A pápás egyház papi méltóságának elvetéséről | Kálvin János

Kálvin János (1509 – 1564)

Két levele (részlet)

MÁSODIK LEVÉL.

A keresztyén ember kötelességéről a pápás egyház papi méltóságainak elfogadására vagy elvetésére vonatkozólag.

Bázel, 1538.

Pápa, 1909.

MÁSODIK LEVÉL.

A keresztyén ember kötelességéről a pápás egyház papi méltóságainak elfogadására vagy elvetésére vonatkozólag.

Kálvin János üdvözli az ő régi barátját, a jelenlegi főpapot, N-t.

Mikor ezen levelem megírásához kezdtem, először attól féltem egy kissé, hogy előtted gyermekesnek vagy inkább némileg esztelennek látszom, mivel oly sok üdvözlő nyilatkozat között egyedül én alkalmatlankodom zsémbeskedésemmel: de hiszen éppen azt siratom benned, ami miatt más mindenki oly nagy örömét fejezi ki előtted. Nem lehet ugyanis kétség aziránt, hogy az olyan népnél, mely a legfőbb és majdnem egyetlen emberi méltóságot a vagyoni bőségben s a fényes külső körülményekben látja, ez a főpapi méltóság – amire, mint hallom, nemrégiben emeltek téged – igen nagy befolyást és tiszteletet szerzett neked, úgy hogy a közfelfogás szerint kétségkívül méltán látszol és tartanak is téged boldog és szerencsés embernek. Szinte látom már majdnem az összes jó barátokat, amint ők, hogy az irántad való jóindulatukról tanúságot tegyenek vagy írásban, vagy élőszóval versenyezve adnak kifejezést az ő roppant lelki örömüknek. Belátom, mily nehéz dolog az, hogy ezek a hízelgések neked egy kissé jól ne essenek, részint azért, mivel az emberek fülei az összes ilynemű gyönyörökkel szemben éppen nincsenek fából, részint pedig azért, mivel az ilyen hízelgések, amelyek téged most kísértenek, olyanok, hogy még a szigorúbb füleket is képesek egy kissé megenyhíteni. Mert ha megengedjük is, hogy igen sokan vannak olyanok, kik életüket minden nagyravágyástól távol rendezték be és a népkegy után éppen nem áhítoznak, azért mégis igen kevés embert találhatunk, még azok között is, kiket különben a legcsendesebbeknek tartanak, akikre, ha lelküket és füleiket meg is erősítik, semmi hatással sem volna az, ha az egész színház tapssal fogadja őket. Rólad azonban, ha egy kicsit is átengedted magadat a népkegy hízelgéseinek és csiklandásainak, nem azt mondom, hogy ezek tudtodon kívül azelőtt soha nem gondolt vágyakra, hanem igenis azt önmagadról való teljes megfeledkezésre ragadnak. Mikor ezt a látványt magamban elképzeltem, nemcsak azon tűnődtem egy kissé, amit már előbb is említettem, hogy hogyan értelmezed majd az én alkalmatlan szavaimat, hanem még magában az írásról való gondolkozásban is megálltam és kevésben múlt, hogy szándékomat egészen el nem ejtettem, mivel nemigen mertem bizakodni abban, hogy a szirének kellemes énekei között a józan tanácsoknak is lesz valami helyük. Mikor azonban ismét végig gondoltam, hogy téged, bár biztonságban érzed magadat, nemsokára minő sziklákhoz vágnak majd a rád most nyájasan mosolygó csábítások, az a gondolat érlelődött meg bennem, hogy a köztünk levő régi baráti, sőt majdnem testvéri viszonynál fogva tartozom neked azzal, hogy tudván és látván a veszedelmes romlás felé való közeledésedet, ne nézzem ezt közömbösen, mikor tehetségemben áll a bukófélben levőnek segítő kezet nyújtani. Nem fogok tehát kétszínűsködni, és teljesítem azt az utolsó kötelességet, amivel véleményem szerint a köztünk levő összeköttetésnek tartozom! S ha ennek lesz valami eredménye, ami hogy legyen, nagyon kívánom, és szívesen is reménylem, akkor te nagyon is megháláltad az én fáradságomat. Ha pedig semmi eredményt sem érek el nálad, és még egynéhány embernél, vagy ha úgy tetszik, száz vagy ezer olvasónál is nem hozta meg szavam a maga gyümölcsét, mégis erősen hiszem, hogy lesznek egynéhányan olyanok, kik erre a nagyon is komoly dologra majd kellő figyelmet fordítanak. Mert ha azt látjuk is, hogy azokat, kik a római asztal kelyhéből egyszer ittak, vagy abból csak egy cseppecskét is megízleltek, majdnem mindannyiukat megrészegítette az a mérges ital, azért mégis, hacsak nagyon-nagyon nem csalatkozom, nincsenek valamennyien annyira elbódulva, hogy egyiket vagy másikat magához ne tudnák téríteni azok a fullánkok, miket itt álmosságuk ellen felhozok. Amiért is olyanformán intézem hozzád ezt a levelet, hogy azok, kik (mint mondják) veled egy hajóban vannak, valamennyien észrevegyék, hogy hozzájuk van ez írva. Mert nem merítem ki ezt a levelet egyedül a papi méltóság eredetének a tárgyalásával (ami rád vonatkozólag elegendő volna), hanem végig szándékozom benne menni a ti összes piszkos cselekedeteiteken, és igyekezni fogok tollamat akként kezelni, hogy feltűnjön az, hogy nekem nemcsak egy emberrel van dolgom, hanem egyszerre az egész renddel. Igazán jól tudom, hogy mily terhes és nehéz dologba fogok akkor, mikor azokat teszem meg bíráimnak, kiknek minden vagyonát és méltóságát a törvényszék elé állítom. S talán némelyek őrültnek tarthatnak engem azért, mert egyedül az ékesszólással akarnám elérni azt, hogy önként mondjanak le ők az élet azon kiváló eszközeiről, amiktől csak nagy nehezen tudnak elszokni azok, kiket erőszakkal fosztanak meg tőlük. Jóérzésű és romlatlan bírákkal bizonyára könnyű dolog volna megértetni azt, hogy a római egyház egész vagyon-halmaza, elkezdve a pápai széktől, le egészen a legkisebb (mint ők mondják) káplánságig, csalás, lopás, rablás, szentségtörés és a leggonoszabb mesterkedések révén gyűlt egybe; s hogy ennek egyetlenegy részecskéjét sem érintheti az ember anélkül, hogy lelkiismeretét sokféle bűnnel ne kötelezze le. Ha pedig ezt valaki kétségbe vonná, kétsége könnyen el fog oszlani, még előbb, mint mondanivalómnak végére érnék. De azokról, kik amily mértékben tömik a hasukat az ilyen csalásokból, lopásokból, rablásokból és szentségtörésekből, azon mértékben romlottak is észbelileg és lelkileg, ugyanezt az elismerést kicsikarni nem oly könnyű dolog. Mert nem is annyira szép, mint inkább igaz Catónak az a régi mondása, hogy a hasnak nincsenek fülei, hogy ezekkel a józan észre és az okos tanácsokra hallgathasson. Itt azonban nekem nemcsak egyedül a hassal van dolgom, hanem a nagyravágyással is, mert ez éppen olyan vak az igazság észrevételében, mint amilyen siket amaz, az igazság meghallásában. De mégis van valami, ami ily nagy nehézség mellett is némi reményt kelt bennem aziránt, hogy nem fogok hiábavaló munkát végezni akkor, mikor őket tanítani, figyelmeztetni, vagy kérni szándékozom. Mert ha azok a szemfényvesztések, mikkel az a római Plutó a saját embereit el szokta vakítani, úgy megigézték is valamennyiüket, hogy nem látják, mily veszedelmes javak vannak a birtokukban, és ha jó részük érzéketlenebb is már a saját bajával szemben, hogysem valamiféle kiabálással magukhoz lehetne őket téríteni; mindazonáltal (hacsak igen-igen nem csalódom) nem oly siketek mindannyian a jobb tudománnyal szemben, hogy abból a nagy tömegből egynéhányan legalább fél füllel rám ne figyelnének. Valóban nagy ereje van az Úr igéjének, s hatalmasabb, mint azt bárki is úgy vaktában, anélkül, hogy tapasztalta volna, elgondolhatná, és igen nagy hatalma van a következő két tekintetben is, abban ti., hogy mindaz, ami az ő befolyása alá került, bármily durva és kőkemény dolog legyen is, vagy azonnal meglágyul, vagy szétmorzsolódik; s mindaz, amire az ő illata kiáradt, vagy halálra válik, vagy életre kel. Legyenek tehát bár nagy számmal azok, kik, mivel jámbor lélekkel rohannak a saját maguk veszedelmébe, ezen intésemen, mely különben a legjobb orvosság volna az ő bajukra, még jobban felháborodnak, azért mégis erősen hiszem, hogy akadnak néhányan olyanok is, kik az életnek orruk elé tartott illatát nagy örömmel veszik észre. S én tégedet, kedves barátom, a legnagyobb biztonsággal merlek ez utóbbiak közé sorozni, mivel jól tudom, hogy te tehetségileg a természet kitűnő adományaival vagy felruházva, s a legkiválóbb tudományokkal igen gazdagon vagy felékesítve; azután pedig mivel remélem, hogy a te régi jámborságodnak, melyet egykor rám nézve igen nagy eredménnyel és csudálattal szemléltem, a maradványai mindig meglesznek benned. Kísértsük meg tehát, hogy mire képes az Isten igazsága nálad és más olyan embereknél, kik még nem jutottak arra a siralmas vakságra; előbb azonban kérjük az Urat, hogy úgy téged, mint őket inkább javítson meg az ő fenyítésével, mint megtörjön.

