Predestináció IV: A kiválasztást Isten elhívása szentesíti; az elvetettek önmaguk idézik elő jogos pusztulásukat, amelyre rendeltettek | Kálvin János
Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere
1559
(INSTITUTIO Christianae Religionis)
II. kötet, 24. FEJEZET (113-131. o.)
A kiválasztást Isten elhívása szentesíti; az elvetettek önmaguk idézik elő jogos pusztulásukat, amelyre rendeltettek
1 • Hogy a dolog még jobban megvilágosodjék, foglalkoznunk kell mind választottak elhívásával, mind a hitetlenek megvakításával és megkeményítésével. Az előbbiről korábban már értekeztem valamennyit,1 amikor megcáfoltam azok tévedését, akik úgy vélik, hogy az ígéretek általánossága egyenlővé teszi az egész emberi nemzetséget. Isten azonban a kiválasztást, amely különben rejtve maradna őbenne, elhívásával mégis kinyilvánítja, s ezért az elhívást a kiválasztás bizonyítékának is nevezhetjük. Mert akiket eleve ismert, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlók legyenek az ő Fia ábrázatához; akiket eleve elrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította, hogy egykor majd megdicsőítse. Bár az Úr már akkor fiaivá fogadta övéit (Róm 8,29-30), amikor elválasztotta őket, mégis azt látjuk, hogy ez a nagy jó csak akkor lesz az övék, amikor el is hívja őket; de ha már elhívta őket, bizonyos mértékig máris élvezhetik, hogy kiválasztását közölte velük. Pál azért nevezi az elnyert Lelket a fiúvá fogadás Lelkének is (Róm 8,15; Ef 1,13), pecsétnek is, a jövendő örökség zálogának is,2 mert szívükben a Lélek erősíti meg és pecsételi el tanúbizonyságával jövendő fiúvá fogadtatásuk és másutt bizonyosságát. Mert bár az evangélium prédikálása is a kiválasztás forrásából fakad, de minthogy egyformán szól az elvetetteknek is, önmagában még nem lehet a kiválasztás szilárd bizonyítéka. Isten viszont hathatósan tanítja választottait, hogy hitre vezesse őket; amint korábban Krisztus szavaiból idéztük (Jn 6,46): aki Istentől van, csak az látja az Atyát, más nem.3 Hasonlóképpen (Jn 17,6): kijelentettem nevedet az embereknek, akiket nekem adtál. Vagy amint másutt mondja (Jn 6,44): senki sem jöhet énhozzám, csak ha az Atya hozzám vonja. Ezt az igét bölcsen magyarázza Augustinus, aki ezt mondja: „ha (amint azigazság mondja) eljön mindaz, aki tanult,4 aki nem jön el, az bizonyára nem tanult; abból, hogy valaki képes eljönni, még nem következik, hogy el is jön, csak ha ezt igazán akarja és meg is teszi; de aki az Atyától tanult, nemcsak képes eljönni, hanem el is jön; ez esetben már megvan a képesség ereje is, az akarat késztetése is, és a cselekvés hatékonysága is.”5 Másutt még világosabban mondja: „mi mást jelentene az, hogy aki hall és tanul az Atyától,6 hozzám jön, mint azt, hogy nincs senki, aki ne jönne hozzám, ha hall és tanul az Atyától? Ha ugyanis mindenki eljön, aki hallott és tanult az Atyától, mindaz, aki nem jött el, biztosan nem hallott és nem tanult az Atyától, mert ha hallott volna és tanult volna, eljött volna; messze van a testi érzékektől az az iskola, amelyben az Atyát hallgatják és ő a tanító, hogy a hallgatók eljussanak a Fiúhoz.” Nem sokkal ez után: „az emberi szívvel titkon közölt kegyelmet egyetlen kemény szív sem fogadja be; hiszen épp azért kapja, hogy először is meglágyítsa a szívet: tehát amikor az Atyát belsőleg halljuk, ő elveszi a kőszívet, és hússzívet ad;7 ezzel az ígéret fiait az irgalom edényeivé is teszi, akiket így készít el a dicsőségre;8 tehát mi másért nem tanít meg mindenkit, hogy Krisztushoz jöjjön, ha nem azért, mert akiket tanít, irgalmából tanítja, akiket pedig nem tanít, ítélete miatt nem tanítja? Ugyanis akiken akar, azokon könyörül, akiket meg akar keményíteni, azokat megkeményíti.”9 Tehát Isten fiakat jelöl ki magának, és magát Atyának rendeli azok mellé, akiket kiválaszt. Sőt, az elhívással családjába fogadja be őket, és egyesül velük, hogy egyek is legyenek. Mivel az elhívás alá van rendelve a kiválasztásnak, ezzel a Szentírás megfelelően jelzi, hogy abban Isten ingyen irgalmán kívül semmi mást nem kell keresni. Ha azt kérdezzük, hogy kit hív és miért, ezt válaszolja: akiket elválasztott. Ahol pedig a kiválasztást említi, ott mindenütt kizárólag az irgalom jelenik meg. Ezért igen nagy igazság van Pál mondásában (Róm 9,16): nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Mert nem úgy van, ahogy a kiválasztást általában értik azok, akik felosztják Isten kegyelme, illetve az emberi akarat és törekvés között. Ők ugyanis azt állítják, hogy az ember sóvárgása és igyekezete önmagában semmit sem ér, hacsak Isten kegyelme meg nem áldja; de ha áldása megsegíti, akkor, úgymond, kiveszik részüket az üdvösség megszerzéséből. Ezt a szőrszálhasogatást inkább Augustinus szavaival szeretném visszaverni, mint az enyéimmel: „Ha az apostol semmi mást nem akart volna, csak azt, hogy ne legyen kizárólag se azé, aki akarja, se azé, aki fut, csak ha jelen van az Úr irgalma, akkor ez meg is fordítható: nem kizárólag az irgalomé, csak ha vele van az akarat és az igyekvés is, ami hitetlenség a javából, mert nincs kétségünk afelől, hogy az apostol mindent Isten irgalmának tulajdonít, a mi akaratunknak és fáradozásunknak pedig semmit sem hagy meg.”10 Ezeket mondta a kérdésről az a szent ember. Én hajszálnyira sem becsülöm gyengécske érvüket, amely szerint Pál ezt nem mondta volna, ha nem lenne bennünk valamiféle törekvés és akarat. Hiszen az apostol nem azt mérlegelte, hogy mi lehet az emberben; hanem látva, hogy egyesek az üdvösség egy részét az emberi buzgólkodásnak tulajdonítják, kijelentése első felében egyszerűen elítéli tévelygésüket, utána pedig a teljes üdvösséget Isten irgalmának tartja fenn. És mi mást tettek a próféták is, akik szüntelenül Isten kegyelmi elhívását hirdették?
2 • Ezenfelül az elhívás természete és rendje is világosan mutatja, hogy nemcsak az ige hirdetéséből áll, hanem a Lélek megvilágosításából is. Hogy ezt Isten kiknek ajánlja fel, azt a prófétánál olvashatjuk (Ézs 65,1): megtalálni hagytam magamat azoktól, akik nem is kerestek; nyilván megjelentettem magamat azoknak, akik nem is hívtak; a népnek, amely nem hívta segítségül nevemet, ezt mondtam: íme, itt vagyok. És hogy a zsidók ne gondolják, hogy ez a kegyelme csak a pogányokra vonatkozik, emlékezetükbe idézi, honnan emelte fel atyjukat, Ábrahámot, amikor arra méltatta, hogy megbéküljön vele; tudniillik a bálványimádás kellős közepéből, ahová övéivel együtt alásüllyedt.11 Amikor az érdemtelenek előtt először ragyogtatta fel igéje fényét (Józs 24,3), ezzel eléggé ékes jelét adta ingyen jóságának. Tehát már itt megmutatkozik Isten véghetetlen jósága, de nem mindenkinek az üdvösségre, mert az elvetettekre súlyosabb ítélet vár, amiért visszautasítják Isten szeretetének bizonyítékát. Sőt, Isten, dicsőségének felragyogtatása végett, meg is vonja tőlük Lelkének hathatós munkáját. Ez a belső elhívás tehát az üdvösség csalhatatlan záloga. Erre vonatkozik János mondása (1Jn 3,24): ebből ismerjük meg, hogy gyermekei vagyunk, a Lélekből, akit nekünk adott12 És hogy a test ne dicsekedjék azzal, hogy végül is ő válaszol hívására, és önként ajánlja magát, Isten kijelenti, hogy nincs fül, mely meghallaná, és nincs szem, mely meglátná, ha nem ő maga adja meg neki. Ezt pedig nem kinek-kinek érdemessége, hanem kiválasztása szerint teszi. Ennek kiváló példáját láthatod Lukácsnál (ApCsel 13,48), ahol Pál és Barnabás beszédét együtt hallgatják zsidók és pogányok. Miután ugyanazzal az igehirdetéssel tanítottak mindenkit, elbeszéli, hogy csak azok hittek, akik az örök életre voltak rendelve.13 Micsoda arcátlanság tagadni hát, hogy az elhívás ingyen van, holott legvégső elemét is kizárólag a kiválasztás határozza meg?!
