A Tridenti zsinat határozatainak cáfolata (V. Az ötödik ülés) | Kálvin János

Kálvin János (1509 – 1564)

A TRIDENTI ZSINAT

HATÁROZATAINAK CÁFOLATA

1547.

FORDÍTOTTA: RÁBOLD GUSZTÁV, REF. FŐGIMN. TANÁR.

PÁPA

NYOMATOTT A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDÁBAN

1909.

részlet (57-82. o.)

A tridenti zsinatnak az 1546. év június hó 17. napján tartott ötödik ülésén hozott első határozat.

Hogy a mi katolikus hitünk, mely nélkül lehetetlenség Istennek tetszeni, megtisztíttatván a tévelygésektől, a maga romlatlanságában épen és csorbátlanul megmaradjon, és hogy a keresztyén népet mindenféle tudománynak a szellője meg ne rázkódtassa, mivel az a régi kígyó, az emberi nem örök ellensége, a sok baj között, melyek Isten egyházát a mi időnkben zavarják, az eredeti bűnről és annak ellenszeréről is nemcsak új meghasonlásokat támasztott, hanem a régieket is felkeltette: a szent, egyetemes és általános tridenti zsinat, mely a Szentlélekben törvényszerűleg gyűlt egybe, s amelyen az apostoli szék ugyanazon három követe elnökölt, hogy hozzáfogjon a tévelygők visszatérítéséhez, a Szentírás, a szent atyák s a legkiválóbb zsinatok bizonyságait és magának az egyháznak véleményét és megegyezését követve elhatározta és kijelenti, hogy az eredeti bűnről a következőket vallja.

Aki nem vallaná, hogy Ádám, az első ember, mikor Isten parancsát a paradicsomban áthágta, a szentséget és igazságot, amelyben teremtetett, azonnal elveszítette, s hogy ezen kötelességszegés által elkövetett bűnével Isten haragját és felháborodását vonta magára és alávettetett a halálnak, mellyel az Úr őt azelőtt fenyegette, s a halállal együtt a fogságnak is annak a hatalma alatt, ki a halál felett ezentúl uralkodott, ti. az ördögnek, és hogy Ádám a kötelességszegés ezen bűne által testileg és lelkileg egészen megromlott, az átkozott legyen.

Aki azt állítja, hogy Ádám kötelességszegése csak neki magának volt ártalmára és nem az ő utódainak is, s hogy az Istentől nyert szentséget és igazságot, melyet elveszített, egyedül önmagára nézve veszítette el, s nem ránk nézve is: vagy hogy ő az engedetlenség bűne által beszennyeztetvén, csak a halált és a testi büntetést származtatta át az egész emberi nemre, nem pedig a bűnt és a lelki halált is: az átkozott legyen, mivel ellentmond az apostolnak, aki ezt mondja: Egy ember által jött e világra a bűn, és a bűn által a halál és ekképpen minden emberre elhatott a halál, kiben mindnyájan vétkeztek.

Aki azt állítja, hogy Ádám ezen bűnét, mely eredetileg egy, és átterjedése által, nem pedig utánzás által származván át mindenekre, mindenkinek a sajátja, sem az emberi természet erői, sem más valami ellenszer által eltörölni nem lehet, hanem csakis a mi Urunk Jézus Krisztusnak, az egyetlen közbenjárónak érdeme által, aki a mi igazságunkká, megszentelésünkké és váltságunkká tétetvén, bennünket Istennel az ő vérében kiengesztelt; vagy aki tagadja azt, hogy magának a Jézus Krisztusnak érdeme az egyház által helyes alakban használt keresztség szentsége által úgy a felnőttekre, mint a kisdedekre is alkalmazható, az átkozott legyen. Mert nem adatott az ég alatt más név az embereknek, amelyben nekünk üdvözülni kellene. Innen van ez a mondás: Íme, az Isten báránya, íme, ki elveszi a világ bűneit; és ez: Mindnyájan, kik megkeresztelkedtetek, a Krisztust öltöztétek fel.

Aki azt állítja, hogy az újszülött kisdedeket, még ha megkeresztelt szülőktől származnak is, nem kell mindjárt a születésük után megkeresztelni: vagy azt mondja, hogy azokat ugyan a bűnök megbocsátása végett keresztelik meg, de Ádámtól az eredeti bűnből semmi sem szállott rájuk, amit az újjászületés fürdőjével kellene ismét jóvá tenni az örök élet elnyerése végett, következőleg őbennük a keresztségnek a bűnök bocsánatára való kiszolgáltatását nem igazinak, hanem tévesnek kell értelmezni: az átkozott legyen. Nem lehet ugyanis az apostol ezen mondását: „Egy ember által jött e világra a bűn és a bűn által a halál és ekképpen minden emberekre a halál elhatott, kiben mindnyájan vétkeztek,” máskép értelmezni, mint ahogyan a mindenütt elterjedt katolikus egyház mindig értelmezte. Ezen hitszabály miatt tehát az apostoloktól eredő hagyomány szerint a kisdedek is, kik önmaguktól még semmi bűnt sem követhettek el, azért kereszteltetnek meg valósággal a bűnök bocsánatára, hogy bennük az újjászületés által tisztuljon meg az, amit születésük által magukkal hoztak. Ha ugyanis újjá nem született valaki a víz és a Szentlélek által, nem mehet be az Isten országába.

