag sákramentum, a belső pedig a jegyzett dolog és sákramentum; míg a bűnbocsánat csak maga a jegyzett dolog, és nem sákramentum. – Akik emlékeznek a sákramentum meghatározására, amelyet mi adtunk fennebb: alkalmazzák erre, amiről ők azt mondják, hogy sákramentum, és reájőnek, hogy ezt a külső szertartást nem az Úr rendelte, a mi hitünknek erősítésére. – Ha pedig úgy okoskodnának, hogy az én meghatározásom nem törvény, amely előtt meg kelljen hajolniok: hallgassák meg Augustinust, akit szentséges szentnek képzelnek tartani. – A sákramentumok – mondja ő – látható jegyekül szereztettek az érzékiekért, hogy a szemmel látható dolgokról figyelmünk azokra irányoztassék a sákramentumok által, amelyek azok alatt tulajdonképpen értendők. (111) – Mit látnak ilyent akár maguk, vagy mit tudnának mutatni másoknak abban, amit a gyónás sákramentumának neveznek? – Ugyanő egy más helyt azt mondja: (112) sákramentumnak azért neveztetik, mivel mást kell látni és mást kell érteni benne. Ami látható: annak érzéki alakja van; amit értünk: annak lelki gyümölcse. Ez sem talál semmiképpen a gyónás sákramentumára, amilyennek ők azt képzelik, ahol nincsen semmi érzéki jegy, ami lelki gyümölcsöt képviselne.

De (hogy azokat a fenevadakat saját ketrecükben győzzem le) vajon nem sokkal tetszetősebben kérkedhettek volna-e azzal, hogy inkább a pap feloldozása a sákramentum, mint akár a belső, akár a külső bűnbánat?! Mert könnyen lehetett volna mondani, hogy az a mi hitünknek a bűnbocsánat felől való megbizonyítására szolgáló külső cselekvény, és ott van mellette a kulcsok ígérete, amint ők mondják: valamit megköttök vagy megoldotok a földön, meg lesz kötve vagy oldva a mennyben is. Igaz, ellenvethette volna valaki, hogy a papok sok olyant feloldanak, akiknek semmi hasznuk az ilyen feloldásból, mivel az ő dogmájukból az következik, hogy az új törvény sákramentumai megvalósítsák azt, amit jelképeznek. Nevetséges! Hiszen amint az úrvacsorában kétféle evést állítottak fel: a sakramentálist, amely a jókkal és gonoszokkal egyformán közös, és a lelkit, amely csak a jóknak tulajdona: miért ne vehették volna ilyen kettősnek a feloldást is? Azt sem tudtam idáig megérteni, hogy mit akartak ezzel az ő dogmájukkal, amelyről már kimutattuk, mikor ezt komolyan tárgyaltuk, hogy mily messze jár az Isten igazságától. Csak annyit akarok még itt kimutatni, hogy ez a bökkenő egyáltalán nem akadálya annak, hogy a pap feloldását sákramentumnak nevezzék. Mert azt fogják az Augustinus szájával felelni: van megszentelődés látható sákramentum nélkül és látható sákramentum belső megszentelődés nélkül; vagy: a sákramentumok egyedül csak a választottakban eszközlik azt, amit jelképeznek; vagy: némelyek a Krisztust a sákramentum elvételéig, mások egész a megengesztelődésig felöltözik; amazt jók és gonoszak egyformán teszik, ezt csupán a jók. (113) Valóban, a gyermekesnél is gyermekesebben képzelődtek és vakok voltak napvilágnál, hogy noha oly sok nehézséggel küszködtek, ezt az annyira világos és bárkire nézve könnyen felfogható dolgot át nem látták.

De hogy mégis el ne bízzák magukat, kimondom, hogy akármelyik részébe helyezzék a sákramentum jelleget: tagadom, hogy az joggal sákramentumnak volna tartható. Először is azért, mivel semmiféle isteni ígéret – a sákramentumnak ez egyedüli feltétele – sincs hozzá kapcsolva; azután, mivel minden ceremónia, melyet ennél végeznek, merő emberi találmány, holott már meghatározásunkban kimondottuk, hogy a sákramentumokkal kapcsolatos cselekvényeket senki más el nem rendelheti, hanem csak az Isten. Hazugság volt tehát és csalás, amit a gyónás sákramentum voltáról kieszeltek. Ezt a kieszelt hazug sákramentumot azután, amint illik, ilyen felirattal ékesítették fel: a második mentő deszkaszál a hajótörés után, mivel ha valaki az ártatlanságnak a keresztségben nyert ruháját vétkezésével elszaggatta: a bűnbánat által igazíthatja helyre. (114) De ez is a Hieronymus mondása! – Bárki mondta légyen is, nem lehet tagadni, hogy ez a beszéd egyenesen istentelen. Mintha a bűn eltörölné a keresztséget, és mintha nem sokkal inkább az volna megújítandó a bűnös emlékezetében, valahányszor a bűnök bocsánatáról gondolkozik, hogy abból magát összeszedje, bátorságát visszakapja és hitét erősítse, hogy bűnbocsánatot fog nyerni, amely neki a keresztségben ígértetett. – Legtalálóbban beszélsz tehát, ha a keresztséget nevezed a bűnbánat sákramentumának, mivel az adatott azoknak vigasztalására, akik a bűnbánatot forgatják eszükben.

