Visszapillantás a reformáció küszöbéről

Warga Lajos

(Kolozsvár, 1835. augusztus 19. – Sárospatak, 1900. május 17.) református teológiai tanár, vallástörténész.

A KERESZTYÉN EGYHÁZ TÖRTÉNELME II., A REFORMATIO UTÁNI KORSZAK, vagy a protestantismus fejlődése és az államok független uralma

Bevezetés.

1. Visszapillantás a reformatio küszöbéről.

SÁROSPATAK

1887.

(!): Ezeken a részeken megnyilatkozik Warga Lajos úrnak néhány liberális eszméje – a szerk.

1. Visszapillantás a reformatio küszöbéről.

Mióta Jézus a szeretet vallásának szent eszméit, tanitványai közvetitésével, az emberiségnek örökségül hagyta, a keresztyén egyház tizenöt százados, küzdelemteljes pályát a nélkül futott meg, hogy isten országát e földön megvalósulva láthatta volna. Sőt ugy tetszik, mintha a távolság növekedtével az eredeti kiindulási pont, az iránymutató letünt volna a látóhatárról, s az emberiség hamis eszmék, hamis vezetők után indulva, az igaz útról messze letérve, a bizonytalanság, vigasztalanság és kétely örvényének szélére tévedt volna. Hiszen a keresztyén egyháznak a papuralom érdekében kifejtett intézményei nem hogy áldást hintettek volna az emberiségre, hanem még jobb ösztöne sugalta előhaladását is minden kigondolható eszközzel gátolni törekedtek. Ezen egyház nem Jézus eszméinek megvalósitásán működött, hanem századokon keresztül dogma-formák készitésére forditotta minden erejét. Midőn a dogmák rendszerével készen volt, annak biztositására a papuralom megszilárditásán fáradozott. A hajdani zsidó theokratia és particularismus ¹), némi módositással és nagyobb méretekben, mint római katholikus theokratia új életre kelt s a keresztyén világra nehézkedett; az ó-szövetség az új-szövetséggel ölelkezett, de a keresztyén szeretet, egyetemes testvériség és lelkiismereti szabadság sirján ölelkezett.

