A bemerítés-kultuszról II: A „bapto”, „baptizo” kifejezések a Szentírásban

Részletek a

THE BAPTIST SYSTEM UNSCRIPTURAL AND UNREFORMED by HUGH L.WILLIAMS című pamfletből:

A THE HISTORICAL & ARCHAEOLOGICAL TESTIMONY című fejezet

1. rész

Az előző részben LÁTHATTUK,³⁶ hogy a bemerítkezés gyakorlatának keresztségi bevezetése hogyan ment végbe a korai pápista egyházban, a pogány “misztériumrítusoknak” a keresztyénség sodrába való beolvasztásának eredményeként, a második és az ötödik század közötti időkben. Ebben az időszakban az úrvacsora a mai római “mise” formájává korrumpálódott, és újítások sokasága vált központi dogmává azzal, hogy a megkeresztelteknek meztelenül kellett megjelenniük a szentség előtt, ahogyan azt a római “misztériumvallások” is megkövetelték.

Felfedeztük azt is ,hogy csak a negyedik században került sor az első exegetikai összefüggésekre a Róma 6:4 és Kolossé 2:12 textusai valamint a bemerítési gyakorlat között.³⁷ Ez a szakramentalizmus “húsvét” környékén lett megrendezve, amely természetesen nemcsak az Úr halálának és feltámadásának naptári dátuma volt, hanem egy másik pogány ünnepé is, amely a tél utáni természetes élet feltámadását ünnepelte. A “meghalás és feltámadás” pogány eszméje így könnyen beolvadt a keresztyén liturgia fő sodrába, és a tavaszi ünnepek idején a “meghaláshoz és feltámadáshoz” kapcsolódó bemerítéses keresztségnek gyakorlata természetesen mindehhez kapóra is jött.³⁸ A felnőttek megkeresztelése az egyházakban olyan szentséggé vált, amelyet elsősorban és szinte kizárólag “húsvétkor” hajtottak végre.³⁹ A “bemerítés” egy “bemerítőmedencében” pedig természetesen magába foglalta ennek az eredetileg pogány hiedelemnek – ezen hiedelmek asszimiláció útján való behódolásra törekvő pápista politika révén, immár a keresztyénségbe olvasztott egész ünnepnek a jelentését és filozófiáját is.

E fejlődés történetének nyomon követése során három fontos jellegzetesség emelkedik ki.

Először is az a tény, hogy a klasszikus, a zsidó, a johannita, a krisztusi és a patrisztikus nyelvhasználatban a “keresztség” nem jelentett “bemerítést”, hanem vízzel való leöntést, amely belső megtisztulást (klasszikus), vagy a belső megtisztulás szimbolizálását (johannita, krisztusi és patrisztikus) szolgálta. Így a keresztyén keresztségben a keresztelővíz alkalmazása a Szentlélekkel és tűzzel való lelki, belső keresztséget jelképezi – és ezen a lelki, belső keresztségen át még a Krisztusba való beoltatást is.⁴⁰ Mint olyan, a víznek alkalmazása nem a módot fejezte ki – ezért beszélhet a Szentírás a “meghintésről” “keresztségként”, a Szentlélek “kiáradásáról” úgyszintén “keresztségként”. Bár a “bemerítés” alkalmazása sem zárható ki, mint a víz szentségi módon történő, egyénekre való alkalmazásának egy érvényes módja, azonban a “keresztség” meghatározására használt bibliai kifejezések jelentése biztosan nem teszi azt kötelezővé, és ezen aktusok szentírási leírásai sem – lásd a Zsidók 9:10-ben szereplő “különböző mosakodások” szertartási leírását (amik szó szerint: keresztségek), amelyek a 3Mózes 14:6-7-ben lévő mózesi “mosakodásokra” utalnak (vö. 4Móz 8:7; 19:11-13; Zsolt 51:7; Ez 36:25-27), valamint az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetének “Szentlélekkel való megkeresztelkedésére” leírását is. Ha bárhol is kifejezésre kerül annak módja, akkor az “meghintést” vagy “leöntést” jelent. Ami azt illeti, sehol sem találunk egyetlen olyan leírást sem a Szentírásban, amely a “bemerítést”, mint eljárást előírná⁴¹.

