A presbiteriánusok nem tartják meg a szent ünnepeket | Samuel Miller
Samuel Miller (1769 – 1850)
Presbiteriánus teológus, a New Jersey állambeli Princeton Teológiai Szeminárium professzora
A presbiteriánusok nem tartják meg a szent ünnepeket (Presbyterians do not celebrate Holy Days)
Presbyterianism the truly primitive and Apostolical Constitution of the Church of Christ
71-77. o.
Philadelphia, 1835.
Hisszük és tanítjuk nyilvános formuláinkban, hogy „az evangéliumi felosztás szerint nincs olyan nap, amelyet meg kellene szentelnünk, kivéve az Úr napját, amely a keresztyén szombat”.
Valóban hisszük, és ugyanebben a formában kijelentjük, hogy a Szentírás és a józan ész alapján is észszerű dolog, hogy az isteni gondviselés rendkívüli rendelkezései szerint különleges böjti és hálaadó napokat tartsunk. De meg vagyunk győződve arról, hogy még ezen napoknak megtartása is, ha azok meghatározott ünnepekké válnak, amelyek természetszerűleg meghatározott időpontokban ismétlődnek, függetlenül attól, hogy a gondviselés mely szempontjai szerint szerveződnek, inkább a formalitás és babonaság előmozdítására, mintsem Krisztus testének épülésére szolgálnak.
E véleményünket a következőkkel indokoljuk:
1. Meggyőződésünk, hogy nincs szentírási igazolás az efféle szokások megtartására, sem parancsolat, sem példa alapján. Az Újszövetségben nincs utalás arra, hogy az apostolok vagy bármelyik gyülekezet az ő idejében ilyen napokat megült vagy ajánlott volna. A húsvét említése az Apostolok Cselekedetei xii. 4-ben nem alkalmazható erre a témára. Heródes zsidó volt, nem keresztyén; és természetesen nem vágyott arra, hogy egy keresztyén ünnepen tegyen tiszteletet. A szöveg valódi értelme az, hogy – amint arról az eredeti szöveg leggondosabb vizsgálata is meggyőz minden értelmes olvasót – „akarván őtet a népnek kihozni Husvét után.”.
2. Úgy véljük, hogy a Szentírás nemcsak hogy nem indokolja ezen napok megtartását, hanem egyenesen elveti azokat. Bárki tegyen elfogulatlan vizsgálatot a Kolossé levél II. 16. verséről, valamint a Galata levél IV. 9, 10, 11. verséről, és aztán mondja meg, hogy ezek a részek nem nyilvánvaló utalások-e arra nézve, hogy az ihletett állapotban lévő apostol mindezen napok megtartását helytelenítette.
3. A böjtök és ünnepek isteni utasításra történő ószövetségi megtartása semmit sem nyom a latba az újszövetségi idő alatti megtartásuk mellett. Az a rendtartás az újszövetségi egyház felállítása után már nem volt kötelező, sőt nem is volt törvényes. Éppen olyan józan dolog volna a páska, a tömjénezés és az égőáldozatok jelenlegi használata mellett érvelni az ógörög rendtartásra nézve, amelyek elismerten megszűntek Krisztusnak eljövetelével, mint a hozzájuk némi hasonlóságot mutató emberi találmányok mellett is érvelni, mint olyan mellett, ami a keresztyén egyházra nézve is kötelező.
4. Az első keresztyének által bevezetett böjtök és ünnepek története mind azok kötelező volta, mind építő jellege ellen egyaránt sokat elárul. Eredetük egészen nemtelen ugyanis. Elsősorban testies szabályalkotás folytán vezették be őket, azzal a céllal, hogy azokat a zsidókat és pogányokat vonzzák be az egyházba, akik az ünnepekhez és szent napokhoz egyaránt hozzászoktak. De egészen bevezetésüktől fogva a viszálykodások jelképévé váltak, amikor nem épp a világias pragmatizmusnak vagy lealacsonyító babonaságoknak emlékműveivé.
