Az Emberi Parancsolatok Általi Istentisztelet Bűnössége | Samuel Willard

2021.07.13. Off By neilnejmed

English: The Sinfulness of Worshiping God With Men’s Institutions

Ahogy a prédikációban az elhangzott (1691)

Samuel Willard (1640-1707),

a Bostoni gyülekezet tanítója által

1 Kor. 11.23 Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam:
Mát. 28.20
Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek:
Mát. 15.9
Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai.

Az írástudók és farizeusok fokozott rosszindulattal viselkedtek Krisztus iránt az ő mélyenható tanításai miatt, amelyek által durva képmutatást leplezett le közöttük. Valamint minél több megerősítést adott erre csodáival, annál mélyebbre kerültek szívük előítéleteiben. Mivel Isten törvényére nézve tiszta tanításai megóvták Őt bárminemű felelősségrevonástól, emberi szokás szerint kerestek alkalmat fellépni ellene. Ennek megfelelően már a fejezet elején [Mát. 15] vitatkozni kezdenek vele, mivel tanítványai nem akarták megmosni kezüket, mielőtt leültek volna étkezni [Mát. 15: 2]. Az a fajta színjáték, amelyre akadékoskodásukat felépítették, az ősök hagyományának megtagadása volt. Az ókorra hivatkoznak és a Szanhedrim tekintélyére, amelynek figyelmen kívül hagyása szerintük botrány. Azt tartották ugyanis, hogy Krisztus a hibás tanítványai itteni mulasztásáért, vagyis a dolog megtiltásáért, vagy legalább abban hogy a kérdésben még csak rájuk sem parancsolt. Krisztus azonban kiáll értük, igazolja őket és önmagát is; tudniillik hogy éppen jól tették, hogy kihagyták ezt a szertartást. Mindezt nemcsak azért, mert ez egy közömbös dolog volt – ezért elmulasztása nem tartható botránynak sem, hanem – mivel a körülményekre nézve – ez törvénytelen is lett volna számukra. Ahogy válasza egészéből ez kitűnik. Ez a szokás a zsidók körében nem pusztán polgári jellegű volt, hanem az idők folyamán vallásossá lett, szimbolikus szentséget erőltettek rá, és ezen előírás alapján mostanra szertartássá fejlődött istentiszteletükre nézve. Az emberek pedig beszennyeződtek az elmulasztott ceremóniák tekintetében, így ítélték törvénytelennek mindazok elmulasztását.

Krisztus válaszában ad hominem és ad rem érveket használ.

1. Ad hominem [az embereknek]; (3-7. vers) Egyiküknek sem volt oka megbotránkozni, mert a köztudottan törvényszegők ők voltak, mivel hagyományaikkal semmissé tették Isten parancsát, amelyet ő példáz az ötödik parancsolat által, a gerendák tehát ott voltak saját szemeikben, ezért nagyon is alkalmatlanná váltak bármilyen szálkát találni máséban, ha egyáltalán beszélhetünk itt ilyesmiről.

2. Ad rem [a lényegre]; hol: 1. Felfedezi a tradíciókon alapuló istentiszteletük képmutató voltát (7–9. Vers). 2. Krisztus kioktatja hallgatóságát a hagyomány megtartásának hiábavalóságáról (10–21. Vers).

Képmutatással vádolja őket miközben a prófétára utal, aki hasonlóan oknál fogva azonos módon vádolja ősatyáikat: itt az Ézsaiás 29:13-at idézi. A következő két dolog, amiben képmutatásuk tetten érhető:

1. Istent ajkaikkal tisztelik ugyan, szívük azonban távol van tőle, valamint a 8. vers, ami a magaválasztotta istentiszteletre utal.

Beszédében két dolog rejlik:

1. A leleplezett bűn, mert oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai, vagyis magaválasztotta intézményeket vesznek át Isten imádatába, és annak állandó részévé teszik őket. Itt figyeljük meg:

(1.) A kérdést, amivel a bűn kapcsolatban van. Az emberek parancsolatai; azaz emberi találmányok, amelyek révén nem értik meg, hogy polgári törvények a polgári kormány tisztessége által maradnak fenn; mivel e rendelések semmiképpen nem tudnak emberalkotta beszédnél többek lenni, nem mintha prédikációk alapának kellene lenniük, de ami az uralkodók tekintélyét illeti, az ilyen törvények meghozatalát Krisztus sohasem kérdőjelezte meg. Mint ahogy azokat a polgári rendeleteket sem szándékozta megkérdőjelezni, amiket polgári hatóságok isteni intézményekre is ráterhelnek, mert ezeket is indokoltnak kell tekintenünk, úgy mint a Szentírás által megszabott előírásokat istenfélő uralkodók számára, amelyek Isten egyháza minden korszakában jelen voltak. De amit itt szándékozik szankcionálni, azok az emberek által kitalált és az istentisztelet részeként elfogadott dolgok, amiket Isten sosem parancsolt meg. Ez volna a vita valódi tárgya, ti. a kézmosás kérdése étkezés előtt.

