Predestináció III: A rágalmak megcáfolása, amelyekkel e tant méltatlanul támadták szüntelen | Kálvin János
Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere
1559
(INSTITUTIO Christianae Religionis)
II. kötet, 23. FEJEZET (99-113. o.)
A rágalmak megcáfolása, amelyekkel e tant méltatlanul támadták szüntelen
1 • Amikor azonban az emberi elme meghallja ezt, nem tudja visszatartani vakmerőségét, hogy mintegy harci kürt jelére, mindenféle és mérték feletti zajongásba ne kezdjen. Sokan, mintha meg akarnák óvni Istent a gyűlölet vádjától, vallják a kiválasztást, ám úgy, hogy közben tagadják, hogy bárkit is elvetne. Ám oktalanul és gyermeteg módon teszik, hiszen a kiválasztás maga csak akkor áll meg, ha szembeállítjuk vele az elvetést. Azt mondják, hogy Isten különválasztja azokat, akiket elfogad az üdvösségre, mások pedig véletlenül nyerik el, vagy iparkodásukkal érik el azt, amit a kevesek kizárólag a kiválasztás útján kapnak meg. Ez több mint sületlenség. Akiket Isten mellőz, azokat elveti; nem más okból, hanem azért, mert ki akarja őket zárni abból az örökségből, amelyre fiait eleve elrendelte. Az emberek merészségét abban a tekintetben sem lehet megtűrni, hogy Isten igéjével nem képesek magukat megfékezni, amikor felfoghatatlan döntéséről van szó, amelyet még maguk az angyalok is magasztalnak. Pedig az imént hallottuk,1 hogy a megkeményítés éppen annyira Isten döntésétől és akaratától függ, mint a kegyelem.2 Pál sem töri magát azoknak a példájára (Róm 9,20), akiket említettem, hogy hazugságra támaszkodva mentse meg Istent a vádtól, csak arra figyelmeztet, hogy a teremtménynek nem illik teremtőjével vitatkoznia. S vajon, akik nem fogadják el, hogy Isten bárkit elvetne, hogyan magyarázzák Krisztus alábbi mondását (Mt 15,13): minden fa, amelyet nem az én Atyám ültetett, gyökerestől fog kitépetni? Nyíltan kimondja, hogy a mennyei Atya halálra ítéli és adja azokat, akiket nem méltatott arra, hogy szent fákként maga ültessen kertjébe. Ha tagadják, hogy ez az elvetés jele volna, akkor még a legvilágosabb dologról sem lehet meggyőzni őket. Ha pedig nem hagynának fel az akadékoskodással, azért a józan hit elégedjék meg Pál intésével, hogy nincs okunk Istennel vitázni (Róm 9,22-23), aki egyrészt meg akarván mutatni haragját és meg akarván ismertetni hatalmát, nagy türelemmel szenvedi el a harag edényeit, amelyeket veszedelemre készített, másrészt pedig megismerteti dicsősége gazdagságát az irgalmasság edényei iránt, amelyeket eleve dicsőségre készített. Figyeljék meg az olvasók, hogy Pál itt elejét veszi minden zúgolódásnak és ellenkezésnek, és a legfőbb hatalmat Isten haragjának és erejének tulajdonítja, hiszen méltatlan lenne a magunk mértékének alávetni azokat a mély ítéleteket, amelyek minden érzékünket felülmúlják. Ellenfeleink válasza fabatkát sem ér: Isten, úgymond, nem veti el rögtön őket, hanem szelíden tűr; és függőben hagyja, hátha megtérnek. Mintha bizony Pál türelemmel ruházná fel Istent, aki így várná azok megtérését, akikről kijelenti, hogy pusztulásra érettek.3 Helyesen magyarázza ugyanis Augustinus ezt az igét, mondván, hogy amikor a hatalomhoz türelem járul, akkor Isten nemcsak megenged, hanem erejével irányít.4 Aztán azt is felhozzák, hogy az apostol nem ok nélkül mondja, hogy Isten a harag edényét pusztulásra, a kegyelem edényét pedig irgalomra készítette;5 ily módon ugyanis az üdvösség dicséretét Istenre ruházza és neki tartja fenn, a pusztulás vétkét pedig azokra hárítja, akik saját döntésük folytán vesznek el. De ha engedek is nekik abban, hogy Pál ezzel az eltérő kifejezéssel az első rész keménységét meglágyítja, ebből még egyáltalán nem következik, hogy eközben a pusztulásra való előkészítést másra vinné át, mint Isten rejtett döntésére; ezt az előzetes szövegösszefüggés is megerősíti: Isten ingerelte fel a fáraót; majd: akit akar, megkeményít.6 Ebből az következik, hogy a megkeményítés oka Isten rejtett döntése. Legalább azt tartom, amit Augustinus is mond: „amikor Isten a farkasokat juhokká teszi, hathatósabb kegyelemmel alakítja át őket, hogy vadságukat megszelídítse; a makacsokat tehát azért nem téríti meg, mert nem közli velük ezt a hathatósabb kegyelmet, amely nem vallana kudarcot, ha érvényre akarná juttatni”.7
2 • Ez pedig bőségesen elég annak, aki kegyes és megfontolt, és nem feledkezik meg arról, hogy ember volna. Mivel azonban ezek a kutyák nemcsak egyféle okádást hánynak Isten ellenében, a maguk rendjén minden egyes pontra megválaszolunk. A bolondok sokféleképpen vitatkoznak Istennel, mintha ugyan bármivel megvádolhatnák őt. Először tehát azt kérdezik, hogy milyen jogon haragszik teremtményeire az Úr, akik őt korábban semmilyen sértéssel nem bántották meg. Mert pusztulásra ítélni azokat, akiket akar, inkább zsarnoki önkényeskedéshez hasonlítható, mint törvényes bírói ítélethez. Van hát miért perelniük az embereknek Istennel, ha puszta döntésével, minden érdemüket figyelmen kívül hagyva rendeli őket eleve örök halálra. Ha bármikor ilyen gondolatok születnek a kegyes emberek elméjében, támadásuk megfékezésére az az egy megfontolás is elegendő fegyver, hogy milyen nagy szemtelenség az isteni akarat okait firtatni, holott minden létezőnek az ő akarata az oka, és méltán is kell ennek lennie. Mert ha más oka lenne, akkor annak meg kellene előznie akaratát, és akarata ahhoz lenne kötve, amit még elképzelni is szentségtörés. Ugyanis az igazságnak olyannyira Isten akarata a legfőbb szabálya, hogy bármit akar, azt éppen azért kell igaznak tartani, mert ő akarja.8 Ha tehát azt kérdezik, hogy Isten miért cselekszik így, ez legyen a válasz: mert ő akarta. Ha ezen túlmész, és azt kérdezed: hogy miért akarta, Isten akaratánál nagyobbat és magasztosabbat keresel, de olyat nem lehet találni. Fogja vissza tehát magát az emberi vakmerőség, és ne keresse azt, ami nincs, nehogy még azt se találja meg, ami van. Mondom, ezzel a zablával kell megfékeznie magát annak is, aki amúgy teljes tisztelettel akar bölcselkedni Isten titkairól. A hitetlenek pimaszsága ellen, akik nem rémülnek meg attól sem, hogy Istent nyíltan átkozzák, eléggé megvédi magát az Úr maga saját igazságával, a mi segítségünk nélkül is, amikor lelkiismeretüket megfosztva minden mentségtől, vád alá rekeszti őket, és rájuk bizonyítja bűnüket. A föltétlen hatalom találmányát sem erőltetjük: mert ez szentségsértő, és számunkra megvetendő. Mi nem képzelgünk törvény nélküli Istent. Ő önmagának a törvénye. Csak a gonosz kívánságoktól gyötört embereknek van szüksége törvényre, amint Platón mondja; Isten akarata viszont nemcsak makulátlanul tiszta, de a tökéletesség legfőbb szabálya is, sőt, minden törvény törvénye. Igen. Mi tagadjuk, hogy Isten köteles volna bármiféle számadásra; és azt is tagadjuk, hogy alkalmas döntőbírók lennénk mi, akik a saját felfogásunk szerint hoznánk ítéletet ebben az ügyben. Ezért ha a megengedettnél tovább igyekeznénk, rettentsen vissza a zsoltár fenyegetése (Zsolt 51,6): Isten lesz a győztes, ha halandó ember ítélkezik fölötte.