Ahogyan az apostolok korában a keresztyén egyházban az Úr napját leszámítva nem tartottak szent napokat, és semmi jel nem utal arra nézve sem, hogy ezen kívül más napokat célszerűnek vagy kívánatosnak tartottak volna, úgy a második század végéig nem is találunk utalást arra nézve, hogy ezen ünnepeket megtartották volna. Ekkor azonban a Húsvét megünneplése egy nagy vitát váltott ki; az ázsiai keresztyének a Húsvét megtartása mellett érveltek, hogy azt ugyanabban az időpontban tartsák meg, amelyet a zsidó páska ünnepére is előírtak, és azt is állították, hogy ebben az apostoli hagyomány is őket támogatja; míg a nyugati egyházfiak a Húsvétnak egy bizonyos vasárnapon való megtartása mellett érveltek, és az apostoli hagyományra rendszerük védelmében ugyanilyen magabiztosan hivatkoztak. E heves és szentségtelen vitával kapcsolatban Szókratész, az az egyháztörténész, aki nem sokkal Euszebiosz után írta művét, és aki történetét is ott kezdi, ahol az utóbbi befejezi, a Húsvétról szóló vitáról szólva eképpen szólalt fel: Sem a régi, sem a későbbi korok atyáinak, mármint azoknak, akik a zsidó szokást előnyben részesítették, nem volt semmi okuk arra, hogy a Húsvét ünnepéről ily hevesen szóharcot folytassanak; mivel nem is tartották meg azt, ugyanis amikor a zsidó vallás a keresztyénségbe ment át, a mózesi törvények szó szerinti betartásai és az eljövendő dolgok árnyékai egyaránt teljesen megszűntek. És ez magában hordozza önmaga bizonyságát is. Mert Krisztus egyetlen törvénye sem engedi meg a keresztyéneknek, hogy zsidó szertartásokat kövessenek. Sőt, az apostol egyértelmű szavakkal meg is tiltja azt, amikor a körülmetélkedést eltörli, egyúttal arra is int bennünket, hogy az ünnepekről és szent napokról se vitatkozzunk. A Galata levélben ugyanis arra inti őket, hogy se napokat, hónapokat, időket vagy esztendőket ne tartsanak meg. A Kolossé levelet írván pedig a lehető legegyértelműbb módon jelenti ki, hogy mindezen dolgok megtartásai csak árnyékok. Sem az apostolok, sem az evangélisták nem írták elő keresztyének számára a Húsvét megtartását, hanem a Húsvétról való megemlékezést azoknak a szabad választására és belátására bízták, akiknek jót tettek ezek a napok. Az emberek azért tartják meg ugyanis szent napjaikat, mert ilyenkor a fáradozástól és munkától való megpihenést élvezik. Ezért van az, hogy mindenütt saját elhatározásukból ünneplik meg az Úr szenvedésének emlékét. De sem a mi Megváltónk, sem az ő apostolai nem parancsolták meg sehol, hogy mindezeket mi is megtartsuk. [Socrates, Lib. 5, cap. 21.]
Itt van tehát egy jeles keresztyén író, aki az ötödik század elején élte virágkorát, és aki az egyháztörténelmet sajátos tanulmányának tárgyává tette; aki pedig határozottan kijelenti, hogy sem Krisztus, sem apostolai nem adtak semmiféle parancsot, sőt még csak nem is támogatták az ünnepnapoknak megtartását; és hogy ezek szokások révén kerültek be az egyházba; és hogy az egyház különböző részein különböző volt a gyakorlat eme kérdésben. Különösen is a Húsvét tekintetében volt szembetűnő ez a különbözőség. Alighogy a Húsvét megtartásáról hallunk, máris vitákról és a keresztyén közösségen belüli széthúzásról is hallhatunk; egyesek az apostolok tekintélyére hivatkoznak abban, hogy ezt az ünnepet egy bizonyos napon tartják meg, mások pedig ugyanilyen magabiztosan más apostolok tekintélyére hivatkoznak, hogy egy másik napot válasszanak: ezzel világosan bizonyítva, hogy valamelyik oldal téved, de nagy valószínűséggel mindkét fél tévedett, és hogy egyáltalán nem kötelező keresztyének számára megtartani mindezeket az ünnepeket.