Mindenki boldognak és a szerencse gyermekének nevez téged újonnan nyert püspöki méltóságod miatt, melynek fönsége előtt különbség nélkül meghajolnak, melynek kedvelt volta előkelő barátságokat létesít, melynek tekintélye igen sok védnökséggel jár, és amely a díszes főpapi néven és fényen kívül még egy nagy vagyon roppant jövedelmét is megszerzi neked, melyből nemcsak az életed fenntartásával járó kiadásokat fedezheted, hanem sok embernek a szegénységét is enyhítheted és jótékonyságot is gyakorolhatsz a köz javára: és ezt, mivel e tekintetben majdnem szerfelett is hiszékenyek vagyunk, még esetleg el is hitetik veled. Én azonban, ha meggondolom, hogy micsoda az az egész dolog, melyet a közvélekedés oly nagyra tart, akkor szívemből szánom a te szerencsétlenségedet, éspedig annál inkább, mivel a boldogság külszíne alatt úgy csal meg, hogy a saját szánalomra méltó voltodat észre ne vedd. Hiszen a ti rendetek külső pompája, az a fenséggel telt tisztelet, az a gazdagság, házi fény és nagyszámú cselédség, mint emberi intézmények mutatják, hogy miképpen vélekedik felőle a ti saját népetek; kétségtelen dolog azonban, hogy elsősorban Isten véleményét kell kutatni, mint akitől a püspöki méltóság származott és elrendeltetett. Amiért is mindazoknak hallatára, miket a te üdvözlésed végett szokásból elmondanak, jusson eszedbe, hogy ez a nép mérlegének a nyelve, amin igen gyakran azok a dolgok bírnak túlsúllyal, melyek Isten mérlegére nem is kerülhetnek; a püspöki tiszt mérlegelésében pedig a népnek sem biztosan, sem helyesen hitelt adni nem lehetvén, egyedül Isten vélekedésére kell hallgatni, mivel az ő tekintélye vetette meg annak az alapját és az ő törvényei határozták meg közelebbről. Ha tehát elménket komolyan az Úrhoz kell emelnünk, akkor teljesen el kell tűnni és enyészni előled minden hiábavaló füstnek, amik ha némileg gondolataid tárgyát képezik, szemeidet nemcsak akadályozzák, hanem el is homályosítják úgy, hogy azok nem képesek meglátni azt az igazságot, melyet az Úr elénk ád. Semmi sem gondolható méltányosabb dolognak, mint ez az én kívánságom! Az ilyen méltányosságra azonban annyira senki sincs figyelemmel, hogy sem első-, sem másodsorban, sem legvégül nem veszik fontolóra azt, hogy miféle működési teret kaptak ők az Úrtól. Részben a főpapi süvegre, pásztorbotra, palástra, gyűrűre és egyéb ilyen dibdábságra irányulnak mindannyiuk gondolatai, részben pedig – és még jobban – azokra a birtokokra, melyek a pompás háztartáshoz, a fényűző asztalhoz, s a gyönyörök és a pompa mindenféle neméhez megkívántatnak. De távolítsd el lelked látóköréből az összes ilyen hiábavaló balgaságokat addig, míg a te tiszted valódi mivoltát Isten igéje szerint velem megvizsgálod! Tehát püspök lettél! Csakhamar eléd áll Pál apostol ezzel az intéssel: Meglássad, hogy amely szolgálatot az Úrtól vettél, azt betöltsed (Kol 4,17). Mikor a „szolgálat” szót hallod, jusson eszedbe, hogy te adósává tétettél másoknak és hogy nem a saját előnyöd, hanem a mások érdeke és haszna végett vagy püspök. Amint pedig nem hiába ajánlja azt, hogy gondoljuk meg, hogy maga ez a szolgálat milyen, azonképpen erre a meggondolásra is kellő szorgalommal kell magunkat ráadnunk. Mert nem valami kis jelentőségű dolog intézni Krisztus egyházának legeltetését, és nem kis fáradságba kerül ezen feladat hűséges betöltése, s viszont nem valami jelentéktelen és könnyen megbocsátható bűn az, ha ezt rosszhiszeműen végezzük. Azt mondja az Úr, hogy azokat, kiket az ő egyházának pásztoraivá tett, védelmül és őrállókul adta az ő népének és felvigyázókul állította oda őket. (Ézs 62,6; Ezék 3,17) Akkora súlya van ennek a két szónak, amekkorának éppen elegendőnek kell lenni minden ember gondolkozásának felkeltésére, hogy ily nagy feladat végzésében a megvetés, nemtörődömség, gyávaság vagy hanyagság el ne érzéktelenítse őket. Nem szólok itt a papi rend méltóságáról, mert ezt mint levelem legfontosabb részét még nem érintem, hanem csak magáról a dolog nagyságáról beszélek, hogy azok, kikre ezt a tisztséget az Úr ráruházta, azt ne gondolják magukról, hogy ők valami jelentéktelen és fitymálásra méltó téren működnek. Mindazok tehát, kik az egyházak kormányzásának az élén állanak, az Isten népének őrizőiül rendeltettek, hogy annak gondját viseljék, és egyúttal felvigyázókul is, hogy annak üdvösségére ügyeljenek; röviden a legkiválóbb foglalkozás ez, és a legméltóbb arra, (ha ugyan van még valami más méltó foglalkozás az ég alatt), hogy ebben minden erejüket megfeszítsék, tehetségük teljes képességét kifejtsék, szóval lelkük és testük minden részecskéjével fáradozzanak. Egyúttal persze az Úr családjába állított sáfároknak és az ő országának igazgatásában mintegy kormányzóknak is tartjuk őket. De hát milyen neme ez a sáfárkodásnak? Bizonyára nem valami hitvány és szennyes szolgálat, hanem a mennyei bölcsesség titkainak a végzésére (1Kor 4,1), sőt magának Isten házának a megalapozására és felépítésére vannak kijelölve (1Kor 3,10). S milyen az ország kormányzása? Bizonyára nem olyan, amely valami csekély kis szerepben, vagy jelentéktelen ténykedésekben merül ki, hanem olyan, amely az Úr hatalmának a hívők üdvösségére való megnyilvánításával és gyakorlásával foglalkozik. Ezért a föld sójának, a világ világosságának (Mát 5,13), Isten angyalainak (Mal 2,7) s magának az Úr munkatársainak neveztetnek (1Kor 3,9) azok, kik a tanítás tisztével foglalkoznak az Úr egyházában: maga a tanítás pedig Isten hatalmának neveztetik minden hívőnek üdvösségére (Róm 1,16) és a mennyek országának (Mát 4,17). Ha tehát a működési tér nagyságának belőled, mikor figyelmedet a munka terhes voltára fordítod, minden lomhaságot el kell távolítania, akkor kimerítően nem lehet előadni azt, hogy mily nagy buzgalomnak kell benned élni és lángolni, hogy hivatalos kötelességeid végzésében mindig kellő szorgalmat tanúsíthass. Nem olyan ugyanis ez a méltóság, hogy azt az embert, kinek vállaira nehezedik, lustálkodni és tétlenkedni hagyná, vagy hogy valami könnyű és felületes munkával megelégedne. A kormányzóságokról ugyan és helytartóságokról, mikkel a királyok az ő híveiket szokták jutalmazni, igen gyakran láthatjuk, hogy ezek gondtalan méltóságok: azokra azonban kiket az Úr az ő egyházának kormányzására hív el, bajjal, gonddal és aggodalommal teljes kötelezettség van róva, hacsak azért nem tartjuk tán könnyűnek, mivel a prófétánál röviden van ez felemlítve, mikor azt parancsolja az Úr, hogy az ő szájából vegyék az igét és azt hirdessék a népnek. De hogy milyen súly van ebben a rövid parancsban, azt maga az Úr Jézus kijelentette, midőn tanúságot tesz arról (Luk 12,42), hogy az ő népének azon sáfárai felelnek csak meg kötelezettségüknek, kik megbízatásuk végzésében két, nem közönséges erényt, hűséget és bölcsességet tudnak felmutatni. Itt azonban azt vesszük észre, hogy igen sokan képzelődnek, akik hallván, hogy az igehirdetés kötelezettsége van rájuk róva, azt gondolják, hogy fényesen eleget tettek e kötelezettségnek, ha az igét valamiképpen megízleltették a néppel, s egyáltalában nem gondolnak azzal, hogy milyen igét akar az Úr hirdettetni, vagy miféle módját szabja meg a hirdetésnek. Pedig nem valami csekélységet kíván az Úr az ő egyházának szolgáitól, mikor azt mondja róluk (Ézs 62,6), hogy Ő tette meg őket őröknek, hogy se éjjel, se nappal ne nyugodjanak, hanem mindig ébren legyenek annak megvédelmezésére. Azután azt is megmondja a másik profétánál, hogy miképpen akarja ő, hogy őrködjenek (Ezék. 33~): úgy ti., hogy míg a nép nyugton van, ők mintegy távoli leshelyről legyenek résen, hogy óvatosságukban valami váratlan szerencsétlenség ne érje őket, hanem ha valami veszély közeledését látják, jóval előbb adják azt hírül, hogy az ő előrelátásuk olyan legyen, mint az egyház összes szemei; hangjuk, mint a trombita harsogása, melynek a jelére figyelni kell az egész polgárságnak. De még ezek a határok sem foglalják egészen magukba a püspök feladatát, hanem annak minden részét egybefoglalta az Úr akkor, amikor Pétert az ő nyájának legeltetésével bízván meg (Ján 21,15), ennek megjelölésére a „legeltetni” szót használja. A Szentírás ugyanis, hogy ne szóljunk Platonról és Homérusról (kik a király legfőbb tulajdonságait azzal tudták a legjobban kifejezni, hogy a népek pásztorának nevezik a királyt), midőn a jámborság, szeretet, nyájasság és aggódás minden mozzanatát egybe akarja foglalni, mindezeket együttesen „a pásztor” névvel fejezi ki, amivel bizonyára valamivel többet akar jelezni, mintha az „atya”, elöljáró, „vezér”, vagy „őriző” szót mondaná. Mert a pásztornak nemcsak a vezetésre, kormányzásra és megőrzésre terjed ki a gondja, hanem bizonyos tekintetben atya is. S nem is egykönnyen található fel az atya szívében a szeretetnek oly nagy tüze, mint amekkorát a mi Urunk a pásztornak tulajdonít akkor, mikor azt mondja, hogy a jó pásztor életét adja az ő juhaiért (Ján 10,11). Ezért azt is, kinek a vére táplál bennünket, a pásztor névvel jelölték meg a próféták, s eljövetelekor maga is ezzel a névvel illette magát. És hogy még jobban megértsed, hogy minő határok közt van leírva a püspök feladata, mikor a pásztori tiszthez van hasonlítva, jól fontold meg magadban, hogy micsoda dolgokon alapszik a pásztor ébersége és munkássága. Amint ugyanis a pásztor becsületességét is csak akkor dicsérik, ha különös gondot fordít a nyájnak megfelelő legelőkkel való ellátására, s egyúttal épp ily aggódva ügyel mindenféle bántalomnak és alattomoskodásnak a nyájtól való eltávolítására és elhárítására, s végül hívásával és vezetésével mindig megmutatja neki az utat, melyen járni kell: azonképpen a püspökről se gondold, hogy kötelességét helyesen végezte, hacsak serényen és teljes odaadással nem ügyel a következő három dologra, hogy ti. az egyházat az ige eledelével táplálja, hogy az ige erősségeivel a sátán betörései ellen megerősítse, végül, hogy életszentségével megmutassa az utat, melyen járniok kell azoknak, kik az Isten országába akarnak és igyekeznek jutni. Bizonyára Péter apostol is érezte, hogy ily módon van ő megbízva a nyáj legeltetésével, amidőn megvallotta, hogy annyira elfoglalja őt e terhes feladat, hogy nincs ideje az asztaloknál is szolgálni (Apcsel 6,4) és másoknak is ezt hagyta meg, akiket buzdított (1Pét 5,3) hogy gondját viseljék a nyájnak, felügyelvén rá annak üdvére, nem mintegy kénytelenségből, hanem lelkük őszinte hajlandóságából; nem rút nyerészkedésből, hanem egészen vidám szívből; se nem úgy, hogy uralkodjanak a Krisztus örökségén, hanem úgy, hogy magukat minden jó példányképéhez és törvényéhez szabják. Hát aztán mivel nem elégedett meg az Úr azzal, hogy aggasztó nagy terhet helyezett az ő egyháza szolgáira, ővelük tölteti be és végezteti a kutyák dolgát is, amelyek különben a pásztorok őrállói szoktak lenni? Igenis ővelük, mert azt akarta az Úr, hogy teljesen távol legyen ettől a tisztségtől minden ünnepi gondtalanság és munkamegszakítás. Tisztában vagyunk tehát már azzal, hogy nem ok nélkül cselekesznek az apostolok akkor, mikor oly sok tulajdonsággal ruházzák fel azt, kit a pásztori méltóságra kell megválasztani, mivel nagyon is távol vagyunk attól, hogy különbség nélkül meg tudja tenni mindenki azt, amit az Úr ezen rendre vonatkozólag a legszigorúbban megkíván.