3 • Lám, Isten úgy is féken tudja tartani ellenségeit, hogy egy szót sem szól. De nem akarja, hogy eltűrjük azokat, akik szent nevét büntetlenül kicsúfolják, ezért igéjéből fegyverez fel minket ellenük. Ha tehát valaki ezekkel a szavakkal támad ránk: Isten miért rendelt el eleve egyeseket a halálra, akik, mivel még nem is voltak, halálos ítéletet nem érdemelhettek,9 mi válasz helyett, viszonzásképpen, csak ennyit kérdezünk meg tőlük: mit gondolnak, mivel tartozna Isten az embernek, ha az emberi természetet akarná figyelembe venni? Mivel a bűn miatt mindnyájan vétkesek vagyunk, lehetetlen, hogy Isten ne haragudjék ránk, de nem zsarnoki kegyetlenségből, hanem a legméltányosabb igazság szerint. Ha pedig természeti állapota miatt mindenkire halálos ítélet vár, akiket Isten eleve halálra rendelt, könyörgöm, miféle méltatlan bánásmódról panaszkodnak? Jöjjenek csak Ádám gyermekei mind, és szálljanak vitába teremtőjükkel, és vessék szemére, hogy örök gondviseléséből még születésük előtt örök pusztulásra jutottak! Ugyan mit zúgolódhatnak e védekezés ellen, ha ezzel szemben Isten önmaguk vizsgálatára szólítja elő őket? Ha mindannyian a romlott tömegből valók, nem csoda, ha ítélet alá esnek. Ne vádolják hát Istent igazságtalan bánásmóddal, ha örök ítéletével halálra rendelte őket, hiszen maguk is érzik, hogy akarva-akaratlanul tulajdon természetük viszi őket a pusztulásba. Ebből kitűnik, hogy mennyire fonák túlzott igyekezetük a zúgolódásra, amikor készakarva titkolnák kárhozatuk okát, amit kénytelenek önmagukban elismerni, hogy Istenre hivatkozva mentsék magukat. De ha százszor vallanám is meg, hogy kárhozatuknak Isten a szerzője, ami teljesen igaz, akkor sem tudnák rögtön kitörölni lelkiismeretükből az okot, amely annyira be van vésve oda, hogy minduntalan szemükbe ötlik.
4 • Továbbá ezt kifogásolják: nemde Isten már korábban elrendelte őket erre a megromlottságra, amely most a kárhozat okának tekinthető? Amikor tehát a maguk romlottsága miatt elvesznek, épp annak a nyomorúságnak a büntetését szenvedik el, amelybe Isten eleve elrendeléséből Ádám került, és amelybe valamennyi leszármazottját magával rántotta. Hát nem igazságtalan-e az, aki teremtményeivel ennyire kegyetlen játékoz űz?10 Igen, elismerem, hogy Ádám fiai Isten akaratából jutottak ebbe a nyomorúságos állapotba, amelyben most megkötözve vannak; és ez az, amit az elején mondottam,11 hogy végül mindig vissza kell térnünk az isteni akarat döntéséhez, amelynek oka önmagában rejlik. Ám ebből nem következik rögtön, hogy Istent alá kell vetnünk ennek a lekicsinylésnek. Pállal ugyanis ezt az ellenvetést tesszük (Róm 9,20-21): kicsoda vagy te, ó, ember, hogy perbe szállsz Istennel? Mondhatja-e a teremtmény teremtőjének, aki őt megalkotta, hogy miért ilyenre teremtettél? Vajon nincsen-e hatalmában a fazekasnak, hogy ugyanazon agyagból tisztességes vagy tisztességtelen használatra szolgáló edényt készítsen? Ők tagadni fogják, hogy ily módon valóban meg lehet védeni Isten igazságát, mert szerintük ez csak kibúvó, s ilyet csak az keres, aki híján van a tisztességes magyarázatnak. Mi mást mond itt az apostol, vélik, mint ezt: nem lehet megakadályozni, hogy Isten hatalma azt tegye, amit akar? A dolog azonban egészen másképpen áll! Mert lehet-e erősebb érvet felhozni annál, hogy felszólít: gondoljuk meg, kicsoda Isten? Mert hogyan engedhet meg egyetlen hamisságot is az, aki az egész világ bírója?12 Ha Isten természetéhez sajátlagosan hozzátartozik, hogy igazságot tesz, akkor természetszerűleg szereti az igazságot, és gyűlöli az igazságtalanságot. Ennélfogva Pál itt nem kibúvót keres, mint akit sarokba szorítottak; hanem azt jelzi, hogy az isteni igazság oka sokkal mélyebb, hogysem azt akár emberi mértékkel mérni lehetne, akár gyenge emberi értelemmel fel lehetne fogni. Az apostol elismeri, hogy az isteni döntés mögött olyan mélység van,13 amely teljesen elnyel minden emberi értelmet, ha mélyére akar hatolni. De azt is tanítja, hogy nagyon méltatlan dolog ehhez a szabályhoz igazítani Isten munkáját: ha nem látjuk át az okokat, rögtön elítélésükre vetemedünk. Közismert Salamon mondása, bár kevesen értik helyesen (Péld 26,10): a hatalmas teremtő jutalmat ad a bolondnak is, jutalmat ad a törvényszegőnek is.14 Salamon ugyanis Isten nagyságát hirdeti, akinek szabadságában áll megbüntetni a bolondot is, a törvényszegőt is, holott nem méltatja őket Lelkére. Igazán bámulatos az emberek őrülete, hogy a saját értelmük szűk keretei közé akarják beszorítani azt, ami végtelen. Pál kiválasztottaknak nevezi a romlatlanságban megmaradt angyalokat (1Tim 5,21); ha állhatatosságuk Isten jótetszésén alapult, a többiek elpártolása azt bizonyítja, hogy őket elhagyta. Erre nem lehet más okot felhozni, csak az elvetést, amely Isten titkos tanácsában van elrejtve.
