A Házasság Felbonthatatlan Köteléke | Francesco De Lucia

2021.11.01. Off By neilnejmed

Francesco De Lucia – The Unbreakable Bond of Marriage

című cikke a CPRC (Covenant Protestant Reformed Church) publikációjában.

A CPRC Válásról és újraházasodásról szóló tana nem megegyező a Westminsteri hitvallásban vagy a II. Helvét Hitvallásban lévő tétellel. Azonos viszont Augustinus által kidolgozott, a reformáció előtti egyetemes (katolikus) konszenzussal, valamint az Anglikán, Brethren, CPRC, valamint több presbiteriánus, kongregacionalista, holland református és baptista egyházak nézeteivel.

Bevezetés

A házasságról szóló tanítás minden bizonnyal az egyik legszebb igazság, amelyet a Szentírás tanít. Nagy érdeklődésre talál minden keresztyén számára, legyen az fiatal vagy idős, és hatalmas gyakorlati jelentőséggel bír a keresztyének mindennapi életében, mind a már házasok, mind a házasságot fontolgató, nem házasok számára. A házasságról sok fontos dolgot kell mondani, és a keresztyén egyházban sok mindent elmondottak és el is mondanak róla.

Van azonban a házasságnak egy olyan aspektusa, amely különösen fontos, és amellyel különösen sokat kell foglalkozni, mivel manapság oly sokan borzasztó módon hibáznak ebben. Ez pedig a válás és az újraházasodás kérdése. Az ezzel kapcsolatos kérdésfelvetések ugyanis rendkívül súlyosak. Az ezekre adott helyes válasz örökkévaló jelentőséggel bírhat egy egyén vagy egy házaspár számára. Mit kellene tennie az olyan keresztyén házaspárnak (mint minden más házaspárnak), amikor a válás és újraházasodás nehéz és fájdalmas valóságát fontolgatja vagy kezeli? A házasságot valóban egy életre szólónak kell tekintenünk? A férj és feleség közötti házassági kötelékét Isten előtt felbonthatja-e vagy megszakíthatja-e bármi más, mint a fizikai halál? Megengedett-e az újraházasodás, és ha igen, milyen körülmények között? Hogyan kell ezeket a dolgokat szemlélni, amikor a házasságról gondolkodunk vagy azt fontolgatjuk?

Ezekre a nagyon fontos kérdésekre úgy fogunk választ adni, hogy először is megállapítjuk, mi a házasság a Szentírás szerint, majd pedig meghatározzuk, milyen következményekkel jár a válás és az újraházasodás. Kezdjük tehát először is azzal a kérdéssel: Mi a házasság?

A házasság … „amit Isten egybekötött”

A házasság egy férfi és egy nő közötti személyes, fizikai, pszichológiai, érzelmi és szellemi kötelék. Ezt a köteléket egyedül a Szentháromság Isten teremti meg. A házaspár nyilvános fogadalmat vagy esküt tesz, és egy testté válnak egy egész életre szólóan.1 Következésképpen ez azt is jelenti, hogy Isten kötelezi őket arra, hogy az életet annak minden vonatkozásában egységben éljék meg, gondolataikban, érzelmeikben, vágyaikban, céljaikban, cselekedeteikben, mint két olyan ember, akiknek ismerniük, szeretniük és keresniük kell egymást, és semmit sem szabad a másik nélkül elgondolniuk vagy cselekedniük. A házasság olyan szoros szövetség, amelyet Isten két ellentétes nemű ember között hoz létre, sőt, a legszorosabb kapcsolat, amelyet az ember valaha is megtapasztalhat. Olyan szoros, olyan kötelező, olyan erős, olyan átfogó és messzemenő ez az egyesülés, hogy amíg a házastársak egyike vagy mindkettőjük él, azt nem lehet felbontani.

