A magyarok ősi vallása és annak római katolicizmusba is átvett pogány elemei
Warga Lajos
(Kolozsvár, 1835. augusztus 19. – Sárospatak, 1900. május 17.) református teológiai tanár, vallástörténész.
A KERESZTYÉN EGYHÁZ TÖRTÉNELME I., A REFORMATIO ELŐTTI KORSZAK, vagy a katholicismus fejlődése, az egyház egyetemes uralma és hanyatlása
90. A magyarok honfoglalása és megtérése. c. fejezet
SÁROSPATAK
1880.
90. A magyarok honfoglalása és megtérése.
(Midőn a magyarok e hon határát 889. átlépték, hét szövetséges törzsből vagy nemzetségből állottak, melyek 108 ágból alakultak (hagyományaink szerént). Mindenik törzsnek élén egy hadnagy, vagy hadi főnök (hét magyar, hét fejedelmi személy); az egész nemzet felett pedig a nemzetségek hadnagyai által, közakarattal, vérszerződés alapján, választott vezér állott.
A magyarok az ősi hazában, mint pusztai nomád nép, baromtenyésztéssel, halászattal s vadászattal foglalkozhattak; életmódjuk befolyással volt jellemükre; mint általában a természethez közel álló népek, ők is egyszerűek, becsületesek, egyenesek, nyíltak, vendégszeretők, nyersek, de tiszta erkölcsűek voltak, hogy a hosszú hadi élet, mely még a művelt embert is vaddá teszi, reájuk sem lehetett jó hatással, az kétséget nem szenved. A folytonos hadi szerencse büszkékké, elbizakodottakká, a roppant hadi zsákmány kapzsikká tette őket; hogy a hadi életben nem egyszer eléforduló hosszas nélkülözések után, ha alkalmuk nyílt, zajos, jó napokat csaptak, az sem hihetetlen; de hogy oly vadak, majdnem vérengező, kegyetlen vadállatokhoz hasonlók voltak volna, minőknek a megrémült német és más chronikások rajzolják, azt már nehéz elhinni. Bizonyára mind értelemre, mind jellemre nézve nem állottak hátrább a leigázott népeknél, vitézségre pedig jóval felülmúlták őket; különben érthetetlen volna az, hogy miként voltak képesek kül-és belellenségek közepett hont alapítani és azt századokon át, oly sok viszontagság között, meg is tartani. Hogy az új hazában sokkal számosabb leigázott nép felett képesek voltak fennsőségüket megtartani, annak titka az idegen nemzetiségek és vallás iránti türelemben, nagylelkűségben, hűségben, az adott szó szentnek tartásában, bőkezűségben és a szabadság lángoló szeretetében rejlett. Új hazájukban csak azokat tették rabszolgákká, kik fegyverrel állottak ellent; előttük az osztály vagy rendi különbség ismeretlen volt, a nemzetségek minden tagja egyenlő jogot és szabadságot élvezett.
A magyarok ősi vallása felett sűrű homály lebeg, erre vonatkozó hagyományaink nagyon hiányosak és megbízhatlanok. Ha mégis tapogatódzani indulunk, óvatosan kell lépnünk s valami biztos alapot keresnünk, mely legalább tájékozóúl szolgáljon. Ilyen biztos alapnak tekinthetjük azt, hogy a magyar a turáni nyelvcsaládhoz tartozik1). A turáni nyelvcsalád tagjainak vallásairól annyit sikerült felderítni, hogy legfőbb tiszteletük tárgyát az égnek, mint a végtelennek, öröknek, isteninek gondolata képezte; hogy hittek a természet szellemeiben és hatalmaiban, hogy hittek a meghaltak szellemeiben, és így a halhatatlanság hite, bár még kezdetleges alakban, megvolt vallásaikban2). Ezek után ki lehet mondani, hogy a magyarok ősi vallása nem volt monotheismus, hanem polytheismus; hogy a természetben nyilvánuló erőket mint személyes lényeket (valószínűleg) imádták. Hogy az ős hazában fő istenük volt-e; hogy ezt az oly sokat meghányt-vetett Ukkonnak nevezték-e; hogy ezen név egy-e az „Öreg-istennel”? Ezen kérdésekre még feleletet adni nem lehet3). Annyi valószínűnek látszik, hogy valamint más néptörzseknél, úgy a magyaroknál is, midőn egy néppé tömörülve honfoglalásra indultak s a törzsfők egy hadvezetőt választottak (vagy ilyenként állott a nép élére valaki), ezen nevezetes forduló pontnál, a sok isten közül egy, mint hadintéző, a többiek elé került, egy szóval az égi kormány-forma a földihez alkalmaztatott4). Midőn tehát a magyarok hét nemzetségének fejei egyet a hadak intézőjévé emeltek, ugyanezen idő tájt (nagy valószínűséggel) a „Magyarok-istene” foglalta el az istenek közt az első helyet és nyújtotta ki védő karjait választott népe felett. Ezen befolyással nem ellenkezik az őseink vallásáról való azon régi tudósítás, mely szerént a tüzet, vizet, levegőt