A Tridenti zsinat határozatainak cáfolata (IV. A negyedik ülés) | Kálvin János

Kálvin János (1509 – 1564)

A TRIDENTI ZSINAT

HATÁROZATAINAK CÁFOLATA

1547.

FORDÍTOTTA: RÁBOLD GUSZTÁV, REF. FŐGIMN. TANÁR.

PÁPA

NYOMATOTT A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDÁBAN

1909.

részlet (53-67. o.)

A tridenti zsinat 1546. év április hó 8-án tartott negyedik ülésének első határozata.

A szent, egyetemes és általános tridenti zsinat, mely a Szentlélekben törvényszerűleg gyülekezett egybe s amelyen az apostoli széknek ugyanaz a három követe elnökölt, állandóan szemei előtt tartván, hogy a tévelygések megszüntetésével magának az evangéliumnak tisztasága az Anyaszentegyházban megmaradjon, amely ígéretet a mi Urunk Jézus Krisztus, az Isten Fia, előbb a próféták által tett közzé először a Saját szájával a szent írásokban; azután az ő apostolai által mint mindenféle üdvös igazságnak és erkölcsi tudománynak forrását hirdettetett minden teremtménynek; és belátván, hogy ezen igazságot és tudományt azok az írott könyvek foglalják magukban, és azok az írás nélküli hagyományok, melyek az apostolok által magának Krisztusnak a szájából vétetvén át, vagy a Szentlélek sugallatából maguktól az apostoloktól, mintegy kézről-kézre adatván, jutottak el egészen mihozzánk, követvén az igazhitű atyák példáját, úgy az ó-, mint az új-testamentum összes könyveit, mivel mind a kettőnek egyazon Isten a szerzője; nem különben magukat a hagyományokat, melyek a hitre és az erkölcsökre vonatkoznak, s amelyeket Krisztus, vagy a Szentlélek mintegy szóról-szóra diktáltak és a katolikus egyházban állhatatos következetességgel megőriztek, egyforma jámbor érzelemmel és becsüléssel fogadja el és tiszteli. Véleménye szerint pedig hozzá kellett írni ehhez a határozathoz a szent könyvek jegyzékét, hogy senkiben kétség ne támadhasson aziránt, hogy melyek azok, melyeket maga a zsinat elfogad. Ezek pedig a következők: Az ótestamentumra vonatkozólag Mózes öt könyve, úgymint a Genesis, Exodus, Leviticus, Numeri, Deuteronomium; azután Józsué, a Bírák, Ruth, a Királyok négy könyve, a Krónikák két könyve, Esdrásnak első és második könyve, azután Nehémiás, Tóbiás, Judith, Eszter, Jób könyvei, Dávid százötven zsoltárának a könyve, a Példabeszédek, a Prédikátor könyve, az Énekek éneke, a Bölcsesség könyve, a Jézus Sirák könyve, továbbá Ésaiás, Jeremiás Bárukkal, Ezékiel és Dániel könyvei, azután a tizenkét kisebb próféta, úgymint Hóseás, Jóel, Ámos, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Sofóniás, Aggeus, Zakariás és Malakiás könyvei, végül a Makkabeusok első és második könyve. Az újtestámentumra vonatkozólag pedig: A négy evangélium Máté, Márk, Lukács és János szerint; az Apostolok cselekedetei Lukács evangélistától; Pál apostol tizennégy levele, úgymint a Rómaiakhoz, a Korinthusbeliekhez kettő, Galatákhoz, az Efézusbeliekhez, a Filippibeliekhez, a Kolossébeliekhez, kettő a Thessalonikabeliekhez, kettő Timótheushoz, Titushoz, Filémonhoz, a Zsidókhoz; azután Péter apostol két levele, János apostol három levele, Jakab apostol egy levele, Júdás apostol egy levele és János apostoltól a Jelenések könyve. Az pedig, aki ezeket a könyveket a maguk egészében összes részeikkel együtt úgy, amint a katolikus egyházban azokat olvasni szokták és a régi latin „Vulgata” kiadásban foglaltatnak, szenteknek és a kánonba (1) tartozóknak el nem fogadja, és az említett hagyományokat tudva és akarva megveti, átkozott legyen. Értse meg ennélfogva mindenki, hogy maga a zsinat a hitvallás fundámentumának a letétele után milyen sorrendben és úton fog haladni, s hogy a dogmák megszilárdításában és az erkölcsöknek az egyházban való helyreállításában minő bizonyítékokat és erősségeket fog különösképpen használni.

A negyedik ülés második határozata.

Azonfölül ugyanaz a szent zsinat meggondolván, hogy nem csekély haszonnal járhat az Isten egyházára az, ha a szent könyveknek közkézen forgó összes latin nyelvű kiadásait illetőleg tisztában vannak azzal, hogy melyiket kell hitelesnek tartani: ezért elhatározta és kijelentette, hogy a nyilvános olvasásokban, vitatkozásokban, prédikációkban és fejtegetésekben azt a régi „Vulgata”-féle kiadást tartsák hitelesnek, melyet az egyházban oly sok századon át való használat hagyott jóvá, és hogy senki azt semmiféle ürügy alatt elvetni ne merészelje és ne bátorkodjék.