De hol beszél a Szentírás ilyen értelemben a házasságról? A teremtéskor, az 1Mózes 2. könyvében, amikor Isten a porból megteremti a férfit, majd a férfiból az asszonyt, ott látjuk, hogy a házasság férfi és nő egy testté egyesülése, egy olyan egyesülés, amelyet egyedül Isten teremtett, ahogyan egyedül Ő teremtette a férfit és a nőt is. Miután megteremtette a férfiből az asszonyt, egyedül Ő vezette hozzá. Ezután az Istentől kapott bölcsesség és tudás révén felismertette Ádámmal, hogy ez az asszony, ellentétben az általa megnevezett állatokkal, „csont [az ő] csontjából és test [az ő] testéből”, vagyis az asszony tőle származik, hozzá hasonló, érte van, és az Atya arra szánta, hogy eggyé váljon vele (1Móz 2,18-25; I Kor 11,8-9; Ef 5,28-32). Isten megteremti és mintegy hozzá vezeti Ádám testének másik felét, hogy a nő örökre összekapcsolódjon vele. Így a férfi láthatóan „ragaszkodik” a feleségéhez, és a kettő „egy testté” válik (1Móz 2:24). A házasság, ahogyan azt a kezdetektől fogva látjuk tehát, egy férfi és nő közötti, teljes mértékben egyedül Isten által elgondolt és szabályozott szövetség. A teremtés által azt is megérthetjük, hogy minden olyan tett, ami azon kívül vagy az ellen irányul, amit Ő a házassággal kapcsolatban bevezetett, elgondolt és megtervezett, bűnnek számít. Az Úr Jézus Krisztus a házasságot az 1Mózes 2. könyvének történelmi beszámolójára hivatkozva határozta meg. Amikor ugyanis a farizeusok arra kérték, hogy válaszoljon a házassággal, válással és újraházasodással kapcsolatos kérdésükre, a házasság definíciójának megadásával válaszolt (Mt 19:1-9; Mk 10:1-12). Azt tanította, hogy ahhoz, hogy helyesen megértsük mi a házasság valódi természete, és mit von maga után a válásra és újraházasodásra nézve, nem a válásra vonatkozó (ideiglenes) mózesi törvényekre kell hivatkoznunk, „hanem” inkább „a teremtés kezdetéhez” kell visszamennünk (Márk 10:6; vö. Máté 19:8).2 Ezzel és ezáltal meghatározva a házasságot, gyakorlatilag kijelenti: „amit Isten egybe szerkesztett” – ez az, amit a házasság jelent, egyedül Isten tud összekapcsolni, egyesít kettőt egy testté, ahogy fentebb láttuk az 1Mózes 2. fejezetének leírásakor: „ember el ne válaszsza”. Itt az tehát az igazság, hogy a házasság egy olyan intézmény, amelyet egyedül Isten teremtett, és egyetlen testet alkotó egyesülés, amelyet egyedül Isten hozott létre, és ez nyilvánvalóan arra utal, hogy az emberek, egy közönséges átlagembernek nem szabad, sőt nem is volna képes ezt az egyesülést felbontani! Isten teremtette a házasságot; Isten kapcsolta őket egybe, teljesen a férfi és a nő közreműködése nélkül. Az ember így nem képes, vagy nincs is lehetősége arra, hogy elválasszon valamit, amit Isten teremtett. Ezért egyszerű ember nem is próbálkozhat meg vele! Ez lehetetlen lenne. Amit Isten összekötött, azt csak úgy lehetne szétválasztani, ha az Isten által egybekötött kettő közül az egyik meghalna. A halál pedig természetesen egyedül Isten kezében van (vö. 5Mózes 32:39; 2Királyok 5:7; Jel1:18). Egyedül Isten választja szét a halál által azt, amit Ő egybeszerkesztett (Róm 7:2; 1Kor 7:39).

A házasság spirituális valósága

Amikor Isten a teremtés kezdetén bevezette a házasságot, ezt végső soron azért tette, mert azt akarta, hogy az egy testet alkotó szövetség teremtményi módon valami magasabb rendű és magasztos dolgot tükrözzön: Istennek az egyházzal Krisztus által való egyesülését a kegyelem örök, felbonthatatlan szövetségében (kötelékében). A kegyelmi szövetséget Isten Krisztusban (a vőlegény) és egyháza (a menyasszony) között a Szentírás egyesülésként ábrázolja, és pontosan az emberi házassághoz hasonlítja, mind az Ó-, mind az Újszövetségben (vö. Ézs 16; Hós 2; Ef 5,28-32). Az Újszövetségben azt olvassuk, hogy Krisztus és az egyház eggyé válnak a Lélekben (I Kor 12). A Szentlélek az a kötelék, amely olyan szorosan összeköti őket, hogy egy testté (I Kor 12:12ff.; vö. 6:15-20) vagy egy hús-vér testté (Ef 5:30-32; vö. 1Móz 2:23-24) tegye őket.

Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó, hogy a Szentírás odáig terjed, hogy a földi házasságról már úgy beszél, mint „Krisztus és az egyház titkáról” (Ef 5,28-32), ezzel bizonyítva, hogy Isten gondolkodásában egy és ugyanazon nagy gondolatról van szó. Ez megdöbbentő módon arra tanít bennünket, hogy a földi házasság intézménye, ahogyan kezdetben létrejött, Isten által Krisztus és az Ő egyháza kapcsolatának teremtésszerű, típusos kinyilatkoztatásának és megnyilvánulásának volt szánva. Különösen és a legvilágosabban az újszövetségi kinyilatkoztatás után (például az Efézus 5-ben) arra kaptunk elhívást, hogy úgy tekintsünk a házasság teremtett rendjére, mint ami végső soron nem más, mint egy kép Krisztusról és az egyházról. Ez az egyesülés és kapcsolat Krisztus és az egyház között az Ószövetségben részben elrejtve és elfátyolozva maradt, de az Újszövetségben teljes egészében kinyilatkoztatott, mint az a végső valóság, amelyet a házasságokban Isten a teremtéstől fogva jelképül szánt. Nem lehet nem észrevenni több szembetűnő párhuzamot: ahogyan az asszony a férfiból, úgy az egyház Krisztusból lett kiemelve. Ahogyan az asszonyt egyedül Isten hozta a férfihoz, úgy az egyházat is egyedül Isten ellenállhatatlan kegyelme hozta Krisztushoz. Az Efézus 5-ben ismét azt mondjuk, hogy az egyház „testté lesz [Krisztus] testéből és csonttá [Krisztus] csontjaiból”. Ezek a szavak szó szerinti idézetek a férfi és a nő teremtéséről és a házasság intézményének leírásból az 1Mózes 2. fejezetből. E párhuzamokon keresztül Isten azt fejezi ki nekünk, hogy Ádám és Éva, valamint a házasság intézménye arra hivatott, hogy reprezentálja a Krisztus és az egyház egyesülését. Éppen ezért a Szentlélek az emberi házasság leírására használt igéket a kezdetekkor arra alkalmazza, hogy Krisztus és az egyház egyesüléséről beszéljen nekünk valamit. Elmondja nekünk, hogy a házasságnak mit kellett volna már a kezdetektől fogva megjelenítenie.

Ennek a titoknak a lelki jelentőségére támaszkodik az Efézus 5, hogy leírja az egymással házastársi kapcsolatban élő férfi és nő legalapvetőbb gyakorlati küldetését. Mert akik a házasság intézményében élnek és a házasság intézményét használják, azoknak úgy kell élniük és arra is vannak elhívva, hogy életükkel az egyesülésük alkotó módon tükrözze mindazt, ami a Krisztus és az Ő egyháza közötti házasság, és amit a 28-32. versek és a Szentírás más, a házasság kötelékében élő férjek és feleségek kötelességeit és hivatását szabályozó szakaszai szerint megvalósítanak. Ha a férj és felesége tökéletesen élne a házasság intézményében, még anélkül is, hogy tudnák, hogy az Krisztus és az egyház kapcsolatát képviseli (ahogyan ez Ádám és Éva esetében is így volt, amikor Isten megteremtette őket és házasságot kötöttek a bűnbeesés előtt), akkor teremtményi módon tükröznék ezt a csodálatos szövetséget. A hitetlenek és azok, akik nem tudnak Krisztusról, még mindig arra vannak felszólítva, hogy ne szegjék meg a hetedik parancsolatot. Még mindig arra hivatottak, hogy Isten házasságra vonatkozó törvénye szerint éljenek a házasságban, amelyet a lelkiismeretükben is megismertek (vö. Róm 2:14-15).

A kötelék felbonthatatlan

Ahhoz, hogy helyesen megértsük mindezek következményeit a házassági kötelék felbonthatatlansága, és így a válás és újraházasodás kérdését illetően, még egyszer meg kell vizsgálnunk az igazi, antitípusos házassági kapcsolatot, és figyelembe kell vennünk Isten mint férj és az egyház mint felesége viselkedését. Az egyház ugyanis nem úgy hűséges a férjéhez, mint ahogy kellene. Mint írják, „házasságtörést” követett el (vö. Ez 16; Hós 2), „paráználkodott”, és „szaladgál…szeretői után” (Hós 2,5). Isten, a férje, úgy látja és úgy tekinti bűneit, a parancsolat elleni vétkeit, mint paráznaságot és házasságtörést. Ez azért van így, mert a törvény határozza meg, hogyan kell viszonyulnia hozzá a szövetségben, hogy hűséges és neki tetsző legyen a házasságukban (vö. 3Mózes 26:15; 1Királyok 11:11; Zsoltárok 50:16; Hós. 8:1; Ézs 24:5; Iz. 16; stb.). De Hóseás és Ezékiel könyvéből azt látjuk, hogy Isten soha nem hagyja el a feleségét, hogy mást vegyen feleségül. Bár felbosszantják és feldühítik házasságtörései, és meg is fenyíti érte, mégis örökké tartó szeretettel szereti, és mindig helyreállítja szövetségi kapcsolatukat, megbocsátja bűneit, és még hűségesebbé teszi őt magához (Ez 16:60ff.; Hós 2:14ff.).