tisztelték, a földnek hymnusokat énekeltek, de istennek (= ég ura) csak azt nevezték és imádták, ki minden dolgot alkotott5). Ezek szerént a Magyarok-istene specialis nemzeti isten volt, nem legnagyobb ugyan, de elég hatalmas arra, hogy népét birodalmakat megrázó és ledöntő csatákra vezesse és megvédje. A Magyarok-istene nem egy és ugyanazon fölény a legnagyobb istennel az Öreg-istennel vagy Régiistennel (Ukkon), ki mindennek teremtője, a természet ura, törvényadója, az istenek létrehozója, minden jónak forrása, minden gonosznak büntető, lesújtó ellensége volt. Ezen Nagy-isten közvetlenül nem érintkezett az emberekkel, nem is hívták meg őt az áldomásra, mivel azt hitték, hogy az ő megjelenését az ember el nem viselhetné. Ezért mondjuk máig is arról, kit valami nagy csapás ért, hogy „az isten meglátogatta.” Csak a végszükségben folyamodtak hozzá segélyért, midőn elleneikre vagy a gonoszokra isten átkát, tehát azt kérték, hogy azokat „üsse meg az isten nyila“, „üsse meg a tüzes mennykő.“ Az Öreg-isten után legfőbb lénynek tekintetett Kisasszony (a nyírfa neki volt szentelve, innen Nyirfakisasszony)6), tőle származtak a jó istenek, ő volt a Természetnek, a tenyészetnek7) jóságos istenasszonya, neki van gondja a gyermekekre is (ezért veregették meg a gyerekeket nyírfaággal, teszik ezt ma is), neve fennmaradt a Kisasszony havában (augusztus) és Kisasszony napjában (szept. 8.). Ez úgy történhetett, hogy midőn a magyarok keresztyénekké lettek, a római egyház egy kissé megalkudott a pogánysággal, a természet istenasszonyát kicserélte Máriával, de régi nevét, Kisasszonyt, meghagyta (így tett az isten névvel is). A Nagy-boldogasszony név későbbi keletű, de nagyon régi s ugyancsak ilyen engedmény eredménye8). Továbbá az istenek körébe tartozott a Föld-anya9), erre való visszaemlékezés & föld-tisztelet, mely még a keresztyén korszakban is megvolt a birtok átruházásnál és határjárási eskünél. A Napisten (ennek nyoma a „napa“ név; székely átok: „verjen meg a Napisten“), & Holdisten, a felhős Mennydörgő10) és az Ember, a fő istenek unokája, egészítik ki a jó istenek körét.
Gonosz szellemeknek tartattak: Iz és Fene asszony (mai szitok: „fene egye meg“), Ördög és Tatar (mai szitok: „vigye el az ördög;” „vigye el a tatar“ – és nem tatár). Mano az alvilág istene lehetett (mai szitok: „Mano vigye el.“). Hittek még a tündérekben, azaz oly lényekben, kik látható alakban megjelenhettek, alakjukat elváltoztathatták vagy hirtelen eltűnhettek. Ezek lehettek jók és gonoszok.
Hitték a lélek halhatatlanságát; a jövő élet az érzéki életnek tökéletesebb folytatása volt, hol a hőst a csatában általa leölt ellenségek szolgálják.
A cultus az évszakok forduló pontjaihoz alkalmaztatott a magyaroknál is, miként majd minden vallásban (a keresztyént sem véve ki). Ilyenkor nagyobb ünnepi áldomást tartottak; ezek közül egy valószínűleg nyár elejére (Junius vagy sz. Iván hóban, ezen szentnek napja táján) esett, melyet az istenekhez intézett ünnepi énekkel fejeztek be; a keresztyén papság ezen ünnepet sz. Iván napjára tette át, a pogány hymnus helyett keresztyén színezetűt szerkesztett, melynek hosszadalmasságát bizonyítja a mai napig fennmaradt közmondás: „hosszú, mint a sz. Iván éneke“.11) – Imaházaik nem voltak, minthogy sátrakban és szekereken lakó vándor népnek nem is lehettek. Az áldozás természete (mivel ezen cselekvénynél tűzre és vízre van szükség) úgy kívánta, hogy azt ligetekben, folyók vagy források mellett végezzék12). Áldozatúl legkedvesebb vagyonukat mutatták be, tehát, mint nomád nép, mént, bikát, kost. Az állatok belső részeiből jósoltak. Bálványaik nem voltak, legalább nem olyanok, melyek isteneket ábrázoltak volna; e mellett bizonyít az, hogy még ilyeneket nem találtak. Igaz, hogy a magyar „bálvány“ s a mongol „balvan“ ugyazon fogalmat fejezi ki, de ez nemcsak szobrot, hanem oszlopot is jelent s így a bálvány alatt érthették azon faoszlopokat, melyekhez a leölésre szánt áldozati állatokat kötötték13). A hajdani áldozásnak vagy áldomásnak maradványáúl fennmaradt azon szokás, hogy a vásári adás-vevés, szerződés megerősítéséül a felek és tanúik ma is áldomást isznak, igaz, hogy ez ma már nem lényeges, de korábban törvényes bizonyságúl szolgált14).