5 • Nosza, most álljon elő valamelyik manicheus vagy celestinus, az isteni gondviselés káromlója! Én Pál apostollal együtt mondom, hogy nem kell ennek okát adni, mert nagysága messze felülmúlja felfogóképességünket.15 Mi ebben a különös? Vagy mi ebben a képtelenség? Tán annyira korlátozni akarják Isten hatalmát, hogy semmit se tegyen, amit értelmük felfogni képtelen? Augustinusszal együtt mondom, hogy azokat is Isten teremtette, akikről kétség nélkül eleve tudta, hogy pusztulásra jutnak, és ezt azért tette, mert így akarta. Hogy miért akarta, annak okát nem a mi feladatunk kikutatni, mert azt mi fel nem foghatjuk; és az sem illő, hogy az isteni akarat vita tárgyává süllyedjen közöttünk, amelyről bármikor szóljunk, e név alatt az igazság legfőbb szabályát kell érteni.16 Miért panaszkodjunk igazságtalanságról, mikor az igazság világosan látható? Ne restelljük hát Pál példája nyomán betömni szájukat, és valahányszor ugatni merészelnek, mindannyiszor ismételjük ezt: kik vagytok ti, nyomorult emberek, hogy Istent akarjátok megvádolni?17 Azért vádoljátok talán, mert nagyságos tetteit nem szabja tudatlanságotokhoz? Mintha bizony azért lennének helytelenek, mert rejtve vannak a test előtt! Világos bizonyítékok mutatják nektek is, hogy Isten ítéletei mérhetetlenek. (Zsolt 36,7) Jól tudjátok, hogy feneketlen mélység a nevük. Most vizsgáljátok meg értelmetek szűk határait, vajon képesek-e felfogni azt, amit Isten magában eldöntött? Mi hasznotok tébolyult kutakodásra alámerülni a mélységbe, amikor eszetek is megmondja, hogy ez végzetes lesz rátok nézve? Miért nem tart féken titeket ettől legalább valamiféle félelem, hiszen mind Jób története, mind a többi próféta könyve Isten felfoghatatlan bölcsességét és rettenetes hatalmát hirdeti? Ha elméd háborog, ne restelld megfogadni Augustinus tanácsát: „te, az ember, választ vársz tőlem; én is csak ember vagyok. Ezért mindketten hallgassunk arra, aki ezt mondja: ki vagy te, ember?18 Többet ér az engedelmes tudatlanság, mint a vakmerő tudás. Keress érdemet, és nem találsz mást, csak büntetést. Ó, mélység!19 Péter tagad; a lator hisz! Ó, mélység! Te az okát keresed? Engem elriaszt a mélység. Te okoskodj csak, én ámulok; te csak vitatkozz, én hiszek: mert látom a mélységet, de az aljáig nem juthatok. Pál megnyugodott, mert rátalált a csodálkozásra. Ő kikutathatatlannak nevezi Isten ítéleteit, te pedig ki akarod kutatni őket? Ő azt mondja, hogy végéremehetetlenek útjai,20 és te azokat nyomozod?”21 Semmi értelme tovább folytatnunk, mert úgysem tudunk véget vetni szemtelenségüknek, de az Úr sem szorul rá más védelemre, mint amit Szentlelke által szokott használni, aki Pál szájával szólt; elfelejtünk jól beszélni, ha megszűnünk Isten módján szólni.
6 • A következő ellenvetés hitetlenségből fakad, azonban mégsem annyira Isten gyalázására, mint inkább a bűnös felmentésére irányul; akit Isten bűnösként elítél, az végül csak a bíró gyalázatára mondható igaznak. Mosdatlan szájukkal így ugatnak: miért számítaná be Isten az embereknek bűnül azt, amit szükségszerű dologként ő maga kényszerített rájuk eleve elrendelésével? Ugyan, mit tehetnének? Talán ellenszegüljenek rendelkezéseinek? Ezt hiába cselekednék, mert egyáltalán semmit sem tehetnének. Tehát jogtalanul bűnhődnek olyan dolgok miatt, amelyek legfőbb oka Isten eleve elrendelésében van. Itt eltekintek attól a védekezéstől, amelyhez csaknem mindegyik egyházi író folyamodik: Isten eleve tudása nem akadályozza meg azt, hogy az embert bűnösnek tekintse; hiszen Isten eleve az ő gonoszságukat látta, nem a magáét. Ez ugyanis nem szüntetné meg a szőrszálhasogatást, hanem tovább fokozná, hogy Isten az eleve látott rosszat mégis megakadályozhatta volna, ha akarta volna. Mivel nem tette meg, eltökélt szándékkal teremtette az embert arra, hogy így viselkedjen a földön. Ha tehát Isten gondviselése folytán az ember olyan állapotra teremtetett, hogy aztán azt tegye, amit tesz, nem lehet neki bűnül felróni, amit úgysem tudott volna elkerülni, és amire Isten akarata kényszeríti.22
Lássuk hát, hogyan kell megfelelő módon kibogozni ezt a csomót. Először is, mindenkinek el kell fogadnia azt, amit Salamon mond (Péld 16,4): Isten mindent a maga céljára teremtett, az istentelent is a büntetés napjára. Íme, mivel minden dolgot Isten keze irányít, mivel nála van az üdvösség és a halál fölötti döntési jog, tanácsával és akaratával úgy rendelte, hogy az emberek között olyanok is szülessenek, akik már az anyaméhtől kezdve biztos halálra vannak szánva, hogy elveszésükkel az ő nevét dicsőítsék. Ha valaki úgy akadékoskodna, hogy Isten gondviselése semmire nem kényszeríti őket, hanem inkább azért teremtette erre az állapotra, mert előre látta jövendőbeli gonoszságukat, az mond ugyan valamit, de nem mindent. Olykor a régiek éltek ezzel a megoldással, de csak kétkedve. A skolasztikusok viszont teljesen megnyugodtak benne, mintha semmit sem lehetne felhozni ellene.23 Én ugyan szívesen elfogadom, hogy az eleve tudás semmiféle szükségszerűséget nem kényszerít az emberre, habár nem mindenki ért vele egyet. Némelyek ugyanis az eleve tudást is a dolgok okának tekintik. Nekem úgy tűnik, hogy Valla, aki amúgy a szent dolgok terén nem igazán volt járatos, élesebben és bölcsebben fogta fel a dolgot, és rámutatott, hogy teljesen fölösleges ez a vitatkozás, mert az élet és a halál inkább az isteni akarat cselekménye, mint az eleve tudásé. Ha Isten csak előre látná az emberi eseményeket, döntésével pedig nem rendelhetné el és nem irányíthatná azokat, akkor lehetne okkal feltenni a kérdést, hogy az eleve látásnak van-e valami hatása a szükségszerű bekövetkezésre. De mivel Isten nem másért látja előre a jövendő dolgokat, hanem azért, mert elhatározta, hogy úgy történjenek meg, fölöslegesen indítanak vitát az eleve tudásról, hiszen egyértelmű, hogy minden inkább rendelkezése eredményeként és akaratából történik.