A theokratia épületéhez az anyagot a római püskökök már régóta gyüjtögették, VII. Gergely letette az alapját, s sz. Péter székének állitólagos örökösei nem elégedtek meg a zsidó föpapok hatalmával, hanem azt a római caesarok hatalmával törekedtek egyesiteni, a mi egy időre sikerült is. Ha a világbiró, classicus Róma fegyelmezett hősök legioival biztositotta az idegen népek feletti uralmát; a keresztyén Róma a különböző szerzetes rendek legioival árasztotta el a világot, melyeknek tagjai minden családi és polgári kötelesség alól felmentve s a pápai trón zsámolyához a vak engedelmesség széttörhetlen bilincseivel kapcsolva, a pápai mindenhatóságnak mindenütt érvényt szereztek, a szabadabb szellemi mozgalmat mindenütt elfojtották, s bármely téren, ugy a tudomány, mint a művészet, politika és társadalom terén, minden ellen irtó háborut inditottak, a mi a hierarchia érdekeivel ellentétben állott, s igy az emberiséget lassanként, most gyengéinek hizelegve, majd erőszakot alkalmazva, a római hierarchia igájába fogták be. S ha mindezen aggodalmaskodó, örökös gyámságot célozó rendszabályozások mellett mégis akadtak egyesek, kik a szoros gyámság alól szabadulni s fejüket felemelni merészelték, rögtön rájuk kiáltotta Róma az excommunicatiot vagy az interdictumot, megindult a keresztes had, felütötte sátorát az inquisitio. Hogy pedig a hierarchiának emberi bölcseségen és nem isteni eszmén nyugvó alkotmánya ennyire kifejlődhetett, annak okát a keresztyén hit és élet elfajulásában és elferditésében kell keresnünk. Istennek lélekben és igazságban imádása helyett, külső érzéki cselekvények láncolata képezte az istentiszteletet; a szeretetvendégségből úrvacsora (!), az úrvacsorából miseáldozat lett s a bűnök törlesztésére használtatott; Jézussal már nem sokat foglalkoztak, eszményi alakja lassanként elhalaványult, s a kedélyeken az isten anyjává emelt Mária cultusa kezdett uralkodni, mely néha izléstelenségbe, sőt botrányosságba csapott át ²). A pogány vallás apró isteneinek és védszellemeinek helyét a szenteknek beláthatatlan serege foglalta el. Ereklyékkel árasztották el a templomokat, melyeknek csodatevő körében a betegek állitólag meggyógyultak s a bűnösök, érdemszerző cselekedetek és ajándékok mellett, bocsánatot nyertek. A csodakórság főleg a középkorban érte el tetőpontját. Már nem is tartották különösnek, ha kegyes embereknek a sz. szűz vagy az angyalok megjelentek, az érdekességre csak olyan különösségek tarthattak számot, mint pl. a bourgosi keresztre feszitett Krisztus szobra, melynek haját minden hónapban meg kellett nyírni, vagy a saragossai szűz szobra, mely egyik imádójának levágott lábát megnövesztette ³) sat. Az ereklye-kereskedők is sok aljas csalást követtek el, nem egyszer gyepen szedett csontokat adtak el szentek csontjai helyett; áruba bocsátották Máriának tejét, könyét, haját, azon kenyerek darabjait, melyekkel Jézus 5000 embert megvendégelt ⁴) sat. Ha a római curianak pénzre volt szüksége, jubilacumot hirdetett, s bűnbocsánat reményében özönnel folyt a nép és pénz Rómába; midőn pedig ezen eszköz elhasználttá, unottá vált, a hiveik üdvéért aggódó pápák a bünbocsátó leveleket, jó pénzért, a hivők lakhelyein árultatták. S hogy a nyers tömegnek hizelegjenek s gyengéit legyezgessék, azok, kik a kegyesség és erkölcs öreiűl voltak rendelve, az isten házát néha otromba bohózatokkal, dobzódásokkal vagy még ezeknél is roszabbakkal tették szentségtelenné ⁵). Hogy aztán az ilyen tanitóknak milyenek lehettek a tanitványai, az ilyen visszaélések minő erkölcsi állapotot teremtettek, azt könnyen el lehet gondolni.

E rövid visszapillantásból megtetszik, hogy mennyire elfajult az egyház tizenöt század lefolyása alatt. S ha okát keressük, hogy miként volt ez lehetséges a sz. lélektől vezérelt keresztyén egyházban, be kell vallanunk, hogy ezen egyház nem Jézus szellemét követte, hanem emberi gyarlóságoknak, gyengeségeknek hódolt, s az első hibás lépés után a többi logikai rendben következett. Az eredeti tisztaságtól már az első századokban eltértek; az uralkodóvá vált keresztyén egyház, állása biztositása, hatalma növelése végett, megalkudott a különböző bölcsészeti és vallási rendszerekkel; Jézus szellemével meg nem egyező nézeteket, szokásokat és szertartásokat vett át, melyek Jézus eszméinek szabad fejlődését lehetetlenné tették. Igy történt az egyház alkotmányával is. Volt idő, midőn a fejedelmek segitették elé a hierarchia megszilárdulását, hogy ez által saját hatalmukat alattvalóik ellenében biztositsák. És csoda-e, ha utóbb a túlságosan pártfogolt papság, a hatalomhoz hozzászokva, arról többé nem tudott lemondani és minden alkalmat felhasznált, hogy az államok felibe emelkedjék? Ez meg is történt. A népek szabadsága és joga rovására, állam és egyház egymást támogatva, emelték egykor azon korlátokat, melyek a népeknek nemcsak szellemi, hanem jogi és anyagi fejlődését is a legszűkebb mederbe szoritották; de midőn a teljes hatalomnak birtokában voltak, nem tudtak azon megosztozni, mindenik egyedül akarta azt birni, s elkezdődött a harc állam és egyház közt, mely küzdelem utóbb az államok javára dőlt el. Szóval az emberi gyarlóság engedte fejére nőni az isteninek nevezett hatalmakat s húzta az igát, melyet megérdemlett.

