Az Emberi Parancsolatok Általi Istentisztelet Bűnössége | Samuel Willard

2021.07.13. Off By neilnejmed

English: The Sinfulness of Worshiping God With Men’s Institutions

Ahogy a prédikációban az elhangzott (1691)

Samuel Willard (1640-1707),

a Bostoni Gyülekezet Tanítója által

1 Kor. 11.23 Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam:
Mát. 28.20
Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek:
Mát. 15.9
Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai.

Az írástudók és farizeusok fokozottan rosszindulatú módon viselkedtek Krisztussal szemben az ő alapos tanításai miatt, amelyek révén durva képmutatás lepleződött le bennük. Valamint minél több megerősítést adott erre csodáival, annál mélyebbre gyökereztek előítéleteik a szívükben. De mivel makulátlan beszédmódja Isten törvényére nézve megóvta Őt mindenféle felelősségre vonástól, alkalmat kerestek ellene a fellépésre az emberek szokása szerint. Ennek megfelelően e fejezet elején [Mát. 15] már vitatkozást kezdeményeznek vele, mivel tanítványai nem akarták megmosni kezüket, mielőtt leültek volna étkezni [Mát. 15: 2]. Az a színlelés, amelyre alapozták akadékoskodásukat, az az elődök hagyományának megtagadása volt. Az ókorra hivatkoznak, és a Szanhedrim tekintélyére, amelynek figyelmen kívül hagyása szerintük botrány. Azt tartották ugyanis, hogy Krisztus a hibás tanítványainak erre nézve való mulasztásáért, vagyis a dolog megtiltásáért, de legalábbis abban, hogy ebben az ügyben még csak rájuk sem parancsolt. Krisztus viszont vállalja őket, igazolja őket és önmagát is; tudniillik éppen jól tették, hogy kihagyták ezt a szertartást. Mindezt nemcsak azért, mert ez közömbös dolog volt – ezért nem kellett botránynak tartani, ha bárki is elmulasztja -, hanem – mivel az adott körülményei között – ez törvénytelen dolog is lett volna számukra. Ahogy a válasza teljességéből ez ki is olvasható. Ez a szokás a zsidók körében nem pusztán polgári jellegű ügy volt, hanem az idők során vallásossá is lett, és szimbolikus szentséget erőltettek rá, és ezen előírás alapján mostanra szertartássá dagadt az istentiszteletetre nézve. Az emberek pedig beszennyeződtek a ceremóniákra nézve, amennyiben elmulasztották, így tették törvénytelenné annak elmulasztását.

Krisztus válaszában ad hominem és ad rem érveket használ.

1. Ad hominem [az embereknek]; (3-7. vers) Semelyiküknek sem volt oka megbotránkozni, mert köztudottan a törvényszegők ők voltak, mivel hagyományaikkal semmissé tették Isten parancsát, amelyet ő példáz az ötödik parancsolat, a gerendák ott voltak saját szemükben, és ezért nagyon alkalmatlanná váltak arra, hogy bármilyen szálkát találjanak más szemeiben, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről.

2. Ad rem [a lényegre]; hol: 1. Felfedezi a tradíciókon alapuló istentiszteletük képmutató voltát (7–9. Vers). 2. Kioktatja a hallgatóságot ezen hagyomány megtartásának hiábavalóságáról (10–21. Vers).

Képmutatással vádolja őket miközben a prófétára utal, aki ugyanezen okból kifolyólag ugyanezt a vádat vetette ősatyáik elé: itt a Ézsaiás 29:13-at idézi. A következő hát ez a két dolog, amelyben képmutatásuk tetten érhető:

1. Istent ajkaikkal tisztelik ugyan, szívük viszont távol maradt Őtőle, valamint a 8. vers, ami az emberi parancsolatok által meghatározott istenimádatra utal.

A szavaikban tehát két dolog van:

1. A bűn, amelyet ezáltal megdorgál, mert oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai, vagyis ember alkotta intézményeket visznek be Isten imádatába, és annak állandó részévé teszik őket. Itt figyeljük meg:

(1.) Azt a témát, amellyel ez a bűn állt kapcsolatban. Az emberek parancsolatai; azaz emberi találmányok, amelyek révén azt nem értik meg, hogy a polgári törvények a polgári kormányt tartják tiszteletben; mivel ezek a szövegek semmiképpen nem tudnak emberalkotta szövegnél több lenni, mintha prédikációk alapja lehetnének, de ami az uralkodók tekintélyét illeti az ilyen törvények meghozatalában, Krisztus azokat sohasem kérdőjelezte meg. Mint ahogy azokat a polgári rendeleteket sem szándékozta megkérdőjelezni, amelyeket polgári hatóságok az isteni intézményekre is ráterhelnek, mert ezeket is indokoltnak kell tekinteni, úgy mint a Szentírás által megszabott előírásait istenfélő uralkodók számára, amelyek Isten egyházának minden korában jelen is voltak. De amit itt szándékozik szankcionálni, az az emberek által kitalált és az istentisztelet részeként elfogadott dolgok, amelyeket Isten soha nem parancsolt meg. Ez volna hát a vita valódi tárgya, ti. a kézmosás kérdése az étkezésük előtt.