De félretéve most az életről való megemlékezést, csak azt mutassuk meg, hogy milyen az a tanítási kötelezettség! És hogy ez minél tisztábban álljon szemeid előtt, arról a nagy térségről, melyre kiterjed, egy kissé visszavonva, Pál apostol felosztása szerint két szakaszba foglaljuk össze. Nem is szándékozom itt az igazi pásztor tökéletes képét megalkotni, hogy az ő tisztsége felől jogos vitát ne kelljen kezdeni, hanem pár szóval arra akarlak téged figyelmeztetni, hogy mily nagy teher nehezedik rád, amikor te, ha az egyházi értelemben vett pásztortól eltérőnek veszed is ezt a tisztséget, mégis a püspök nevet viseled, és annak a szerepét töltöd be. Úgy osztjuk fel tehát az apostollal együtt a tanítás egész mezejét, hogy az, aki a tanítás szerint való beszédnek megfelelőleg tétetett az egyház szolgájává, olyan legyen, hogy a hallgatókat is inthesse a tiszta tudomány által s az ellenkezőket is meg tudja győzni (Tit 1,3). Láthatod ebből, hogy az egyház szolgájának az emberek kétféle nemével van dolga, akik közül némelyeknél eredménnyel jár az intés, másoknál pedig a nyakasságot kell legyőzni és megtörni. Vajon hát más-e ez, mint amit már előbb kimutattunk, hogy az ő lelkének és buzgalmának részint a juhok legeltetésére, részint a farkasok elűzésére kell irányulni? Juhoknak pedig azokat kell tartani, kik szívesen hallgatnak az igazi és legfőbb pásztor szavára, s készeknek és hajlandóknak mutatják magokat arra, hogy őt hallgassák. Tehát úgy a tudatlanságuk tanításával, mint lassúságuk buzdításával, botlásaik dorgálásával és a hibáikra való figyelmeztetéssel kell igyekezned arra, hogy pásztorhoz illő gonddal ápold őket és jóságosan bánj velük. Viszont másik szemeddel a farkasokra kell ügyelned, hogy a Krisztus aklából elragadott vigyázatlan juhokat szét ne tépjék. Ilyen farkasok részben azok a fitymálódó emberek, kiknek, mivel az Úr igéjét körülbelül mesének tartják, az a legfőbb gyönyörűségük, ha Isten iránt az övékével egyező megvetést, és az ő igéje iránt az övékével azonos gúnyolódást támaszthatnak a jámbor lelkekben; részben pedig azok a hamis próféták, kik az igaz és tiszta vallást veszedelmes hazugságokkal elhomályosítani, gonosz dogmákkal beszennyezni, átkos meghasonlásokkal minden tőlük telhető módon megtépni igyekeznek.

Áttérek most arra, amit harmadsorban mondottam, hogy éppoly súlyos büntetést von maga után a kötelesség elmulasztása, mint amily nehézséggel jár annak a teljesítése. Nem lehetett ugyanis szigorúbb kijelentést tenni, mint amilyen az az igazán rettenetes kijelentés, melynek állandóan fülében kell csengeni a püspöknek. Az ugyanis, amit egykor az ő prófétájának jelentett ki az Úr, éppúgy vonatkozik rájuk is, mint a prófétára, akinek először mondatott: „Őrállóul adtalak téged – úgymond (Ezék 3,17 és 23,7) – az én népemnek. Ha ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, a halálnak halálával halsz meg, és te nem szólandasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról: az a hitetlen ugyan a vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg”. Ki merne most már szabadságot venni magának a vétkezésre abban, aminek megbosszulásában az Úr oly szigorúnak mutatja magát? Ki szépítgetné hát a maga hanyagságát, amely ellen oly dörgő és villámló szavakkal kell ki az Úr? Ki ámítaná magát ezen borzasztó nyilatkozat közzététele után a büntetlenségben való bizakodással? S Pál apostol valóban elég érthetően kimutatta azt, hogy mily nagy tiszteletben tartja ő ezt a kijelentést, midőn azt mondja, hogy a szükség kényszeríti őt az evangélium prédikálására és hogy jaj neki, ha a szükségnek nem engedelmeskedik, s okul csak azt teszi hozzá, hogy azért, mert sáfárságot bízott ő reá az Isten (1Kor 9,16–17). Mikor tehát az efézusi egyház szolgái előtt beszél a maga önzetlenségéről, hogy így a saját példája által lelkesítse őket, azért mondja azt, hogy ő mindenkinek a vérétől tiszta, mert nem vonogatta magát, hogy Istennek minden akaratját hirdesse nekik (Apcsel 20,26–27).