De ha az értelmileg fejletlen nagy tömeg meg is hajolt egy ideig önalkotta bálványai előtt, voltak egyesek, kik nem elégedtek meg az ál-fénynyel, hanem az igazság tiszta világa felé törekedtek, s ha ezen törekvés nem sikerült mindenkinek, annak oka vagy a téves eszközökben, vagy a kedvezőtlen viszonyokban keresendő. A reformáló törekvés szakadatlan láncolatként vonul át a keresztyénségnek átélt századain, már az apostoli korszakban megkezdődött a fennálló tekintély elleni küzdelem és meg sem szünt soha.

Mellőzve a különböző időkben különböző nevek alatt felmerült felekezeteket, melyek az egyházzal szemben vagy forradalmi vagy mérsékelt szabadelvű vagy valódi reformáló állást foglaltak el; itt csak azok jöhetnek tekintetbe, melyek a XVI. századi reformationak úttörői voltak. És már ezen sorozatba tartoznak a valdensek, Wickliffe és követői; Husz János, Pragai Hieronymus és követőik a husziták. Sőt magában az egyház kebelében is érezni kezdették a reformok szükségességét, s a constanzi zsinat (1414.) meg is tett minden lehetőt, midőn D’Ailly és Gerson inditványára kimondotta a zsinatnak teljes függetlenségét s azon jogosultságát, hogy a pápa felett itéletet mondhasson; de azért Huszt és Pragai Hieronymust nem volt képes megmenteni a máglyától. A constanzi és baseli zsinatok vivmányait a kedvező viszonyokat felhasználni tudó római politikának később sikerült élétől megfosztani, s a keresztyénség azon keserű tapasztalattal lett gazdagabb, hogy a közzsinatoktól reformokat hiába vár.

De annyi vértanu vére nem folyhatott hiába, annyi nemes törekvés nem enyészhetett el nyomtalanul; és igy az az egyház, mely a reá bizott evangeliumtól hűtlenül elpártolt és világi, önző célokat hajhászott, épen e miatt tekintélyét és hiveire gyakorolt befolyását megingatta. A keresztyén világ ezredéves aléltságából ébredezni kezdett, a papi gyámság korlátait már elviselhetlennek találta, s a hajnalodó újkori szellem apostolainak tanait, még ha túloztak is, mohon szivta magába. Az emberiség fejlődési folyamata, mintha erős lökést kapott volna, mintha a századokig tartó lassuságot helyre akarta volna pótolni, egyszerre gyorsabb menetű lett. Oly tényezők merültek fel s kezdették meg működésüket, melyeknek roppant hatását kiszámitni lehetlen volt. Ezek közé tartozott a tudományok felélesztése (XV. század) ⁶) s azoknak terjesztése a humanisták által, kik ugyan sem Rómáért sem Wittenbergért sem Genfért nem lelkesültek nagyon, s a katholikus egybáz kötelékeiből nem igen vágytak ki, de a római romlottságot egyikök sem védelmezte. S hogy ezen szellemi mozgalom gyors szárnyakon terjedjen, feltaláltatott a könyvnyomtatás (1436 körül), mely megkönnyitette a feledékenységbe ment ó-kori szellemi kincsek elterjesztését s lehetővé tette, hogy az Evangelium igazságait ne csak a tudósok, hanem a nép is, saját anyanyelvén, közvetlenül megismerhesse s ezekből a római gazdálkodást megitélhesse. Es a sajtó és a mind nagyobb számban keletkezett egyetemek a zárdáknak porlepte könyvtáraiban hevert tudományos kincseket a világ piacára vitték s megvetették alapját az egyetemes emberi művelődésnek.