Papjaik, kik egyszersmind a nép jósai, bölcsei, költői és dalnokai voltak, táltosoknak neveztettek (Ipolyi szerént); azonban ezen név még nincs felderítve. A papok külön kiváltságos rendet nem képeztek. A garaboncosokat is homály fedi, (Ipolyi szerént) valami vándor szerzetes félék lehettek. Hivatásuk bizonytalan, emlékök a nép-mesékben maradt fenn, hol a garaboncos diákok, mint bűbájosok szerepelnek. Az említetteken voltak még mindkét nemű javasok, kuruzslók, kik a testi vagy más természetű bajokat, betegségeket hárították el, s kik a gyógyszerek alkalmazása alatt az illető betegekre bizonyos bűbájos hatású igéket olvastak rá (= ráolvasás, ezt a köznép kuruzslói ma is teszik, s talán a rosariumnak magyar olvasó neve is erre vezethető vissza). Általában a köznépnél jelenleg is meglevő rontás, szemmel való megverés, igézés sat. fogalmai mind az ősi pogányság maradványai. A jóslás miként más népeknél, úgy a magyaroknál is a magánkívül lét, elragadtatás, elrejtezés állapotában történhetett, mit épen az elrejtezés szó tesz valószínűvé, melyet a nép még napjainkban is használ az ájulás vagy látszólagos halál megjelölésére.
A halottakat őseink elégették vagy földbe temették15), s emléküket gyászdalokkal és halotti torral ülték meg. A halott égetésre vonatkozhatik a „se híre se hamva“ mondás.
Az esküt szentnek tartották s fontosabb szerződéseknél ezen alkalommal az esküvők karjaikból vért eresztettek, annak jeléül, hogy az esküszegőnek vére ontassék.
A családi élet patriarchalis alapon fejlődött ki. A család fő hatalma a család minden tagjára és ügyére kiterjedt (ma is így van a régi jó magyar házaknál).; de azért ezen viszony nem volt elidegenítő, hideg, hanem tisztelet- és szeretetteljes; e mellett bizonyítnak a családi viszonyra vonatkozó s a népnél jelenleg is szokásos elnevezések, mint pl. édes apám uram, édes anyám asszony (a szülők); kedves uram, kedves feleségem (a házas férfi és nő); édes szógám, édes cselédem (a gyermekek nevei). Őseinknél az egynejűség, a családi élet tisztaságának egyik biztosítéka, volt gyakorlatban; csak így nevezhették jogosan az ágyasokat tartó Marót kozár fejedelmet Mén-Marótnak16).
A feleség a férjnek kiegészítő, egyenjogú, hites-társa volt s párjához vallásos eskü (esküvő) csatolta egészen a sírig. A patriarchialis viszonyból folyt, hogy a szülők maguk választottak gyermekeiknek élettársat17); ezért nevezik máig is a kifejlett leányt eladóleánynak, a házasuló legényt pedig vő(vevő)legénynek. A leányt az asszonytól külsőleg az különböztette meg, hogy a leány hajadon-fejjel (= fedetlen fejjel), az asszony pedig bekötött-fejjel (= fedett fejjel) járt18). Az eljegyzés megtörténtéről bizonyos jelek, jegyek tanúskodtak; innen az eljegyzés, jegyváltás, jegyes, jegygyűrű sat. kifejezések19)
Miután a magyarok az új hazában elhelyezkedtek, hogy azt biztosítsák s nevüknek tiszteletet szerezzenek, el-ellátogattak a szomszéd országokba, sőt fegyvereik hatalmát a távoli Olasz-, Francia, Spanyolország és Schweiz népeivel is éreztették, mely hadjárataikból, gazdag zsákmánnyal és számos keresztyén fogollyal tértek vissza tűzhelyeikhez. Így félszázadon keresztül rettegésben tartották a majdnem keresztyén Európát, s adózóikká tették a németeket és görögöket. Azonban ezen folytonos hadjáratok nemcsak a szomszédoknak, hanem a nemzetnek is kárára voltak; a sok diadal, a gazdagság elbizakodottá, vigyázatlanná tette, a törzsek közti összekötő kapcsot, a fegyelmet meggyengítette, a nemzet színe-javát nagyon megfogyasztotta. A rémületben tartott népek lassanként összeszedték magukat s egynehány döntő csatában a már elbizakodott magyarokat keményen megverték, pusztításaikért a kölcsönt kegyetlenül fizették vissza. Ekként míg a német birodalom I. vagy Nagy Ottó alatt (936–973) megszilárdult, addig Magyarország politikai és erkölcsi erejéből sokat veszített.