Aki tagadja azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme folytán, mely a keresztségben átadatik, az eredeti bűnnel járó bűnösség elengedtetik, vagy azt állítja, hogy azt, ami a bűn igazi és valódi jellegével bír, nem töröltetik el egészen, hanem azt mondja, hogy csak kisebbedik, vagy nem esik beszámítás alá: az átkozott legyen. Az újjászülöttekben ugyanis semmit sem gyűlöl az Isten, mert semmi kárhoztatásuk sincs a halálra azoknak, kik a keresztség által Krisztussal együtt eltemetkeztek: kik nem a test szerint járnak, hanem mivel levetkőzvén a régi embert és felöltözvén amaz újat, mely Isten szerint teremtetett, ártatlanok, mocsoktalanok, tiszták, épek és Isten előtt kedvesek, Isten örököseivé, a Krisztusnak pedig örökös társaivá tétettek: úgyhogy éppen semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy az égbe menjenek. Megvallja azonban és érzi ez a szent zsinat, hogy megmarad a megkereszteltekben a vágyakozás, mint gyújtóanyag, mely ha a küzdelemre van is hátrahagyva, nem képes ártani azoknak, kik bele nem egyeznek, és a Krisztus kegyelme által férfiasan ellenállanak, sőt inkább a törvény szerint harcoló elfogja nyerni a koronát. Erre a vágyakozásra vonatkozólag, melyet az apostol néha bűnnek nevez, kijelenti a szent zsinat, hogy a katolikus egyháznak sohasem volt gondolatában bűnnek nevezni azért, mint ha az az újjászületettekben igazán és valóban bűn volna, hanem azért, mivel a bűntől ered és a bűnre hajlik. Aki pedig ellenkező véleményen van, az átkozott legyen.

Ugyanez a szent zsinat azonban kijelenti, hogy ebbe a határozatba, melyben az eredeti bűnről van szó, Máriát, Isten anyját, a boldogságos és szeplőtelen szüzet belefoglalni nem szándékozik, hanem meg kell tartani a boldog emlékű IV. Sixtus pápa ide vonatkozó rendelkezéseit az ezen rendelkezésekben foglalt büntetések alatt, és ezeket fel is újítja.

Ugyanezen ülés második rendelete.

Ugyanez a szent zsinat a pápák és a legkiválóbb zsinatok jámbor rendeleteihez ragaszkodván, azokat elfogadván és hozzájuk tévén, hogy a szent könyveknek az a mennyei kincse, melyet a Szentlélek a legnagyobb bőkezűséggel adott át az embereknek, elhanyagolva ne heverjen: elhatározta és elrendelte, hogy azokban az egyházakban, melyekben javadalom, évi járulék, vagy más bármi néven nevezett díjazás található, mely a szent teológia előadói számára van szánva, ott a püspökök, érsekek, prímások, vagy az illető helyek más elöljárói azokat, kik az ilyen javadalmat, évi járulékot, vagy díjazást élvezik, a jövedelem megvonásával is kényszerítsék és szorítsák arra, hogy ha képesek rá, akkor önmaguk, ha pedig nem, akkor a püspökök, érsekek, prímások, vagy az illető helyek elöljárói által választott és hozzáértő helyettes által magyarázzák és fejtegessék magát a Szentírást. Egyébiránt pedig az ilyen javadalom, járulék vagy díjazás csakis megfelelő egyéneknek adassék, akik önmaguktól is teljesíteni tudják ezt a feladatot; az az intézkedés pedig, amely másként történt, semmis és érvénytelen legyen.

Az érseki vagy püspöki egyházakban pedig, ha a város nagy és népes, valamint a káptalani egyházakban, melyek valamely neves vidéki városban vannak és semmiféle egyházmegyéhez sem tartoznak: ha ott nagyobbszámú papság van, ezekben ha semmiféle erre a célra rendelt ilyen javadalom, járulék, vagy díjazás nincsen, az első alkalommal bármiképpen – eltekintve a lemondástól – megüresedett javadalmat föltétlenül és állandóan erre a célra kell fordítani és rendelni. S amennyiben magukban az egyházakban erre semmi, vagy megfelelő javadalom nem volna, akkor maga az érsek vagy püspök valamely egyszerű javadalom kijelölésével (azonban az ezzel járó terhek végzésének kötelezettségével), vagy a saját városa és egyházmegyéje javadalmasainak a megadóztatásával, vagy más módon, amint azt megfelelőbben teheti, a káptalan tanácsának igénybevételével gondoskodjék arról, hogy a Szentírás olvasása megtartassék: mindazonáltal úgy, hogy más egyéb oktatásokat, melyeket a szokás, vagy másféle körülmény honosított meg, emiatt semmiképpen ne mellőzzenek el.

