Hogy Azt Tegyék Ami Nem Illik | Matthew Henry

2021.10.16. Off By neilnejmed

Matthew Henry

(1662. Október 18. – 1714. Június 22.)

Nonkonformista puritán lelkész és író, aki Walesben született, de élete nagy részét Angliában töltötte. Legismertebb műve az Ó– és Újszövetség hatkötetes Bibliai kommentárja, az Exposition of the Old and New Testament.

Kommentár a Római Levél 1. Fejezetéhez

21Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett. 22Magokat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; 23És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával. 24Annakokáért adta is őket az Isten szívök kivánságaiban tisztátalanságra, hogy egymás testét megszeplősítsék; 25Mint a kik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett, a ki mind örökké áldott. Ámen. 26Annakokáért adta őket az Isten tisztátalan indulatokra; mert az ő asszonynépeik is elváltoztatták a természet folyását természetellenesre: 27Hasonlóképen a férfiak is elhagyván az asszonynéppel való természetes élést, egymásra gerjedtek bujaságukban, férfiak férfiakkal fertelmeskedvén, és az ő tévelygésöknek méltó jutalmát elvevén önmagokban. 28És a miképen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretökben megtartsák, azonképen oda adták őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek; (Római levél 1.)

II. Durva bálványimádásban voltak annak ellenére, hogy Isten felfedte nekik önmagát; a 21-23., 25. versekben van leírva. Annál kevésbé csodálkozunk e természet által adott kinyilatkoztatásnak eredménytelenségén a pogányok bálványimádásának megakadályozására, ha visszaemlékszünk arra, hogy még a zsidók is, akiket a Szentírás világossága vezetett, mennyire hajlamosak voltak az efféle bálványimádásokra; az emberek elfajzott fiai ilyen nyomorúságos módon merültek el az érzékek mocsarában. Figyeljük meg,

1. Bálványimádásuk rejtett okát, 21., 22. v. Ezért menthetetlenek, mivel ismerték Istent és abból, amit tudtak, könnyen következtethettek is arra, hogy kötelességük őt és csakis őt imádni. Bár egyeseknek nagyobb világosságuk és ismereteik vannak, mint másoknak, mégis mindenkinek van elég értelme arra hogy menthetetlenné váljon e kérdésben. A baj azonban az volt, hogy (1.) Nem mint Istent dicsőítették őt. Vagyis az iránta való érzelmeik, az iránta érzett félelmük és imádatuk nem tartott lépést a tudásukkal. Istenként dicsőíteni Őt, azt jelenti, hogy csak Őt dicsőítjük; mert csak egy végtelen létezhet: de ők nem így dicsőítették Őt, mert más istenségek sokaságát állították fel. Őt Istenként dicsőíteni azonban azt jelenti, hogy lelki imádattal imádni; Ellenben ők képeket készítettek róla. Istent nem Istenként dicsőíteni pedig egyet jelent azzal, hogy valójában egyáltalán nem is dicsőítjük Őt; Őt teremtményként tisztelni pedig azt jelenti, hogy nem dicsőítjük, hanem meggyalázzuk Őt. (2.) Sem hálákat nem adtak; általában véve nem voltak hálásak az Istentől kapott kegyelmekért (az Isten kegyelme iránti érzéketlenség az alapja a tőle való bűnös eltávolodásunknak); nem voltak hálásak különösen is azokért a felismerésekért, amelyeket Isten kedveskedett nekik magáról megmutatni. Mert azok, akik nem gyarapítják a megismerés és kegyelem eszközeit, joggal számítanak hálátlannak ezért. (3.) Hisz az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, en tois dialogismois – vagyis gondolkodásukban és gyakorlati következtetéseikben. Nagy ismereteik voltak ugyan az általános igazságokról (19. v.), de nem volt arra értelmük, hogy azokat konkrét esetekre is alkalmazni tudják. Vagy az Istenről, a világ teremtéséről, az emberiség keletkezéséről és a legfőbb jóról alkotott elképzeléseikben; az ilyen dolgaikban amikor is átléptek az egyszerű igazságokon, nagyon hamar ezernyi hiábavaló és ostoba képzelgésbe tévedtek. A filozófusok különböző szektáinak e dolgokról alkotott számos véleménye és hipotézise is megannyi hiú képzelgés volt. Amikor az igazságot ugyanis elhagyják, a tévelygések in infinitum-infinitum szaporodnak. (4.) És az ő balgatag szívük megsötétedett. A szívnek ostobasága és gyakorlati gonoszsága elhomályosítja és elsötétíti az értelmi erőket és képességeket. Semmi sem hajlamosabb az értelem elvakítására és elferdítésére, mint az akarat és az érzelmek romlottsága és elkorcsosulása. (5.) Bölcsnek vallották magukat, de bolondokká lettek, 22. v. Ez sötét szemmel néz a filozófusokra is, a bölcsességek színlelőire és hirdetőire. Azok, akik a legburjánzóbb fantáziával rendelkeztek, amikor egy Isten eszméjét alkották meg önmaguknak, a legdurvább és legképtelenebb képzelgésekbe zuhantak: és ez is lett büszkeségüknek és önhittségüknek a jogos büntetése. Mert megállapítható, hogy a legkifinomultabb nemzetek, amelyek a bölcsesség legnagyobb kérkedésében éltek, a vallás területén a legádázabb bolondok lettek. A barbárok például a Napot és a Holdat imádták, ami minden más bálványimádás közül a leghitványabb volt; míg a tanult egyiptomiak egy ökröt és egy hagymát imádtak. A görögök, akik bölcsességben felülmúlták ugyan őket, a beteges dolgoknak és az emberi szenvedélyeknek hódoltak. A rómaiak, akik mind közül pedig a legbölcsebbek voltak, a fúriákat imádták. Napjainkban a szegény amerikaiak is a mennydörgést imádják, míg a leleményes kínaiak pedig az ördögöt. Így nem ismerte meg a világ a bölcseség által az Istent, 1Kor 1,21. Ahogyan a bölcsességgel való hivalkodás súlyosbítja az ostobaságot, úgy a bölcselkedés büszke önhittsége sok ostobaságnak az okozója. Ezért olvashatunk oly kevés filozófusról, aki áttért volna a keresztyénségre; és Pál prédikációját sehol sem nevették és gúnyolták ki annyira, mint a tanult athéniak között, ApCsel 17:18-32. Phaskontes einai – bölcsnek képzelvén magukat. Az Isten létének egyszerű igazsága ugyanis nem elégítette ki őket; azt hitték, hogy fölötte állnak mindezeknek és ezzel a legnagyobb tévelygésekbe zuhantak bele.

