“Hogy azt tegyék, ami nem illik” – Matthew Henry

Matthew Henry

(1662. Október 18. – 1714. Június 22.)

Kommentár a Római Levél 1. Fejezetéhez

Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett. Magokat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával. Annakokáért adta is őket az Isten szívök kivánságaiban tisztátalanságra, hogy egymás testét megszeplősítsék; Mint a kik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett, a ki mind örökké áldott. Ámen. Annakokáért adta őket az Isten tisztátalan indulatokra; mert az ő asszonynépeik is elváltoztatták a természet folyását természetellenesre: Hasonlóképen a férfiak is elhagyván az asszonynéppel való természetes élést, egymásra gerjedtek bujaságukban, férfiak férfiakkal fertelmeskedvén, és az ő tévelygésöknek méltó jutalmát elvevén önmagokban. És a miképen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretökben megtartsák, azonképen oda adták őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek; (Római levél 1.)

II. Durva bálványimádásban éltek mindazok ellenére, hogy Isten megmutatta nekik önmagát; a 21-23., 25. versekben van ez leírva. Annál kevésbé csodálkozunk a természet által adott kinyilatkoztatás eredménytelenségén a pogány bálványimádásoknak megakadályozására, ha visszaemlékszünk arra, hogy még a Szentírás világossága által vezetett zsidók is, mennyire hajlamosak voltak bálványokat imádni; az emberek elfajzott fiai ily nyomorúságos módon merültek el az érzékek mocsarában. Figyeljük meg,

1. Bálványimádásuk rejtett okát, 21., 22. v. Ezért menthetetlenek, mivel ismerték Istent és abból, amit tudtak, könnyen következtethettek volna arra, hogy kötelességük őt és csakis őt imádni. Bár egyeseknek nagyobb világosságuk és ismereteik vannak, mint másoknak, mégis mindenkinek van elég értelme arra hogy menthetetlenné váljon a kérdésben. A baj azonban az volt, hogy (1.) Nem mint Istent dicsőítették őt. Vagyis az iránta való érzéseik, az iránta érzett félelmük vagy imádatuk nem tartottak lépést ismereteikkel. Istenként dicsőíteni Őt, azt jelenti hogy csakis Őt dicsőítjük; mert csak egy végtelen létezhet: de ők nem így dicsőítették Őt, mert más istenségek sokaságát állították fel. Őt Istenként dicsőíteni azonban azt jelenti, hogy Őt lelki imádattal imádni; Ellenben ők képeket készítettek róla. Istent nem Istenként dicsőíteni pedig egyet jelent azzal, hogy valójában egyáltalán nem is dicsőítjük Őt; Őt teremtményként tisztelni pedig azt jelenti, hogy dicsőítés helyett meggyalázzuk Őt. (2.) Sem hálákat nem adtak; általában véve nem voltak hálásak az Istentől kapott kegyelmekért (az Isten kegyelme iránti érzéketlenség a tőle való bűnös eltávolodásunk fő alapja); különösen is hálátlanok voltak azokért a felismerésekért, amelyeket Isten önmagáról kedveskedett nekik megmutatni. Mert azok, akik nem gyarapítják a megismerés és kegyelem eszközeit, joggal számíttatnak hálátlannak mindezért. (3.) Hisz az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, en tois dialogismois – vagyis gondolkodásukban és gyakorlati következtetéseikben. Nagy ismereteik voltak ugyan az általános igazságokról (19. v.), de nem volt arra értelmük, hogy azokat konkrét esetekre is alkalmazni tudják. Vagy az Istenről, világ teremtéséről, emberiség keletkezéséről és legfőbb jóról alkotott elképzeléseikben; mindezekben amikor is átléptek az egyszerű igazságokon, nagyon hamar ezernyi hiábavaló és ostoba képzelgésbe tévedtek. A filozófusok különböző szektái által alkotott számos vélemény és hipotézis is minderről megannyi hiú képzelgésnek bizonyult. Amikor az igazságot ugyanis elhagyják, a tévelygések in infinitum-infinitum szaporodnak. (4.) És az ő balgatag szívük megsötétedett. A szív ostobasága és gyakorlati gonoszsága elhomályosítja és elsötétíti az értelmi erőket és képességeket. Semmi sem hajlamosabb az értelem elvakítására vagy elferdítésére, mint az akarat és érzelem romlottsága vagy elkorcsosulása. (5.) Bölcsnek vallották magukat, de bolondokká lettek, 22. v. Ez sötét fényt vet azokra a filozófusokra is, akik a bölcsességek színlelői és hirdetői. Azok, akik a legburjánzóbb fantáziával rendelkeztek, amikor egy Isten eszméjét alkották meg maguknak, a legdurvább és legképtelenebb képzelgésekbe zuhantak bele: és ez is lett büszkeségük és önhittségük jogos büntetése. Mert megállapítható, hogy azok a legkifinomultabb nemzetek, amelyek a bölcsesség legnagyobb kérkedésében éltek, a vallás területén a legádázabb bolondokká váltak. A barbárok például a Napot és a Holdat imádták, ami minden más bálványimádás közül a leghitványabb dolog; míg a tanult egyiptomiak egy ökröt és egy hagymát imádtak. A görögök, akik bölcsességben felülmúlták ugyan őket, beteges dolgoknak és emberi szenvedélyeknek hódoltak. A rómaiak, akik mind közül pedig a legbölcsebbek voltak, a fúriákat imádták. Napjainkban a szegény amerikaiak is a mennydörgést imádják, míg a leleményes kínaiak pedig az ördögöt. Így nem ismerte meg a világ a bölcseség által az Istent, 1Kor 1,21. Ahogyan a bölcsességgel való hivalkodás súlyosbítja az ostobaságot, úgy a bölcselkedés büszke önhittsége sok ostobaságnak okozója. Ezért olvashatunk oly kevés filozófusról, aki áttért volna a keresztyénségre; és Pál prédikációját sehol sem nevették és gúnyolták ki annyira, mint a tanult athéniak között, ApCsel 17:18-32. Phaskontes einai – bölcsnek képzelvén magukat. Az Isten létének egyszerű igazsága ugyanis nem elégítette ki őket; azt hitték, hogy fölötte állnak mindezeknek és ezzel a legnagyobb tévelygésekbe zuhantak bele.