(2.) A rájuk terhelt bűnt, amelyet számonkérésük által vázol fel, vagyis hogy tudományokat tanítanak. A tanítanak szót, ha eredeti nyelvén vizsgáljuk azonos az Újszövetség más evangélium hirdetésére használt kifejezéseivel; a tudományok kifejezés pedig, amit a vallási tételekre alkalmaz rendszerint az Ige. Erről szándékozik prédikálni, mint lelkiismereti kérdésekről és arra kötelezi az embereket is, hogy mint rájuk háruló kötelességeket azokat mindenkor megtartsák. Ők azonban, az írástudók és farizeusok, akikkel Megváltónknak most dolga akadt, úgy viselkedtek mintha mások tanítói lennének. Különösen nagy volt tehát bűnük, hogy kötelezettségeiket emberek lelkiismeretére terhelték, az emberi hatalmukat felhasználva olyan különböző hagyományokat alkottak meg, amiket rá is kényszeríteenének másokra. De a textus arra is utal, hogy amiképpen bűnösek voltak az emberek erre való tanításában, hasonlóan vétkeznek mindazok is, akik tanításukat elfogadják és gyakorolják. E gondolatmenetét Jézus azért vezeti végig, hogy igazolja tanítványait, amiért nem tartják meg azokat, és saját magát is, amiért megtiltja nekik hogy azt megtegyék.

2. A szemrehányás ereje abban a keményen elmarasztaló kifejezésében áll, amellyel a bűnt illeti, nevezetesen, hogy ez egy hiábavaló istentisztelet. A szó olyan dolgot jelöl, ami nem célravezető, komolytalan, elvesztegetett munka, ami egyáltalán nem használ az embernek, ami üresjárat és szemtelenség. De lehet tekintettel:

(1.) Magára az istentiszteletre, hogy az ostobaság és ezért nem fogadható el; vagy,

(2.) Az istentiszteletet végzőkre, hogy az ilyen szerzeményeikkel az egész istentiszteletet megrontják, annak más részeit már eleve elégtelenné vagy értelmetlenné teszik. Ez tehát egy döglégy a kenőcsben [Préd 10,1].

A szavaiból racionálisan következik:

DOKTRÍNA: Emberi parancsolatok nem hagyhatók jóvá, se nemm nem alkalmazhatók Isten tiszteletében, csakis súlyos bűnök kiváltása árán.

Nemcsak azok vétkeznek súlyosan, akik kitalálják és elrendelik azokat, sem pusztán azok, akik kihirdetik és emberek lelkiismeretére kötik; amelyekkel nem dolgom itt foglalkozni; hanem még nagy bűne van azoknak is, akik ezeket betartják és magukévá teszik. Ezen tantétel tisztázásakor felmerülhetnek azonban a következő kérdések,

1. Mit értünk azalatt, hogy emberek parancsolatai?

2. Miben áll a vizsgált bűn?

3. Hogy mutatkozik ez olyan súlyos bűnnek?

1. Mit értünk azalatt, hogy emberek parancsolatai?

Válasz. Akármit, ami emberi hatalomnál fogva a vallásos istentisztelet, vagy dicséret részévé teszünk. Itt azonban meg kell figyelnünk,

1. A fő kérdés, amellyel itt egész idő alatt foglalkozunk, az ti. a vallásos istentisztelet. Vannak olyan emberi rendelések, amelyekre nézve a Szentírás parancsolja meg engedelmességünket, mégpedig a lelkiismeretért [1 Pet. 2:13; Róm. 13: 5]. A polgári kormány is kétségtelenül Istentől lett kinevezve; és mivel az uralkodóknak az erkölcsi törvényt kormányzásuk szabályává kellene tenniük, ezért léteznek olyan különféle prudenciális előírások (divers prudentials), amelyek tekintetében Istentől felhatalmazást nyertek azon törvények megalkotására, amelyek a legjobban segítik alattvalóikat. De ez itt egészen más természetű. Most az istentiszteletet vagy annak célját vesszük figyelembe, ami csakis maga Isten, vagy annak ügyét és közvetítőjét, és ezek vagy természetiek, vagy intézményesek. (natural or instituted). Ezek közül ez utóbbit különösen is tiszteletben kell tartanunk; azaz azokat a külsőséges formákat és eszközöket, amelyekkel Istent imádnunk illik. Ezeket a Szentírás külön rendeletekkel és parancsolatokkal nevezi meg. Mivel így van kijelölve, valamilyen tekintélytől kell függeniük, aki mindezeket megparancsolja nekünk, és Őneki egyszerre kell mindezeket egyaránt kijelölnie és szentesíteni számunkra.

2. A fejezetünkkel való kapcsolatot. Az [eszköz] ennek részévé válik, ezért óvatos különbséget kell tennünk lényeges és pusztán véletlenszerű, vagy közönséges kiegészítők között. Az embert nemcsak úgy kell tekintenünk mint vallásos lényt, hanem úgyis mint embert. És ez utóbbira nézve sok olyan teendője adódik, amely elválaszthatatlan cselekedeteitől, és ezért ezek általános dolgok mind természeti, mind polgári, mind vallási cselekedeteikben: ilyen például az idő, a hely és minden más ezekkel azonos természetű dolog. Ezért ezek figyelembevétele a vallás dolgaiban nem lényegesek, hanem esetlegesek, és mindezek pusztán polgári tekintetben jelennek meg, amelyeket a természet törvénye irányít, viszont általános óvatossággal kell az embereknek kezelnie mindezeket. Bár még ezek is, ha vallásos tiszteletet vetítenek rájuk, lényegivé válnak és azokba a kategóriába kerülnek át, amire a mi Üdvözítőnk is utalt. Hiszen egy dologról csak akkor mondható ki hogy az istentisztelet részévé vált, amikor olyan szentséget tulajdonítanak neki, hogy az Istennel való közösségünk közegét képezik. De ezt nem az alapján kell megítélnünk, hogy az emberek mit mondanak róla, hanem a használatának szükségszerű következményei alapján. Ilyen természetű volt a régi szertartási törvény összes előírása és az is maradt, amíg Krisztus el nem törölte azokat. De ilyen volt ez a szokás is, amelyet itt a kontextusunkban is elítél. Nem az étkezés közbeni kézmosás volt az, amiért Megváltónk megbotránkozott, vagy amiért valaha is hibát talált volna abban, hanem az hogy mint szertartási szentséget a hagyományba helyezték, azt gondolván hogy Istent sokkal jobban tisztelik azok, akik ezt megteszik, mint azok akik ezt elmulasztják; és e nézetük eltávolította annak cselekedetét a polgári dolgok közül, hogy a vallás dolgai közé helyezzék.

