A Tridenti zsinat határozatainak cáfolata (II. A második ülés) | Kálvin János
Kálvin János (1509 – 1564)
A TRIDENTI ZSINAT
HATÁROZATAINAK CÁFOLATA
1547.
FORDÍTOTTA: RÁBOLD GUSZTÁV, REF. FŐGIMN. TANÁR.
PÁPA
NYOMATOTT A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDÁBAN
1909.
részlet (44-51. o.)
A szent tridenti zsinat második ülésében az 1546. év január hó 7. napján közzétett határozat.
A szent tridenti zsinat, mely a Szentlélekben törvényszerűleg gyűlt egybe, s amelyen az apostoli szentszék ugyanazon három követe elnökölt, elismervén a boldog Jakab apostollal, hogy minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről száll alá a világosságok Atyjától, ki azoknak, kik Tőle kérik a bölcsességet, bőséggel megadja azt szemrehányás nélkül; s egyúttal tudván, hogy az Úr félelme a bölcsesség kezdete: elhatározta és elrendelte, hogy Krisztus híveit, kik Trident városában összegyülekeztek, együttvéve és egyenként is buzdítani kell, amint buzdítja is, hogy magukat azoktól a gonoszságoktól és bűnöktől, melyeket addig elkövettek, megtisztítsák; hogy egyebekben az Úr félelmében járjanak és a testi vágyaknak ne engedjenek; hogy az imádkozásban kitartóak legyenek, gyakrabban gyónjanak és vegyék magukhoz az oltári szentséget, hogy a templomokat látogassák, végül a vasárnapra vonatkozó parancsokat (ki-ki, amennyire teheti) megtartsák, és hogy naponként magánosan is imádkozzanak a keresztyén fejedelmek békességéért és az egyház egységéért. A püspököket pedig és minden más, a papi renden levő embereket, kik az említett városban az egyetemes zsinat megtartása végett egybegyűltek, inti, hogy állandóan Isten dicsőségén munkálódjanak; hogy az áldozatokat, dicséreteket és imákat felajánlják, s a szentmise-áldozatot legalább minden vasárnap (amikor Isten a világosságot teremtette, a halottak közül feltámadt és a Szentlelket a tanítványaira kitöltötte) bemutassák; esdekléseket, imákat, könyörgéseket és hálaadásokat mondván, amint ugyanez a Szentlélek az apostol által megparancsolta, a mi szentséges urunkért, a pápáért, a császárért, a királyokért, s másokért, kik a hatalom birtokosai, továbbá az emberekért, hogy nyugodt és csendes életünk legyen, hogy a békét élvezhessük és hitünk növekedését láthassuk. Azután inti őket a zsinat, hogy az Úr szenvedésének emlékezetére legalább minden pénteken böjtöljenek és a szegényeknek alamizsnát osztogassanak. A székesegyházakban minden csütörtökön misét mondjanak a Szentlélekről, az e célra rendelt könyörgésekkel (litánia) és imádságokkal együtt. Más egyházakban pedig ugyanazon napon legalább a könyörgéseket és imádságokat mondják el. Az istentisztelet ideje alatt pedig ne beszélgessenek és ne trécseljenek, hanem szívben és lélekben legyenek támaszára annak, ki az istentiszteletet végzi.
És mivel a püspököknek feddhetetleneknek, józanoknak, tiszta erkölcsűeknek és olyanoknak kell lenni, kik a házukban jól tudnak elöljárni, azért inti is őket a zsinat, hogy mindegyikük egyszerű legyen mindenek előtt az étkezésben és mértékletes az eledelekben. Azután mivel ilyen helyen gyakran hiábavaló beszélgetések szoktak támadni, éppen a püspökök asztalainál olvassák a Szentírást: tanítsa és oktassa mindegyik a háza népét, hogy ezek veszekedők, részegesek, szemtelenek, kapzsiak, elbizakodottak, káromkodók és gyönyörhajhászók ne legyenek; hogy végül kerüljék a bűnöket, gyakorolják az erényeket, s ruházatukban, életmódjukban és minden cselekedetükben méltóságot áruljanak el, amint Isten szolgáihoz illik.