Azonkívül a könnyelmű elmék megfékezése végett elhatározza, hogy a hit dolgaiban és a keresztyén tudomány épülésére vonatkozó erkölcsi dolgokban a maga tudására támaszkodva a Szentírást saját felfogásának megfelelőleg elcsavarva s azon felfogással ellenkezőleg, melyhez ragaszkodott és ragaszkodik az Anyaszentegyház, melynek feladatai közé tartozik az, hogy a Szentírás valódi értelméről és magyarázásáról döntsön; vagy a Szentírást az atyák egyhangú megegyezésével ellenkezőleg magyarázni senki ne merészelje, még akkor sem, ha [az] ilynemű magyarázatok soha napvilágot nem is látnának. Akik pedig ellenkeznének, azokat a püspökök nevezzék meg és a jogosan megállapított büntetésekkel sújtsák.

E tekintetben azonban a méltányosságnak megfelelően korlátozni akarván a nyomdászokat is, akik határt nem ismerve, vagyis azon hiszemben, hogy nekik minden szabad, amit akarnak, [kinyomtatják] magukat a Szentírás könyveit, azonfölül különbség nélkül bárkinek a jegyzeteit és fejtegetéseit az egyházi fensőbbségek engedélye nélkül, gyakran elhallgatván, gyakran meg elhazudván a nyomdát, és (ami még rosszabb) a szerző megnevezése nélkül adják ki: ezért elhatározta és elrendelte a zsinat, hogy a jövőben a Szentírást, különösen a régi Vulgáta-féle kiadást lehetőleg hibátlanul nyomják, és senkinek se legyen szabad kinyomni vagy kinyomatni semmiféle könyvet sem a szent dolgokról a szerző neve nélkül, és azokat, ha előbb a felsőbb hatóság meg nem vizsgálta és helyben nem hagyta, az utolsó lateráni zsinat által a törvényben megszabott átok és pénzbüntetés terhe alatt tilos bárkinek is a jövőben árusítani, vagy önmagánál tartogatni. És ha szerzetesek az írók, tartoznak ők az ilyen vizsgálaton és helybenhagyáson kívül a fölszenteltetésük módja szerint való elöljáróiktól engedélyt is szerezni, miután ezek az ő könyveiket átnézték.

Azokat pedig, kik az ilyen műveket írásbelileg közlik vagy terjesztik, hacsak előbb meg nem vizsgálták és helyben nem hagyták, ugyanazon büntetés érje, mint a kiadókat; és azokat, akik ilyenek birtokában voltak, vagy ilyeneket olvastak, ha a szerzőt meg nem nevezik, úgy tekintsék mint szerzőket. Az ilyen könyvek helybenhagyását pedig írásban kell megadni, s ezt az írott vagy nyomtatott könyv címlapján hiteles formában kell feltüntetni. S ez az egész dolog, ti. a helybenhagyás és vizsgálat díjtalanul történjék, hogy így a helybenhagyandókat helybenhagyják, az elvetendőket elvessék.

Azután meg akarván fékezni a zsinat azt a vakmerőséget, mellyel a Szentírás szavait és mondásait mindenféle avatatlan dologra, mint pl. mesés és ostoba bohóckodásokra, hízelgésekre, gúnyolódásokra, istentelen babonákra, ördögi varázslásokra, jóslásokra, jövendölésekre és gyalázó iratokra használják és elforgassák, az ilyen tiszteletlenség és lenézés megszüntetése végett, és hogy semmi módon a Szentírás szavait ilyen hasonló dolgokra használni ne merje, megparancsolja és elrendeli, hogy az összes ilyen vakmerő és Isten igéjét megsértő embereket a püspökök a jogos ítélet alapján kimondott büntetésekkel sújtsák.

Ugyancsak ez a szent zsinat elhatározta és elrendelte, hogy a legközelebbi ülés a szent pünkösdi ünnepek után eső csütörtökön legyen és tartassék.

A negyedik ülésről.

