Kálvin János a torinói lepelről

Kálvin János értekezése az ereklyékről (részlet)

Tracts & Letters vol. 1, 306-310. o. & 289-292. o.

Jézus arckendőjének ereklyéi

1. Számos állítólagos arckendő létezik.

Ideje már vizsgálat alá vennünk az izzadság-törlőt, melyben még nyilvánvalóbbá lesz úgy szemérmetlenségük, mint butaságuk. Mert Veronika kendőjén kívül, mit Rómában a Szt. Péter-templomban mutogatnak, s azon ruhán kívül, melyet a szent Szűz a kisded Jézus alá használt, s melyet a lateráni Szt. János-templomban s egy másik példányban a carcassone-i Augustinus-zárdában őriznek, megvan birtokukban az a kendő is, mellyel Krisztus feje le volt takarva a koporsóban. Ezt is ugyanott mutogatják. Féltucat városnak teljes izzadságtörlője van: mint Nice-nek, – az ide valót Cambray-ből hozták át – a németországi Aachennek, Maestrichtnek, Besanconnak, a limoges-i Cadoinnak s egy más városnak Elzász határán. De vannak darabjai is az izzadságtörlőnek szerteszét, pl. a spanyolországi Szt. Megváltó- templomban s az Augustinus-barátoknál Alby-ban. Figyelmen kívül hagyok egy teljes izzadságtörlőt, mely Rómában egy apácazárdában van, mert a pápa tiltakozott ünnepélyes mutogatása ellen.

2. A számos arckendő létezése ellentmondanak egymásnak.

Nincs-e, kérdem, bolonddá téve a világ? Nagy távolságról, nagy kiadásokkal, nagy fáradsággal elmegy, hogy láthasson egy-egy oly ruhát, mely a hitelességnek teljesen híjával van, sőt egyenesen kételyre hívja fel az embert. Mert ha valaki egyik város izzadságtörlőjében hisz, hazugnak tartja mind a többi helyet, mely szinte azzal dicsekszik. Pl. ha az ember igazinak tartja a cambray-i izzadságtörlőt, hazug ereklyék gyanánt elítéli a besanconit, aachenit, cadoinit, trierit, rómait, mint amelyek gonoszul bálványimádásra vezetik a népet, s elhitetik vele, hogy hitvány ruhájuk az a vászon, melybe Megváltónk volt burkolva.

A Veronika-fátyol (Sudarium)

3. A Szentírás hallgat és az ereklyével kapcsolatos állítólagos eseményeknek ellentmond.

Térjünk most az evangélium tanúságára. Mert csekélység volna, hogy egyikük a mást cáfolgatja, ha a Szent Lélek mindannyiójuknak ellent nem mondana s meg nem szégyenítené valamennyit. Mert elsőben csodás dolog, hogy az evangéliumok említést sem tesznek Veronikáról, ki Krisztus arcát egy kendővel megtörlé, holott minden asszonyról szólanak, aki Krisztushoz a keresztnél csatlakozott. Bizonyára nevezetes és feljegyzésre érdemes eset lett volna, hogy Jézus Krisztus arca csodásan rajzolódott a vászonra. Másrészt sokkal jelentéktelenebb vonásnak látszik, hogy Jézushoz a keresztnél bizonyos nők csatlakoztak, anélkül azonban, hogy velük valami csoda történt volna. Miért beszélnek el az evangélisták ily apró jelentéktelen dolgokat s a fontosabb eseményeket miért hallgatják el? Ha megesett volna az a csoda, melyet elhitettek a néppel, a Szentlelket feledékenységgel és gondatlansággal vádolhatnók, mert elmulasztá kiválasztani azon eseményeket, melyeknek elbeszélése sokkal célszerűbb lett volna. Ennyit Veronikájukról. Hadd lássa mindenki, hogy mily nyilvánvaló hazugság az, mit el akarnak hitetni vele.