De hogy ne indítsunk általános vitát a pásztorok kötelességéről, amelyet, mintha rád éppen nem tartozna, nyugodtan hallgathatnál meg: áttérek beszédemben már terád, hogy kitapasztaljam, vajon van-e még benned valami abból az istenfélelemből, amelynek, tudom, hogy egykor nem voltál teljesen híjával! Nem akarom azonban azt színlelni, hogy nem tudok eléggé csodálkozni a te oktalanságodon, amely miatt, bár az Úrnak oly sok kijelentése és halált hozó fegyvere sújtja a tunya pásztorokat, mégis azt hiszed, hogy ezek közül egy sem irányul teellened: mikor pedig azokat csakis a te testeden keresztül lehet megsebesíteni. S vajon hát miért? Mivel te a püspök nevet viseled s a püspök szerepét töltöd be, mivel püspöki joggal és hatalommal igazgatsz mindeneket, mivel mindenkinek a szemei rád, mint a vallás fejére, vannak irányítva és hűségedet elkötelezted az egyháznak, s ugyan kérlek, minő ürüggyel háríthatod el magadtól magát a kötelességteljesítést? Te, míg a saját előnyödről, a hatalomról, a kiváltságokról és a méltóságról van szó, azt akarod, hogy püspöknek tartsanak: mikor pedig a tiszteddel járó kötelességek teljesítését kívánjuk tőled, megtagadod azt, hogy püspök vagy? Ne hidd, ó, jámbor férfiú, hogy az ilyen ostobáskodással rá lehetne szedni az Istent, kivel itt dolgod van, vagy hogy az ilyen mókázással ki lehetne játszani az ő igéjét, mivel még az emberek sem tűrnék el a zsarnokban azt a kegyetlenséget, hogy magát a nép zsarolásában fejedelemnek hirdeti, a kormányzásában pedig ezt megtagadja. S mégis azt hallom, hogy te és a veled egy rendben levő emberek azt hangoztatjátok, hogy az a papi méltóság, melyet ti a püspök cím alatt viseltek, a legkevésbé sem püspöki méltóság, hanem inkább fennhatóságnak, polgári kormányzóságnak, megtisztelő kárpótlásnak, vagy bármi másnak tartható, csak püspökségnek nem. Hát vajon nem annyi ez, mint igyekezni Istent és az embereket egyszerre megcsalni? Az Úr rendelete ugyanis az, hogy pásztorokat válasszanak, kik az egyházak élén álljanak. Ezen a címen hívattattál te a birtokodban levő méltóságra, bármilyen legyen is az végtére, vagy bármilyen névvel is illessék azt: nem azért jutsz Isten nevének a segítségül hívása után ilyen viszonyok közé, nem azért esküszöl fel a jó és szent pásztor tisztére, hogy egy kényuraságba lépj be, hanem, hogy az egyház kormányzását végezd. Azokat a dolgokat, mik a méltósággal járnak, püspökként viseled, és szívesen hordod ezt a nevet, hogy a nép irántad engedelmes legyen; eltűröd, hogy az egész nép benned, mint az útjának igazgatójában bízzék és vallási ügyét a te gondoskodásodra hagyva megnyugodjék. Így el lévén kötelezve Istennek és az embereknek, azzal léháskodol, hogy éppen nem tartozik reád, ha mind tönkremennek is azok, kiknek a gondozását magadra vállaltad! Én ugyan, ha engem kérdezel, hogy milyen helyre vagy rendbe sorozlak téged, azt felelem, hogy te bármi vagy inkább, mint püspök, mert benned még a leghomályosabb olyan vonás létezését sem látom, ami a püspököt legalább némileg jellemzi. De azért nem szűnöl meg tartozni azzal, ami Isten és az emberek tanúsága szerint vagy, vagy helyesebben, amit Istennek s egyúttal az embereknek is esküvel ígértél, amit – mint látod – az emberek vélekedése tőled megkíván, szóval, amit te neveddel reméltetsz. S éppen ez az, ami téged szentségtöréssel vádol, mert azt, ami az Úr szája által az ő szent egyházának a hasznára van szentelve, oly fonák módon s oly istentelenül megszentségteleníted. Amiért is búcsút mondva azoknak az ostoba vonakodásoknak, hozzád fordulok most és reád hivatkozom, a vallás elöljárójára, hogy mily hűségesen és aggodalommal fáradozol a vallásosság létesítésén és megerősítésén, rád hivatkozom a nép vezetőjére és kormányzójára, hogy mily nagy serénységgel őrködöl a nép javainak megóvásán! Ha kimutatom azt, hogy a te szemed láttára, a te beleegyezéseddel tépik meg, tapossák meg, szennyezik be, szóval forgatják fel az Isten vallását, és hogy nyomorúságosan megcsalják, alattomoskodásaikkal behálózzák és romlásba döntik a népet: akkor vajon milyen ürügyet tudsz felhozni, ami a legcsekélyebb mentségül is szolgálhatna? Talán azt, hogy az ilyen gazságokba nemcsak belenyugszol, hanem még helyesled is, hogy hallgatásoddal és színleléseddel nemcsak elárulod az Úr igéjét és népét, hanem te magad a saját kezeddel ingatod meg az igazságot és gyilkolod meg a népet? Azt ugyanis nem tagadhatod, hogy a lopásoknak száz és százféle faját, mikkel a szegény egyszerű népet kifosztják, a szentségtöréseknek ezerféle formáját, melyekkel Isten nevét megszentségtelenítik s az igazságot megsemmisítik, szóval mindazt az istentelenséget és förtelmességet, ami a te egyházmegyédben megvan, a saját kezed aláírásával hagytad helyben és a saját pecséteddel erősítetted meg! Van-e átkozottabb szentségtörés az ég alatt a misénél? És mégis vagy magad avatod fel a papokat a mise istentelen szertartásainak végzésére, vagy (mint mondják) a te kezedből másnak a kezébe adod őket felavatás végett. S ezt elnyervén, azzal dicsekesznek, hogy ők a Krisztus hóhérai, és hogy őt magát, mint megvásárolható dolgot, naponta nyilvánosan árulják a népnek, ami pedig legnagyobb gyalázatára válik az ő keresztjének, amelynek erejét az ő hazug áldozataikkal teljesen megsemmisítik. Valahányszor tehát miséikkel, melynél nincs a föld hátán ártalmasabb nyavalya, a népet megigézik, mindannyiszor a tőled nyert mérget nyújtják annak. Ismered jól azokat az alakokat, kik, hogy a nép pénzét elcsalják, a meghaltak csontjaival kereskednek. Lehet-e az ő kereskedésüknél gyalázatosabb, vagy ámításuknál ártalmasabb dolog? Pedig mind a kettőt a te engedélyeddel, sőt ajánlásoddal űzik. Azután milyenek azok a kiközösítések, melyeket csakis akkor tesznek közzé, ha tekintélyeddel te is hozzájuk járultál? Milyenek mindazok a rendeletek, amiket a te nevedben hirdetnek ki, akár tiltanak azok valamit, akar megengednek, nem a legnagyobb zsarnokság jelei-e? Mivel azonban úgy veszem észre, hogy az ilyen piszkok felsorolásának sohasem lenne vége, nem töltöm tovább az időt az előszámlálásukkal. S ha a te cselekedeted mindaz, amit a te joghatóságod alatt álló püspökök, a te helynököd, vagy alárendelted hivatalból cselekesznek, akkor csak azt gondold meg, hogy mi származik ebből a három konyhából: és ha ott olyan gonosz cselekedetet, mely a te lelkiismeretedet terheli, többet nem találsz, mint amennyit szóbelileg elő tudnék adni, akkor én teljesen feloldozlak. Istennel szemben ugyanis a kegyeletlenségnek s az emberekkel szemben az igazságtalanságnak semmiféle nemét sem mellőzik, mikor jóhiszeműen végzik a maguk kötelességeit. Azokat a kötelességeket – mondom – amiket te külön a saját szavaddal parancsoltál rájuk, s amelyeket nyilvánosan ünnepélyes irattal erősítettél meg, úgy hogy az ő cselekedeteiket akként kell tekinteni, mintha azok végrehajtásában te magad is részt vettél volna. Én ugyan kedvetlenül és nem minden pironkodás nélkül teszem azt, hogy ezeket a te vétkeidet oly pontosan boncolgatom, és pedig azért, hogy úgy ne tűnjék fel, hogy inkább vádat készítek ellened, mint intelek. De mit hízelegjek én neked ilyen nyilvánvaló dologban? Különösképpen, mikor belátásom szerint leginkább az sodor téged a veszedelembe, hogy az ily alávalóságok elkövetésével olyan gyönyörűséget szerzel magadnak, mintha az valami mulattató előadás volna! Ismét kijelentem tehát azt, amit tagadni éppen nem leszel képes, hogy Isten vallása és népe, mik a te gondjaidra bízattak, a te tunyaságod folytán elhagyatva nemcsak megromlanak, hanem gonoszságod és haszontalanságod folytán el is pusztulnak. Ha a törvények halálos büntetést mérnek a szökött katonára, akkor minő eléggé méltó büntetést lehet szabni arra a szökevényre, aki nemcsak a helyét és a hadsorsát hagyta el, hanem ellenséges indulattal támadta meg azt a tábort, melynek védelmezésére felesküdött?

Jó, hát ha nem állítunk is itt fontosabb dolgot, mint csak azt, hogy a kötelességed elmulasztásával vétkezel, (bár világos, hogy egész másként áll a dolog), mégis látod-e, hogy még így is Istennek mily sok átka fenyeget téged minden oldalról?! „Jaj nekem – mondja Pál apostol (1Kor 9,16) –, ha az evangéliumot nem prédikálom; mert sáfárságot bízott reám az Isten!” Ugyan kérlek, miféle különös kiváltság alapján fogod te magadtól elkönyörögni ezt a „jaj”-t, melyet az apostol magára nézve hirdetett? Az apostol megvallotta, hogy ő a tanultak és tanulatlanok iránt egyformán el van kötelezve azoknál, akikhez küldetett (Róm 1,4). S te miért volnál kevésbé elkötelezve azok iránt, akiknek püspöke vagy? Ő tanúságot tett az efézusiak előtt, hogy ő mindeneknek a vérétől tiszta (Apcsel 20,26), mert sohasem vonakodott attól, hogy az Istennek minden akaratát hirdesse nekik. S a vért illetőleg miféle tisztaságra hivatkozhatsz te, kinek a szájából soha jóformán egy betű sem hangzott el, amely akár csak egy dologban, s legalább homályosan is az Úr akaratát hirdette volna? Nem vagyok azonban oly túlkövetelőző, hogy csakis azt a pásztort tartsam megtűrhetőnek, aki Pál apostol ezen páratlan és szinte isteni erényével – mint mondják – lépést tud tartani; sőt inkább azt mondom, hogy igen sokan voltak hajdanában, s ma is nagy számmal vannak olyanok, kik bár nem csak a püspök névre, hanem mindenkinek a dicséretére és bámulatára méltók is, mégsem látok köztük egyet sem olyant, ki fölért volna Pál apostollal. Az ilyeneket pedig, akik ha nem jutottak is el arra a végső tökéletességre, de erősen igyekeznek és törekednek reá, arra a megtiszteltetésre méltatjuk, hogy ha magával Pállal hasonlítjuk őket össze, inkább azt mondjuk róluk, hogy nem érik fel őt, mint azt, hogy nem hasonlítanak hozzá. S csudálatos dolog, ha te, aki semmi ilyen hasonlatosságot nem hordozol magadon, nem veszed észre, hogy az a „jaj” fenyeget téged, melyet Isten szent apostola nem mert magáról elkönyörögni, ha kötelezettségének eleget nem tett volna. Márpedig (tekintve a te egyházad jelen állapotát, vagy jobban mondva romlását), ha nem volnál a sziklánál is keményebb, azok sorsának is meg kellene téged indítani, kiket az Úr a te hűségedre és gondozásodra bízott. Tétlenségedben és tunyaságodban ugyanis milyen szemekkel nézed azok nagy szerencsétlenségét, kiknek üdvét annyira lelkedre kötötte az Úr? Ha egy elpusztul a te tétlenséged folytán, azt mondja az Úr, hogy ennek vérét a te kezedből fogja visszakövetelni. Ha teheted, gondold meg egy kissé velem, hogy már ezen pár hónap alatt, mióta a püspöki széket birtokodba vetted, hány lélek pusztult el a te hibád folytán és hány pusztul el naponként! Mert ha igaz az, miről a próféta által (Ézs 5,14) panaszkodik az Úr, hogy a sír azért szélesítette ki torkát és tátotta fel száját szertelen, azért vitetett fogságra az ő népe, mivel nem volt neki bölcsessége: akkor a sír minő örvénye lesz elegendő arra, hogy elnyelje ezt, a szánandó és a te hitszegésed által tönkretett népecskét, amely nem egyszerű tudatlanságtól van behálózva, hanem a legmélyebb sötétségbe lévén merülve, már a szemeit is alig tudja felemelni? Hasonlítsd össze a zsidók azon tudatlanságát, mely miatt a próféta siránkozik, a jelen kor vakságával: s bizonyára azt fogod mondani, hogy ők messze fölötte állnak a tieidnek. Annyira hiányzik ugyanis ezekből az emberi gondolkozás, hogy egészen el vannak kábulva, és semmi mást nem ismervén, mint csak a pusztulást, a megsemmisülés után való csudálatos vágytól őrjöngenek. És bár így egyszerre mindnyájan elbódulva és mintegy saját romlásukhoz ragaszkodva csapatosan rohannak is önként az örvénybe, azért hátuk mögött mégis föltámadnak mindig a bosszút álló szellemek, amelyek időnként új tövisekkel ingerlik és bukásukban siettetik őket. Szóval éppen olyan ez a kép, mintha egy a súlyos dögvész által meglepett és az ellenség által elfoglalt város a kettős csapás alatt összeroskad, s egyúttal hatalmas tűzvész által semmisül meg. A trombitához, őrök, fegyverre, pásztorok! Mit késlekedel hát, miért vagy oly bódult, miért alszol? Míg a külső és a dologra nem tartozó gondok miatt nem veszed észre, hogy a lélek ennyire jutott, azalatt minden megtelik romlással! Annyi halálért vagy felelős az Úrnak, te szerencsétlen, annyiszoros gyilkos vagy s annyiszor esel a vérvád alá, amely vérnek minden cseppjét tőled követeli vissza az Úr! És el tudsz még remegés nélkül viselni ilyen villámot? Nem borzadsz meg, nem zavarodol meg, nem semmisülsz meg lelkileg és testileg? Ó, te nagyon is hajthatatlan és kemény nyakú ember, ha Istennek ilyen ítélete sem rendít meg téged, melynek súlyát bizonyára sem az ég és föld, sem a néma elemek nem tudnák elviselni! De keveset mondok akkor, amikor téged gyilkosnak és a tieid árulójának nevezlek. Minden gazságnál nagyobb ugyanis az a gyalázatos cselekedet, hogy te, amennyire rajtad áll, ismét eladod és ismét megfeszíted magát a Krisztust. Mert az egyháznak (melyet Krisztus a maga vérével szerzett) megrontás végett közprédára való bocsátása azért, hogy piszkos nyereségvágyadat kielégíthesd, mi volna más, mint Krisztus vérének, mely az egyház ára volt, áruba bocsátása? És Krisztust keresztre feszíteni mit jelentene egyebet, mint az ő vérét kicsinylőleg lenézni és majdnem őt magát gúny tárgyává tenni? És persze ezt a feltűnő meggyaláztatást mindig viselni fogja ő, kit az Atya dicsőséggel és tisztességgel koronázott meg? Te azonban, ha van egy kis eszed; inkább most gondold meg, hogy mire méltó Krisztus szentséges szent vére, minthogy várakozzál addig, míg iszonyú büntetés révén nem tanulod meg, hogy mennyire becsüli azt az Úr maga!