3 • Két tévedéstől kell itt óvakodnunk: egyesek szerint az embernek együtt kell munkálkodnia Istennel, hogy a saját helyeslésével hagyja helyben kiválasztását; így szerintük az ember akarata fölötte áll Isten tanácsának. Mintha bizony a Szentírás azt tanítaná, hogy nekünk csak a hit képessége adatott meg, nem pedig maga a hit. Mások, bár nem erőtlenítik meg ennyire a Szentlélek kegyelmét, mégis, nem tudom mi okból, a kiválasztást a hittől teszik függővé, mintha a kiválasztás mindaddig kétséges és erőtlen lenne, amíg a hit meg nem erősíti.14 Szerintünk is a hit erősíti meg, ehhez nem fér kétség; sőt, korábban már láttuk, hogy Isten titkos, rejtett döntését is napvilágra hozza; feltéve, ha ez alatt nem értesz mást, mint azt, hogy így akarja igazolni és mintegy pecséttel hitelesíteni azt, ami addig számunkra ismeretlen volt. De az már hamis állítás, hogy a kiválasztás csak azt követően lehet hathatós, miután az evangéliumot elfogadtuk, mert erejét ebből meríti. Valóban, a bizonyosságot ettől kell várnunk, mert ha Isten örök rendeletébe kísérelünk meg behatolni, elnyel minket feneketlen mélysége. De mihelyt azt Isten nyilvánvalóvá tette előttünk, nyomban magasabbra kell emelkednünk, nehogy az okozat romba döntse az okot. Lehet-e képtelenebb és méltatlanabb dolog annál, hogy miközben a Szentírás ezt tanítja: ha Isten kiválaszt, megvilágosodunk, aközben a világosság vakító fénye annyira elkápráztatja szemünket, hogy nem képes meglátni a kiválasztást? Mindeközben azt sem tagadom, hogy amennyiben biztosak akarunk lenni üdvösségünkben, ennek kezdetét az igéből kell vennünk, és amikor az Atya Istent segítségül hívjuk, be is kell érnünk az igébe vetett bizodalommal. Némelyek ugyanis arcátlanul még bizonyosabbak akarnak lenni Isten tanácsa felől (amely egyébként felette közel van hozzánk, a szánkban és szívünkben, 5Móz 30,14), ezért a felhők fölé szeretnének repülni. Ezt a vakmerőséget a hit mértéktartásával kell megzabolázni, hogy legyen elég nekünk az, amit Isten külső igéjében tanúsít számunkra az ő rejtett kegyelméről; csak aztán a csatorna, amelyen át bőven árad hozzánk a víz, hogy ihassunk, ne legyen akadálya annak, hogy megadjuk a forrásnak az őt megillető tiszteletet.
4 • Minthogy tehát helytelenül járnak el azok, akik a kiválasztás erejét az evangéliumba vetett hittől teszik függővé, noha azáltal érezzük meg, hogy kiválasztottak vagyunk, ezért akkor tartjuk be legjobban a sorrendet, ha a kiválasztás bizonyosságát kutatva azokhoz az utólagos jelekhez ragaszkodunk, amelyek ennek biztos bizonyítékai. Nincs is annál súlyosabb vagy veszedelmesebb kísértés, mint amikor a Sátán azzal gyötri a hívőket, hogy miközben kiválasztottságuk felőli kétségekkel zaklatja őket, aközben egyidejűleg azzal a torz vággyal is feltüzeli, hogy a helyes utat elhagyva keressék azt. Azt nevezem a helyes utat elhagyó keresésnek, amikor a nyomorult emberke az isteni bölcsesség titkos rejtekébe igyekszik betörni, és a legmagasabb örökkévalóságig akar eljutni, hogy megtudja, mi volna a döntés őfelőle Isten ítélőszékénél. Így ugyanis hol hatalmas Örvény mélyébe veti magát, mely elnyeli, hol számtalan kibogozhatatlan hurokba keveredik, hol mély és sűrű köd borul rá. De úgy igazságos, hogy az emberi ostobaság ezzel a szörnyű romlással nyerje el méltó büntetését, amikor a saját maga erejéből akar feltörni az isteni bölcsesség magasságába. S ez a kísértés azért is olyan veszedelmes, mert szemben a többivel, erre szinte mindenki hajlamos. Igen ritka ugyanis az olyan ember, akiben fel ne vetődne olykor ez a gondolat: honnan van üdvösséged, ha nem Isten kiválasztásából? Aztán hogyan lesz számodra nyilvánvalóvá az elválasztás? Akin egyszer elhatalmasodik ez a kérdés, azt szerencsétlent vagy folyton rettenetes kínokkal gyötri, vagy teljesen kábulatba ejti. Hogy az ilyen emberek mennyire fonákul képzelik el az eleve elrendelést, azt ha akarnám sem tudnám jobb bizonyítékokkal igazolni, mint amit maga a tapasztalat mutat.15 Az elmét ugyanis aligha fertőzheti meg halálosabb dögvész, mint az, mely lerombolja és feldúlja a lelkiismeret Istenben megtalált békességét és nyugalmát. Ha tehát nem akarunk hajótörést szenvedni, gondosan óvakodnunk kell a tengerből kiálló sziklától, amelyhez nem ütközhetünk halálos veszedelem nélkül. És bár az eleve elrendelésről folyó vitát veszélyes tengernek tartják, mégis biztonságosan és békésen, sőt kellemesen végighajózva szemlélhetjük, ha nem keressük fölöslegesen a veszélyt. Mert ahogy halálos mélységbe süllyednek azok, akik elválasztásuk felől bizonyosságot keresve az ige nélkül kutatják Isten örök tanácsát, éppúgy a vigasztalás különleges gyümölcsét nyerheti az, aki helyesen és kellő rendben az igében vizsgálja azt. Legyen tehát vizsgálódásunk útja az, hogy Isten elhívásával kezdjük, és azzal is fejezzük be. Ez nem akadálya annak, hogy a hívők az Isten kezéből naponta átvett jótéteményeket ama rejtett örökbefogadás áldásának érezzék; amint Ézsaiásnál is áll (Ézs 25,1): csodadolgokat cselekedtél, régi tanácsod igazság és hűség. Hiszen Isten ezzel a jeggyel akarja megerősíteni, hogy mennyit szabad tudnunk az ő tervéről. De hogy senki ne tekintse ezt gyenge bizonyítéknak, gondoljuk meg, milyen nagy világosságot és bizonyosságot nyújt nekünk. Erről a kérdésről találóan szól Bernardus. Miután ugyanis szólt az elvetettekről, ezt mondja: „megáll Isten terve, megáll döntése, hogy békességet ad az őt félőknek, akiknek gonoszságát elnézi, jóságukat pedig megjutalmazza, hogy csodálatos módon ne csak jóságuk, de még gonoszságuk is a jót szolgálja. Kicsoda vádolja Isten választottait?16 Elég nekem minden igazságra, hogy megbocsát nekem az, aki ellen egyedül vétkeztem;17 s mindaz pedig, amiről eldöntötte, hogy nem számítja fel nekem, olyan, mintha nem is lett volna soha.” Valamivel tovább: „ó, igaz nyugalom helye, amit méltán nevezek belső szobának, ahol meglátjuk Istent, de nem a haragtól felháborodott vagy a gondokkal foglalatoskodó Istent, hanem itt vizsgálhatjuk meg az ő jó, kedves és tökéletes akaratát. Ez a látás nem rettent, hanem megnyugtat; nem szítja fel a nyughatatlan kíváncsiságot, hanem lecsillapítja; nem zaklatja fel az értelmet, hanem lecsendesíti; e látás valóban megnyugtat; a nyugodt Isten mindent megnyugtat, és őt nyugodalmában látni maga a megnyugvás.”18