7 • Ékes szavakkal tagadják, hogy Isten rendelete volt, hogy Ádám elpártolása miatt vesszen el. Mintha bizony ugyanaz az Isten, akiről a Szentírás azt hirdeti, hogy amit akar, megteszi,24 eldöntetlen céllal alkotta volna meg teremtményei közül épp a legnemesebbet. Azt mondják, hogy Ádám szabad akaratára volt bízva, hogy a maga szerencséjének kovácsa legyen; Isten pedig semmi mást nem rendelt el, csak azt, hogy érdeme szerint bánik vele. Ha elfogadjuk ezt a meddő képzelgést, hová lesz Isten mindenhatósága, amellyel titkos tanácsa szerint (mely semmi mástól nem függ) mindeneket igazgat? De az eleve elrendelés, akár tetszik, akár nem, megnyilatkozik Ádám utódaiban. Mert nem természet szerint való, hogy egyetlen szülő vétke miatt mindenki elessen az üdvösségtől. Mi tiltja, hogy egy emberre nézve elismerjék azt, amit akaratlanul az egész emberi nemzetségre nézve megengednek? Miért játsszák ezt a huzavonát? A Szentírás fennhangon hirdeti, hogy a halandók egyetlen személy miatt jutottak az örök halál rabságába.25 Mivel ezt nem lehet a természet számlájára írni, egészen világos, hogy Isten csodálatos tanácsából származik. Isten igazságának derék védelmezői belebotlanak a szalmaszálba, a vastag gerendát viszont könnyedén átlépik, ami egészen érthetetlen. Még egyszer kérdem, honnan van az, hogy Ádám bűnesete annyi népet, gyermekeikkel és azok gyermekeivel együtt, menthetetlenül örök halálba sodort, ha nem onnan, hogy Isten így látta jónak? Itt el kell némulnia még a legélcesebb nyelvnek is. Rettenetes rendelkezés ez, elismerem; de mégsem állíthatja senki, hogy Isten ne tudta volna előre az ember sorsát, még mielőtt megteremtette volna; azért tudta, mert döntésében így rendelte el. Ha valaki Isten eleve tudását támadja, vakmerően és meggondolatlanul beleütközik. Mert miféle dolog az, könyörgöm, hogy azért vádoljuk a mennyei bírót, mert nem volt tudatlan a jövendő dolgok felől? Tehát akár jogos, akár alaptalan a panasz, az az eleve elrendelésre tartozik. És azt se tekintse senki képtelenségnek, amit mondok: Isten nemcsak eleve látta az első ember esetét és emiatt utódai romlását, hanem döntésével annak lefolyását is meghatározta. Mert ahogy bölcsességéhez tartozik, hogy minden jövendő dolgot eleve tud, úgy tartozik hatalmához az, hogy kezével irányít és kormányoz mindent. Augustinus ezt is nagyszerűen megmagyarázza, akárcsak sok más kérdést: „Valljuk meg legfőbb javunkra, amit a leghelyesebbnek hiszünk, hogy mindenek Istene és Ura, aki igen jónak teremtett mindent,26 és eleve tudta, hogy a jóból rossz fog előállani, és tudta, hogy mindenható jóságához inkább illik a rosszból jót kihozni, mint nem engedni, hogy legyen rossz, úgy rendelte el az angyalok és az emberek életét, hogy megmutatkozzék benne: először is, mire képes a szabad akarat, aztán pedig, mire képes kegyelmes jótéteménye és igazságos ítélete.”27
8 • Itt az akarat és a megengedés megkülönböztetéséhez folyamodnak, amellyel oda akarnak kilyukadni, hogy Isten engedélyével ugyan, de nem akaratából vesznek el az istentelenek.28 De miért mondjuk, hogy engedi, ha nem azért, mert így akarja? Ámbár önmagában az sem valószínű, hogy pusztán Isten engedélyével, mindenféle rendelése nélkül idézte magára az ember a saját pusztulását. Mintha bizony Isten nem szabta volna meg, hogy legfőbb teremtményének milyen legyen az állapota. Nem habozom tehát Augustinusszal együtt egyszerűen megvallani, hogy Isten akarata a dolgok szükségszerűsége, és amit akar, az szükségszerűen bekövetkezik; mint ahogyan valóban megtörténik minden, amit eleve látott.29 Ám hiába érvelnek akár a pelagiánusok, akár a manicheusok, akár az anabaptisták, akár az epikureusok (ezzel a négy szektával kell vitáznunk ebben a kérdésben) a maguk és a hitetlenek mentségére a szükségszerűséggel, amely Isten eleve elrendelése folytán kényszeríti őket, ezzel semmit sem hoznak fel a maguk ügye mellett. Ha ugyanis az eleve elrendelés nem más, mint az isteni igazság rejtett, ám feddhetetlen végrehajtása (hiszen bizonyos, hogy méltán rendeltettek eleve erre a sorsra), akkor éppily biztos, hogy legigazságosabb a pusztulás is, amelybe az eleve elrendelés folytán jutnak. Mi több, bár veszedelmük Isten eleve elrendelésétől függ, de oka és alapja bennük van. Az első ember azért bukott el, mert Isten így látta jónak; hogy miért így látta jónak, annak oka előttünk rejtve van. Viszont egészen biztos, hogy azért döntött így, mert úgy látta, hogy nevének dicsőségét ezzel méltóképpen felragyogtatja. Amikor azt hallod, hogy Isten dicsőségét említem, gondolj igazságára. Igaznak kell ugyanis lennie annak, ami dicséretet érdemel. Az ember tehát elesik, mert Isten gondviselése így rendelte, de a saját vétke miatt esik el. Nem sokkal előtte az Úr kijelentette (1Móz 1,31), hogy minden, amit teremtett, igen jó. Honnan van tehát az ember gonoszsága, hogy Istenétől elpártol? Hogy ne higgyük, a teremtésből van ez, Isten dicsérettel hagyta jóvá mindazt, ami tőle származott. Az ember tehát a maga gonoszságával rontotta meg az Istentől kapott tiszta természetet; és saját megromlása folytán rántotta magával halálba minden leszármazottját. Ezért inkább az emberi nem megromlott természetében kell látnunk a kárhozat nyilvánvaló okát, amely hozzánk közelebb is van, hogysem valami elrejtett és teljességgel felfoghatatlan ok után kutassunk Isten eleve elrendelésében. Ne restelljük hát értelmünket annyira alávetni Isten végtelen bölcsességének, hogy sok rejtett dolga előtt meghódoljon. Amit nem lehet és nem szabad megtudni, annak nem ismerete bölcs tudatlanság; a vágy pedig, hogy megtudjuk: merő őrültség.