A torinói lepel

1. A Szentírás nem tesz említést a kéz nélkül készült csodás ikonról (acheiropoieton).

Azon ruhára vonatkozólag, melybe testét takargatták, hasonló kérdést szeretnék hozzájuk intézni. Az evangélisták lelkiismeretesen elmondják mind a csodákat, melyek Krisztus halálakor estek, s nem hagynak el semmit, ami a történethez tartozik. Mi módon kerülte ki némely dolog figyelmüket, hogy egy szót sem szólanak pl. arról, hogy Krisztusnak teste lerajzolódott a vászonra, melybe takartatott. Ez is megérdemelte volna a megemlítést annyira, mint a többi más körülmény. Maga Szt. János kijelenti, hogy mikor Szt. Péter belépett a sírba, ott látta a lepedőket külön helyen egybetakarva, de arról nem szól egy szót sem, hogy rajtuk valami csodás rajzot látott volna. Egyáltalán nem tehető fel, hogyha a dolog megtörtént volna, Péter Isten e csodás művét elhallgatná.

2. A Szentírás története ellene szól annak, hogy a halotti ruhát keresztyének vitték el.

Más nehézséggel is le kell számolnunk. A evangélisták semmit nem szólnak arról, hogy akár a tanítványok, akár a kegyes nők elvitték volna a sírból a lepedőket, sőt azáltal, hogy ezt nem említik fel, éppen azt bizonyítják, hogy a ruhák ott maradtak. A sírt katonák őrizték s a lepedők ezek birtokában maradtak. Fel lehet-e tennünk, hogy ők áruba bocsátották néhány hívőnek ereklye gyanánt azokat, mikor a farizeusok éppen azért bérelték fel őket, hogy úgy valljanak, mintha a tanítványok lopták volna el a testet (Máté 28:11-15)?

3. A lepel nyilvánvalóan hamisítvány.

Egyébként szükségtelen hozzátennem, hogy a csalásról könnyen meggyőződhetünk, ha a rajzra egy pillantást vetünk, mert az emberi kéz munkája igen is meglátszik azon. S nem győzök eléggé csodálkozni azon, mint használhattak ily ostoba fortélyt. De még inkább bámulatba ejt, hogy a világ elég együgyű volt arra, hogy elvakíttassa magát s ne lássa azt, ami oly nyilvánvaló. Mi több, azt is megmutatták, hogy festő állott rendelkezésükre. Mert mikor véletlenül elégett az egyik kendő, másnap mindig újat találtak. Semmi kétség, bebizonyították, hogy az új nem más, mint ami már megvolt, s hogy a kendő csodálatosan menekült meg a tűztől, de a festés oly friss volt, hogy a hazugság azok előtt mit sem használt, kik már látták szemükkel. [1]

4. A halotti ruha nem volt arcot eltakaró, teljes testet befedő ruha.

Egyszóval van érv, mely szemérmetlenségüket minden esetre kideríti s melynek ellene nem mondhatnak. Mindenütt, hol állítólag megvan a szent izzadságtörlő, oly vásznat mutogatnak, mely a testet a fejjel együtt befedé s megfelelőleg a vásznon egy egész test alakja látszik. De János evangélista azt mondja, hogy Jézus Krisztust a zsidók szokása szerint temették el. Hogy minő volt e szokás, nemcsak a zsidók mai temetkezéséből, hanem a régi gyakorlatot tárgyaló könyvekből is megtudhatjuk. A testet vállig betakarták, a fejet kendővel fedték be, melynek négy sarkára négy csomó volt kötve. Ezt mondja az evangélista is, mikor elbeszéli, hogy Szt. Péter a ruhákat azon az oldalon látta, hol a test feküdt, viszont az izzadságtörlőt a másik oldalon, hol Krisztus feje nyugodott. Az izzadságtörlő legfeljebb zsebkendő nagyságú lehetett, semmi esetre sem volt azonban akkora ruhadarab, hogy az egész testet befedte volna. Egyszóval vagy Szt. János evangélista hazudik, vagy mindazok, kik azzal dicsekesznek, hogy a szent izzadságtörlő birtokukban van. Mindebből láthatjuk, minő arcátlanul vezették félre a szegény népet.