(2.) A rájuk terhelt bűn, amelyet ebben a számonkérésben megjelentet tehát az, hogy tudományokat tanítanak. A tanítanak szót, ha eredeti nyelvén nézzük az, amit az Újszövetség az evangélium hirdetésére használ; a tudományok pedig az, amit a vallási tételekre alkalmaz rendszerint az Ige. Erről szándékozik prédikálni, mint lelkiismereti kérdésekről és arra kötelezi az embereket, hogy mint rájuk háruló kötelességeket, mindenkor megtartsák. Ők azonban, az írástudók és farizeusok, akikkel Megváltónknak most dolga akadt, úgy viselkedtek, mintha mások tanítói lennének. Különlegesen nagy bűn volt tehát, amely terhelte őket, hogy ezeket a kötelezettségeket emberek lelkiismeretére helyezték, az emberek közötti hatalmukat felhasználva különböző hagyományokat alkottak meg, amiket rá is kényszerítenek másokra. De arra is utal, hogy ahogyan az ő bűnük volt, hogy ilyen dolgokat tanítottak az embereknek, úgy az sem kisebb bűn másokban, hogy ilyen tanításokat fogadtak el, és azok szerint gyakoroltak. Mert ezt, amelyeknek a beszédét azért hozza be, hogy igazolja a tanítványait, amiért nem tartják be azokat, és magát, amiért megtiltotta nekik, hogy így cselekedjenek.

2. Maga a szemrehányás abban az éles elmarasztalásban rejlik, amellyel ezt a bűnt illeti, nevezetesen, hogy ez hiábavaló istentisztelet. A szó azt jelenti, ami nem célravezető, komolytalan, elvesztegetett munka, ami egyáltalán nem használ az embernek, ami üresjárat és szemtelenség. És lehet tekintettel is:

(1.) Magára az istentiszteletre, hogy az ostoba, és ezért nem fogadható el; vagy,

(2.) Az imádókra, hogy az ilyen adalékokkal elrontják az egész istentiszteletet, az összes többit túl kevéssé vagy értelmetlenné teszi. Ez egy döglégy a kenőcsben [Préd 10,1].

A szavakból racionálisan következtethetünk erre:

DOKTRÍNA: Emberi parancsolatok nem hagyhatók jóvá, sem nem alkalmazhatók Isten tiszteletében, csakis nagyon nagy bűnök kiváltása árán.

Nemcsak azok követik el ezt a bűnt, akik kitalálják és elrendelik azokat, sem csak azok által követtetik el, akik hirdetik azt és emberek lelkiismeretére kötik; amelyekkel nem dolgom itt foglalkozni; hanem nem kis bűn lakozik azokban is, akik ezeket betartják és behódolnak neki. Ennek a tannak a tisztázásakor felmerülhetnek a következők,

1. Mit értünk azalatt, hogy emberek parancsolatai?

2. Miben áll a vizsgált bűn?

3. Hogyan tűnik ez olyan nagyon nagy bűnnek?

1. Mit értünk azalatt, hogy emberek parancsolatai?

Válasz. Akármit, ami az emberi hatalomnál fogva a vallásos istentisztelet, dicséret részévé teszünk. Itt azonban meg kell figyelnünk,

1. A fő, amelyre itt rendesen utalunk, az ti. a vallásos istentisztelet. Vannak olyan emberi rendelések, amelyekre nézve a Szentírás parancsolja meg engedelmességünket, mégpedig a lelkiismeretért [1 Pet. 2:13; Róm. 13: 5]. A polgári kormány is kétségtelenül Istentől lett kinevezve; és mivel az uralkodóknak az erkölcsi törvényt kormányzásuk szabályává kellene tenniük, ezért léteznek olyan különféle prudenciális előírások (divers prudentials), amelyek tekintetében Istentől felhatalmazást nyertek olyan törvényeket megalkotására, amelyek a legjobban segítik alattvalóikat. De ez más természetű. Most az istentiszteletben vagy annak célját vesszük figyelembe, ami csak Isten, vagy annak ügyét és közvetítőjét, és ezek vagy természetiek, vagy intézményesek. (natural or instituted). Ezek közül ez utóbbit különlegesen tiszteletben kell tartani; azaz azokat a külsőséges módokat és eszközöket, amelyekkel ezt az imádatot Istennek megadnunk illik. Ezeket a Szentírás külön rendelettel és parancsolatokkal nevezi meg. És mivel így vannak, valamilyen tekintélytől kell függeniük, aki mindezeket megparancsolja nekik, és Őneki egyszerre kell mindezeket kijelölnie és szentesíteni számukra.

2. Az e fejezettel való kapcsolat. Ennek részévé válik, óvatosan különbséget kell tennünk a lényeges és a pusztán véletlenszerű, vagy közönséges kiegészítő között. Az embert nemcsak úgy kell tekinteni, mint aki vallásos, hanem úgy is, mint aki ember. És ez utóbbi tekintetben sok olyan dolog van, amely elválaszthatatlan a cselekedeteitől, és ezért közös mind a természeti, mind a polgári, mind a vallási cselekedetekben: mint például az idő, a hely és minden más hasonló természetű dolog. És azért ezek figyelembevétele a vallásban nem lényegesek, hanem véletlenszerűek, és amelyeknek pusztán polgári tekintetben vannak benne, és amelyekre a természet törvénye irányítja, és a közönséges óvatosságnak kell az embereket irányítania az ezekkel való bánásmódban. Bár ezek is, ha vallási tiszteletet helyeznek rájuk, lényegivé válnak, és azok alá tartoznak, amelyekre itt a mi Üdvözítőnk utal. De egy dologról akkor mondhatjuk, hogy az istentisztelet részévé válik, ha olyan szentséget tulajdonítanak neki, hogy az Istennel való közösségünk közegének tekintik. És ezt nem az alapján kell megítélni, amit az emberek mondanak róla, hanem a használatának szükségszerű következménye alapján. Ilyen természetű volt a régi szertartási törvény összes előírása, és az is maradt, amíg Krisztus el nem törölte azokat. És ilyen volt ez a szokás, amelyet itt a kontextusunkban is elítél. Nem az étkezés közbeni kézmosás volt az, amiért Megváltónk megbotránkozott, vagy amiért valaha is hibát talált volna, hanem az, hogy a szertartásos szentséget e hagyományba helyezték, azt gondolván, hogy Istent sokkal jobban tisztelik azok, akik ezt teszik, mint azok, akik ezt elmulasztják; ez a nézetük eltávolította ezt a polgári dolgok közül, és a vallási dolgok közé helyezte.

