A Tridenti zsinat határozatainak cáfolata (I. Az első ülés) | Kálvin János

Kálvin János (1509 – 1564)

A TRIDENTI ZSINAT

HATÁROZATAINAK CÁFOLATA

1547.

FORDÍTOTTA: RÁBOLD GUSZTÁV, REF. FŐGIMN. TANÁR.

PÁPA

NYOMATOTT A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDÁBAN

1909.

részlet (1-44.o.)

Kálvin János a kegyes olvasóhoz.

Azt mondják, hogy Cato, midőn a római nép előtt beszédet szándékozott tartani, hogy azt a túlságos költekezéssel való felhagyásra bírja, előzőleg úgy nyilatkozott, hogy nehéz dolga lesz neki, mivel a hasnak nincsenek fülei. Nekem azonban valamivel nehezebb dolgom volna, ha ma a jámbor tudomány visszaállítására és az egyháznak a romlottságtól való megtisztítására buzdítanám Róma embereit. Mert nemcsak a siket hassal, hanem a vak nagyravágyással is meg kellene küzdenem. Látjuk ugyanis, hogy ők, bárminő érvekkel győzettek is le, azért mégis makacsul tartják magukat, mivel felfogásuk szerint nekik az életmódjukért és a méltóságukért kell harcolni. Ezért nem is leszek oly esztelen, hogy hiába igyekezzem őket visszatéríteni a józan gondolkozáshoz. Azokról beszélek persze, akikről látjuk, hogy mily siralmas módon makacskodnak. Ezek helyett inkább másfelé fordulok, hogy minden jámbor ember megismerhesse, mily bűnös az ő istentelenségük! S erre vonatkozólag nagyon is világos bizonyítékot hozok fel itt a tridenti zsinat végzéseiben, melyekben az ő összes bensőbb érzületüket annyira kifejtették, hogy senkinek sem lehet kétsége aziránt, milyennek tartjuk mi az egyház állapotát, ha az ő önkényüknek engednek az emberek. De hogy ez még tisztábban álljon előttünk, arra kérném és figyelmeztetném előbb az olvasókat, hogy nézzék át „Az egyház reformálásának szükségességéről” szóló könyvecskémet, (1) s azután egybevetés útján döntsék el, hogy a kettő közül melyik részre kell inkább hajolniok.

Genf. 1547. november hó 11.

Előszó a cáfolathoz.

A keresztyén egyházban a szent zsinat neve olyan tiszteletnek örvend, hogy hallatára nemcsak a tudatlan, hanem még a komoly és józan belátással megáldott emberek is megrendülnek. És méltán, mert Isten az ő egyházában felmerülő bajok orvoslása végett kezdettől fogva azt az eszközt vette alkalmazásba, hogy a jámbor és szent pásztorok egybegyűljenek s az ő nevének segítségül hívása után állapítsák meg azt, amit a Szentlélek diktált: méltán kell tehát a zsinatokat minden jámbor embernek tiszteletben tartani. Csak az az érdekes, hogy az emberek nagy tömege a szerfölötti bámulattól annyira elkábul, hogy azután semmit sem gondolkozik. A józanabbak azonban óvatosan ugyan és kellő mértékkel, de mégis megengedik maguknak a vizsgálódást, mielőtt teljes beleegyezésüket adnák. S ennek így is kell történni, hogy a hit ne a pusztán emberi határozatokat, hanem egyedül csak Istent fogadja el. Azok azonban, kik határozottan meg vannak győződve, vagy legalább másokat akarnak meggyőzni, azt mondják, hogy a zsinat, bármilyen legyen is az, ha egybehívása törvényes módon történt, nem tévedhet, mivel azt a Szentlélek kormányozza. Azt akarják tehát, hogy mindazt ami a zsinattól ered, isteni kijelentés gyanánt fogadjuk el minden ellentmondás nélkül. Mennyivel okosabban gondolkozik Ágoston, ki az ő páratlan szerénységéhez mérten nagy tiszteletet tanúsít ugyan a zsinatok iránt, de azért állandóan ragaszkodik az általam említett helyes mérsékléshez. A ariánus Maximianus ellen intézett iratában ugyanis így szól: „Sem nekem nem kell a niceai, sem neked az ariminumi zsinatra hivatkozni, mintegy előre dönteni akarván ezzel a dologban. Sem engem nem kötelez ennek, sem téged amannak a tekintélye. A Szentírás tekintélye alapján, mely nem kinek-kinek a saját, hanem mindkettőnknek közös bizonyítéka, küzdjön a dolog a dologgal, az ok az okkal, a bizonyíték a bizonyítékkal”. Oly nagy szabadságot enged meg tehát a szent férfiú magának és másoknak is, hogy azt akarja: még az előleges ítéletre se legyen befolyással a niceai zsinat, csak akkor, ha már az ügy igazsága eléggé ismeretes.

Nincs azonban szükség arra, hogy most hosszasabban beszéljek a régi zsinatokról, mert csak a tridenti zsinatról szándékozom beszélni, amely éppen nem hasonlít azokhoz a régiekhez. Mivel annyi romlás volt látható az egyházban, mivel a vallás tudományáról oly súlyos viták támadtak, ezért régi és hő vágya volt a zsinat sokaknak, persze csak azoknak, kik azt remélték, hogy ily módon minden bajnak végét lehet majd vetni. Pedig hát hiábavaló reménykedés ez, mert a dolgok mai állása szerint a csak közepes belátással megáldott emberek is tisztában vannak azzal, hogy a bajoknak semmiféle könnyítését sem kell várni azoktól, akik hatalommal bírnak a zsinat összehívására és tartására. De mivel más jobb mód nem mutatkozott, igen sok jó ember, kik óhajtották az egyház intézkedését, némi reménnyel volt a zsinat iránt. Sokan kívánták tehát, s végre a keresztyén világ egyhangúlag követelte. De hogy minő okok miatt halasztották el egy ideig, azt minden éleslátású ember tudja. Aki ugyanis nem látja azt, hogy a római pápa által az ő bullájában felhozott okok szemtelenül vannak csak kigondolva, az igazán mélységes vaksággal van megverve. Maga a pápa persze jól tudja, hogy minő okok bírták őt rá arra, hogy minden késedelmet tőle telhetőleg felhasználjon, némileg azonban mi is következtethetünk rájuk. Némelyek vélekedése szerint ez azért történt, hogy a zsinat, mint valami közönséges dolog, úgy a fejedelmek, mint a nép előtt megszokottá ne váljék, ha mindjárt oly könnyen keresztülvihető. A hosszas várakozás ugyanis, hacsak bele nem unnak, növelni szokta a dolgok értékét. Én azonban azt hiszem, hogy más volt a halogatás oka. Mert bár tudta a pápa, hogy az a zsinat, melyet ő összehív, nem lesz más, mint az ő uszályhordozóinak fizetett csapata, mégis oly gyenge a rossz lelkiismeret, hogy a zsinat puszta említésére is megreszket. Oly korlátlan és zabolátlan önkénnyel garázdálkodik ugyanis a pápai zsarnokság, hogy azt korlátok közé szorítani még azok sem haboznak, akik mindenképpen azon vannak, hogy a pápaság hosszú időre épségben maradjon. Nem ok nélkül igyekezett tehát arra, hogy az idő húzásával hatalmának mindennemű megkisebbítését elkerülje. S ez később még világosabban is kitűnt. Azok az intézkedések ugyanis, miket a pápa a bevett szokás ellenére tett az ő zsinatának elrendelésénél, megannyi bizonyítékai az ő bizalmatlanságának, amiről előbb szóltam. S igen-igen sok másról nem szólván, mire való a három követ, ha nem arra, hogy ezek mindegyike ellenőrzője legyen másoknak, hogy senki se merészeljen semmit se?! Nem talált tehát a saját csapatában, amelyben pedig mindenki teljesen alá van vetve őneki, senkit sem, akiben megbízhatott volna.

Ez a pápa magáncsele volt. Másra céloztak azok, kik az egyház jelen állapotát, bármilyen, legyen is az, megbolygatni nem akarták. Ezek ugyanis olyanformán gondolkoztak, hogy sokkal jobb barmit is megkísérteni, mint a manapság vitás dolgok felett vizsgálódásba bocsátkozni. S ugyan miért? Részint azért, mivel illetlen dolognak tartották azt, hogy bárminő téren is vitát kezdjenek az olyan emberi tanokról, melyek a hitbe már átmentek, részint pedig azért, mivel jobban esett nekik az erőszakos birtoklás, mint a kormányzás tisztességes neme. Azok között ugyanis, kik a pápaságot most az egyházakra való hivatkozással védelmezik, hány van olyan, aki a keresztyén nép szabadságának oly mérvű elnyomatását ne kívánná, hogy az egyház hibáinak megjavításáról senki még mukkanni se merjen; vagy azt ne kiabálná, hogy fölösleges a zsinat, és igen nagy méltatlanságot követünk el a régebbi határozatokon, ha teljesen felhagyva a zsinat emlegetésével, azok mellett ki nem tartunk? Mi volna ez más – mondják ők –, mint a már elintézett dolgon való rágódás? S mily nagy szabadságot adunk arra, hogy a jövőben mindent megváltoztassanak és felforgassanak, ha az egyszer már elintézett dolgokba bele nem nyugszunk? Ha a már előbb hozott határozatok a Szentlélek kijelentései, akkor miféle haszna lesz az új döntésnek? – Mindezeket azonban könnyű dolog megcáfolni. Ma ugyanis egyrészről olyan kérdésekről is van szó, amelyek eddig még helyesen elintézve még sohasem voltak, másrészről meg közismert dolog, hogy a tudomány és a pápa egész kormányzása annyira eltávolodott a régi zsinatok legtöbbjétől, hogy ezeknek ellentmondóbb dolgot képzelni sem lehet; és oly különböző, s annyira veszedelmes betegségek borították el az egyházat, hogy sohsem volt idő, melyben nagyobb szükség volt a zsinattartásra, ha ugyan volt remény arra, hogy a törvényes zsinat elérhető. Világos tehát, hogy a jámborság legkisebb érzése sincs meg azokban, akik így beszélnek, hanem nyugodtan, sőt majdnem vidáman nézik az egyház nyomorúságos pusztulását. Abban pedig, hogy vélekedésük szerint nem szabad újra tárgyalás alá venni azt, amiben egyszer már határoztak, igazán roppant ízetlenek. Hat akkor – mondják ők – miben különböznek az emberi határozatok Isten legszentebb igéjétől? Talán még valahogy meg lehetne őket hallgatni, ha bizonyítékaikat legalább azokból a jobb időkből vennék, melyekben úgy a tudomány, mint a vallásosság virágzott. Azok a zsinatok azonban, amelyek tekintélyét ránk nézve kötelezővé akarják tenni, semmi mást nem tüntetnek fel, mint a kegyetlen vadsággal párosult legdurvább tudatlanságot. S hogy valóban igaz ez a mondás, az a maga helyén majd kinyilvánul. Íme, tehát ezért büszkélkednek ők oly nagyon azokkal a dolgokkal, amelyek felől már hoztak végzést!