Hivatkozások

(1) I. Mózes 4,13; I. Sámuel 15,24-30; Máthé 27,4.

(2) II. Királyok 20,1-11.

(3) Jónás 3,8.

(4) II. Sámuel 24,10.

(5) II. Sámuel 12,13.

(6) Apost. Csel. 2,37.

(7) Apostol. Csel. 20,21.

(8) Máthé 3,8.

(9) A latin szöveg szószerinti fordításával: “Tegyetek bűnbánatot.” Az eredeti görög még erősebb: “Változzatok meg!” Ford.

(10) Máthé 11,10. 3,2.

(11) Márk 1,15; Lukács 3,3.

(12) Lukács 24,26.

(13) Apost. Csel. 5,31.

(14) I. Korinth. 1,30.

(15) Szofistáknak (álbölcselkedők) nevezték a görögöknél azokat a bölcselkedőket, akik abból az alaptételből indulva ki, hagy “a dolgok mértéke az ember”, s így minden dolog olyan, amilyennek nekem látszik: alakilag a gondolkozás logikai törvényeinek látszólag teljes megtartásával olyan tételeket bizonyítottak igazságoknak, amelyek helytelensége a természetes egyszerű ész előtt nyilvánvaló volt. Ezek ellen lépett fel Szókratész. – “Skolasztikus”-oknak, vagy “iskolás” teológusoknak pedig nevezik azokat a középkori keresztyén teológusokat, kik a kersztyén vallás mély hitigazságait, melyek hivatalosan formulázott és változhatatlan érvénnyel megállapított hittételekké vagy dogmákká tétettek, az iskolákban logikai következtetésekkel vagy szillogizmusokkal igyekeztek bebizonyítani. Az isteni kijelentésből származottnak és észfelettinek állított dogmákat akarták tehát az ész előtt igazolni. Ford.

(16) Gergely pápának a “Sententiák” (Lomb. P.) IV. könyve 14. szakaszának 1. fejezetében idézett nyilatkozata.

(17) Ambrosius idézve az előbbi helyen; és Gratian, Decretum[:] a bűnbocsánatról 3. szakasz: “az előbbi bűnökről”.

(18) Augustinus a Gratian Decretuma előbb idézett helyén.

(19) Ambrosius ugyanott, 1. szakasz: “az igaz bűnbánatról.”

(20) Lombard P. Sententiák 4. könyv 16. szakasz 1. fejezet.

(21) Ti. a következetlenség. Ford.

(22) Máthé 11,5.2; Ezsaiás 61,1-.

(*) Victor János fordításában: “magára erőlteti a bánkódást és kisajtolja a könnyeket, hogy mennél teljesebb legyen a töredelme.” A latin szöveg az 1559-es Institutióban így áll: “dolorem a se extorquent, et lacrymas exprimunt, quibus suam contritionem perficiant.” [NF]

(1) Máthé 8,4; Márk 1,44; Lukács 5,14. 17,14.

(**) Victor Jánosnál: “óvásemelés”, a latinban: “exceptio.” [NF]

(24) III. Mózes 13. rész: Emberek és ruhák fertőzöttsége a poklosság által. Ford.

(25) Zsidókh. 7,12.

(26) Máthé 26,13.

(27) Máthé 10,18.

(28) János 11,44.

(29) Máthé 3,6.

(30) Jakab 5,16.

(31) Gal. 3,22; Római 3,4.9.23.

(32) Pápai iratok 183. Platina bizonyítja a Zefirinus életében.

(33) Hármas história 9. könyv.

(34) Zsolt. 42,5. (Károli helyesen így is fordítja: “nagy örömmel és dicsérettel.” Ők azonban: “örvendezésnek és vallomásnak szavában.

(35) Zsolt. 32,5.

(36) Zsolt 51,3.

(37) Dániel 9,5.

(38) I. János 1,9.

(39) II. Sámuel 12,18.

(40) Máthé 5,23.