5 • Ha tehát Isten atyai kedvezését és jóindulatát keressük, mindenekelőtt Krisztusra kell irányítanunk szemeinket, az Atya Lelke egyedül benne gyönyörködött (Mt 3,17). Ha az üdvösséget, az életet és a mennyek országának halhatatlanságát keressük, akkor sem folyamodhatunk máshová, hiszen ő maga az élet egyetlen forrása is, az üdvösség horgonya is, a mennyek országának örököse is. Mi más lenne hát a kiválasztás célja, mint az, hogy a mennyei Atya kedvezéséből, aki fiaivá fogadott minket, elnyerjük az üdvösséget és a halhatatlanságot? Bármennyit forgatod és vizsgálod, megérted, hogy végső célja ennél tovább nem terjed. Ennélfogva, akiket Isten fiaivá fogad, azokat, amint az apostol mondja, nem önmagukban, hanem Krisztusban választja ki (Ef 1,4); ugyanis egyedül csak őbenne tudta szeretni őket, és örökségével csak úgy tisztelhette meg, hogy előzőleg Krisztus részestársaivá tette. Ha pedig őbenne vagyunk kiválasztva, kiválasztásunk bizonyosságát magunkban nem találjuk meg; de még az Atya Istenben sem, ha csupán önmagában, a Fiú nélkül képzeljük őt. Krisztus tehát a tükör, akiben szemlélnünk kell kiválasztásunkat, és csalhatatlanul szemléljük is. Mivel pedig ő az, akinek testébe az Atya elrendelte beoltani azokat, akiket öröktől fogva a sajátjának akart, hogy fiaként tarthasson számon mindenkit, akit Krisztus tagjaként ismer, ezért eléggé világos és erős bizonyítékunk van arra nézve, hogy nevünk be van írva az élet könyvébe,19 ha Krisztussal egyesülünk. (Róm 8,32) Sőt, ezzel a biztos közösséggel ő maga ajándékozott meg minket, amikor az evangélium hirdetése által bizonyította, hogy őt az Atyától kaptuk, hogy összes javaival együtt a miénk legyen. Azt mondja, hogy őt kell felöltöznünk,20 és őbenne kell növekednünk,21 hogy éljünk, mert ő él. Újra és újra megismétlődik ez a tanítás (Jn 3,15): az Atya nem kímélte egyszülött Fiát,22 hogy aki hisz benne, el ne vesszen. Aki hisz benne – mondja (Jn 5,24) -, az átment a halálból az életre. Ilyen értelemben nevezi magát az élet kenyerének, s aki abból eszik, soha meg nem hal.(Jn 6,35.51)23 Ő volt, mondom, a mi tanúnk, hogy a mennyei Atya fiává fogad mindenkit, aki őt hittel elfogadja. Ha többre vágyunk annál, hogy Isten fiai és az örökösök közé számláljanak, akkor Krisztus fölé kell emelkednünk. Ha pedig ez a legfőbb célunk, mennyire ostobák lennénk rajta kívül keresni azt, amit benne már megnyertünk és csupán benne találhatunk meg? Továbbá, mivel ő az Atya örök bölcsessége, változtathatatlan igazsága, szilárd tanácsa, nem kell félnünk attól, hogy amit igéjében mond nekünk, az a legcsekélyebb mértékben is eltér az Atya akaratától, amelyet keresünk, sőt, ezt inkább pontosan olyannak tárja fel, amilyen kezdettől fogva volt, és amilyen mindig is lesz. E tan gyakorlati hatása az imádkozásban is megmutatja erejét. Mert noha az elválasztásunkba vetett hit Isten segítségül hívására buzdít, az mégis fonák dolog lenne, hogy amikor kérésünket megfogalmazzuk, ilyen egyezkedésbe kezdjünk Istennel: Uram, ha kiválasztott vagyok, hallgass meg engem! Mivel ő azt akarja, hogy elégedjünk meg ígéreteivel, nem kell másutt keresni, hogy vajon meg fog-e hallgatni minket. Ez a belátás sok csapdából megment bennünket, ha megtanuljuk jól használni azt, ami oly egyértelműen meg van írva; és nem rángatjuk megfontolatlanul ide-oda azt, amit féken kell tartani.
6 • A bizodalmat erősíti továbbá a kiválasztás szilárdsága, amelyről azt mondtuk, hogy elhívásunkhoz kapcsolódik. Akiket ugyanis Krisztus nevének ismeretével megvilágosít és az egyház kebelébe fogad, azokról kijelenti, hogy oltalmába és védelmébe fogadja. Akiket felvesz, azokról mondja, hogy az Atya neki adta és reá bízta őket, hogy ő megőrizze az örök életre. Mit akarunk még? Krisztus hangos szóval kiáltja, hogy akiket az Atya üdvözíteni akart, azokat átadta neki, hogy megvédje őket. (Jn 6,37.39; 17,6.12) Ha tehát arra vagyunk kíváncsiak, hogy vajon gondoskodik-e Isten üdvösségünkről, azt kell megtudnunk, hogy vajon Krisztusra bízott-e, akit övéinek egyedüli üdvözítőül rendelt? Amennyiben kétségeink vannak afelől, hogy vajon Krisztus oltalmába fogadott-e vagy gondjaiba vett-e, ő maga oszlatja el kétségeinket, amikor magát készséggel ajánlja nekünk pásztorul, és kijelenti, hogy mi nyájához fogunk tartozni, ha hallgatunk szavára. Fogadjuk hát örömmel Krisztust (Jn 10,3), aki szelíden ajánlja magát és elénk jő; ő pedig nyájához számlál és aklába zárva megőriz minket. Ám belopódzik az aggodalom jövendő állapotunk miatt. Mert amint Pál azt tanítja, hogy azokat hívja el, akiket előbb kiválasztott, úgy Krisztus arra mutat rá, hogy sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. Sőt, másutt maga Pál is óv az elbizakodottságtól (Róm 8,30; Mt 22,14), mondván, hogy aki biztosan áll, vigyázzon, nehogy elessék. Hasonlóképpen: Beoltattál Isten népébe? Fel ne fuvalkodjál, hanem félj (1Kor 10,12); Isten ugyanis kivághat, hogy mást oltson be helyetted.24 Végül, maga a tapasztalat is jól megtanítja, hogy az elhívás és a hit keveset ér, ha nem járul hozzá az állhatatosság, amely nem mindenkinek jutott osztályrészül. (Róm 11,20kk)25 Krisztus viszont megszabadított minket ettől az aggodalomtól; hiszen egyértelműen a jövendő nemzedékekre vonatkoznak az alábbi ígéretei: minden, amit az Atya nekem ad, énhozzám jön; és aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem. Hasonlóképpen (Jn 6,37): az pedig az Atyának akarata, aki elküldött engem, hogy amit nekem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam majd az utolsó napon. Hasonlóképpen (Jn 6,39): az én juhaim hallják az én szómat, és követnek engem; én ismerem őket, és örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadhatja őket kezemből (Jn 10,27-29): az Atya, aki Őket nekem adta, nagyobb mindenkinél, és senki ki nem kiragadhatja őket Atyám kezéből. Mert amikor azt mondja (Mt 15,13), hogy minden palánta kitépetik, amelyet nem az én Atyám plántált, annak is éppen az ellenkezőjét akarja megértetni senki sem szakad ki az üdvösségből, ha Istenben gyökerezik. Ezzel megegyezik János mondása is (Jn 2,19), amely szerint ha közülünk valók lettek volna, semmiképpen nem szakadtak volna ki közülünk. Innen származik Pál magasztos dicsekvése is (Róm 8,38) élettel és halállal, jelenvalókkal és elkövetkezőkkel szemben, amely nyilván az állhatatosság ajándékán alapszik. Nem kétséges, hogy szavait az összes kiválasztotthoz intézi. Másutt ugyancsak Pál mondja (Fil 1,6): aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégzi Krisztus napjáig. Akárcsak Dávid, aki ehhez a gyámolításhoz folyamodik (Zsolt 138,8), amikor hite meggyengül: kezed alkotását ne hagyd el. Sőt, az sem kétséges, hogy amikor Krisztus a választottakért imádkozott (Lk 22,32), ugyanazt kérte számukra, amit Péter számára is kért: el ne fogyatkozzék a te hited. Ebből arra következtethetünk, hogy nem fenyegeti őket az elhanyatlás veszélye, mert ha Isten Fia könyörög azért, hogy hitük szilárd maradjon, ő bizonnyal nem utasíttatik vissza. Mi mást akar ezzel Krisztus megtanítani, mint ezt: ha az övéi vagyunk, szüntelen bízhatunk üdvösségünkben.