Ugyanígy egy földi férjnek, és még inkább egy keresztyén férjnek sem megengedett, hogy elhagyja feleségét – bármilyen súlyos is a hűtlensége – azzal a céllal, hogy egy másik nőt vegyen feleségül. Ahogyan Isten soha, semmilyen esetben sem hagyja el a feleségét, hogy másikat vegyen feleségül, úgy a keresztyén férfit, és ami azt illeti, minden férfit arra hívott el Isten és azért felelőssé is tesz, hogy soha ne hagyja el feleségét olyan céllal, hogy mást vegyen el. Azzal, hogy a férfi nem hagyja el feleségét, annak a célnak megfelelően cselekszik, amely az emberi házasságban mindig is megvolt, mert az Isten teremtményszerű képe Krisztus és az egyház vonatkozásában. Bármi, ami ezen túlmutat vagy ezzel ellentétes, az a házasság intézményének legalapvetőbb értelmének olyan állapotának megsértése és felrúgása, ahogyan azt Isten kezdettől fogva megalkotta és megteremtette. Nos, mint mondtuk, a cél az, hogy a házasság kötelékében a házastársak érzelmi, lelki, szellemi és fizikai közösséget élvezzenek. Ennek a közösségnek összhangban kell lennie Isten rájuk mint házastársakra vonatkozó akaratával, hogy ebben az egyesülésben és közösségben Krisztus és az egyház egyesülését és közösségét tükrözzék az igaz és felbonthatatlan házasságban, hogy ily módon dicsőítsék Istent!

Az egyik gyakori ellenvetés az, hogy a szexuális hűtlenség vagy elhagyás megtöri a házasság kötelékét két házas ember között. Általában valahogy így gondolkodnak: Ha a házastársam elhagy engem, és új életet kezd egy másikkal, akkor milyen kapcsolat, milyen kötelék fűzi őt már hozzám? Erre Isten válasza az Ő Igéjében egyszerűbb, mint gondolnánk: Miért gondolod, hogy a szexuális hűtlenség vagy elhagyás „megtöri” a két házastárs közötti köteléket? Egyszerűen nem teszi! Azért van ez így, mert a Szentírás szerint csak EGY dolog van, ami Isten szemében megszakítja a férfi és a felesége közötti köteléket, és ez a halál, az egyikük fizikai halála. Ez Isten nyilvánvaló bizonyságtétele az Igében (Róm 7:2; 1Kor 7:39). A hűtlenség, bármilyen súlyos és fájdalmas is legyen, csak megsérti, megrontja, meghamisítja, megbecsteleníti azt a bensőséges köteléket, amelyet Isten teremtett férj és felesége között, de nem szakítja meg, és soha nem is szakíthatja meg azt. Még kevésbé a hűtlen elhagyás vagy bármi más. Isten előtt, aki ezt a köteléket teremtette (1Móz 2; Mt 19), a férfi és felesége „egy test”, és az is marad amíg ennek az „egy testnek” egyik alkotóeleme meg nem hal. Ahogyan az Isten és menyasszonya, az egyház közötti igaz házasságban az ő házasságtörései nem tudják és nem is törik meg a köteléküket, így az igaz, választott egyház sincs végképp elvetve az Úr jelenlététől (Ez 16), ugyanígy Isten a házasságot is úgy tervezte és alkotta meg, hogy amikor kettőt az egy test kötelékében egyesít, akkor azt egy egész életre szólóan teszi! És arra hívja őket, hogy ezt meglássák és elhiggyék, és ennek megfelelően is éljenek!