Fontolóra kell venned most már azt is, hogy minő jogon folyik hozzád az a bőséges jövedelem, melyet azon mondással, hogy az a püspököt illeti meg, a magadévá teszel. Jól tudom ugyan, hogy az Úr úgy rendelkezik, hogy azoknak, kik az evangéliumot szolgálják, viszont megadassák mindaz, ami életük fenntartására szükséges. S nem is tetszik az Úrnak az, hogy a nyomtató ökör szája be legyen kötve (1Tim 5,18). De hát ki engedi meg neked, hogy te, aki éppen nem vagy az evangélium szolgája, összegyűjtsed azt a gyümölcsöt, mellyel az Úr az evangélium szolgálatát jutalmazza és tétlenkedve fald fel azt az eleséget, melyet a nyomtató ökörnek ítél oda az Úr? Az egyházi szolgákra vonatkozólag, kik jól forgolódnak, azt ajánlja nekünk az apostol (1Tim 5,17) hogy kettős tisztességre méltassuk őket, főképpen pedig azokat, kik a beszédben és tanításban munkálódnak. Illő dolog tehát, hogy az, aki magának püspöki tiszteletet követel, ügyes kormányzás által érje el előbb azt, hogy joggal tartsák őt méltónak a tiszteletre. És ha úgy viselkedel, hogy az igen jó pásztor hűségét, buzgóságát, szorgalmát és becsületességét illetőleg semmi kívánnivalót sem hagysz fenn, akkor meg mire való az a mérhetetlen és minden határokon túlmenő gazdagság? Vajon a pásztor életének, melyről az Úr azt akarta, hogy mértékletes legyen, a fenntartásához van-e ez mérve és nem inkább a fejedelmi fényűzéshez illő-e? Ezt azonban most még nem cáfolgatom, mert majd később a maga helyén lesz róla szó! Most csak az ellen a gazság ellen emelek vádat, hogy oly bőségesen aratsz ott, ahol egyetlenegy szemet sem vetettél. Ez – mondom – a legszemtelenebb rablás, és amit a veled egy rendben levő emberek éppen nem szeretnek hallani, kétszeresen tolvaj az, aki bár egy ujjával sem nyúlt soha a munkához, mégis parancsolólag a maga számára követeli a munka jutalmát. Ha botbüntetésre méltó az, akit rajtakaptak, hogy a szomszédja falát aláásva akart hozzájutni annak a pénzes szekrényéhez: akkor minő eszközökkel lehetne érdeméhez képest eléggé büntetni ezt a te gyalázatos rablásodat, mivel egyrészről alattomban lopod el azt, minek a tiszteleteddel járó munka jutalmának kellene lenni, másrészről pedig a legnagyobb rabló módjára fosztod ki mindenkinek a házát? S évek hosszú során át ez a tolvajlási szabadság annyira elhatalmasodott, hogy még tisztességes címekkel is feldíszítik. De bármennyire becsüljék is ezt az emberek, mégsem lehet az ő tévedésükkel érvénytelenné tenni azt a mondást, melyet az Úr erre vonatkozólag egyszer kijelentett: „Jaj – úgymond (Ezék 34,1–1O) azoknak a pásztoroknak, kik önmagukat legeltetik! Avagy nem a nyájat kell-e legeltetni a pásztoroknak? Ti pedig a tejet megettétek és a gyapjúval ruházkodtatok; a hízottat megöltétek, a nyájat nem legeltettétek; a gyöngéket nem erősítettétek, s a beteget nem gyógyítottátok, a megtöröttet nem kötözgettétek, az elzüllöttet vissza nem hoztátok és az elveszettet meg nem kerestétek, hanem keményen és kegyetlenül uralkodtatok rajtuk; szétszóródtak hát pásztor nélkül az én juhaim, és lőnek mindenféle mezei vadak eledelévé, szétszóródott az én nyájam, s nem volt, aki keresné, nem, aki tudakozódnék utána. Annak okáért, ti pásztorok, halljátok meg az Úr beszédét: Élek én, ezt mondja az Úr, mivel hogy az én nyájam ragadománnyá lőn és lőn az én nyájam mindenféle mezei vadak eledelévé pásztor hiányában (ás nem is kerestétek azt, hanem csak önmagatokat legeltettétek), ezért íme én előkérem nyájamat a ti kezeitekből és megszüntetlek titeket a nyáj legeltetésétől, s kiragadom nyájamat a ti szátokból, hogy ne szolgáljon nektek ezentúl eledelül”. – Te persze ugye tagadod majd, hogy rád vonatkoznak ezek a szavak, amelyek nem annyira hűséges képet adnak a te életedről, mint inkább mintegy tükörben mutatják meg neked egész mivoltodat? Vagy azt mondod tán, hogy Isten ítélete üres rémítgetés, amely nem annyira sújt, mint inkább csak fenyeget? Nincs tehát okod arra, hogy oly boldognak tartsd magad azon javak miatt, amelyeket illetőleg hangosan tolvajnak nevez téged az Úr s amelyeknek visszatérítését követeli tőled.