9 • Mondhatná valaki, hogy még nem hoztam fel annyit, amennyi ezt a szentségtelen mentegetőzést megfékezné. Nos, megvallom, nem is lehet ezt úgy elérni, hogy közben ne zajongjon és zúgolódjon szüntelen a hitetlenség. Mindazáltal, azt hiszem, annyit már elmondtam, ami az ellentmondásnak nemcsak a lényegét, de még az ürügyét is bőven megszünteti. Az elvetettek azzal akarnak felmentést nyerni vétkeikre, hogy nem tudnak megszabadulni a vétkezés kényszerétől, különösen, hogy Isten rendeléséből köti őket ez a szükségszerűség. De mi tagadjuk, hogy ezzel jogosan menthetnék magukat, hiszen Isten rendelése, amely ellen azért panaszkodnak, mert őket pusztulásra rendelte, teljesen igazságos, és bár számunkra ismeretlen, de feltétlenül bizonyos. Ebből arra következtethetünk, hogy semmi olyan rosszat nem kell elviselniük, amit ne Isten legjogosabb döntése róna rájuk. Továbbá, azt is mondjuk, hogy helytelenül cselekszenek azok, akik kárhoztatásuk eredetét keresve Isten rejtett akaratának titkába akarnak betekinteni; közben pedig szemet hunynak az emberi természet romlottsága fölött, ahonnan az ok valójában ered. Hogy ezt ne tulajdoníthassák Istennek, abban megakadályozza őket az, hogy Isten maga tesz bizonyságot teremtéséről. Mert ha Isten örök gondviselése is teremtette az embert arra a nyomorúságra, amelynek alá van vetve, ehhez mégis önmagából vette az anyagot, nem pedig Istentől, hiszen semmi másért nem veszett így el, csak azért, mert a tiszta állapotból, amelyben Isten őt teremtette, vétkes és tisztátalan romlottságra fajult.
10 • Isten ellenségei egy harmadik lehetetlenséggel is meggyalázzák az eleve elrendelését; ugyanis miután mi kizárólag az isteni akarat szabad tetszésére vezetjük vissza, hogy az egyetemes pusztulásból megmenekülnek azok, akiket Isten országa örököseivé fogad, ebből arra következtetnek, hogy személyválogató; amit a Szentírás mindenütt tagad. Tehát vagy a Szentírás nincs összhangban önmagával, vagy Isten mégis tekintettel van az érdemekre a kiválasztás során. Először is, a Szentírás más értelemben mondja, hogy Isten nem személyválogató, mint ahogy ők vélik; ugyanis a személy kifejezés nem az emberre vonatkozik, hanem arra, amire az emberek tekintettel szoktak lenni, és vagy tetszést, kegyet, méltóságot eredményez, vagy gyűlöletet, megvetést és szégyent vált ki. Ilyen a gazdagság, a vagyon, a hatalom, a nemesi státus, a hivatal, a haza, a szép külalak és az ezekhez hasonlók.30 S viszont: a szegénység, a nélkülözés, a közrendű állapot, a gyalázat, a megvetettség és hasonlók. Péter és Pál tehát azért tanítják (ApCsel 10,34), hogy az Úr nem személyválogató, mert nem tesz különbséget zsidó és görög között, tehát pusztán származása miatt senkit nem utasít el és nem is karol fel.31 Jakab is ugyanezeket a szavakat használja (Jak 2,5), amikor bizonyítani akarja, hogy Isten semmit sem törődik ítéletében a gazdagsággal. Pál pedig másutt úgy beszél Istenről (Róm 2,11; Ga13,28), mint aki ítélete során nincs tekintettel sem a szabad, sem a szolgai állapotra. (Kol 3,25; Ef 6,9) Ezért nincs abban semmi ellentmondás, ha azt mondjuk, hogy Isten jótetszése szerinti döntéssel, érdemek nélkül választja fiaivá azokat, akiket jónak lát, másokat pedig visszautasít és elvet. Ezt az alábbi módon lehet magyarázni alaposabban. Ha azt kérdezik: hogy van az, hogy két személy közül, akiket semmiféle érdem nem különböztet meg, kiválasztása során Isten az egyiket figyelemre sem méltatja, a másikat viszont elfogadja? Én visszakérdezem: csak nem azt gondolják, hogy akit elfogad, abban van valami, ami Isten szívét feléje hajlítja? Ha beismerik, hogy nincs, ami teljesen szükségszerű, következik, hogy Isten nem az embert nézi, hanem a maga jóságából veszi az okot arra, hogy jót tegyen vele. Amikor tehát Isten az egyik embert kiválasztja, a másikat pedig elveti, az nem abból ered, hogy tekintettel van az emberre, hanem egyedül csak irgalmából, amely szabadon nyilvánul meg és tűnik fel, ott, ahol és annyiszor, ahányszor csak neki tetszik.32 Mert másutt is azt látjuk (1Kor 1,26 ), hogy kezdettől fogva nem sok nemest, bölcset vagy kiválóságot hívott Isten, hogy a test büszkeségét megalázza; ennyire távol áll tőle, hogy a személy nyerje meg tetszését.