Ezért van egy nagyon fontos különbség, amit szem előtt kell tartanunk a „megrontott” vagy „megsértett” kötelék, és a „felbontott” kötelék között. Még az alapfokú angol nyelv is előírja, hogy maga a „megrontott” szó nem jelentheti, és nem is jelenti azt hogy „felbontott”.3 A szexuális hűtlenség meg tudja rontani és meg is teszi (akár súlyosan is) a házasságot, azaz korrumpálja, de semmiképpen sem tudja ténylegesen megszakítani. Csak Isten, a halál által képes rá és az meg is teszi. Ilyen mélységű, erejű és jelentőségű az egy férfi és egy nő közötti, Isten által teremtett és kijelölt szövetség! Még egyszer mondjuk ki: Isten azért alkotta és tette a földi házasság egy testet öltő szövetségét olyan hatalmassá és felbonthatatlanná, mert minden emberi házassággal teremtményi és gyönyörűséges módon akarja megjeleníteni a közte és az Ő egyháza között Krisztusban lévő erőteljes, felbonthatatlan, mély, bensőséges, elválaszthatatlan, örökké tartó szövetséget.

1Korinthus 7:15 és Máté 19:9

Két – és csak két – ellenvetés van az Újszövetségben, amelyet a házasság bibliai eszméjének tagadására lehet bármilyen valószínűséggel felhozni. Az egyik az 1Korinthus 7:15-ből, a másik a Máté 19:9-ből származik. Különösen a protestáns reformáció óta tekintik ezeket a textusokat úgy, mint amelyek „kivételeket” jelentenek a házasság igazsága alól, ahogyan azt fentebb is láttuk. Ezen a ponton fel kell tennünk a kérdést: lehetséges-e, hogy a házasság nagyszerű, alapvető eszméjének, ahogyan az a férfi és nő kezdettől fogva való megteremtésében gyökerezik, ellentmondjon ez a két vers? Lehetséges-e, hogy a házasság, ahogyan eddig szemléltük, bármelyik esetben a halál előtt megszakítottnak tekinthető? A Máté 19:9-ből származó ellenvetésre fogunk válaszolni, miközben az 1Korinthus 7:15 valódi jelentését próbáljuk megállapítani. Ez utóbbi így hangzik:

Ha pedig a hitetlen elválik, ám váljék el; nem vettetett szolgaság alá a keresztyén férfiú, vagy asszony az ilyen dolgokban. De békességre hívott minket az Isten.

Ahhoz, hogy meghatározzuk ennek a versnek a helyes jelentését, elengedhetetlen, hogy először a szövegkörnyezetet nézzük meg. A 10. versben az apostol a hívő feleség esetét tárgyalja, és megparancsolja neki, hogy ne hagyja el férjét, mert arra hivatott, hogy a házassági kötelékben kapott gyakorlati hivatását a lehető leghűségesebben élje meg. Sőt, amennyiben elhagyná őt, azzal házasságtörést követne el (Mt 5,32).

A 11. versben találkozunk a feleségnek adott engedéllyel, amikor elválhat, de nem kapunk tájékoztatást arról, hogy milyen okból. A 10. versben azt halljuk, hogy amit az apostol a 10-11. versekben mond, azt nem ő parancsolja, hanem az Úr parancsolta. Az ortodox kommentátorokkal együtt úgy értelmezzük hogy amit Pál itt mond, az nem valami olyasmi, amit először nyilatkoztatott volna ki. Ez volt az Úr tanítása is e kérdésben a földi szolgálata idején. Így Lukács (16:18), Máté és Márk (fentebb már idéztük) is azt tanítják, hogy a hívő számára egyetlen és csakis egyetlen ok létezhet, amiért a hívő elhagyhatja házastársát: a házastárs részéről elkövetett házasságtörés. Az apostol itt egyszerűen megismétli azt, amit az Úr már másutt is tanított a válás kérdésében. Pál azt tanítja, hogy a feleség ne váljon el a férjétől, de egyben megadja neki az engedélyt, hogy elhagyja a férjét, elkülönüljön tőle. Bár az apostol nem mondja meg kifejezetten, hogy a feleségnek milyen okból van joga elhagynia a férjét, de arra következtethetünk, hogy ez az engedély csak házasságtörés esetén jár, mert ez volt az Úr tanítása is, ahogyan az evangéliumokban le van írva, és az apostol elmondása szerint az 1Korinthus 7:10-11-ben egyszerűen csak megismétli azt.

