Karácsony (1851)

Christmas

[a THE REFORMED PRESBYTERIAN MAGAZIN 1851. januári számából.]

Ez annak a napnak a neve, amelyen szokás szerint a római, bálványimádó miseáldozatot ünneplik Krisztus születésének tiszteletére. Amennyire ma megállapítható, e napot erre a célra először a római püspök tekintélye által különítették el a negyedik század vége felé, vagy az ötödik század elején.

Az alábbi okok hozhatók fel amellett, hogy a protestánsok miért nem tartják azt vallásos ünnepként:

1. Nem ismerjük el elrendelésének tekintélyét. Ha a karácsony vallásos megünneplése isteni parancs volna számunkra, vagy ha bizonyítékunk lenne az apostolok írásaiban arra, hogy ők maguk megünnepelték volna azt, vagy hogy az általuk alapított gyülekezeteket erre tanították volna, akkor kötelességünknek éreznénk e nap megtartását. Protestánsként azonban régen elvetettük a római pápa tekintélyét, és ma is teljesen visszautasítjuk az ő jogát arra, hogy akár lelkiismeretünk, akár magatartásunk felett törvényt szabjon.

A reformáció egyik alapvető elve volt – amelyet helyesnek tartunk, sőt az egyetlen biztonságos elvnek –, hogy mindazt el kell vetni, ami nyilvánvalóan emberi találmány, és így az egyházat mind tanításaiban, mind gyakorlataiban vissza kell vezetni az apostoli idők romlatlan egyszerűségéhez. Gyakran azonban megkérdezik: miféle kifogás emelhető a karácsony vallásos megünneplése ellen? Az imént említett, igen üdvös reformátori elv önmagában elegendő kifogás. Ha egyszer elkezdjük az egyházat isteni rendelés nélkül való ünnepekkel és szokásokkal megterhelni, ajtót nyitunk a korlátlan önkény előtt, és senki sem tudja megmondani, mi lesz ennek a vége. Mégis gyakran halljuk, a különös kegyesség látszatával: „Olyannyira illőnek tűnik megünnepelni áldott Megváltónk születését.” Igen, valóban – csakhogy nem szabad pusztán azért megsokasítanunk az ünnepeket, mert illőnek látszanak. Kisebb mértékben ugyanilyen illőnek tűnhetne Mózes, Péter, Pál és sok más kiváló férfiú születésének megünneplése is. Ha nem a Szentírás, hanem a mi ítéletünk a „helyénvalóságról” lesz a szabály, akkor nincs többé biztonság. Ki kell tartanunk a reformáció elve mellett, és meg kell maradnunk Isten igéjénél, különben azonnal a római romlottság régi országútjára lépünk. Ez veszélyes út, és az igazi bölcsesség az, ha teljesen távol tartjuk magunkat tőle.

2. Második okként azt hozzuk fel, hogy nem ismeretes, miszerint Krisztus december 25-én született volna. Láttunk már igen fáradságos és öntelten tudálékos kísérletet arra, hogy bebizonyítsák: a karácsony valóban az ő születésének igazi napja. Az igazság azonban az, hogy senki sem tudja, és egyetlen becsületes ember sem tesz úgy, mintha tudná, mely napon történt ez az esemény. A görög egyház január 6-án ünnepli, és semmi okunk sincs azt gondolni, hogy ez kevésbé közelítene az igazsághoz, mint december 25-e. Jóllehet tehát, ha a pontos nap ismeretes volna, talán helyeselhetnénk, hogy valamilyen különös figyelemben részesítsük, jelenleg semmi okát nem látjuk annak, hogy Urunk születését egyik napon inkább ünnepeljük, mint a másikon. Sőt gyanítjuk, hogy ez vezet el a kérdés helyes tanításához: tudniillik ahhoz, hogy a keresztyéneknek Isten kimondhatatlan ajándékát az esztendő minden napján ünnepelniük kell.

Ha Istennek az lett volna a szándéka, hogy Fia születésének különös eseményét az egyházban évenkénti ünnep által örök emlékezetben tartsák, gondviselésében gondoskodott volna arról, hogy e nap ne merüljön feledésbe. Az ő akarata az volt, hogy az a nap, amelyen Jézus feltámadt a halálból, a keresztyén szombatként megtartassék, és ezért különös világossággal tudatja velünk, hogy ez az esemény a hét első napján történt. Az ihletett történetíró azonban, amikor Urunk születésének elbeszéléséhez fog, nem közelíti meg az idő meghatározását ennél jobban: „És lőn az napokban…” (Lukács 2,1).