2. Bálványimádásuk külső megnyilvánulásai, 23-25. v. (1.) Istenképek készítése (23. v.), amelyekkel, amennyire abban csak elmerültek, az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték. Hasonlítsuk össze a Zsoltárok. 106:20-at; Jer. 2:11-gyel. Istenséget tulajdonítottak a legmegvetendőbb teremtményeknek és azok által kiábrázolták Istent. Pedig a legnagyobb megtiszteltetés, amit Isten valaha is az emberrel tett, hogy őt Isten képmására megteremtette; de a legnagyobb gyalázat, amit az ember Istennek csak okozhatott, hogy Istent emberi képmásra formálta meg. Pont ez volt az, amitől Isten oly szigorúan intette a zsidókat, 5Mózes 4:15 stb. Ennek ostobaságát mutatja be az apostol is az athéni prédikációjában, ApCsel 17:29. Lásd Ézs. 40:18, stb.; 44:10, stb. Ezt nevezik (25. v.) Isten igazságát hazugsággá alakításának. Ahogyan ez meggyalázta az ő dicsőségét, úgy hamisította meg az Ő lényét is. Így a bálványokat hazugságnak is nevezik, mert meghazudtolják Istent, mintha teste lenne neki, holott ő Lélek, Jer 23:14; Hós. 7:1. A [képek] ugyanis a hazugságnak tanítói, Hab 2:18. (2.) Ezzel isteni tiszteletet adnak teremtett dolognak: Imádták és szolgálták a teremtményt, para ton ktisavta – a Teremtő mellett. Hivatásukban ugyan birtokolták a legfelsőbb Numen-t, de a teremtménynek tanúsított imádatukkal valójában megtagadták őt; mert Isten vagy minden lesz, vagy semmi sem. Vagy még a Teremtő fölé emelve, áhítatosabb tiszteletet tanúsítottak alsóbbrendű istenségeiknek, csillagoknak, hősöknek, démonoknak, a legfelsőbb Istent elérhetetlennek vagy az imádatuk fölött lévőnek képzelvén őt. Maga a bűn éppen az volt, hogy egyáltalán teremtett dolgokat imádtak; de e bűn súlyosbításaként említendő, hogy a teremtményt jobban imádták, mint a Teremtőt. Ez volt a pogány világ általános gonoszsága, ami beleforrt a törvényeikbe és kormányzásukba is; ennek megfelelően még a közöttük lévő bölcsek is, akik ismerték és birtokolták a legfőbb Istent, és meg is voltak győződve többistenhitük és bálványimádásuk képtelenségéről és abszurditásáról egyaránt, mégis azt tették, amit a többi szomszédos nép is tett……

III. Isten ítélete rajtuk e bálványimádás miatt; nem számos ideiglenes ítéletet bocsájtott rájuk (a bálványimádó nemzetek voltak a világot meghódító uralkodó nemzetek), hanem lelki ítéleteket, amelyek a legbestiálisabb és legtermészetellenesebb vágyaknak adta át őket. Paredoµken autous – adta őket; ez itt háromszor is megismétlődik, 24., 26., 28. v. A lelki ítéletek pedig minden ítélet közül a legsúlyosabbak és a leginkább rettenetesek. Figyeljük meg, hogy