Most azonban figyeljük meg, hogy az apostol, folytatva az Úr e kérdésre vonatkozó tanításának megismétlését, folytatja a feleség hivatásának meghatározását, miután úgy határozott hogy elhagyja férjét az ő részéről történő házasságtörés okán: vagy maradjon házasság nélkül, vagy pedig béküljön meg vele. Harmadik lehetőség egyáltalán nem létezik. Nincs újraházasodás az „ártatlan fél” számára. Így, a Máté 19:9 esetleges részleges homályosságával kapcsolatos látszólagos probléma ellenére, önmagában véve és eltekintve más exegetikai megfontolásoktól, amelyeket magából a Máté 19:9 szövegkörnyezetéből hozzátehetnénk, és amelyek csak tovább erősítenék eddigi magyarázatunkat, a Máté 19:9 pontos jelentésének megállapításával kapcsolatos nehézség véglegesen megoldódik.4 Az 1Korinthus 7:10-11 értelmezi a Máté 19:9-et, és ezzel minden bibliahívő keresztyén számára véglegesen rendezi is annak valódi jelentését. Az 1Korinthus 7:10-11 által adott világossággal, apostoli tekintéllyel, magabiztosan állíthatjuk, hogy a Máté 19:9 határozottan nem azt tanítja, hogy a paráznaság miatt történő válás után az „ártatlan fél” újraházasodhatna. A kérdés tehát a következő: Készek vagyunk-e megelégedni és elfogadni a Máté 19:9 ihletett, apostoli értelmezését, amelyet az 1Korinthus 7:10-11 ad, vagy továbbra is kételkedni fogunk benne, vagy ami még rosszabb, ellentmondani neki?

Folytassuk tehát az 1Korinthus 7 elemzését. A 12. versben az apostol azt mondja, hogy ami onnantól kezdve következik, az olyasmi, amivel az Úr nem foglalkozott földi szolgálata során, hanem Pálra bízta, hogy a Szentlélek ihletése alatt ezen a ponton foglalkozzon vele (40. v.). Amit tehát az apostol itt elmond, azok is az Úr parancsai, ezúttal az apostol száján keresztül (vö. 14:37). Az 1Korinthus 7:12-13-ban tárgyalt eset egy hívő és egy hitetlen közötti vegyes házasság. Az ilyen esetekre vonatkozó ihletett, apostoli útmutatások a következők.

Abban az esetben, amikor egy egy hitetlen férjhez hozzáment hívő feleség, aki azt tapasztalja, hogy a férje szívesen élne vele annak ellenére is, hogy ő keresztyén, az Úr parancsa az apostol által így szól: El ne bocsássa azt! Ugyanez vonatkozik arra a hívő férjre is, aki hitetlen feleségével él együtt. A parancshoz hozzáadott ösztönzés az, hogy az Úr a hívő házastárs istenfélő magatartása révén megmentheti a hitetlen házastársát. Egy másik ok, amelyet a szöveg nem ad meg kifejezetten, de amely minden bizonnyal joggal kikövetkeztethető belőle az az, hogy az Úrnak vegyes házasságokból is vannak választott, lelki, szövetségi gyermekei (14. v.), akikre biztosan nem lenne jótékony hatással az a fájdalmas és nyomorúságos állapot, amelyet egy széthullott család teremtene számukra.5 A harmadik ok, amely részben az Úr által adott tanításokban rejlik, amelyeket az apostol feltételezi, hogy olvasói már ismernek (Mt 5,32), részben pedig már korábban, az 1Korinthus 7-ben (5. v.) is megfogalmazódott pedig az, hogy az ember a házastársát elhagyva kiteszi őt a szexuális hűtlenség kísértésének, és így nagy valószínűséggel házasságtörésre készteti őt.

