A Sákramentumokról | Kálvin János

2022.02.05. Off By neilnejmed

A keresztyén vallás alapvonalai.

Írta Noyoni Kálvin János

Basel

Mdxxxvi.

A sákramentumokról.

Most immár a sákramentumok értelmezésével kell foglalkoznunk, amelyekről valamelyes határozott tanfogalmat adni különös nagy érdekünk; amiből aztán meg fogjuk érteni azt is, hogy mi végre szereztettek; azt is, hogy miként kell azokkal most élnünk. Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy mi a sákramentum. – A sákramentum külső jegy, ami által az Úr az ő irántunk való jóakaratát szemünk elébe állítja és megpecsételi, a mi gyenge hitünk támogatására. Másként is meg lehet határozni; amely szerint az “Isten kegyelmének előttünk külső jegy által nyilvánvalóvá lett bizonysága”. Ebből azt is megértjük, hogy soha sincs sákramentum megelőző ígéret nélkül, sőt inkább mintegy függelékül van ehhez kapcsolva, arra a célra, hogy magát az ígéretet megerősítse és megpecsételje, és azt ránk nézve mintegy megbizonyítottabbá tegye oly módon, amint azt Isten a mi tudatlan eszünkre és érzéki gyengeségünkre nézve szükségesnek látja. Nem azért pedig, hogy talán magát az ígéretet erősítse meg, hanem inkább, hogy minket erősítsen meg abban. Mert hiszen Istennek ígéreteihez való hűsége önmagában elég szilárd és bizonyos, és jobb megerősítést úgy sem vehetne sehonnan, mint saját magából.