…

Szent Ágoston a „Barátok Munkája” c. művében panaszkodik bizonyos utazó szélhámosokról, akik már az ő idejében hitvány s piszkos csalást űztek a vértanúk ereklyéinek ide-oda való hordozásával s mindehhez azt a megjegyzést fűzi: „Ha ugyan azok valóban a szentek ereklyéi.” E szóval jelzi, hogy már az ő idejében sem volt ismeretlen a csalásnak és visszaélésnek azon módja, mely által az együgyű néppel elhitették, hogy az imitt-amott összeszedett csontok a szentekéi. S mivel e visszaélés eredete oly messze nyúlik a múltba, kétség sem forog fenn, hogy a hosszú idő alatt, mely azóta eltelt, még igen megnövekedett. Gondoljuk csak el, hogy a világ azon időtől fogva csodálatosan megromlott, folyton csak rosszabbá lett, míg végre eljutott abba a borzasztó állapotba, amelyet mi is látunk.

De a legelső visszaélés, mely egyúttal a baj gyökeréül szolgált, az volt, hogy a világ ahelyett, hogy Jézus Krisztust igéjében, szentségeiben, lelki áldásaiban kereste volna, szokása szerint ruháiban, ingeiben, lepleiben gyönyörködött, s így elhanyagolta a fő dolgot a mellékes kedvéért. Hasonlóképp járt el az apostolokkal, vértanúkkal és egyéb szentekkel szemben is. Ahelyett, hogy életükön gondolkodott volna, példájukat követte volna, minden buzgalmát arra fordítá, hogy ingükön, övükön, csontjukon s más jelentéktelen maradványaikon elmélkedjék, s ezeket mintegy kincses ládájába zárja.

Jól tudom, hogy ezen eljárásnak bizonyos tekintetben kegyes és buzgó színe van, hiszen akik így cselekesznek, arra hivatkoznak, hogy Jézus Krisztus ereklyéit iránta való tiszteletből őrzik, hogy emlékezete terjedjen, s ezért gyűjtik a szentekéit is. De figyelembe kell vennünk azt, amit szent Pál mond, hogy ti. minden istentisztelet, melynek jobb és biztosabb alapja nincs, mint saját véleményünk, bírjon bár a bölcsesség teljes látszatával, nem egyéb, mint üres haszontalanság. Azonkívül az ereklyékből származó hasznot és kárt is szembe kell egymással állítanunk. S így azt találjuk, hogy míg az ereklyék gyűjtése egyrészt kevés haszonnal járó, fölösleges és bűnös dolog, addig másrészt nagyon nehéz, vagy éppen lehetetlen, hogy az ember lassan-lassan bálványimádásra ne hajoljon az ereklyék által. Mert ereklyét látni s tapintani nem lehet anélkül, hogy az ember tiszteletet ne érezne iránta. S ha már egyszer tiszteljük, akkor semmi nem gátol abban, hogy a Krisztust megillető tiszteletet rá ne fordítsuk. Egyszóval az ereklyék után való vágy sohasem lehet babona nélkül, vagy ami még rosszabb, e vágy anyjává lehet a bálványimádásnak, mely rendesen vele jár.