Kedveztek a reformatio megindulásának Europa politikai viszonyai is. A népvándorlás zűrzavarából lassanként az egyes nemzetek kiváltak s megalakultak azon államok, melyek több vagy kevesebb változással a legujabb időkig fennállottak. Igaz, hogy még mindenütt a nyers kezdetlegesség állapota uralkodott; a hübéri viszony még mindég gátolta a népek szabadabb forgalmát, az ököljog még épségben volt; az emberi jogokban csak a nemesség és papság részesült, a nép pedig majdnem rabszolga volt. De az emberi jogok köre már tágulni kezdett; a városok ipar és kereskedelem által a jóllétnek és műveltségnek magasabb fokára emelkedtek. A polgári rend, a nemesség ellenében, szerzett kiváltságaival, szilárd állást foglalt el és épen ezen pontok voltak a reformationak tűzhelyei.

Nem lehet számitáson kivül hagyni a müvészet felvirágzását, a fontos felfedezéseket (főleg Amerikáét), a nagyszerű találmányokat és sok más tényezőt, melyek habár nem voltak is vallásos természetüek, de a reformatio megérlelésére, legalább közvetve, befolytak. Azonban kétségen kivül a reformatio mozgalmainak fö oka „az akkori egyházi állapot által megzavart lelkiismeretnek vigasz és megnyugvás utáni vágyában“ állott. Ez hangzott mindenütt, és pedig elég gyakran, mindazok részéről, kik az egyháznak főben és tagjaiban való reformálását sürgették, akár foglalkoztak dogmával, akár nem, akár oda hagyták a római egyházat, akár abban maradtak. Ugyanis a római egyház, mely talán szükséges, talán jó iskola volt arra, hogy a pogány világot anyagi irányu vallásos világnézetétől Jézusnak evangeliumához vezesse, de a pogány elemekkel való érintkezés következtében maga is anyagi irányu útra tévedt s az igazi, bennső vallásos kedélyeknek eszményi vágyait többé nem volt képes kielégitni. Világos volt, hogy az eddig megtett út nem vezet a Jézus által hirdetett isten országához; vissza kellett tehát térni, de a volt a nagy kérdés, hogy meddig? Leghelyesebb lett volna visszatérni egészen Jézusig; de ez merész ugrás lett volna, már pedig a természet a nagy ugrásokat nem tűri meg; a történelmi fejlődéssel, ha hibás volt is, egészen szakitni nem lehetett tanácsos. Visszatértek tehát Augustinusig és Pál apostolig(!) ⁷). Közvetlenül a scholastika korszaka után Jézust még nem is lehetett a maga valóságában megérteni. De azért becsületére válik az emberiség józan eszének, hogy azt a római egyháznak sem dogma rendszere, sem hierarchiája sem középkori scholastikája nem volt képes teljesen megrontani.

Ezen rövid visszapillantás után el lehet mondani, hogy idő és hely, személyek, vallásos és politikai állapotok bámulatosan összepontosultak, hogy a reformatio nagy munkáját elősegitsék, annak helyes irányt adjanak s általános elismerést szerezzenek. Az egyház vétkeit már csak a teljesen vakok és azok nem látták, kik látni nem akarták; a vallás tekintetében ki nem elégitett kebel reformokért sovárgott; a tudomány minden eszközével rendelkezésére állott a reformationak; sz. Péter székén a vallás ügyével nem sokat törődő X. Leo ült; a bűnbocsátó levelek árulásával oly emberek (Tetzel, Samson sat.) voltak megbizva, kik épen alkalmasak voltak arra, hogy ezen intézkedést rosz hirbe hozzák; a németországi reformatiot egy olyan tekintélyes, kegyes és lelkiismeretes fejedelem vette pártfogásába, mint Bölcs Frigyes; a hatalmas V. Károly császár a reformatio útjába elég akadályt görditett ugyan, de még neki sem sikerült a politikának oly irányt adni, hogy a reformatio elnyomására fordithatta volna minden erejét.