A mi hitünk azonban oly kicsiny és gyenge, hogy ha minden oldalról nem támogattatik és minden módon nem gyámolíttatik, mindjárt megrendül, bizonytalanná válik és ingadozik. És a könyörülő Isten, – minthogy mi érzékiek vagyunk, akik mindig a porban csúszva és az érzékin függve, semmit szellemileg fel nem fogunk, sőt megérteni sem tudunk, – a mi gyarló őrtelmünkhöz akként alkalmazkodik, hogy ezen érzéki elemek által is magához vezet minket, és azt, ami szellemi, magában az érzéki dologban szemlélteti velünk. Nem mintha az ilyen ajándékok mintegy belerakva volnának azon tárgyak természetébe, melyek a sákramentumokban nekünk elibénk adatnak, hanem azért, mivel ezeket Isten e jegyekben jelzette. – De nem kell hallgatni azok üres okoskodására sem, akik ezt mondják: vagy tudjuk, hogy az Isten igéje, mely a sákramentumokat megelőzi, az Isten igazi akarata, vagy nem tudjuk. Ha tudjuk: akkor a rákövetkező sákramentumból semmi újat sem tanulunk, ha pedig nem tudjuk: akkor úgysem fog a sákramentum minket arra megtanítani, lévén annak minden ereje és hatálya az igében. – Az ilyeneknek röviden ez legyen a felelet: a pecsétek, amelyeket az okmányokra és más nyilvános hivatalos iratokra tesznek, magukban véve semmik, aminthogy hiába volnának odatéve, ha a papirosra semmi sem volna írva; és mégis ugyancsak megerősítik és megpecsételik azt, ami írva van, midőn az iratra ráütik. – És még azt az ellenvetést sem tehetik, hogy ezt a hasonlatot csak az imént találtuk ki mi, hiszen maga Pál használta, pecsétnek (σφραγιδα) nevezvén a körülmetélkedést. (1) És ha az Úr az ő ígéreteit szövetségnek nevezi, és a sákramentumokat a szövetség jegyeinek: az emberek szövetségéből is lehet hasonlatot venni. (2) A disznó leölése (3) mit érne, ha szavak nem járulnának hozzá; helyesebben, ha meg nem előznék? Mert gyakran ölnek disznót minden mélyebb vagy magasabb misztérium (rejtett jelentőség) nélkül. Mit ér jobbot szorítani, mikor nem ritkán verekedésben is összefonódnak a kezek? De a hol a szóbeli megállapodás megtörtént: ott az ilyen jelképes cselekvények által a frigykötés cikkelyei valósággal szentesítést nyernek; jóllehet előbb már szóval megszerkesztettek, megállapíttattak és határozatokká lettek. A sákramentumok tehát gyakorló eszközök, amelyek Isten igéje iránt hitünkét bizonyosabbá teszik; és mivel érzékiek vagyunk: érzéki dolgok formájában adatnak nekünk, hogy így ami tunya felfogásunkhoz mérten neveljenek és – mint a gyermeket a nevelők – kézenfogva vezessenek bennünket. Ilyen értelemben nevezi Augustinus a sákramentumot “látható igének, mert Isten ígéreteit mintegy táblára írva mutatja és rajz alakjában és képben kidomborítva állítja elénk. Lehet még más hasonlatokat is felhozni, amelyek a sákramentumok mivoltát világosabban kitűntetik; például, ha azt mondjuk, hogy azok ami hitünknek oszlopai. Mert valamiképpen az épület, jóllehet a maga fundamentumán áll és azon nyugszik s mégis az aláépített oszlopokon biztosabban áll: Úgy a hit is, bár mint fundamentumon az Isten igéjén nyugszik, mégis midőn a sákramentumok hozzájárulnak, azokon, mint valami oszlopokon még szilárdabban áll. – Vagy nevezhetjük tükröknek, amelyekben Isten kegyelmének gazdagsága szemlélhető, amely ránk bőven kiárad. Mert azokban – mint már mondottuk is -maga-magát jelenti ki nekünk az Isten azon mértékben, a minőben a mi felfogóképességünk megismerheti; és az irántunk való jóakaratát bizonyítja meg. – Nem helyesen okoskodnak azok sem, kik ebből azt következtetik, hogy a sákramentumok nem Isten kegyelmének bizonyságai, mivel gyakran istentelenek is veszik, akik azonban még sem érzik semmivel kegyesebbnek Istent maguk iránt, sőt inkább súlyosabb kárhozatot vonnak magukra. Mert ilyen okoskodással az evangélium sem volna bizonysága az Isten kegyelmének, mivel azt is sokan hallják és megvetik; és végre maga a Krisztus sem, a kit igen sokan láttak és ismertek, de közülök csak kevesen fogadtak be. – Így tehát bizonyos, hogy az Úr az ő irgalmát és jóakaratának kegyelmét mind az ő szent igéjében, mind a sákramentumokban nyújtja. Ámde csak azok fogadják el, akik az igét is, a sákramentumokat is bizonyos hittel veszik. Éppen, mint a Krisztus is mindeneknek üdvösségére küldetett és adatott az Atyától, de nem mindenek ismerték meg és fogadták be. Mikor Augustinus valahol (a János evangéliumához írt magyarázatában) ezt meg akarta magyarázni, így szólt: az ige ereje a sákramentumban nyilvánvalóvá lesz, nem azáltal, hogy hirdetjük, hanem azáltal, hogy hisszük. (*) Megállapítottuk tehát, hogy a sákramentumokat Isten arra rendelte, hogy szolgálatára legyenek a mi hitünknek; ti. hogy azt táplálják, gyakorolják, öregbítsék.

Az ellenvetések, amelyeket sokan ezen felfogás ellen tenni szoktak, nagyon sületlenek és erőtlenek. Némelyek így szólnak: hitünk, ha jó: jobbá nem lehet, mert csak az érdemli meg a hit nevet, amely rendíthetetlenül, szilárdan, és állhatatosan Isten irgalmára támaszkodik.

