Az egyházi hatalomról
Ágostai Hitvallás 1530
(latinul Confessio Augustana, németül Augsburger Bekenntnis) az evangélikus egyház egyik legfontosabb hitvallási irata, a reformáció jelentős dokumentuma, a legfontosabb lutheri hittételek összefoglalása.
D. Dr. PRŐHLE KÁROLY fordítása
VII. Az egyházi hatalomról.
Nagy viták folytak a püspökök hatalmáról és voltak, akik e közben az egyházi hatalmat és a világi hatalmat ügyetlenül összezavarták. A kettőnek összezavarásából világraszóló háborúk és óriási bonyodalmak származtak, midőn a pápák, a kulcsok hatalmára támaszkodva, nemcsak istentiszteleti újításokat rendeltek el, bizonyos esetekben az egyházi felmentésnek a pápaság számára való fenntartásával, erőszakos kiközösítésekkel terhelték meg az emberek lelkiismeretét, hanem arra is vállalkoztak, hogy földi királyságokat adományozzanak és császárokat fosszanak meg birodalmuktól. Ezeket a hibákat már régen ezelőtt megrótták az egyházban kegyességükről és tudományukról ismert férfiak. A mieink tehát, hogy az emberek lelkiismereti terhén könnyítsenek, kénytelenek voltak reámutatni az egyházi hatalom és a világi hatalom közötti különbségre, s azt tanították, hogy Isten parancsolata értelmében mind a kettőt vallásos tiszteletben kell tartani és megbecsülni mint Istennek ezen a földön legnagyobb jótéteményeit.
Közelebbről t. i. azt tanítják, hogy a kulcsok hatalma vagy a püspökök hatalma az evangélium szerint Istentől való hatalom vagy megbízás az evangélium hirdetésére, a bűnbocsánat megadására vagy fenntartására és a szentségek kiszolgáltatására. Mert Krisztus ezzel a megbízással bocsátja el az apostolokat János ev. 20: Amiképpen elbocsátott engem az Atya, akképpen bocsátlak el én is titeket. Vegyetek Szentlelket. Valakiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak; akiknek megtartjátok, megtartatnak. Márk ev. 16: Menjetek el, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.
Ezt a hatalmat nem lehet másként gyakorolni, mint az igének tanítása vagy prédikálása és a szentségeknek akár többek, akár egyesek számára való kiszolgáltatása útján, kinek-kinek hivatása szerint; mert azok a javak, amelyek ezen az úton közöltetnek, nem testiek, hanem örökkévalók: örökkévaló igazságosság, Szentlélek, örökélet. Ezekben nem részesülhet az ember másként, mint az ige és a szentségek közlése által, amint Pál mondja Római lev. 1: Az evangélium Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére. Ha tehát az egyházi hatalom örökkévaló javakat közöl és egyedül az igehirdető szolgálat útján gyakorolható: a polgári rendtartást nem akadályozza, amint az énekművészet egyáltalán nem akadályozza a polgári rendtartást. Hiszen a polgári rendtartás egészen más dolgok körül forog, mint az evangélium. A polgári hatóság nem a lelket védi, hanem a testet és a testi javakat nyilvánvaló igazságtalanságok ellen, és fegyverrel és testi büntetésekkel tartja féken az embereket, hogy fenntartsa a polgári élet igazságrendjét és a közbékét.
Az egyházi és a világi hatalmat tehát nem szabad összezavarni. Az egyházi hatalom megbízása az evangélium tanítására és a szentségek kiszolgáltatására szól. Az ne rontson idegen hatáskörbe, ne ruházzon át földi királyságokat, ne érvénytelenítse a polgári hatóságok rendeleteit, ne oldja fel a törvényes engedelmességet, ne akadályozza az igazságszolgáltatást semminemű polgári rendezet vagy szerződés ügyeiben, ne szabjon törvényt a felsőbbségeknek arról, milyen legyen az állam formája, amint Krisztus mondja János ev. 18: Az én országom nem e világból való. Továbbá: Lukács ev. 12: Kicsoda tett engem köztetek bíróvá vagy osztóvá? Pál is azt mondja Filipp. lev: 3: A mi polgárságunk a mennyekben van. II. Korint. lev. 10.: A mi vitézkedésünknek fegyverei nem testiek, hanem Isten ereje által erősek erősségek lerontására.