Az olyan egyházakban pedig, melyeknek csekély az évi jövedelme, s ahol a papság is, meg a nép is oly csekély számban vannak, hogy azokban a teológia előadását célszerűen megtartani nem lehet, legalább egy, a püspök által a káptalan tanácsának figyelembevételével kinevezendő tanító legyen, ki a papokat és más szegény iskolábajárókat ingyen tanítsa a nyelvtanra, hogy később, ha Isten engedi, magára a Szentírás tanulmányozására térhessenek át. S ennek a nyelvtantanítónak vagy valami kisebb javadalom jövedelmét jelöljék ki, s ezt kapja mindaddig, míg a tanítással foglalkozik, mindazonáltal magát a javadalmat a velejáró kötelezettségtől meg ne fosszák, vagy a káptalani, vagy a püspöki asztalról részesüljön illő ellátásban, vagy maga a püspök intézkedjék a saját egyházának és egyházmegyéjének megfelelőleg valami más módon, hogy ezt a jámbor, üdvös és eredményes gondoskodást valami mesterkélt ürügy alatt el ne hanyagolják.

A barátok kolostoraiban is, ahol az illően megtörténhetik, szintén meg kell tartani a Szentírás olvasását, és ha ezt az apátok elhanyagolják, az illető helyek püspökeinek legyen gondjuk arra, hogy ők mint apostoli kiküldöttek erre alkalmas módon rászorítsák őket.

A többi szerzetesek gyülekezeteiben pedig, melyekben a tudományok szépen virágozhatnak, szintén olvasni kell a Szentírást: és ezt az olvasást az egyetemes vagy tartományi káptalanok az érdemesebb tanítókra bízzák.

A nyilvános gimnáziumokban, hol ez az annyira megtisztelő és a többi valamennyi közül legszükségesebb oktatás eddig bevezetve nem volt, a legjámborabb fejedelmek és államok jósága és szeretete folytán a katolikus hit védelme és gyarapodása, valamint az igaz tudomány megőrzése és terjesztése végett szintén el kell rendelni: ahol pedig már elrendelték, de elhanyagolták, ott vissza kell állítani.

És hogy a jámborság örve alatt az istentelenség magvait ne hintsék el, ugyanez a szent zsinat elhatározta, hogy senkire sem szabad az ilyen akár magános, akár nyilvános oktatói tisztet rábízni anélkül, hogy előbb az illető hely püspöke a kiszemelt egyén életét, erkölcseit és tudományát meg ne vizsgálta és azt jóvá ne hagyta volna. Ez azonban nem értendő a barátok kolostoraiban alkalmazandó oktatókra.

Azok pedig, kik magát a Szentírást tanítják, amíg az iskolákban nyilvánosan tanítanak, és a tanulók, kik ezekben az iskolákban tanulnak, a közjog alapján nekik adományozott jövedelmek, vagyonok és javadalmak minden kiváltságainak teljes használatában és élvezetében maradjanak.

Mivel pedig a keresztyén államra nem kevésbé szükséges az evangélium hirdetése, mint az olvasása, és mivel ez a püspökök legfőbb kötelessége: azért ugyanez a szent zsinat elhatározta és elrendelte, hogy az összes püspökök, érsekek, prímások és az egyházak minden más elöljárói, ha törvényesen akadályozva nincsenek, maguk kötelesek a Jézus Krisztus szent evangéliumát hirdetni.

Ha pedig megtörténik az, hogy a püspököket és az előbb említett egyéneket ebben valami törvényes akadály gátolja, akkor az egyetemes zsinat rendelete szerint kötelesek az ilyen prédikációi kötelezettség üdvös végzésére alkalmas férfiakat szerezni. Ha pedig valaki ezt megtenni nem akarja, az szigorú büntetésnek legyen alávetve.