11 • Némelyek hamisan és gonoszul azért vádolják Istent részrehajlással, mert eleve elrendelésében nem egyformán alkalmazza mindenkivel szemben ugyanazt a mértéket. Ha mindenkit bűnösnek talál, mondják, büntessen mindenkit egyformán; ha pedig ártatlanoknak, mindenkit mentesítsen a kemény ítélet alól. Úgy bánnak Istennel, mintha vagy meg lenne tiltva neki, hogy irgalmas legyen, vagy ha irgalmazni akarna, teljesen le kellene mondania a jogos ítéletről. Mit is követelnek ők? Azt, hogy ha mindannyian bűnösök, akkor mindannyian kapják meg ugyanazt a büntetést. Mi elismerjük, hogy mindannyian bűnösök vagyunk; de azt mondjuk, hogy egyeseknek segítségére siet Isten irgalma. Segítsen mindenkinek, mondják ők. Erre viszont mi ezt válaszoljuk: akkor úgy igazságos, hogy a büntetésben is igazságos bíró legyen. Mivel ezt nem tudják elviselni, ugyan mi másra törekednek, mint arra, hogy vagy megfosszák Istent könyörülő hatalmától, vagy csak azzal a feltétellel hagyják ezt meg neki, ha ítéletéről teljesen lemond! Ezért nagyszerűen illenek ide Augustinus alábbi szavai: „mivel az első ember miatt a nemzetségek egész anyaga kárhoztatás alá került, aki ebből tisztességes célra készült edény lett, az nem a maga igazsága, hanem Isten irgalmassága folytán lett ilyen edénnyé; amelyik edény pedig gyalázatra jutott33 az nem igazságtalanság, hanem ítélet folytán lett azzá stb.”34 Mert akiket Isten visszautasít, azokat méltó büntetéssel sújtja; akiket pedig hív, meg nem érdemelt kegyelmével árasztja el, és minden vád alól felmenti a hitelező példájára, akinek hatalmában áll egyiknek elengedni a tartozást, a másikon pedig behajtani. „Tehát az Úr azt is megteheti, hogy annak adja kegyelmét, akinek akarja, mert irgalmas; de azt is megteheti, hogy ne mindenkinek adja, mert igazságos bíró; megadván annak, aki nem érdemli meg, ingyen kegyelmét mutatja; azzal pedig, hogy nem mindenkinek ad, kinyilvánítja, hogy mit érdemelnek valamennyien.”35 Mert amikor Pál azt írja (Róm 11,32), hogy Isten mindent a bűn alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön,36 nyomban azt is hozzá kell tenni, hogy senkinek sem volt adósa; mert korábban senki sem adott neki, hogy visszakövetelhesse tőle.37
12 • Az eleve elrendelés megdöntésére hozzák fel ezt is: ha ez valóban fennáll, akkor bukik minden igyekezet és buzgalom a helyes életre. Ha valaki ugyanis azt hallja, érvelnek, hogy Isten örök és változtathatatlan rendelkezése életet vagy halált szabott meg számára, vajon nem az jut-e rögtön az eszébe, hogy egyáltalán nem számít hogyan viselkedik, hiszen cselekedetével sem megakadályozni, sem előmozdítani nem tudja Isten eleve elrendelését? Így aztán az emberek semmivel sem törődnek, és siralmas módon rohannak bárhová, ahová kívánságuk hajtja őket.38 Ez bizony nem közönséges hazugság; mert sok disznó van, aki az eleve elrendelés tanát istenkáromlásokkal mocskolja be, és ezzel az ürüggyel játssza ki az összes figyelmeztetést és feddést: tudja Isten, hogy határozata szerint mit fog velünk cselekedni egykor; ha pedig úgy döntött, hogy üdvözít, el is vezet minket arra kellő időben; ha viszont halálra szánt bennünket, hiába tusakodunk ellene.39 De amikor a Szentírás azt parancsolja, hogy nagy-nagy tisztelettel és áhítattal gondolkodjunk erről a hatalmas titokról, akkor egyrészt egészen más felfogásra tanítja a hívőket, másrészt pedig alaposan megcáfolja emezek gyalázatos tiszteletlenségét. Az eleve elrendelésről ugyanis nem azért szól, hogy vakmerőségre kapjunk, és elvetemült pimaszsággal törtessünk Isten hozzáférhetetlen titkait kikutatni, hanem inkább azért, hogy tanuljuk meg alázattal és magunkba szállva rettegni ítéletét és csodálni irgalmát. Ez a cél legyen a hívők előtt. Ami pedig e disznók utálatos röfögését illeti, azt Pál méltóképpen elhallgattatja. Azt mondják, hogy ők nyugodtan elvannak bűneikkel, mert ha a választottak közé tartoznak, akkor semmiféle vétek meg nem akadályozhatja, hogy végül eljussanak az életre. De Pál int minket: azért választattunk ki, hogy szent és feddhetetlen életet éljünk. (Ef 1,4) Ha a kiválasztás célja az élet szentsége, akkor inkább arra kellene hathatósan felserkentenie és buzdítania minket, hogy azon elmélkedjünk, és nem arra, hogy ürügynek tekintsük a tétlenségre. Mert micsoda különbség van aközött, hogy megszűnünk bármi jót tenni, mert, úgymond, a kiválasztás úgyis elég az üdvösséghez, és aközött, hogy a kiválasztás kitűzött célja szerint igyekszünk a jó cselekvésére? Félre hát az istenkáromlásokkal, amelyek visszájára fordítják a kiválasztás rendjét!40 Azzal pedig, hogy káromlásukban még tovább is mennek, és azt állítják, hogy akit Isten elvetett, az teljesen fölöslegesen töri magát, hogy tiszta és ártatlan élettel nyerje meg tetszését,41 csak annyit bizonyítanak, hogy szemérmetlen hazugok. Honnan származhatna ugyanis ez a buzgó igyekezet, ha nem a kiválasztásból?42 Mert bárkik legyenek az elvetettek, mivel edényük gyalázatra készült,43 nem szűnnek meg folytonos gazságukkal kihívni maguk ellen Isten haragját, és nyilvánvaló jelekkel bizonyítani, hogy Isten kimondta már ítéletét fölöttük. Teljesen fölöslegesen harcolnak hát olyan hevesen ellene.