A tolvajlás és szentségtörés gyalázatát tehát sem te, sem más valaki abból az ökörcsordából, letagadni nem tudjátok. Mivel azonban hallom, hogy vannak ott néhányan olyan kisebb rendű pásztorok (természetesen azok sorából, akiket közönségesen espereseknek és plébánosoknak neveznek), akik kötelességüknek valami részét úgy-ahogy elvégzik, s azon ürügy alatt, hogy ők valamivel szerényebb módon vétkeznek, mint mások, magukat teljesen megvédeni igyekeznek. Ezekhez van itt néhány rövid szavam. Hogy pedig belássák, mennyire nem rosszindulatúan bírálgatom azt a munkásságot, amit ők az egyházak legeltetésére fordítanak, még valamivel többet engedek meg nekik, mint amennyit ők követelni mernek. Bár többnyire nem is laknak ők azon egyházak területén, amelyeknek élén állanak, sok ünnepen mégis ott vannak, rövid beszédet intéznek a néphez, a jámborság bizonyos magvait hintik el a népben, a tisztább tudomány néhány cseppjét csepegtetik bele, és nem távoznak el anélkül, hogy a saját népük részéről elismerő dicséretben ne részesülnének. De ha ezt a parányi kis kötelességteljesítést ahhoz a zsinórmértékhez mérjük, melyet az Úr igéje alapján leírtunk, még mindig borzalmas távolságban állnak az igazi pásztoroktól, mivel az egész munkásságukkal azt árulják el, hogy mily hűtlenül forgolódnak az Úr munkájában. Mert ha nem állítom is azt, hogy kötelességüknek egyáltalán nem tesznek eleget, hacsak nem állanak elő alkalmas és alkalmatlan időben, nem feddenek, dorgálnak és intenek, teljes béketűréssel és tanítással (2Tim 4,2) – amikre éppen nincs gondjuk – mégis miért vannak oly nagyra a saját munkásságukkal, melynek, hogy egyáltalán semmi eredménye ne legyen, arról ők maguk szorgalmasan gondoskodnak. Ily szemmel látható dologban azonban nincsen szükség hosszabb bizonyítgatásra. Arról a nyomorúságos népről, melynek tanítóiként akarnak feltűnni, melyet azonban a tudatlanság oly nagy sötétsége megvakított, s a sok ámító tévelygés, a sok szemfényvesztő hazugság megbűvölt és elbódított, eléggé tudják ugyan (mivel senki sincs, aki ne tudná), hogy csakis azt képes megérteni, amit kezeivel megtapinthat és lábaival megérinthet: mivel azonban az igazat nyíltan megmondani nagyon veszedelmes dolog, és a saját hivatásukat sem becsülik annyira, hogy azt akarják, hogy az önmaguknak ártalmára legyen, azért a nép tanításában készakarva a homályosságot és ravaszságot használják, amivel még a legértelmesebb embert is igyekeznek megcsalni. Vajon – kérlek – hát tanítás-e az, hogy mikor egyszerű, a természetüknél fogva nem nagyon elmés és a helytelen tanítás által el is butított emberek előtt kell beszélni, akkor az embereknek önmagukban véve mély értelmű gondolatait oly bonyolult talányokba foglaljuk, hogy azok megértése még magának Oedipusnak (1) is gondot okozna? Ha ugyanis valami olyant akarnak mondani, amiről gyanítják, hogy nekik abból valami bajuk vagy kellemetlenségük támadhat, azt mintegy meghatározott szólammal igen homályosan adják elő, úgy hogy baj esetén mindig ki tudnak bújni huzavonáikkal. S leginkább azokban a dolgokban gyakorolják ezt, melyeknek igen világos kifejtése és előadása érdekében állana a keresztyén egyháznak, mivel minél jobban hozzájárul valami Krisztus országának a megszilárdításához, annál gyűlöletesebb az a sátán előtt, és annál nagyobb dühvel támadja meg azt. Olyanformán beszélnek tehát a hitről, hogy ez a nép hitetlenségének megjavítására éppen annyi, mintha hallgatnának. Úgy mutatják be Krisztust, a közbenjárót, hogy az mindig a szentekbe botlik. Úgy hirdetik az Isten kegyelmét, hogy az mindig megmarad az érdemekről és a saját igazságunkról való képzelődésnek. Úgy ajánlják Isten igéjének a tekintélyét, hogy a mesés emberi hazugságokat többre becsülik. Úgy tanítják az egy Isten tiszteletét, hogy mindig meghagyják ugyanazt a bálványimádást. Úgy beszélnek az igaz vallásról, hogy a sok istentelen babonából semmit sem szüntetnek meg. Szóval úgy adják elő az igazságot, hogy mindig rendületlenül áll a hamisság. Távol legyen az ilyen alattomos ravaszság és mesterkélt homályosság attól, ki a tanítói tisztet tölti be, kinek legfőbb erénye az, ha hallgatói felfogásához alkalmazkodik; a keresztyén tanítótól pedig, kinek csakis a legőszintébb és legegyszerűbb dolgot kell hallatnia, a lehető legtávolabb legyen az ilyesmi! Mert ha tanítani kell a népet, akkor mire valók azok a talányok, amelyek semmivel sem teszik okosabbá a hallgatót, mint amilyen volt akkor, amikor oda ment? Ez az egy dolog kétségtelenül elég világos bizonyítéka annak, hogy milyen az ő munkájuk: azzal ugyanis, amit ők csinálnak, éppen semmit sem csinálnak. Az ő hasonlatosságuk kimutatására azonban sokkal erősebb bizonyíték az a nyilvánvaló dolog, hogy ők nem is igyekeznek arra, hogy valami hasznot hajtsanak, hanem inkább készakarattal óvakodnak attól, hogy valami hasznot hajtsanak. – Azután pedig, hogy még jobban belássák: az ő összes ízetlenkedéseikkel sem érik el azt, hogy ne inkább hitszegő árulóknak, hanem jóravaló pásztoroknak tartsák őket; röviden kimutatom, hogy mily jó hittel teljesítik azt, amit az Úr a pásztoroknak parancsolt. Hitem szerint ugyanis ezzel az egybevetéssel könnyen elérjük azt, hogy – nem tudom én miféle – ízetlen és semmitmondó ürügyben bizakodva, a többiek közül ezután ki ne vehessék magukat. Mivel pedig azt, hogy a püspököknek a tanítás miféle módját kell szem előtt tartaniuk, főbb vonásokban kijelentette az apostol (Tit 1,9), midőn azt parancsolja, hogy igyekezzenek a hallgatókat a jó tudomány által inteni, és az ellenmondókat meggyőzni; azért az ő tanításmódjukat ehhez a szabályhoz fogom mérni. Miképpen viselkedik tehát közülük még a legkiválóbb is? Úgy, hogy bár látja, hogy a reá bízott egyházak felett uralkodik, hogy Isten letiport és elnyomott igazsága felett ujjong, hogy Krisztus megtépett és megsebzett juhait zsákmányává teszi, és Krisztusnak mintegy a teljes legyőzetése után diadalmi ünnepet ül a sátán: azért mégis az évnek csak néhány napján lép fel, hogy pusztán a szereplés végett prédikáljon, éppúgy, mintha minden csendben és a legjobb rendben volna. Azután mivel tudja, hogy mily dühvel törnek Krisztus ellenségei nálatok az ő országának felforgatására, és hogy az igének nemcsak szabad és állhatatos, hanem egy kissé őszintébb hirdetése is az élet veszélyeztetésével van összekötve; azért ő maga borzad attól, hogy akár a kisujját is veszélynek tegye ki a Krisztusért és beszédeit úgy rendezi el, hogy veszély esetén ő maga a lőtávolon kívül legyen. Kitűnő haditervük ez azoknak, kik azt akarják, hogy őket méltán kiválóbbaknak tartsák másoknál, mivel azonban egyik sem található meg bennük azon két tulajdonság közül, melyeket Pál az ő említett szabályában a püspökökre vonatkozólag előír, azért nem tudom eltűrni, hogy ők ily alaptalan önhittséggel büszkélkedjenek. Mire valók ugyanis a keresztyén egyház tanításai, ha nem arra, hogy azokban a romlatlan tudományt tanítsák? De miféle romlatlan tudományt taníthat az, aki semmi mással nem gondol, mint csak a sátán békéjével? És különben ha kétséges volna is, ők maguk a saját példájukkal teszik ezt egészen kétségtelenné! Bármit rendelnek is ők el az imádkozás igazi módjára vonatkozólag, mégis azt látják, hogy az ő népüknél nincs más imádkozási mód, mint az imádságnak az az igen rossz nyavalyája, az az üres fecsegés, mellyel egymás után ugyanazon szavakat ész, szív és értelem nélkül bűnös módon mormolják, ügy hogy rájuk nézve az imádság nem egyéb, mint a rózsafüzér lemorzsolása. Bárhogy beszéljenek is az Isten igaz tiszteletéről, melynek amint a szív benső bizodalmából, a komoly felfohászkodásból és a dicsőítés megvallásából áll, azonképpen egészen lelkinek is kell lennie, mégis megengedik, hogy a nép egész lelkével belecsontosodjék az ostoba és kétszeresen is testies szertartásokba, persze azért, mivel a sátán súlyos serelme nélkül nem lehet elszakítani tőlük. Bárhogy buzdítsanak is az Isten imádására, még sem rónak meg senkit sem, midőn látják, hogy mindenki a bálványokhoz ragaszkodik, sőt a saját színlelésükkel, melyet mintegy beleegyezésnek és bizonyos hallgatag helyeslésnek tekintenek az emberek, még jobban oda szegezik őket a bálványokhoz. Bármit fecsegjenek is ők a megigazulásról, a megszentelésről, az üdvösségnek Krisztustól való kéréséről, jobbról is balról is azt látjuk, hogy a nép mellőzvén Krisztust, mindezeket ott keresi, ahol éppen nem találhatja meg. Ó, nagyszerű buzdítások ezek az igazi tudományra, mert míg nyájasan hízelegnek és majdnem tapsolnak az esztelenkedő népnek, addig egyúttal eredményezik azt is, hogy a nép nyakas őrjöngésében tovább haladjon! Ki gondolná ugyanis, hogy őnekik nem tetszenek azok a dolgok, amik éppen beszédeik közben állandóan a szemeikbe ötlenek, különösen az olyanok, amiket ha rosszak, egy pillanatig sem volna szabad megtűrniök? Mindazt ugyanis, amiről azt hiszik, hogy nekik tetszenek, úgy tekintik az emberek, mintha az ő egyhangú beleegyezésükkel volna megerősítve. És ha küzdelemre kerülne a dolog, miféle bátorságot tudnának az ellenség meggyőzésében felmutatni ók, akik még ily egyszerű buzdítás alkalmával is oly kislelkűséget árulnak el; akik még ellenfél nélkül is rögtön annyira megrettennek, s erősségüket és hadállásukat támadás nélkül is elhagyják? Gondoljuk meg azonban, hogy az egyházat, tekintve annak a mai állapotát, csak úgy lehet a Krisztus számára visszaállítani, ha azt a farkasok torkából kiragadjuk; csak úgy lehet Isten legelőjére vezetni, ha az emberek által rárakott kötelékektől megszabadítjuk; s csak úgy lehet a helyes úton vezetni, ha a tévelygések útvesztőjéből kibonyolítjuk. A sátán szolgái ugyanis a vallás felforgatásában és tönkretevésében olyan előmenetelt tettek már, hogy azt csakis az ő istentelenségüktől megszabadított állapotban szabad az emberek lelkébe csepegtetni. Annyira mentek már Isten igazságának megrontásában és elhomályosításában, hogy nem képes ez tisztán feltűnni, ha csak az ő hazugságaiktól meg nem szabadítjuk. Közben pedig mit csinálnak azok a kiváló őrök és pásztorok? Látják a kardot, amely nem a fejük fölött függ, hanem már a nyakukon van; látják a juhokat, melyekre a farkasok nemcsak áhítoznak, hanem már fogaikkal meg is ragadtak, és meg is csonkították őket; s ők mégis, mint a legnagyobb békében, nyugodtan tétlenkednek, kivéve, hogy a maguk fejét féltvén, és a köz üdvéről való gondoskodást elvetvén, önmagukért a kelleténél is jobban aggódnak. Ha pedig erre vonatkozólag, amit nem tudom, tétlenségnek vagy hűtlenségnek nevezzek-e inkább, abban bizakodnak, hogy emiatt nem éri őket büntetés, ezzel világosan kimutatják, hogy ők tisztára mesének tartják mindazt, amit az Úr ígér, vagy amivel fenyegetődzik. Mondják meg hát, hogy az, amit az Úr Ezékiel által kijelentett, hogy Ő azon őrálló kezéből követeli vissza a nép vérét, aki bár látta a közelgő veszedelmet, mégsem adott jelt a trombita harsogásával: tulajdonképpen kire vonatkozik inkább, mint őrájuk? Ha ugyanis azon föltétel alatt állíttattak az őrök az egyház őrállásaira, hogy sem éjjel sem, nappal ne pihenjenek: akkor éppoly vérszomjas dolog az ő hallgatásuk, mellyel a nép üdvét rosszakaratúan elárulják, mint maga az ellenség dühe, mely a fegyverteleneket és védteleneket elnyomja. Méltán követeli vissza tehát az Úr az ő kezükből a nép vérét, mivel ezzel nem kevésbé vannak behintve és beszennyezve az ő kezeik, mint az ellenség kardjai. Vajon miféle emberekre érthető, ha nem éppen őrájuk, Krisztus azon mondása, melyben a legkeményebben megdorgálja és lenézően béresnek nevezi azt a pásztort, akinek tagadja, hogy gondja van a juhokra, s aki, ha látja, hogy közeledik és már-már támadni akar a farkas, elhagyván a nyájat, futásnak ered (Ján 10,12)? S ha sohasem tette volna az Úr ezt a kijelentést, akkor a saját lelkiismeretüket teszem meg bírájuknak: azt a pásztort, aki, ha a legkisebb leselkedést vette is észre éjjel és fölébredve rögtön oda nem siet, ugye gyávasággal vádolják? Azt pedig, aki a szegény kis nyájat, miután az istálló falait áttörték, ajtaját szétrongálták, a szélnek, zápornak, az ellenség és farkasok mindenféle fondorlatainak kitéve és kiszolgáltatva hagyja ott, mily nagy hanyagsággal fogják vádolni? Hát az, kinek világos nappal a szemei előtt tépetnek össze kegyetlenül a juhok, anélkül, hogy ő maga csak az ujját is megmozdítaná a farkasok elűzésére? Minő méltó nevet lehet vajon adni az ilyen gyalázatos hűtlenségnek és miféle szigorú büntetéssel lehet érdeméhez képest eléggé méltán büntetni az ilyen pásztort? – Ezentúl, ha őrködésükről és pásztori gondjukról kellőképpen számot akarnak adni, akkor különösen arra legyen gondjuk, ami nélkül semmire sem mehetnek hűségük bebizonyítását illetőleg, hogy ha vérvád alá esnek, amitől magukat szemtelen módon tisztáknak hazudják, semmi sincs rájuk nézve hátra, ha csak igazán és őszintén el nem mondhatják Pál apostollal, hogy ők sohasem vonakodtak attól, hogy nyilvánosan és magánosan is kit-kit megintve Isten minden akaratát hirdessék, kiváltképpen akkor, mikor látták, hogy az egyház erősen körül van véve a sátán ármánykodásaival. S e tekintetben látjuk, hogy maga ez a szent apostol is annyira buzgó volt, hogy nem elégedvén meg az ottléte alkalmával tett gyakori intézkedésekkel, ezen intéseket távollétében levélileg, sőt még a börtönéből is megismételte: hogy távoztassák el az ebeket, távoztassák el a gonosz munkásokat, távoztassák el a megmetélkedést, mert ez gonosz civakodásokkal rontja meg az egyház valódi egységét (Fil 3,9).