Azután az esperesek, plébánosok s az összes parókusok, vagy másféle lelkipásztorok, bármilyen címen bírják is az egyházakat, legalább vasárnap és ünnepeken maguk, vagy törvényes akadályoztatásuk esetén arra alkalmas egyének által legeltessék a gondjaikra bízott népet a saját tehetségükhöz és annak felfogásához mérten az üdvösség igéivel: előadván azokat amiket mindenkinek szükséges tudni az üdvösségre, hirdetvén előttük rövid és értelmes beszédben a bűnöket, amelyeket kerülniök és az erényeket, amikre igyekezniök kell; hogy az örök büntetést elkerülhessék és a mennyei dicsőséget elnyerhessék. Ha pedig valamelyikük ezt megtenni elmulasztja, még ha arra hivatkozna is az illető, hogy bármi oknál fogva ő ki van véve a püspök fennhatósága alól, és ha az egyházakat bármi módon is kivetteknek neveznék, vagy ha esetleg valamely az egyházmegye joghatóságán kívül eső kolostorhoz vannak is kötve és vele egyesítve, csak tényleg az egyházmegye területén legyenek, a püspököknek kell előrelátó pásztori gondoskodással lenni aziránt, hogy be ne teljesedjek ez a mondás: A kisdedek kenyeret kértek, és nem volt, ki törjön nekik. Tehát ha a püspöktől megintetvén, tisztüket három hónapon át nem teljesítették, egyházi fenyítékek által, vagy magának a püspöknek belátása szerint másként kényszeríttessenek erre, úgy pl., hogy a javadalmak jövedelméből addig bizonyos tisztességes díjazás adassék másnak, ki ezt a kötelezettséget végzi, míg az illető észretérvén, kötelességét maga nem teljesíti.

Ha pedig akadnak olyan plébániai egyházak, melyek semmiféle egyházmegyéhez nem tartozván, kolostoroknak vannak alávetve, s ha az apátok és szerzetes főnökök az említett dolgokat elhanyagolják; az illető érsekek, kiknek tartományában maguk az egyházmegyék vannak, e tekintetben mint az apostoli szék megbízottai, szorítsák őket kötelességük teljesítésére. S ezen határozat végrehajtását sem szokás, sem kiváltság, sem föllebbezés vagy ellenmondás és felfolyamodás meg nem akadályozhatja addig, amíg felülről az illetékes bíró, kinek a főbb pontokat és csak a tett igazságát tekintve kell eljárnia, az ügyet meg nem vizsgálta és ítéletet nem mondott.

A szerzetesek pedig, bármilyen rendhez tartozzanak is, hacsak saját elöljáróik az ő életük, erkölcseik és tudásuk felől vizsgálatot nem indítottak, s megelégedésüket ki nem fejezték s azok beleegyezését el nem nyerték, még a saját rendjük egyházaiban sem prédikálhatnak. S ha ezek beleegyezését elnyerték, mielőtt prédikálni kezdenének, személyesen tartoznak a püspökök előtt bemutatkozni és azok áldását kérni.

Az olyan egyházakban pedig, melyek nem az ő rendjükhöz tartoznak, saját elöljáróik engedélyén kívül bírniuk kell a püspök engedélyét is: ami nélkül ezekben a saját rendjükhöz nem tartozó egyházakban semmi szín alatt sem prédikálhatnak. Ezt az engedélyt pedig a püspökök díjtalanul kötelesek adni.

Ha pedig (ami távol legyen) a prédikáló tévelygéseket, vagy botrányokat hintene el a nép között, még ha a maga, vagy más rendnek a kolostorában prédikálna is: a püspök tiltsa, el az ilyennek a prédikálást. S hogy ha tévtanokat hirdetne, az ilyennel szemben a jog rendelkezése, vagy a helyi szokás szerint járjon el, még akkor is, ha maga a prédikáló arra hivatkozna, hogy ő általános vagy különleges kiváltságnál fogva nem tartozik a püspök joghatósága alá: ily esetben a püspök az apostoli tekintély alapján és mint az apostoli szék küldöttje járjon el. Gondjuk legyen azonban a püspököknek arra, hogy hamis felvilágosítások, vagy rágalmazások folytán egy prédikálót se zaklassanak, s hogy ennek jogos alkalma legyen az ilyenek miatt panaszt emelni.

Óvakodjanak azonfölül a püspökök, hogy senkinek azok közül, akik bár névleg szerzetesek, mégis a kolostoron kívül és a kötelességeiknek való engedelmességgel nem törődve élnek, sem a világi papok közül senkinek, hacsak előttük nem ismeretesek, s erkölcseik és tudományuk felől meggyőződve nincsenek, bármiféle kiváltságokra való hivatkozás mellett se engedjék meg az ő városukban és egyházmegyéjükben a prédikálást addig, míg maguk a püspökök ezen dolog felől meg nem kérdezték a szent apostoli széket, amelytől ilyen kiváltságokat valószínűleg nem csikarnak ki, hacsak az igazság elhallgatásával és határozott hazugsággal nem.