A görög császári udvar a 943. betörés alkalmával a magyarokkal (5 évre) békét kötött, s ennek biztosítására az előkelő magyar főemberek közül kezeseket kívánt. Ez által még azon célt is el akarta érni, hogy az udvaránál tartózkodó magyar nagyokat a keleti keresztyénség felvételére édesgesse s így a többi magyarok megtérésének útját egyengesse. Első kezesül a hagyományok Bulcsot, egyik nemzetség fejét, emlegetik, ki huzamosabban időzött Constantinapolyban (948—949), második kezes Gyula, az erdélyi vezér volt (950.). A görög udvarnak mindkettőt sikerült a keresztyén vallásra térítni, s a hazatérőket patriciusi méltóságra emelte20). Bulcs hazatérve, a keresztyén vallással többé nem törődött; ellenben Gyula a hitben megmaradt s a keresztyén foglyokat is szabadon bocsátotta. Midőn Gyula honába tért, a császár (Constantinus Porphyrogenitus, 912—959, tényleg 945–959) Hyerotheus szerzetest küldötte el (bizonyosan nem egyedül, hanem többed magával), hogy a magyarok közt a görög egyháznak híveket szerezzen21).
Valószínüleg Gyula környezetében is többen felvették a keresztséget, sőt Gyula leánya, Sarolta, Gejza vezérnek (I.) neje, férjét is rávette a keresztyén vallás elfogadására.
Az augsburgi csapás (955. egy tekintélyes hadsereg, Bules, Lel és Súr vezérekkel együtt, elveszett) és a drinapolyi vereség (970.) annyira meggyengítette a haderőt, hogy Taksony (947—972) belátta a béke, az erő-gyűjtés szükségét, a határok megerősítéséről gondoskodott és a rabló kalandozásokat betiltotta. – Utóda, Gejza (972-997) egészen békés politikát követett; valószínűleg az erdélyi Gyula vezér tanácsára, ki Constantinapolyban megismerkedhetett az európai politikai viszonyokkal és sürgetően ajánlhatta a keresztyén vallás felvételét s a rabló hadjáratoknak megszüntetését, hacsak a keresztyén népeket maguk ellen bosszúra ingerelni nem akarják22). Gejza bizonyosan a keleti szertartású keresztyénséget vette fel, s ha mindemellett a magyar keresztyén egyház rómaivá lett, ennek előttünk történelmileg igazolható okai ugyan ismeretlenek, de azok igen fontosok lehettek. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a magyar, mint új európai családtag, Eris almája lehetett a keleti és nyugati egyház között s talán még a politikai hatalmak között is, s ha mégis a nyugati egyház javára billent le a serpenyő, ezt csak bölcs és mély politikai körültekintés és megfontolás eredményezhette. A nyugati egyház és államok emelkedőben, az iszlám által háborgatott keleti császárság és egyház hanyatlóban voltak; a nyugati térítőket az isteninek hirdetett tized elnyerésének reménye sokkal nagyobb tevékenység kifejtésére buzdította, mint a keletieket, kiket ilyen jutalom nem kecsegtetett; aztán a nyugati egyház alkotmánya az egységes államok kifejlődésére több biztosítékot nyújtott a keletinél, már pedig fel kell tennünk, hogy a királyságra való törekvés eszméje nem István agyából pattant ki, hanem arra az előkészületek már korábban megtétettek23); végre lehetséges, hogy a nyugati egyház több engedményt tett. De nem is áll egymagában, példa nélkül, a vallásnak ilyen cserélgetése és a katholicismusnak a királysággal való szövetkezése. A brit szigetek lakói részben a keleti egyház szerént fogadták el a keresztyénséget; midőn a katholicismus megkezdette hódítását, ugyanakkor a kis fejedelemségeknek egy állammá tömörülése is megkezdődött (1. 75. C.); ugyanezen fejlődési folyamattal találkozunk a germánoknál, kik előbb ariánusok voltak (1. 74. c.); a cseheknél, kik előbb a keleti egyházhoz tartoztak (l. 89. c.); a bolgároknál, kik hol a keleti, hol a nyugati egyházhoz csatlakoztak (1. alább).)
De nemcsak a keleti császárság, hanem a nyugati is kísérletet tett, hogy Magyarország és a birodalom közt békésebb és bensőbb viszony jöjjön létre. I. Ottó német császár, midőn Gejzának békésebb hajlamáról értesült, hozzá követséget küldött (972. Bruno, verduni püspököt), hogy a magyarok vezérét a császár szándékára hajlítsa (= a térítést engedje meg, s majd, ha lehet, a birodalommal némi hűbéri viszony alapján fűzze össze)24). Gejza viszonzásul hasonlóan követséget küldött a császárhoz s így a jó egyetértés valószínűleg létre jött.
Ezen időtájban Wolfgang sváb (einsidelni) szerzetes jött az országba térítni, ki midőn a hit magvait elhinteni hasztalan törekednék25), Piligrim passaui püspök által visszahívatott. Ezután maga a passaui püspök vette kezébe a magyarok megtérítésének ügyét, s több szerzetest küldött az országba. Piligrim ezen nagy buzgóságának rugója saját érdekének előmozdítása volt; ugyanis ő a salzburgi érsek hatóságától független szeretett volna lenni; ennek elérése végett a hajdani lorchi érsekség visszaállítására s egész Magyarországnak ahhoz való kapcsolására megtette a szükséges (ámbár nem egyenes) lépéseket26).