13 • Mások mégis gonosz módon és szemtelenül rágalmazzák ezt a tant, mintha megszüntetné a kegyes életvitelre serkentő minden buzgóságot. Emiatt Augustinusnak egykor igen nagy gyűlöletet kellett elszenvednie; ezt a Feddésről és kegyelemről (De correptione et gratia) írt könyvében hárított el, amelyet Valentinushoz intézett.44 A könyv minden kegyes és tanulékony olvasó tetszését egykönnyen elnyerné. Most azonban csak keveset szedegetek belőle, ám remélem, ezzel is megelégednek azok, akik az igazságot és a békességet szeretik. Korábban már láttuk,45 hogy Pál milyen őszinte és kemény szavú hirdetője volt a kegyelmi kiválasztásnak. De vajon emiatt lagymatag lett volna az intésben és buzdításban? Hasonlítsák csak össze ezek a jó zélóták Pál lelkesültségét a magukéval, és annak hihetetlen hevessége mellett az övék jégnek tűnik. Bizonnyal megszüntet minden kétséget az az elv, hogy nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem hogy mindannyian tisztességben tudjátok bírni a magatok edényét stb.,46 továbbá (1Thessz 4,7): mi Isten teremtményei vagyunk, akiket a jó cselekedetekre teremtett, amelyet elkészített nekünk, hogy abban járjunk. Egyszóval, akik csak közepesen is járatosak Pál írásaiban (Ef 2,10), hosszas bizonygatás nélkül is megértik, hogy mennyire jól hangolja össze azokat a dolgokat, amelyekről ezek azt költik, hogy ellentmondanak egymásnak. Krisztus azt parancsolja, hogy benne higgyünk; mégsem hibás és nem is mond ennek ellent az, amikor ezt mondja (Jn 6,65): senki sem jöhet hozzám, csak az, akinek az Atya megadta ezt.47 Az igehirdetésnek tehát folyamatosnak kell lennie, hogy az embereket hitre vezesse, és szüntelen előrehaladással tartsa meg őket az állhatatosságban. De az eleve elrendelés ismeretét se tartsuk vissza, hogy akik engedelmeskednek, ezzel ne úgy büszkélkedjenek, mint a magukéval, hanem az Úrban dicsekedjenek. Nem ok nélkül —, mondja Krisztus (Mt 13,9 ) —,, akinek van füle a hallásra, hallja. Amikor tehát buzdítunk és prédikálunk, szívesen engedelmeskednek azok, akiknek van fülük a hallásra; akiknek pedig nincs, azokon beteljesedik, ami meg van írva (Ézs 6,9): hallván nem hallanak. „De miért van az —, mondja Augustinus —,, hogy ezeknek van, azoknak meg nincs? Kicsoda ismerte meg az Úr értelmét?48 Vajon tagadnunk kell azt, ami nyilvánvaló, csak azért, mert nem tudjuk felfogni azt, ami rejtett?” Mindezt hűségesen idéztem Augustinustól, de mivel szavainak sokkal nagyobb tekintélye lesz, mint az enyéimnek, inkább az álljon előttünk, ami nála olvasható. „Ha ezt hallván egyesek tétlenségre és restségre adják magukat, és élvhajhászatra érezve hajlamot, munka helyett vágyaik után mennek, vajon ezért hamisnak kell-e tartanunk mindazt, amit korábban mondtunk Isten eleve tudásáról? Nemde tényleg jók lesznek azok, akikről Isten eleve tudta, hogy jók lesznek, bármennyire is rosszban járnak most; és gonoszok, akikről eleve tudta, hogy gonoszok lesznek, bármennyire jóknak is látszanak?” Az ilyen okok miatt letagadhatjuk-e, vagy elhallgathatjuk-e az igazságot Isten előre tudásáról? „Vajon nem esnénk-e másféle tévelygésbe, mivel nem szólunk róluk?” Más oka van annak — mondja —, ha az igazságot elhallgatjuk, és más, ha az igazságot ki kell mondani. Az elhallgatás okait hosszú lenne itt mind felkutatnunk; egyet mégis megemlítek közülük, nehogy képzetlenebbek legyenek azok, akik nem értik, amikor azt akarjuk, hogy tanultabbak legyenek, akik megértik; az ilyenek ugyan képzettebbek nem lesznek beszédünktől, de rosszabbak sem. Mert az igaz dologgal úgy vagyunk, hogy rosszabbá válik az, aki nem képes felfogni, amit neki mondunk; a hallgatásból viszont azoknak származik kára, akik megérthetnék. Vajon mi lehet itt a teendő? Nemde inkább mondjuk az igazat, hogy aki megértheti, értse meg, mint hallgassunk, mert így egyik sem érti meg, sőt, aki értelmesebb, még rosszabbá is válik, holott ha meghallaná és megértené, általa még többen is tanulhatnának? „De lám, mi nem akarjuk azt mondani, amit a Szentírás bizonysága szerint szabad mondani, mert attól félünk, hogy ha mi beszélünk, megsértődik az, aki nem képes megérteni; bezzeg attól nem félünk, hogy hallgatásunk miatt tévedésbe esik az, aki az igazságot képes lenne felfogni.” Ezt a gondolatát végül rövidebbre fogva még egyértelműbben megerősíti: „ha az apostolok és utódaik, az egyház tanítói mindkettőt megtették, azaz kegyesen értekeztek Isten örök elválasztásáról, a hívőket pedig megőrizték a kegyes élet fegyelme alatt, akkor mi az oka annak, hogy a mi korunk tanítói, dacára annak, hogy az igazság győzhetetlen ereje alatt állnak, azt tartják helyesnek, hogy még akkor sem kell a népnek hirdetni a predestinációt, ha igaz? Bizony, nyíltan hirdetni kell, hogy akinek van füle a hallásra, hallja.49 És kinek volna, ha nem attól kapja, aki megígérte, hogy megadja? Igen, aki nem kapott, az vissza fogja utasítani ezt a tudományt, de aki kapott, az vegye és igya, igya és éljen. Mert ahogyan hirdetni kell a kegyes életet, hogy az emberek helyesen tiszteljék Istent, éppúgy prédikálni kell az eleve elrendelést is, hogy akinek van füle a hallásra, az Istennel és ne önmagával dicsekedjen az Isten kegyelméért.”50