Az ilyeneknek jobb volna az apostolokkal azért könyörögni, hogy az Úr öregbítse az ő hitüket, mint balgán oly tökéletes hittel kérkedni, aminőt a földön az emberek fiai közül még senki el nem ért és elérni nem fog. Mondják meg: milyennek tartják annak a hitét, ki ezt mondotta: hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek?! (4) Mert ez a hit is, bár csak kezdetleges, de jó hit volt; azonban a hitetlenség megszüntével lehetett jobb is. De hiszen nincs argumentum, amely biztosabban megcáfolná őket, mint saját lelkiismeretük. Mert ha elismerik magukról, hogy bűnösök, amit akarva – nem akarva el kell ismerniök: azt saját tökéletlen hitüknek kell tulajdonítaniok. De – fogják mondani – Filep azt válaszolta a komornyiknak, hogy megkereszteltethetik, ha teljes szívből hiszen. (5)

Mi helye van hát a keresztség általi megerősítésnek ott, ahol a hit betölti az egész szívet? – Ismét azt kérdem tőlük: nem veszik-e észre, hogy szívük jó részéből hiányzik a hit, avagy nem ismerik-e fel, hogy az napról-napra növekszik?! Valaki azzal dicsekedett, hogy ő folytonos tanulás közt öregedett meg. Óh, háromszor nyomorult keresztyének mi, ha minden előhaladás nélkül öregszünk meg, mikor hitünknek mindenik kor lépcsőjén át kell haladnia, amíg teljes férfikorra jut. (6) Így hát az előbb említett helyen “teljes szívből hinni”, nem azt teszi: “tökéletesen csüngeni a Krisztuson”; hanem csak ennyit: szívből és őszinte lélekkel bevenni őt. Nem: vele betelve lenni; hanem égő vággyal éhezni, szomjúhozni és utána sóhajtani. Ez ugyanis az Írás nyelvhasználata, hogy e kifejezéssel: “teljes szívből” azt jelzi,; hogy “őszintén és lélekből”. Ilyenek: “Teljes szívemből kereslek tégedet”, vagy ismét: “Vallást teszek rólad teljes szívemből” stb. (7)