Most következzék az 1Korinthus 7:15. A 15. versben egy olyan hitetlen esetéről van szó, aki NEM szívesen élne tovább együtt a hívő társával. Mit kell tennie a hívőnek? Eddig a hívő mindig azt az utasítást kapta, hogy ne hagyja el hitetlen férjét, vagy ne küldje el a hitetlen feleségét. Eddig a hangsúly azon volt, hogy a hívő ember arra hivatott, hogy a házasság kötelékében éljen és abban az egységben lakjon, amelyet Isten teremtett, még akkor is ha ezt az egységet nem élvezheti teljes mértékben, ha a két fél közül az egyik hitetlen. Itt azonban az apostol azzal az esettel foglalkozik, amikor a hitetlen nem szívesen élne már együtt a hívő házastárssal a házasság kötelékében. Mit tegyen ilyenkor a hívő? Továbbra is kötelessége neki, mint minden eddig tárgyalt esetben is, hogy teljesítse vele szemben a házastársi kötelességeit, hogy „neki tetsző legyen” vagy „gondoskodjon” róla (34. v.)? Ha egy pillanatra elméletben ezt feltételezzük, ez bizonyára azt is jelentené, hogy a hívőnek rá kellene kényszerítenie a hitetlent egy olyan kapcsolatra, amelyben (bűnös módon) ő már nem szeretne tovább élni. Mindezt elviselhetetlennek és abszurdnak is találná. Ami ebből következne, az egyszerűen egy folyamatos harc lenne a hitetlen között, aki nem szeretne tovább együtt élni a házastársával, és a hívő között, aki igyekszik együtt élni ővele! A hitetlen valószínűleg igyekezne megszabadulni is a hívő házastársától, esetleg ellehetetleníteni az ő életét, vagy távozásra kényszeríteni őt. A hívő akár odáig is eljuthat, hogy úgy gondolja, mindenáron együtt kell maradniuk, még akkor is ha ez azzal járna, hogy csak rabszolga lenne, és kötelessége lenne követnie házastársát, bárhová is menjen ő. Viszont Isten akarata azonban ilyen esetekben az, hogy ne próbáljunk meg ilyen lehetetlen és nyomorúságos utat követni. Isten felszólítása a hívőnek erre az esetre a hitetlent elmenni hagyni. Ne tekintse magát rabszolgaként hozzáláncolva, és nehogy azt gondolja, hogy mindenáron vele kell maradnia. Isten arra hívja az illetőt, hogy békességben éljen.6 Ha a hitetlen egy napon ugyanis meggondolná magát és visszatérne, a megbékélés még mindig lehetséges, hiszen a hívő tudja, hogy házasság nélkül kell maradnia, amíg a hitetlen él.7 Az újraházasodás lehetőségét csupán csak beleolvashatjuk a versbe. Mind a Szentírás általános tanítása, mind a fejezet olyan kontextuális olvasata, mint amit fentebb vázoltunk, tiltja az ilyen olvasatot; ez az eisegézis klasszikus esete.

Következtetés

Az egyház katolikus (egyetemes) konszenzusa az újszövetségi korszak első 1500 évében az volt, hogy a házasság egy Isten által teremtett, egy testet alkotó, egy férfi és egy nő közötti, emberek által felbonthatatlan szövetség. Csak Isten képes erre és teszi ezt meg a fizikai halál által. A protestáns reformáció után az egyház megosztottá vált a kérdésben: az anglikán egyház, a testvérgyülekezetek, és – fontos megjegyezni – a református egyházak egy része is a katolikus konszenzus mellett maradt, míg a legtöbb protestáns szakított azzal, ami a házasság felbonthatatlanságának létfontosságú kérdését illeti. Úgy véljük, hogy a protestantizmus azért tette ezt, mert a házasság igazságának néhány olyan megromlására adott reakciót, amely az évszázadok során bekúszott az egyházba, mint például a házasságot kegyelemközvetítő szentségnek tekintő nézet, vagy az a nézet, hogy az újraházasodás még az egyik házastárs halála után is tilos, vagy a papság házasságkötésének tilalma, és sok egyéb tényező miatt is.8 A két fő szentírási szakaszról, amelyre a protestáns reformátorok és mások az egyház régi álláspontjának esetleges revíziójának alátámasztására hivatkozva világossá vált, hogy az első az eisegézis klasszikus esete (azaz olyasmit beleolvasni egy szövegbe, ami egyszerűen nincs benne). Ez a téves értelmezés legalábbis részben az akkori problémák miatt merült fel, amint azt röviden megjegyeztük. A második szakasz (Mt 19:9), bizonyára nem mondhat ellent a Szentírás elsöprően világos tanúságtételének a párhuzamos evangéliumi szakaszokban. Továbbá, és ez meggyőző, a Máté 19:9-et a lehető legvilágosabban értelmezi az ihletett 1Korinthus 7:10-11 textus, tehát hogy az nem engedi meg a válás utáni újraházasodást.