7 • Ám naponta megtörténik, hogy akik látszatra Krisztuséi, újra elpártolnak tőle, és elbuknak. Sőt, éppen ott, ahol kijelenti (Jn 17,12), hogy senki sem fog elveszni azok közül, akiket az Atya neki adott, mégis kivételként említi a veszedelem fiát [Júdást]. Ez valóban igaz, de legalább ennyire biztos az is, hogy az ilyenek soha sem ragaszkodtak Krisztushoz azzal a szívbeli bizodalommal, amelyről azt mondtam, hogy a kiválasztottság bizonyosságát erősíti meg számunkra. Közülünk váltak ki — mondja János (Jn 2,19 ) —, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók leltek volna, velünk maradtak volna. Nem tagadom, hogy az elhívás jegyei hasonlítanak a kiválasztás jegyeihez; azt viszont a legkevésbé sem fogadom el, hogy megvolna bennük a kiválasztás ama biztos támasza, amit a hívőknek, mondom, az evangélium szavából kell meríteniük. Ezért az ilyen példák egyáltalán ne ingassanak meg minket abban, hogy teljes nyugalommal támaszkodjunk az Úr ígéreteire, hiszen kijelenti (Jn 3,16; 6,39): az Atya adta neki mindazokat, akik hittel fogadják el őt, és őrizete és pásztori védelme alatt senki sem fog elveszni közülük. Júdásról mindjárt szólunk.26 Pál nem az egyszerű keresztyén bizonyosságot ellenzi,27 hanem a test gondatlan és hanyag biztonságérzetét, amely kevélységet, fennhéjázást és mások megvetését vonja maga után, az alázatot és az Isten iránti tiszteletet pedig kioltja, és az elnyert kegyelem feledéséhez vezet. Pál ugyanis itt a pogányokhoz szól, akiket arra tanít, hogy ne ingereljék a zsidókat kevély és durva gúnnyal, amiért az ő elvettetésük nyomán kerültek a helyükbe.28 És megkívánja a félelmet is, de nem olyat, amitől lesújtva összeroskadnak, hanem olyat, amely megtanítja őket alázattal elfogadni Isten kegyelmét, és így nem ingatja meg bizodalmukat, amint azt másutt már mondtuk.29 Tedd hozzá, hogy nem külön-külön egyesekhez, hanem általában a pártokhoz beszél.30 Mert miután az egyház két részre szakadt, és a versengésből széthúzás támadt, Pál arra figyelmezteti a pogányokat, hogy mindenképpen félelemre és szerénységre ad okot, hogy ők e páratlan és szent nép helyére állíttattak. Ám közülük sokan felfuvalkodtak, ezért ugyancsak hasznos volt visszanyesni hiú dicsekvésüket. De másutt már láttuk,31 hogy reménységünk a jövőbe nyúlik, túl a halálon is, és hogy a reménység természetével semmi sem ellenkezik jobban, mint kétségeskedni, hogy mi lesz majd velünk.
8 • Krisztus mondását (Mt 22,14), miszerint sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak, igen helytelenül értelmezik. Pedig semmi kétértelműség nincs benne, ha a korábbiakban foglaltakhoz tartjuk magunkat, hogy tudniillik kétféle elhívás van. Van ugyanis általános elhívás, amellyel Isten igéje külső hirdetése révén mindenkit egyaránt hív magához, még azokat is, akiknek igéjét a halál illatára32 és a súlyosabb ítéletre33 hirdeti. És van különleges elhívás, amelyre leginkább csak a hívőket méltatja, mikor Lelkének belső megvilágosítása révén szívükben meggyökerezteti a hirdetett igét. Olykor azonban azokat is részesíti ebben, akiket csak ideig-óráig világosít meg; utána hálátlanságuk miatt méltán elveti és nagyobb vaksággal veri meg őket. Mert amikor az Úr látta, hogy bár az evangéliumot széltében-hosszában hirdetik, de sokan megvetik, és csak néhány ember számára volt igazi értéke, Istent királyként jeleníti meg (Mt 22,2), aki ünnepi lakomát készített, szétküldte hívogató szolgáit, hogy nagy sokaságot hívjanak, de csak igen keveset sikerült összegyűjtenie, mert mindenki akadályoztatással mentette ki magát; vonakodásuk miatt aztán arra kényszerült, hogy mindenféle útonjárót behívjon.34 Mindenki láthatja, hogy a példázat eddig a pontig a külső hívásról szól. Ezután hozzáteszi, hogy Isten úgy jár el, mint a jó házigazda, aki körbejárja az asztalokat, hogy vendégeit üdvözölje. Ám ha olyan valakit talált, aki nem esküvőre való öltözetet viselt, nem tűrte el, hogy a lakoma ünnepélyességét szennyes rongyaival meggyalázza.35 Vallom, hogy ezt a részt azokra kell érteni, akik hitvallással léptek be az egyházba, de egyáltalán nincsenek felöltözve Krisztus megszentelésébe. Egyházának fekélyes megbecstelenítéseit Isten nem fogja örökké megtűrni, hanem azt teszi velük, amit gyalázatukért érdemelnek: kiveti őket. A nagyszámú meghívott között tehát kevés a választott;36 ez a meghívás azonban mégsem az, amely alapján, mint mondtuk, a hívők felismerhetik kiválasztásukat. Ebben ugyanis osztoznak a hitetlenekkel, amaz viszont magával hozza az újjászületés Lelkét,37 a jövendő örökség zálogát és pecsétjét, amellyel elpecsételi szívünket az Úr napjára.38 Egyszóval (Ef 1,13-14): amikor a képmutatók kegyességükkel dicsekednek, mintha Isten igaz imádói lennének, Krisztus kijelenti, hogy végül majd kiveti őket arról a helyről, amit jogosulatlanul foglalnak el;39 amint a zsoltár mondja: Uram, kicsoda tartózkodhat sátorodban? Aki ártatlan kezű és tiszta szívű.40 Másutt (Zsolt 15,1-2): ilyen az Istent keresők nemzetsége, akík Jákób Istenének orcáját keresik. Így inti tehát a Lélek türelemre a hívőket (Zsolt 24,6), hogy ne zúgolódjanak, amiért izmaeliták keverednek közéjük az egyházban, mert végül Isten leleplezi és szégyenszemre kiveti őket.
9 • Ugyanez az oka az imént említett kivételnek is,41 amikor Krisztus azt mondja (Jn 17,12), hogy senki sem veszett el, csak a veszedelem fia. Szokatlan mondás, de egyáltalán nem érthetetlen. Júdás ugyanis nem azért számláltatott Krisztus juhai közé, mintha igazán az lett volna, hanem mert egyszerűen elfoglalta ezt a helyet. Az pedig, hogy másutt az Úr őt is úgy említi, mint akit az apostolokkal együtt választott, csak a szolgálatra vonatkozik (Jn 6,70). Nem én választottalak-e ki titeket, a tizenkettőt? — mondja —, és egy közületek ördög. Vagyis apostoli tisztre választotta ki. Amikor viszont az üdvösségre való kiválasztásról beszél, Júdást kizárja a választottak közül; nem mindnyájatokról szólok (Jn 13,18); tudom én, kiket választottam el. Ha valaki a kiválasztás szó értelmét e két esetben egybemossa, szánalmas helyzetbe keveredik; ha megkülönbözteti, nincs egyértelműbb dolog ennél. Helytelenül és veszedelmesen mondja Gergely, hogy miközben csak elhívásunk felől lehetünk biztosak, aközben kiválasztásunkra nézve bizonytalanok maradunk, hiszen azzal az érveléssel ösztökél mindenkit félelemre és rettegésre, hogy jelen állapotunkat jól ismerjük ugyan, ám azt nem tudjuk, milyenné leszünk.42 De éppen ennél a lókusnál mutatkozik meg világosan, hogy mennyire elvétette a célt. Miután ugyanis a cselekedetek érdemétől tette függővé a kiválasztást, a kelleténél is több okot szolgáltatott arra, hogy elcsüggessze a lelkeket; megerősíteni azonban nem tudta őket, mert nem fordította el önmaguktól az isteni jóságba vetett bizodalomhoz. Ebből némiképpen megízlelhetik a hívők azt, amit az elején mondtunk: ha helyesen gondolkodunk az eleve elrendelésről, az nemhogy megingatná a hitet, hanem inkább a legbiztosabb megerősítését szolgálja. Mégsem tagadom, hogy a Lélek olykor gyenge felfogásunkhoz igazítja a beszédét. Amikor például ezt mondja (Ez 13,9): az én népem titkos tanácsában nem lesznek, és szolgáim jegyzékébe nem írják be nevüket.43 Mintha Isten itt kezdené el feljegyezni az élet könyvbe azokat, akiket övéinek tekint; amit még Krisztus tanúságából is tudunk (Lk 10,20; Fil 4,3): Isten fiainak nevei kezdettől fogva be vannak írva az élet könyvébe. De e szavakkal azok kizárását jelzi, akik a választottak közül a legkiválóbbaknak látszanak. Ahogyan a zsoltár is mondja (Zsolt 69,29): töröltessenek ki az élet könyvéből, és ne írattassanak az igazak közé.”44