Mások ismét így írnak: Ha a hit a sákramentumok által öregbíttetik: hiába adatott a Szentlélek; holott annak a feladata és munkája, hogy a hitet elkezdje, növelje és bevégezze. Ezekkel szemben bevallom magam is, hogy a hit sajátlag és merőben a Szentlélek műve; őáltala megvilágosíttatva ismerjük meg Istent, és az ő jóvoltának drága ajándékait, s az ő világossága nélkül a mi értelmünk annyira vak, hogy semmit sem láthat, és annyira érzéketlen, hogy a lelki dolgok közül semmit meg sem érezhet. Csakhogy Istennek azon egy áldása helyett, melyről ők beszélnek, mi hármat ismerünk. Mert először is az Úr az ő igéjével tanít és oktat minket; azután a sákramentumokkal megerősít, és végre az ő Szentlelkének világosságával megvilágítja értelmünket, és utat nyit a mi szívünkbe az igének és a sákramentumoknak, amelyek különben csak füleinket érintenék és szemeinket foglalkoztatnák, de bensőnket egyáltalában nem illetnék. Holott pedig a sákramentumok annyira erősítik a mi hitünket, hogy némelykor, amikor az Úr elvenni akarja bizodalmunkat azon dolgok iránt, melyeket a sákramentumokban megígért volt: magukat a sákramentumokat veszi el. Midőn Ádámtól a halhatatlanság adományát elvonja és megtagadja, azt mondja: ne szakítson az élet fájának gyümölcséből, hogy ne éljen örökké! (8) Mit hallunk?! Hát Ádám rothadatlanságát, melytől már elesett vala, vajon ez a gyümölcs visszaadhatta volna-e? Semmi esetre sem. Hanem ez annyi, mintha azt mondta volna Isten: hogy hiú bizodalomban ne ringassa magát, ha az én ígéretemnek jegyét kezében tartja: elvétetik tőle, ami a halhatatlanságra nézve valami reményt adhatna. Hasonlóképpen az apostol is, midőn az Efezusbelieket inti: emlékezzenek arra, hogy idegenek voltak az ígéretek szövetségében, kizárva Izrael polgárjogából, Isten nélkül és Krisztus nélkül: éppen ily felfogással használja e kifejezést: nem volt részük a körülmetélkedésben. (9) Ezáltal, fogalomcserével (metonymice) azt fejezi ki, hogy magából az ígéretből is ki voltak zárva azok, akik nem vették az ígéretnek jegyét. A másik ellenvetésükre pedig, amely szerint Isten dicsősége a teremtményekre megy át, ha azoknak ily nagy erőt tulajdonítunk, és így az megfelelő mértékben rövidséget szenved: világos a felelet: mi a teremtményekbe semmi erőt sem helyezünk. Mi csak azt mondjuk, hogy Isten olyan közvetítőket és eszközöket használ, melyekről előre látja, hogy céljának megfelelnek, hogy így az ő dicsőségére szolgáljon minden, miután ő Ura és szabad bírálója mindennek. Tehát, amiképpen kenyérrel és más táplálékkal táplálja a mi testünket; amiképpen a nap által világítja meg a mindenséget, és amiképpen a tűz által melegít, s mégis a kenyér, a nap, a tűz semmi, s csak annyiban valami, amennyiben ezen eszközök útján küldi nekünk az ő áldásait: szintúgy szellemileg a sákramentumok által táplálja a hitet, amelyeknek egyedüli hivatásuk az, hogy Isten ígéreteit nekünk szemünk elébe állítsák, hogy lássuk azokat. És valamint kötelességünk, hogy a többi teremtményekbe (amelyek Isten jóakaratából a mi használatunkra rendeltettek, és amelyeket felhasznál arra, hogy az ő jóságának adományait bő mértékben kitöltse ránk) semmi bizodalmunkat ne helyezzük, se pedig azokat a mi jóllétünk okának ne tekintsük, s ilyenek gyanánt ne magasztaljuk: szintúgy a sákramentumokba sem szabad bizodalmunkat vetni, sem pedig Isten dicsőségét ezekre átruházni; hanem elhagyva minden egyebet, hitünkkel és vallástételünkkel hozzá magához kell felemelkednünk, aki szerzője úgy a sákramentumoknak, mint minden más dolgoknak. Ha pedig magából a sákramentum szóból keresnének tévelygésüknek takarót: bizony nem teszik okosan. A sákramentum szó – azt mondják – bár sok jelentésben fordul elő megbízható iróknál: mindazonáltal csak egy van azok között, amely a jegyekhez illik, ti. amidőn azt az ünnepélyes esküt jelenti, amelyet a katona az ő hadurának tesz, midőn a hadseregbe lép. Mert amint az újoncok az által a katonai eskü (sacramentum) által, a hadúr iránt hűséget fogadnak, és magukat a hadi szolgálatra elkötelezik: úgy mi is a mi jegyeink által a Krisztust vezérünknek valljuk, és bizonyságot teszünk arról, hogy az ő zászlójá alatt harcolunk. Hasonlatokat is hoznak fel, amelyekkel a dolgot jobban megvilágosítják. Például: Valamint a rómaiakat a tóga különböztette meg a palliumos görögöktől, s valamint magukat az egyes római osztályokat saját jelvényeik különböztették meg egymástól; – a szenátort a lovagtól: a bíborpalást és félhold alakú papucs, s viszont a lovagot a plebejustól: a gyűrű –: hasonlóképpen viseljük mi is a magunk jelvényeit, amelyek minket a profán (nem keresztyén) világtól megkülönböztetnek.

Én azonban határozottan állítom, hogy a régiek, akik a jegynek a sákramentum nevet adták, távolról sem voltak tekintettel arra, hogy miként használták e szót a latin írók, hanem a saját céljuknak megfelelően ezt az új jelentést fűzték hozzá, amellyel egyszerűen ezt jelzik: “szent jegyek”.