Aztán, ha eddigelé kétséges volt az, hogy mily nagy különbség van a zsinat és a Szentlélek ítélőszéke között, mely minden föllebbezés alól ki van véve, arra fényes példát szolgáltattak nekünk a tridenti zsinatban. Azt, hogy a zsinat nem tévedhet, azért állítják, mivel ez az egyházat jeleníti meg. De mi történik akkor, ha később ennek a valódiságát tagadják? Nézetem szerint azonban, hogy erről dönthessünk, meg kell gondolnunk azt, hogy milyen emberekből áll a zsinat. Jelen van ott körülbelül negyven püspök. Hiszen nem ragaszkodom ehhez a számhoz, nem is törődöm vele valami nagyon, mert nemigen tartozik a dolog lényegére. Feleljenek meg azonban nekem igaz hittel a zsinat védelmezői, hogy ha valaki a jelenvoltakat sorban elszámlálja, hány van közöttük olyan, akit meg ne vetnének?! Sőt lehetetlen, hogy maguk ezek a tiszteletre méltó atyák is el ne szégyelljék magukat, ha egymásra tekintenek! Mert jól ismerik egymást, s azt is jól tudják, hogy miképpen vélekednek mások őróluk. Ezért, ha eltávolítjuk a zsinat nevet, az egész pápistaság el fogja ismerni, hogy a püspököknek csakis az alja volt ott jelen. De ne bántsuk más nemzetek ékességeit! Én csak az én franciáimat kérdezem, vajon igazán oly nagyra becsülik-e azokat, kik őközülük a zsinaton voltak? Franciaországot kétségtelenül az egyház legkiválóbb tagjai közé számítják. S innen két püspök vett részt a zsinatban, úgymint a rennesi és a clermonti, mind a kettő egyforma tudatlan és ostoba ember. Ezt az utóbbit még nem is oly régen annyira nevetséges embernek tartották, mint a bolondokat, és annyira feslett erkölcsű volt, hogy mint a vadászkutya minden fajtalan házba be szokott szagolni, míg Sosiának, ennek a hírhedett párizsi asszonynak tanítványává nem szegődött: amióta aztán hirtelen bölccsé lett: mert persze oly könnyen tette bölcsekké az embereket Picart Ferenc tanítványa, kinek a mesteréről mindenki tudja, hogy az észnek teljesen híján volt úgy, hogy nagyon hasonló volt a rajongókhoz és igen közel állott az őrülethez. Az aix-i érseket ugyanis nem igen számítom a franciák közé; az agde-i pedig, a kíváncsi emberek szokása szerint, csak mint csendes szemlélő volt jelen. Mindenre kérlek benneteket, kedves franciáim, melyikőtök hiszi komolyan, hogy a Szentlélektől erednek azok, amiket az ilyen embereknek még oly nagy sokasága böffentett is ki? Pedig az a két ember, akikről én beszélek, a hittudománynak soha még csak az elemeit sem ízlelte meg. Mily szánalmas volna tehát a keresztyén egyház állapota, ha isteni kijelentésnek kellene tartani mindazt, amit ők és néhány, őnáluk semmivel sem jobb ember határozott? S a legtöbben mégis annyira korlátoltak, hogy mikor a szent zsinat végzéseinek kihirdetését hallják, nem gondolják meg, hogy ezen végzéseknek azok a szerzői, akiknek még a legjelentéktelenebb dologban sem lehet hitelt adni. Mert ha ez eszükbe jutna, akkor tüstént bosszankodva vetnék el és lábaikkal taposnák meg azokat, amiket most meggondolatlanságukban csókolgatnak. Hát aztán vajon a döntésükkel elfogadhatóvá tesznek ők valamit? A legkevésbé sem. Hanem a zsinat iránt való tisztelet elvakítja az emberek szemeit. Pedig minő ostobaság attól, kinek a szamár voltát ismerjük, mint valami borzalmastól félni, ha oroszlánbőrbe búvik!?

Lássuk azonban, hogy minő ellenvetéssel tudnak előállani a másik oldalról. Azt mondják, hogy nemcsak a püspökökre volt bízva a döntés. Tudom. De éppen ez a mondás az, amire én legjobban vágytam. Volt ugyanis ott egynéhány szószátyár elbizakodott barát, akik közül némelyek a főpapi süveg, mások pedig a bíborosi kalap után áhítoztak: ezek bizonyára mind áruba bocsátották a római pápának az ő fecsegésüket. Tegyük fel azonban, hogy ezek kiváló és nagy képzettségű tudósok voltak; mégis azt állítom, hogy a tisztelendő atyáknak, akiknek akaratától függ az egész vallás, nem tudom, miféle álbölcsek szájukba rágták a szavakat, hogy mielőttünk majd az ő tanításaikat duruzsolják. Mire volt ugyanis jó az, hogy ezek oly magas emelvényre mentek fel, hogy mint félistenek a magasból hirdessék azt, ami az alacsonyabb padokban ülők elé volt írva? Hol van az egyháznak az a képviselete, melyhez ők a Szentlelket kötik, ha azt, amire szükségük van, kénytelenek könyörögve másunnan kölcsönözni, hogy ne hallgassanak, vagy ostobaságokat ne beszéljenek? A ti alaptételetek az, hogy bármilyen legyen is az a gyülekezet, melynek az „egyetemes zsinat” nevet adjátok, azt mindig a Szentlélek igazgatja, úgyhogy attól semmi más nem eredhet, mint csak mennyei és isteni dolog. Közben pedig éhenkórász és megvásárolható nyelvű barátokat helyeztek a zsinat élére, hogy az a ti Szentlelketek, akiről ti képzelődtök, ezekre hallgasson. Ezek aztán hosszú és szabatos fejtegetésekben tárgyalják le mindazt, ami fölött az atyáknak határozniok kell. Mert hát azt hallottam, hogy ők vita közben nem tudom miféle csikorgások közt úgy brekegtek, mint Aristophanes békái. (2) S ebből készültek azok a híres határozatok, melyekkel úgy kérkednek, mint a Szentlélek feleleteivel. De miért beszéljek én ily nyilvánvaló dologban burkoltan? Hiszen bizonyos, hogy nincs egy oly ostoba iskola sem, amely már előre meg ne vetné azt a teológust, aki Tridentben jelen volt. – S ugyan miért? – Vajon hát azt gondoljuk, hogy azokat a teológusokat, mihelyt más helyre mentek, váratlanul megszállja az istenség úgy, mintha Apolló papnőjének a delfii jósszékéhez járultak volna? Bolondság! Mert ha ma a párizsi Sorbonne-nak tudomására jut az, hogy a tridenti atyák csak egy hajszálnyira is eltérnek az ő határozataiktól, azonnal feltüzelt elmével futnának össze a mi mestereink a küzdelemre, s nemcsak a zsinat tekintélyét nem vennék semmibe sem, hanem annak minden egyes tagját névszerint a legkegyetlenebb mocskolásokkal illetnék. Így azonban ha minden, még a legképtelenebb őrültségekhez járultak is hozzá, versengve tapsolnak az összes francia, spanyol, német és olasz iskolák. Mily nagy romlottságra vall tehát az, ha a keresztyén világra imádás végett ráerőszakolják azt, amit ők maguk bensejükben semmire sem becsülnek?!