Ilyen módon tesznek különbséget a mieink mind a két hatalom kötelességei között és kötelezik az embereket arra, hogy mind a kettőt tiszteletben tartsák és elismerjék, hogy mind a kettő Isten adománya és jótéteménye.
Ha püspökök világi hatalommal is rendelkeznek, ez nem az evangélium rendeléséből illeti meg a püspököket, hanem egyedül emberi jog alapján, mint olyan hatalom, melyet a királyok és császárok világi javaik gondozása végett ruháztak reájuk. Ez azonban másnemű hivatal, mint az evangélium szolgálata.
Amikor tehát a püspökök bíráskodásáról van szó, világi hatóságukat külön kell választani az egyházi bíráskodástól. Ehhez képest az evangélium szerint, vagy amint mondani szokás, isteni jog alapján, semminemű bírói jog nem illeti meg a püspököket mint püspököket, vagyis azokat, akik az ige és a szentségek szolgálatával vannak megbízva, csupán bűnöket megbocsátani, továbbá a tant ismerni, az evangéliumtól eltérő tant elvetni és az istenteleneket, akiknek istentelensége nyilvánvaló, az egyház közösségéből kizárni nem emberi erőszakkal, hanem az igével. Ebben a tekintetben szükségképpen és isteni jog szerint engedelmességgel tartoznak nekik a gyülekezetek, az Úr szava szerint Lukács ev. 10: Aki titeket hallgat, engemet hallgat. Ellenben ha az evangélium ellenére tanítanak valamit vagy rendelnek el, ott van a gyülekezetek számára Istennek az a parancsolata, mely megtiltja az engedelmességet. Máté ev. 7: Őrizkedjetek a hamis prófétáktól. Galat. lev. 1: Ha mennyei angyal hirdetne néktek más evangéliumot, legyen átok. II. Korint. lev. 13: Nem cselekedhetünk semmit az igazság ellen, hanem az igazságért. Továbbá: A hatalom adatott nekünk építésre, de nem rontásra. Ezt rendelik az egyházi törvények is. (II. szakasz, a papokról szóló 7. és a nyájról szóló fejezet.) Augustinus is azt mondja Petilianus levele ellen: Még a katholikus püspököknek sem kell igazat adni, ha esetleg valamiben tévednek vagy ha olyan véleményt nyilvánítanak, mely az isteni szent iratokkal ellenkezik.
Ha valami egyéb hatalommal vagy bírói joggal rendelkeznek bizonyos ügyekben való ítélkezésre, pl. házassági vagy adóügyekben stb., ez csupán emberi jogon illeti meg őket; ahol pedig püspökök nincsenek, a fejedelmek kötelesek, még nem akarva is, alattvalóiknak igazságot szolgáltatni, hogy a béke fenntartassék.
Ezenkívül vita folyik arról is, hogy a püspököknek vagy a lelkészeknek van-e joguk szertartásokat behozni az egyházba, és ételekről, ünnepekről, az egyház szolgáinak rangfokozatairól vagy a szerzetes rendekről törvényeket adni. Akik a püspököknek ezt a jogot tulajdonítják, bizonyságul ezt hozzák fel János ev. 16: Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. Mikor pedig eljő az igazságnak ama Lelke, minden igazságra vezérel titeket. Felhozzák az apostolok példáját is (Apost. csel. 15), akik tiltó rendeletet adtak ki a vértől és a megfulladt állat húsától való tartózkodásra. Felhozzák a szombatnapot, melyet nyilván a tízparancsolat ellenére változtattak át vasárnapra. Egy példát sem emlegetnek oly sokszor, mint éppen a szombatnap megváltoztatását. Azt vitatják: az egyház hatalmának ugyancsak nagynak kell lennie, ha még a tízparancsolat egyikét is felfüggesztette.