2. Bálványimádásuk külső megnyilvánulásai, 23-25. v. (1.) Istenképek készítése (23. v.), mindazokkal, amennyire abban csak elmerültek, az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték. Hasonlítsuk össze a Zsoltárok 106:20; Jer. 2:11 verseivel. Istenséget tulajdonítottak a legmegvetendőbb teremtményeknek és azok által kiábrázolták Istent. Pedig a legnagyobb megtiszteltetés, amit Isten valaha is az emberrel tett, hogy őt Isten képmására alkotta meg; de a legnagyobb gyalázat, amit az ember Istennek csak okozhatott, hogy Istent ember képmására formálta meg. Pont ez volt az amitől Isten oly szigorúan óva intette a zsidókat, 5Mózes 4:15 stb. Ennek ostobaságát mutatja be az apostol is az athéni prédikációjában, ApCsel 17:29. Lásd Ézs. 40:18, stb.; 44:10, stb. Ezt nevezik (25. v.) Isten igazságát hazugsággá alakításának. Ahogyan ez meggyalázta az ő dicsőségét, úgy hamisította meg az Ő lényét is. Így a bálványokat hazugságnak is nevezik, mert meghazudtolják Istent, mintha teste lenne neki, holott ő Lélek, Jer 23:14; Hós. 7:1. A [képek] ugyanis a hazugságnak tanítói, Hab 2:18. (2.) Ezzel isteni tiszteletet adnak teremtett dolgoknak: Imádták és szolgálták a teremtményt, para ton ktisavta – a Teremtő mellett. Hivatásukban ugyan birtokolták a legfelsőbb Numen-t, de a teremtménynek tanúsított imádatukkal valójában megtagadták őt; mert Isten vagy minden lesz, vagy semmi sem. Vagy még a Teremtő fölé emelve, áhítatosabb tiszteletet tanúsítottak alsóbbrendű istenségeiknek, csillagoknak, hősöknek, démonoknak, a legfelsőbb Istent elérhetetlennek vagy imádatuk fölött állónak képzelték. Maga a bűn éppen abban volt, hogy egyáltalán teremtett dolgokat imádtak; de a bűn súlyosbításaként említendő, hogy a teremtményt jobban imádták, mint a Teremtőt. Ez volt a pogány világ általános gonoszsága, ami beleforrt törvényeikbe és kormányzásukba is; ennek megfelelően még a közöttük lévő bölcsek is, akik ismerték és birtokolták a legfőbb Istent, és meg is voltak győződve többistenhitük és bálványimádásuk képtelenségéről és abszurditásáról, mégis azt tették amit az összes többi szomszédos nép is tett……

III. Isten ítélete rajtuk e bálványimádás miatt; nem számos ideiglenes ítéletet bocsájtott rájuk (a bálványimádó nemzetek voltak a világot meghódító uralkodó nemzetek), hanem lelki ítéleteket, amik a legbestiálisabb és legtermészetellenesebb vágyaknak szolgáltatta ki őket. Paredoµken autous – átadta őket; ez itt háromszor is megismétlődik, 24., 26., 28. v. A lelki ítéletek pedig minden ítélet közül a legsúlyosabbak és a leginkább rettenetesek. Figyeljük meg, hogy