1. Ki adta át őket. Isten adta őket igazságos ítéletként, bálványimádásuk jogos büntetéseként – levéve a korlátozó kegyelem gyeplőjét – önmagukra hagyva – egyedül hagyva őket; mert az Ő kegyelme az övé, hisz Ő senkinek sem tartozik, tetszése szerint adhatja vagy meg is vonhatja kegyelmét. Hogy ez az átengedés Isten pozitív cselekedete-e vagy csak megengedő, azt az iskolákra bízzuk, hogy vitatkozzanak róla: de abban biztosak vagyunk, hogy nem új dolog, ha Isten az embereket saját szívük vágyainak adja oda, erős tévtanításokat küldve nekik, hogy a Sátánt rájuk engedi, sőt, hogy akadályokba ütközteti őket. És Isten mégsem válik a bűn szerzőjévé, hanem itt is végtelenül igazságos és szent; mert bár a legnagyobb gonoszság következik ebből az átengedésből, ennek vétke mégis a bűnösök gonosz szívére hárul. Ha ugyanis a beteg makacskodó, és nem hajlandó alávetni magát az előírt eljárásoknak, hanem akaratlagosan azt teszi, ami neki ártalmas, az orvost nem hibáztatható, ha lemond róla mint reménytelen állapotban lévőről; és az összes halálos tüneteket, amelyek ezt követik, nem az orvosnak kell betudni, hanem magának a betegségnek és az ő ostobaságának és akaratosságának.

2. Hogy mire adta át őket.

(1.) A tisztátalanságra és méltatlan gondolkozásra [hajlamokra], 24., 26., 27. v. Azok, akik nem akartak a természet világosságának tisztább és kifinomultabb észrevételeivel foglalkozni, amelyek Isten becsületének megőrzésére irányulnak, joggal veszítették el azokat a nyersebb és kézzelfoghatóbb érzékeiket, amelyek az emberi természet becsületét is képesek megőrizni. Az ember, miután tisztességben tud élni, viszont nem hajlandó megérteni az őt megteremtő Istent, ezáltal rosszabbá válik, mint az elpusztulásra teremtett állatok, Zsolt 49,20. Így válik isteni engedéllyel az egyik a másiknak megbüntetőjévé; de ez (ahogy itt mondatik) a saját szívük kívánságai miatt történik – ebben tehát minden bűn fel is róható. Azok, akik Istent meggyalázták, átadták magukat önmaguk megbecstelenítésére. Egy embert nem lehet ugyanis nagyobb rabszolgaságnak kiszolgáltatni, mint saját kívánságainak. Az ilyeneket, mint az egyiptomiakat (Ézs 19:4), egy kegyetlen úr kezébe adják. A természetellenes vágyaik így az ő tisztátalanságaik és hitvány vonzalmaiknak különleges példái, amelyek miatt sokan a pogányok közül, még azok közül is, akik bölcsnek hitték magukat, mint Szolón és Zénón, a természet világosságának legegyértelműbb és legnyilvánvalóbb diktátumai ellenére is oly gyalázatosan viselkedtek. Sodoma és Gomorra kiáltó gonoszsága, amelyért Isten poklot zúdított rájuk az égből, ezért nemcsak általánosan gyakorolt, hanem bevallott bűné lett a pogány nemzeteknél. Talán az apostol különösen is a bálvány-istenük imádása során elkövetett utálatosságokra utal itt, amelyekben a leghitványabb tisztátalanságokat írták elő isteneik tiszteletére; trágyadombi szolgálatot ganéj isteneknek: viszont a tisztátalan lelkek az efféle szertartásokban gyönyörködnek. De a római egyházban is, ahol a pogány bálványimádást újjáélesztették, képeket imádnak és szenteket csakis démonok helyébe állítanak fel, ugyanezekről a förtelmekről hallunk, amelyek szemérmetlenül zajlanak a pápa engedélyével (Fox’s Acts and Monuments, 1. kötet, 808. o.), és nemcsak hogy általánosan gyakorolják, hanem néhány bíborosuk igazolja és védelmezi is őket: ott is ugyanazok a lelki csapások ezek azonos lelki jellegű gonoszságokért. Lássuk meg tehát, mekkora gonoszság van az ember természetében. Milyen utálatos és mocskos az ember! Uram, micsoda az ember, mondja Dávid; milyen hitvány teremtmény, ha magára hagyják! Mennyire rá vagyunk utalva Isten visszatartó kegyelmére, hogy az emberi természetünk becsületéből és tisztességéből bármit is meg tudjunk őrizni! Mert ha nem így lenne, akkor az emberi nemzetség, aki csak egy kevéssel lett alacsonyabb rendű az angyaloknál, az ördögöknél is sokkal alacsonyabb rendűvé alakulna át. Azt mondják, hogy ez volt a tévedésükért járó jutalom. Mert az egész föld Bírája helyesen cselekszik, és megfelelőségeket tart fenn bűn és annak büntetései között.

Forrás

Matthew Henry’s Commentary on the Whole Bible: https://biblehub.com/commentaries/mhcw/romans/1.htm