Ha még tovább akarunk bizonyítgatni, látni való, hogy ezt a szót ugyanazon analógia szerint alkalmazták ilyen jelentéssel, mint a “hit” szót, annak a jelzésére, amire most használjuk. Mert bárha a hit (fides) (10) az ígéret beváltásában álló igazságot jelenti, mégis hitnek nevezték a bizonyosságot, vagy biztos meggyőződést, mellyel magáról az igazságról bírunk. Hasonlóképpen, bár az eskü (sacramentum) a katonáé, amellyel magát az ő hadurának elkötelezi: mégis a hadúrévá tették, amellyel a katonákat a seregbe felveszi. Így itt is. Az Úr ugyanis azt ígéri a sákramentumok által, hogy ő a mi Istenünk lesz, mi pedig neki népévé leszünk. – Hanem hagyjuk az efféle okoskodásokat, mikor sok, éspedig világos bizonyítékkal ki lehet mutatni, hogy nem akartak vele egyebet mondani, mint azt, hogy ezek szent és lelki dolgoknak a jegyei. – A hasonlatokat, melyeket felhordanak, elfogadjuk. De nem járulunk hozzá ahhoz, hogy ami a sákramentumokban másodrendű, ők azt elsőrendűvé, sőt egyedülivé tegyék. A fődolog pedig itt ez: hogy Istennél a mi hitünknek javára szolgáljanak; a második, hogy a mi vallástételünket bizonyítsák az emberek előtt. Ez utóbbi értelemben érvényesek amaz előbb tárgyalt hasonlatok.

Másfelől meg kell gondolnunk, hogy valamint ezek az emberek a sákramentumokat erejüktől megfosztják és azok célját merőben megfordítják: szintúgy megfordítva, vannak olyanok, akik, nem tudom miféle, titkos erőt tulajdonítanak a sákramentumoknak, amelyeket, hogy azokba Isten belé adott volna, sehol sem olvassuk. E tévelygéssel veszedelmesen megcsalatnak az együgyűek és tapasztalatlanok, mikor egyfelől arra taníttatnak, hogy ott keressék Isten ajándékait, ahol azok egyáltalán nem találhatók; másfelől pedig lassanként elvonatnak Istentől, hogy hiábavalóságok után futkossanak. Azok, akik ilyen tudományt hirdetnek, kétfélék. Az első csoportba tartozók azt tanították, hogy az új törvény sákramentumai, azaz azok, amelyek most a keresztyén egyházban használatban vannak, megigazítanak, és közlik a kegyelmet, csak halálos bűnökkel meg ne gátoljuk azt. E felfogás kimondhatatlanul végzetes és veszedelmes; éspedig annál inkább, mert századok óta, az egyháznak nagy romlására, a föld kerekségének nagy részén el van terjedve. Valóban e tévelygés határozottan ördögi. Mert amidőn a megigazulást hit nélkül ígéri: a lelkeket feltartóztathatatlanul romlásba és kárhozatba kergeti. Félrevezette pedig őket a sákramentumoknak azon túlzott magasztalása, amilyeneket gyakran olvasunk a régieknél, s amilyen Augustinusnál is ez: “A régi törvény (ótestamentum) sákramentumai csupán ígérték az üdvösséget: a mieink valósággal adják.” (11) Minthogy nem vették észre, hogy az ilyen és ehhez hasonló szólásformák csupán nagyítások (hyperbola): ők is saját túlhajtott képtelenségeiket tanították; hanem egészen más értelemben, mint a régiek írásai. Mert nem egyebet akart ott azzal Augustinus, mint amit másutt így ír: A mózesi törvény sákramentumai jelezték a Krisztust, a mieink pedig jelölik; (12) mintha mondaná: azok jelképezték, mivel még csak várták; a mieink pedig, mint jelenlevőt mutatják fel, aki már eljött. Ha e helynek közelebbi vizsgálatából könnyű erre az ítéletre jutni: még könnyebb abból a homíliából (prédikációból), amelyben nyíltan mondja: A zsidók sákramentumai csak a jegyek tekintetében különböztek a mieinktől, a dologra nézve azonban, amit jeleztek – hasonlók. Különböznek a látható jegyekben: de ugyanazonosak a szellemi erőben. (13)

Ennélfogva áll az, hogy a sákramentumoknak nincsenek más feladataik, mint az Isten igéjének. Ezek pedig: hogy nekünk ajánlják és előnkbe állítsák a Krisztust és benne a mennyei kegyelem ajándékait. De nem adnak és nem használnak másnak semmit, csak azoknak, akik hittel veszik.