Azonban ezen első, nagyobb kiterjedésű térítési kísérletet csakhamar félbeszakította a Németországon kitört háború (Civakodó Henrik, bajor herceg és II. Ottó császár közt, mely alkalommal a császárpárti Piligrim püspök birtokai is feldúlattak 976—977; később a zavarok megújultával, 984., a magyar határszéli csapatok is pusztítva kalandozták be a püspök megyéjét27), ennek következtében a passaui térítők az országból kitakarodtak s a nagyravágyó Piligrimnek Magyarországra vonatkozó terve füstbe ment. Azonban azon idő óta, hogy Gejza (a keresztyén lengyel királynak leányával) Adelheiddal (973 után) második házasságra lépett, Lengyel-és Csehországból is jöttek térítők az országba. Ezek közt legnagyobb érdemet szerzett a magyarok megtérítése körül sz. Adalbert prágai püspök, ki a fejedelmi család tagjait is megkeresztelte (Esztergomban 994 tájt)28), s közöttük Gejzának Saroltától született fiát, Vajkot (vagy Vojkot), a későbbi István királyt is. Gejza ezután II. Henrik bajor hercegnek leányát Gizellát választotta nőül fia számára, hogy ezen összeköttetés által háza uralmát, azon esetre is biztosítsa, ha talán a pogány párt a katholicismussal szövetkezett királyságnak nem lesz hajlandó fejet hajtani. Ezen alkalommal igen sok idegen tódult be az országba, kiket Gejza, a magyarok mellőzésével, nagy kegyben részesített29); most már ezekre is számítva, a keresztyénség terjesztésére erőszakos eszközöket kezdett alkalmazni, de ez által oly nagy elégületlenséget szított fel, hogy lázadástól lehetett tartani. Ezt Gejza nem merte még megkockáztatni, buzgóságával alábbhagyott, s hogy mindkét pártnak, pogánynak és keresztyénnek eleget tegyen, a pogány áldozatokban is részt vett és a keresztyének istenéhez is imádkozott. Midőn e miatt a főpap (antistes) neki szemrehányásokat tett, azt felelte, hogy elég gazdag és hatalmas arra, hogy ezeket megtehesse30).
Midőn István, Gejza halála után (997.) a kormánynak egyedüli vezetőjévé lett, a térítés munkáját egész türelmetlenséggel és kíméletlenséggel sietett befejezni. Az országba számos papot hozatott, azután elrendelte, hogy mindenki megkeresztelkedjék, a pogány vallásos szokásokat ne kövesse és a keresztyén rabszolgákat (némi váltságdíj mellett)31) szabadon bocsássa. Ezen rohamos térítés és újítás erős visszahatást idézett elé; a sümegi Koppány (Kopány vagy Kupa) az elégületlenek élére állott, kitűzte a lázadás zászlóját s hadat izent az új vallásnak és az ősi intézmények megbántóinak (998.). István jobbára német hadakat (a bajor Wenzelin vezérlete alatt) küldött a lázadók ellen, kik Koppány eleste után leverettek és a keresztyén vallás felvételére és papi tizedre (még a gyermekekből is) kényszeríttettek32). Ezen diadal után István több püspökséget33) és apátságot alapított és azokat az esztergomi érsekség alá rendelte; majd Asztrikot (Astricus vagy Anastasius, családi nevén Radla, egy cseh szerzetes) a pannonhalmi apátot és érseki jelöltet Rómába küldötte, hogy II. Silvester pápától intézkedéseire megerősítést és királyi koronát kérjen. A pápa, ki a dolgokról nemcsak előre értesülve volt, hanem valószínűleg a bajor Henrik által közvetített alkudozásokat befejezettnek tekintette, egy bullában34a) István kívánságait teljesítette, az egyházra vonatkozó intézkedéseit megerősítette, a kért korona mellett az apostoli hatalom jelvényét, a kettős keresztet is megküldötte s ezzel együtt felhatalmazta, hogy az egyház ügyeit jövőben is ő és törvényes utódai, a pápa és utódai helyett, intézhessék és rendezhessék. Az új király megkoronázása Esztergomban, az 1000. év aug. 15. hajtatott végre.
A keresztyén egyház (= szent ház, ős magyar szó)34b) hivatalos megalapítása és a koronázás az ősi hit és szabad intézmények iránti mély ragaszkodást nem irtották ki, hanem csak elfojtották. A királyi hatalomnak a nemzetség-fok rovására való emelése, a papitized, a keresztyén rabszolgák felszabadítása, sat a nemzetnek egy tekintélyes részénél komoly aggodalomnak és nagy elégületlenségnek váltak forrásaivá. II. Gyula, az erdélyi vezér, megkeresztelkedni vonakodott, az új államszerkezetbe beletörődni nem akart, s midőn a pogányság párthívei közül számosan csatlakoztak az ő zászlójához, a szomszéd besenyőkkel szövetkezett és a király ellen feltámadt (1002.)35). István idegen hadak segélyével ezen lázadást leverte, annak fejét Gyulát, fiaival együtt börtönbe vetette, Erdélyt szorosabban Magyarországhoz csatolta s a keresztyénségnek biztosítására a gyulafehérvári püspökséget alapította. István Imre fiára szándékozott átruházni a koronát; ezen cél lebegett szeme előtt, midőn a kormányzásra és erkölcsös életre vonatkozó, s fiához intézett intéseket írta (10 fejezet)36).