(41) A mindkét nembeliek gyónásáról. “A legfőbb háromságról és a kat. hitről az ősidőkben” c. rész a “Sentenciák” 4, könyve 17. szakasz 2. fejezet és a 18. szakasz 2. fejezete.

(42) Máté 16,19. 18,18.

(43) Ez volt a véleménye Hugónak is (A “tudomány” alatt az Isten igéjének ismerete értendő. Ford.)

(44) Ezsaiás 43,25.

(45) Zsolt. 19,13.

(46) Zsolt. 38,5.

(47) Lukács 18,13.

(***) Victor Jánosnál: “a publikánus [azaz a vámszedő] bűnvallomása” [NF]

(48) Ezékhiel 18,21.27.

(****) Victor Jánosnál: “harangkongatás … közben.” [NF]

(49) A Sentenciák 4. könyve 17. szakasz, 4. artikulus.

(50) Nectarius.

(51) János evang. 20,22-.

(52) Máthé 16,19.

(53) Máthé 18,17-.

(54) Ti. a feloldásra vagy megkötésre való dolgok ismerete.

(55) ti. amely megtanít arra, hogy mit? s így kit? lehet feloldani vagy megkötni. Ford.

(56) ólomlemezből készült bűnbocsátó pecsét. Ford.

(57) Apost. Csel. 10,43.

(58) I. János 1,7.

(59) II. Korinth. 5,21.

(60) I. Korinth. 1,13.

(61) Apost. Csel. 20,28.

(62) Zsidókhoz. 10,14.

(63) Jelenések könyve 7,14.

(64) Kolossé 1,24.

(65) II. Timotheus 2,1-.

(66) Római 5,11-21.

(67) Apost. Csel. 15,11.

(68) A Szentenciák 4. kinyve, 16. szakasz, 4. fejezet. – A bűnbánatról I. szakasz.

(69) ugyanott.

(70) Ezsaiás 53,3; Római 3,21; Kolossé 2,13-; Titus 3,5. stb.

(71) Apostol. Csel. 10,43.

(72) II. Korinth 5,19.

(73) I. János 2,1.

(74) uo.

(75) János ev. 1,36.

(76) Ezsaiás 53,5.

(77) I. Péter 2,24.

(78) Római 8,3.

(79) Római 3,24; Korinth. 1,30; Efezus 1,7; Kolossé 1,14; I. Timoth. 2,6. stb.

(80) I. Timoth. 2,5-6.

(81) Római 6,23; Ezékhiel 18,4.

(82) Római 8,1.10.34; Zsoltárok. 32,1.2.5.

(83) Példabeszédek 24,16.

(84) Jeremiás 31,34.

(85) Ezekhiel 18,24.21.

(86) Zsoltárok 32,1.

(87) Ezsaiás 1,18.

(88) I. Péter 2,24.

(89) Ezsaiás 53,5.

(90) János ev. 5,24.

(91) Római 8,1.34.

(92) II. Sámuel 12,15-19.

(93) Dániel 4,24.

(94) Példabeszédek 10,12; I. Péter 4,8.

(95) Lukács 7,47.

(96) Jeremiás 10,24-25.

(97) I. Sámuel 15,23; II. Sámuel 12,19.

(98) I. Korinth 11,32.

(99) I. Péter 4,17.

(100) II Sámuel 24,3.9-.

(101) Lukács 18,14.

(102) Lukács 22,62.

(103) Máthé 9,2.6.

(104) Dániel 4,34.

(105) Példabeszédek 10,12.

(106) I. Péter 4,8.

(107) Lukács 7,47.

(108) A latin szövegben itt ugyan 50 (quinquaginta) van, de kétségkívül tévesen. Vesd össze az 1559-iki kiadás 489. lap 11. sor felülről. Ford.

(109) V. Mózes 18,20.

(110) Szentenciák 4. könyve, 22. szakasz, 2. fejezet.

(111) Az ótestamentumról való tárgyalások 3. könyve.

(112) “Beszélgetés a gyermekek keresztségéről”.

(113) Az ótestamentumról való tárgyalások 3. könyve; “A gyermekkeresztségről”. – A keresztségről való 5. könyv a Donátisták ellen.

(114) Szentenciák 4. könyve, 14. szakasz, 1. fejezet. “A bűnbánatról” 1. szakasz, 2. fejezet.

Forrás

5. A hamis sákramentumokról (1); A KERESZTYÉN VALLÁS ALAPVONALAI.; ÍRTA: NOYONI KÁLVIN JÁNOS, BASEL, MDXXXVI.

http://leporollak.hu/egyhtori/kalvin/irasok/inst/KISINST0.HTM