3. Azt, mikor annak megalkotása teljes mértékben emberi tekintélytől függ. A természeti istentisztelet olyan, amit céljának természete megkíván arra nézve, aki felé irányul, illetve az is aki ennek alanya, aki azt végzi és ezért a természet világossága is tanít erről. Ilyen az Istenhez való imádság, az Isten félelme és tisztelete stb. Az elrendelt istentisztelet azonban olyasvalami, ami hivatalos, és ezért szükségképpen valamilyen tekintélytől kell függenie. Azért kötelesség, mert megparancsolták és feltételeznünk kell egy olyan hatalmat is, aki megparancsolta miképpen végezzük azt el. Egy dologról pedig akkor lehet elmondani, hogy emberi parancsolatok által jött létre, ha nemcsak az arra való felszólítás, hanem a kigondolás is tőlük származik. Így történt meg, hogy Jeroboám áldozék azon az oltáron is…abban a hónapban, a melyet az ő szívében gondolt vala (1Királyok 12:33). Ilyenkor nemcsak az elrendelés, hanem az elrendelt dolog is emberektől származik, először ők találják ki, majd ők parancsolják meg. De nemcsak akkor mondhatjuk hogy megparancsolták, ha a törvényes hatóság rendeletté teszi elvégzését és szankciókkal sújtják elmulasztását, hanem akkor is ha a szokás vagy a hagyomány által úgy meggyökeresedik egy nép vallási gyakorlatában, hogy botrányos lesz mindazokra nézve, akik elmulasztják, és még vallástalannak is tekintik mindazokat, akik nem teljesítik azt nagy gondossággal. Hát ilyen esettel találkozhattunk a mi textusunkban is.

2. Miben áll a vizsgált bűn?

Válasz: 1. Negatív irányból is tekinthetjük. És itt,

1. Nem szükségszerűen feltételezi indítékuk megváltozásait; bár úgy is lehet értelmezni, mert Isten nem hajlandó jóváhagyni semmit olyan cselekedet a tiszteletére nézve, amit nem az ő parancsára végeznek el, de mégis lehet kimondottan az igaz Isten tiszteletére is szentelni, így volt ez a lakomával is a 2Móz 32,5-ben. Az emberek színlelhetnek igaz célt, de mégis használhatnak mindarra nézve hamis eszközöket. Gyalázat bélyegeként maradt fenn a zsidóknál, hogy áldoztak a magaslatokon (olyan helyeken, amelyeket saját fejük szerint avattak fel és szenteltek meg), holott csak az igaz Istennek áldoztak, 2Krón. 33:17.

2. Nem csak azok bűnösök, akik teljesen félreteszik Isten rendelkezéseit és emberek ötleteivel helyettesítik azokat. A zsidók a legnagyobb hitehagyásuk alatt is megtartották a templomi istentiszteletet, betartották az Isten által kijelölt napokat, részt vettek a meghatározott ünnepeken, felajánlották azokat az áldozatokat amelyeket Mózes elrendelt nekik (bár talán nem voltak olyan gondosak és állhatatosak mindezekben), ám saját hagyományaikat csatolták azokhoz, így egyiket a másikkal összevegyítették. Az emberek elmehetnek Isten házába és részt vehetnek az Ő istentiszteletén olyan rendelkezések szerint, amelyeket Ő rendelt el, de csatolhatnak hozzájuk olyan istentiszteleti elemeket is, amelyről Ő soha nem adott semmiféle utasítást. Hiszen azok az emberek, akik a magaslatokon áldoztak, a Templomba is elmentek.

2. Pozitívan, két dologban:

1. Amikor emberek bármilyen módon közösséget vállalnak azzal az istentisztelettel, mint ami itt is látható. Bármi, amiben másokkal együtt részt veszünk abban ami gonosz, bűnös cselekedetnek minősül, és bűnössé válunk mi is a közös gonoszság cselekedetében. Ezért van a figyelmeztetés is: És ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel (Ef 5:11), mert az emberek többféleképpen is létesíthetnek ilyen közösséget. Nemcsak azáltal, hogy mi magunk is ugyanezt végezzük és vallásosságot tulajdonítunk nekik, hanem azáltal is, hogy jelen vagyunk az ilyen istentiszteleteken, mert csatlakozunk azokhoz akik így cselekszenek, és abban még támogatjuk is őket. A jelenlétünk jelképes jóváhagyás, miközben semmiképpen sem kifogásoltuk azt. Vagy azáltal, hogy kiállunk ilyen dolgok mellett, amelyek önmagukban megengedettek, ezért nem feltétlenül elítélendők azokban, akik ezeket gyakorolják. Vagy azáltal, hogy megengedjük az általunk felügyeltek, a ránk bízottaknak, hogy részt vegyenek ehhez hasonló istentiszteleteken, a fentiekhez mérten.