Az alamizsnakezelők pedig, akiket egyszerűen alamizsnásoknak is neveznek, bármilyen állapotú emberek legyenek is, semmiképpen sem maguk, sem más által prédikálni ne merjenek, az olyanokat pedig, kik ezzel ellenkezőleg cselekesznek, a püspökök és az illető helyek elöljárói, mindenféle kiváltságok dacára is, alkalmas eszközökkel tartsák teljesen féken.

Továbbá ez a szent zsinat elhatározta és elrendeli, hogy a legközelebbi ülés a szent Jakab apostol ünnepét követő csütörtökön legyen és tartassék. (1)

Az ötödik ülés első határozatáról.

Hogy legyen ebben a határozatban valami olyan, ami az előszónak megfelel, az első négy pontot az egyház régi és helyes tudományából veszik kölcsön, amiről persze, hogy semmi vita sem volt. Rosszindulatú cselekedetnek tűnik fel tehát az, hogy az előszóban azt mondják: ők azokat a civódásokat akarják megszüntetni, amelyek mostanság keletkeztek. Mire való volt hát – kérlek – oly sok átkot eldörögni? Hacsak tán azért nem teszik ezt, hogy a tudatlan emberek elhiggyék, hogy valami okuk volt erre, mikor pedig semmi sem volt. Az ötödik pontban, ahol már a maguk dolgaival lépnek fel, a saját módjuk szerint kezdenek eljárni: azaz a saját álbölcseik duruzsolását erőszakolják, és védik nyakasan. Átkot mondanak arra, aki tagadná, hogy a keresztségben egészen eltöröltetik az, ami a bűn tulajdonképpeni jellegével bír, és azt tanítaná, hogy az csak kisebbedik, vagy beszámítás alá nem esik. Ravaszul belekeverik itt a dologba a „kisebbedés szót,” amelyről tudják, hogy gyűlöletes, mert a pelagiánusok is ezzel vádolták meg Ágostont. Hagyjanak fel hát ezzel a „kisebbedés”-sel. Mi azt állítjuk, hogy a keresztségben a bűnnel járó bűnösség egészen eltöröltetik; úgyhogy ami maradványa a bűnnek még fennmarad, az beszámítás alá nem esik. Hogy egészen világos legyen a dolog, idézzék emlékezetükbe az olvasók azt, hogy a keresztséggel járó kegyelem kétféle: mivel abban felajánltatik nekünk a bűnök bocsánata, és az újjászületés. A bűnök megbocsátására vonatkozólag azt tanítjuk, hogy az teljesen megtörténik; az újjászületésre vonatkozólag pedig azt, hogy az csak megkezdődik, és az egész életen át folyton halad előre. Ezért a bűn valóban megmarad bennünk, s a keresztség nem is törli el azt egy nap alatt, hanem mivel eltörli a bűnösséget, azért beszámítani való nincsen semmi. Semmi sem világosabb ennél az okoskodásnál! Lássuk hát, miért sújtja ezt átokkal a zsinat?! Az újjászületettekben – mondják a tiszteletreméltó atyák – semmit sem gyűlöl az Isten. Ha ezt megengedem is nekik, vajon az következik-e ebből, hogy nincs semmi sem, ami gyűlöletre méltó, és nem inkább az, hogy azért nem gyűlöl semmit, mivel azt, amit joggal gyűlölhetne, megbocsátja? Az apostolnak az a bizonyítéka ugyanis, amibe ők kapaszkodnak, hogy semmi kárhoztatásuk nincsen azoknak, kik a Jézus Krisztusban vannak (Róm. 8,1), teljesen mimellettünk szól, mivel ezen szavakkal az apostol nem veszi ki a bűn alól a hívőket, mintha ők tiszták és minden bűntől mentek volnának, hanem csak a bűnösség alól oldja fel őket azért, mivel a bűn alatt görnyedezőket az a vigasz támogatja, amit előbb felemlített, s amiről később, mint majd látni fogjuk, bővebben is szól. Hozzáteszik még azt, hogy semmi sincs, ami megakadályozná őket abban, hogy a mennyországba menjenek. Ezt elismerem: de nem azért, mintha semmi sem akadályozná őket, hanem azért, mivel, ha Krisztus ártatlanságába öltöznek, semmi sem árthat nekik. Ezek a szarvas atyák azonban egészen más okot jeleinek meg. Azt ti., hogy ha levetkezik a régi embert és felöltözik az újat, mely Isten szerint teremtetett, akkor tiszták és ártatlanok. Ki ne mondaná tehát róluk azt, hogy ők álutakon járnak? Hiszen akik szerepük közepén vannak, azok még nem értek el eredményt. Határozott ellentmondás tehát az, hogy tisztáknak és ártatlanoknak nevezik azokat, akik még folyamatában vannak a régi ember levetkezésének. Ha azt mondják erre, hogy ők jelen időt használtak a múlt helyett, akkor nem szólok ellenük. Pál apostol ugyanis a hívőkhöz beszél akkor, amikor felszólítja az efézusbelieket arra, hogy vetkezzék le a régi embert (Eféz. 4,22). S ezzel jelzi, hogy az a változás, mely által a testből megújulunk a lélekre, nem egy nap munkája. Mit vettek hát észre eddigelé a józaneszű olvasók a tridenti atyák szavaiban olyant, ami csak egy kicsit is támogatná őket, sőt ami nem volna nekik teljesen ellenükre?