Régi közmondás az, hogy a rómaiak ülve győznek. Ezen bizakodással eltelve, a római széknek, ennek a nagy szajhának elfajult és fattyú gyermekei a negyedik ülés kihirdetésével egészen a győzelemre rendezkedtek be. Mi áll ugyanis útjában annak, hogy vágyaik teljesülését látván, diadaljelvényt emelve távozzanak, ha elfogadják az emberek azt, amit ők egy határozatban foglaltak össze? Ebben pedig négy dologról van szó. Először elhatározták azt, hogy a tudományra vonatkozólag nemcsak a Szentírás, hanem az átadott hagyományok előtt is meg kell hajolni. Másodszor a szent iratok jegyzékének elkészítésénél az összes szentírási könyveket egy kalap alá fogják, és az apokrif könyveknek a többiek sorozatából való eltávolítását megtiltják. Harmadszor elvetvén minden más fordítást, egyedül a Vulgátához ragaszkodnak s azt akarják, hogy ezt fogadják el hitelesnek. Végül a Szentírás minden helyére, úgy a homályos, mint a kétes helyekre vonatkozólag önmaguknak tartják fenn a magyarázás jogát, még pedig fellebbezés nélkül. Ha ebben a négy dologban megegyeztek, ki tagadja akkor, hogy vége a küzdelemnek? Tehát inkább felesleges fitogtatás végett vitatkoztak ezután, nem pedig azért, mintha ez annyira szükséges lett volna. Bármit hoznak ugyanis fel, ha azt semmiféle szentírási bizonyítékkal támogatni nem lehet, majd a hagyományok közé számítják, amelyekről azt akarják, hogy éppúgy higgyék, mint a törvényt és a prófétákat. De hát mi ellen lehet majd kifogást emelni, ha nincs semmi olyan durva vagy vénasszonyos őrjöngés, amit ezen a címen meg ne védelmeznének? Sőt nincs semmi olyan szörnyűséges babona sem, amire ezt Aiax pajzsaként ne alkalmazhatnák, hogy az illető babonát megvédjék. Tegyük hozzá még azt is, hogy akkor, mikor az apokryf könyveket tekintélyre méltóknak tartják, új bizonyítékokat is szereznek maguknak. A Makkabeusok második könyvéből ugyanis be lehet bizonyítani a purgatóriumot és a szentek közbenjárását is; Tóbiás könyvéből az elégtételeket, az ördögűzéseket; és még mit nem? Nem kevés bizonyítékot vehetnek majd a Jézus Sirák fia könyvéből. Mert honnan is meríthetnék jobban a salakot? Bár nem szándékozom ezen könyvek olvasását teljesen rosszallni, mégis hitelt tulajdonítani ezeknek, amit pedig sohasem adtak meg nekik, mire volt jó, ha nem arra, hogy a saját tévelygéseiknek hamis színnel való felékesítésére használják őket? Mivel azonban gyakran a zsidó vagy görög eredetiből bizonyítják rájuk a Szentírás idézésében való tudatlanságukat, fékezik meg vakmerőségüket és verik vissza hencegő kérkedésüket: erről is nagyszerűen gondoskodnak, midőn elhatározzák, hogy egyedül a Vulgáta-fordításnak kell hitelt adni.

Mehetnek most már azok, kik sok fáradságot és időt fordítottak a nyelvek megtanulására azért, hogy a Szentírás valódi értelmét magukból a forrásokból merítsék!

Ezzel a rendelettel legalább bőségesen gondoskodtak arról, hogy az ilyen emberek a rómaiaknak a jövőben ne alkalmatlankodjanak. Ne annyit jelent-e ez vajon, mint Görögországot és az egész Keletet leigázni? De egy dolog volt még hátra: mindig akadnak ugyan olyan akaratos emberek, akiket csakis úgy lehet kielégíteni, ha a Szentírásból bizonyítják be azt, ami a kérdés tárgyát képezi. Vannak megint olyan nagyon éles látású emberek, akik még a Vulgáta-fordításban is találnak fegyvereket arra, hogy magukat ezekkel a pápaság nyugtalanítására felszereljék. Hogy tehát ebből semmi veszedelem se származzék rájuk, a legjobb óvszert találják ki akkor, mikor a Szentírás törvényes magyarázatát önmaguknak ítélik oda. Ki gondolná azt, hogy nem eléggé előrelátók ők, akik egy ponttal annyira viszik a dolgot, hogy számukra a Szentírásból minden be van bizonyítva, és hogy a Szentírás semmiféle bizonyítékával sem lehet őket, ha még oly ellenkező értelmű is az, megszorítani?! Mert ha Pl. a gyónást kell bizonyítani, készen áll ez a mondás: Mutassátok meg magatokat a papoknak. Ha arról van szó, hogy vajon igénybe kell-e venni a megholtak közbenjárását, azonnal előállnak ezzel a mondással: Fordulj a szentek közül valakihez; azután ezzel: Ezért imádkozik hozzád minden szent. Még a purgatórium sem nélkülözi majd a kétségtelen bizonyítékot, mivel meg van írva: Nem megy ki innen, míg le nem fizetett mindent az utolsó fillérig. Szóval lehet majd csinálni mindenből mindent! Azelőtt, ha ilyen bizonyítékokkal álltak elő, még maguk a gyermekek is kinevették őket; most a hiteles magyarázás joga, ha ugyan hitelt adnak nekik, minden kétséget eltávoztat. S miféle világos és megdönthetetlen bizonyítékot lehet velük szemben felhozni, amit ők gúny tárgyává ne tennének? Hiszen büntetlenül bújnak ki bármiféle szőrszálhasogatás révén. Az ellenkező okoskodásokkal ezt az ércfalat állítják szembe: Ki vagy te, hogy az egyház magyarázata ellen zúgolódol? Ez persze az, amit közönséges szólásmóddal maguk közt mondogatnak, hogy olyan a Szentírás, mint a viaszból való orr, mivel minden forma szerint lehet gyúrni. Ha a matematikusoknak ily fajta kívánságaikat teljesítenék, akkor nemcsak a rőfből csinálnának mintegy 74 millimétert, hanem bebizonyítanák azt is, hogy a stadium (2) rövidebb egy rőfnél, míg csak az eget a földdel össze nem zavarnák.