10 • Valóban, a hívők nem mindjárt az anyaméhtől fogva és nem is mind egyszerre kerülnek be elhívás folytán Krisztus aklába, hanem ahogyan Isten jónak látta szétosztani nekik kegyelmét. Bizony, mielőtt még ama főpásztor maga köré gyűjtené őket, ők is szétszórva bolyonganak a pusztaságon; és a többiektől csak annyiban különböznek, hogy őket Isten páratlan irgalma óvja, nehogy a végső pusztulás szakadékába rohanjanak. Ha tehát önmagukban nézed őket, Ádám utódait látod, akik a tömeg általános megromlásának bűzét árasztják. Hogy nem esnek végső és kétségbeesett hitetlenségbe, az nem valamely velük született jó tulajdonságuknak köszönhető, hanem annak, hogy biztonságuk fölött Isten szeme őrködik, és fölöttük tartja kezét. Mert ha valaki arról álmodozik, hogy az ilyeneknek születésüktől fogva szívükbe van ültetve a kiválasztás, nem is tudom, miféle magva, amelynek ereje folytán mindig hajlamosak a kegyes életre és az istenfélelemre, azokat a Szentírás tekintélye nem támoatja, a tapasztalat pedig megcáfolja. Igaz, néhány példát felhoznak annak igazolására (Fil 3,5), hogy a kiválasztottak a megvilágosodás előtt sem voltak idegenek a vallástól: Pál már farizeusként kifogástalan életet folytatott;45 ApCsel 10,2 Kornéliusz adományaival és imádságával lett kedvessé Isten előtt és más, ezekhez hasonlókat. Ami Pált illeti, egyetértünk; de Kornéliusz esetében úgy véljük, csak képzelegnek. Hiszen nyilvánvaló, hogy már annyira megvilágosodott és újjászületett, hogy az evangélium világos kijelentésén kívül semmi sem hiányzott neki. De mit akarnak kicsikarni ezzel a kevés példával? Csak nem azt, hogy valamennyi kiválasztott mindig fel volt ruházva a kegyesség lelkével? Többre nem jutnak annál, mint amikor valaki, miután igazolta a vak bálványimádásba merült Arisztidész, Szókratész, Xenokratész, Scipio, Curius, Camillus és mások46 becsületességét, ezt a következtetést vonná le: mindazok, akik megrekednek a bálványimádás vakságában, voltaképpen szent életre és tökéletességre igyekeznek. Sőt, a Szentírás több helyen is nyíltan ellentmond nekik. Amikor Pál leírja, hogy milyen volt az efezusiak állapota újjászületésük előtt, abban egyetlen szemet sem jelez ebből a magból. Titeket is megelevenített — mondja (Ef 2,1-3) —, akik holtak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, melyekben jártatok egykor e világ folyása szerint, a levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint, ama lélek szerint, mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik; akik között forgolódtunk egykor mi is mindnyájan a mi testünk kívánságaiban, cselekedvén a testnek és a gondolatoknak akaratát, és természet szerint haragnak fiai voltunk, mint egyebek is. Hasonlóképpen (Ef 2,11-12): emlékezzetek meg arról, hogy nem volt reménységetek, és Isten nélkül valók voltatok e világon. Hasonlóképpen (Ef 5,8): egykor sötétség voltatok, most pedig világosság vagytok az Úrban; mint a világosság fiai, úgy járjatok.47 De talán mindezt — amint azt nem is tagadják — az igaz Isten felőli tudatlanságra akarják vonatkoztatni, amely a kiválasztottakat is fogva tartotta elhívásuk előtt. Ez ugyan szemenszedett hazugság, mert Pál e szavak nyomán fejti ki, hogy azután már ne lopjanak és hazudjanak,48 mégis, mit válaszolnak a többi igére? Amilyen például a Korinthusiakhoz írt levél (1Kor 6,9.11). Miután ebben elmondja, hogy Isten országát nem örökölhetik a paráznák, a bálványimádók, a házasságtörők, a puhányok, a homoszexuálisok, a tolvajok, a fösvények, hozzáteszi: ilyenek voltak ők is, mielőtt Krisztust megismerték, de most vére által megmosattak és Lelke által megszabadultak.49 Hasonló a másik mondás a Rómabeliekhez írt levélből (Róm 6,19.21): amint Odaszántátok tagjaitokat a tisztátalanságnak és a hamisságnak a hamisságra, úgy most szánjátok oda az igazság szolgálatára. Mert miféle gyümölcsöt termett az nektek, ami miatt most méltán szégyenkeztek stb.?
11 • Ugyan, mondd meg, kérlek, miféle csírát hajtott volna ki az elválasztás magva azokban, akik egész életükben minden felől átfertőzve az elvetemült gonoszsággal iszonyatos és átkozott vétkekben fetrengnek? Ha Pál ezek szájíze szerint akart volna szólni, ki kellett volna mutatnia, hogy mennyivel tartoznak Isten jótéteményének, amiért megóvta őket attól, hogy ebbe a nagy förtelmességbe süllyedjenek.50 És Péternek is így kellett volna háládatosságra buzdítania övéit a kiválasztás örök magváért (1Pt 4,3). Helyette arra figyelmezteti őket, hogy elég nekünk, hogy életünk eddig elfolyt idejében pogányok akaratát cselekedtük. S mit mondjunk, ha példákra térünk át? Vajon miféle magva volt az igazságnak a szajha Ráhábban hitre jutása előtt?51 Hát Manasséban, amikor Jeruzsálemet elárasztotta, sőt szinte belefojtotta a próféták vérébe?52 Hát a latorban, aki csak végóráján gondolt megtérésre?53 Tegyék csak félre érveiket, melyeket a kíváncsi emberek nagy vakmerően, a Szentírás nélkül találnak ki maguknak. Nekünk pedig maradjon meg az, amit a Szentírás tanít (Ézs 53,6): mindnyájan, mint juhok eltévedtünk, ki-ki a maga útjára tért, vagyis pusztulásra. Akikről pedig elhatározta az Úr, hogy egykor majd kiszabadítja őket a pusztulás örvényéből, azokat az alkalmas idő beálltáig várakoztatja, s csak attól óvja meg, hogy megbocsáthatatlan istenkáromlásra vetemedjenek.
12 • Ahogyan Isten elhívásának hathatós erejével véghezviszi választottai számára az üdvösséget, amelyre őket örök tanácsával elrendelte, úgy fenntartja az elvetettekkel szembeni ítéleteit is, amelyek által végrehajtja róluk hozott döntését. Akiket tehát gyalázatos életre és halálra teremtett, hogy haragjának eszközei és szigorúságának példái legyenek, azokat hol attól a lehetőségtől fosztja meg, hogy igéjét hallhassák, hol meg éppen annak hirdetése által vakítja meg és kábítja el még jobban, hogy beteljesedjék végzetük. Az első esetre ugyan rengeteg példa van, de mi csak egyet hozunk fel, amely sokkal világosabb és fontosabb, mint a többi. A Krisztus eljövetele előtt eltelt négyezer esztendő alatt Isten elrejtette az üdvözítő tan világosságát minden pogány elől. Ha valaki erre azt felelné, hogy azért nem részesítette ebben a nagy jótéteményben, mert méltatlannak tartotta őket, én ezt mondom: semmivel sem voltak méltóbbak utódaik. A tapasztalat mellett Malakiás is kiválóan tanúsítja ezt (Mal 4,1), amikor megfeddi vaskos istenkáromlással kevert hitetlenségüket, mégis azt hirdeti, hogy el fog jönni a megváltó. Miért inkább ezek kapják meg és nem azok? Hiába kínozza magát az, aki itt mélyebb okot keres, mint Isten rejtett és kifürkészhetetlen tanácsát. Ne tartsunk attól sem, hogy Porphyrius tanítványai büntetlenül rágcsálódhatnak Isten igazságán,54 még ha mi válasz nélkül is hagyjuk őket. Amikor ugyanis azt állítjuk, hogy senki sem veszhet el méltatlanul, és hogy Isten kegyelmes jósága miatt szabadulnak meg egyesek, akkor máris bőségesen megvilágítottuk dicsőségét, úgyhogy egyáltalán nem szorul arra, hogy mentegetni kezdjük. Igen, maga a leghatalmasabb Bíró nyit utat eleve elrendelésének, amikor azokat, akiket egyszer elvetett, megfosztja attól, hogy világosságában részesedjenek, és vakságban hagyja őket. A másik esetre legalább annyi mindennapos bizonyíték akad, mint amennyit a Szentírás tartalmaz. Ha száz emberhez intézik ugyanazt a beszédet, húszan készek bizakodó engedelmességgel elfogadni; a többiek viszont vagy semmit sem adnak rá, vagy kinevetik, vagy elutasítják, vagy kárhoztatják.55 Ha valaki azt felelné erre, hogy ez a különbség a gonoszságukból és megromlottságukból fakad, ezzel még nem mondott eleget, hiszen ugyanez a gonoszság amazok természetét fogva tartaná, ha jóságából Isten meg nem javítaná. Bizony, szüntelen összezavarodnánk, ha nem sietne segítségünkre Pál mondása (1Kor 4,7): kicsoda különböztet meg téged? Ezzel jelzi, hogy nem a saját erejéből lesz valaki különb a másiknál, hanem egyedül Isten kegyelméből.