Hát ha még azt mondom, hogy elnézésükkel és engedékenységükkel a szerencsétlen és megrontott nép vakságát nemcsak előmozdítják, hanem még cinkostársaivá is teszik magukat mindenféle tévelygésben és babonában?! Hány van ugyanis közöttük olyan, aki tagadhatná azt az ocsmány gyalázatosságot, hogy mindjárt az első belépésekor a legveszedelmesebb tévelygéssel tölti el a népet, midőn annak szeme láttára és egész a butaságig menő figyelése közben a vizet ostoba ördögűzésekkel megboszorkányozza, hogy később ezerféle hallatlan babona céljaira szolgáljon? Melyikük tagadhatja, hogy a szószékről megint az oltárhoz megy, hogy azt a förtelmes káromlásokkal telt áldozatot elvégezze, vagy elvégzését színlelje; s a népet saját példájával és intésével az átkos bálvány imádására ösztönözze? Azután, hogy ő maga is a fülgyónások borzalmas kínpadjával gyötri a szerencsétlen népet; hogy hasztalan elégtételekkel és hazug feloldozásokkal űz belőle játékot; hogy a purgatóriumról szóló meséket, melyek oly sok veszedelmes istentelenséggel járnak, ünnepélyes imádsággal erősíti meg? Nem kell elfogadni azt az ellenvetést sem, amit ők ismételten fel szoktak hozni. A babonák ezen betegségeitől – mondják – nem lehet más alkalmasabb módon megszabadítani az emberek lelkét, mint ha kezdetben gyengéden s egy kissé enyhébben bánunk velük, míg a baj orvoslásának elviselését meg nem szokták és némileg meg nem erősödnek. Tehát, ha valaki olyan mérséklettel nem bánik velük, mely az ő gyöngeségüknek egyet-mást megenged, akkor minden siker nélkül súlyos sérelmek támadnak, és az Isten igazsága ellen való gyűlölet még jobban fellángol. Hiszen igazán nincsen olyan ember, aki szívesen meg ne engedné, és ne tanácsolná nekik, hogy az egész tanításukat akként szabályozzák, hogy mindig tekintettel legyenek arra a nagy gyarlóságra, amelyben most a nép tudvalevőleg szenved; hogy mellőzvén néha a kicsinyes dolgokat, a legszükségesebbekkel törődjenek; hogy a nagyobb hibák megjavítására igyekezvén, bizonyos jelentéktelen szennyek fölött szemet hunyjanak; végül, hogy tejjel és mézzel tartsák azokat, kik az erős ételekre még alkalmatlanok. Viszont azonban az ő kötelességük volna első sorban is arra törekedni, hogy ne a saját maguk gyarlóságait takaró ürügy után kapkodjanak, hanem inkább azok gyöngeségének támogatására gondoljanak, kiknek a megerősítésére törekedni kötelességük. Azután, ne színleljék azokat a dolgokat, amelyek létezése mellett Krisztus az ő evangéliumának világosságával éppen nem tud feltűnni; harmadszor, hogy ne azzal az elnézéssel tűrjék a tudatlanságot, mely által az jobban és jobban megátalkodik, hanem azzal, amely azt lassanként elenyészteti, ha már egy pillanat alatt alkalmasan megszüntetni nem lehet. Végül pedig, hogy az igazságot akképpen hirdessék, hogy azt veszedelmes hazugságokkal ismét be ne szennyezzék. Mi nyilvánvalóbb dolog azonban, mint az, hogy ők ezzel a helytelen okoskodásukkal egyedül azt akarják elérni, hogy csak önmagukat nyugtassák meg? Ha minden veszély nélkül szabad hatalommal volnának felruházva a tanításra, akkor eléggé kitűnne, hogy mi az ő gondoskodásuk gyengesége. És ha igaz volna az, hogy ők valamit is törődnek a népükkel, ami azonban üres képzelődés, mégis ki helyeselné azt, hogy az istentelenség borzalmas példáinak szemük előtt való elkövetését észrevétlenül tűrjék el? Melyik apostol hirdette valamikor az egy Istent úgy, hogy nyíltan ne hangoztatta volna, hogy a pogányok összes istenei ördögök? Tanította-e valaki azt, hogy Krisztusban van az üdvösség anélkül, hogy a bálványoktól való hittől egészen el ne fordult volna? Ki foglalta egy köpönyeg alá az igazságot a hazugsággal, a világosságot a sötétséggel, az evangéliumot az átokkal, Krisztust Béliállal? S ők azzal mentegetőznek, hogy azt a sok ezernyi Istent, a társzekérnyi bálványokat és babonákat azért tűrik meg nyugodt lélekkel, hogy így a tudatlan és tanulatlan népet megbotránkoztatás nélkül vezessék az igazság megismerésére. Szívesen eltűrik ők, hogy az üdvösségben való bizodalom ide-oda tekeregjen addig, míg a nép, mely távolból sebtiben látta meg a Krisztust, ha neki úgy tetszik, teljes szívvel Őhozzá nem alkalmazkodik. Pedig ezek volnának az első dolgok, mikből az egyházat kezdeni, s az első alapok, melyeket az egyház felépítése végett lerakni kellene. Azért ennek a türelemnek, melyet azokban a dolgokban tanúsítanak, amiket éppen nem kellene megtűrni, semmi hasonlósága sincs azzal a tejjel, mellyel Pál apostol a gyenge korinthusbelieket táplálta (1Kor 3,2). Az ugyanis azokat, akik még gyermekek a Krisztusban, az ő kis mértéküknek megfelelően jámborságra szoktatja, ez a türelem pedig a vallást egészben véve megsemmisíti. Az a mennyei életre táplálja a lelkeket, ez pedig megöli őket. Azonban hát oktalanul cselekszem, mikor ily sokáig foglalkozom olyan dologgal, mely a lehető legegyszerűbb, s amelyet igen röviden meg lehet oldani! Senki sem tartja ugyanis meghallgatandónak az olyan embert, aki midőn a legnagyobb veszedelemben az üdvösség előmozdítására küldetett, azt mondja, hogy ő, hogy munkájában biztosabb előmenetelt tegyen, az üdvösség első kezdeteit hosszú időre elhalasztja: különösen mikor nyilvánvaló dolog, hogy az ő ilyen késlekedése folytán annyira tönkre megy minden, hogy azokat később senkinek a közreműködése által sem lehet rendbehozni. Azután az ő huzavonájuk visszautasítására szolgál az is, hogy majdnem mindazon dögvészes tévelygéssel beszennyezik az egyházat, melynek pedig az ezektől való megszabadítására vállalkoztak. Mert mi egyebet is jelentene pl. Istennél a halottakért való közbenjárás, mint az emberek értelmének a purgatóriumra vonatkozó veszedelmes vélekedéssel való beszennyezését? Mit jelentene egyebet az, hogy a bűnök felsorolásának meghallgatása és az elégtétel megjelölése után feloldozva bocsátják el az embereket, ha nem azt, hogy az eddig rajtuk levő kötelékekkel még jobban megkötözik őket? S mit jelentene – hogy sok egyébről ne szóljunk – a misei áldozat bemutatása, ha nem azt, hogy egyszerre adják át a népet is, és magát a vallást is ugyanazon pusztulásnak? Épp úgy tesznek tehát ők, mintha a sebész azért, hogy az ember egészségét biztosítsa, előbb megölné az embert, vagy ha az orvos azért, hogy a gyomor működését valami egészséges itallal rendbehozza, előbb azt méreggel kimosná. Ó, milyen vezetők ők, akik célszerűbbnek tartják Isten igéjét és az emberek lelkeit mód nélkül, ok nélkül és különbség nélkül beszennyezni, elhomályosítani, megzavarni, megsemmisíteni és kioltani, mint bőrük veszélyeztetésével az Isten által előírt egyszerűséget megtartani! Azt kívánják tehát, hogy azon nép hűséges és jóravaló pásztorainak tartsák őket, amely népet nemcsak az istentelenek önkényének vetnek oda hanem ők maguk is gyalázatosan becsapnak? Azokra a nem tudom miféle tanításokra hivatkoznak ők velünk szemben oly gőgösen, amelyeken ilyen bevezetés mellett jelennek meg a hallgatók, s amelyeket végül is oly meglepő fordulatokkal fejeznek és végeznek be? Sőt minő képpel merészelnek a saját védelmükre még szót is emelni ők, akik tudvalevőleg undorító bálványimádásnak és nem egy szentségtörésnek az előmozdítói? Nem szólok az év többi részéről, amelyben egyházaiktól távol lévén helyetteseik, a legdühöngőbb rablók által a fosztogatásnak, pusztításnak, rablásnak és garázdálkodásnak minden nemét végrehajtják, mert ezek előadására egy egész könyv sem volna elég! S a nevek is, mikbe fosztogatásaikat burkolják, annyira különösek, hogy csakis ők és egy néhány fortélyos jogtudós érti meg őket. De ha ezeket az alattomosságokat s a rablás annyiféle művészetét figyelmen kívül hagyjuk is, mégis minő joggal ragadják el azt, ami a pásztorok élelmére volt szánva? Mivel ugyanis számot kell majd adni a pásztorok fejedelmének, hogyan juttatná ő gonosz rablóknak azt amiről azt akarta, hogy a becsületes pásztoroknak jusson munkálkodásuk jutalmául? Persze nem gondolják meg azt, amit az Úr már régen kijelentett (Ézs 56,10), mikor oly szigorúan megfeddi az álmos kutyákat, melyek gyávák arra, hogy ugassanak, de megelégedni nem tudnak!