De erről a kérdésről a mieink azt tanítják, hogy a püspököknek nincsen hatalmuk arra, hogy az evangélium ellenére rendeljenek el valamit, amint erre fentebb utalás történt. Ugyanezt mondják az egyházi törvények is. (IX. szakasz.) Továbbá: a Szentírás ellen van emberi hagyományokat behozni vagy kötelezővé tenni abból a célból, hogy azok betartásával eleget tegyünk bűneinkért vagy kiérdemeljük a kegyelmet és megigazulást. Mert sérelem esik a Krisztus érdemének dicsőségén, ha efféle, a hagyomány betartására szolgáló cselekedetekkel akarjuk kiérdemelni a megigazulást. De nyilvánvaló, hogy ezen felfogás következtében szinte a végtelenségig szaporodtak az egyházban a hagyományok, míg ellenben a hitről és a hit által való megigazulásról szóló tanítás teljesen háttérbe szorult, mert ugyanakkor megszaporították az ünnepek számát, böjtöket rendeltek el, új meg új szertartásokat, új meg új szentek tiszteletét hozták be, mert azt vélték, hogy mint ilyen dolgoknak a szerzői ezekkel a cselekedetekkel is érdemeket szereznek a kegyelemre. Így szaporodtak fel egykor a bűnbánattartást szabályozó törvények, melyeknek bizonyos nyomait az elégtételül szolgáló cselekedetekben most is magunk előtt látjuk.
Hasonlóképpen Isten parancsolata ellen cselekesznek az efféle hagyományok szerzői, amikor ételekre, napokra és hasonló dolgokra vonatkozó szabályokkal bűnné teszik azt, ami nem bűn, és a törvény szolgaságával terhelik meg az egyházat, mintha a keresztyének között a megigazulás kiérdemlése végett a Mózes-féléhez hasonló istentiszteletnek kellene lennie, melynek berendezését Isten az apostolokra és püspökökre bízta volna. Mert ilyesmit írnak némelyek, és úgy látszik, hogy a mózesi törvény példája bizonyos mértékben a pápákat is félrevezette. Innen származtak az olyan terhek, mint hogy halálos bűn, még ha mások nem botránkoznak is meg rajta, ünnepnapokon kézzel dolgozni, hogy halálos bűn a kiszabott imaórákat elmulasztani, hogy bizonyos ételek megfertőztetik a lelkiismeretet, hogy a böjtölés olyan cselekedet, mely alkalmas Isten kiengesztelésére, hogy a püspök vagy a pápa számára fenntartott esetekben a bűn nem nyerhet másként bocsánatot, csak a fenntartott jog tulajdonosának hozzájárulásával, holott maguk az egyházi törvények nem a bűnnek a fenntartásáról, hanem az egyházi büntetésnek a fenntartásáról beszélnek!
Honnan veszik a püspökök azt a jogot, hogy ilyen hagyományokkal terheljék meg a gyülekezeteket és kötözzék meg az emberek lelkiismeretét, holott Péter megtiltja (Apost. Csel. 15), hogy igát vessenek a tanítványok nyakába; Pál pedig azt mondja II. Korint. lev. 13: hogy a hatalom nekik építésre adatott, nem rontásra. Miért szaporítják tehát a bűnöket efféle hagyományokkal?
De vannak világos bizonyítékok, melyek szerint nem szabad efféle hagyományokat behozni a kegyelem kiérdemlése végett vagy azzal a feltétellel, mintha az üdvösségre szükségesek volnának. Pál Kol. lev. azt mondja: Senki titeket ne kárhoztasson az ételért vagy italért vagy az ünnepnapra vagy az újhold napjára vagy a szombatokra nézve. Továbbá: Ha meghalván a Krisztussal, megszabadultatok e világ rendeléseitől, miért terheltetitek magatokat, mintha a világban élők volnátok, efféle rendelésekkel: Ne fogd meg, meg se kóstold, csak ne is illesd. Melyek mind elvesznek a velük való élés által, melyek emberek parancsolatai és tanításai, melyek bölcsességnek látszanak.
Hasonlóképp Titushoz írott levelében [1. fejezet] nyíltan eltiltja a hagyományokat: Ne figyelmezzenek a zsidóknak hiábavaló beszédeire és az igazságot megvető emberek parancsolataira.
Krisztus is (Máté ev. 15) azt mondotta azokról, akik a hagyomány követeléseit hánytorgatják: Hagyjátok őket, vakok és vakoknak vezetői; egyúttal helyteleníti az ilyen istentiszteletet: Minden plánta, melyet az én Atyám nem plántált, kiszaggattatik.