Mit kell tehát nekünk ezzel a győzelmes és már mintegy diadalát ünneplő üléssel csinálnunk? Azt, hogy állva verjük szét ezeket a füstöket. A hagyományokra vonatkozólag tudom, hogy sokszor említést tesznek róluk az írók, de nem azzal a szándékkal, hogy hitünk a Szentíráson kívül menjen, mert mindig ennek a határai közé zárják azt. Csak bizonyos szertartásokról mondják azt, hogy az apostoloktól vették át, amelyeknek egy része úgy látszik, hogy tőlük ered, más részük azonban méltatlan az ő szerzőségükre. Mindazonáltal azok mind, amiket ők felemlítenek, számra is elég csekélyek, nemüket tekintve pedig elég tűrhetők. Most azonban a rómaiak mindarról, amit nekik tetszett ránk tukmálni, azt akarják, hogy elhiggyük, hogy azok az apostoli hagyományokból származtak, és annyira arcátlanok, hogy ezek közé sorolják azokat is, amik nem is oly régen lopóztak be a sötét tudatlanságba. Tehát, ha elismerjük is azt, hogy bizonyos intézményeket az Úr apostolai adtak át kézről-kézre az utódoknak, amiket írásba sohasem foglaltak: először mégis éppen nem tartozik ez a hit tudományára úgy, hogy ebből egy hajszálnyit is kihozhatnának, hanem csak a külső szertartásokra vonatkoznak, s a dísznek vagy a fegyelemnek állnak a szolgálatában; azután meg be kell bizonyítaniok, hogy csakugyan apostoli hagyomány mindaz, amit ők ezen a címen majd ajánlgatnak. Nincs okuk tehát azt hinni, hogy ez bármikor is támogatja őket, akár zsarnoki törvényeik megszilárdításában, melyekkel szánalomra méltó módon gyötrik a lelkiismereteket, akár babonáik elpalástolásában, amelyekről tudvalevő dolog, hogy az összes századok és népek vétkes szertartásaiból vannak összetákolva. Különösképpen vissza kell pedig utasítani azt, hogy az ő akaratuk szerint a tudomány bizonyossága, azoktól, amiket ők íratlanoknak (άγραφα) neveznek, épp úgy függjön, mint a Szentírástól. Ragaszkodni kelt ugyanis mindig Augustinus azon mondásához, (3) hogy a Szentírás foglalja magában a hitet.

Azokról a könyvekről, melyeket a kánonba különbség nélkül felvettek, nem mondok mást, csak azt, hogy a régi egyház közmegegyezése ellenére jártak el. Ismeretes dolog ugyanis, hogy mit mond Hieronymus az ősök közös vélekedéséről. És Rufinus is Hieronymussal egyetemben, mint legkevésbé sem kétes dologról mondja azt, hogy Jézus Sirák fia könyvét, Salamonnak a Bölcsesség könyvét, Tóbiás és Judit könyveit, valamint a Makkabeusok történetét az atyák nem nevezték a kánonba tartozó, hanem egyházi könyveknek, melyek a nép előtt olvashatók ugyan, de a dogmák hitelének megalkotására befolyással nem bírnak. Tudomásom van azonban arról is, hogy azt, amit most a tridenti atyák határoztak, a karthágói zsinaton harmadrendű dolognak tartották. S ezt követte Augustinus is a Keresztyén tudományról szóló könyvében. (4) De mivel Augustinus különböző helyeken tanúságot tesz arról, hogy az ő korában nem voltak mindnyájan egy véleményen, efelől bizonyára nem is kellene határozatot hozni. S hogy ha magából a dologból vett bizonyítékokkal kell küzdeni, akkor ezen a mondáson kívül sok dolog azt fogja mutatni, hogy azokat, amiket a tridenti atyák a magasba emelnek, sokkal alacsonyabb helyre kell sorolni. Hogy más egyebekről ne szóljak, bárki írta is a Makkabeusok történetét, munkája végén azon óhajának ad kifejezést, hogy bár jól és helyesen írt volna mindent; ha pedig nem, akkor bocsánatot kér. Mennyire távol áll, kérlek, ez a vallomás a Szentlélek fölségétől?!