3. Ellenezzük továbbá a karácsony egyházi megtartását azért is, mert hisszük, hogy eredeti elrendelése mint keresztyén ünnep nemcsak felhatalmazás nélküli, hanem egyenesen gonoszság is volt.

Úgy csempészték be a vallásos szokások közé, sok más dologgal együtt, amelyekre alig képzelhető el más indok, mint a pogánysággal való kiegyezésre való készség. A tényállás egyszerűen ez volt. A római egyház éleslátása nem sokáig késlekedett felismerni, hogy a keresztyénség könnyű és általános elfogadásának legfőbb akadálya a világ természetes ellenszenve tanításainak és gyakorlatának egyszerűsége és tisztasága iránt. A birodalom régi pogányai igen nehezen mondtak le érzéki és testnek kedvező rendszerükről egy olyan vallásért, amely oly keveset kínált látványvágyuk és önkényeztetésük kielégítésére.

Az akkori egyházi „Salamonok” előtt felmerült az a gondolat, hogy a megtérés munkáját elő lehetne segíteni, ha a keresztyénséget formájában vonzóbbá, a népi ízléshez pedig kellemesebbé tennék. Röviden: ha az ügyben engedményt tennének, és az evangéliumot legalább félúton hozzáigazítanák a vonakodó bálványimádókhoz. Hiszen azok pompás templomokhoz, ünnepélyes szertartásokhoz, fényesen öltözött papsághoz, valamint számtalan ünnep- és fesztiválnaphoz voltak szokva. Így tehát – miként ma is sokan érvelnek a karácsony mellett, hogy az illő és semmiképpen sem kifogásolható – a római egyház vezetői is úgy vélték, hogy igen helyénvaló és egyáltalán nem kifogásolható a keresztyén rendszer megváltoztatása és „kijavítása” oly módon, hogy az a nép számára ízletesebb legyen.

Nem vádoljuk őket szándékos gonoszsággal, hanem súlyos ítélőképességi tévedéssel, amelybe nem estek volna bele, ha kellő tisztelettel viseltettek volna Isten igéje iránt, és helyes fogalmaik lettek volna az igaz vallás lelkiségéről. Sajnos azonban körükben már elterjedt az a tanítás, hogy a Szentírás nem az egyetlen szabálya a hitnek és az életnek, és a vallás lelkisége már teljesen elveszett követőinek nagy tömegében. Ilyen körülmények között az „átalakítás” munkája gyorsan haladt előre. A keresztyén gyülekezetek hatalmas és pompás templomokká duzzadtak. Az apostoli idők kevés és egyszerű rendtartása helyébe fenséges és lenyűgöző ceremóniák sokasága lépett. Az első prédikátorok szerény öltözékét fényes papi ruhák váltották fel, és minden elképzelhető alkalmat megragadtak pompákra, körmenetekre és ünnepségekre.

Hogy az átmenet a nép számára még könnyebb legyen, számos fő ünnepet éppen azokra a napokra tűztek ki, amelyeken addig a régi vallás ünnepeit tartották, és megparancsolták, hogy azokat ugyanazon szokásokkal üljék meg. Így történt ez a karácsonnyal is. A régi rómaiak Szaturnáliáik végén – amelyek december 19-én kezdődtek – annak a hónapnak 25. napján ülték meg Sol megszületésének ünnepét. Ezen az alkalmon koszorúkat és örökzöld ágakat hoztak az erdőkből, hogy feldíszítsék istenük templomát és oltárait, majd zajos sokaságban gyűltek össze, hogy a Szaturnália-orgiákat még nagyobb tobzódással zárják le.

Ezt a napot választották ki a Krisztus születésének tiszteletére rendelt keresztyén ünnep számára; és hogy a változás ne tűnjék jelentősnek, megtartották azt a gyakorlatot, hogy az egyházakat örökzöld ágakkal ékesítsék, és hogy a karácsony – a vallásos istentisztelettel összekapcsolva – a különös vigasság napja legyen. Így jutott el mindez a jelen időig – móka, bolondozás, örökzöldek és minden egyéb kíséretében! – Evangelist.

Forrás

Christmas.-1851-Anonymous.-An article explaining why Reformed Presbyterians do not celebrate “Christmas” and why you should not either, if you are a Christian.