A pogányság István alatt ugyan súlyos csapásokat szenvedett, de meg nem semmisíttetett, s midőn a trónviszály miatti zavarok megújultak, többször felemelte vészt jósló fejét s megmutatta, hogy még él. Midőn a léha erkölcsű s az idegeneknek túlságosan kedvező Péter király ellen, ki csak aljas fondorlatok segélyével juthatott a magyar trónra37), a sokképen megsértett nemzet jogai védelmére fegyverhez nyúlt s a trónra Endrét (1047–1060)38) hívta meg, Vatha és párthívei csak azon feltétel alatt ígérték meg támogatásukat, ha az ősi vallást és intézményeket visszaállítja. Endre kénytelen volt a feltételt elfogadni; erre a pogányok megkezdték a templomok és zárdák lerombolását s a papok legyilkolását. Ezen alkalommal (1047.) szenvedett vértanú halált Gellért, csanádi püspök is39). Miután Endre megerősödött, a fehérvári országgyűlésen (1047.), a koronázás után elrendelte, hogy a keresztyén vallásra mindenki visszatérjen, az István által kiadott törvényeket megtartsa; az egyháznak okozott károkat a legszigorúbb büntetés terhe alatt megtérítsék. A makacsabb pártfőnökök megbüntetése után a béke lassanként helyre állott. A pogányság az ősi hit visszaállítására azon időben tett utolsó kísérletet, midőn I. Béla (1061–1063) az ország megbomlott állapotának rendezése végett Fehérvárra országgyűlést hirdetett, s hogy az itt hozandó végzések mindenfelé annál gyorsabban eljussanak és életbe lépjenek, meghagyta, hogy minden helységből (mások szerént megyéből) két ember jelenjék meg a gyűlés helyén. Az egybegyűlt nagy tömeget Vatha fia, János és párthívei, valamint a berendelt jósok is bujtogatni kezdették az ősi vallás visszaállítását követelték. A király gondolkodási időt kért, ez alatt a szomszédos megyékből fegyveres csapatokat vont össze, melyek a lázadókat meglepték és szétverték (1062.). Béla ezután az országnak nyugtalanabb vidékein is megjelent, a kitörő félben levő lázadást elnyomta s a keresztyénséget újra helyreállította. A pogányság hívei ezen idő óta csak titokban mertek őseik isteneinek áldozni, de, hogy meg nem semmisültek bizonyítja az, hogy Sz. László szigorú törvényeket adott ki ellenük és ezeket Kálmán is megújította40).
Hivatkozások
1) Müller M. Felolvasásai a nyelvtudományról (B-pest, 1874.) I. köt. 416. 1. E szerént a magyar a turáni nyelvcsaládnak éjszaki fő osztályához, ebben a finn osztályhoz és ebben az ugor ághoz tartozik. Ellenben Szentkatolnai Bálint G. szerént (Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén, B.-pest, 1877. IX. 1.) a magyar olyan egészet képez, mint a mongol, török-tatár és mandou népek. Podhorszky művét (Etymologisches Wörterbuch der Magyarischen Sprache genetisch aus Chinesischen Wurzeln und Stämmen erklärt. Paris, 1877.) Budenz J. visszautasitotta és sikertelen elhibázott kísérletnek állitja (Podhorszky L. Magyarsinai nyelvhasonlítása. B.-pest, 1877.). Ily eltérő nézetek mellett ki lehet mondani, hogy ezen kérdés még megoldásra vár, s ha talán a kísérletek hibásak is, de utóbb eredményre vezethetnek.
2) Müller, Einleitung in die vergleichende Religionswissenschaft (Strassburg, 1874.) 171-194. 1.
3) Hunfalvy P., Ukkonpohár (B.-pest, 1879.). — Sziládi Áron, Régi szegény., legények (Árvizkönyv, B.-pest, 1880. 124–126. 1.).
4) A zsidóknál Jahve, az indusoknál Indra lépett előtérbe; midőn Róma egységes állammá tömörült, Jupiter vált ki az istenek sorából; a görögöknél, bár nem olyan erősen, Zeus emelkedett ki; de a görög egységes nemzet nem is volt soha, hanem csak kis államok szövetsége. Viszont a vallás is befoly az államforma alakulására; az európai államok alakulására a keresztyén monotheismus befolyását nem lehet elvitatni.
5) Theophilactus Simocatta (VII. századi byzanci iró), Historiarum lib. VIII. (Corp. Script. Hist. Byzant.).
6) A nyírfának tisztító erőt tulajdonítottak, ezt ugyan már elfeledték, de a nyírfa seprűk tisztítás végett ma is használtatnak.
7) Az ő tiszteletére rendezett áldomásokon a köles sütemény kiváló helyet foglalt el. A köles a termékenység jelképe (ezért mondják: „fizet, mint a köles“); ma is szerepel a népnél a lakodalmi köleskása, a keresztelésnél a bába kása; sőt talán a disznóölésnek nálunk szokott módja és a kásás hurka is ama ős régi téli áldomásnak maradványa; hiszen a disznóölés ma is családi ünnep s a disznótoron az áldomás (mai értelemben) sem hiányzik.