Ezt a nyelvi bizonyítékot tovább árnyalja még az a tény – amelyet a bemerítés-kultusz hívei teljesen figyelmen kívül hagynak -, hogy a koiné görög (azaz a bibliai) nyelv szókincsében léteztek más szavak is, amelyeket a Szentírás ihletett írói használhattak volna, ha a “bemerítés” módját a lehető leghatározottabban akarták volna kifejezni. A puritán John Owen már több mint 300 évvel ezelőtt felismerte ezt az igazságot.⁴² Megállapította, hogy az Újszövetségben két görög igét használnak a “keresztség” jelölésére. Ezek a bapto (βάπτω) és a baptizo (βαπτίζω) igék. Nyilvánvaló, hogy a nyelvi bizonyítékok hangosan harsogják, hogy ezek nem használhatók a “bemerítés” egyértelmű előírására. Tehát, ahogy Owen fogalmaz, ha az apostolok határozottan a bemerítésre akartak volna megbízást adni, miért nem használták ezeknek az igéknek a görög nyelvben megtalálható két összetett, módosított alakjait? Owen itt az em-bapto (ἐμβάπτω) és em-baptizo (ἐμβαπτίζω) szavakra utal. Az olvasó észreveheti, hogy ez utóbbi két ige előtt egy em (ἐμ) előtag található. Ez az em valójában a görög en (ἐν) elöljárószó, amely jelentheti a “benne” és a “vele” kifejezést is. Az en azért mutálódik em-mé, mert amikor egy orrhang (“n”) egy ajakhang (például “b”) elé kerül, akkor az egy másik ajakhangra változik – ebben az esetben “m”-re (az olvasó próbálja meg kiejteni az “eNbapto”, majd próbálja meg kiejteni az “eMbapto” szót. Az utóbbit könnyebbnek fogja találni – a hangok képzése az “m”-ről “b”-re simább, mint az “n”-ről “b”-re). Nos, ez a két ige az eredeti bapto stb. módosított vagy összetett alakjai, amik kétségtelenül az alámerülést jelentik, a megmerítkezésnek aktusával. Az en vagy “in” elöljárószó az, ami ezt a következtetést megerősíti, és való igaz, hogy a módosított alakok tényleges használata a klasszikus és a koiné görögben is visszaigazolják ezt. Valójában a kettő közül csak az em-bapto fordul elő a görög Újszövetségben önmagában – három alkalommal is, a szinoptikus evangéliumok három párhuzamos szöveghelyének mindegyikében egyszer-egyszer, annak a kifejezésére, amikor Júdás “bemártja” a kezét a tálba, vagy arra, amikor az Úr “bemártja” a kenyérfalatot szintén a tálba, mielőtt átadná azt Júdásnak (Jn 13:26). A klasszikus görög nyelvben ugyanez a használat volt jellemző, amint azt a Liddell-Scott lexikon is rögzíti. A Szentírás szent tollforgatói mégis elkerülték ezeknek az igéknek összetett alakú használatát, a keresztségre vonatkozó összes előfordulási helyen!

A következtetés elkerülhetetlen. Ha az apostolok határozottan és feltétlenül a “bemerítést” akarták volna előírni minden kétséget kizáróan, akkor bizonyára rossz igéket használtak!