3. Amikor annak megalkotása teljes mértékben emberi tekintélytől függ. A természetes istentisztelet olyan, amilyet annak a tárgynak a természete megkíván, akinek, illetve az alanynak, aki által azt végezni kell, és ezért a természet világossága tanítja. Ilyen az Istenhez való imádság, az Isten félelme és tisztelete stb. Az elrendelt istentisztelet azonban olyasvalami, ami hivatalos, és ezért szükségképpen valamilyen tekintélytől kell, hogy függjön. Ezért kötelesség, mert meg van parancsolva, és feltételeznünk kell egy olyan hatalmat abban, aki megparancsolja, hogy ezt tegyék. Egy dologról pedig akkor lehet mondani, hogy emberi parancsolatok által jön létre, ha nemcsak a felszólítás, hanem a kigondolása is tőlük származik. E tekintetben Jeroboám áldozék azon az oltáron is…abban a hónapban, a melyet az ő szívében gondolt vala (1Királyok 12:33). Nemcsak az elrendelés, hanem az elrendelt dolog is emberektől származik, először ők találják ki, majd ők parancsolják meg. És nemcsak akkor mondhatjuk, hogy parancsolták, ha a törvényes hatóság rendeletté teszi ezeket, és szankciókkal sújtja a mulasztást, hanem akkor is, ha a szokás vagy a hagyomány által úgy bevezették egy nép gyakorlatába, hogy botrányos lesz mindazok számára, akik elmulasztják, és még vallástalannak is tekintik őket, ha nem tartják be gondosan. És ilyen volt a jelen eset is a mi szövegkörnyezetünkben.

2. Miben áll a bűn, amelyet vizsgálunk?

Válasz: 1. Negatív irányból is tekinthetjük. És itt,

1. Nem feltétlenül feltételezi a szándék megváltozását; bár értelmezésileg lehet így is, mert Isten nem hajlandó elismerni, hogy olyat cselekedjenek tiszteletére, amit nem az ő parancsára tesznek, de mégis, lehet azt kimondottan az igaz Isten tiszteletére is szentelni, így volt ez a lakoma is, 2Móz 32,5-ben. Az emberek színlelhetnek igaz célt, és mégis hamis eszközöket használhatnak. Gyalázatos jelként maradt meg a zsidóknál, hogy áldoztak a magaslatokon (olyan helyeken, amelyeket saját fejük után avattak fel és szenteltek meg), holott csak az igaz Istennek áldoztak, 2Krón. 33:17.

2. Nem csak azok a bűnösök, akik teljesen félreteszik Isten rendelkezéseit, és az emberek kitalálásaival helyettesítik azokat. A zsidók a legnagyobb hitehagyásuk alatt is megtartották a templomi istentiszteletet, betartották az Isten által kijelölt napokat, részt vettek a meghatározott ünnepeken, felajánlották azokat az áldozatokat, amelyeket Mózes rendelt el nekik (bár talán nem voltak olyan gondosak és állhatatosak ezekben), ám a saját hagyományaikat csatolták ezekhez, és így az egyiket a másikkal összekeverték. Az emberek elmehetnek Isten házába, és részt vehetnek az Ő istentiszteletén azokban a rendelkezésekben, amelyeket Ő rendelt el, és csatolhatnak hozzájuk olyan istentiszteleti elemeket, amelyről Ő soha nem adott semmiféle utasítást. Azok az emberek, akik a magaslatokon áldoztak, a Templomba is eljöttek.

2. Pozitívan, két dologban:

1. Amikor az emberek bármilyen módon közösséget vállalnak egy olyan istentisztelettel, mint amilyen ez. Bármi, amiben másokkal együtt részt veszünk abban, ami bűnös, az vétek, és bűnössé tesz bennünket abban a bűntettben. Ezért van az a figyelmeztetés: És ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel (Ef 5:11), és az emberek többféleképpen is kötnek ilyen közösséget. Nemcsak azáltal, hogy mi magunk is ugyanezeket a dolgokat végezzük, és vallásosságot tulajdonítunk nekik, hanem azáltal is, hogy jelen vagyunk az ilyen istentiszteleteken, és ezáltal csatlakozunk azokhoz, akik így tesznek, és ezáltal támogatjuk őket ebben. A jelenlétünk jelképes jóváhagyás, miközben mi semmiképpen sem kifogásoljuk azt. Vagy azáltal, hogy az ilyen dolgok mellett kiállunk, amelyek önmagukban megengedettek, és ezért nem feltétlenül elítélendők azokban, akik ezeket gyakorolják. Vagy azáltal, hogy megengedjük azoknak, akik a mi felügyeletünk és parancsunk alatt állnak, hogy részt vegyenek az ilyen istentiszteleten, mint amilyen ez.