No de mindazonáltal tegyük fel, hogy azok a vitatkozók, kik a határozatok elkészítésében fáradoznak, nemcsak csudálatos tehetséggel és tudománnyal tűnnek ki, hanem az égből éppen most leszállott angyalok. Azután engedjük meg ellenfeleinknek azt a nagy képtelenséget is, hogy a zsinat, melyről ők dölyfösen hirdetik, hogy a Szentlélek közvetlen sugallata vezérli, egynéhány embertől koldulja ki azt, amit isteni kijelentés gyanánt az egész világra ráerőszakol; mindazonáltal még így sem adhatunk a tridenti zsinatnak egy parányi hitelt sem. Ott ugyanis mindent egyedül csak a római pápa akarata szerint határoztak. Ezért hát hagyjanak fel a jövőben azzal a nagyképűsködéssel, hogy nem az emberekkel, hanem Istennel jön ellenkezésbe az, aki a zsinat határozatait megveti. Az emberek ugyanis nem egyebek mint csak eszközök, Isten pedig vezetője a zsinatnak, aki Lelkével az emberek értelmét és nyelvét igazgatja. Ha így állna a dolog, akkor szerintem nagyon is szemtelenül viselkednek a Szentlélekkel szemben, akinek ellenőrzőjévé teszik az ő pápájukat, mikor ennek az ítélete és döntése alá bocsátanak mindent. Én az általánosan megszokott dolgokról beszélek. Mihelyst összeszerkesztettek valamiféle határozatot, futárok vágtatnak Rómába, s erre az ő bálványuk lábánál kérnek engedelmet és beleegyezést. A szent atya a hozott határozatot az ő magán-jogtanácsosainak adja át megvizsgálás végett. Ezek elvesznek belőle, hozzátesznek, s tetszésük szerint megváltoztatják. Visszatérnek a futárok, s megkezdődik az ülés. A jegyző felolvassa a felülbírált határozatot, és senki sem meri helyteleníteni. S a szamarak fülüket lekonyítva beleegyeznek. Íme, az isteni kijelentés, melyben az egész világnak hinni kell! Miért nem vallják meg nyíltan a dolgot úgy, amint van, hogy tíz vagy húsz barát, kiknek fáradságát megfizetik, a határozatokat összetákolja, a pápa, ezek fölött kritikát gyakorolván, azt, ami nincs ínyére, belőlük kitörli, a többit jóváhagyja, és a zsinatra semmi más nem vár, mint a kihirdetés feladata. Azt, amit hajdan a római tanács határozott, a nép hagyta jóvá. A pápa azonban a helybenhagyás jogával egyáltalán nem elégedvén meg, emellett jogot vesz magának arra, hogy a zsinat határozataiba a neki nem tetszőket kijavítsa. Igazán nagyon dölyfös eljárás ez, ha azt hiszi, hogy a Szentlélek igazgatja a zsinatokat! Mi azonban, azt hiszem, büntetlenül vethetjük meg azt, amiről tudjuk, hogy ilyen mesterek alkották és ilyen Aristarchus (3) javított rajta. A zsinat által eszközölt kihirdetést ugyanis semmivel sem kell nagyobb jelentőségű dolognak tartani, mint valami árverési hirdetést.

De hogy előbeszédemben hosszadalmas ne legyek, amikor Isten igéjének erős bizonyítékaiban bizakodva valamely zsinat határozatait vita tárgyává teszem, hitem szerint már eléggé kimutattam: nincsen ok arra, hogy a józan olvasók engem valami vakmerőséggel vádoljanak. Most azonban megharagudhatik-e rám valaki, hacsak nem bolondabb a bolondnál, azért, mert az igazság megvédelmezésének szükségessége által indíttatva nem haboztam a majmot, bár bíborruhába van is öltöztetve, körülhordozni, hogy a majom mindenben úgy tűnjön fel, mint amilyen? Azt már bőségesen kimutattam, hogy ezek a neptunusi atyák (4) nem olyan borzalmasak az ő Tridentjükkel, hogy félelem nélkül ne lehetne őket ostorozni Isten igéjével, és nem is oly szentek, hogy ne volna szabad hozzájuk nyúlni. De, amint látom ezt sem teszik meg. A római pápa ugyanis álarcot tett az emberek szemei elé, mely azonban senkit, akinek szeme van, félre nem vezethet. Én legalább, mikor ezelőtt tíz évvel szerteszét a zsinatot emlegették, s az volt a meggyőződés, hogy a pápa tovább már nem vonakodhatik attól, hogy az ő barmait komolyan egybegyűjtse, s amikor már szállongtak az idéző levelek, mindjárt sejtettem, hogy azok a bullákban foglalt kihirdetések lassanként majd a füstbe mennek. Emlékszem ugyanis egy másik bullára is, a mantuaira, (5) mely II. Pius pápasága alatt a nagy forrongás folytán azonnal el is enyészett. De, gondoltam magamban, ha végre összeül is valamiféle zsinat, a római pápa mindent el fog követni arra, hogy az egyszerűbb emberek szemeit valami nem közönséges csillogással elkápráztassa. S ez a gondolkozás, hogy őszintén szóljak, nagyon aggasztott engem. A legkisebb kétségem sem volt aziránt, hogy azok, akiket szavazati joggal felruházva odabocsátanak a gyűlésre, részint nagyravágyásban szenvedvén, részint a kapzsiságtól lévén elkábulva, részint pedig a dühtől lángolván, mindannyian ádáz ellenségei lesznek az igaz tudománynak, akik a pápai zsarnokság megszilárdítása végett titkos összeesküvést szővén Krisztus országának a lerontására igyekeznek; és csak igen kevesen lesznek, akik ha nem is oly istentelen és gonosz érzelműek, de mégsincs bennük semmi férfias bátorság sem arra, hogy ellenálljanak. Arra a határozatra jutottam tehát, hogy a mondott alapon ily ellenséges bírák alatt el fogják nyomni az igazságot. Sőt meg azt sem lehetett remélni, hogy valamely jámbor és értelmes ember akár az élete árán is megszerezhesse azt, hogy őket egy óráig hallgathassa. Emellett sok tudatlan, de különben jóravaló embert félrevezetett ez az ámítás, hogy az egyház határozatába bele kell nyugodni. Hálát kell tehát adni a pápának, hogy olyan felvonulást rendezett a mi számunkra, amely még a gyermekek előtt is gúny tárgya lesz majd. De nem kérek mást az olvasóktól, csak azt, hogy letévén mind a két fél iránt való előítéletről, szenvedély nélkül fogjanak hozzá ezen vitatkozás olvasásához. Ez pedig csak úgy történhetik meg, ha szemüket elfordítván a személyekről, azokat magának a dolognak vizsgálatára irányítják.

A pápai követeknek az első ülésen tartott bevezető beszédéről és a zsinat egyéb bevezetéseiről.

Nagyszerű! Végre hát bevallják Róma emberei, hogy az egyház borzalmas romlását, mi fölött manapság az összes jóérzésű ember kesereg, nagy részben az ő számlájukra kell írni. Ha nem valami nagyon furfangos ember hallaná ezt az őszinte beismerést, azonnal valami jó reménység támadna benne. Az ezután következő intelmek pedig nem közönséges buzgalmat árulnak el az egyház újjáalakítására vonatkozólag. S éppen az a rész, melyben arra figyelmeztetnek, hogy nincsen más, aki az egyház hanyatló ügyeinek segítségére jöhetne, mint Krisztus, az egyedüli pásztor, egyedül Őt kell tehát segítségül hívni, Őreá kell hallgatni, hogy minden szerencsésen fog sikerülni, ha minden cselekedetet Ő kormányoz és intéz; hogy minden egyéb tanács és minden más tudomány nem egyéb, mint repedezett vízfogó, amely szétmállik; hogy az emberek bölcsessége csak Isten haragját idézi fel, és inkább növeli, mint orvosolja a bajokat; mondom, ez az egész rész, mily nagy jámborságot sugárzik felénk?! A cselekedetekből azonban, melyek ezután következtek, kiviláglik, hogy ezekkel a szavakkal csak hiába hajigálóztak a levegőben. Sőt ők maguk sem várnak addig, míg a tárgyalások alapján létesül az ítélet. Az üdvösség tudományában ugyanis, melyet ők a saját istentelen és gyalázatos hazugságaikkal egészen meghamisítottak; a szentségek közt, melyeket ők teljesen megrontván, ocsmány és szégyenletes kufárkodás végett áruba bocsátanak, éppen semmit sem találnak olyant, ami náluk javításra szorulna. Minő segítséget nyújtottak tehát ők az egyház szerencsétlen viszonyainak? S valóban nincs okunk arra, hogy midőn az egyház jobb helyzetbe való hozatalára induló gond felvállalásáról van szó, a tridentiektől‚ kik Neptunus [tengeristen] fennhatósága alatt küzdenek, bármi mást is várhassunk, mint csak olyasmit, ami vízből van. Mert ha az ártatlanok ellen kell kegyetlenkedni, ha az ártatlanok vérével kell az ő istentelen zsarnokságukat megerősíteni, akkor csakhamar egészen tüzesekké válnak. Azonban Neptunus uralmát jellemzi még a fehér haboknak nagy zajjal való felzavarása is, de csak azoknak a haboknak, amelyek saját háborgásuk által megtöretvén, csakhamar elcsendesednek. Mihelyst tehát a kezdetek kezdetén előadták az ő hiábavalóságaikat, azonnal kimutatták egész nyíltan, hogy a lényeget illetőleg miképpen fognak ők cselekedni, úgy ti., hogy a saját istentelenségeikhez teljes erejükből ragaszkodnak valamennyien, minket pedig, kik a tiszta evangéliumi tudomány védelmezése által semmi mást nem akarunk, mint Krisztus országát megerősíteni, eretnekek gyanánt elítéljenek. Így aztán mielőtt még vizsgálatra került volna a dolog, kijelentik, hogy azok, kik mostanság a római egyház általánosan elfogadott tudománya ellen mukkanni is mernek, mind eretnekek. Hát ez mi? Az egész keresztyén világ várta a zsinatot, hogy ebben a kétes dolgok felől jogos vitába elegyedjenek; ők azonban bevallják: csakis azon célzattal gyűltek egybe, hogy mindazt, ami nekik nem tetszik, kárhoztassák. Ne ámítsa tehát már többé senki sem magát: hiszen az ő saját szájukból hallják, hogy nem a nyomozás végett tartották ők ezt a fényes zsinatot, hanem csak azért, hogy a tudomány azon nemét, bármilyen legyen is az, mellyel a barátok és álbölcsek az egész világot megtömték, megszilárdítsák; hogy az összes szertartások, bármilyen babonának köszönhetik is létüket, épségben maradjanak; s hogy lelkiismeretileg mindenki még szorosabb bilincsbe legyen verve. Vajon hát akad-e még olyan ostoba ember, aki azt gondolná, hogy a bajok enyhítését a zsinattól kell várni? Arról panaszkodunk mi, hogy az egész vallástudomány istentelen dogmákkal van megrontva; hogy az Isten tisztelete ocsmány és szégyenletes babonákkal van beszennyezve; hogy a szentségek valódi rendeltetése a borzalmas szentségtörések folytán megváltozott; hogy az ezekkel való élés istentelen kufárkodássá fajult; hogy a szerencsétlen lelkek, melyeket Krisztus tudományának kellene igazgatnia, kegyetlen rabszolgaság által elnyomatva tartatnak; hogy semmi más nem látható a keresztyén egyházban, csak olyasmi, ami el van éktelenítve és rútítva; hogy Krisztus kegyelme nemcsak félig eltemetve fetreng, hanem részben darabokra van szaggatva, részben pedig teljesen ki van már oltva. S hogy ezek a mi panaszaink jogosak, azt már bebizonyítottuk annyi éven át kiadott iratainkban és mindennapi beszédeinkben; s készek is vagyunk azt bárhol, ha alkalmat adnak a beszédre, bebizonyítani. Oly jól áll ugyanis a mi ügyünk, hogy az a napfénytől semmiképp nem borzad. S igen-igen sok ember van, akik erről már bizonyára meg vannak győződve úgy, hogy másféle vizsgálódás után nem is kívánkoznak. De mégis, hogy a keresztyén világ a viszályok megszüntetésével szent egyetértésben ne egyesüljön, összehívják a zsinatot. Hát nem a vitákat kellett volna-e elintézni előbb, mint ítéletet mondtak önmagukról, vagy másokról? Ilyesmit azonban semmit sem tesznek, hanem inkább, ha valaki megkísértette azt, hogy az ő rendelkezéseikből egy parányit is megdöntsön, azt már kárhozottnak tartják.