Azonfölül, mivel ennek a szent zsinatnak legfőbb gondja, igyekezete és törekvése arra irányul, hogy eloszlattatván az eretnekségek sötétsége (amely már annyi éven át borítja a földet) a katolikus igazság világossága (Jézus Krisztus beleegyezésével, aki az igazi világosság) fénye és tisztasága felragyogjon, s azok, amik újításra szorulnak, megújíttassanak: azért maga a zsinat inti az összes itt egybegyűlt és még egybegyűlendő katolikusokat, különösen pedig azokat, kik a szent tudományokban járatosak, hogy buzgó elmélkedéssel szorgalmasan fontolják meg önmagukban, hogy minő utakon és módokon lehetne leginkább irányítani a zsinat szándékát és lehetne az óhajtott eredményt elérni; hogy minél gyorsabban és meggondoltabban lehessen kárhoztatni a kárhoztatandókat és helyeselni a helyeslendőket azért, hogy az egész világon mindenki egyakarattal és ugyanazon hitvallással dicsőítse Istent és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyját.
A vélemények nyilvánításánál pedig, a toledói zsinat határozata szerint az áldás helyén telepedvén le a pap urak, senkinek sem kell féktelen hangon lármázni, vagy zenebonát csinálni, és semmi helytelen, hiábavaló vagy makacs vitát folytatni: hanem mindazt, amit mondanak, a legszelídebb szavakkal adják elő úgy, hogy se a hallgatók meg ne botránkozzanak, se a lélek zavara a helyes ítélkezésre rossz befolyással ne legyen.
Azonfölül maga a szent zsinat elhatározta és elrendelte, hogy ha megtörténik az, hogy egyesek nem ülnek a kijelölt helyükön, s véleményüket a „tetszik” szóval nem nyilvánítják, ha megesik, hogy a gyűléseken jelen nincsenek, és mások a zsinat tartama alatt bármiféle döntéseket hoznak: ebből senkire sem származik semmi előítélet, és senki sem szerezhet magának semmi új jogot sem.
A második ülés határozatáról.
Mivel tudják, hogy a zsinat név tiszteletnek örvend, ezzel akarják magukat a jóravaló emberek előtt beajánlani, akik őket nem ismerik. Mikor ugyanis az ilyen hangzatos mondásokkal: „a szent, egyetemes, általános zsinat, mely a Szentlélekben törvényszerűleg gyűlt egybe” büszkélkednek, ezzel elkápráztatják az egyszerűbb emberek szemeit. De amint a keresztyén szerénységnek tulajdonsága az, hogy az egyház tekintélyét tiszteletben tartja: azonképpen megint belátásra mutat az, ha kellő körültekintéssel vagyunk, hogy hamis ürügy alatt a Sátán csúfot ne űzzön belőlünk. Itt azonban nem valami nagy belátásra van szükség. Hiszen sem a csalásoktól, sem valami alattomosabb ravaszságtól nem kell félnünk; csak ki kell nyitni a szemünket, és meglátjuk, hogy az aminek ily szép címeket adnak, tulajdonképpen semmi. Mikor a szóban forgó határozatot közzétették, talán húsz püspök volt a gyűlésen. Íme, miért nevezik magukat egyetemes zsinatnak, s ezzel meg nem elégedvén, hogy a tudatlanokat még jobban megijesszék, görög szót használnak (Oecumenicus), mintha az ismeretlen szó valami bűvös igézet erejével bírna. De hát mi a jelentése az „egyetemes zsinat” kifejezésnek? Éppen annyi, mintha azt mondaná valaki, hogy a világ minden részéről Tridentbe jöttek össze a püspökök. Azonban még ha tartományi volna ez a zsinat, szégyellniök kellene csekély számukat. Aztán hát miért, vagy minő jogon tartsuk mi ezt a zsinatot szentnek? Miből bizonyítják be nekünk azt, hogy ők a Szentlélekben törvényszerűleg gyűltek össze, ha csak tán az összehívó bullából nem ? Mintha bizony az elbódított elméket mindig hatalmában tartaná az az ostoba felfogás, hogy a pápa intésére elő lehet csalni a Szentlelket az égből! Annak idején, mikor azokat a zsinatokat tartották, melyeket ők maguk is kénytelenek a legnagyobb tiszteletben tartani, a zsinat összehívását illetőleg semmiféle joga sem volt a római püspöknek, hanem ő neki is a császár parancsolta meg rendeletileg, hogy a többiekkel jöjjön össze. Hogy ez volt a rendes szokás, azt bizonyítják nemcsak a négy úgynevezett nagy zsinatról, hanem igen sok más zsinatról is fennmaradt régi iratok és az egész történelem. És ha tán azt hoznák fel, hogy ezeknek az összehívása nem is volt egészen törvényszerű, ez könnyen megcáfolható Leó leveleiből, amelyekben alázattal kéri Theodosius, Valentinianus és Marcianus császárokat, hogy császári hatalmuknál fogva jeleljenek ki helyet és időt a püspököknek. Valamivel később ugyanezt kérte Gergely is Móric császártól.