2. Amikor hitünket az istentisztelet bármely részének, amelyet végzünk, emberek tekintélyére támasztjuk. Tegyük fel, hogy maga a dolog valóban az isteni alapítású istentisztelet része, mégis, ha nem kutatjuk a Szentírást, hogy kiderítsük, valóban így vagy másként van-e, mint azok a nemes béreai zsidók tették, amiért az Írás megdicséri őket (ApCsel 17:11), hanem elégedetten bízunk benne – és minden ürügy, amire hivatkozhatunk, hogy ezt megtesszük, az, hogy ilyen és olyan szent, bölcs, rátermett, tanult emberek is hasonlóan gyakorolták -, akkor joggal vonjuk magunkra ezt a megrovást. Tudom, hogy az ilyen emberek iránt nagy tiszteletet kell tanúsítani, és nagy hasznukat lehet venni, de mégis, ha az ő tekintélyük és szavuk az alap, amelyre gyakorlatunk hangsúlyát helyezzük, és a legfőbb indok, amelyet erre felhozhatunk, akkor ez azt jelenti, hogy Istent imádjuk, de nem az ő tekintélyére, hanem emberi tekintélyre támaszkodva. Így, bár önmagában Isten imádása kellene, hogy legyen, mégis emberi parancsolatok lesznek belőle, amikor mi is részeseivé válunk.

3. Hogyan tűnik ez olyan nagy bűnnek?

Válasz: Az, hogy valóban bűn így cselekedni, nyilvánvalóvá válik azáltal, hogy nagy bűnként tüntetjük fel. És ez tisztázódik, ha figyelembe vesszük azokat a szabályokat, amelyek alapján a bűn nagyságát meg kell ítélni, és amelyeket itt csak három részletben fogok példaként említeni.

1. A bűn nagyságát abból ítélhetjük meg, hogy milyen nagy gyalázatot okoz az Istennek.

Minden bűn abban kapja meg igazi megnevezését, hogy Isten ellen irányul, és a rosszindulatúsága helyesen abban áll, hogy megrabolja az Ő dicsőségét. És emiatt minél jobban meggyalázza őt, annál súlyosabbnak kell lennie. E tekintetben pedig a következő megfontolásokat lehet tenni e bűnről.

(1.) Hogy ez az első tábla második parancsa elleni bűn. Márpedig minden bűn, amely az Első Tábla ellen irányul, közvetlenebbül Isten ellen irányul, mivel ő a következő és közvetlen tárgya. Míg a Második Tábla kötelességeinek következő tárgya a felebarátunk, addig ennek a Táblának minden kötelességét nem csak neki, mint Urunknak és Törvényhozónknak kell teljesítenünk, mert a többi is így van, hanem neki, mint akire vonatkoznak. Ha tehát imádkozunk, akkor Istenhez kell imádkoznunk, ha böjtölünk, akkor neki kell tennünk; ez tehát a hiba, amit bennük találunk, hogy nem Neki cselekedték (Zak 7,5). A második parancsolatnak pedig az a megfelelő célja, hogy eligazítson bennünket az intézményesített istentiszteletről. Az elsőben megmondják nekünk, hogy kit kell imádnunk, és mi az a természetes imádat, ami Neki jár. A másodikban azt, hogy milyen imádatot kíván tőlünk. Ezért arra kötelez bennünket, hogy fogadjuk meg az ő utasításait ebben, és fogadjuk el a parancsot az ő szájából, ne merjünk hozzátenni vagy elvenni belőle semmit, ezért van annyi komoly és ünnepélyes figyelmeztetés ezzel kapcsolatban, 5Mózes 4:2, 12:32, Péld 30:6 és másutt.

(2.) Ezért olyan bűn, amely közvetlenül az Isten előjoga ellen irányul. Amikor Isten a régi időkben pozitív parancsolatot adott népének, akkor tetszett neki, hogy a nevét úgy adja hozzá, ahogyan egy király teszi királyi rendeleteivel: Én vagyok az ÚR. Ezzel nyilvánvalóan utalva arra, hogy minden ilyen intézmény tekintélye teljes mértékben az Ő előjogától függ, hogy azok kötelezettsége abban rejlik, hogy Ő az Ura és Törvényadója a népének. Tehát ha valaki ebben a kérdésben arra vállalkozik, hogy a saját kútfőből bármilyen rendeletet hozzon az istentiszteletben, és azt az emberek lelkiismeretére kösse, az az Ő szuverenitásának megsértését jelenti, amire Ő nagyon is érzékeny. És ki merészel felhatalmazást szerezni bármi ilyen jellegű dolog gyakorlására bármilyen, az Övénél alacsonyabb rendű hatalomtól? Nem kell-e ennek szükségképpen azt jelentenie, hogy embereket ültetnek Isten trónjára? És mi más lehetne ez, mint árulás vagy lázadás a Mennyei Korona ellen? És milyen mélyebb halált okozó szégyenfoltot róhat rá a bűn?

(3.) Nagy szemrehányást tesz Isten bölcsességének. Bölcsességét nem kis mértékben mutatta meg, amikor kitalálta azt az utat, amin teremtményei imádni fogják, alkalmas és elégséges módon, hogy célját elérje: dicsőséget szerezzen magának, és üdvösséget szerezzen választottjainak. És ezért mondták a régi Izráelről, hogy bölcs nép, mert élvezték az ő rendeléseit (5Móz 5:6), de itt az embereket okosabbá tesszük Istennél, miközben a mi ily módon való gyakorlásunk hirdeti, hogy azt feltételezzük, hogy az Ő imádata javítható azáltal, hogy hozzáadunk bizonyos dolgokat, mintha mi emberek jobban tudnánk Őnála, mi a leghasznosabb az Ő dicsőségére és a mi üdvösségünkre nézve.