8) Toldy F., Magyar szentek legendái: „És az ő (Gellért) tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy az szíz Máriát ez Magyarországban Boldogasszonynak avagy ez világnak nagyasszonyának hivnák.“ A nagy jelző a tiszteletnek magas fokát fejezi ki. Hajdan a bánt, a nádort hívták nagyúrnak, az erdélyi fejedelmet nagyságosnak. Továbbá a nevezett istennő nevének a keresztyén vallásba való átültetése, valamint sz. László és Kálmán királyok törvényei (ezen utóbbi 1100.) azt bizonyítják, hogy a különben is conservativ jellemü magyarnak volt ős vallása, ennélfogva lehet eredeti turáni vallásról beszélni, és hogy egy fokkal sem cserélgették a magyarok könnyebben vallásukat más népeknél, miként Kovács Albert képzeli (Egyházjogtan, B.-pest, 1878. 93. 94. l.) és mondja Kovács Ödön után (A vallásbölcsészet kézikönyve, B.-pest, 1877. 64–65. 1.), ki hasonlóképen többet olvasott ki Müller Miksának (fennebb a 2. jegy. i. m.) idézett helyéből, mint amennyi ott van. „Ha valamit tudtok és azt állítjátok, hogy azt tudjátok, és ha azt nem tudjátok, bevalljátok, hogy nem tudjátok, ez a tudomány“ – mondja a turáni Kongfu-tse.
9) Bornemissza Pét., Ördögi kísértetekről (Semptén, 1578. közli Barna F., A finn költészetről, tekintettel a magyar ősköltészetre, Pesten, 1873. 94. l. Ráolvasás : „Az kinec az torkaba erezkedet.“
10) A Reguly által gyűjtött dalokban (közli Barna): . .. jobb oldalomon Napistenem, baloldalomon Holdistenem, fejem felett a felhő s Mennydörgő. …
11) Az istenekre nézve 1. Barna F., A mordvaiak pogány istenei és ünnepi szertartásai (B.-pest, 1879.), 50-84. 1.
12) S. Ladislai Decratorum Lib. I. 22. A ki pogány szokás szerént kutak, fák, források és kőoltárok előtt áldozatot mutat be, vétségeért egy szarvas marhával lakoljon.
13) Jelenleg is kapu-bálványnak nevezik a kapu-oszlopot, bálvány van a malomban, a borsajtóban sat.
14) Verbőczi, Tripartitum, P. III. Tit. 34. S. 2. 3.
15) Ekkehardi IV. Casus 8. Galli. Béla király névtelen Jegyzője, 15. 52.
16) Névtelen jegyző, 11. fej.
17) U. o. 51. 57. fej.
18) Máig is így van még azon helyeken, hol az ugynevezett civilisatio egyengető munkáját meg nem kezdette.
19) V. ö. Ipolyi A., Magyar mythologia (Pest, 1854.). – Csengeri A n., Az altáji népek ősvallása, tekintettel a magyar ősvallásra (Pest, 1857.). Lányi-Knauz, Magyar egyháztörténelme (Esztergom, 1866–70.) I. köt. 112-146. 1. Horváth Mih., Magyarország történelme (2. kiad. Pesten, 1871.) I. köt. 65–69. 1. – Kerékgyártó Ár., A műveltség fejlődése Magyarországon (2. kiad. B.-pest, 1876.) 39-40., 62-68 l. – Hunfalvy P., Magyarország ethnographiája (B.-pest, 1876.) 239-255. I. – Frankl V., A magyar nemzet műveltségi állásának vázlata sat. (Pest, 1861.) 231-291. I.
20) Nem lehetetlen, hogy ezen méltósággal a görög császár kísérletet tett, hogy nem lehetne-e Magyarországot politikailag is szorosabb viszonyba hozni a görög birodalommal (1. 80. c. és 7. jegy.).
21) Theophanes Continuatus, Joan. Scylices Curopalates (1057.), Cedrenus (1130.) byzanci történetirók szerént (közli Horváth M., A keresztyénség első százada Magyarországon, B.-pest, 1878.; 46-47. l.).
22) A németek és frankok ilyen tervezett szövetségét említi Kézai Simon Mester (Magyar krónikája, II. k. I. fej. 18. S.).
23) V. ö. Horváth M. (fennebb a 21. jegy.) i, m. 46–55. 1. Hunfalvy P. (fennebb a 19. jegy.) i. m. 311-313. 1.
24) Fejér, Cod. Diplom. Regni Hung. I. 257.
25) Othlon, Vita s. Wolfgangi.
26) Dümmler, Piligrim von Passau u. das Erzbisthum Lorch (Leipzig 1854.). Piligrim ezen ügyben VII. Benedek pápának levelet írt (974.) s ezen levélhez a kérését megerősítő válasz-bullát is hozzácsatolta, melyet azután a pápának megerősítő bullájaként vettek fel a gyűjteményekbe. Fejér, Cod. Dipl. I. 266, (Horváth M., i. m. 55–69. 1.). A levél magyarúl közölve van Szabó K.. Emlékiratok a magyar keresztyénség első századából (2. kiad., Pest, 1869.) 113–116.1.