Abban pedig, hogy a fordításokat, leszámítva az egy Vulgátát, kárhoztatják, amily vastag tudatlanság nyilvánul meg, éppoly barbár is az erre vonatkozó rendelet. Isten szent kijelentéseit Mózes és a próféták zsidó nyelven, az apostolok pedig görög nyelven adták közre. S hogy a világ minden zuga részese lehessen ennek a nagy kincsnek, hozzájárult még a fordítás adománya is. Megtörtént aztán, nem tudom, minő módokon, de bizonyára nem helyes ítélet és választás folytán, hogy a különböző fordítások közül egy terjedt el a tudatlan emberek között, legalábbis azok között, kik semmiféle nyelvismerettel ellátva nem lévén, saját tudatlanságukra valamiféle támaszt kerestek. Azután azok, kik a nyelvekhez értenek, felfedezték erről a fordításról, hogy az ilyen embereket éppen nem kell meghallgatni, még akkor sem, ha magából a forrásból hozzák is a tiszta italt, s ha magából a kétségtelen igazságból cáfolják is meg a hamis dolgot. Soha senki, aki rendes gondolkozásmóddal volt megáldva, nem merészelte Isten egyházát ettől az előnytől megfosztani. A régiek, bár a nyelvek, különösen a zsidó nyelv ismeretének híjával voltak, mégis mindig őszintén beismerik, hogy legjobb magához az eredetihez fordulni, hogy ebből vegyék ki a Szentírás valódi és hiteles értelmét. De tovább megyek. Nincs oly közepes tehetségű ember, aki ha a Vulgáta-féle fordítást néhány más fordítással egybeveti, könnyen észre ne venné, hogy ez utóbbiakban helyesen van kijavítva sok olyan dolog, ami amabban helytelenül van meg. E tekintetben tehát arra kényszerít bennünket a zsinat, hogy a fényes világosság mellett vakoskodjunk azért, hogy így önként tévedjünk. Ki gondolta volna, hogy ők oly esztelenek lesznek, hogy minden jóravaló embernek az ítéletét egész nyugodtan megvetik, és nem haboznak önmagukat mindenki előtt gyűlöletesekké és utálatosakká tenni? Azok, akik tudták, hogy ők semmi üdvös dolgot sem terveznek, mégis úgy voltak meggyőződve, hogy a világnak valami módon való elámítása végett majd előttük felesküdött embereket bíznak meg az új fordítás elkészítésének munkájával. Azonban hát nem folyamodnak ők csalárdsághoz. Nemcsak azt parancsolják, hogy elégedjünk meg a leghibásabb fordítással, hanem azt akarják, hogy ezt a fordítást úgy imádjuk, mintha az égből eredt volna; és bár mindenki látja a benne levő hibákat, mégis megtiltanak erre vonatkozólag minden kívánságot. Íme, kiknek az önkényétől függ az egyház reformálása! Igenis hosszú dolog volna feljegyezni a helytelenül és sületlenül fordított helyeket! Nem csak hogy hibátlan lap nem található, hanem alig van három vers is egyfolytában, hogy valami feltűnő hibától ne volna eléktelenítve. Mutatványul legyen elég csak a zsoltárok könyve, amelyből egynéhány példát hozok fel röviden, inkább csak azért, hogy egy kis ízelítőt adva, az olvasókat ennek a megismerésére bírjam, nem pedig azért, hogy őket tanítsam. A második zsoltárban van ez a szép intelem (12. v.): „Csókoljátok a Fiút”; ami helyett abban a régi fordításban ez van: Fogadjátok el a fegyelmet. Még csak nem is hasonló! És mivel bizonyos, hogy az előbbi a helyes, miért tartsuk inkább hitelesnek az utóbbit? A Vulgáta-fordító ezt mondja (Zsolt. 4,3): Emberek fiai, meddig lesztek még nehéz szívvel? A zsidó szövegben pedig semmi hasonló sincs ehhez, hanem ez: „Meddig lesz gyalázatban az én dicsőségem?” Ott, ahol Dávid arról panaszkodik, hogy életereje nyári szárazságokra változott, ennek helyébe ezt teszi a fordító: Megtértem nyomorúságomban, midőn a tövis szurdalt (Zsolt. 32,4). Ugyanezen zsoltár kilencedik versében ez van: Kantárral és zabolával kell szorítani az állát, mert nem közelít hozzád; a fordító pedig ezt mondja: Fékkel és zabolával szorítsd meg azok állát, kik hozzád nem közelednek. És mit értsünk azalatt, hogy ágyékaim telvék csalatkozásokkal, ami a 38. zsoltárban (8. v.) olvasható. Azonban oktalanul cselekszem, mikor ily mérhetetlen erdőbe hatolok. Azért csak egy zsoltárra szorítkozom; ez a hatvannyolcadik, melyben Dávid Isten egyéb dicsőítése közt azt is felhozza, hogy az elűzötteknek visszaadja otthonukat, vagyis hogy az árvákat és egyedülvalókat megszaporítja cseléddel; a fordító hozzáteszi: „az egyértelműeknek.” Következik az, hogy az engedetlenek lakoznak sivatag helyen; ami helyett a fordító ezt mondja: „hasonlóképpen az ellenszegülőket, kik a sírokban laknak.” Azután, ahol az értelem legjobban megfelel Dávid szavainak, a fordító talányokat sző közbe, amelyeket semmiféle Oedipus (5) sem tudna megfejteni. Dávid a következőket mondja. A seregek királyai futnak, futnak és az otthon ülők zsákmányt osztogatnak; ti. az asszonyok, kik otthon nyugodtan voltak; a fordító pedig így szól: A seregek valamennyi királya a szerelmesé, a kedvelté és a ház ékességének jut a ragadományok osztogatása. Kevéssel lennebb a szöveg így van: Ha cserények közt hevertek is, amit a fordító így ad vissza: Ha osztályrészeitekben feküsztök. „Mit kevélykedtek, ti sokhalmú hegyek” helyett ezt írja: Miért nézitek gyanúsan az erős hegységet? Ahol a zsidó eredetiben ez van: Még a pártütők is ide jönnek lakni,