Mindenki elismeri, hogy Urunk Mózes testét azért rejté el, mivel félt, hogy Izrael népe imádni fogja (V. Mózes XXXIV. 6.). Ami ez esetben történt egy szenttel, ki kell terjesztenünk valamennyire, mivel az eset mindegyiknél ugyanaz. De, hogy ne csak a szentekről szóljunk, lássuk, mit mond Pál magáról Jézus Krisztusról. Kijelenti, hogy a feltámadás után nem látta többé testben (II. Kor. V. 16.), s e szavaival arra figyelmeztet, hogy a Jézus Krisztusban minden testi dolgot el kell hagynunk és felejtenünk avégből, hogy teljes buzgósággal kereshessük és magunkhoz szoríthassuk Őt lélek szerint. Most már, ha valaki azt állítja, hogy akár a Krisztusra, akár a szentekre emlékeztető dolgok bírása szép, mert kegyességre indít, az ily beszéd nem lehet egyéb, mint hazug leple botor s minden alapot nélkülöző kívánságunknak. Sőt, ha úgy tűnnék is föl, hogy van rá elég ok, nem elég-é tudnunk, hogy a Szentlélek szent Pál száján ellene mond? Mit akarunk még egyebet? Azonban nem szükséges sokat vitatkoznunk afelől, hogy helyes-é, vagy helytelen ereklyéket tartani, ha csak értékes emlékek gyanánt őrizzük őket, de imádni nem akarjuk. Mert mint mondtuk, a tapasztalat bizonyítja, hogy egyik a másikhoz mindig közel van. Ambrosius, midőn Nagy Konstantin császár anyjával, Helénával beszélt, aki nagy gonddal és költséggel kereste Urunk keresztjét, azt mondá neki, hogy nem kell imádnia a fát, hanem csak az Urat, ki rajta megfeszíttetett. De nagyon kevesen is vannak azok az ereklyékhez hajló szívűek, kiknek hitét be ne mocskolta volna annyira-amennyire a babona. Elismerem, hogy nem válik az ember azonnal bálványimádóvá, hanem lassan-lassan egy visszaélésből a másikba jut, s végre egészen elmerül. A nép, mely magát keresztyénnek nevezi, oly mélyen süllyedt a bálványimádásba, hogy e tekintetben az ókor pogányaitól mit sem különbözék; mert az ereklyék előtt éppúgy arcra borult és letérdelt, mint Isten előtt, fáklyákat és gyertyákat gyújtott nekik, bizodalmát helyezé bennük és éppúgy kereste őket, mintha Isten ereje és kegyelme el lett volna zárva előle. Ha a bálványimádás nem egyéb, mint Isten dicsőségének másokra való átruházása, tagadhatjuk-é, hogy ez bálványimádás? Az sem szolgálhat mentségül, hogy az egész némely tudatlan és műveletlen ember, vagy vénasszony kívánsága. Mert az ereklyegyűjtés általános hibává lőn, s helyeslék azok is, kiknek kezébe az egyház kormányzata vala letéve. Sőt a holtak csontjait és minden egyéb ereklyéit a főoltárok fölé a legmagasabb és legszembeötlőbb helyre tevék, hogy annál nagyobb tisztelettel imádkozhassék hozzájuk a nép. Íme, az a botor vágy, mely kezdetben csak a szentek ereklyéinek összegyűjtésére irányult, így lőn nyílt gyalázattá, mivel az emberek az ereklyék következtében nemcsak elfordultak Istentől, hogy romlandó és haszontalan dolgokban gyönyörködjenek, hanem átkos szentségtörés gyanánt holt és érzéketlen teremtményeket imádtak az egy élő Isten helyett. (Róm. I. 25.).

“Kik az Isten igazságát hazugságra változtatták, és tisztelték és szolgálták a teremtett állatokat, hátra hagyván a Teremtőt, ki mind örökké áldandó, Ámen.” (Róma 1:25). “E nemzetség én hozzám csak szájjal közelget, és ajakival tisztel engemet: az ő szívek pedig én tőlem távol vagyon. Hijába tisztelnek pedig azzal is, ha olly tudományokat tanítnak, mellyek embereknek parancsolatai.” (Máté 15:8-9). vö. Az emberi parancsolatok általi istentisztelet bűnössége | Samuel Willard

[1] Itt valószínűleg a franciaországi Chambéryben található kápolna 1532-es tűzvészére utal. Ezzel szemben állítólag a lepel csak részben sérült meg a tűzben. Akárhogyan is, Kálvin általános érvelése nem ezen a konkrét állításon áll vagy bukik.

Forrás

John Calvin on the Shroud of Turin | Purely Presbyterian Perspective. A magyar szöveg átemelve a KÁLVIN JÁNOS ÉRTEKEZÉSE AZ EREKLYÉKRŐL. c. műből. 1543, FRANCIÁBÓL FORDÍTOTTA: CEGLÉDI SÁNDOR, PÁPA, A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDA BETŰIVEL, 1907. Forrás: leporollak.hu