De menjünk tovább az ő határozatuk vizsgálásában! Tagadják ők azt, hogy a vágyakozás, mint a bűnre való gyújtóanyag, melyről elismerik, hogy megmarad az újjászületettekben, árthatna azoknak, kik abba bele nem egyeznek, habár a küzdelem végett hagyatott is az hátra. Persze azért nem árt, mivel Isten az ő erejét teljessé teszi a mi gyengeségünkben. De ha szerintük oly kemény kőbe ütközik az erény gyakorlása, akkor helytelenül panaszkodik Pál apostol ezzel az egy szóval, hogy ő boldogtalan (Róm. 7,22). Azonban hát oktalanul cselekszem én, ha a „boldogtalanság” szó alapján támadom őket, midőn rájuk sem a vágyakozás, sem a vétség és bűn szavak nincsenek befolyással. Ha az akaratbeli rosszaság nem bűn, akkor az ember sem élő lény. Ha a vétség Isten előtt nem hiba, akkor a nap sem világos. És mit mondjak a bűnről? Azt hozzák fel kibúvóul, hogy Pál ezt a szót helytelenül használta, mivel a bűnnek megvan a maga oka és büntetése. Mintha bizony nem mondana világosan ellent nekik maga a szöveg! Pál ugyanis, mintán említést tett a bűnről, hamarosan hozzáteszi: Azt találom törvénynek rám nézve, hogy midőn a jót akarom cselekedni, a rossz áll előttem (Róm. 7,21). Vajon az ő felfogásuk szerint ez sem a tulajdonképpeni értelmében van mondva? Ha csak magáról a kifejezésről volna szó, akkor sem kellene őket komolyabban venni, mint azokat, akik tagadják, hogy a kisdedek tulajdonképpen bűnnel jönnek a világra. Mindketten egyforma módon magyarázzák ugyanis a bűnt; csak az a különbség van köztük, hogy az utóbbiak az eredeti bűnről beszélnek így általában; ezek a tiszteletreméltó atyák pedig azt állítják, hogy ugyanaz a dolog a keresztség után nem az, ami előbb volt, bár ugyanaz a dolog azután is megmarad. Ha azt akarják, hogy ügyük jobban álljon, akkor először is észre kell venniök, hogy annyira felforgatják ők a dolgok mibenlétét, hogy az, ami ugyanaz, nem hasonló önmagához. De maga a dolog megfontolása megszüntet minden civakodást. Tagadni ugyanis nem lehet, legfeljebb csak szemtelenségből, hogy a bűn valóban ellenszegülés az Isten törvényével szemben. Az apostol pedig erről az újjászületettekhez tapadó betegségről beszél. Következőleg tehát a saját természeténél fogva bűn az, ha nem esik is beszámítás alá, és ha Krisztus kegyelme elenyészteti is a bűnösséget. Ha az az igazságosság valódi szabálya, hogy Istent szeretni kell teljes szívből, teljes lélekből és teljes erőből, akkor a szív bizonyára nem hajolhat máshová anélkül, hogy az igazságosságtól el ne hajoljon. Pál azonban arról panaszkodik, hogy ő meg van akadályozva abban, hogy cselekedje a jót, amit akar. A törvény – mondom – Isten tökéletes szeretetét kívánja: és nem tesszük meg. Szaladnunk kellene: és mi lassan sántikálva haladunk előre. S ebben a fogyatkozásban semmit sem találnak a tiszteletreméltó atyák, hogy miért kellene azt bűnnek tartaniok!