2. Amikor hitünket az istentisztelet bármely általunk elvégzett részletére nézve emberi tekintélyre alapozzuk. Tegyük fel, hogy ez a valami valóban az isteni alapítású istentisztelet része, ugyanakkor ha nem kutatjuk a Szentírásban, hogy kiderüljön valóban így vagy másként helyes-e, mint azok a nemes béreai zsidók is tették amiért az Írás megdicséri őket (ApCsel 17:11), hanem megelégedve megbízunk másokban – és minden ürügy, amire hivatkozhatunk gyakorlatunkban az, hogy ilyen és olyan szent, bölcs, rátermett és tanult emberek is hasonlóképpen jártak el -, akkor joggal vonjuk magunkra az itteni megrovást. Tudom, hogy ilyen emberek iránt nagy tiszteletet kell tanúsítanunk és nagy hasznunkra válnak, de mégis, ha az ő tekintélyük és szavuk az alap, amelyre gyakorlatainkban hagyatkoztunk, és ők lesznek az általunk felhozott legfőbb érveink alanyai önmagunk mentegetésénél, ez szükségképpen azt is jelenti, hogy bár Istent imádjuk, viszont annak gyakorlatát nem az ő tekintélyére alapozzuk, hanem emberi tekintélyre támaszkodunk. Így bár önmagában Isten imádását kellene célként szolgálnunk, amennyiben mi is bűnrészesekké váltunk, azon nyomban emberi parancsolatokká változtak.

3. Hogy mutatkozik ez olyan súlyos bűnnek?

Válasz: Az, hogy valóban bűnös dolog így cselekedni, nyilvánvalóvá válik azáltal is, hogy nagy bűnként is érzékeljük. De ez tisztázódik ha figyelembe vesszük azokat a szabályokat, amelyek alapján a bűnök nagyságát meg kell ítélnünk és amiket itt mindössze három tételben fogok példaként felhozni.

1. A bűn nagyságát abból ítélhetjük meg, hogy milyen nagy gyalázatot okoz az Istennek.

Minden bűn abban nyeri el igazi természetét, hogy Isten ellen irányul, annak rosszindulatú gonoszsága helyesen nézve pedig abban áll, hogy megrabolja az Ő dicsőségét. Mert minél jobban meggyalázzuk őt, annál súlyosabb kategóriába kell esnie. Erre nézve pedig a következő megfontolásokat lehet tenni.

(1.) Hogy ez az első tábla második parancsolata elleni bűn. Márpedig minden ami az Első Tábla ellen irányul, közvetlenebbül Isten ellen hat, mivel ő annak szükséges és közvetlen alanya. Míg a Második Tábla kötelességeinek szükséges alanya a felebarátunk, addig ennek a Táblának minden kötelességeit nem csak mint Urunknak és Törvényhozónknak kell teljesítenünk, mert a többivel is ez a helyzet, hanem mint akire irányul is. Ha tehát imádkozunk, Istenhez kell imádkoznunk, ha böjtölünk, is neki kell tennünk; ez tehát a benne foglalt tévelygés, hogy nem Neki cselekedték (Zak 7,5). A második parancsolatnak pedig az a szükséges célja, hogy eligazítson bennünket az intézményesített istentiszteletre nézve. Az elsőben megmondják nekünk, hogy kit kell imádnunk, és mi az a természetes imádat ami Neki jár. A másodikban meg azt, hogy Ő milyen imádatot kíván meg tőlünk. Ezért arra kötelez bennünket, hogy fogadjuk meg az utasításait ebben, és fogadjuk el a parancsot az ő szájából, és ne merjünk hozzátenni vagy elvenni belőle semmit, ezért van annyi komoly és ünnepélyes figyelmeztetés is erre nézve, 5Mózes 4:2, 12:32, Péld 30:6 és másutt is.

(2.) Ezért ez egy olyan bűn, amely közvetlenül Isten előjoga ellen irányul. Amikor Isten a régi időkben pozitív parancsolatot adott népének, akkor tetszett neki hogy a nevét úgy adja hozzá, ahogyan egy király teszi rendeleteivel: Én vagyok az ÚR. Ezzel nyilvánvalóan utalt arra, hogy minden ehhez hasonló intézmény tekintélye teljes mértékben az Ő előjogától függ, hogy azok kötelezettsége abban rejlik, hogy Ő az Ura és Törvényadója népének. Tehát ha valaki a kérdésben arra vállalkozik, hogy saját kútfőjéből bármilyen rendeletet hozzon az istentiszteletre nézve és azt emberek lelkiismeretére kösse, az az Ő szuverenitásának megsértését okozza, amire Ő nagyon is érzékeny. Mert ki merészelne felhatalmazást szerezni bárkitől bármi hasonló jellegű dolog gyakorlására, aki az Övénél alacsonyabb rendű hatalommal bír? Nem kell-e ennek szükségképpen azt is jelentenie, hogy embereket ültetnénk Isten trónjára? Mert mi más volna ez, ha nem árulás vagy lázadás a Mennyei Korona ellen? Mert mi tudna ennél súlyosabb, halálosabb szégyenfoltot okozó ítéletet ránk róni, mint egy ehhez hasonló szörnyűséges bűn?

(3.) Nagy szemrehányást tesz Isten bölcsességének. Bölcsességét nem csekély módon mutatta meg, amikor elrendelte azt az eljárást amin keresztül teremtményei majd imádják őt, alkalmas és elégséges módon, hogy elérje célját ami ez: dicsőséget szerezzen magának és üdvösséget választottjainak. Hiszen azért mondták a régi Izráelről, hogy egy bölcs nép, mert élvezték az rendeléseit (5Móz 5:6), de itt az embereket okosabbá teszik Istennél, miközben a mi cselekedeteink azt hirdetik, hogy az Ő tiszteletének feljavíthatóságát bizonyos dolgok hozzáadásával feltételezzük, mintha mi emberek jobban tudnánk Őnála, mi a leghasznosabb az Ő dicsőségére és a mi üdvösségünkre nézve.