Léteznek más bizonyítékok is, amik e jellegzetességeket még tovább árnyalják. A koiné görögben két másik igét is használnak, amelyek szintén olyan jelentéssel bírnak, ami a “bemerítés” leírására egyértelműen használható. Az első ilyen a buthizo (βυθίζω). A görög Újszövetségben mindössze kétszer használatos. A Lukács 5:7-ben annyit jelent, hogy “elmerülni”, az emberekkel túlterhelt hajókra utalva. Az I Timóteus 6:9-ben pedig a “megfulladni” értelemben használatos. Ez az ige a görög buthos (βυθός) főnévvel áll kapcsolatban, amely “a mélységet” jelenti (a tengerre utalva). A második, és ez a legérdekesebb, a katapontizo (καταποντίζω) összetett igéje. Ez az ige mindössze kétszer fordul elő a görög Újszövetségben. A Máté 14:30-ban azt írja le, amikor Péter hirtelen a víz felszínén “süllyedni” kezdett, mikor a tengeren járt, a Máté 18:6-ban pedig akkor szerepel, mikor az Úr kijelenti, hogy jobb malomkövet akasztani nyakukba és tengerbe vetni azokat, akik megbotránkoztatnak csak egyet is az Ő kicsinyei közül. A katapontizo kifejezés használata pedig azért olyan érdekes, mert teljes alámerülésre utal – olyanra, amelyet egy modern baptista hívő a bapto és a baptizo esetében kíván állítani. Jelzésértékű, hogy a katapontizo egy másik kiemelt fontosságú használata a 2Mózes 15:4 Szeptuaginta (LXX) fordításában található, ahol a Vörös-tengerben a fáraóval és annak seregeivel történtek leírására használják! Mármost megint csak jelentős érv az, hogy Pál apostol az Újszövetségben az izraelitáknak a Vörös-tengeren való megszabadulásának történetét hozza elő, és azt ő “keresztségnek” nevezi. Ő szavaival: “mi atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek által; És mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben” (I Kor 10:1-2).

Az itt használt ige a “megkeresztelkedni” kifejezésre pedig a baptizo. Ez így szoros párhuzamba kerül a katapontizo ige használatával, mivel mindkét ige nyilvánvalóan ugyannanak az eseménynek leírására utal. Ha az apostol a “bemerítkezést” kívánta volna megjelölni, akkor itt kiváló alkalma lett volna egy olyan ige (katapontizo) használatára, amely a Vörös-tengeren való átkelésről szóló Szeptuaginta beszámolóban kétségtelen és egyértelmű módon a fáraó és seregének bemerítésével függ össze. Az apostol mégis gondosan elkerüli ezt és a “katapontizo” kifejezést használja az adott kontextusban. Hogy miért? A következő okokból:

(i) Az Szeptuagintában, a 2Mózes 15:4-ben szereplő katapontizo kifejezés a fáraóra és seregére vonatkozik – nem pedig az izraelitákra.

(ii) Az I. Korinthus 10:1-2-ben szereplő baptizo ige Izraelre, vagyis Isten kiválasztott népére utal.

(iii) A fenti (i) és (ii) pontokból arra a következtetésre kényszerülünk, hogy az izraelitákra vonatkozó baptizo kifejezés nem az ő alámerülésüket jelenti, ugyanakkor az egyiptomiakra használt katapontizo kifejezés minden bizonnyal az ő elmerülésükre vonatkozik. Ezért a baptizo és a “bemerítés” között egyértelmű szentírási különbség áll fenn.

A skót teológus, Neil MacMichael – körülbelül 200 évvel ezelőtt – elég fanyar módon foglalta mindezt össze. Ő így fogalmazott:

1. Az izraeliták megkeresztelkedtek, felnőttek és csecsemők egyaránt; hiszen az apostol kijelenti ezt.

2. Nem merültek alá – ez az a tény, amelyet Mózes és más ihletett írók is bebizonyítanak.

3. Az egyiptomiak, akik üldözték őket, alámerültek.

4. Az izraelitáknak tehát bemerítés nélküli keresztségük volt, az egyiptomiaknak pedig keresztség nélküli bemerítésük.

5. Az izraeliták keresztsége megváltás volt, az egyiptomiak alámerülése pedig vízbefulladás.⁴³

Nyelvészeti okokból tehát kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy a “bemerítés” egy olyan fogalom, amelyet a “keresztség” szentírási leírásában kifejezetten – sőt, mondhatnánk, gondosan – kikerültek. A szent tollforgatók, akiket közvetlenül a mennyei Paraklétosz irányító impulzusai ihlettek, gondosan elkerülték az olyan szavak használatát, amelyek kétségtelenül a “megmerítkezés” vagy “bemerítés” jelentéssel bírtak volna, és azok helyett olyan szavakat választottak, amelyeket általánosan a “leöntés” vagy “meghintés” módjainak leírására használtak. A bapto és baptizo igéknek a korai időkben talán megvolt még az “alámerülés” vagy “bemerítés” kifejezésekkel való kapcsolata, amelyet diakronikusan, a metonímia és a specializált használat természetes nyelvi folyamatai révén nyilvánvalóan elvesztettek. Ezek ugyanis a “szertartásos megtisztulás” vagy “szertartásos mosakodás”, mint valamibe vagy valakibe való “beavatás” módjának kifejezésére lettek használva; így a keresztyén keresztség, vagy az ószövetségi keresztség szentírási kontextusának leírásában, ha annak módjára nézve kifejező erővel bírnak, akkor azok egyértelműen “leöntésre” vagy “meghintésre” utalnak^44.

