Janzenizmus II | Czakó Jenő

Cornelius Jansen (1585 – 1638)
részletek Czakó Jenő – Janzenizmus c könyvéből

Czakó Jenő, református lelkész, író:
Czmorek (Kétbodony, 1901. dec. 21. – Cegléd, 1958. aug. 5.)

Unigenitus bulla

„E bizottság két évi munkájának eredménye gyanánt 1713 szeptember 13-án megjelent az „Unigenitus kezdetű bulla, amely Quesnel könyvének 101 állítását ítéli el, részben mert kifejezetten janzenista felfogást képviselnek, részben pedig mivel egyéb bizonytalan és hamis állításokat tartalmaznak.

Néhány évvel korábban is, 1708 július 13-án, közzétett már XI. Kelemen egy bullát a Reflexiók tárgyában, amelynek címe: „Universi Dominici gregis”. A Krisztus nyájáért való felelősség indította őt arra, hogy a Szentírás épsége fölött őrködjék. Nem tűrheti tehát, hogy egyesek a jámborság és kegyesség örve alatt helytelenül magyarázzák azt. Ő Quesnel művét sokak kérésére megvizsgáltatta teológusaival s azok elítélendőnek és veszedelmesnek találták azt. Megtiltja tehát a könyv használatát.

Öt évvel később pedig megjelent ez a katolikus egyház történetében korszakot jelölő bulla, az Unigenitus.

Érdekes az, hogy milyen állításokat kifogásolt a bulla Quesnel könyvében. Az ú. n. tévelygő állításokat három nagy csoportba osztja:

1. A kegyelem mindenható módon működik; minden esetben hathatós és ellenállhatatlan; a nélkül az emberben csak gonosz van; az ószövetségi zsidók nem voltak az igazi kegyelem birtokában; s azok a keresztyének, akik a hathatós kegyelemtől meg vannak fosztva, még az Ószövetséghez tartoznak. Krisztus csak a kiválasztottak megváltója.

2. Az Isten természetfeletti szeretetén kívül minden más rossz; csak ez által reménykedhetik az ember Istenben, töltheti be a törvényt, lehet imádsága igaz. A bűnösnek még az imádsága is bűn.

3. Az egyházat csak az igazak és a kiválasztottak alkotják, és csak az ő hozzájárulásuk (consensus) ad tekintélyt a Főpásztor kiátkozó szavának. A mostani egyház zsarnoki módon uralkodik a keresztyének hitén és nem ismeri az igazságot. A Bibliát mindenkinek, még a műveletleneknek is olvasni kell; aki ettől eltiltja őket, a világosság fiait zárja el a világosság forrásától. Az igazságtalan átok nem zavarja meg a hivőnek a Krisztussal való közösségét; a látható egyházból kizárhat, de nem a láthatatlanból. (124)

Az elvetett állítások közül legyen itt néhány mutatóban:

2. állítás: „Jézus Krisztus kegyelme, mint mindennemű jó hathatós alapja, minden jócselekedethez szükséges”.

3. állítás: „Uram, hiába parancsolsz, ha te magad nem adod meg azt, amit parancsolsz”.

4. állítás: „Így tehát, Uram, minden lehetséges annak, akinek mindent lehetségessé teszel, hogy az ő benne működjék”.

8. állítás: „Csak annyiban tartozunk az újszövetséghez, amennyiben részesei vagyunk kegyelmi ajándékainak, amelyek elvégzik bennünk azokat, amiket Isten nekünk parancsol”.

9. állítás: „Krisztusnak kegyelme a legfőbb kegyelem, amely nélkül soha nem vallhatjuk meg Krisztust, s amellyel soha őt meg nem tagadhatjuk”.

26. állítás: „Semmiféle kegyelmet nem lehet elnyerni, csak hit által”.

27. állítás: „A hit a legelső kegyelmi ajándék és minden továbbinak forrása”.

62. állítás: „Aki a gonosztól csak a büntetéstől való félelem miatt tartózkodik, az elkövette azt szívében és már is vádlott az Isten színe előtt”. (Ez az állítás tehát az attritio értékét veti el.)

73. állítás: „Mi egyéb az egyház, mint Isten fiainak az ő kebelében maradtaknak, Krisztusban gyermekeivé fogadottaknak, a benne állhatatosaknak, az ő vérén megváltottaknak, az ő Lelkéből élőknek, kegyelme által mozgóknak és az örökélet kegyelmét váróknak közössége?”