Ugyanilyen istentelenségre vall azon kijelentésük is, hogy az egyház ezt sohasem értelmezte másként. Pedig Ambrosius, Ágoston tanúsága szerint, határozottan igazságtalanságnak nevezte. És mit mond vajon maga Ágoston? Munkáiban sok olyan hely fordul elő, melyekből világosan kitűnik az ő felfogása. Így pl. a Julianus ellen írt művének második könyvében, midőn azt mondja, hogy a bűn büntetése a keresztségben elengedtetik, de nem ér véget. Azután: Feloldatott a bűnösség, de maga a bűn megmarad. Majd megint azt mondja, hogy meghalt a bűn abban a bűnösségben, amelyben bennünket tartott, de halálában is lázong mindaddig, míg az eltemetés teljességével jóvá nem tétetik. Azután a Jánoshoz intézett negyvenegyedik homíliájában így szól: Míg élsz, szükségképpen bűn is van a te tagjaidban. Legalább a bűn uralma semmisíttessék meg, hogy ne történjen az, amit ő parancsol. Különben a sok mondás közül elég ővelük szemben csak egyet felhozni, amely úgy látszik, mintha szántszándékkal éppen az ő hiábavalóságuk megcáfolása végett íródott volna. A Julianus ellen írott művének ötödik könyvében név szerint hoz fel három okot arra, hogy miért hívják bűnnek még az újjászületettekben is. Szavai egyébként a következők: „Aminthogy bűn az elme vaksága, ami miatt Istenben nem hisznek, s büntetése a bűnnek, amely által méltó fenyítés éri a gőgös elmét, és oka is a bűnnek, midőn a vak elme tévelygése folytán valamit elkövetnek: azonképpen a testi vágyakozás is, melynek a jó lélek ellenáll, bűn, mivel magában foglalja az ész uralma ellen való engedetlenséget; büntetése is a bűnnek, mivel az engedetlen ember érdemeinek a jutalma; s oka is a bűnnek a beleegyező elpártolása vagy a világra jövő szennyessége folytán.” Mindenki láthatja tehát, hogy az emlegetett szónak a jelentését, melyről a zsinat kijelenti, hogy a régi egyház előtt ismeretlen volt, a régi kor ezen legkiválóbb tanúja itt az első helyre teszi. Minden esetre aztán sokat ér majd a zsinat előírása, ha ebből az annyira határozott világosságból sötétséget csinál, és úgy elvakítja az emberek szemeit, hogy azok azt hiszik: még a fán is folyót látnak.

Az ötödik ülés második határozatáról

Először is azt szeretném tudni, hogy melyek azok a kiváló zsinatok, melyeket a pápákkal hoznak kapcsolatba. Mert abban az időben, amikor még törvényes és igazi jellegű zsinatokat tartottak, senki semmiféle pápát, de még csak első püspököt sem ismert. Ezt a címet ugyanis a karthágói zsinatban határozottan eltiltották. Láthatjuk tehát ebből, hogy azok a zsinatok, amelyeket itt oly szép színben rajzolnak le, tulajdonképpen nem egyebek, mint az a hat vagy hét álzsinat, melyeket az igaz tudomány világosságának a kioltása s a fegyelem összeomlása után tartották; amelyeken csupa szamarak és buta ökrök voltak jelen; s amelyek semmiképpen nem hordják magukon a régi méltóság bélyegét, hanem a római szék magasratörő zsarnokságának a visszhangjai. Ó, tökéletes reformáció! Hogy jogosnak ismerjék el mindazt, amit a lateráni zsinat egy romlott korszak rothadt salakjából gyűjtött össze, s amiket a későbbi zsinatok még romlottabbakká tettek! De hová is tévedek, hiszen nem tudom, hogy ígéretük szerint mit fognak ezekhez ők hozzáadni. Lássuk tehát a határozatokból, hogy milyen az ő hozzájárulásuk.

Megparancsolják ők, hogy azok, kik a szent teológia oktatóinak szánt javadalmakat bírnak, tanítói tisztüket vagy maguk végezzék, vagy ha maguk arra nemigen alkalmasak, mások által végeztessék. A zsinat tehát tudatlan és arra éppen nem való emberek kezében hagyja azt az állást, melyeket ravaszsággal, erőszakkal, szentségtöréssel és a jog minden látszata nélkül kerítettek hatalmukba, csak valami kis díjazást adjanak helyetteseiknek. A jövőben azonban szorgalmasan fog óvakodni attól, hogy ez az állás csakis megfelelő egyéneknek adassék. S vajon kiknek az ítélete fog ebben dönteni? És kiket bíznak meg ezzel a feladattal, ha nem az illető hely kanonokjait? Akkor pedig a püspök olyant fog megbízni, amilyent ő akar. Melyik testület lesz majd oly akaratos, hogy megfelelőnek ne találná az ilyen oktatót, bármilyen legyen is az? Ha pedig esetleg nem elégszik meg vele, akkor per támad; s ha a csudánál is nagyobb dolog nem történik, helyben hagyják a püspök kinevezését. De hát minő az oktatás sorrendje, mi az ideje és milyen a hallgatósága? Minderről bölcsen hallgatnak a tiszteletreméltó atyák azért, hogy az egyszerűbb embereknek bebeszéljék, hogy ők csináltak valamit, mikor pedig semmit sem csináltak. És csakugyan nem csináltak?! Hát nem megszokott dolog-é az, amit előírnak, hogy minden héten meghívja az olvasó két vagy három írótársát erre a hiábavaló látványos előadásra, hogy javadalmát továbbra is megtarthassa?!