Igy alakultak a viszonyok, midőn Luther fellépett. Szavai fogékony keblekre találtak, mert azon gondolatoknak adott kifejezést, melyek a keresztyén világot már jó idő óta foglalkoztatták. A sikert nemcsak azon körülmény biztositotta, hogy a kor a reformokra meg volt érve, hanem Luthernek egyénisége is, kinek szellemében, kedélyében, jellemében és erős akaratában mindazon kellékek megvoltak, melyek egy reformátorban nélkülözhetlenek. Luthert saját élete, észlelt tapasztalatai tették reformátorrá; a reformatio előbb saját lelkében ment véghez, érezte annak üdvös, megnyugtató hatását, s midőn e nehéz küzdelmek árán szerzett kincset a világ közvagyonává törekedett tenni, csak nemes lelkének szent sugalatát követte ⁸).

1) Izrael népének azon jelszavát, hogy a ki nem izraelita, annak nincs joga létezni, a római katholikus egyház igy formulázta: Extra ecclesiam non est salus.

2) A lauretumi litaniában Mária következő cimeken szólittatik meg: „Bölcseségnek székhelye, üdvünknek oka; szent edény, tiszteletreméltó edény, különös áhitatosság edénye; szellemi rózsa, Dávid tornya, elefántcsont torony, arany ház, szövetség bárkája, ég kapuja; hajnali csillag, betegek gyógyszere, bánkodók vigasztalója, keresztyének segitője, angyalok királynéja sat.“ Közli Thiele, Christi. Kirchengeschichte (3. kiadás., Stuttgart, 1875.), 190. 1.

3) Lecky, A fölvilágosodas keletkezésének és befolyásának történelme Európában (Pest, 1872.) I. k. 172–73. I.

4) L. I. köt. 459. I. 1. j. Henrici de Hassia Secreta sacerdotum (Lipsiae, 1498.) e tárgyban igy nyilatkozik: „… . dicunt esse reliquias alicujus sancti, et forte est os alicujus asini vel damnati. Thiele, i. m. 191. I.

5) Rörick, Geschichte der Reformation in Elsass ; Hag en bach nál (I. köt. 17. I. 38. j.) i. m. III, k. 29. 1. –

6) L. I. k. 475–85. 1.

7) Helyesen jegyzi meg Renan (Saint Paul, 327–28. 1.): „Idő és sok tapasztalás kell addig, mig az ember odáig jut, hogy belátja, hogy egy dogma sem érdemli meg, hogy azért szembeszálljunk s a szeretet ellen vétsünk.“(!) Ezen idő eljövetele még ma is csak a kegyes ohajtások közé tartozik.

8) Az egészre nézve l. Gieseler (I. k. 17. 1. 30. j.) i. m. III. k. 1. r. 1-10. 1. Hagenbach (I. k. 17. 1. 38. j.) i, m. III. k. 1-16. I. Baur (I. k. 18. 1. 43. j.) i. m. IV. k. 1–7. 1. Rothe (I. k. 18. 1. 44. j.) i. m. II. k. 326-28. 1. Nippold (I. k. 18. 1. 45. j., v. ö. a javitással) i. m. J. k. 1-25. l. sat.

Forrás

Warga L. K. Egyh. tört. II. k.; Bevezetés. 1. Visszapillantás a reformatio küszöbéről; 1-6. oldal. Warga Lajos, SÁROSPATAKI THEOLOGIAI TANÁR; II. KÖTET; A KERESZTYÉN EGYHÁZ TÖRTÉNELME II., A REFORMATIO UTÁNI KORSZAK, vagy a protestantismus fejlődése és az államok független uralma; SÁROSPATAKON Nyomtatta Steinfeld Béla, a ref. főiskola betűivel 1887.