(4.) Nagyszerű példát vet Krisztus hűségére az egyházában. Mózes Krisztus típusa volt; és itt az apostol párhuzamot von típus és antitípus között, hogy A ki hű ahhoz, a ki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában. (Zsid 3:2). Mert ez különös tekintettel igaz az elrendelt istentiszteletre nézve. Márpedig azt látjuk, hogy Mózes isteni rendelés alapján írta elő az egészet a törvény idején, egészen a sátorcövekig, a tákolmányokig és a filigránokig, és mindezt pontosan azon minta szerint készítve, a mely a hegyen mutattatott néki úgy, hogy abból semmi sem hiányzott, és semmit sem lehetett hozzátenni (Zsid 8,5). És így kellett Krisztusnak tennie az evangéliumi egyházban is, különben a párhuzam nem állna meg, hanem a típusnak felül kell múlnia az előképet, ami soha nem történhet meg. Ez tehát az evangéliumi időkre vonatkozó prófécia volt, bár ószövetségi nyelven hangzott el: mutasd meg nekik e ház formáját és berendezését, kijáratait és bejáratait és minden formáit és minden rendeléseit és minden formáit és minden törvényeit jelentsd meg nékik és írd meg szemeik előtt, hogy megtartsák minden formáját és minden rendeléseit, s azokat cselekedjék. (Ez 43:11). Ellenben nem így cselekedni azt is jelenti, hogy elismerjük és hisszük, hogy Krisztus kihagyott valami lényegeset az ő istentiszteletéből.

(5.) Ez Istenre való ráerőltetés, és ez szintén óriási bűn. Semmi mást nem teszünk itt, mint hogy törvényeket adunk a nagy Királynak, akinek szájából mindent el kellene fogadnunk. Az istentiszteleti cselekedetek célja az Isten és népe közötti közösség. Mert megígérte azoknak, akik helyesen imádják őt, hogy közöttük lesz és megáldja őket, ami nagy bátorítás számukra, hogy részt vegyenek az ő intézményeiben, mert áldás lakozik bennük. De Isten nem kötelezte magát tovább a saját rendeléseinél. Míg itt mi azt jelentjük ki, hogy Isten eljön és közösséget tart velünk a magaválasztotta istentiszteletben is, hogy még abban is kötni lehetne az ő jelenlétét a mi összejövetelünkre nézve. Mert ezen feltételezés nélkül a rendeléseknek el kell veszíteniük tulajdonképpeni céljukat, ez a feltételezés pedig szükségképpen a lehető legnagyobb arrogancia részünkről.

(6.) Ezért hiábavaló istentisztelet, ezzel a kifejezéssel nevezik (Máté 15:9), és ezt szükségképpen bűnösnek kell nevezzük. Mert bármit hiába megtenni ostobaság, de Istent hiába imádni, az már durva gonoszság. És mi sem lehet kevésbé hiábavalóbb annál, amiben szükségképpen nem ígérhetünk magunknak semmiféle közösséget Istennel, vagy részvételt az ő kegyelmében, hacsak ő nem teszi le kedvünkért az előjogát, és nem veti alá magát az emberi előírásoknak? Ha csak az embereket kényszerítenénk, az nem lenne olyan nagy dolog, de azt gondolni hogy Istent kényszeríthetjük erre, önmagában véve is elbizakodottság és végeredményben romlásnak fog bizonyulni.

2. E bűn nagyságát megítélhetjük Isten ellene megnyilvánuló nemtetszése alapján.

Nem kis provokáció lehet az, amire Isten kinyilvánítja fájdalmasan nagy felháborodását, és ez nyilvánvalóvá is lesz:

(1.) A féltékenységében, amelyet emiatt táplál. Hol máshol nyilvánítaná magát féltékeny Istennek, mint az elrendelt istentisztelet ügyében (2Móz 20,5)? Salamon azt mondja nekünk, hogy a féltékenység a férfiú haragja [Péld 6:34]. Amikor tehát Isten ezt magára vonatkoztatja, akkor ez szükségképpen nagy felháborodását kell, hogy érzékeltesse. A férfiember nem szokott féltékeny lenni, csak olyasmiben amit nagyon nagyra értékel, és következésképpen aljas visszaélést fedez fel ott, ahol megsértik. Így tesz Isten is e kiváltsága ügyében, hogy egész népével elismertesse azt, hogy egyedül az istentisztelet összes részletére nézve csakis ő rendelkezhet.

(2.) A szörnyű fenyegetésekben, amelyeket e bűn ellen kimondott, azt találjuk, hogy az eljövendő nemzedékeket megfenyegeti, hogy meg fogják érezni atyáik meggondolatlanságainak okoskodásait a kérdésben (2Mózes 20:5). Látjuk tehát, hogyan fenyegeti a tíz törzset is, hogy megszaporította az oltárokat és palotákat építenek (Hós 8:11, 14). A végeredmény pedig az, hogy vétkeikhez ragaszkodásuk addig fokozza bűnösségüket, amíg Ő ki nem gyomlálja őket. Igen, mert amikor Izrael elkészítette az aranyborjút, amely egy újfajta istentiszteleti mód volt, és az erre tartott ünnepet Jehova ünnepének nevezték el (2Mózes 32:5), Isten egyrészt már akkor megostorozta, másrészt meg is fenyegette őket hogy ezután is emlékezetében fogja tartja ezt ellenük (34. vers). A zsidóknak ezután lett egy olyan megfigyelése, hogy soha azután nem esett olyan ítélet erre a népre, amiben az aranyborjúnak egy cseppje ne lett volna benne.