Íme hát, abban áll az a nagyszerű reformáció, melynek ígérgetésével eddig áltatták a világot, hogy a bálványimádás szörnyeihez, melyek Isten egyházát eléktelenítették, a babonák annyiféle szennyéhez, a szentségek oly sok megszentségtelenítéséhez és a tévelygések oly nagy szemétdombjához hozzá sem nyúlnak; hogy azt a zsarnoki igát, melyet az istentelen törvények raknak a szerencsétlen lelkiismeretekre, éppen nem könnyítik, hanem mint eretnekeket elítélik mindazokat, akik valamiben újításra törekednek. Hol van az a meghallgattatás, amellyel sok igen együgyű ember hitegette magát? Ha volna az ő lelkükben valami vallásosság, vagy ha egyáltalán hinnék azt, hogy van valamiféle Isten, vajon átsiklanának-e akkor is ily nagy nyugalommal, mintegy tréfálkozva, az ily nagy fontosságú dolgokon? Kockán forog Isten dicsősége, Krisztus örök birodalma s az egész egyház jóléte. Kénytelenek zsinatot tartani, hogy végre-valahára eleget tegyenek a keresztyén nép közös óhajának. S mégis előre kimondják: ők azért jöttek, hogy a rendezésben való reménykedést meghiúsítsák. Éppen az ugyanis az ő szavaik jelentése, mintha egyenesen és világosan tagadnák, hogy a jövőben jobb lesz az egyház állapota. S ezen cselekedetükkel nem is árulnak el ők semmi olyant, ami távol volna az ő személyüktől. Mert minden olyan dolognak a bűne, amely felett manapság a vallásosság felforgatásában vagy a szent dolgok megrontásában az összes jóérzésű ember kesereg, őket terheli, kik a bírói székekben ülnek. Csudálkozunk-e hát azon, hogy ők maguk, mivel vád alá esnek, a dolog lényegét nem érintvén, a maguk előnyére mindjárt az ítéletet is meghozzák? Az azonban a legnagyobb képtelenség, hogy azokra legyen bízva a bíráskodási hatalom, akiket vétkességük miatt bíróság elé idéznek! És mégis, midőn nyakasan védelmezik mindazt, amit mi őbennük vádolunk, mi egyebet érnek el ezzel, mint azt, hogy mindenki, akinek szeme van, belátja, hogy ők egyáltalán nem bánják a bűneiket? Azt ugyanis nem fogják keresztülvinni, hogy helyes dolognak ismerjük el az ő istentelenségüket azért, mert ők maguk nyakasak.

Azt kérdezhetné most már valaki, hogy a zsinatnak miféle eredményét tudják hát ők felmutatni. Persze azt, hogy elsimítván a keresztyén fejedelmek közt a villongásokat visszaadták az egyháznak a nyugalmat. – Ostobaság! – Ki ne tudná ugyanis, hogy Róma emberei mindenütt, ahová csak behatol az ő lehelletük, elősegítői a háborús mozgalmak felkeltésének. Hátra van tehát, hogy a megromlott erkölcsi fegyelmet állítsák helyre, különösen a saját papságukban. S hogy mily szorgalmas munkát fejtettek ki ez irányban, kitűnik az a zsinati jegyzőkönyvekből. A zsinaton ugyanis, mint látni fogjuk, utat készítettek, melyen a jövőben is szabad legyen az, ami mindig szabad volt. Hogy azonban valaki esetleg azt ne gondolja, hogy e nagyszerű készülődés mellett is semmit sem végeztek, lesz majd egy kis újítás a kalap, a lábbeli s a ruházat többi részében. S akkor, amikor így kigúnyolják Istent és az embereket, nem restellik a próféták szerepét ölteni magukra, úgyhogy azt mondjuk: az Antikrisztus három követe az a három közbenjáró, (6) akikről Ezékiel beszél, s akik Isten haragjának kiengesztelése végett elsősorban önmagukat vetik oda martalékul. Említést tesznek ők a bűnök alázatos bevallásáról, említést a sóhajokról és könnyekről, mint a bűnbánat jeleiről. Azt hiszem, nehezen tudták visszatartani a nevetést, mikor az általuk betanított előadó ezeket felolvasta! Közben azonban midőn színészi szerepüket akarták betölteni, egy olyan nyilatkozat hagyta el szájukat, amelyet szerintem mennyei jóslatnak kell tartani. Mi állana ugyanis útjában annak, hogy mint egykor Kaifás, úgy most is jósoljanak Krisztus ellenségei? Állításuk szerint a Szentlélek csakis akkor van ővelük, ha maguk vádolják magukat, és tagadják, hogy jelen volna addig, míg saját bűneiket meghallgatni vonakodnak. Ezt én isteni kijelentésnek veszem. Azután pedig a saját összejövetelük felékesítése végett azt hazudják, hogy ők látják a könnyeket. Mivel azonban maga a dolog hangoztatja azt, hogy ők nyakasságukban az istentelenség birodalmának megerősítése végett gyűltek össze, higgyük el az ő jóslatuknak, hogy a legkevésbé sem igazgatja őket az Isten Lelke. És ki ne látná azt, hogy Isten titkos ösztönzése, mintegy vizsgálat alkalmazásával, kényszerítette őket lelkük indulata ellenére is ezen vallomás megtételére? Ezékielre hivatkoznak mint tanúra, aki tagadja azt, hogy Isten feleletet fog adni a népnek, ha ez a saját és atyáinak bűneit előbb be nem ismerte. De hol van náluk az ilyen beismerés? Hallgassanak tehát; vagy vallják meg, hogy ők vakmerően a saját agyuk képzelődéseivel hozakodnak elő! S ha erről nem tudok mindenkit meggyőzni, gondolják meg az olvasók legalább azt, hogy az ítéletnek, midőn magára a dolog tárgyalására kerül a sor, az igazságnak megfelelőleg kell történnie, s hogy vajon az ő határozataik a Szentlélek sugalmazása folytán keletkeztek-e. Azelőtt azzal kérkedtek, hogy a zsinat határozatai kivétel nélkül Istennek a feleletei; most azonban Isten ezt a mondást, mint a gonosztevőktől a kínpadon, kicsavarta kezükből: abból kell tehát mint ismertető jelből megítélni, vajon Isten Lelke vezérli-e az ő zsinatjukat, hogy a maguk és atyáik bűneit kárhoztatván igazán a javulás útjára tértek-e! Mindaz, aki önmagát készakarva megcsalni nem akarja, ezen szabályhoz mérve vizsgálja meg azokat a határozatokat, melyek majd később következnek. S ha a napnál világosabban be nem bizonyítom azt, hogy őbennük semmivel sem volt több szándék a javulásra, mint amennyi volt az izraeliták közül a legelvetemültebbekben, akkor ám legyen meg az ő kívánságuk, az ti., hogy az ő szavuk Isten és nem az emberek szava. Tehát hadd hasonlítsák össze, ha úgy tetszik, a maguk tömegét Esdrással, Nehemiással s a zsidó nép többi vezéreivel; hadd mondják a felolvasó szája által azt, hogy ők a saját és a nép bűneit bánatos lélekkel már elég bőségesen megsiratták; ne érje őket – mondom – büntetés azért az önkényért, hogy oly borzalmas gyalázatot sütnek rá Isten szent szolgáira, midőn ezeket a disznók tisztátalan csordájához hasonlítják; hadd kérkedjenek a maguk könnyeivel, bár a szemeik szárazak – hiszen mi nem szabad nekik? – azért mégsem foszthatják meg az olvasókat attól a szabadságtól, hogy inkább magát a dolgot, mint a szavakat vegyék mérlegelés alá. Az pedig igazán nevetséges dolog, hogy még azon kijelentés után, miszerint ők bánatos lélekkel bőségesen megsiratták már bűneiket, önmagukat és másokat is intenek, hogy nyissák meg könnyeik forrásait. Bizony feledékeny embernek kellett lenni annak a szónoknak, aki ezt a beszédet készítette. De hátha tán gúny tárgyává akarta őket tenni, amint meg is érdemlik?! Lehet, de mivel ez nem reám tartozik, nem szólok róla.