13 • De hát miért mellőzi ezeket, amikor amazoknak kegyelmet ad? Az előbbiek kapcsán Lukács adja meg az okot: azért, mert őket az életre rendelte. Az utóbbiakról tehát mi mást gondoljunk (ApCsel 13,48), mint azt, hogy ők a harag edényei a gyalázatra?56 Ezért ne legyünk restek Augustinusszal együtt mondani: „Isten jóra fordíthatná a gonoszak akaratát, mert mindenható; bizony, megtehetné. Miért nem teszi hát? Azért, mert nem akarta. Miért nem akarta? Ő tudja.”57 Mert nem kell nekünk afelett bölcselkednünk, amennyi szükséges;58 és ez sokkal megfelelőbb, mint Chrysostomusszal szabadkozni: „magához vonzza azt, aki akarja és kezét nyújtja felé”,59 nehogy úgy tűnjék fel a dolog, hogy a választás nem Isten döntésén, hanem az ember akaratán múlik. Márpedig az Istenhez való közeledés annyira nem az emberi indulaton múlik, hogy még a hívőknek és az istenfélőknek is a Lélek hathatós ösztönzésére van szükségük. A bársonykereskedő Lídia istenfélő volt (ApCsel 16,14), mégis az Úrnak kellett megnyitnia szívét, hogy Pál tanítását meghallgassa, és abban előrehaladjon. Itt nemcsak egyetlen asszonyról van szó; azt adja tudtunkra, hogy a kegyes életben a Lélek titkos munkája eredményezi mindenki előmenetelét. Azt pedig egyáltalán nem lehet kétségbe vonni, hogy az Úr sokakhoz eljuttatja igéjét, akiknek vakságát még súlyosabbá akarja tenni. Miért akarja ugyanis, hogy annyi parancsot közöljenek a fáraóval? Talán abban reménykedett, hogy a gyakran ismétlődő követségek megenyhítik? Nem, sőt, még mielőtt minderre sort kerített volna, már tudta és előre meg is mondta a dolog kimenetelét (2Móz 4,19.21): eredj — szólt Mózeshez —, és tárd fel előtte akaratomat; én pedig megkeményítem szívét, hogy ne engedelmeskedjék. Vagy amikor Ezékielt felserkentette (Ez 2,3; 12,2), előre figyelmeztette, hogy lázadó és megátalkodott néphez küldi, és meg ne rettenjen, ha úgy látja, süketeknek énekel. Jeremiásnak is előre megmondta (Jer 1,10; 5,14): tanítása olyan lesz, mint a tűz, hogy mint tarlót perzselje fel és szórja szét a népet. Ézsaiás jövendölése még ennél is súlyosabb, mert az Úr ezekkel a szavakkal bocsátja útjára (Ézs 6,9-10): menj, és mondd meg Izráel fiainak, hallván halljatok, és ne értsetek; látván lássatok, és ne ismerjetek; keményítsd meg a nép szívét és fülét tömd be, szemüket kend be, hogy ne lássanak többé szemükkel; ne halljanak fuleikkel, és ne értsenek értelmükkel, hogy meg ne térjen és meg ne gyógyítsam.60 Íme, szavát hozzájuk intézi, de azért, hogy még süketebbek legyenek; világosságot gyújt, hogy még inkább megvakuljanak; tanítást ad, hogy azzal még jobban elkábítsa őket; orvosságot nyújt nekik, de nem azért, hogy meggyógyuljanak. János ezt a jövendölést idézve mondja (Jn 12,39), hogy a zsidók nem voltak képesek Krisztus tanításának hinni, mert Istennek ez az átka nehezedett rájuk. Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy akiket Isten nem akar megvilágosítani, azoknak rejtélyekbe burkolva adja át tanítását, hogy semmi hasznuk ne legyen belőle, sőt, még nagyobb értetlenségbe süllyedjenek. Ezt ugyanis maga Krisztus bizonyítja azzal (Mt 13,11), hogy a nép előtt elmondott példázatokat csak az apostoloknak magyarázza meg, mert nekik adatott meg, hogy megértsék Isten országának titkait, s nem a népnek. De miért akarja az Úr tanítani azokat, kérdezhetnéd, akik felől úgy intézkedett, hogy ne értsék? Gondold meg, honnan származik a hiba, és nem fogsz ilyet kérdezni. Mert bármennyi homály legyen is az igében, annyi fény mégis van benne mindig, hogy meggyőzze a hitetlenek lelkiismeretét.
14 • Lássuk most már, hogy miért teszi Isten azt, amit nyilvánvalóan megtesz. Ha valaki azt feleli erre, hogy az emberek hitetlensége, gonoszsága, hálátlansága miatt teszi, mert ezt érdemlik,61 igen helyesen mondja, és igazat beszél. Mivel azonban ebből még nem derül ki az eltérés oka, hogy tudniillik egyesek miért hajlanak az engedelmességre, miközben mások hajlíthatatlanok maradnak, ennek kiderítésére szükséges kitérnünk Pál mondására, amelyet Mózes könyvéből vett át (Róm 9,17),62 vagyis: mert azért támasztotta őket kezdettől fogva az Úr, hogy megmutassa nekik nevét az egész földön. Tehát méltán lehet az elvetettek szívének gonoszságát és gyarlóságát hibáztatni azért, mert nem engedelmeskedtek Isten előttük kinyilvánított igéjének, ám ugyanakkor tegyük hozzá, hogy azért rabjai ennek a gonoszságnak, mert Isten igazságos, ám kikutathatatlan ítélete arra rendelte őket, hogy elkárhozásukkal világítsák meg dicsőségét. Hasonló ehhez Éli fiainak története (1Sám 2,25), akik azért nem hallgattak az üdvös figyelmeztetésre, mert az Úr meg akarta őket ölni, ám ezzel az Írás éppen hogy nem tagadja, hogy megátalkodottságuk a saját gonoszságukból származott, hanem ugyanakkor inkább azt jelzi, hogy miért maradtak meg ebben a makacsságban, holott Isten meglágyíthatta volna szívüket. Azért tudniillik, mert Isten változtathatatlan rendelkezése egyszer pusztulásra rendelte őket. Ide talál János alábbi mondása is (Jn 12,37-38): bár ennyi jelt tett előttük, mégsem hittek benne, hogy beteljesedjék Ézsaiás beszéde: Uram, ki hitt a mi tanításunknak?63 Mert bár a makacsokat nem menti fel a bűn alól, mindazáltal megelégszik azzal az indoklással, hogy Isten kegyelme mindaddig ízetlen az emberek számára, amíg a Szentlélek jóízűvé nem teszi. Amikor Krisztus, Ézsaiás próféciáját idézve (Jn 6,45), azt mondja, hogy mindnyájan Istentől tanítottak lesznek,64 nem másra utal, mint arra, hogy a zsidók azért tartoznak az elvetettek közé, és azért nem tartoznak az egyházhoz, mert nem akarnak tanulni; és ezt egyedül azzal indokolja, hogy nem vonatkozik rájuk Isten ígérete. Ezt erősíti meg Pál mondása (1Kor 1,23-24): Krisztus, aki a zsidóknak botránkozás, a pogányoknak pedig bolondság, az elhívottaknak azonban Isten hatalma és bölcsessége. Mert miután elmondta, hogy mi történik akkor, amikor az evangéliumot hirdetik, vagyis egyesek kétségbeesnek, mások megvetik azt, hozzáteszi: egyedül csak a választottak számára becses.65 Bár kissé korábban hívőknek nevezte őket,66 de Isten kegyelmét, amely megelőzi a hitet, mégsem akarta méltóságától megfosztani; sőt inkább, az előbbi magyarázatául hozzáteszi az ige második felét is, hogy azok, akik elfogadták az evangéliumot, Isten elhívásának tulajdonítsanak minden dicséretet a hitükért. S kevéssel utána ugyanígy tanítja azt is, hogy Isten választotta ki őket.67 Amikor a hitetlenek ezt hallják, jajveszékelnek, hogy Isten visszaél korlátlan hatalmával, és kegyetlen játékot űz nyomorult teremtményeivel.68 De mi, akik tudjuk, hogy Isten ítélőszéke előtt minden egyes ember oly sok vádpontban bizonyul vétkesnek, hogy ezer közül egy sem tudna megfelelni kérdésére,69 valljuk, hogy az elvetettek semmi olyat nem szenvednek el, ami ne egyezne Isten legigazságosabb ítéletével. S ha ennek okát nem látjuk világosan, ne vonakodjunk tudatlanok maradni ebben, hiszen Isten bölcsessége a saját magasságába emelkedik.