14 • Mindazáltal, ez a szent férfiú épp olyan mértéket tart az igazság hirdetésében, mint amilyen egyedülálló igyekezetet tanúsít az építésben, hogy amennyire csak lehet, bölcsen megelőzze a botránkozást. Arra int ugyanis, hogy ami igaz, azt lehet egyúttal építésre alkalmas módon is hirdetni. Ha valaki így feddi a népet: hitetlenségetek onnan származik, hogy Isten pusztulásra szánt titeket, az ilyen nemcsak a tunyaságot táplálja, hanem még a gonoszságnak is kedvez. Ha pedig a jövendőre is kivetíti ezt a tételt, hogy akik hallják, akkor majd nem fognak hinni, mert elvetettek, az inkább átkot mond, mind tanít. Augustinus tehát jogosan követeli, hogy ezeket az ostoba tanítókat, vagy szerencsétlen és vészjósló prófétákat távolítsák el az egyházból.51 Másutt azt állítja, bizonyosnak kell lennünk abban, hogy „a dorgálás, csak akkor válik javára valakinek, ha megkönyörül rajta és segíti őt az, aki megcselekszi, hogy dorgálás nélkül is megjobbuljanak azok, akiket akar. De miért van ez egyesekkel így, másokkal pedig amúgy? Távol álljon tőlünk, hogy ezt állítsuk: vajon az agyagot illeti-e meg az ítélet joga vagy a fazekast!” Utána ezt mondja: „amikor a feddés nyomán az emberek vagy rátérnek az igazság útjára, vagy megtérnek, kicsoda munkálja szívükben az üdvösséget, ha nem az, aki a növekedést adja, bárki plántáljon vagy öntözzön is?52 Üdvözítő akaratának semmiféle emberi szabad akarat nem állhat ellent. Nem kétséges tehát, hogy emberi akarat nem állhat ellene annak, hogy Isten akarata bármit is megtegyen (amely mindent megtehet mennyen és földön, még a jövendő dolgokat is),53 hiszen az emberi akarattal is azt cselekszi, amit akar.” Hasonlóképpen: „amikor az embereket magához vonzza, vajon testi bilincsekkel köti-e meg őket? Belsőleg cselekszik, belsőleg foglalja el a szívet, és ezt belsőleg indítja meg, akaratukkal vonja őket, amelyet ő maga támasztott bennük.” De semmiképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, amit ennek folytatásaként mond: „mivel nem tudjuk, hogy közülünk kicsoda tartozik az eleve elrendeltek közé és ki nem, ezért oly érzülettel kell lennünk, hogy mindenki üdvösségét kívánjuk. Ezért bárkivel találkozzunk, igyekezzünk vele békességünket megosztani; ám békességünk a békesség fiain nyugodjék meg.54 Tehát amennyire tőlünk függ, mindenki számára orvosság gyanánt kell alkalmazni az üdvös és komoly feddést, hogy el ne vesszenek, vagy mások vesztét ne okozzák; az pedig Istenre tartozik, hogy ezt javára fordítsa azoknak, akiket eleve ismert és eleve elrendelt.”55
Forrás
Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere 1559 II., (INSTITUTIO Christianae Religionis), Kálvin János Kiadó, 2014
Hivatkozások
1 2.4.4.
2 Róm 9,14kk.
3 Róm 9,22.
4 Augustinus: Contra Julianum. 5.3.13. PCC 44. 790.
5 Róm 9,22.
6 Róm 9,17-18.
7 Augustinus: De praedestinatione. 2.4. PCC 44. 962. Augustinus: Sermones. 25.5.5. PCC 38. 173.
8 Augustinus: Contra Manicheos. 1.2.4. PCC 34. 175.
9 Augustinus: Contra Julianum 2. 1.48.8. PCC 45. 1069.
10 Erasmus: De libero arbitrio. 80.
11 3.23.2.
12 Vö. 1Móz 18,25.
13 Róm 11,33.
14 A Péld 26,10-ben nem egészen ez áll, de az angolra fordított Genfi Bibliában szó szerint így van.
15 Vö. Róm 9,19-23.
16 Augustinus: Epistolae. 186.7.23. PCC 33. 824.
17 Róm 9,20.
18 Róm 9,20.
19 Róm 11,33.
21 Augustinus: Sermones. 27.3.4; 27.6.6; 27.7.7. PCC38. 179-182.
22 Erasmus: De libero arbitrio. 48.
23 Lombardus: Sententiae. 1.40.4; 1.38.4. PCC 192. 632. 628.
24 Zsolt 115,3. 4 Jn 6,45.
25 Vö. Róm 5,12kk.
26 Vö. 1Móz 1,31.
27 Augustinus: De correptione et gratia. 10.27. PCC 44. 350.
28 Erasmus: De libori arbitrio. 53
29 Augustinus: De Genesi ad literam. 6.15.26. PCC 6.15.26. PCC 34. 350.
30 Vö. 5Móz 10,17.
31 3.17.4. Vö. Gal 2,6.
32 Augustinus: Contra duas epistolas Pelagianorum. 2.7.13-16. PCC 44. 579-583.
33 Vö. Róm 9,21.
34 Augustinus: Epistolae. 186.7.22; 186.6.18. PCC 33. 824, 823.
35 Augustinus: De praedestinatione et gratia. 3.3. PCC 45. 1667. Augustinuis: De dono perseverantiae. 12.28. PCC 45. 1009.
36 Összevont idézet: a Róm 11,32 (engedetlenség alá rekesztett) és a Gal 3,22 (bűn alá rekesztett) alapján.
37 Róm 11,35.
38 Erasmus: De libero arbitrio. 10.
39 Kálvin: Contre la secte phantastique. CR 8. 247.
40 3.22.2-3.
41 Vö. 2Tim 2,15.
42 Róm 9,22.
43 Vö. Róm 9,21.
44 PCC 44. 915-946.
45 2.22.1-6.
46 Összevonva: 1Thessz 4,4 és 4,7.
47 A CR-ban Jn 6,44 áll, de az idézet a Jn 6,65-ből van.
48 Róm 11,34.
49 Mk 4,9; Mt 11,15; Lk 8,8.
50 Augustinus: De dono perseverantiae. 14.37; 15.38;16.40. PCC 45. 1016-1018.
51 Augustinus: De dono perseverantiae. 20.51; 22.61. PCC 45. 1025, 1030.
52 1Kor 3,6-8.
53 Zsolt 135,6; Ézs 45,11.
54 Lk 10,6; vö. Mt 10,13.
55 Augustinus: De correptione et gratia. 5.8; 14.43, 45; 15.46; 16.49. PCC 44. 920, 942-946.