Restellek minden egyes részletre kiterjeszkedni, ami végtére nem is szükséges; úgy összevegyítik ugyanis a dicsekedést az intelmekkel, hogy egyikben sincs semmi olyasmi, ami ne volna költött és egyszerűen hamis dolog. Hogy a mi egyházainkat vádolják azzal, hogy a pásztorok elűzetése után világi embereket állítottak azok helyébe; hogy a rendet felforgatták; hogy az egyházi javakat széthordták; hogy Isten igéjének a folyását megakadályozták, az ilyen vádaskodásokra nagyon is könnyű dolog felelni. Beszédünk elején pásztoroknak nevezik azokat, akiknek elűzetése miatt panaszolkodnak. De hát meddig ajánlgatják még magukat ezzel a címmel ők, akikben eltekintve az ezüst pásztorbottól, semmi pásztori vonás sincsen? A rend felforgatása pedig, ami miatt ők jajgatnak, nem egyéb, mint a fegyelemnek némi részben való helyreállítása. Azt akarják persze, hogy szenteknek és sérthetetleneknek tartsák őket a felkenetés jogánál fogva. Ilyen kiváltsággal lévén felruházva, azt állítják, hogy az ő bűneikhez nyúlni nem szabad. Minden szépen rendben lesz tehát, csak nekik legyen minden szabad! Ha megsértik a szent rendet, annyira összezavarodik minden, – persze az ő vélekedésük szerint – mintha az ég omlana össze. A javak elrablására vonatkozólag, bár annyira készen volna a mi embereink számára Isten előtt az elégtétel, mint amily tisztességes és igaz védekezési mód áll rendelkezésünkre ővelük szemben! Hogy a tétlen gyomroktól vették el azokat a javakat, amikben eddig tobzódtak, azt elismerem. De lássuk, vajon elvettek-e valamit az egyháztól? Kétségtelen dolog, hogy rablók birtokában van az, amit a tiszteletre méltó követek a saját szavukkal most az egyháznak ajánlanak fel. Bizonyos, hogy ők az egyházi javakat nemcsak a falánkságuk kielégítésére fordították, hanem paráználkodásra, szerencsejátékokra, szemérmetlen tobzódásokra és sem mivel sem tisztességesebb költekezésekre pocsékolták gyalázatos módon. A szegényekkel nem törődtek. Az iskolák tanítóitól inkább kicsikartak valamit, semhogy kellő díjazással támogatták volna őket. Most pedig, ha az egyházi javak kezelése nem is oly tiszta és szent, mint amily mértékben ez óhajtandó volna, de legalább jámbor pásztorok eltartására fordíttatik, kik a lelkeket az üdvösség tudományával táplálják; jut valami az iskolákra is; a szegényeknek tízszer többet osztanak ki, mint amennyit azelőtt szoktak kapni; s felhasználnak némely részt más, de nem istentelen és feddést érdemlő célokra is. Íme, miért vádolják a mi embereinket rablással! De mit mondjak arról a vádról, hogy mi Isten igéjének a folyását megakadályoztuk? Ez a legsúlyosabb vád! S igazán zavarban vagyok! Ti, óh istentelen gyilkosai az igaz tudománynak, hát ti merészeltek minket vádolni szentségtöréssel, minek a vádja Isten és az ő angyalai s az egész világ előtt rátok súlyosodik?! Nem is csudálkozom azon, hogy így beszéltek ők egy ilyen gyülekezetben, amelyben tudták, hogy csak az talál majd tetszésre, ami hitvány módon lesz mondva.

De akadtak még más figyelmeztetők is, akiknek gondjuk volt arra, hogy kijavítsák azt, amit a követek vagy elhagytak, vagy eltévesztettek. Megvan egynéhány beszéd, amelyeket barátok tartottak, akikről valószínű, hogy ők voltak azok a csatornák, melyeken át az atyák szájába folyt a Szentlélek. Megvan egy püspöknek, nem tudom melyiknek, a beszéde is, amelynél ostobábbat egyáltalán még képzelni sem lehet. Azután meg mindannyinak az a lényege, hogy minket rövidesen határozatokkal kell elnyomni, mivel erősnek kell maradnia annak a vélekedésnek, hogy az ő tudományukban a mieink fellépése előtt nem volt semmi más, mint csak jó és tiszta dolog. S mivel Ézsaiás azt ígéri, hogy az Úr fala és védőbástyája lesz Jeruzsálemnek, valami Sotus (7) (ez a szó francia nyelven annyit jelent, hogy buta, vízeszű) kétféle erősséget gondol ki az egyház számára: egyet az isteni, egyet pedig az emberi törvények alapján. S ennek az ostoba ötletnek annyira örvend, mintha valami fényes győzelmet aratott volna rajtunk. De hát ennek a vadállatnak az üldözésére vesztegessem én az erőmet és az időmet? Nekem teljesen elég az, ha röviden csak ujjal mutatok rá a dologra., Mivel fallal és sánccal erősítik meg a városokat, az Úr kijelenti, hogy Ő egymaga mind a kettő gyanánt fog szolgálni. Sotus értelmezése szerint pedig a sánc az emberi törvényeket jelenti, s az ő tanítása szerint csakis úgy lehet az egyház romlott állapotán segíteni, ha az általunk okozott szakadást orvosolják.

A másik, egy Marinarius nevű, a kármeliták konyhájáról okádja azt a füstöt, hogy mi az evangéliumi szabadságot mindenféleképpen megrontjuk. S hogy beszédének némi finomságot is adjon, így kiált fel: Ó, piszok, Ó, szenny! Bár nekik éppenséggel nincs bőr a képükön, azért még sem merik tagadni azt, hogy náluk nagyobb szabadosság van a vétkezésre. Hogy nálunk csakugyan jobban meg van a valódi és jámbor szigorúság s a szorosabb fegyelem, annak tanúi a mi mindennapi beszédeink. És mégis ez a bűzhödt kolostorának sarából felmerült kutya éppen nem átall bennünket így megugatni. Azt mondja ugyanis, hogy mi eltörölvén a fogadalmakat, megszegvén a cölibátust, (8) megvetvén a szent imákat, megtapodván a böjtöket és elvetvén az atyák rendeleteit a vétkezésre való alkalmat életünk vezére gyanánt ragadtuk meg. – Milyen volt hát az apostolok élete, akik nem ismerték a cölibátust, melyért a pápisták küzdenek; akik alatt szó sem volt a fogadalmakról; akik az ételek megválasztását illetőleg a lelkiismereteket semmiféle kényszer alá sem vetették; akik megelégedvén az Úr által előírt törvénnyel, semmiféle törvény vagy hagyomány révén sem kísérelték meg bilincseket rakni a hívekre. Semmi olyan bűn miatt sem tudnak tehát bennünket megrágalmazni, aminek hasonmása meg ne volna az apostolokban. Hogy a fogadalmaknak miféle nemeit helytelenítjük, az a mi írásainkból ismeretes. Hogy az egész világon mily sok szennynek és piszoknak volt okozója az ő cölibátusuk, melyet mi a tisztességes házassággal akarunk felcserélni, bár ne volna annyira közismert dolog. Pál apostolt arra, hogy a fiatal özvegyeknél a cölibátust megrója, az az ok indította, hogy némelyek a Sátán szolgálatába szegődtek. Manapság pedig eléggé tudvalevő dolog, hogy sokkal több ocsmányság történik a barátok és apácák kolostoraiban mint egyik-másik bordélyházban. Bárhová teszik is be lábukat az áldozárok, az ő szemérmetlenségüknek mindig határozott jelét hagyják hátra. Mintha egyedül csak azért volnának eltiltva a házasságtól, hogy kéjvágyuknak mindenütt szabad folyást engedjenek. És ily sok tapasztalatnak ne legyen nálunk annyi ereje, hogy rájuk nézve a cölibátus kötelező voltát elengedjük? Az meg, hogy mi a keresztyén böjtöket és a szent imádságokat kárhoztatjuk, szemtelen hazugság. De azért mondta ezt Marinarius egész biztonságban, mivel tudta, hogy annál nagyobb tapsokat fog aratni, minél szemtelenebbül tombol ellenünk. S közben a keresztyén szabadságnak ez a kiváló védője e szabadság gyümölcseinek, vigaszának, gyönyörének és enyhítő szerének nevezi mindazt a szolgai babonát, ami a pápaságban feltalálható. Csudálatos, hogy miért nem nevezi mindjárt mennyei nektárnak és ambróziának. (9) Mit csináljon az ember ezzel a barommal? Pál apostol tanítása szerint a keresztyén szabadság a közömbös dolgok szabad használatában áll; és ha a külső használatot, amint illik, a szeretetnek veti is alá, azt még sem tűri el, hogy a lelkiismeret valami bilincsbe legyen verve, és buzgón figyelmeztet bennünket arra: óvakodni kell a szolgaság igájától, hogy azt magunkra ne vegyük. S Venusnak ez az ékes testvére (hiszen mind a kettő a tengerről kapta a nevét (10)) tagadja, hogy a szabadság épségben marad, ha a szertartások és törvények határtalan tömege nem terheli; s végre úgy nyilatkozik, hogy mi az atyák nagyrabecsült mondásait, a szentségeket, a szentek tiszteletét, szóval minden szent dolgot átkozunk. Az ilyen koholmányokkal szokták ezelőtt a minden dologban tudatlan népet ellenünk ingerelni, amiből most már könnyen megítélhetjük, hogy egyikük a másikukról kölcsönösen miképpen vélekednek, midőn alávaló hazugság révén hajhásszák a tapsokat a maguk gyülekezetében. S ugyan hát miben kisebbítettük meg mi a szentek tiszteletét, ha csak abban nem, hogy megtiltottuk a bálványok felállítását? Vajon hát abban áll-e a szentek tisztelete, hogy az Istentől elragadott tiszteletet őrájuk vigyük át úgy, hogy őket az Istennel közösen tiszteljük? Azt persze tagadják, hogy ez ő náluk így van, mivel az imádás (latria) és tisztelés (dulia) szavak használatával akarnak a kettő között különbséget tenni. Természetesen nagyszerű módja a bálványimádás kerülésének az, midőn a teljesen azonos tisztelési módokat két szóval különböztetik meg egymástól, úgy mint ahogy hosszú rudakkal választják el egymástól az egy istállóban levő lovakat, közben azonban eltűrik azt, hogy a szenteket az Istennel egyforma tiszteletben részesítsék. Mit kifogásolnak a próféták lépten-nyomon a zsidó népben, ha nem azt, hogy égőáldozatot mutatnak be a bálványaiknak, hogy tiszteletükre szent lakomákat rendeznek, adományokkal tisztelik meg őket, és kápolnákat emelnek, hogy ott előttük leboruljanak? Pedig mindezekben túltesznek a pápisták a zsidókon; mert a megholtak élettelen képei előtt lámpákat és gyertyákat gyújtanak, füstölik őket, ünnepi lakomákkal ülik meg az emlékezetüket, az oltárokra helyezik őket, adományokat mutatnak be nekik, vállaikon nagy pompával körülhordozzák, hogy megláthassák őket, nagy zarándokutakat tesznek, előttük leborulva imádják őket, s egyúttal könyörögnek is hozzájuk. Sőt az asszonyok és majdnem az összes tudatlan emberek, mikor pl. Hugóhoz, vagy Lubinushoz könyörögnek, ugyanazon imaformát használják, melyre az Isten fia tanított minket. Így aztán a fatuskó lesz az ő mennyei atyjukká. Az ilyen borzalmas szentségtörésekkel annyira nem törődik senki sem, hogy az áldozárok és barátok inkább így kiabálnak: Helyes, helyes. És minekünk nagy bűn gyanánt vetik szemünkre azt, hogy Isten szent tiszteletét a sok megszentségtelenítéstől megtisztítani igyekszünk. Ezért neveznek bennünket minden szent dolog ellenségeinek. Ezzel azonban nem történik velünk semmi új dolog sem: mert ugyanezt kellett hallaniok a prófétáknak és az apostoloknak is.