Ha a püspököknek joguk van arra, hogy a gyülekezeteket megterheljék végnélküli hagyományokkal és megkötözzék az emberek lelkiismeretét, miért tiltja a Szentírás oly sokszor emberi hagyományok behozatalát és hallgatását? Miért nevezi azokat (I. Timót. lev. 4) ördögi tudományoknak? Vajon hiába volt-e ezekre nézve a Szentlélek intelme?
Ha tehát igaz az, hogy az olyan berendezések, amelyeket úgy hoztak be, mintha szükségesek volnának, vagy azzal a gondolattal, hogy alkalmasak a kegyelem kiérdemlésére, az evangéliummal ellenkeznek, akkor mindennek végső következménye az, hogy semmiféle püspöknek nem szabad ilyen vallási gyakorlatokat behozni vagy kötelezővé tenni. A keresztyén szabadságról való tanításnak ugyanis nem szabad a gyülekezetekben kivesznie, hogy t. i. a törvény szolgálata nem szükséges a megigazulásra, amint a Gal. levélben 5. r. írva van: Ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgálatnak igájával. Fenn kell tartani az evangélium főrészét, hogy a kegyelemben a Krisztusban való hit által ingyen részesülünk, nem pedig bizonyos emberi hagyományok megtartása vagy olyan vallási gyakorlatok révén, melyeket emberek hoztak be.
Miként kell tehát felfogni a vasárnap és hasonló templomi szokások jelentőségét? Erre a mieink azt felelik, hogy a püspököknek és lelkészeknek szabad olyan rendtartásokat behozni, melyek arra valók, hogy az egyházi élet rendjét biztosítsák, nem pedig arra, hogy azok révén kiérdemeljük a kegyelmet vagy eleget tegyünk bűneinkért, vagy megnyűgözzék az emberek lelkiismeretét azzal a gondolattal, hogy a kegyességhez elengedhetetlen dolgokról van szó, s bűnnel vádolják önmagukat akkor is, ha mások megbotránkoztatása nélkül sértik meg. Így Pál I.. Korint. lev. 11. elrendeli, hogy a nők födjék be fejüket, I. Korint. lev. 14., hogy rendben hallgassák meg a gyülekezetben a magyarázókat stb.
Illő dolog, hogy ilyen rendtartás legyen a gyülekezetekben a szeretet és a béke kedvéért, hogy az egyik a másikat meg ne botránkoztassa, hogy a dolgok rendesen és zavartalanul folyjanak a gyülekezetekben: úgy azonban, hogy az a rend az emberek lelkiismeretének terhére ne váljék, s azt ne gondolják, hogy az üdvösségre szükséges dolgokról van szó, se magukat bűnnel ne vádolják, ha megsértik anélkül, hogy másokat megbotránkoztatnának, – amint senki sem mondja, hogy az az asszony, aki födetlen fővel jelenik meg a nyilvánosság előtt, még akkor is vétkezik, ha senkit meg nem botránkoztat.
Ilyen módon kell megtartani a vasárnapot, a húsvétot, a pünkösdöt és hasonló ünnepeket és szokásokat is. Mert nagyon tévednek, akik azt állítják, hogy a szombatnap helyett az egyház határozatával hozták be a vasárnap megtartását úgy, mint szükséges dolgot. A Szentírás eltörölte a szombatot, mert azt tanítja, hogy miután nyilvánvalóvá lett az evangélium, minden mózesi szertartást mellőzni lehet. És mégis, mivel meg kellett állapítani egy bizonyos napot, hogy a nép tudja, mikor kell [közös istentiszteletre] összegyülekezni: világos, hogy az egyház erre a célra szánta a vasárnapot, mely, úgy látszik, jobban tetszett azért is, hogy az emberek példáját lássák a keresztyén szabadságnak és megtudják, hogy sem a szombatnak, sem más napnak a megtartása nem szükséges az üdvösségre.