(3.) Azokban a súlyos ítéletekben, amelyeket e bűn miatt végrehajtott az embereken. Meg kell jegyeznünk továbbá, hogy az első perlekedés amelyet Isten valaha is folytatott az emberiséggel az elrendelt istentisztelet miatt volt, és az Isten szentségben való imádása általi pozitív előírás megszegése öntötte el a világot mindazokkal a nyomorúságokkal, amelyek alatt mind a mai napig is nyög. Nádáb és Abihú idegen tűzzel áldoznak tömjént Istennek, ez viszont idegen és hirtelen véget vetett nekik. Az efódja lett Gedeonnak és házanépének tőrbeejtésére, és ez hatvankilenc fia életébe került. Jeroboám két arany borjút szentelt Isten imádatára, és ez családjának minden ágát gyökerestől kiirtotta, és végül az egész országot fogságba vitte. Ezek a dolgok pedig a mi tanulságunkra lettek megíratva. Isten féltékenysége sokszor lángoló tűzként égett, és gyökerestül és ágastul felemésztette mindazokat, akik ebben kísértették meg őt.

3. Ez abban is megmutatkozik, hogy az emberek ebben kárt okoznak maguknak.

Ez pedig az előbbiből következik. Az emberek ezzel a saját lelkük ellen vétkeznek, és ez nagy bűn. Ez a kártétel különösen is három dologban jelenik meg:

(1.) Bizonyosan elveszítik mindazt a munkát és költséget, amit az ilyen istentiszteletre fordítottak. Ez is benne van abban, hogy hiábavaló istentiszteletnek nevezzük; és ez a veszteség ismeretlen kárt hoz magával. Az istentisztelet ügyeiben az emberek különösen is aggódnak saját üdvösségük előmozdítása miatt; ezért lelki veszteséget szenvednek is el emiatt. Ha helyesen imádnák Istent, mennyivel előbbre vihetnék ezzel örökkévaló javukat? Hiszen ez alkalmat adna nekik az Istennel való legintimebb közösségre, amelyet addig élvezhetnének, amíg a tükör el nem vétetik, és Őt szemtől szembe nem látják. Most azonban egyáltalán nem tesznek semmit az ügy érdekében, csak apróságokat tesznek az örökkévalóság dolgaiban, és emiatt örök veszteséget szenvednek el.

(2.) Kockáztatja Isten intézményi javainak elveszítését. Szentírásunk szavai mintha arra utalnának, hogy az egész istentiszteletet hiábavalóvá tenné ez az összevegyítés. Mert valóban nem lehet tagadni, hogy Isten igazságos ítélete volna, ha megvonnná azon áldást saját intézményeitől amelyek abszolút az ő befolyásától függenek azokkal szemben, akik előszeretettel szövik össze azt emberi találmányokkal. Sőt, általában amikor oly sokat fektetnek abba, túl gyakran hanyagolják el a többi helyes ügy tökéletesítését, és Isten nem ritkán bünteti őket azzal hogy mindenféle erkölcstelenségekbe beleesnek. Hiszen ez a fajta bűn nagyon ritkán jár egyedül, mert más súlyos bűnök egész sora szokta azt kísérni. Ez pedig Isten előre kiadott figyelmeztetése szerint van így: Izrael nem akart belőlem semmit, ezért átadtam őket saját szívük kívánságainak. (Zsolt 81.11-12)

(De nem hallgatott népem az én szómra, és Izráel nem engedelmeskedett nékem. Ott hagytam azért őt szívöknek keménységében, hogy járjanak a magok tanácsa szerint. Zsolt 81.12-13.- A fordító)

(3.) Az emberek ezzel annak a veszélynek is kiteszik magukat, hogy megfosztják magukat Isten intézményeitől. Amikor az emberek nem tudnak megelégedni Isten rendeléseivel, hanem többre van szükségük, mégpedig olyanokra, amik abból a pénzverdéből származnak, ami nem jogosult pénzverésre, ekkor számos esetben igazságosan veszi el tőlük azokat, részben úgy hogy hagyja azokat fokozatosan félretenni, először egyiket, majd a másikat is. Mert lehet hogy mindkettővel nem is lehet már rendesen foglalkozni. Az emberi parancsok ugyanis kiszorítják Isten intézményeit. A damaszkuszi oltár éppen a rézoltárt [2Királyok 16:10-18] taszította el és azt most egy sarokba kellett állítani, mert onnantól csak néhány magánáldozásra kellett szolgálnia. Részben pusztító ítéleteket is hozott, amelyek mindent elpusztítottak, így Júda Királysága idővel el is vesztette templomát, oltárát és áldozataikat, majd félelmetes fogságba jutottak, és e vétkeik a rájuk mért borzalmas csapások előidézésében vezető szerepet foglaltak el.

HASZNÁLAT I. Két részletre vonatkozó tájékoztatás.

1. A kérdésben való közömbösség nem elegendő ahhoz, hogy egy istentiszteleti hagyományt igazolni tudjunk.

Mert bár maga a dolog nem bűnös, ha polgári módon végezzük, de azáltal, hogy paranccsá válik, amely tekintélyét emberektől kölcsönzi – és így az istentiszteletbe annak részeként beleszuszakolják -, már a hiábavaló istentisztelet részévé vált. Mert mi lehetne közömbösebb, mint a kézmosás az ételünk elfogyasztása előtt? A dologban egyáltalán nincs semmi rossz. Igen, részben tisztasági és jó modor kérdése is, hogy megtegyük, amikor annak elmulasztása elvenné saját étvágyunkat vagy másokét. De ha egyszer vallásos jelleget kap és a nagyobb szentség jegyének kell tekinteni azoknál, akik ezt művelik, és a szentségtelenség jelének az azt elhanyagolóknál, valamint megszégyenítésük okát, akkor Krisztus semmiképpen sem fogja megengedni, hogy a tanítványai is ezt végezzék. Ha ez csak a nép polgári szokása lett volna, sosem talált volna benne hibát; mint ahogyan abban sem hogy vizet kínál nekik, hogy megmossák lábukat, ezért rá [azaz Simonra] vet szemet (Lk 7.44). De mégis elmarasztalja és elítéli azt, méghozzá jó okkal, mert hiábavaló, hisz az ember semmi jót sem nyerhet vele, és Istennek sem szerezhet vele tiszteletet. Ezért egyáltalán nem szolgál semmilyen célt, hanem teljesen elmarad az istentisztelet céljától. Hiábavaló tehát a dolog közömbösségére hivatkozni, mert hiábavaló bármely olyan hagyomány mentegetése – és még inkább igazolása -, amely az emberek parancsolatai által elveszti közömbösségét és teherként nehezedik a lelkiismeretükre.