74. állítás: „Az egyháznak, azaz a teljes Krisztusnak a testté lett Ige a feje és az igazi szentek a tagjai”.

91. állítás: „Az igazságtalan kiátkozástól való félelem soha ne akadályozzon meg bennünket abban, hogy kötelességeinket betöltsük; mindaddig nem hagytuk el az egyházat, még ha az emberek meggondolatlansága következtében az is a látszat, hogy kiűztek onnan, amíg Istenhez, Jézus Krisztushoz és az Ő egyházához szeretettel ragaszkodunk”. (125)

XI. Kelemen pápa Unigenitus bulláját a janzenisták is kiadták 1741-ben. Azonban az elítélt 101 állítással együtt kinyomatták a szentírási és az egyházi hagyományból vett párhuzamokat is. Ez a nyomtatvány egy „Megjegyzések” c. előszóval kezdődik. „Régen megmondtak, hogy Quesnelt elítélő bulla ellen írott legjobb vitairat maga az Unigenitus bulla. Nincsen a vallás kérdésében jártas hívő, aki ne döbbenne meg, amikor először adják kezébe olvasni azt a 101 állítást, amelyet a pápa, mint feltűnően rossz, hitetlen, káromló, eretnek és sok egyéb jelzőkkel illetett állításokat elítélt. Ez a bulla minden hivőhöz van intézve; olvasnia kell tehát azt minden egyesnek.” *” [127–130. o.]

……

„A tételeknek kongregációi vizsgálata közben nagyon sok jellemző dolog történt. A jezsuiták tulajdonképpen 155 gyanús állítást emeltek ki Quesnel könyvéből. S amikor a pápa csak 101 tétel felől állapította meg az eretnekséget, a jezsuiták ezt kifogásolták. Ekkor állítólag a pápa így szólt nekik: „Ti azt mondtátok, hogy több mint száz van benne. Megtartottam a mértéket. Nem ítélek el eggyel többet sem”. Ha ezek a szavak igazak, nagyon jellemzőek, mert viágosan mutatják azt, hogyan kezelték Rómában s tisztán vallási kérdéseket.” [134–135. o.]

……

A Janzenizmus Megfolytása

„Hiábavaló volt XIV. Lajos minden igyekezete, hogy a bullának a püspökök és a parlament ellenállásával szemben érvényt szerezzen. – Ilyen állapotban volt az ügy akkor, amikor XIV. Lajos 1715 szeptember 1-én meghalt.

A napkirály halála után néhány janzenistában még felpislákolt egy kis reménység. 1717 március 1-én négy francia püspök egy fellebbezést készített „ad Pontificem melius edocendum” és az egyetemes zsinathoz; hozzájuk csatlakozott Noailles bíboros is. A fellebbezésnek, természetesen, semmi eredménye nem lett. Azonban ezután a janzenistákst apellánsoknak (fellebbezőknek) nevezték.

Az Unigentiust, mint dogmatikai konstituciót XI. Kelemen 1718 szeptember 5-én újra megerősítette „Pastoralis Officiis” kezdetű bullájában, ez alkalommal kifejezetten az apellánsok ellen. E szerint, aki az Unigenitust nem hajlandó aláírni, azt kiközösíti kebeléből a római egyház. Az Unigenitus mellett a következő pápák (XIII. Ince, XIII. Benedek ér XIV. Benedek) is hasonló értelmű ünnepélyes nyilatkozatokat tettek.

Hogy mit jelentett az ultramontán-jezsuita álláspontnak ez a győzelme az egyéni vallásos lelkiismeret fölött, azt Harnack így jellemzi: „A hugenottákat kiűzték, a janzenistákat megtörték, vagy megsemmisítették: a francia nép most már Voltaire-re és az encyklopédistákra hallgatott. A jezsuitákat gyűlölte; és csak azért, mivel az istenfélelmet ki lehetett ugyan irtani, de nem az Istentől való félelmet, maradt meg ez a nép továbbra is ugyanennek a jezsuita egyháznak a tagja, amelyet egyébként gyűlölt és kigúnyolt”. (126) Enyhített ugyan valamit XIV. Benedek az Unigenituson akkor, amikor kijelentette, hogy mindaz katolikusnak számít, aki nyíltan nem száll azzal szemben (1756). Erre az időpontra azonban a bulla már nagyszerű munkát végzett. Ha akadt is itt-ott néhány janzenista lelkész, vagy püspök, maga s janzenizmus erre az időre megszűnt számottevő tényező lenni Franciaországban.