De tán az apostoli szék három követe hozta magával a Szentlelket! Ha ez igaz, akkor a niceai zsinat, melyen a római egyház követeit a negyedik helyre ültették, nem volt törvényesen egybegyűlt zsinat. Mit mondjunk aztán az aquilejai zsinatról, amely bár Olaszországban tartották és egyetemes volt (1), említést sem tesz a római püspökről? Ha csak akkor van helyesen megalkotva a zsinat rendje, ha a pápa követei állnak a zsinat élén, akkor mit felelnek majd az afrikaiak, akik Bonifácius két követe, Philippus és Asellus számára, mivel csak presbiterek voltak, nem pedig püspökök, az utolsó helyet jelölték ki? Most a római egyház diakónusa is, csak piros kalappal legyen felékesítve, messze föléje emelkedik az összes püspököknek. Hogy ki-ki őközöttük a méltóság milyen fokán áll, azzal éppen nem törődöm, s ezzel a kérdéssel nem is alkalmatlankodom nekik. Sőt szívesen eltűröm azt is, hogy a kalap győzedelmeskedjék a püspöki süvegen, csak ne kössék a Szentlelket az általuk csak nem régiben kigondolt álarcokhoz úgy, hogy mindenütt, ahol a bíbor fénye feltűnt, törvényszerűleg gyűlt egybe a zsinat. És ha velünk ezt a szabályt el akarják fogadtatni, akkor az ő vélekedésük szerint miért nem tartják törvényesnek a bázeli zsinatot? Ki tűrné el azt a nagy szemtelenséget, hogy az ember bocsássa ki a Szentlelket, s valahányszor neki tetszik, azt visszahívja? Azért, hogy valódi bizonyítékát adhassák annak, hogy Isten Lelke vezérli őket, először is azt kell bebizonyítaniok, hogy Krisztus nevével és hatalmával gyűltek ők össze.
Az iratok tanúsága szerint azonban egészen másként áll a dolog: ők ugyanis bár annyira nagyképűsködtek, mégsem alkottak semmi olyant, ami méltó volna az ő nagyhangú ígéreteikhez; azután meg mindjárt az első belépőre a legdurvább babonák salakjából merítették azt, amit a legjobbnak gondoltak. Az előbbit illetőleg, hogy első határozatukban mily gyengék és ernyedtek voltak, s hogy mennyire híjával voltak a Szentlélek minden hatásának, ennek elbírálását az olvasókra bízom, mivel nincs olyan ember, aki, ha közepes tehetséggel van megáldva, ezt be ne látná. A másodikat elég lesz csak érinteni, mivel a rövid felemlítés alapján is könnyű lesz felőle ítéletet alkotni. A zsinatot tartó püspököket és papokat, vagyis önmagukat intik arra, hogy legalább minden vasárnap bemutassák a miseáldozatot. Íme, a nagyszerű reformáció kezdete! Mi azt hangoztatjuk, hogy a miseáldozat nem egyéb, mint az úrvacsorának gyalázatos megszentségtelenítése; s ezt az Úr szavaiból világosan be is bizonyítjuk. Ő ugyanis az úrvacsora elrendelésében nem bízza ránk az áldozat bemutatásának feladatát, hanem abban az áldozatban való részvételre hív meg bennünket, melyet Ő egymaga és egyszer bemutatott; elrendeli a szétosztást, s megparancsolja azt is, hogy mindenki egyformán részesüljön mind a két jegyben. Hiszen nagyon is érthetők az ő szavai: Vegyétek ezt, és osszátok el magatok közt: igyatok ebből a pohárból mindnyájan. Minő hasonlóság van az Úr parancsának megfelelő cselekedet és a pápai mise között, amelyben, mint ők koholják, Krisztus önmagát ajánlja fel az Atyának, hogy áldozatával a világ bűneiért eleget tegyen; sőt nemcsak ezért, hanem azért