A többi mocskolódásról most nem szólok, mert ezeket jobban meg lehet majd beszélni a dolgok tárgyalása folyamán. Van azonban egy, amit most mellőzni nem lehet, amely szerint mi egyedül csak azt tervezzük, hogy a régi és apostoli egyház ürügye alatt a régi Ádám testi leányát és a Sátán jegyesét állítsuk vissza, s hogy az istenfélő reformáció helyett a keresztyén világ felforgatását s a vétkezésben való teljes szabadságot erőltetjük. S hogy ránk nézve minden védekezést lehetetlenné tegyen, hozzáteszi ehhez Marinarius, hogy ezt az eredmény már beigazolta. – Hogy mi milyen egyház után óhajtozunk, azt Isten nagyon jól tudja, s ebben Ő a mi tanúnk, de bőséges tanúságot tett erről a világ előtt már igen sok bizonyíték. Vesse egybe, aki akarja, a mi iratainkat az övékéivel, azután vizsgálja meg jól a dolgot, s akkor csak annyit mondok, hogy világosan fog állani az illető előtt, mily alapos okok miatt siránkozunk mi az egyház romlásán és sürgetjük az ő romlott állapotának megjavítását; a módozat meghatározására vonatkozólag pedig be fogja látni, hogy mennyire nem veszünk mi igénybe semmi testi bölcsességet, vagy tudományt, hanem hogy inkább minden gondolatunkat, tervünket, igyekezetünket és törekvésünket az igazi és egyedüli zsinórmértékhez szabjuk. Azután van-e az ő gőgösen hirdetett hierarchiájukban valami, ami megegyezne, vagy hasonló volna Krisztus és az apostolok kormányzási módjával? Sőt van-e benne olyan, ami ezzel homlokegyenest nem ellenkezik? De bocsássunk meg Marinariusnak, aki midőn a tridenti atyák arcát nézi, a nagy fénytől való bámulat által elragadtatván, azt hiszi, hogy Krisztust látja és hallja! Nem kell tehát csodálkozni, ha ez az önkívületi állapotban levő ember szavak helyett ilyen háborgó habokat okádott: Mikor – úgymond – titeket nézlek, atyák, kik az egyházi méltóságban kimagaslotok, s a tudomány minden nemében kitűntök, titeket, kik a világ világosságai és díszei vagytok, azt hiszem, hogy Krisztust látom, amint a vizek fölött jár, és Őt hallom, amint azt mondja: Bízzatok, én vagyok. Ez az oka annak, hogy miért fakad ki ellenünk oly kegyetlenül; azért ti., mivel a tridenti zsinatnak azt az isteni fényességét, melyen ő annyira elbámult, mi semmivel sem becsüljük többre, mint valami gyermekes játékot. Én pedig minő szavakkal támadjam meg az ily alávaló hízelgést? Hiszen nem is érdemes azt ennek a kármelita barátnak a személyében támadni, mivel a világ már régen hozzászokott ahhoz, hogy az ilyen koldusokban semmi őszinteséget se keressen.

Majd Catharinus Ambrosius, (11) dominikánus barát, Luther ezen régi ellenfele fújta meg trombitáját, akiről pedig azt hittem, hogy ezelőtt húsz évvel szégyenében megzavarodván, az ő sötét odújába elrejtőzött. Luther előtt ugyanis, aki akkor még új katona volt, oly gyalázatos módon kellett meghajolnia, és az összes rendek részéről egyhangúlag oly szégyenletes kifütyültetésben részesült, hogy ha esze lett volna, sohasem lett volna neki szabad az emberek szemei elé kerülni. Most azonban – mint látom, – a zsinatot összehívó bulla kihirdetése, mint valami jubileumi rendelet, őt is felébresztette, s új ember gyanánt lép ismét a világ elé, bár még mindig ugyanaz, mint aki előbb volt. Akik tehát Catharinus ostobaságait valamikor olvasták, nem tudnák, hogy ez a rothadt hulla még lélegzik, ha a zsinaton tartott beszédét nem olvasnák, amelyben Krisztus anyját Krisztus leghűségesebb társának nevezi, ki az ő koholmánya szerint Krisztus trónja mellett ül, hogy számunkra kegyelmet eszközöljön ki. Ezelőtt is sokan megeresztették a szemtelenségük gyeplőjét, de azt hiszem, még senki sem akadt, aki a szent szüzet Krisztus társának nevezte volna azért, hogy őt hazug címekkel ékesítse fel. S azt, hogy e nagyon is szentségtörő mondást egy ilyen gyülekezetben felhozták s hozzá még nem is kis tetszéssel fogadták, sohasem hitte volna el az utókor, ha ezt a beszédet közzé nem tették volna. Mi egyebet jelent ugyanis a Krisztus megtépése, ha nem ezt? Mikor tehát azt mondja, hogy Isten közbenjáróul adta nekünk Máriát, akkor éppen úgy beszél, mint ha az, amit az apostolok a Krisztusról hirdetnek, felerészhen Máriát illetné meg. S önmagát Simeonhoz meri hasonlítani ez a vén dög, mivel az a tiszteletre méltó öreg teljes szívvel az Istentől eredő üdvösségre fordította figyelmét, amely még nem is volt kinyilvánítva; ennek pedig egyedül Krisztus legyen a szószólója a közbenjárók tömegéből. Miután az égben levő rendet oly szépen elintézte, áttér a földi hierarchiára, és kijelenti, hogy távol áll a Krisztus testétől az, aki vonakodik magát III. Pál pápának alávetni. Hát vajon akkor is áll ez, ha valaki ördögi gonoszsággal tartja kezei között a pápai hatalmat? Nem lehet másként a dolog – mondja ő –, mint hogy az, aki a római püspöki szék birtokában van, helyettese legyen a Krisztusnak. Még mindig nem restellik ezek az ostobák felhozni ezeket a gyarló nótákat, amelyekről pedig tudják, hogy egész az unalmasságig ezerszeresen is meg vannak már cáfolva. Abban az időben, melyben Rómában még nem volt meg az egyház és a püspökség, soha szó sem volt az elsőségről, amelyet most a rómaiak maguknak tulajdonítanak. Az egyetemes püspökség ugyanis egyedül Krisztust illeti meg, akinek szerepét a maga teljességében minden egyes pásztor magának tulajdonítja, amint ezt Cyprianus mondja. Gergely pedig itt is, ott is tanúságot tesz arról, hogy ha a fellebbezés emberhez történik, az szentségtörő, istentelen, bűnös dolog, s előhírnöke az Antikrisztusnak. Hát vajon elszakadtak Krisztus testétől az afrikaiak akkor, amikor még az „első” vagy „legfőbb püspök” címet sem adták meg a római püspöknek? Avagy lemondott-e az egyházzal való közösségről Cyprianus akkor, amikor István római püspököt nemcsak rendre kényszerítette, hogy tiszttársai intéseit meghallgassa, hanem még eltévelyedéssel, tudatlansággal és hajthatatlan nyakassággal is vádolta? Vajon Hieronymus előmozdítója volt-e a Krisztus nyájától való elszakadásnak akkor, amikor tagadta, hogy a gazdagságban való kevélykedés, vagy a szegénységben való alázatosság magasabb vagy alacsonyabb rangúvá teszi a püspököt: akár római, akár eugubiumi püspök legyen is az? De ha – a mi beleegyezésünkkel – a harmadik mennyországba emelik is a római széket, mégis mennyire nevetséges dolog a püspökök közt elsőnek megtenni azt, aki semmivel sem hasonlít jobban a püspökhöz, mint a farkas a bárányhoz! Nem elég tehát az, hogy benne semmi püspöki vonás nem látható, hanem őt, dacára annak, hogy bevallott ellensége Krisztusnak és az egyháznak, még Krisztus helyettesének is elismerjük? Azonban ezt a vitát hosszabbra nyújtani jelenleg nem szándékozom. Egyrészről ugyanis a mi iratainkban bőségesen feltalálhatók azok a bizonyítékok, melyek erre a dologra vonatkoznak; másrésről meg éppen Catharinus szavai figyelmeztetnek bennünket arra, hogy ennél a tárgynál nem kell huzamosabban időznünk. Mert mihelyst megesküdött arra, hogy ő senki kegyét sem hajszolja hízelgés által, azonnal hozzáteszi: „De a dologra.”” Ezzel a mondással jelezte, hogy ő eltért a dologtól és hiába beszélt. Hogy azonban minket erre a dologra visszavezessen, arra nincs remény, hacsak előbb vissza nem tér ő maga a józan gondolkozásmódhoz.