A házastársat keresők számára tehát fő feladat olyan házastársat keresni, aki szívből hisznek a házasság szentírási igazságában, és aki el is kötelezi magát amellett, hogy azt minden következményében meg is éli, különösen a válás és az újraházasodás tekintetében. Azokat, akik már házasok, pedig bátorítani kell, hogy folytassák fontos hivatásukat, hogy hűségesen mutassanak valamit Krisztus és az Ő egyháza örökkévaló egyesülésének és közösségének csodálatos titkából. Azokat, akik (igazi) házastársukon kívül mással élnek együtt pedig arra buzdítunk, hogy ismerjék fel a házasság világos, szentírási értelmét és imádkozzanak Istenhez kegyelemért, majd hagyják el házasságtörésüket, és egy igaz egyház tanácsával és segítségével keressék a megbékélést módját egyetlen igaz házastársukkal, ha lehetséges, vagy maradjanak házasság nélkül. Azok számára, akik eltökéltek abban, hogy továbbra is ebben a bűnben maradnak pedig ne legyen többé semmilyen önámítás. A házasságtörők nem örökölhetik Isten országát (1Kor 6:9-10). Mivel Istent nem lehet megcsúfolni, hiábavaló az a kísérlet, hogy valaki azzal próbálja igazolni házasságtörő magatartását, hogy azt állítja, valóban megbánta bűnét és Isten megbocsátotta azt, ha valójában továbbra is házasságtörésben él. A bűnbánat nemcsak azt jelenti, hogy valaki megbánja, nemcsak azt, hogy gyűlöli, nemcsak azt, hogy megvallja a bűnét, hanem mindig azt is, hogy elhagyja a bűnös életmódját (Péld 28:13).

Fájdalmasan tudatában vagyunk annak is, hogy minden ember teljes romlottságából adódóan azonban nem mindenki kész vagy hajlandó befogadni a házasságról szóló tanítást, kivéve azokat, akiknek ez megadatik. De ugyanezen okból kifolyólag biztosak lehetünk és biztosak is vagyunk abban, hogy Isten kegyelme, amely csak az Ő választottaira jellemző, hatékonynak fog bizonyulni abban, hogy az Ő igaz népét arra késztesse, hogy meghallja Isten Igéjét a házasságról, annak a válásra, újraházasodásra vonatkozó következményeivel együtt. Aki tehát képes befogadni ezt az Igét, az fogadja be (Mt 19:11-12)!

1 A nyilvános fogadalom vagy eskü történhet egyházi vagy nem egyházi környezetben. Ami számít, az a nyilvános eskü (amelyet Isten jelenlétében tesznek, aki tanúja ennek az eskünek). Ettől a pillanattól kezdve a házaspár egy életre összekapcsolódik Őelőtte, és ennek megfelelően kötelesek együttélni (vö. 4Mózes 30:2; Példabeszédek 20:25; Prédikátor 5:2-6).

2 Az 5Mózes 24. fejezet értelmezéséhez és ahhoz, amit az Úr Jézus mond a válásra és újraházasodásra vonatkozó ideiglenes mózesi előírásokról abban az időben, lásd David J. Engelsma, Marriage: The Mystery of Christ and the Church (Jenison, MI: RFPA, 1998), 96-102. o..

3 Nézd meg a „megrontani” ige többféle jelentését. A „felbontani” nincs köztük.

4 Lásd például a CPRC Marriage Resources (CPRC Házassági források) című kiadványát.

5 Az 1Korinthus 7:14 helyes exegézisét lásd a „Szent gyermekek” című fejezetben.

6 A „szolgaság alatt” (AV) görögül fordított dedoulotai szó nem azt jelenti, hogy „nincs megkötözve”, hanem azt, hogy „nem áll rabságban”, ami egészen más! A „megkötözve” szóra használt görög szó más. Az 1Korinthus 7:15-ben használt szó a Szentírásban máshol is előfordul, és soha nem a házasságot jelöli (vö. ApCsel 7:6; Róm 6:18, 22; 1Kor 9:19; Gal 4:3; Titusz 2:3; 2Péter 2:19). A deo igét, amelyet helyesen „köteléknek” vagy „kötésnek” fordítanak, az 1Korinthus 7:2-ben használják. A deo azt jelenti, hogy összekötni, házasságban összekötve lenni; a douloo viszont azt jelenti, hogy rabságban lenni. A szakasz tehát nem azt mondja, hogy a hívő ember nincs többé összekötve a házasságban! Ez a gondolat nem szerepel a szövegben, és nem is illeszkedik a szövegkörnyezetbe, illetve nem is következik belőle. Mivel ez így van, a hívő nem házasodhat újra anélkül, hogy ezt a korábbi, még mindig fennálló köteléket meg ne rontaná, azaz ne élne házasságtörésben a házastársával szemben.

7 Milyen bonyolult és fájdalmas lenne az újraházasodott, elhagyott hívő helyzete, ha később hitetlen házastársa – talán még kereszténnyé válása után is – kibékülést keresne?

8 A történeti feldolgozást lásd Engelsma, Marriage: The Mystery of Christ and the Church, 145-229. o.

Forrás

Covenant Protestant Reformed Church: The Unbreakable Bond of Marriage; Francesco Lucia: https://cprc.co.uk/articles/unbreakablebond/