Uram Isten; ezt a fordító így változtatja el: a nem hívőknek is ajándékot veszesz, hogy az Úr Istennél lakjanak. Azután, bár szószerint így van a szöveg: Visszahozlak Básánból, a tenger mélységéből is kihozlak; a fordító mégis így fordítja: Básánból visszatérítem őket, a tenger mélységébe térítem. Majd később így van a szöveg: Ott a kis Benjamin, aki uralkodik rajtuk; a fordító pedig, nem tudom mire gondolva, ezt írja: Ott van az ifjú Benjamin lelki elragadtatásban. A zsoltárnak felét, vagy valamivel többet felsoroltam, és lám, minő szörnyűségekkel ismerkednek meg az olvasók! Bár, hogy az igazat megvalljam, elnézéssel kell lennünk a latin fordító iránt, ki a görög fordítást a tőle telhető gondossággal adta vissza. De ki viseltetnék elnézéssel azok iránt a szamarak iránt, kik a magyarázás adományát az egyháztól elveszik, és ezt mintegy sárba taposva, útját állják az egyháznak abban, hogy Dávid valódi értelmére juthasson? Tegyük hozzá még, hogy nemcsak a tudatlanságot és a fordítók tévedéseit helyezik föléje mások helyes megismerésének, hanem nincs oly ostoba képzelődés, amely nem isteni kijelentés erejével bírna. Példa van erre a 132. zsoltárban, ahol ugyanis az Úr azt ígéri, hogy meg fogja áldani az ő népe „eledelét” (victum), ott valamelyik vaksi pap a c és t betűket egynek olvasván, azt hitte, hogy ez van: „vidum”. Mivel pedig ennek a szónak semmiféle jelentése sem volt, egy betűt (a) toldván be, új olvasásnak (viduam) vetette meg az alapját, mely az egész pápaságban elhatalmasodott. Nincs aztán most Olasz-, Francia-, Spanyol- és Németországnak egyetlen egy temploma sem, amelyben ezt ne hangoztatnák nagy lármával: Áldva áldom meg az ő özvegyét. És ők annyira figyelmesek vagy éleslátásúak, hogy senki sem vette észre az ilyen nevetséges tévedést. De nem is kell csodálkozni azon, hogy elvévén tőlünk az „eledel” szót, az „özvegység” nevét hozzák forgalomba, hiszen minden erejükből azon vannak, hogy a lelkeket a mennyei élet eledelétől kegyetlenül megfosszák. Hát aztán nem restellik ők az újtestámentomi Vulgáta-fordítást megtenni hitelesnek? amikor közkézen forognak Valla, Fáber és Erasmus iratai, amelyek még a gyermekek előtt is ujjal mutatnak rá amannak számtalan hibás helyére?! A rómaiakhoz írt levél első részében (4. v.) a fordító Krisztust Isten kijelentett fiának nevezi. Nagy gondot okoz ennek a szónak a kimagyarázása azoknak, kik a görög nyelvet nem tudják, mert tulajdonképpen az olyan dolgokról mondjuk, hogy ki vannak jelentve, amik még nincsenek meg. Azután Krisztus örök fia az Istennek. A görög nyelvben azonban, mely kijelentettnek jelzi, semmi nehézséget sem okoz ez. Egy példát hoztam csak fel, mert a többiekkel felesleges fáradozni. Szóval, csak akkor lesz elfogadható ez a kiadás, ha a tridenti atyák keresztülviszik azt, hogy a világ nyitott szemekkel ne lássa meg az eléje tartott világosságot.