A másik csoportba tartozók nem tévelyegnek annyira veszedelmes módon; de mégis tévednek. Mert ők azt hiszik, hogy valami titkos erők vannak a sákramentumokhoz hozzákötve és kapcsolva, úgyhogy azokban a Szentlélek kegyelemajándékai kerülnek kiosztásra, mint a bor a kehelyben; holott csak arra valók, hogy megbizonyítsák és megerősítsék Istennek hozzánk való jóakaratát; s nem is mennek ennél tovább, ha oda nem járul a Szentlélek, hogy elménket és szívünket megnyissa, és minket e bizonyság iránt fogékonyokká tegyen. Amikor is aztán az isteni kegyelem különféle és sokoldalú adományai is fényesen kitűnnek. Mert a sákramentumok mintegy hírnökök, amelyek nem hozzák, hanem hirdetik és megmutatják azokat, amelyeket az isteni nagy jóság nekünk adott. A Szentlélek, – akit nem a sákramentumok visznek különbség nélkül mindenkihez, hanem akit az Isten különösképpen küld az övéinek: – a Szentlélek az, aki az Isten kegyelmét magával hozza, aki a sákramentumoknak bennünk helyet készít, aki azt eszközli, hogy azok gyümölcsözzenek.

A sákramentum szó, aminő értelemben arról idáig beszéltünk, magában foglalja mind ama jegyeket, amelyeket csak az Isten az embereknek valaha kijelölt a végre, hogy őket ígéreteinek igazsága felől bizonyosokká és nyugodtakká tegye. Ezeket Isten némelykor természeti dolgokban mutatta meg, máskor pedig csudákban állította szem elé. Az elsőnek példái: Ádámnak és Évának az élet fáját adta az Isten a halhatatlanság zálogául, hogy bizonyosak legyenek afelől, míglen annak gyümölcséből esznek. (14) Továbbá Noénak és az ő utódainak a szivárványt adta jelül az égre, -hogy azután vízözönnel nem fogja elpusztítani a földet. Ezek Ádámra és Noéra nézve sákramentumok voltak. Nem minthogyha a fa másnak halhatatlanságot adhatott volna, amit saját magának sem adhatott, vagy minthogyha a szivárvány a vizek elzárására képes lett volna – ami különben sem egyéb, mint a nap sugarainak a szemben levő felhőkön való megtörése –: hanem azért, mert az Isten igéje azt a jegyet (karaktert) nyomta reájuk, hogy az ő szövetségének bizonyítékai és pecsétjei legyenek. Aminthogy azelőtt a fa fa volt és a szivárvány szivárvány; de amint az Isten igéjével megjelöltettek, új formát (jelentőséget) kaptak, hogy amik korábban nem voltak, azok legyenek.

Hogy pedig ezeket valaki hiábavaló beszédeknek ne tartsa: a szivárvány ma is bizonysága annak a szövetségnek, amelyet az Úr Noéval kötött; amelyre valahányszor csak rátekintünk, Istennek ezen ígéretét olvassuk abban, hogy a föld soha sem fog vízözön által elpusztíttatni. Azért ha valami bölcselkedő, hogy a mi hitünk együgyű voltát kinevesse, azt állítaná, hogy azok a különböző színek természetes úton keletkeznek a szemben álló felhőn megtörődő sugarakból: ezt készséggel elismerjük; de kinevetjük mi az ő balgaságát, ki nem ismeri el, hogy az Isten Ura a természetnek, aki az ő akarata szerint minden elemet felhasznál az ő dicsőségének szolgálatára. Hogy ha ő a napra, a csillagokra, a földre vagy kövekre ilyen emlékeztető jegyet nyomott volna: mindazok sákramentumok lettek volna reánk nézve. Mert hát miért van, hogy nem ugyanazon értéke van a tömb- és pénzzé vert ezüstnek, holott mind a kettő teljesen egyazon érc? Nemde mivel ennek csak az ő természeti minősége van meg, míg az a hivatalos jelvények rásajtolása által pénzzé lesz és új értéket nyer? És Isten az ő igéjével nem jelölhette-e meg a maga teremtményeit, hogy sákramentumok legyenek azok, amelyek korábban puszta elemek valának?!