Quesnel a bulla megjelenése után még néhány évig harcolt ellene irodalmilag. Erejét azonban gyorsan fogyni érezte. Halálos ágyán azt mondta unokaöccsének, hogy „a jezsuiták rosszindulatú (outrageante) magatartása arra indított, hogy elkeseredetten védelmezzem azt, amit most is vallok”. A janzenizmus jövőjébe vetett hittel halt meg 86 éves korában, 1719-ben.

E közben a leglelkesebb janzenisták követték Quesnelt Hollandiába, ahol a holland ókatolikusok testvéri szeretettel fogadták őket. Az emigrált janzenisták fészke Utrecht lett. Miután Kodde Péter apostoli vikáriust a pápa felfüggesztette janzenizmusa miatt, az utrechti káptalan Steenhoven Kornélt választotta meg utrechti érsekké (1723). Választását XIII. Benedek pápa természetesen nem hagyta jóvá; mégis felszentelte őt Varlet Domokos babyloni címzetes püspök. Majd még két janzenista püspökség alakult: Haarlemben és Deventerben. Janzenista loyalitásukra jellemző, hogy minden püspökválasztásukat jelentették a pápának és jóváhagyását kérték. Feleletül azonban csak átkot kaptak. (127)

Azokra a janzenistákra, akik odahaza maradtak Franciaországban, rossz napok következtek el. Az üldözés nagyon gyakran vált ki rajongási tüneteket: a francia janzenisták közül snkan prófétai látmásokba és rajongásokba merültek, nyelveken szóltak, napirenden voltak közöttük az extatikus jelenetek. 1728 körül szóbeszéd tárgya volt Párisban az, hogy a Szent Medárd-temetőben egy janzenista papnak, de Páris Ferencnek sírjánál csodák történtek. Ennek következtében a temető és a csodatevő sír a janzenisták zarándokhelyévé lett. A Szent Medárd-i csodákka] kapcsolatban a janzenistákat convulsionaire-eknek (rajongóknak) nevezték. Cselekedeteik annyira nélkülözték a józanságnak minden jelét, hogy az értelmesebb janzenisták megtagadtak velük minden közösséget. Hogy a hatóságok véget vessenek a rajongásnak, kénytelenek voltak bezáratni a Szent Medárd-temetőt 1732-ben. Ezekben az időkben keletkezett a híressé vált epigramma:

„De par le roi, défense á Dieu.

De faire miracle en ce lieu.”.

(A király megtiltja, hogy ezen

a helyen Isten csodát tegyen.)”

[135–137. o.]

Tanulságok

„Íme, így áll előttünk a janzenizmus, mint egy hősi kísérlet arra, hogy az ókor és középkor dogmafejlődési vonalán végigment római egyházat visszavezesse fejlődésének egy korábbi állapotára: oda, ahol Ágoston állott. Ez a kísérlet eleve sikertelenségre volt ítélve. Részben azért, mert évezredes dogmatörténeti fejlődést lehetetlen volt meg nem történtté tenni. Ez a fejlődési folyamat átvezetett a scholasztikus teológián: Anselmuson, Aquinói Tamáson; felszívta a nominalista-aristotelesi teológia eredményeit, amely nagyon sok rokonságot mutat fel a pelagianizmussal; átvezet a hierarchikus szervezet és a pápai autokrácia kialakulásán. A helyzet és az erők alapos ismerete mellett nem lehetett várni azt, hogy a római egyház mint organizmus, megtagadja ezt a múltját; megtagadja jelenéből azt, ami leginkább lényegéből való: a pápai csalódhatatlanság kialakuló dogmáját, leghűségesebb és legodaadóbb támaszát, a jezsuita rendet – hittani, vagy kegyességi szempontból bármilyen kívánatosnak tűnnék is ez fel.

Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Krisztus egyháza, amelyért a legmagasabbrendű janzenizmus küzdött, két szörnyű malomkő között őrlődött. Egyik oldalon állt a molinista, laxarianus felfogás, amely minden eszközt felhasznált arra, hogy minél nagyobb tömegek lelkiirányítását tartsa a kezében és ugyanakkor minden erejével harcolt a pápa legfőbb tekintélyének és csalatkozhatatlanságának elismertetéséért: legserényebb katonái a jezsuiták voltak; a másik oldalon állott az állam-egyház rendszer, amely mindent az államérdek szolgálatába akart állítani. Az egyik párt a pápai jogokat, a másik a királyi és gallikán jogokat védte minden erejével. S vetélkedésüknek az igazi keresztyénség látta kárát. Ezeknek a körülményeknek a megértése és kellő értékelése nélkül nem lehet megértenünk a janzenizmust.

Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a janzenisták – saját meggyőződésünk szerint helytelenül értelmezett – loyalitásuknak áldozatai lettek. Amikor a pápa és a pápai kongregációk alapos vizsgálat után megállapították felőlük azt, hogy ágostonos és evangéliumi állításaik eretnekek, azaz a római egyház hivatalos álláspontjával nem összhangzók – ennek a megállapításnak az igazságát fel kellett volna ismerniük és le kellett volna számolniuk minden külső tekintéllyel és mindazzal, ami hitük és életstílusok kibontakozását megakadályozhatta. E ponton természetesen nem lehet elfeledkezni a XIV. Lajos-korabeli egyházpolitikai felfogásról, amely ilyen természetű: szakadár és forradalmi eretnekséget csírájában fojtott volna el. És ez a körülmény, ha nem történik is rá nyílt hivatkozás, óvatosságra intette a janzenizmus leghűségesebb és legbátrabb harcosait is.

További tehertétele volt a janzenizmusnak az a következetlenség, amelyet még Ágostontól vett át a sákramentumok tekintetében. Amikor felismerte, hogy a szabadító kegyelem ingyenvaló és mindenható, végig kellett volna gondolni e tétel minden következményét a sákramentumokra nézve is: hogy t. i. a kegyelmet még a sákramentum sem köti; annyira ingyenvaló, hogy még a sákramentumtól sem függ.

Jansenius és tanítványai Ágostonhoz és az Ágoston személyéhez kapcsolódó egyházi hagyományhoz való ragaszkodásuk miatt nem jutottak el Pál apostolig és a bibliai kijelentésig. Nem tehették meg tehát azt, amit a reformátorok tettek: hogy a hierarchikus egyház tekintélyével a Szenírás tekintélyét állítsák szembe. Mert ha ez megtörtént volna, ha alaposabban belemélyedtek volna Pál teológiájának a tanulmányozásába, a sákramentumoknak is lelki értelmezést adtak volna. Bár nem mellőzendő körülmény az, hogy mily nagy gondot fordítottak a hívők lelki magatartására a sákramentumra való készülésnél, mégis döntő náluk a sákramentum „ex opere operato” felfogása.

Végül végzetes volt a janzenizmusra nézve az, hogy összetévesztette a Krisztust a földi egyházzal. Ez nem annyira elméleti síkon, mint a gyakorlati síkon ismerhető fel. Még olyan független lelkek is, mint Pascal, aki semmiféle formulárét nem volt hajlandó aláírni s aki tagadta, hogy az öt kárhoztatott állítás eretnekség volna: tehát valóban nagy szakadék választja el őt a hivatalos katolikus felfogástól, utolsó szavaiban is úgy nyilatkozik, hogy üdvösségének biztosítékát abban látja, hogy az egyedül üdvözítő egyház kebelében és a pápával való közösségben hal meg.

Mindamellett a janzenizmus rendkívül erős impulzust adott a vallásos kegyességnek. Amikor az ősegyházhoz való visszatérést hangoztatta, nem annyira elvi és elméleti, mint inkább belső és lelki megújulásra gondolt. „A legmélyebb rokonszenvvel szemléli az ember az egészséges és mégis oly kilátástalan vállalkozást, amely az egyházat az egyháztól, a hitet a megszokás-keresztyénségtől, az erkölcsiséget a kifinomult és laza erkölcsi felfogástól szeretné megszabadítani.” (128) [137–140. o.]

(124) Kirsch: Kirchengeschichte, IV. köt. 94. l.”

Forrás

– A JANZENIZMUS EGYETEMES EGYHÁZTÖRTÉNETI TANULMÁNY, CZAKÓ JENŐ, CEGLÉD 1943

A Tiszántúli Református Egyházkerület Sajtóalapjának támogatásával.

Elektronikus kiadás: Németh Ferenc, www.leporollak.hu