15 • Minthogy azonban ennek ellenében néhány olyan szentírási helyet is fel szoktak hozni, amelyekben úgy tűnik, mintha Isten tagadná, hogy tulajdon elrendelése szerint vesznek el a gonoszok, miközben neki ellentmondva, saját maguk idézik elő halálukat, ezeket röviden kifejtve bebizonyítjuk, hogy egyáltalán nem ellenkeznek a korábbi állításokkal. Ezékielt idézik (Ez 33,11), aki szerint Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem inkább, hogy megtérjen és éljen. Ha ez az egész emberi nemzetre kiterjeszthető, akkor miért nem serkent sokakat megtérésre, kiknek lelke amúgy inkább hajlik az engedelmességre, mint azoké, akik a naponta hangzó hívásra csak még inkább megkeményítik magukat? Krisztus bizonysága szerint (Mt 11,23) az evangélium prédikálása és a csodák nagyobb eredménnyel jártak volna Ninive és Sodoma lakosai körében, mint Júdeában.70 Ha tehát Isten mindenkit üdvözíteni akar, miért van az, hogy nem nyitja meg a bűnbánat kapuját azoknak a nyomorultaknak, akik inkább fel vannak készítve a kegyelem befogadására? Itt aztán jól látjuk, milyen erőszakosan csavarják el ezt az igét, amikor Isten akaratát, amelyről a próféta beszél, szembeállítják örök tanácsával, mellyel a kiválasztottakat elkülöníti az elvetettektől. Ha mármost a próféta mondásának igazi értelmét akarjuk megtalálni, akkor ezt kell mondanunk: ő csak a megtérőkben ébreszti fel a bűnbocsánat reménységét. Egyszóval, ne kételkedjünk abban, hogy Isten készen áll megbocsátani, mihelyt a bűnös megtért. Tehát nem akarhatja halálát, ha megtérését kívánja. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy úgy akarja megtérésre vezetni azokat, akiket magához hív, hogy nem érinti meg mindenki szívét. De emiatt mégsem mondhatjuk, hogy hamisan járna el, mert jóllehet a külső igehirdetés senkinek sem ad felmentést, aki hallja, ám nem aszerint jár el, azt mégis valóban az isteni kegyelem bizonyságának kell tekintenünk, mely által megbékíti magával az embereket. Maradjunk tehát meg a próféta bölcsességénél, amely szerint Isten nem gyönyörködik a bűnös halálában, hogy a hívők bizonyosak lehessenek: mihelyt megérintette őket a bűnbánat, máris készen áll Istennél a bocsánat; a hitetlenek pedig érezzék meg, hogy vétkük megkétszereződik, amiért Istennek ezt a nagy kegyelmét és szívességét nem fogadták el. Isten irgalma tehát mindig kész elébe menni a bűnbánatnak; de hogy ki kapja meg a kegyelmet, azt világosan tanítja minden egyes próféta, épp úgy, mint apostol és maga Ezékiel is.
16 • Második helyen Pál lókusát hozzák fel (1Tim 2,4), ahol ezt tanítja: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.71 Ennek értelme különbözik az előbbitől, de mégis van bennük közös vonás. Ezt válaszolom nekik: mindenekelőtt a szövegösszefüggés teszi világossá, hogyan akarja ezt Isten. Pál ugyanis itt összekapcsolja a két dolgot: üdvözíteni akarja az embereket, és azt akarja, hogy eljussanak az igazság ismeretére. Ha pedig úgy gondolják, hogy Isten örök végzésében el volt döntve, hogy az üdvösség tudományát befogadják, akkor vajon mit akar mondani Mózes az alábbi szavakkal (5Móz, 4,7): melyik nemzet annyira jeles, hogy oly közel legyen hozzá Isten, mint hozzád? Hogy van az, hogy Isten sok népet megfosztott az evangélium fényétől, miközben mások élvezhetik azt? Hogy van az, hogy a kegyesség tanításának tiszta ismerete sohasem jutott el egyesekhez, mások pedig épp csak homályos elemeit ízlelhették? Ebből már világosan látható Pál szándéka. Azt parancsolta Timóteusnak, hogy az egyházban esedezzenek és könyörögjenek a királyokért és a fejedelmekért.72 De mivel képtelenségnek tűnt, hogy Istenhez bármiféle imádságot is mondjanak a csaknem teljesen lezüllött emberekért (hiszen nemcsak Krisztus testétől voltak idegenek, de minden erejükkel arra törekedtek, hogy országát megsemmisítsék), hozzáteszi: így tetszett Istennek, aki azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön.73 Ezzel semmi mást nem akar mondani, mint azt, hogy semmiféle emberi rend előtt nincs elzárva az üdvösség felé vezető út; sőt, irgalmát azért árasztotta ki ily módon, mert azt akarja, hogy mindenki megtapasztalja. A többi igeszakasz pedig nem azt közli, hogy mit határozott el az Úr rejtett ítéletében mindenki felől, hanem kijelenti, hogy minden bűnös számára kész a bocsánat, ha megtérnek hozzá, hogy elkérjék azt. Mert ha makacsul ismételgetik, amit Pál mond, hogy Isten mindeneken könyörülni akar,74 én ellenük azt hozom fel, ami másutt van megírva (Zsolt 115,3): a mi Istenünk az égben van, és amit akar, azt mind megcselekszi. Ezt az igét pedig úgy kell értelmezni, hogy megegyezzen ezzel a másikkal (2M6z 33,19): könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Aki kiválasztja, hogy kit fogadjon kegyelmébe, az kegyelmét nem osztja szét mindenki között. De mivel nyilvánvaló, hogy itt nem az egyes emberről, hanem az emberek különféle rendjéről van szó, ne vitázzunk most erről hosszabban. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy Pál nem sorolja fel, mit cselekszik Isten mindig, mindenütt és mindenkiben, hanem tetszésére bízza, hogy még a királyokat és az elöljárókat is részesítse a mennyei tudományban, noha vakságuk miatt dühöngenek ellene. Úgy tűnik, Péter igéjében ennél is keményebb ellenvetés van (2Pt 3,9): Isten senkit sem akar elveszejteni, hanem azt akarja, hogy mindenki bűnbánatra jusson. Ám a csomó megoldása mindjárt a következő mondatban elénk kerül, mert azon, hogy bűnbánatra akarja juttatni őket, azt kell érteni, amit a Szentírás számos más helyen tanít. A megtérés kétségtelenül Isten kezében van; őt kell megkérdezni, hogy vajon mindenkit meg akar-e téríteni; hiszen keveseknek ígéri a hússzívet, a többiekben meghagyja a kőszívet. (Ez 36,26) Az igaz ugyan, hogy ha nem lenne kész elfogadni azokat, akik irgalmáért könyörögnek, akkor semmit sem érne az a kijelentés (Zak 1,3), hogy térjetek hozzám, és én is hozzátok térek,75 de állítom, nincs az a halandó, aki Istenhez közeledhetne, ha ő elébe nem menne. Mert ha emberi döntéstől függne a megtérés, nem mondaná Pál (2Tim 2,25): ha talán megadná nekik a megtérést az Úr. Sőt, ha Isten, aki szavával megtérésre buzdít mindenkit, egyúttal Lelke rejtett erejével nem vonná magához szenvedélyesen a választottakat, nem mondaná Jeremiás (Jer 31,18-19): téríts meg engem, Uram, és megtérek; mihelyt ugyanis megtérítettél, bűnbánatot tartok.