27) Szabó K., A magyar vezérek kora (Pest, 1879.) 358-374. 1.
28) Horváth M., (i. m. 76. l.). Ezen keresztelést 984–989 közé helyezi, tehát azon időre, midőn püspökké választatott, de a cseheknek gyűlöletes magaviselete miatt püspöki székét odahagyta, hogy a monte-cassinoi zárdába vonuljon.
29) Kézai, i, m. Függelék, I. fej.
30) Thietmari Chronica VIII, 3,
31) Kézai i. m. Függelék, II. fej.
32) Ezen tized a pannonhalmi sz. Márton apátságnak ajándékoztatott, utóbb a gyermek-tized adás visszavonatott. Sz. István kisebb legendája, V. fej. – Hartvicus, Vita S. Stephani, c. VI. – Fejér, Cod. Dipl. I. 280.; az apátság alapító levele hamis okmány, de megtörténteket tartalmaz (mondja Horváth M.).
33) Közönségesen el van fogadva, hogy az első püspökségek ezek voltak: az esztergomi érsekség, a kalocsai, veszprémi, pécsi, bácsi, győri, egri, váci, nagyváradi, gyulafehérvári, s az 1030 körül alapított csanádi püspökségek. Horváth M., i. m. 182. 1. V. ö. Szabó K., i. m. 434. 1.
34 a) Ezen bullát Szalay (Magyaror. tört., I. 74 8 köv. 1.) nem tartja koholtnak; Horváth M. (i. m. 148–163. 1.) ellenben azon eredményre jut, hogy bár a bulla, lényegére nézve, Sylvester pápától írottnak tekinthető, de egyes részeiben meg van hamisítva. Szerző azt is valószínűnek tartja, hogy a magyar király viszontszolgálat fejében évi census fizetést vállalt magára; azonban ennek bizonyságát adni nem tudja. Valószínűbbnek látszik a censusnál az ajándék-küldés, tisztán a jó akaratra bízva; mert nehéz feltenni, hogy rendes adózásnak semmi nyoma sem maradt volna fenn.
34 b) Hunfalvy P. Magyarország ethnogr. 250-251. 1.
35) Ez volt Erdélynek első fellépése a nyugati absolut hatalom és az ugynevezett civilisáló német befolyás ellen.
36) S. Stephani regis de Institutione ad Emericum ducem Liber. Közöl belőle Horváth M., Magyarország tört. I. k. 244—245. I. – Istvánnak az egyházra vonatkozó törvényei közül u. 0. 220. 1.
37) Péter, Urseoloi Otto, velencei hercegnek és István egyik ismeretlen nevű leánytestvérének volt a fia. Péter trónra jutásának cselszövényében István neje, a vakbuzgó, de fondorkodó Gizella volt a fő intéző. L. Kézai, i. m. II. k. 2. fej. 1. 2. V. ö. Horváth M. Magy. orsz. tört. I. k. 248–252.
38) Endre, Gejza testvérének, Mihálynak unokája, Szár vagy Kopasz Lászlónak fia volt.
39) Kézai, i. m. II. k. 2. f. 4. Gellért a Sagredo, velencei patricius család szülötte volt, kegyes szerzetesi nevelést nyert; később kitűnő tudománya és erénye miatt apáttá választatott. Majd a sz. sír látogatására indult, de hajóját a vihar a dalmatiai partokra vetette, hol a sz. Márton zárda apátja (Rasina) rábeszélte, hogy menjen Magyarországba térítni. István király őt megkedvelte, csanádi (mely még nem volt meg) püspökké nevezte és Imre fiának nevelését reá bízta. Ezen tisztének bevégezte után a bakonybéli remeteségbe vonult, 1030 körül szenteltetett fel csanádi püspökké. Csanád előbb Marosvár volt; ezen utóbbi a hatalmas Ohtom bolgár fejedelemnek (ki, valamint népe is, a görög egyház híve volt) székhelye volt s az ő leveretése és halála után nyert Csanád nevet az ő legyőzőjéről, s lett püspöki székhellyé. Sz. Gellért csanádi püspök élete (ford. Szabó K.).
Ignatii comitis de Batthyan, S. Gerardi Episc. chanadiersis Soripta et acta cet. közli Gellértnek irodalmi műveit is.
40) L. Itt fennebb a 12. jegyz. Horváth M., Magyar orsz. tört., I. 336–350.; 355-356. ). U. ö. A ker. első száz. Magy. orsz., 420-425. 1.
Forrás
Warga L. K. Egyh. tört. I. k.; 90. A magyarok honfoglalása és megtérése; 269-280. oldal. A KERESZTYÉN EGYHÁZ TÖRTÉNELME; Warga Lajos, SÁROSPATAKI THEOLOGIAI TANÁR; I. KÖTET; A REFORMATIO ELŐTTI KORSZAK, vagy a katholicismus fejlődése, az egyház egyetemes uralma és hanyatlása; 90. A magyarok honfoglalása és megtérése. c. fejezet; SÁROSPATAKON Nyomtatta Steinfeld Béla, a ref. főiskola betűivel 1880.