A második fajtákra példák voltak: midőn a gyapjút harmattal öntözte, a föld pedig száraz maradt, s viszont a földet harmattal öntözte, a gyapjú pedig száraz maradt, hogy jelezze a Gideonnak ígért győzelmet; vagy amidőn a napóra mutatójának árnyékát tíz számmal hátravitte, megbizonyítandó az Ezekiás meggyógyulását. (15) Ezek, amennyiben azért történtek, hogy az illetők gyenge hitét támogassák és erősítsék: sákramentumok is valának.

Egyébiránt a mi feladatunk most az, hogy azokról a sákramentumokról beszéljünk különösen, amelyeket az Úr rendes sákramentumokul rendelt az ő egyházában, azért, hogy az övéit egy hitre és egy hitnek vallására táplálják. Azonban a sákramentumok nem csak a jegyeken, hanem a vallásos cselekvényeken alapulnak; vagy ha úgy tetszik, a jegyek, amelyek itt adatnak, vallásos szertartások. Úgyhogy a sákramentumokat így is határozhatnád meg: vallásos cselekvények, melyek által az Úr az ő népének hitét gyakorolni és megerősíteni akarja. Ezek pedig maguk is különbözők voltak, az idők különböző viszonyaihoz mérten, amint tetszett az Istennek ilyen vagy amolyan módon jelenteni ki magát az embereknek. Mert Ábrahámnak és az ő utódainak a körülmetélkedés rendeltetett; (16) amihez azután mindenféle tisztulások és áldozatok járultak a mózesi törvény szerint. Ezek voltak a zsidók sákramentumai egész a Krisztus eljöveteléig, amikor azok eltörültetvén, két sákramentum rendeltetett, amelyeket most a keresztyén egyház használ: a keresztség és az Úrvacsora. (17)

Azonban már ama régieknek ugyanaz volt a céljuk, amire most a mieink irányulnak, ti. hogy a Krisztushoz vezessenek és mintegy kézen fogva hozzá vigyenek; vagy inkább, hogy őt, mint valami képek, ábrázolják és előnkbe állítsák, hogy megismerjük. Mert, amint már fennebb kifejtettük, mintegy pecsétek azok, amelyek Isten ígéreteit pecsételik meg. Bizonyos pedig, hogy Isten soha semmiféle ígérétet nem adott az embereknek másként, hanem csak a Krisztusban; (18) hogy tehát Istennek valamely ígéretére megtaníthassanak: szükségképpen a Krisztust kell felmutatniok. Csak egy a különbség közöttük: amazok a megígért Krisztust vázolták, midőn még várják vala őt, ezek pedig az eljött és megjelent Krisztusról tesznek bizonyságot. Ezek, mihelyt részről-részre és jegyről-jegyre ki lesznek mutatva: sokkal világosabbakká válnak. Íme: a körülmetélkedés a zsidókra nézve szimbólum (jelkép) volt, hogy emlékeztesse őket arra, hogy valami embernek magvából származik, azaz az emberi természet meg van romolva, és így ki kell metszeni. Ezenkívül bizonyság és emlékeztető jegy volt, ami által erősítsék magukat. Ábrahámnak, a megáldott mag felől adott ígéretben, akiben megáldandók lesznek a földnek minden népei; akitől maguknak is várniok kell saját megáldatásukat. (19) Nos, amint Pál tanítja, ez az üdvözítő mag, a Krisztus volt; (20) akiben egyedül remélték, hogy vissza fogják kapni, amit Ádámban elveszítettek. Ennélfogva az volt reájuk nézve a körülmetélkedés, ami a Pál tanítása szerint (21) Ábrahámra nézve volt, ti. a hitből való megigazulásnak jegye; azaz, olyan pecsét, amely annál inkább megerősítse abban, hogy az ő hitüket, mellyel magát a magot várták, Isten nekik megigazulásul tulajdonítja. A mosakodások és tisztálkodások a saját tisztátalanságukat, undokságukat és fertelmes voltukat mutatták fel előttük, amelyekkel természetükben valának megfertőztetve. De egyszersmind egy más fürdőt is ígértek nekik, amely eltörli és lemossa minden szennyüket. (22) És ez a fürdő Krisztus vala, kinek vére által megtisztultunk, kinek sebei által meggyógyultunk. (23) Az áldozatok saját gyarlóságaikról győzték meg őket, és egyszersmind megtanították arra, hogy szükség van valami elégtételre, mellyel Isten igazságosságának leszámoljanak. Hogy lesz tehát valaha egy főpap, közbenjáró Isten és emberek között, aki vérének kiontásával eleget tesz Isten igazságosságának, és egy olyan engesztelő áldozat, amely elfogadtassék a bűnök bocsánatára. E főpap volt Krisztus, ki saját vérét ontotta ki, ki maga volt a véres áldozat. (24) Mert ő magát adta halálra, az Atyának engedelmeskedvén, amely engedelmessége által eltörlötte az emberek engedetlenségét, ami az Isten haragját kihívta volt. (25)