(4.) Nagyszerű példát vet Krisztus hűségére az egyházában. Mózes Krisztus típusa volt; és itt az apostol párhuzamot von a típus és az ellenpélda között, hogy A ki hű ahhoz, a ki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában. (Zsid 3:2). És ez különös tekintettel van az elrendelt istentiszteletre. Márpedig azt látjuk, hogy Mózes isteni rendelés alapján írta elő az egészet a törvény idején, egészen a sátorcövekig, a tákolmányokig és a filigránokig, és mindezt pontosan azon minta szerint készítve, a mely a hegyen mutattatott néki, úgy, hogy abból semmi sem hiányzott, és semmit sem lehetett hozzátenni (Zsid 8,5). És így kellett Krisztusnak tennie az evangéliumi egyházban is, különben a párhuzam nem áll meg, hanem a típusnak felül kell múlnia az előképet, ami soha nem történhet meg. Ez tehát az evangéliumi időkre vonatkozó prófécia volt, bár ószövetségi nyelven hangzott el: mutasd meg nekik e ház formáját és berendezését, kijáratait és bejáratait és minden formáit és minden rendeléseit és minden formáit és minden törvényeit jelentsd meg nékik és írd meg szemeik előtt, hogy megtartsák minden formáját és minden rendeléseit, s azokat cselekedjék. (Ez 43:11). Ellenben nem így cselekedni azt jelenti, hogy elismerjük és hisszük, hogy Krisztus kihagyott valamit, ami lényeges az ő istentiszteletéből.

(5.) Ez Istenre való ráerőltetés, és ez nagy bűn. Semmi mást nem teszünk itt, mint hogy törvényeket adunk a nagy Királynak, akinek szájából mindent el kellene fogadnunk. Az istentiszteleti cselekmények célja az Isten és népe közötti közösség. És megígérte azoknak, akik helyesen imádják őt, hogy közöttük lesz és megáldja őket, ami nagy bátorítás számukra, hogy részt vegyenek az ő intézményeiben, mert áldás van bennük. De Isten nem kötelezte magát tovább, mint a saját rendeléseinél. Míg azokban a dolgokban azt mondjuk, hogy Isten eljön és közösséget tart velünk az emberek előírásaiban, hogy ezek kötelezik az ő jelenlétét velünk. Mert e feltevés nélkül a rendeléseknek el kell veszíteniük tulajdonképpeni céljukat, és ez szükségképpen a legnagyobb arrogancia kell, hogy legyen.

(6.) Ezért hiábavaló istentisztelet, így nevezik (Máté 15:9), és ez szükségképpen bűnösnek kell, hogy nevezzük. Bármit hiába tenni, az ostobaság, de Istent hiába imádni, az durva gonoszság. És mi sem lehet kevesebb, mint hiábavalóság az, amiben szükségképpen nem ígérhetünk magunknak semmiféle közösséget Istennel, vagy részvételt az ő kegyelmében, hacsak ő nem teszi le kedvünkért az előjogát, és nem veti alá magát az emberek előírásainak? Ha csak az embereket kényszerítenénk, az nem lenne olyan nagy dolog, de azt gondolni, hogy Istent kényszeríthetjük, önmagában véve elbizakodottság, és végeredményben romlásnak fog bizonyulni.

2. E bűn nagyságát megítélhetjük Isten ellene megnyilvánuló nemtetszése alapján.

Nem kis provokáció lehet az, amire Isten kinyilvánítja fájdalmas felháborodását, és ez nyilvánvalóvá válik:

(1.) Abban a féltékenységében, amelyet emiatt táplál. Hol máshol nyilvánítja magát féltékeny Istennek, mint az elrendelt istentisztelet ügyeiben (2Móz 20,5)? Salamon azt mondja nekünk, hogy a féltékenység a férfiú haragja [Péld 6:34]. Amikor tehát Isten ezt magára vonatkoztatja, akkor ez szükségképpen nagy felháborodását kell, hogy érzékeltesse. Az ember nem szokott féltékeny lenni, csak olyasmiben, amit nagyon nagyra értékel, és következésképpen aljas visszaélésben látja magát, ha abban megsértik. És így tesz Isten e kiváltsága tekintetében is, hogy elismerje népe részéről, hogy egyedül ő rendelkezik istentiszteletének minden részletéről.

(2.) A szörnyű fenyegetésekben, amelyeket e bűn ellen mondott ki, azt találjuk, hogy az eljövendő nemzedékeket fenyegeti, hogy meg fogják érezni atyáik e miatt való óvatlanságának okoskodásait (2Mózes 20:5). Látjuk tehát, hogyan fenyegeti a tíz törzset, hogy megszaporította az oltárokat és palotákat építenek (Hós 8:11, 14). Az összegzés az, hogy ez a bűn addig fokozza bűnösségüket, amíg Ő ki nem gyomlálta őket. Igen, amikor Izrael elkészítette az aranyborjút, amely egy újfajta istentiszteleti mód volt, és az erre tartott ünnepet Jehova ünnepének nevezik (2Mózes 32:5), Isten egyrészt akkoir is megostorozta őket emiatt, másrészt megfenyegette őket, hogy ezután is emlékezetükben tartja ezt ellenük (34. vers). A zsidóknak ezután lett egy olyan megfigyelése, hogy soha azután nem esett olyan ítélet erre a népre, amiben az aranyborjúnak egy cseppje ne lett volna benne.