1. Ki szolgáltatta ki őket. Isten adta át őket igazságos ítéletként, bálványimádásuk jogos büntetéseként – levéve a korlátozó kegyelem gyeplőjét – magukra hagyva – egyedül hagyva őket; mert az Ő kegyelme az övé, hisz Ő senkinek sem tartozik, tetszése szerint osztogathatja vagy meg is vonhatja kegyelmét. Hogy ez az átengedés Isten pozitív cselekedete-e vagy csak megengedő, azt az iskolák vitatkozásaira ráhagyjuk: de abban biztosak lehetünk, hogy az nem új dolog, amikor Isten saját szívük vágyainak adja át az embereket, erős tévtanításokat küld nekik, hogy a Sátánt is rájuk szabadítja, sőt, még akadályokba is ütközteti őket. És Isten mégsem válik a bűn szerzőjévé, hanem itt is végtelenül igazságos és szent; mert bár a legnagyobb gonoszság következik ebből az átengedésből, ennek vétke mégis a bűnösök gonosz szívére hárul. Ha ugyanis a beteg makacskodó, és nem hajlandó alávetni magát az előírt gyógymódoknak, hanem akaratlagosan is azt teszi, ami neki ártalmas, az orvos nem hibáztatható, ha lemond róla mint reménytelen állapotban lévőről; és az ezt követő összes halálos tünetet nem az orvosnak kell betudni, hanem magának a betegségnek és az ő ostobaságának vagy akaratosságának.

2. Hogy mire szolgáltatta ki őket.

(1.) A tisztátalanságra és méltatlan gondolkozásra [hajlamokra], 24., 26., 27. v. Azok, akik nem akartak a természet világosságának tisztább és kifinomultabb felismerésével törődni, amik Isten becsületének megőrzését szolgálják, joggal veszítették el azokat a durvább és kézzelfoghatóbb érzékeiket is, amelyek viszont az emberi természet becsületét hivatottak megőrizni. Az ember miután képes tisztességben élni, viszont az őt megteremtő Istent nem hajlandó megérteni, ezáltal rosszabbá válik, mint az elpusztulásra teremtett állatok, Zsolt 49,20. Így válik isteni engedéllyel az egyik a másiknak büntetésévé; de ez (ahogy itt van megírva) a saját szívük kívánságai miatt történik – ebben tehát minden bűn fel is róható. Azok, akik Istent meggyalázták, átadták magukat önmaguk megbecstelenítésére. Egy embert nem lehet ugyanis nagyobb rabszolgaságnak kiszolgáltatni, mint saját kívánságainak. Az ilyeneket, mint az egyiptomiakat (Ézs 19:4), egy kegyetlen úr kezébe adják. A természetellenes vágyaik így az ő tisztátalanságaik és hitvány vonzalmaiknak különleges példái, amelyek miatt sokan a pogányok közül, még azok közül is, akik bölcsnek hitték magukat, mint Szolón vagy Zénón, a természet világosságának legegyértelműbb és legnyilvánvalóbb diktátumai ellenére is annyira gyalázatosan viselkedtek. Sodoma és Gomorra azon kiáltó gonoszsága, amiért Isten poklot zúdított rájuk az égből, ezért nemcsak egy általánosan is gyakorolt, hanem bevallott bűné vált a pogány nemzeteknél. Talán az apostol különösen is a bálvány-istenük imádása során elkövetett utálatosságokra gondol itt, amikben a leghitványabb tisztátalanságokat írták elő isteneik tiszteletére; trágyadombi szolgálatot ganéj isteneknek: viszont a tisztátalan lelkek ezekben a szertartásokban gyönyörködnek. De a római egyházban is, ahol a pogány bálványimádást újjáélesztették, képeket imádnak és szenteket csakis démonok helyébe állítanak fel, ugyanezekről a förtelmekről hallunk, amik szemérmetlenül zajlanak pápai engedéllyel (Fox’s Acts and Monuments, 1. kötet, 808. o.), és nemcsak hogy általánosan mindenütt gyakorolják, hanem néhány bíborosuk igazolja és védelmezi is őket: ott is ugyanazok a lelki csapások vannak azonos lelki jellegű gonoszságokért. Lássuk meg tehát, hogy mekkora gonoszság is van az emberi természetben. Milyen utálatos és mocskos az ember! Uram, micsoda az ember, mondja Dávid; milyen hitvány teremtmény, ha magára hagyják! Mennyire rá vagyunk utalva Isten visszatartó kegyelmére, hogy az emberi természetünk becsületéből és tisztességéből bármit is meg tudjunk őrizni! Mert ha nem így lenne, akkor az emberi nemzetség, aki csak egy kevéssel lett alacsonyabb rendű az angyaloknál, az ördögöknél is sokkal alacsonyabb rendűvé alakulna át. Azt mondják, hogy ez volt a tévedésükért járó jutalom. Mert az egész föld Bírája helyesen cselekszik, és megfelelőségeket tart fenn bűn és annak büntetései között.

Forrás

Matthew Henry’s Commentary on the Whole Bible: https://biblehub.com/commentaries/mhcw/romans/1.htm