Áttérek most a Szentírás magyarázásának jogára, melyet, ha az értelemre vonatkozólag valami kétség merül fel, önmaguknak tulajdonítanak. Az ő joguk – mondják ők – a Szentírás értelméről határozni, amibe aztán bele kell nyugodni. Persze, amit az egyháznak tulajdonítanak, azt önmaguknak tulajdonítják. Én ugyan azt vallom, hogy amint nem az emberek magán akaratából származott a Szentírás, azonképpen illetlen dolog is az, hogy valakinek az egyéni felfogása szerint magyarázzák (2Pét 1,21). És ha valami homályos hely felől kétség merül fel aziránt, hogy minő értelemben kell azt felfogni, nem lehet más jobb úton az igazi értelmet megtalálni, mint ha a jámbor tudósok lelkiismeretes vizsgálódásban közösen kutatják azt. De nem ezt teszik. Az ő zsarnoki rendeletükkel ugyanis az egyházban minden szabadságot megszüntetni, önmaguknak pedig véghetetlen hatalmat akarnak szerezni. Mert tetszésük szerint bárminő értelmet adjanak is a Szentírásnak, azt mindenkinek el kell fogadni. Rajtuk kívül pedig senkinek sem szabad a Szentírásból semmit sem vizsgálat tárgyává tenni. Bár hát legalább képesek volnának ily nagy munka végzésére. De úgy vannak ők ezzel, mint az ökör a nyereggel, és annyit értenek hozzá, mint a hajdú a harangöntéshez. Szóval, ők azt akarják, hogy a Szentírást, mely a sötétségben van elrejtve, mindenki úgy tisztelje, mintha Ceres (6) titkai volnának, és senki ne merészeljen annak az értelme után vágyódni. Sohasem jutnék a dolog végére, ha mindenünnen összegyűjteném azokat a példákat, melyek az olvasók előtt világosan bebizonyítanák, hogy mily méltánytalan és tűrhetetlen szolgai kötelékeket rak rájuk ez a rendelet. Ezért csak mutatványszámot állítok a szemeik elé egy zsinat példájában. Körülbelül 800 évvel Krisztus születése után tartották azt a niceai zsinatot, mely a Leó alatt eltávolított képeket visszaállította, s azok imádását elrendelte. Ezt a zsinatot a pápisták, mivel az a bálványimádást támogatja, szentnek és törvényesnek tartják. Az ő alaptételük szerint tehát a Szentírás magyarázásában nem tévedhetett. Pedig ha az ilyenekre kell hallgatni, mint a Szentírás magyarázóira (amit még kimondani is borzasztó), akkor az egyiptomiak vallása fölötte fog állani a keresztyén vallásnak. Hogy bebizonyítsák a Szentírásból azt, hogy a templomokat törvényszerűen fel lehet ékesíteni szobrokkal és képekkel, a következő helyeket hozták fel: Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Józsué tizenkét követ állított fel. Senki sem gyújtja meg a mécsest és teszi azt a véka alá: amiből azt következtették, hogy az oltárok fölé kell helyezni a képeket. Azután: Megjeleltetett a te orcád világossága Uram: amint hallottuk, azonképpen láttuk is. Uram, szerettem a te házad ékességét. Mutasd meg a te ábrázatodat, mivel szép az. S hogy alapot adjanak az imádásnak, a következő bizonyítékokat használják fel: Ábrahám imádta a föld népét. Jákób emléket állított és megáldotta azt. Azután: Leborult az ő fiának, Józsefnek nagy hatalma előtt. A te orcád előtt esedezik a népnek minden gazdag embere. Boruljatok le az ő lábainak zsámolya elé. Csudálatos az Isten az Ő szentjeiben. És hogy szemtelenségük egészen teljes legyen, hozzátették ez utóbbihoz egy másik zsoltárból (16,3): A szentekben, kik e földön vannak; s ezt a képekre vonatkoztatták. Tudom, hogy alig lehet elhinni, amiket mondok. Én magam is elbámultam, mikor olvastam. A mi füleinknek azonban már régen érzéketleneknek kell lenniök az ilyen képtelenségek hallatára. S ha nekem össze kellene gyűjteni az ő szentírás-magyarázataikat, melyek még a gyermekek előtt is nevetségesek, még pedig nem is valamennyit, hanem csak azokat, amelyek valami ostobaság által tűnnek fel, háromszor oly vaskos kötetet, vagy még többet is össze kellene írni, mint amilyen maga a Szentírás. Szóval azt akarta a tridenti Szentlélek az ő rendeletével, hogy ránk nézve a Szentírás ne jelentsen egyebet, mint csak azt, amit a barátok álmodozva kigondolnak. Mert mi egyebet értenek ők az egyház alatt, mint azt, hogy az egész világról összegyűljenek a pápa szolgálatában levő püspökök, vagyis mindazok, kik ennek az antikrisztusi széknek a zászlója és fennhatósága alatt harcolnak, s végül is az ilyenek összedugván fejüket, minő magyarázatot fognak a mi számunkra összeszerkeszteni? Hiszen jó részük még a nyelvtan elemeivel sincs tisztában! Azt bizonyára nem merik majd előttem tagadni, hogy közülük alig minden századik olyan, aki valamelyik prófétának egy könyvét, vagy az apostolok egy levelét, vagy az evangélium egyik történetét egészen átolvasta volna. Jobban el vannak ugyanis ők más dolgokkal foglalva, sem hogy idejük jutna a szent iratok olvasására. Hátra van még, hogy az apostoli széknek tulajdonítsák ezt a kiváltságot, és azt mondják, hogy a Szentírás értelmezését illetőleg Farnese Pálnak (7) a szent száját kell megkérdezni. Másképp jelöljék meg nekünk az egyházat, úgy, hogy méltán elhihessük róla, hogy képes lesz az ily nagy munkának megfelelni. Mert bármily dicsőítő nyilatkozatokkal halmozzák is el a római széket, arról sohasem fogják a józaneszű embereket meggyőzni, hogy Kéfás (8) (9) az egyház feje, vagy hogy az erkölcsös és szent házasság testi élet, mely Isten előtt utálatos. Ezt pedig a pápai rendeletek mind a kettőt hirdetik. Persze majd azt kiabálják, hogy egészen megrendül az egyház tekintélye, ha megfosztjuk őt a Szentírás értelmezésének a jogától, és így ajtót nyitunk a szemtelen elméknek, hogy bárhol utat törjenek maguknak. Sőt, hogy ellenünk gyűlölséget támasszanak, azt szokták nekünk bűnül szemünkre vetni, hogy a Szentírás értelmezését azért tulajdonítjuk magunknak, hogy semmi se tarthassa féken a mi önkényünket. Hogy önmagunkra vonatkozólag előadjam a dolog állását, azt szerénységem tiltja. Az igazságnak megfelelőleg azonban megvallhatjuk, hogy mi több világosságot hoztunk a Szentírás megértésére, mint a pápaság kezdetétől fogva közöttük létezett összes tudósok. S ezt a dicsőséget ők maguk sem merik megtagadni tőlünk. Emellett aztán nincs is miköztünk senki sem, aki dolgozatait szívesen nem bocsátaná az egyház ítélete alá. Az egyház tekintélyét tehát sem meg nem vetjük, sem meg nem gyengítjük: sem a szemtelen emberek számára a gyeplőket tágra nem fogjuk, hogy bármit is merészeljenek. Vajha ők az egyházat úgy tüntetnék fel előttünk, mint amilyennek azt maga a Szentírás leírja: a tiszteletről akkor könnyen megegyeznénk. De mikor az egyháznak hamis címét hazudván, azt kirabolják és kifosztják, hogy a zsákmányt maguknak lefoglalják, akkor mit tehetnénk egyebet, mint hogy tiltakozunk?