(3.) Azokban a súlyos ítéletekben, amelyeket e bűn miatt hajtott végre az embereken. Meg kell jegyezni, hogy az első perlekedés, amelyet Isten valaha is folytatott az emberiséggel, az elrendelt istentisztelet miatt volt, és az Isten szentségben való imádására vonatkozó pozitív előírás megszegése töltötte el a világot mindazokkal a nyomorúságokkal, amelyek alatt mind a mai napig nyög. Nádáb és Abihú idegen tűzzel áldoznak Istennek tömjént, és ez idegen és hirtelen véget vetett nekik. Az efódja lett Gedeonnak és házanépének tőrbeejtésére, és ez hatvankilenc fia életébe került. Jeroboám két arany borjút szentelt Isten imádatára, és ez családjának minden ágát gyökerestől kiirtotta, és végül az egész országot fogságba vitte. És ezek a dolgok a mi tanulságunkra vannak megírva. Isten féltékenysége sokszor tűzként égett, és gyökerestül és ágastul felemésztette azokat, akik így kísértették őt.

3. Ez abban is megmutatkozik, hogy az emberek ezzel kárt okoznak maguknak.

Ez pedig az előbbiből következik. Az emberek ezzel a saját lelkük ellen vétkeznek, és ez nagy bűn. És ez a kár különösen három dologban jelenik meg:

(1.) Bizonyosan elveszítik mindazt a munkát és költséget, amit az ilyen istentiszteletre fordítottak. Ez is benne van abban, hogy hiábavaló istentiszteletnek nevezzük; és ez a veszteség ismeretlen kárt hoz magával. Az istentisztelet ügyeiben az emberek sajátosabban aggódnak saját üdvösségük előmozdítása miatt; ezért lelki veszteséget szenvednek el ezáltal. Ha helyesen imádnák Istent, mennyivel előbbre vihetnék ezzel örökkévaló javukat? Hiszen ez alkalmat adna nekik az Istennel való legközelebbi közösségre, amelyet addig élvezhetnek, amíg a tükör el nem vétetik, és Őt szemtől szembe nem látják. Most azonban egyáltalán nem tesznek semmit ennek érdekében, csak apróságokat tesznek az örökkévalóság dolgaiban, és emiatt örök veszteséget szenvednek el.

(2.) Veszélyezteti, hogy elveszítjük Isten intézményeinek javát. Szentírásunk szavai mintha arra utalnának, mintha az egész istentiszteletet hiábavalóvá tenné ez az összevegyítés. És valóban nem lehet tagadni, hogy Isten igazságos ítélete lenne, hogy megvonnná azt az áldást saját intézményeitől, amelyek abszolút az ő befolyásától függenek, azokkal szemben, akik előszeretettel szövik össze emberi találmányokkal. Sőt, általában, amikor oly sokat fektetnek ezekre, túl gyakran elhanyagolják a másik helyes tökéletesítését, és Isten nem ritkán bünteti őket azzal, hogy mindenféle erkölcstelenségbe esnek. Mert ez a bűn nagyon ritkán jár egyedül, mert más súlyos bűnök sora szokta azt kísérni. És ez Isten előre figyelmeztetése szerint van: Izrael nem akart belőlem semmit, ezért átadtam őket saját szívük kívánságainak. (Zsolt 81.11-12)

(De nem hallgatott népem az én szómra, és Izráel nem engedelmeskedett nékem. Ott hagytam azért őt szívöknek keménységében, hogy járjanak a magok tanácsa szerint. Zsolt 81.12-13.- A fordító)

(3.) Az emberek ezzel annak a veszélynek teszik ki magukat, hogy megfosztják magukat Isten intézményeitől. Amikor az emberek nem tudnak megelégedni Isten rendeléseivel, hanem többre van szükségük, mégpedig olyanokra, amelyek olyan pénzverdéből származnak, amelynek nincs jogosultsága a pénzverésre, akkor gyakran igazságosan elveszi tőlük ezeket, részben úgy, hogy hagyja azokat fokozatosan félretenni, először egyiket, majd a másikat. Mert lehet, hogy mindkettővel nem lehet kényelmesen foglalkozni. Az emberek parancsai kiszorítják Isten intézményeit. A damaszkuszi oltár éppen a rézoltárt [2Királyok 16:10-18] taszítja el, és azt most egy sarokba kell állítani, és már csak néhány magánáldozásra kell szolgálnia. Részben pusztító ítéleteket hozva, amelyek mindent elpusztítottak, így Júda Királysága idővel elvesztette templomát, oltárát és áldozásaikat, majd félelmetes fogságba került, és ez a bűn vezető szerepet játszott e borzalmas csapások előidézésében.

HASZNÁLAT I. Két részletre vonatkozó tájékoztatás.

1. A kérdésben való közömbösség nem elegendő ahhoz, hogy az istentiszteleti hagyományt igazolhassuk.

Mert bár maga a dolog nem bűn, ha polgári módon végezzük, de azáltal, hogy paranccsá teszik, amely tekintélyét emberektől kölcsönzi – és így az Isten imádatába annak részeként beleszuszakolják -, most már hiábavaló istentisztelet részévé válik. Mi lehet közömbösebb, mint a kézmosás az ételünk elfogyasztása előtt? A dologban egyáltalán nincs semmi rossz. Igen, időnként tisztasági és jó modor kérdése is, hogy megtegyük, amikor a nem megtétele bántaná a saját és mások étvágyát. De ha ez egyszer vallásos jelleget kap, és a nagyobb szentség jegyének kell tekinteni azoknál, akik ezt teszik, és a szentségtelenség jelének azoknál, akik elhanyagolják, és meg is szégyenítik őket, akkor Krisztus semmiképpen sem fogja megengedni, hogy a tanítványai ezt gyakorolják. Ha ez csak a nép polgári szokása lett volna, soha nem talált volna benne hibát; mint ahogyan abban sem, hogy vizet kínál nekik, hogy megmossák a lábukat, ezért rá [azaz Simonra] vet szemet (Lk 7.44). De elmarasztalja és elítéli ezt, és jó okkal, mert hiábavaló, az ember semmi jót nem nyerhet vele, és Istennek sem szerezhet vele tiszteletet. Ezért egyáltalán nem szolgál semmilyen célt, hanem teljesen elmarad az istentisztelet céljától. Hiábavaló tehát a dolog közömbösségére hivatkozni, mert hiábavaló bármely olyan hagyomány mentegetése – és még inkább igazolása -, amely az emberek parancsolata által elveszti közömbösségét, és teherként nehezedik az emberek lelkiismeretére.