Ami a mi sákramentumainkat illeti, ezek Krisztust annyival világosabban állítják előnkbe, amennyivel világosabban jelentetett ki az embereknek azóta, amióta az Atya, amilyennek ígérte, valósággal olyannak is ismertette meg őt. Mert a keresztség nekünk arról tesz bizonyságot, hogy megtisztíttattunk és megmosattunk; az úrvacsora pedig, hogy megváltattunk; a víz jelképezi a megtisztulást, a vér az elégtételt. Ez mind a kettő feltaláltatik a Krisztusban, aki – mint János mondja, (26) – jött vérnek és víznek általa; azaz, hogy megtisztítson és megváltson. Ennek bizonysága az Isten lelke is; sőt három bizonyság van együtt: a víz, a vér és a Lélek. A vízben és vérben a tisztulásnak és megváltásnak bizonysága van; a Lélek pedig, a legkiválóbb tanú, erőssé teszi hitünket az ilyen bizonyságokban. Ez a magas titok világosan megmutattatott nekünk a Krisztus keresztfáján, midőn az ő szent oldaláből vér és víz folyt ki, (27) Amit ez okból joggal nevez Augustinus a mi sákramentumaink forrásának. (28) Hanem ezekről bővebben és részletesebben kell szólanunk!

Hivatkozások

(1) Római lev. 4,11.

(2) I. Mózes 6,18. 9,13. 17,10.

(3) Az áldomás. Ford.

(4) Márk 9,24.

(5) Apost. Csel. 8,37.

(*) In Joan. Tract LXXX. c. 3. [NF]

(6) Efezus 4,13.

(7) Zsoltárok 111,1. 138,1.

(8) I. Mózes 3,22.

(9) Efezus 2,11.

(10) “Fides” jelenti az adott szó és ígéret mellett kitartó hűséget, tehát az ígéret őszinteségét, megbízhatóságát, igazságát. Kálvin is előbb ilyen értelemben veszi. – Jelenti továbbá az ilyen ígéretbe, az ígéret igazvoltába, annak beváltásába vetett bizodalmat, bizonyosságot, biztos meggyőződést a beteljesedés felől. Ford.

(11) A 73-ik zsoltár magyarázatának bevezetésében.

(12) Levelek: 5.

(13) A 26-ik homilia János evangéliumáról.

(14) I. Mózes 2. 3. 9.

(15) Bírák 6,37-40; II Királyok 20,8-11; Ezsaiás 38,-.

(16) I. Mózes 17,10-.

(17) Máté 28,19. 26,26-28.

(18) II. Korinth. 1,20.

(19) I. Mózes 22,18.

(20) Gal. 3,16.

(21) Római 4,11.

(22) Zsidókh. 9,14; I. János 1,7; Mennyei Jelenések 1,5.

(23) Ezsaiás 53,3; I. Péter 2,24.

(24) Zsidókhoz írt levél.

(25) Filippi 2,8; Róm 5,19.

(26) I. János 5,6.

(27) János ev. 19,34.

(28) Gyakran olvasható ez Augustinusnál.

Forrás

4. A sákramentumokról, a keresztségről és Úrvacsoráról.; A KERESZTYÉN VALLÁS ALAPVONALAI.; ÍRTA: NOYONI KÁLVIN JÁNOS, BASEL, MDXXXVI.

http://leporollak.hu/egyhtori/kalvin/irasok/inst/KISINST0.HTM