A Húsvét ünnepét kétségtelenül a második században vezették be a Páska helyett, és ugyanazon zsidó előítélet ellenére, amely még az apostoli korszakban is így hangzott: „Ha körűl nem metélkedtek Mózesnek rendtartása szerint, nem idvezülhettek”. Ezért nevezték általában páskának, illetve pászkának, annak a zsidó ünnepnek a nevével összhangzásban, amelynek a helyére került. Úgy tűnik, hogy a Húsvét (Easter) elnevezést Nagy-Britanniában azon körülményből kifolyólag kapta, amikor a keresztyénség bevezetésre került az országban, az év ugyanezen időszakában a pogány istennő, Eostre tiszteletére tartott nagy pogány ünnep eme keresztyén ünnepnek átadta helyét, amely lényegében ezzel a pogány istenség nevét nyerte meg. Az Easter elnevezést ezért, mi úgy véljük, csak a britek és az ő leszármazottaik azok, kik igen ritkán használják.
Kevés ünnepet ünnepelnek a római egyházban és néhány protestáns egyházban nagyobb érdeklődéssel és buzgalommal, mint a karácsonyt. Mégis, amikor Órigenész a harmadik század közepe táján a korában megtartott böjtök és ünnepek felsorolását adja, említést sem tesz a karácsonyról. Ebből a tényből Sir Peter King „Inquiry into the Constitution and worship, &c. of the Primitive Church” című művében arra következtet, hogy akkoriban nem is tartottak ilyen ünnepet; és hozzáteszi: „valószínűtlennek tűnik, hogy Krisztus születését ünnepelték volna, amikor Krisztus születésének hónapjáról és napjáról sem értettek egyet”. A keresztyén egyház bizonyos részei és írói az év minden hónapját kijelölték a mi Urunk születésének időpontjául; és ennek, valamint más szent napoknak az egyházi naptárban való végső idejét inkább csillagászati és matematikai elvek, mintsem a történelem szilárd számításai alapján határozták meg.
5. De a karácsonynak keresztyén egyházba való bevezetésének indítékai és módjai még erősebben szólalnak fel azok megünneplése ellen. Valódi eredete ugyanis a következő volt. Sok más ünnephez hasonlóan ezt is a pogányoktól vették kölcsön. A rómaiak jól ismert pogány ünnepét, amelyet Szaturnália néven emlegettek, mivel mesebeli istenségük, Szaturnusznak a tiszteletére rendezték, a legnagyobb pompával, féktelenséggel és kicsapongással ülték meg. Megtartásának ideje a szabadság és egyenlőség időszaka volt; ekkor az úr megszűnt uralkodni, a rabszolga pedig engedelmeskedni; az előbbi a saját asztalánál várta az utóbbit, és minden rend felfüggesztésének alávetette magát, továbbá az általános mulatozás uralmának is. Ezen ünnepnek a szertartását december 19-én azzal nyitották meg, hogy Szaturnusz templomában viaszgyertyák sokaságát gyújtották meg, és a templomukban, valamint minden lakóhelyükön is babérágakat és különféle örökzöldeket függesztettek ki. A keresztyén egyház látván ennek az ünnepnek a szerencsétlen erkölcsi hatását; látván, hogy saját tagjai ezen kicsapongásokban egyre gyakrabban részt vesznek; továbbá annak eltörlését is célul tűzve ki, közel ugyanezen időben a Mester születésének tiszteletére egy ünnepet rendelt el, amannak a helyettesítéséül. Ennek végrehajtása során pedig az volt a politikájuk, hogy a Szaturnáliában uralkodó szokások közül mindazokat megőrizzék, amelyek a keresztyénség tisztaságával bármilyen módon még összeegyeztethetők voltak. Az új ünnepüket tehát a pihenés és vidámság, egymás örömteli meglátogatása és kölcsönös megajándékozásának időszakává tették. A római egyház így kölcsönzött a pogányoktól néhányat annak legjelentősebb szokásai közül; és így történt, hogy a protestánsok is ezen szokások közül átvettek és magukkal hoztak néhányat.