2. A vallásos istentisztelet minden részének igazolásához szükség van isteni parancsolatra.

Az elrendelt istentiszteletnek képesnek kell lennie arra, hogy legitimitását az intézmény által bizonyítsa, mert mivel nem természetes, hanem tételes, ezért tekintélytől függ. Kötelezettségének tehát nem lehet nagyobb ereje, mint amekkorát szerzőjének tekintélye rá tud tenni; ennek pedig az Ő jogán kell alapulnia, hogy megparancsolja azt. Minden utasítás vagy Istentől, vagy a teremtménytől nyeri a tekintélyét. Ha Istentől származik, akkor a Szentírásban kinyilvánította, hogy mit gondol arról, éspedig egyértelműen. Mert sehol sem adta át ezt a szabadságát semmilyen általános engedménnyel a világ bármely más hatalmának, hogy uralkodjék az emberek lelkiismerete felett, vagy hogy istentiszteleti szabályokat adjon. Hanem egyrészt határozottan megtiltotta, és szigorúan megfenyegetett mindenkit, aki ezt meg merészeli tenni. Ha tehát valaki ilyesmit az emberektől eredeztet, mutassa meg a tekintélyét, ha azt várja, hogy elnyerje a jóváhagyását. Az istentisztelet bármely részének engedélyezése a második, és nem az ötödik parancsolathoz tartozik, és ezért isteni felhatalmazással kell rendelkeznie. Ebből következik, hogy semmi mást nem fogadhatunk el emiatt, mint amit Isten mérlege rögzít rajta. Elegendő tehát, hogy minden ilyesmi ellen határozottan fellépjünk, ha állítható, hogy a Szentírás hallgat erről; hogy Isten sehol sem parancsolta meg az ő igéjében, sem kimondottan, sem pedig jogos és szükségszerű következményként, nem az ő általa kigondolt rendtartás. A Szentírás hallgatása bármely hagyományról teljes kárhoztatást jelent, bármi is legyen az emberek által felhozott érv annak igazolására. Bár azt állítják, hogy nagyon hasznos, hogy sokan épültek általa, hogy ez egy nagyon okos módja a vallás ügyének biztosítására, hogy sok bölcs, szent és tanult ember érvelt mellette és gyakorolta, hogy sok tisztességes dolog van benne, és a dolog önmagában nem káros – mindezekre teljes választ ad az az egy szó, hogy Isten erre nézve semmit sem szólott (Zsid 7.14), gondolatában sem volt, hogy előírja (Jer 7.31).

HASZNÁLAT II. Isten féltékenysége az Ő tiszta imádata iránt.

Ez arra késztethet bennünket, hogy megkérdezzük, vajon Isten nem ezen a címen intézi-e velünk folytatott vitájának egy részét. Ez egy olyan időszak, amikor Isten feltárja szent nemtetszését ellenünk, egy egész sor rosszkedvű gondviselésben, amelyek alatt munkálkodunk, és amelyek arról tanúskodnak, hogy nem kevéssé sértődött meg ezen az ő népére. Ez tehát a mélységes önvizsgálat ideje, és ennek során nem árt, ha egy kicsit utánanézünk ennek a bűnnek is a többi mellett. Talán feltételezhető, hogy az összes bűn közül, amellyel Isten népét vádolni szokták, ezek az egyházak a legkevésbé bűnösök ebben a cikkben. Ha azonban szűkebb körben vizsgálódunk, akkor tudtommal elég lehet ahhoz, hogy megalázkodjunk Isten előtt, és bűnbánatra kényszerüljünk. Lehet, hogy találunk olyanokat, akik önjelölt és önkéntes módon cserélték fel Isten tisztább imádatát arra, ami kevertebb, és sokkal szívesebben tisztelik Őt egy magaslaton, mint a szentélyben. Vajon nincsenek-e olyanok, akik az emberi megszentelés napjait megtartották, és a szentség címét adták rájuk, noha a megtartásuk módjában keveset fejeztek ki ebből? Lehet, hogy vannak olyan hagyományok, amelyek a szokás által rendeletté nőttek, és legalábbis néhány templomunkba bekerültek, és amelyekre nézve Krisztus keze nem adhat felhatalmazást, és mégis bűn volt, hogy nem tartották be azokat, és nem hirdették ki őket. Nem volt-e túl sok olyan eset, amikor a hitünket mások hitére vagy gyakorlatára alapoztuk, és ez azzal járt, hogy sajnálatosan elhanyagoltuk, hogy megkeressük, mi Krisztus véleménye erről?