36 Ez a füzet 1. és 2. fejezete.

37 Vö. Hughes Oliphant Old, The Shaping of the Reformed Baptismal Rite in the Sixteenth Century (Grand Rapids, USA: Wm B. Eerdmans, 1992), 272-273. old.

38 A “húsvét” főnév természetesen pogány-vallási forrásból származik. Annak részletei, hogy az “Eostre” vagy “húsvét” hogyan oltódott bele Krisztus halálának és feltámadásának korai megemlékezéseibe, Alexander Hislop The Two Babylons (London: Partridge & Co., 1975, [4. kiadás]) című művében olvashatók, 103-113. o..

39 Vö. Charles Thomas, Christianity in Roman Britain to AD 500 (London: Batsford Academic, 1981), pp. 212-213. Thomas megjegyzi, hogy “a húsvéttól vagy pünkösdtől eltérő évszakokban történt kereszteléseket az 5. és 6. században az egyházi zsinatok fokozatosan elítélték, mint alkalmatlan és nem helyénvaló dolgot …”. Ez a kiemelkedő vonás jelzi a pogány “misztériumvallások” hatását, amelyek a keresztelést egyre nagyobb mértékben befolyásolták az évszázadok során.

40 Vö. James Wilkinson Dale által írt négykötetes, mintegy 1852 oldalt számláló fő művével, amely a görög bapto és baptizo igék használatának legkimerítőbb elemzését tartalmazza, amelyre valaha is vállalkoztak. Thomas Conant Baptizein című baptista művére válaszul készült, és csak azt lehet mondani, hogy Dale munkája feltörli a padlót Connant művével! Az először 1867-1874 körül megjelent négy kötetet a huszadik század utolsó 10-12 évében egy kiadói kombináció, köztük az amerikai “Presbyterian and Reformed” cég újra kiadta. A négy kötet címe: Klasszikus keresztség (amelyben Dale a keresztelési igék a klasszikus kor görög nyelvi használatát vizsgálja), Judaikus keresztség (amelyben a zsidó körökben való használatukat vizsgálja), Johannikus keresztség (Keresztelő János keresztségével kapcsolatban), és végül a Krisztusi keresztség és a Patrisztikus keresztség (amelyben a keresztelési igék használatát elemzi az Újszövetségben és a korai egyházatyáknál).

41 Egy rendkívül hasznos és könnyen olvasható kis könyv, amely az összes újszövetségi bizonyítékot megvizsgálja, a Baptism: Meaning, Mode & Subject, írta Michael Kimmitt (K & M Books, 1997), elérhető a http://www.cprf.co.uk/bookstore/baptismmeaning.htm oldalon. Ebben a műben a szerző körültekintően megvizsgálja az összes újszövetségi keresztelési utalást annak formájára nézve, és arra a következtetésre jut (meggyőződésünk szerint nagyon is racionálisan), hogy az Újszövetségben sehol sem lehet biztosat mondani a bemerítés formája mellett, hanem minden eset nagy valószínűséggel leöntésre vagy meghintésre utal.

42 John Owen, Works (Edinburgh: Banner of Truth, 1968), 16. kötet, 266-268. o.

Resource

THE BAPTIST SYSTEM UNSCRIPTURAL AND UNREFORMED by HUGH L.WILLIAMS című pamfletből: A THE HISTORICAL & ARCHAEOLOGICAL TESTIMONY című fejezet I. része

https://cprc.co.uk/wp-content/uploads/2019/05/baptistsystem.pdf