6. Mivel tehát nyilvánvaló, hogy a meghatározott böjti és ünnepi időszakok nem rendelkeznek paranccsal, és hogy az újszövetségi korszakban való alkalmazásuk pusztán emberi találmánynak számít; megkérdezhetjük mindazokat, akik ezeknek megtartásával kacérkodnak, hogy a keresztyén egyházbeli elfogadásuknak és alkalmazásuknak mégis miféle határokat kellene szabnunk? Ha törvényes öt ilyen napot állami megünneplésük céljából bevezetnünk, miért ne lehetne tíz, húsz vagy akár ötven napot is? Egy alacsony számú napot komoly emberek már igen korán bevezettek, azok, akik úgy gondolták, hogy ezzel Istennek tesznek szolgálatot, és a vallás uralmát ezek által majd kiterjesztik. De a babonaság növekedésével egymás után jöttek hozzá újabbak, mígnem a naptárat egyszer csak évi két-háromszáz böjti-, ünnep- vagy szent nappal terhelték meg; ezzel jelentősen megzavarták a gazdasági életünk igényeit, és az Istennek imádását babonás ünnepek tömkelegével terhelték meg, amelyek egyaránt károsak voltak az emberek evilági és örök életre néző dolgaira. Ha ugyanis egyszer elismertük azon elvet, hogy a vallási ünnepek meghatározott napjait, amelyeket Isten sehol sem rendelt el, helyes módon be lehet vezetni a keresztyén rendtartásba, és azonos szintű érveléssel elmondható, hogy aki helyes megfontolással bír, és képes egy új vallási ünnep bevezetésére, szabadon meg is teheti azt. Erre az elvre épült fel a babonáknak az a hatalmas tömege, amely mára a római egyháznak lett ismertetőjele és annak megrontója.
7. Az el nem rendelt szent ünnepek megtartása az Úr napjának megfelelő megszentelését mindig is megakadályozta. Isten rendeléseinek kiegészítése pedig babonaságot jelent. És a babonaság mindig is a valódi engedelmességnek ellenségének bizonyult. Hívei, akárcsak a régi zsidók, mindig is jobban ragaszkodtak saját találmányaikhoz, a hagyományokból eredő álmokhoz, mint Isten kinyilatkoztatott kötelességeinek ismeretéhez. Ennek megfelelően talán nincs egyetemesebb és megkérdőjelezhetetlenebb tény annál, hogy a meghatározott böjtök és ünnepek buzgó megtartói jellemzően laza erkölccsel tartják meg ama egyetlen napot, amelyet Isten különösképpen magának különített el, és amelynek megszentelésén a gyakorlati vallás minden létfontosságú érdeke pedig felfüggesztésre kerül. Így volt ez a régi izraelitáknál is. Augustinus már az ötödik században arról panaszkodott, hogy a nem előírt szertartások babonás megtartásának korszaka sokakat a tiszteletlenség és hanyagság szellemébe taszított mindazokra a dolgokra nézve, amelyeket viszont Isten rendelt el. Így van ez köztudottan napjainkban is a romanisták köreiben. És a szeretet elvének megsértése nélkül elmondhatjuk, hogy így van ez minden olyan vallási közösségben is, amelyekben a nem parancsolt szent napok megtartása iránti buzgalom eluralkodott. Igaz, sokan mondják nekünk e közösségekben, hogy az egyháztörténelem egyes személyeinek és eseményeinek szentelt ünnepnapok megtartása nyilvánvaló és erős tendenciát mutat a kegyességi lelkület fokozására nézve. De ha ez így volna, akkor azt is várhatnánk, hogy a római egyházban sokkal több szentírásos kegyességet találjunk, mint bármely más egyházban, mivel a szent napok száma tízszer több ezen felekezetben, mint bármely más protestáns egyház rendszerében. De vajon így van-e ez? Döntsék el azok, akiknek van szemük, hogy lássanak, és fülük is, hogy halljanak.
Ha az előbbi állítások bármily mértékben megalapozottaknak tekinthetők; ha Isten Igéje az ilyen jellegű szokásokat nem igazolja; hanem éppen ellenkezőleg, a Szentírás határozottan elveti őket; ha bevezetésüknek és elterjedésüknek története szentségtelen eredetre vall; és ha egyszer az ajtót az efféle emberi találmányok előtt megnyitottuk, senki sem tudja már megmondani, hogy hogyan és mikor lehet azt bezárni; és ha a nem Isten által kijelölt ünnepnapok megtartása bármikor is ellenséges hatást fejtett ki az általa kijelölt szent napok megszentelésére nézve is, akkor bizonyosan igaz, hogy nincs szükségünk arra nézve további bizonyítékokra, hogy bölcs dolog mindezeket kiiktatnunk egyházi rendszerünkből.
Forrás
Presbyterians Do Not Celebrate Holy-days. – Covenanter.org