Ha az oroszlánt körmeiről lehet megismerni, akkor tisztában vannak már az olvasók, hogy miképpen kell a tridenti zsinatról gondolkozniok. Hihető ugyanis, hogy a barátok közül azok, kik itt jelen voltak, s akiknek nagyon is jó alkalmat nyújtottak a szónoklásra, a legkiválóbbak s mintegy válogatott virágok voltak. Tudjuk meg tehát, hogy ők azok, akiknek elméjéből a határozatok kikerültek, s akik a szarvas (*) atyáknak diktálták azt, amit ezek mint a némák csendes bólintással helybenhagytak. De Hová is jutottunk? Hogy mi isteni kijelentés gyanánt fogadjuk el mindazt, amit az ilyen vadállatoknak tetszett csendes hangon a mások füleibe suttogni? Nem vagyok annyira tapasztalatlan, hogy elhiggyem: az ő nevük alatt közzétett beszédeket, bármilyenek is azok, ők maguk készítették. Vannak ugyanis nekik szónoklatművészeik, akiknek, hogy még a gyermekek is ki ne nevessék őket, a saját sületlenségeiket csinos szavakba való öltöztetés végett átadják. De tegyük fel, hogy a saját szorgalmukból maguk készítettek is el mindent, azt mégis nagy nyereségnek kell tartani, hogy van egy olyan bizonyítékuk, melyből a pápaságnak ez a borzalmas bölcsessége kiviláglik.

Nem lehet azonban hallgatással mellőznöm egy Cornélius (12) nevű, előttem különben ismeretlen püspököt, aki nemcsak méltóságban, hanem ostobaságban is fölülmúlta a fönnebb említetteket valamennyit. Egyébként ha volna valami fontos és komoly dolog a zsinat cselekedetei között, akkor azt mondhatná az ember, hogy ennek a mesebeli bolond szerepét juttatták, de mivel kétségtelenül ő volt a püspökök között az egyetlen választott arra, hogy benne az egész rend megmutassa a maga dicsőségét, ha ők emiatt nem restellik és szégyellik magukat, igazán sajnálom őket. Egy dologgal kápráztathatta el szemeiket, azzal ti., hogy minden szóvirágot összegyűjtött mindenünnen, sőt minden díszt, amiről valamikor csak tanult, beletömött a beszédébe, hogy ékesszólónak tüntesse fel magát. Én ugyan nem bánom, ha magát a legékesszólóbb embernek gondolja, s ha övéi előtt ilyennek tűnik is fel. Cicerót legalább, akitől oly nagy bizalommal veszi kölcsön azokat a megtépett mondásokat, melyekből beszédét elég rosszul összetákolja, jól kellett ismernie. De hogy ezt az ő összekoldult szószátyárságát bohóckodásával a Krisztus országának elnyomására használja és a Szentírást tetszése szerint megszentségteleníti, azt már semmiképp sem lehet eltűrni. Mivel azonban minden egyes dolgon végigmenni igen nagy munka volna, azért csak egynéhány ízelítőt adok belőlük az olvasóknak. Miután a jókedvű szónok háromszoros örömmel árasztotta el hallgatóságát, szerencsét kíván önmagának és társainak, hogy már szemükkel látják és kezeikben tartják azt a boldog reménységet, amelyet bár sokan kívánnak látni, mégsem láthattak. S melyik jámbor ember hallgatná nyugodtan, hogy ezt, ami részben Krisztusnak a világra való első eljöveteléről, részben az utolsó kinyilatkoztatásról mondatott, amelyet még mindig várunk, ez az őrjöngő a tridenti szemétdombra vonatkoztassa? És hogy szemtelenségének a teljéből semmi se hiányozzék, a zsidókhoz írt levél 11-edik részéből a hívők végső kötelességéről egy harmadik részletet is hozzátold. Ilyen előzmények után miről gondolhatná azt, hogy neki nincs megengedve? Nem habozik tehát Krisztust megmezteleníteni, hogy a tőle elvett zsákmánnyal a saját pápáját ékesítse fel. A pápa – úgymond – világosságul jött a világra. Te szentségtörő száj, te, hát azzal a mondással ajánlod azt a te bűzhödt szörnyedet, (13) amely egyedül csak az Isten fiát illette meg?! Ha hinnéd, hogy van valami Isten, vajon nem töltött volna-e el borzalommal istentelen mondásod, rögtön amint elhangzott és nem rendített volna-e meg? Vajon ha lett volna valami jámbor érzés abban a dicső zsinatban, nem lobbantotta volna-e haragra mindnyájukat a Szentírás ily nagy megszentségtelenítése és Isten fiának a meggyalázása? És még mindig azzal kérkednek, hogy a Szentlélek kormányozza azt a gyülekezetet, amelyben oly büntetlenül bántalmazhatják a mi Megváltónkat? Mi illeti meg ugyanis jobban Krisztust, mint az a tisztelet, melyet az evangélista, megnevezetten kizárván abból Keresztelő Jánost, vagy inkább az ő neve alatt az összes halandókat, egyedül Őneki tulajdonít? Azt mondja az evangélista, hogy Isten fia a mi világosságunkul jelent meg az égből. Olyan mondás ez, amelynek minden jámbor lelket a legnagyobb tiszteletre kellene indítani; a zsinat azonban úgy veszi ezt, mint valamit tréfás megjegyzést. Vajon lehet-e gyalázatossága miatt eléggé üldözni az ily nagy istentelenséget? Helyes dolog azonban, hogy nem sok szóra van szükségük a hívőknek, hogy ezt jelentőségéhez mérten vizsgálják. Röviden tehát végig fogok menni a többi részeken is. Mikor III. Pál pápát kezdi magasztalni, szinte azt mondhatná az ember, hogy teljes forrásból merítette azt, amit előad, oly bőségesen folynak a szavai. Ő – úgymond – emberemlékezet óta a legbátrabb és a legkiválóbb, akit minden nép nyelvén magasztalni fognak, s akinek dicsőségéről soha semmiféle kor sem fog hallgatni. Ezt Cicerónál olvasta. Felfogása szerint ez, úgy amint van, igen szép mondás, csak helyesen kell alkalmazni. Hogy azonban ez mennyire illik III. Pálra, arról tanúságot tesz azok lelkiismerete, kik az ő zsarnokságának legodaadóbb szolgái. De hát szerfölött nagy ostobaságot követnék el, ha mindazt a magasztalást előadnám, amiknek elharsogásával ez a haszontalan ember a torkát gyakorolja.