2. A vallásos istentisztelet minden részének igazolásához szükség van isteni parancsolatra.

Az elrendelt istentiszteletnek képesnek kell lennie arra, hogy legitimitását az intézmény által is bizonyítsa, mivelhogy nem természeti, hanem intézményes, ezért tekintélytől függ. Kötelezettségének tehát nem lehet nagyobb ereje, mint amekkorát szerzőjének tekintélye rá tud helyezni; annak pedig az Ő előjogán kell alapulnia, a parancsolatán. Minden utasítás ezért vagy Istentől, vagy teremtménytől nyeri tekintélyét. Ha Istentől származik, akkor a Szentírásban kinyilvánította, hogy mit gondol arról éspedig egyértelműen. Mert sehol sem adta át szabadságát semmilyen általános engedménnyel a világ bármely más hatalmának, hogy uralkodjék az emberek lelkiismerete felett, vagy hogy istentiszteleti szabályokat adhasson. Hanem egyrészt határozottan megtiltja és szigorúan megfenyeget mindenkit, aki ezt meg merészeli tenni. Tehát amennyiben valaki ilyesmit emberektől eredeztet, mutassa meg az ő tekintélyét, ha annak jóváhagyását várja el. Az istentisztelet bármely részének engedélyezése a második, és nem az ötödik parancsolathoz tartozik, és ezért isteni felhatalmazással kell rendelkeznie. Ebből következik, hogy semmi mást nem fogadhatunk el, csak amit Isten kijelentése rögzített abban. Elegendő tehát mindez, hogy minden hasonló ügy ellen határozottan fellépjünk, ha állíthatjuk valamiről hogy a Szentírás hallgat róla; hogy Isten sehol sem parancsolta meg az igéjében, sem kimondottan, sem pedig jogos és szükségszerű következtetések által, így ez nem az ő kijelentett rendtartásának része. A Szentírás hallgatása bármely hagyományról teljeskörű kárhoztatást jelent, bármi is legyen az emberek által felhozott érv annak igazolására. Bár azt állíthatják, hogy nagyon hasznos, hogy sokan épültek általa, hogy ez egy nagyon okos módja a vallás ügye biztosításának, hogy sok bölcs, szent és tanult ember érvelt amellett és gyakorolta is azokat, hogy sok tisztességes dolog van benne és a dolog önmagában nem is káros – mindezekre kielégítő választ ad az az egy kijelentés, hogy Isten erre nézve semmit sem szólott (Zsid 7.14), gondolatában sem volt, hogy előírja (Jer 7.31).

HASZNÁLAT II. Isten féltékenysége az Ő tiszta imádata iránt.

Ez arra késztethet bennünket, hogy megkérdezzük, vajon Isten nem ezen a címen intézi-e velünk folytatott vitájának egy részét? Ez egy olyan időszak amikor Isten feltárja szent nemtetszését velünk szemben, egy egész sor rosszkedvű gondviselői tettében, amelyek alatt munkálkodunk és amelyek arról tanúskodnak, hogy nem kicsit sértődött meg emiatt népére. Legyen tehát ez a mélységes önvizsgálat ideje, és ennek során nem is árt ha egy kicsit utánanézünk ennek a bűnnek is a többi mellett. Talán feltételezhető, hogy az összes bűn közül, amellyel Isten népét vádolni szokták, a mi egyházaink a legkevésbé találtatnak vétkesnek e cikkelyre nézve. Ha azonban szűkebb körben vizsgálódunk, az tudtommal elégnek kell lennie ahhoz, hogy megalázkodjunk Isten előtt és bűnbánatra kényszerüljünk. Lehet, hogy találunk olyanokat, akik önjelölt és önkéntes módon felcserélték Isten tisztább imádatát arra, ami kevertebb, és sokkal szívesebben tisztelik Őt egy magaslaton mint a szentélyben. Vajon nincsenek-e olyanok, akik az emberi megszentelés napjait megtartották, és a szentség címét adták rájuk, noha a megtartásuk módjában keveset fejeztek ki ebből? Lehet hogy vannak olyan hagyományok, amelyek a szokás által rendeletté nőttek, és legalábbis néhány gyülekezetünkbe be is kerültek, amelyekre nézve Krisztus keze nem adhat felhatalmazást és mégis bűnné vált, amikor nem tartották be, vagy nem hirdették ki őket. Nem volt-e túl sok olyan eset, amikor a hitünket mások hitére vagy gyakorlatára alapoztuk, és ez azzal járt együtt hogy sajnálatosan elhanyagoltuk megkeresni mi Krisztusnak a véleménye erről?

Az biztos, hogy a törtető elme természetes tulajdonsága a bukott embernek és mindaddig mozgolódik, amíg bármennyi romlottság csak megtalálható mibennünk, és nagy örömmel babrál olyan dolgokkal, amelyek felettünk állnak és különösen is a valláson való foltozgatáson. De ebben óvakodjunk saját magunktól: Az Isten, akivel dolgunk van, egy féltékeny Isten; és ha van bármi ilyesmi nálunk, nagyon gondosan kellett volna rá figyelnünk és azokat el is távolítanunk, Isten máskülönben paráznaság elkövetése miatt fog vádolni minket, és ennek megfelelően fog is velünk elbánni.