A második pontban új oktatásokat rendelnek el. De hol? Az érseki vagy püspöki egyházakban: ha a város nagy és népes. Miért tették hát hozzá ezt a megszorítást? Bizonyára azért, mert attól féltek, hogy a hallgatóság hidegen fogadja, ha a hely kevésbé nevezetes. Ez pedig éppen annyi, mintha semmit sem mondanának: de azt akarják, hogy ugyanezt a törvényt a nevesebb vidéki városokban is megtartsák. Ezt ugyan mondják: de minő módot mutatnak erre? Azt, hogy a püspök valamely egyszerű javadalom jövedelmét jelelje ki díjazásul, vagy egyházmegyéje papságát adóztassa meg, vagy a kanonokok gondoljanak ki más módozatot. Ezek azonban így külön-külön éppen annyit érnek, mintha ugyanannyi századra halasztották volna el a dolgot.

Ilyen az is, amit a tanítókra vonatkozólag hozzátesznek, mert, hogy a papi javadalmakat erre a célra fordítsák, azt sohasem kell remélni; és még kevésbé azt, hogy a püspökök a saját asztaluktól bármit is megvonjanak. Hátra van a harmadik, hogy a püspök valami más módot találjon. Azonban előbb el lesz temetve a tridenti zsinat emlékezete, mint a püspök és a papság közt a megadóztatás miatt támadt per véget érne. S ezt jól is tudják ezek a derék határozathozók. Hanem hát valamit ki kellett gondolniok, hogy rögtön nyilvánossá ne legyen az, hogy ők semmit sem csináltak.

A negyedik pont, ha úgy fölületesen olvassák, nem kis félelmet kelthet a barátokban azért, hogy őket is a teológiára szorítják. Van azonban itt két olyan korlátozó feltétel, amely őket minden félelemtől megszabadítja. Az oktatásokat ugyanis csak ott rendelik el, ahol az illően megtörténhetik. Azonban nincsen olyan kolostor, amely nagyobb ellensége ne volna minden jóravaló tudománynak, mint egykor a cyclopsok (2) vidéke. A másik pedig még jobban megnyugtathatja őket. Ebben ugyanis parancsot adnak a püspököknek, hogy ők szorítsák az apátokat, ha ebbeli kötelességüket elhanyagolják, s úgy járjanak el, mint az apostoli szék kiküldöttei. Ha tehát valamelyik püspök kényelmetlenséget szerez az apátnak: hamarosan megtörténik a fellebbezés. Az ügyet tárgyalni fogják Rómában. S mi lesz az eredmény?! Előbb felfalják a barátok az egész Szentírást, minthogy kénytelenek legyenek egy olvasást végighallgatni.

Azután, hogy egy kiváló gimnázium se nélkülözze a teológiai oktatást, a fejedelmeket és az államokat buzdítják a vele járó költségek fedezésére. Mintha bizony valami nagy jelentősége volna ennek a felületes buzdításnak. Különösen mikor eléggé tudvalevő dolog, hogy százszorta többet behabzsolnának az üresgyomrúak, mint amennyi elég volna erre a célra. Mért nem rendelik el inkább azt, hogy innen vegyék a költségeket? Persze azért nem, mivel mintegy szántszándékkal óvakodnak attól, hogy valami történjék.

Mivel a többi határozataik is ilyneműek, nincs okom arra, hogy az ő ilyfajta duruzsolásaik vizsgálásával pazaroljam el az én drága időmet. Annyi bizonyos, hogy ők szószátyárkodással akarták sötétségbe borítani az egyszerűbb gondolkozású embereket, hogy hogy ezek azt higgyék, van valami a dologban, míg majd a tapasztalatból észre nem veszik, hogy be vannak csapva. Kinek azonban csak egy csipetnyi kis józan esze van, az velem együtt be fogja látni, hogy nem egyéb ez, mint rekedt szómormogás, amelyről maguk sem akarják, hogy mások tisztán meghallják.

(1) Ezt az ülést aztán elhalasztották az 1547. év január hó 13-ra.

(2) A cyclopsok Homerus költeményeiben emlegetett hatalmas erejű, de minden műveltség nélkül való durva és nyers óriások, kik a polgáriasultságot, államot és vallást nem ismerték. (Ford.)

Forrás

A TRIDENTI ZSINAT HATÁROZATAINAK CÁFOLATA; ÍRTA KÁLVIN JÁNOS 1547. FORDÍTOTTA: RÁBOLD GUSZTÁV, REF. FŐGIMN. TANÁR. PÁPA NYOMATOTT A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDÁBAN; 1909. Forrás: leporollak.hu