Miután elmondta, hogy Isten különös gondviselése megtartotta a pápát, hogy bennünket hitével, bölcsességével és hatalmával boldoggá tegyen, felszólítja a tiszteletreméltó atyákat, hogy örömükben ujjongva kiáltsák: „Éljen a szentatya; éljen az egyetemes püspök; éljen az apostoli helynök!” – Ó, te jó ember, mennyivel jobb volna, ha eszeden volnál, mint hogy ennek a nemcsak megholt, hanem veszedelmes és dögvészes szörnynek ordítod a te éljenedet! Azalatt ugyanis, amit későbben mondasz, hogy méltó az égre, nem tudom, vajon azt érted-e, amit mindenki gondol, hogy ti. nem méltó a földre. Mondásodban azonban nagyon is csalódtál, mert bizony az égtől igen messze kellett volna az ő helyét kijelölnöd. A dicséretek hátralevő halmazáról, melyekkel ez az élces dicsszónok a maga bálványát elhalmozta, csak azt mondom, hogy hallotta tán ezt a régi közmondást: „Az édes dal dicséret”; de nem értette meg, hogy mi ennek a jelentősége. Hogy tehát kellemes szónoknak tűnjön fel, egészen a dicséretekben merítette ki magát. – Áttér ezután a zsinatra, és a három követ közül az egyiket, ti. a „hegyről” (a Monte) elnevezett bíborost megteszi „mennyei”-nek, akiről pedig mindenki tudja, hogy kegyetlen természetű és vad erkölcsű ember; a másikat (2) elnevezi a keresztyén fegyelem szigorú őrének, aki bár a saját szobájában tartana rendet; a harmadikat pedig angyalnak, aki bár csak a nagyravágyást, a test legfőbb részét vetkezte volna le. S végül szerinte a zsinat új Jeruzsálem. Hát még mi nem? No lám, ez volt az eredménye annak a nagy kérésnek, melyet a pápai követek adtak elő, hogy ti. senkit ne dicsérjenek. Az azonban igazán kedélyes dolog, hogy ő ezeket akarván előadni, övéit arra kéri, hogy ne haragudjanak meg reá. Senki közületek – úgymond – ne induljon fel ellenem. Többet érnek ugyanis annak a sebei, aki szeret, mint a gyűlölködő álnok csókjai. Valóban kegyetlen és borzasztó vadállatoknak kell lenniök, ha ily hízelgő cirógatással kell simogatni őket. Ugyan mit csinálnának, ha erősebben ingerelnék őket? Azután mintegy biztonságban lévén afelől, hogy lecsendesítette őket, örvendve hangoztatja: Jöttünk, láttunk, győztünk. Ezt elmondhatta Caesar! De mily nevetséges ez a győzelmi dal Trident árnyas völgyeiben, ahol ellenséget nem is láttak?! Szeretném ugyanis tudni, mit láttak, hogy győzzenek. Az a veszedelem fenyeget azonban, hogy úgy fogja fel a dolgot, mintha én őt rágalmaznám, mivel hamarosan következik annak a bizonyítása, hogy ha nyitva vannak a zsinat ajtai, nyitva vannak a mennyország ajtai is. Persze, ha tisztában nem volna mindenki azzal, hogy mily nagy különbség van a zsinat és a mennyország között. De az őrült embernek el kell nézni, ha túlmegy a határon. Örömét nyilvánítja tehát azon, hogy helyreállították az egyházat, mely már közel volt a végromláshoz, ha Istennek és annak, aki Istenhez legközelebb van, III. Pálnak a világossága nem mutatkozott volna előtte. Hát aztán még az angyaloknál, prófétáknál és apostoloknál is előbbrevaló Pál pápa? Erről is tudom, hogy honnan ered! Olvasta, hogy Ciceró (akit, mint a majom az embert, elég silányan utánoz) valamikor így hízelgett a római népnek; nem akarta, hogy ez a szép mondás kárba vesszen. Azonban hát melyik jámbor lélek ne átkozná meg az ilyen istenkáromlást?

Azután ki tagadná, hogy a zsinattól távol van a Szentlélek, akiről azt látjuk, hogy ilyen biztatásokkal kell felidézni? Ez a püspököcske azonban nagyszerűen szónokol Pál pápának és az atyáknak a kegyességéről. Azt hirdeti ugyanis, hogy Pál önmagáról megfeledkezvén, ránk gondol, és csakis emberi és atyai dolgokon töri a fejét. Azt ugyan reméljük, hogy Pálnak a lelke nagyon is nyugodt, amikor kitűnik az, hogy ő önmagáról megfeledkezett. Ez a tettetés azonban mégis tűrhetőbb némileg, mint egy szónoknak, nem mondom meg kinek (a nevét tiszteletből elhallgatom) a kegyetlen izgatása, aki esetleg tartván attól, hogy a tridenti atyáknak nem lesz elég bátorságuk, vérszomjas rendeletek hozatalára buzdítja őket, hogy legyenek bátrak; és megígéri, hogy mihelyst parancsolják, készen fog állani a hóhérok serege. Vajon hát úgy áll a dolog, hogy te, aki jól tudod, mily méltatlan módon bánnak az ártatlanokkal, akinek, ha egy kis lelkiismeretesség volna benned, inkább az életeddel kellene ellenszegülnöd, nem habozol kegyetlenségre buzdítani azokat, kik már úgyis borzasztó és vadállati dühtől lángolnak egész mivoltukban? Hát annyira megrontotta minden eszedet az olasz levegő, hogy nem gondolod meg, hogy Isten fia, kinek az ügyéről szó van, egykoron igazságos bíró lészen? Vajon megfeledkeztél arról, hogy mily nagyra becsüli Ő az ő országát, melyet az evangélium hirdetése foglal magába? Nem emlékszel-e arra, mily szigorú bosszúállónak hirdeti magát, ha atyja dicsőségét csak megkisebbítik is? Minő virágos ékesszólással semmisíted meg majd azokat a borzalmas fenyegetéseket, melyekkel a hűtlen színlelés ellen szórja villámait? Miféle nagy esztelenség vakított el téged annyira, hogy félelem nélkül taposd meg a vértanúk szent vérét, melyről nem hiába állítja az Úr azt, hogy becses Őelőtte? Végül nem borzasztott el téged maga ez az egy mondás: Jaj azoknak, kik a világosságot sötétséggé teszik (Ézs. 5,20)? Én egészen elrémülök a te állapotodon, ha meggondolom azt a rettenetes büntetést, mely rövidesen reád várakozik, ha csak vissza nem térsz a jó útra! S én azért nem kíméllek téged, hogy az Isten kíméljen meg: hanem bizonyára úgy áll a dolog, hogy végül is kacérkodóvá kell lenni a szónokok nyelvének, amint hozzáfogtak ahhoz, hogy magukat bérbeadják. De ha ők elég ékesszólók a gyalázkodásra, nekünk sem szabad némáknak lennünk, hogy az ő mérgességüket visszaverhessük. Rút gyávaság volna ugyanis, ha egykedvűen tűrnők azt, hogy a vértanúk emlékezetét, melyről az Úr önmaga jelentette ki, hogy áldottnak kell lennie a jámborok között, minden tőlük telhető gyalázkodással megtépjék; s szerfölött gyalázatos hűtlenségre vallana az, ha Isten örök igazságát, melynek megvédelmezése annyira lelkünkre van kötve, hallgatagságunkkal mintegy elárulnók, midőn ők azt rossz hírbe hozzák. De térjünk át már a második ülés határozatára, mint a színjáték első felvonására!

(1) Az egyház reformálásának szükségességéről. Fordította: Ceglédi Sándor. Kiadták: A magyar Kálvin-fordítók. Pápa.

(2) Aristophanes görög vígjátékíró a világ egyik legnagyobb költője. Körülbelül 450–385 Kr. e. élt. Ránk maradt 11 teljes darabja, köztük a Βάτραχοι (békák), melyben az alvilágban civakodó Aeschylus és Euripides között Dionysus, a drámai ünnepek istene, tesz igazságot. A darab a békák karáról van elnevezve, mely Βρεκεκεκεξ κοαξ κοαξ kiabálással kíséri a Styxen átkelő Dionysust. Arist. összes műveit lefordította Arany János. Bpest. (Ford.)

(3) Aristarchus, a híres alexandriai grammatikus, az ókor legkiválóbb szövegkritikusa. Működésének súlypontja Krisztus e. 181–147-re esik. Számos költőnek, különösen Homerus, Hesiodus és Pindarus szövegét javítottan adta ki. (Ford.)

(4) Neptunus a görög-római mitológiában a tengerek istene; jelvénye a háromágú szigony (tridens; s a mai Trient állítólag Neptunus háromágú szigonyáról kapta a Tridentinum nevet.

(5) Céloz itt Kálvin az 1459-ben kiadott rendeletre. (Ford.)

(6) Noé, Dániel és Jób (Ezek. 14,14).

(7) A segoviai (Spanyolország) Sotus Domonkos, dominikánus rendi szerzetes, előbb complutumi (ma: Alcala de Henarez) később salamancai tanár; meghalt: 1560. (Ford.)

(8) Caelibatus – papi nőtlenség.

(9) Nektár és ambrózia a görög-római hitrege szavai. Előbbi az istenek itala, az utóbbi pedig az istenek étele. Ford.

(10) Venus (gör. Aphrodite), a szépség és szerelem istenasszonya, a monda egyik változata szerint a tenger habjából támadt és Cyprus szigetén szállott a partra, ezért melléknevei: Αφρογένεια = habból támadt; Αναδυομένη felmerülő. Az itt emlegetett Marinarius neve pedig a „mare” = tenger szóból ered, tehát Marinarius = tengeri. (Ford.)

(11) Catharinus Ambrosius (valódi nevén: Lancelotus Politus), 1517. előtt szülővárosában, Sinigagliában a jogtudományok tanára volt.

(*) Mitrás, azaz kétszarvas püspöki süveget viselő. [NF]

(12) A piacensai Mussus Kornélius, ferencrendi barát, a zsinat idején bituntumi püspök. (13) Ti. a pápát.

(14) Jo. Maria del Monte, családi nevén: Giannuario Giocchi, a tridenti zsinat idején praenestei (ma: Palestrina, Olaszországban) püspök, aki III. Pál pápa után III. Gyula néven 1550–1555 között volt pápa. (Ford.)

(15) A pápai követek közül a második volt: Marcellus Cervinus, a jeruzsálemi szent keresztről címzett áldozár; a harmadik pedig az angol Pole Reginald.

Forrás

A TRIDENTI ZSINAT HATÁROZATAINAK CÁFOLATA; ÍRTA KÁLVIN JÁNOS 1547. FORDÍTOTTA: RÁBOLD GUSZTÁV, REF. FŐGIMN. TANÁR. PÁPA NYOMATOTT A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDÁBAN; 1909. Forrás: leporollak.hu