III. Figyelmeztetés a magaválasztotta istentisztelet elkerülésére.

Figyelmeztessen ez mindnyájunkat, hogy a bűnöket elkerüljük. Amennyiben viszont vétségünk nem volt szándékos és tudatos, hanem csak tudatlanságból és hanyagságból történt, bánjuk meg és forduljunk el tőle, és a jövőben még határozottabban lépjünk fel ellene. Olyan nagy bűn volna ez? Ne gondoljuk hát hogy ez csekélység, vagy hogy magunkat kivonhatnánk csak az abba való beleesés veszélye alól is. És hogy minél körültekintőbben tudjunk ellene fellépni, gondoljuk végig, hogy:

1. Nem kevés belső és külső kísértés van bennünk erre. A világ és a saját romlott szívetek sok érvet felhozhat és felállíthat, ami testiségéhez jól illeszkedik, hogy rávegyen benneteket hasonló dolgok betartására. E gyakorlatok számos esetben az emberek testi bölcsességéhez igazodnak. Mert könnyen felöltöztetik különféle vallásos ürügyekkel és megannyi módon tudnak látszólag előnyösnek mutatkozni a kegyesség előmozdításában. Ezeknek mind ellen kell állni, ha nem akartok a vétségekbe beleesni. Emellett nem kevés érv szól a dolgok önmagukban való törvényességéről és arról a botrányról is, amely annak be nem tartásából származik.

2. Ha nem így járunk el, akkor egyenesen megvetjük atyáinknak azon nagy tervét, hogy ezt a vadont [azaz az amerikai gyarmatokat] benépesítsük. Mert bizonyos, hogy az ide vezető küldetésük az volt, hogy a világ egy csendes szegletében elvonulhassanak, ahol élvezhetik Krisztus romlatlan intézményeit, és azokat romlatlanul hátrahagyhatják az utókornak is. De ha ez a tervük méltatlan volt hozzájuk és szégyenletes a nevükre nézve, akkor temessék el azokat velük együtt, és felejtsék is el, ne is említsék meg többé, nehogy az emléküket megfertőzzék vele. De ha ez megért annyit, hogy megváljanak egy kellemes ország megannyi kényelmétől és jólététől, amelyben jelentős részük is volt azért, hogy kitegyék magukat megannyi szenvedésnek és a műveletlen pusztaság szinte legyőzhetetlen nehézségeinek, mert oly sok csüggedést vetettek útjukba – ami önmagában is nagyon hálátlan dolog volt az emberi lélek számára -, ne vessünk mi erre és rájuk sem semmilyen szemrehányást, amit bizonyosan meg fogunk tenni ha eltekintünk minden olyan istentisztelet szigorú elkerülésétől, amely nem Isten parancsolatából és Jézus Krisztus rendeléséből származik. Mert minden ilyen törekvésünkben bolondnak nevezzük majd őket; és ez egy majdani napon ítéletet fog emelni ellenünk.

3. Nem tudunk másképp hozzáállni a kinyilatkoztatott szövetségünkhöz. Hogy Isten népének törvényes kötelessége ünnepélyesen szövetséget kötni és azt megújítani, és hogy ez gyakran Isten háza ügyeire és minden olyan kötelességre egyaránt vonatkozik, de amelyben kötelezve vagyunk neki szolgálni, arról a Szentírás bőven beszámol és számos példát találunk ott feljegyezve is. Túlságosan is igaz, hogy a hitvalló nép hajlamos megfeledkezni önmagáról és hanyagságokba esni, és ezért valamit tennie kellene önmaga felélénkítésére és lelkének munkához kötésére. Na és az mire való? Hát nem arra hogy új módokat találjunk ki Isten imádásához – ez összeesküvés lenne szövetség helyett -, hanem arra, hogy megjavítsunk mindent ami rossz, hogy újjáélesszük ami lepusztult, hogy helyreállítsuk ami elromlott, és hogy megerősítsük aminek meg kell lenni. Ezek a gyülekezetek pedig kijelentették, hogy szövetséget kötöttek Istennel, mégpedig kölcsönösen, hogy nem szolgálunk az Úrnak más istentiszteleti móddal, mint amit ő kijelölt és megállapított Igéjében. Mert gondoljuk-e, hogy megcsúfolhatjuk Őt egy olyan szövetségben és eskütételben, amelyet mi az angyalok és emberek előtt megkötöttünk?

4. Ezért ha így cselekszünk, a hitehagyás bűne alatt fogunk maradni. Ha eltérünk valamitől, amit Isten megkövetelt tőlünk, és aminek a teljesítésére szövetséget is kötött velünk, az bizonyosan ezt a bélyeget fogja viselni. És még inkább súlyosbítja ezt mindaz a világosság, amelyet Isten adott, hogy megmutassa nekünk az ilyen cselekedetek bűnösségét; ami minden takarózástól megfoszt majd minket, és mindezekből nem is kevés származott, aminek az előnyét élvezhettük. Igen, és ami még inkább provokálja Istent és még veszélyesebbé teszi ránk nézve az az, hogy éppen abban a dologban leszünk majd hitehagyottak, ami az a próbakő, amelyen Isten próbára teszi gyülekezeteit Új-Angliában.

FINIS.

Forrás

The Sinfulness of Worshiping God With Men’s Institutions

https://purelypresbyterian.com/2021/02/22/the-sinfulness-of-worshiping-god-with-mens-institutions/