17 • De ha ez így van, mondhatnád, kevés hitele lesz az evangélium ígéreteinek, amelyek noha Isten akaratáról tanúskodnak, ezek mégis ezt mondják: azt akarja, ami ellenkezik megmásíthatatlan végzésével. A legkevésbé sem! Hiszen bármennyire is egyetemesek az üdvígéretek, semmiben sem ütköznek az elvetettek eleve elrendelésével, csak figyeljünk az ígéretek hatására. Tudjuk, hogy az ígéreteknek akkor van ránk hatásuk, ha hittel fogadjuk őket; ahol viszont megszűnik a hit, ott az ígéretet is elveszítjük. Ha pedig az ígéretek természete ez, nézzük meg, van-e ütközés e két állítás között: Isten öröktől fogva elrendelte, hogy kiket akar szeretetébe fogadni és kikkel szemben juttatja érvényre haragját; illetve az üdvösséget különbség nélkül hirdeti mindenkinek.76 Én azt mondom, hogy ez a kettő igen jól megegyezik egymással. Mert miközben ezt ígéri, aközben semmi mást nem akar, mint felajánlani irgalmát mindazok számára, akik ezt várják és kérik, ám ezt csak azok teszik, akiket megvilágosított. Továbbá, csak azokat világosítja meg, akiket eleve üdvösségre rendelt. Ebben áll, mondom, az ígéretek biztos és szilárd igazsága, s ezért nem lehet azt mondani, hogy bármilyen ellentét volna Isten örök kiválasztása és kegyelmének hirdetése között, amelyet a hívők számára ajánlott fel. De miért mondja, hogy mindenki? Azért, hogy a hívők lelkiismerete még jobban megnyugodjék, megértvén, hogy nincs különbség a bűnösök között, csak higgyenek; a hitetlenek pedig nem panaszkodhatnak, hogy nincs menedékük, ahová a bűn szolgasága elől menekülhetnének, hiszen hálátlanul visszautasítják a nekik felkínált menedéket. Amikor tehát Isten mind ennek, mind annak felkínálja irgalmát az evangélium által, akkor a hit, vagyis Isten megvilágosítása az, ami a különbséget adja a hívők és a hitetlenek között: mert ezek megérzik az evangélium erejét, amazoknak viszont semmiféle gyümölcsét nem veszik. A megvilágosítást is Isten örök kiválasztása szabályozza. Krisztus panaszát szokták idézni (Mt 23,37): Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartam összegyűjteni kiscsirkéidet, de te nem akartad, ám ezzel sem mennek sokra. Azt elismerem, hogy Krisztus nemcsak emberi személyben beszél, hanem szemükre veti, hogy minden időben elutasították kegyelmét. De most Isten akaratát kell meghatároznunk, amelyről itt szó van. Egészen világos ugyanis, hogy Isten milyen nagy igyekezettel akarta megtartani azt a népet, ám azok egytől egyig mennyire csak a saját kívánságaiknak éltek, s milyen makacsul elutasították, hogy egybegyűjtse őket; de ebből nem következik, hogy Isten döntését érvénytelenítette volna az emberek gonoszsága. Azt hozzák fel ellenérvként, hogy Isten természetével a legkevésbé sem fér össze, hogy kettős akarata legyen. Ezt én elfogadom, feltéve, ha helyesen magyarázzák. De akkor miért nem veszik figyelembe azt a sok bizonyságtételt, amelyben Isten emberi érzéseket öltve aláereszkedik fenségéből? Azt mondja (Ézs 65,2): kiterjesztettem kezeimet egész napon a pártos nép után, tehát reggeltől estig arra igyekezett, hogy viszszavezesse őket magához. Ha ezt mind Istenre akarnák vonatkoztatni, mellőzve a képes beszédet, sok fölösleges vitát idéznének elő, melyeket ezzel az egyszerű megoldással a helyükre lehet tenni: a képes beszéd emberi tulajdonságokat visz át Istenre. Bőségesen elég a másutt77 felhozott magyarázatunk: eszerint mi sokfélének érzékeljük Isten akaratát, mindazáltal ő nem önmagában akarja ezt vagy azt, hanem ahogyan Pál mondja (Ef 3,10), sokféle bölcsességével elkápráztatja értelmünket, mígnem megadatik megértenünk, hogy csodálatosképpen akarja, ami most akaratával ellenkezni látszik. Szőrszálhasogatással is eljátszadoznak: hogy miután Isten mindenek Atyja, igazságtalanul cselekszik, úgymond, ha már azelőtt elutasít magától valakit, hogy az illető kiérdemelte volna bűnére a büntetést. Mintha bizony Isten jósága nem áradna ki még a disznókra és a kutyákra is! De maradjunk csak az emberi nemnél! Mondják meg nekem, Isten miért csak egyetlen néppel kötött szövetséget, hogy Atyjuk legyen; és e nép tagjai közül miért választott ki külön is egyeseket, mint egy-egy virágszálat? De ezeket a gyalázkodókat átkos indulatuk még abban is megakadályozza, hogy meggondolják (Mt 5,45): Isten egyformán felhozza napját a jókra is, a rosszakra is; ám mégis, csak keveseknek tette félre az örökséget, akiknek egykor majd ezt fogja mondani (Mt 25,34): Jöjjetek, Atyámnak áldottai, örököljétek az országot stb. Azzal is tiltakozni szoktak, hogy Isten sohasem gyűlölt semmit, amit ő teremtett.78 Ha ezt el is fogadom, akkor is érvényes marad, amit tanítok, hogy tudniillik a megvetettek gyűlöletesek Isten előtt, méghozzá teljes joggal, mert Lelkétől megfosztva nem cselekedhetnek mást, csak átokra méltó dolgot. Hozzáteszik, hogy nincs különbség zsidó és görög között,79 ezért Isten válogatás nélkül mindenkinek felkínálja kegyelmét: rendben van, csak ezt Pál értelmezése szerint vegyék (Róm 9,24): Isten zsidókat és pogányokat egyaránt szabad tetszése szerint hív el, de úgy, hogy senkinek sincs lekötelezve. Így az is romba dől, amit egy másik igehelyre építenek: Isten mindent bűn alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön (Róm 11,32),80 mert lám, Isten azt akarja, hogy az üdvözültek az ő irgalmasságának tulajdonítsák üdvösségüket; még ha nem is mindenkié ez a jótétemény. Végül miután már sokféle érvet egybegyűjtöttünk, zárjuk azzal, hogy Pállal együtt megrendülünk e nagy mélység fölött, és ha ellenünk támadnak pimasz szájalással, ne szégyelljük vele kiáltani: ó, ember, ki vagy te, hogy perbe szállsz Istennel (Róm 9,20). Igazán mondja Augustinus, hogy hamisan járnak el azok, akik emberi igazság módjára mérik az istenit.81
Forrás
Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere 1559 II., (INSTITUTIO Christianae Religionis), Kálvin János Kiadó, 2014
Hivatkozások
1 3.22.10-11.
2 Ef 1,14; 2Kor 1,22; 5,5.
3 3.22.10.
4 Jn 6,45.
5 Augustinus: De gratia Christi. 14, 15, 31.
6 Jn 6,45.
7 Ez 11,19; 36,26.
8 Ez 13.
9 Augustinus: De predestinatione. 8.13, 14. PCC 44.970. Vö. Róm 9,18; 14.
10 Augustinus: Enchiridion. 9.32. PCC 40. 248.
11 Józs 24,2.
12 Vö. Un 4,13.
13 ApCsel 13,48.
14 Melanchthon: Loci communes. CR 21. 451, 914.
15 Vö. 3.22.1.
16 Róm 8,33.
17 Vö. Zsolt 51.
18 Bernardus: Sermones in Cantica. 23.15-16. PCC 183. 892.
19 Jel 21,27.
20 Róm 13,14.
21 Ef 4,15. CR 8. 22 Vö. Róm 8,32; Jn 3,15.
23 Jn 6,58.
24 Vö. Róm 11,21-23.
25 Augustinus: De dono perseverantiae. PCC 45. 993-1033.
26 3.24.9.
27 Vö. 1Kor 10,12.
28 Róm 11,18kk; vö. 1Kor 10.
29 3.2.22.
30 1Kor 12,10.
31 3.2.29.
32 2Kor 2,15-16.
33 Zsid 10,29.
34 Mt 22,2-9.
35 Mt 22,11-13.
36 Mt 20,16.
37 Tit 3,5.
38 2Kor 1,22.
39 Mt 22,13.
40 Zsolt 24,4.
41 3.24.7.
42 Gregorius: Homiliae ín evangelia. 2.38.14. PCC 76. 1290.
43 Vö. Kálvin értelmezését az Ez 13,9 kommentárjában.
44 Vö. Jel 3,5.
45 Fil 3,6.
46 2.3.4.
47 Ef 5,9.
48 Ef 4,25.28.
49 1Kor 6,10.
50 Vö. 1Kor 6,9-11.
51 Józs 2,1.
52 2Kir 21,16; 24,4.
53 Lk 23,42.
54 Augustinus: Epistolae. 102.4.22. PCC 33. 379. Hieronymus: Epistolae. 133.9. CSEL
56. 255.
55 1.4.1; 1.5.8; 3.20.14.
56 Róm 9,21-22.
57 Augustinus: De Genesi ad literam. 11.10.13. PCC 34. 434.
58 Róm 12,3.
59 Chrysostomus: Homilae de conversione Pauli. MPG 51.143
60 Vö. Mt 13,14-15; Mk 4,12; Lk 8,10; Jn 12,40; ApCsel 28,26-27; Róm 11,8.
61 Erasmus: De libero arbitrio. 53.
62 2Móz 9,16.
63 Ézs 53,1.
64 Ézs 54,13.
65 Vö. 1Kor 1,22.24.
66 1Kor 1,21.
67 1Kor 1,27-28.
68 Erasmus: De libero arbitrio.
69 Jób 9,3.
70 Vö. Mt 12,41.
71 Faber: Adversus necessitatem. Folio B3a. Pighius: De libero arbitrio. 9. Folio 160b. Vö. 1Tim 2,3.
72 1Tim 2,1-2.