(1) Kánonnak hívják a valódiaknak és isteni kinyilatkoztatáson alapulóknak elismert ó- és újtestamentumi könyvek jegyzékét, vagy gyűjteményét. (Ford.)

(2) A stadium mint hosszmérték körülbelül 600 láb volt; az útmértékül használt stadium mintegy 185 méter volt; az olympiai stadium pedig mintegy 231 m. hosszú volt. (Ford.)

(3) De civitate Dei. 19. c. 18.

(4) Ágoston és a karthágói zsinat ugyanis a tridenti kánont fogadta el. [NF]

(5) Oedipus a thébai mondakör legkiválóbb alakja, ki szüleit nem ismervén atyját, Laius thébai királyt megölte, anyját Epicaste-t pedig feleségül vette. Thébába jővén, a Sphynx, egy oroszlántestű szárnyas szörnyeteg, talányt adott fel neki, melyet Oedipus szerencsésen megfejtvén, a szörny a tengerbe vetette magát és elpusztult. (Ford.)

(6) Ceres, görögül Démétér a termékenység istennője, kinek tiszteletére Athén közelében Eleusisban évenként nagy ünnepeket tartottak, melyeken csak a beavatottak vehettek részt. (Ford.)

(7) III. Pál pápa, családi neve: Farnese Sándor.

(8) Péter apostol.

(9) Kéfa = szikla (arameusul), Kefalé = fej (görögül.) Ez az összecsengés a pápaság skolasztikus ideológusait arra az elmés következtetésre vezette, hogy Péternek már csak ezért is az egyház fejének kellett lennie. [NF]

Forrás

A TRIDENTI ZSINAT HATÁROZATAINAK CÁFOLATA; ÍRTA KÁLVIN JÁNOS 1547. FORDÍTOTTA: RÁBOLD GUSZTÁV, REF. FŐGIMN. TANÁR. PÁPA NYOMATOTT A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDÁBAN; 1909. Forrás: leporollak.hu