Szörnyű viták folynak a törvény megváltoztatásáról, az Újtestamentum szertartásairól, a szombatnap megváltoztatásáról. Mindezek abból a hamis felfogásból származtak, hogy az egyházban a Mózes-féléhez hasontó istentiszteletnek kell lennie és hogy Krisztus az apostolokra és püspökökre bízta olyan új szertartások kigondolását, melyek az üdvösségre szükségesek. Ezek a tévedések akkor csúsztak be az egyházba, mikor a hit által való megigazulást nem tanították elég világosan. Némelyek azt vitatják, hogy a vasárnap megtartása nem alapul ugyan isteni jogon, de mégis annyiba veendő, mintha isteni jogon alapulna; azért megszabják, hogy ünnepnapokon milyen munkát szabad végezni és milyent nem. Az efféle vitatkozások mi egyébre valók, mint hogy behálózzák az emberek lelkiismeretét és megfosszák szabadságától? Jóllehet ugyanis megkísérlik a hagyományok enyhébb magyarázatát, az igazi méltányosság mégis elérhetetlen marad mindaddig, amíg a szükségesség feltevése fennáll; ez pedig elkerülhetetlenül fennáll, ahol és ameddig ismeretlen valami a hit által való megigazulás és a keresztyén szabadság.
Az apostolok elrendelték a vértől való tartózkodást. Ki tartja meg ezt most? És mégsem vétkeznek, akik meg nem tartják, mert maguk az apostolok sem akarták ilyen szolgasággal megterhelni az emberek lelkiismeretét, hanem csupán ideiglenesen mondották ki a tilalmat botrány elkerülése végett. Mert arra kell nézni abban a rendeletben, ami az evangéliumnak állandó akarata.
Alig van olyan egyházi törvény, amelyet pontosan betartanának, és sok egyházi törvény elévül nap-nap után még azoknál is, akik a legnagyobb odaadással védik a hagyományokat. Nem is lehet az emberek lelkiismeretén másképp segíteni, csak ha méltányossági szabályként érvényesül az, hogy az egyházi törvényeket azzal a tudattal tartjuk meg, hogy nem szükségesek az üdvösségre és hogy a lelkiismereten nem esik sérelem, ha a hagyományok megszűnnek.
De könnyen fenntarthatnák a püspökök a törvényes engedelmességet, ha nem szorgalmaznák olyan hagyományok megtartását, melyeket jó lelkiismerettel megtartani nem lehet. Most eltiltják a papokat a házasságtól, nem vesznek fel [a papirendbe] senkit, aki esküt nem tesz arra, hogy az evangélium tiszta tanítását nem akarja hirdetni. A gyülekezetek nem kívánják azt, hogy a püspökök saját méltóságuk rovására állítsák helyre a békét, bár jó pásztoroknak ezt is illenék megtenni. Csupán azon igazságtalan terhek megszüntetését kívánják, amelyeket mint újításokat az egyetemes keresztyén egyház szokása ellenére hoztak be. Lehet, hogy egyes berendezéseknek eleinte megvoltak az elfogadható okai; a későbbi időkbe azonban mégsem illenek bele. Világos az is, hogy egyes hagyományok tévedésen alapulnak. Azért a pápa kegyességéhez illő dolog volna, hogy azokat enyhítse, minthogy az ilyen változtatás nem ingatja meg az egyház egységét. Sok olyan hagyomány van ugyanis, mely az idők folyamán megváltozott, amint maguk az egyházi törvények mutatják. Ha tehát nem lehet könnyítést elérni olyan hagyományok tekintetében, melyeket bűn nélkül betölteni lehetetlen, azt az apostoli szabályt kell követnünk, mely azt parancsolja, hogy inkább kell engedelmeskedni Istennek, semmint az embereknek.
Péter megtiltja a püspököknek az uralkodást és a gyülekezetek fölött való hatalmaskodást. Most nem arról van szó, hogy a püspökök kezéből ki akarják ragadni a hatalmat, hanem az egyetlen dolog, amit tőlük kívánnak, az, hogy tűrjék meg az evangéliumnak tiszta tanítását és enyhítsék egynéhány olyan hagyománynak a megtartását, amelyet bűn nélkül nem lehet megtartani. Ha tehát semmit sem engednek, maguk lássák, hogyan adhatnak számot Istennek azért, hogy csökönyösségükkel okot adnak a szakadásra.
Forrás