Az biztos, hogy a törtető elme természetes a bukott ember számára, és addig mozgolódik, amíg romlottság van bennünk, és ez nagy örömmel babrál olyan dolgokkal, amelyek felettünk állnak, és különösen is a valláson való foltozgatásban. De ebben óvakodjunk önmagunktól: Az Isten, akivel dolgunk van, egy féltékeny Isten; és ha van bármi ilyesmi, nagyon gondosan kellett volna rá figyelnünk és eltávolítanunk, Isten különben a paráznaság elkövetése miatt vádol majd minket, és ennek megfelelően fog velünk bánni.

III. Figyelmeztetés az akarat-imádat elkerülésére.

Legyünk tehát arra figyelmeztetve, hogy elkerüljük ezt a bűnt. Amennyire bűntettünk, ha nem is szándékosan és tudatosan, hanem tudatlanságból és hanyagságból történt, bánjuk meg és forduljunk el tőle, és a jövőben még határozottabban lépjünk fel ellene. Olyan nagy bűn ez? Ne gondoljuk tehát, hogy kevés, vagy hogy magunkat kivonjuk a veszélyből, hogy beleeshetünk. És hogy annál körültekintőbben igyekezzünk ellene fellépni, gondoljuk végig:

1. Nem kevés belső és külső kísértésünk van rá. A világ és a saját romlott szívetek sok mindent mondhat és állíthat, ami a testiséghez illik, hogy rávegyen benneteket az ilyen dolgok betartására. Ezek a dolgok közül sokan az emberek testi bölcsességéhez igazodnak. És könnyen felöltöztetik különféle vallásos ürügyekkel, és mennyi módon látszólag előnyösek a kegyesség előmozdítására. Ezeknek mind ellen kell állni, ha nem akartok ebbe a bűnbe keveredni. Emellett nem kevés érv szól a dolgok önmagukban való törvényességéről, és a botrányról, amely abból származhat, ha nem tartjátok be azokat.

2. Ha nem így teszünk, akkor egyenesen elvetjük atyáink tervét, hogy ezt a vadont [azaz az amerikai gyarmatokat] betelepítsük. Bizonyos, hogy az ide vezető küldetésük az volt, hogy a világ egy csendes szegletében elvonuljanak, ahol élvezhetik Krisztus romlatlan intézményeit, és azokat romlatlanul hátrahagyhatják az utókornak is. És ha ez a tervük méltatlan volt hozzájuk, és szégyenletes a nevükre nézve, akkor temessék el velük együtt, és felejtsék el, és ne említsék többé, hogy az emléküket megfertőzzék vele. De ha ez megérte volna, hogy megváljanak egy kellemes ország annyi kényelmétől és jólététől, amelyben jelentős részük volt, és hogy kitegyék magukat annyi szenvedésnek és a műveletlen sivatag szinte legyőzhetetlen nehézségeinek, és oly sok csüggedést vetettek útjukba – ami önmagában is nagyon hálátlan volt az emberi lélek számára -, ne vetítsük rá és rájuk ezt a szemrehányást, amit bizonyosan meg fogunk tenni, ha eltekintünk minden olyan istentisztelet szigorú kerülésétől, amely nem Isten parancsolatából és Jézus Krisztus rendeléséből származik. Minden ilyen cselekedetben bolondnak nevezzük őket; és ez egy majdani napon ítéletet fog emelni ellenünk.

3. Nem tudunk másképp állni a kinyilvánított szövetségünkhöz. Hogy Isten népének törvényes és kötelessége ünnepélyesen szövetséget kötni és azt megújítani, és hogy ez gyakran Isten házának ügyeire és minden olyan kötelességre vonatkozik, amelyben kötelezve van, hogy neki szolgáljon, arról a Szentírás bőven beszámol, és számos példát találunk ott feljegyezve. Túlságosan is igaz, hogy a hitvalló nép hajlamos megfeledkezni önmagáról és hanyagságokba esni, és ezért valamit tennie kellene, hogy felélénkítse önmagát és lelkét a munkához kösse. És ez mire való? Nem arra, hogy új módokat találjunk ki Isten imádására – ez összeesküvés lenne szövetség helyett -, hanem arra, hogy megjavítsunk mindent, ami rossz, hogy újjáélesszük, ami lepusztult, hogy helyreállítsuk, ami elromlott, és hogy megerősítsük, aminek meg kell lenni. Ezek a gyülekezetek pedig kijelentették, hogy szövetséget kötöttek Istennel, mégpedig kölcsönösen, hogy nem szolgálunk az Úrnak más istentiszteleti móddal, mint amit ő kijelölt és megállapított az Igében. Mert gondoljuk-e, hogy Őt megcsúfolhatjuk egy olyan szövetségben és eskütételben, amelyet mi az angyalok és emberek előtt kötöttünk?

4. Ezért, ha így cselekszünk, a hitehagyás bűne alatt maradunk. Ha eltérünk valamitől, amit Isten megkövetelt tőlünk, és aminek a teljesítésére szövetséget is kötött velünk, az bizonyosan ezt a bélyeget fogja viselni. És még inkább súlyosbítja ezt mindaz a világosság, amelyet Isten adott, hogy megmutassa nekünk az ilyen cselekedet bűnösségét; ami minden takarót eltávolít tőlünk, és ebből nem is kevés volt, aminek az előnyét élveztük. Igen, és ami még inkább provokálja Istent, és még veszélyesebbé teszi számunkra, az az, hogy ez éppen abban a dologban lesz hitehagyás, ami az a próbakő, amelyen Isten próbára teszi a gyülekezeteket New England-ben.

FINIS.

Forrás

The Sinfulness of Worshiping God With Men’s Institutions

https://purelypresbyterian.com/2021/02/22/the-sinfulness-of-worshiping-god-with-mens-institutions/