is, hogy a megholtaknak megváltást szerezzen; amelyben senkit sem hívnak meg a résztvevésre, hanem inkább egy ember elkülöníti magát a nyájtól; vagy ha esetleg valaki hozzájárul is, csak félig részesedhetik abban. Valamikor Chrysostomus, midőn a nép kisebb mértékben jelent meg, így szólt: Hiába állunk tehát az oltárhoz. Ezt mondta ő, aki mégis már sok romlottsághoz volt hozzászokva. Vajon mit mond majd az Úr, akinek rendelését nemcsak megrontották, hanem teljesen elforgatták? – Második intelmük az, hogy az Úr szenvedésének emlékezetére legalább minden pénteken böjtöljenek stb. Ez-e hát az, amit Pál apostol a napok megtartásáról tanít? (Kol. 2,16) Ez, amire ugyancsak a kolossébeliekhez írt levélben (2 23) az ételekben való válogatásról figyelmeztet bennünket, nem az az önakarat szerint való, vagyis hazug tisztelése-e Istennek, mely ha a bölcsesség látszatával bír is, mégis mivel az emberek tetszésétől függ, együtt enyészik el azokkal az eledelekkel, melyek a velük való élés által vesznek el. Ugyan kérlek, hol olvasták ők azt, hogy az Úr a haláláról ilyen megemlékezést ajánlott volna? Sőt inkább halálával minden ilyesmit eltörölt. Hát azokról az előkészületekről, melyekkel a Szentlelket az égből ki akarják csalni, mit mondjak, hacsak azt nem, hogy ostoba babonák, mikről a tűzhely mellett ülő anyókák szövés-fonás közben mesélgetnek? Végül hozzáteszik ezekhez a litániákat, vagyis azokat a tákolmányokat, melyek Ugyanannyi káromlásból vannak összetoldozva, mint ahány szóból állanak. Minő ürüggyel mentik majd magukat azért, hogy mikor ezekben a litániákban Krisztus közbenjárásáról mélységesen hallgatnak, ugyanakkor a megholtak közül tetszésük szerint a közbenjárok egész seregét választják ki maguknak? Miben egyezik meg akár a Szentírás tanításával, akár a régi jámbor emberek határozataival az, hogy mellőzvén Isten és az emberek közötti egyetlen közbenjárót, névleg felsorolják azokat, akiket tetszésük szerint tettek meg közbenjáróknak és hogy végül a szentek egész karát mintegy egy csomóba foglalva hívják segítségül? Ha abban a korban, melyben annyira elhatalmasodott a babonaság, hogy a szent pásztorok a helyes irányt megtartani nem tudták, meg is engedték maguknak a tiszta evangéliumi tudománytól való eltérést, mégis világos szavakkal tiltották meg a karthágói zsinaton, hogy a szenteket az oltárnál segítségül hívják, s hogy a papok ilyesmit: Szent Péter, vagy Pál, könyörögj érettünk, ne mondjanak. (2) Minő reformációt lehet tehát várni azoktól, akik egy romlott kor hibáiból még rosszabb tévedésekbe estek?
Lábjegyzetek
(1) Legfeljebb a nyugati egyházban, és ott is csak a kora középkorban. [NF]
(2) A kezemben lévő zsinati gyűjteményben a 103. kánon áll a legközelebb ehhez: „az oltárnál mondandó imádságokról,” de a szentekhez intézett könyörgést nem tiltja ez sem, csak arra kötelezi a papokat, hogy tudósok által szerkesztett, zsinatilag jóváhagyott könyörgéseket mondjanak az oltárnál, másféléket ne. [NF]
Forrás
A TRIDENTI ZSINAT HATÁROZATAINAK CÁFOLATA; ÍRTA KÁLVIN JÁNOS 1547. FORDÍTOTTA: RÁBOLD GUSZTÁV, REF. FŐGIMN. TANÁR. PÁPA NYOMATOTT A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDÁBAN; 1909. Forrás: leporollak.hu