De hát sokkal nagyobb s (amint ők is hiszik) sokkal nehezebb küzdelem vár reám a papok többi csapatával. Akiknek a papi méltósága ugyanis nem olyan, hogy mint pásztorok maguk álljanak az egyházak élén (ilynemű csudálatos nevek: az apátság, perjelség, kanonokság, káplánság, dékánság, továbbá a prépostság, kincstárnokság és más végtelen sok – mint mondják – személyhez kötött tisztségek), azok azt hiszik, hogy semmi sem akadályozhatja meg őket abban, hogy a birtokukban levő javadalmakat megtartsák és annak jövedelmét mint jogos örökségüket, a tetszésük szerint való költekezésekre használják. A jövedelemről azonban majd később: most csak azt vegyük fontolóra, vajon szabad-e nekik ilyen béklyókat rakni magukra? Tudom, mit hoznak fel önmaguk mellett azok az apátok, ha ugyan vannak ilyenek, akik nem akarnak úgy feltűnni, mintha ők Isten igéjétől elpártoltak volna. Azt mondják ugyanis, hogy éppúgy helytelenítik a jelen állapotokat, mint bármely más jóérzésű ember, és mivel utálják a monostori életet, melyről tudják, hogy mindenféle istentelenséggel van tele; azért nem is ápolják azt a legkevésbé sem; s nem ő rajtuk áll, hogy el ne pusztuljon és meg ne szűnjön: mert ha nekik hatalmukban állana, ezen gondolkozásuknak kifejezést is adnának. Hogy pedig ezen mocsarakból eredő jövedelmeket elfogadják, azért még nem süllyednek bele a piszokba, hanem az Úrtól felajánlott áldást nem vetik meg, s ilyen lelkiismeret mellett bizonyosak arról, hogy ők semmiféle gyalázatos cselekedetnek sem szerzői és előmozdítói. – Vajon, ha ezt komolyan mondanák, eltűrnék-e, hogy őket az általuk – mint mondják – megvetett istentelenség fejének tartsák: és nem fordulnának-e el inkább tőle egész lelkükkel annyira, hogy az abban való legkisebb részesedéstől is távol tartsák magukat? S ugyan hát micsoda az apát, ha nem feje és védője a monostori babonának? De mondhatná valaki: még ebből nem látom be, hogy miért kell a szerzetesi állapotot gyalázni, ha az első szóra nem is támadják azt, aki a monostor kormányzását szent dolognak tartja: ha csak esetleg azt nem gondoljuk, hogy egy véleményen kell neki lennie azzal, ki a kalózkodást ugyan kárhoztatja, de magát a főkalózt dicséri. Hát vajon nem az apátok felügyelete és vezetése alatt történnek-é mindazok a szentségtörések, melyeket azokban az undorító cellákban véghezvisznek? S ugyan már ki hinné el, hogy őnekik nem tetszenek azok a dolgok, amiket az ő nevükben és az ő intésükre végeznek? Ki várna tőlük olyan példát, amelyben nemtetszésüknek adnának kifejezést azok iránt, amiket helyeslésükkel tőlük telhetőleg megerősítenek? Azon vélekedésükben pedig, hogy ők gondtalan és minden tehertől ment méltósághoz jutottak, ugyancsak csalatkoznak. Mert ki vonná kétségbe azt, hogy mindegyikük pásztorként tartozik élén állani a maga testületének, melynek kormányzása végett apáttá tétetett? Hiszen csakis azzal a föltétellel választják őket arra helyre, hogy pásztori kötelességet teljesítsenek és ők tisztük elfoglalásakor erre meg is esküsznek! Ha a nép közül kérdeznek meg valakit az apát kötelessége felől, rögtön kész a felelet: hogy az apát a szerzetesek igazgatása végett helyeztetett azok fölé, hogy az igaz tudományban és szent erkölcsökben jó példával járjon az ő testülete előtt, a tudatlanok tanítására ügyeljen, a bűnösöket fenyítse, az eltévelyedetteket a jó útra vezesse. S mikor ezeket oly nyíltan beszélik az utcán az ő kötelességeikről, mily szemtelen hazugság akkor az, hogy ő rájuk éppen nem tartozik a szerzetesek magánélete, s hogy őket éppen nem érdekli, vajon jól van-e berendezve ez az élet, vagy pedig mód nélkül rakoncátlan-e? Mennyire kijátsszák ők e tekintetben az emberek vélekedését, pedig bizonyára a saját ígéretük által vannak elkötelezve, hiszen ünnepélyes esküvel kötelezték magukat arra, hogy hűséges pásztorok lesznek! Azoknak a gondozását vetik el tehát maguktól oly messzire, kiknek védelmezésére és megőrzésére előbb Isten és az emberek előtt esküt téve vállalkoztak? Hol van hát az a tisztelet, melyet az Úr akarata szerint az ő nevével szemben tanúsítani kell? Hol van az eskü szentsége, amelyet minden művelt ember sérthetetlennek tart? Hol az adott szó szentsége, a magasabb műveltség legfontosabb része? Azt mondják, hogy disznók vannak őrájuk bízva, ezeknek pedig a hasát kell megtömni, nem a lelküket művelni! Isten azonban embereket teremtett, akiket kellő tanítással kell abból az állati vadságból, amelybe süllyedtek, az emberi szelídségre visszavezetni. De nagyobb a tudatlanság, mint a tanítás, mely a tudatlanság enyhítésére kínálkozik. Miért nem mondanak le tehát rögtön arról a foglalkozásról, amelynek, mint tudják, nem felelnek meg?!

Eddigelé csak azokról a dolgokról szóltunk röviden, amik az apátokra vonatkoznak vizsgáljuk meg most már, amint mondják, egy csapásra azokat is, mik az előbb felsorolt piszkokkal kapcsolatban vannak. Mivel azonban a gyalázatosságok minden egyes nemét, melyek mindenféle papi méltósághoz állandóan hozzátapadnak, külön-külön megvizsgálni és sorban kifejteni majdnem megmérhetetlen feladat volna: elegendőnek tartom kimutatni‚ azt, hogy az egész sokaságban egyetlen sincs olyan, amely nem két förtelmes szentségtörésen alapszik, amely áron pedig a keresztyén lélek egyáltalában semmi boldogsághoz sem tud jutni. Mindennapi szólásmód az náluk, hogy a kötelesség miatt élvezik ők a javadalmat, s hogy az ő tisztük mindig teherrel jár. De bár a terheknek különféle nemei vannak, az mégis állandó sajátsága valamennyinek, hogy a misei áldozatokkal, mintegy elégtételadással, a megholtak lelkeit bűneiktől megtisztítsák. Ezt a feladatot – mondom – el kell végezni mindegyiküknek, aki azokban a szent javakban részesedik. Nincs oly gazdag apátság, s nincs viszont oly szegény káplánság, mely alá ne volna vetve ennek a törvénynek. S az nem is tartozik a dologra, vajon maguk személyesen, vagy helyettes által végzik-e‚ ezt a szent feladatot. Az én véleményem szerint azonban nem hiányzanak majd olyanok sem, akik ahhoz a nyomorúságos mentséghez fordulnak, hogy az ilyen piszkos dolgoknak a szennyes papokra való átruházása folytán ők mindenféle szennytől tisztán bírják a javadalmakat. De mi egyebet érnek el ezzel, mint azt, hogy egy bűntől igyekezvén magukat megtisztítani, kétszeresen árulják el a haszontalanságukat? Attól ugyanis, minek a véghezviteléről látják, hogy bűnös dolog, visszatartják magukat: véghezvitelükről azonban mégis hűségesen gondoskodnak. Mármost kérlek, kiknek tulajdonítjuk inkább a gonosz cselekedettel járó bűnt, ha nem azoknak, akiknek akaratára azt elkövetik? Amikor pedig saját parancsukkal és tekintélyükkel bűnös cselekedetre indítják azokat, akiknek szolgálatát igénybe veszik, vajon nem követnek-é el ezzel egy másik bűnt is? Ha valaki tagadná, hogy ő embert ölt, azért, mert nem saját kezével, hanem bérgyilkos által ölette meg, melyikünk nem vetné meg az ilyen embert, természetesen azért, mivel a saját beismerésével kettős vádat emel önmaga ellen, azt ti., hogy értelmi szerzője volt a gyilkosságnak, és azt, hogy egy más embert gonosz eszközökkel megrontván, bűne részesévé tett? Pedig hát nem ehhez hasonló dolgot cselekesznek-e ők, midőn gondoskodnak arról, hogy Istenre a meggyaláztatást kiróják, és másokat bérrel rontanak meg, hogy ennek a végrehajtására merészkedjenek? De – mondják ők – nem rontjuk meg mi azokat, kik pénzért bármiféle istentelenség elkövetésére készen állnak. Éppen olyan ez, mintha az említett gyilkos azzal védekezne, hogy ő azt, kinek szolgálatát a gaztett végrehajtásában igénybe vette, éppen nem rontotta meg, mivel az már előbb is gazemberséghez szokott bandita volt. Amint tehát az ilyen ember a haramia vakmerőségét erősíti akkor, amikor őt tettre ingerli: úgy ők is napról-napra még megátalkodottabbá teszik azok alávalóságát, akiket folyton új szentségtörésekben foglalatoskodtatnak. De nem szándékom ezt folytatni, s nem is szóltam volna róla, ha a saját gazságukkal nem kényszerítettek volna engem, midőn ebben a nagyon is ismert dologban, nem tudom miféle csalfaságot igyekeznek felhasználni. Mondom, nem támadom már tovább őket, csak afelől legyünk mi bizonyosak, hogy semmiféle szőrszálhasogatással nem találhatnak kibúvóra, s hogy senki sincs közöttük, ki a fönnebb említett két istentelenséggel be ne volna szennyezve. Nincs köztük ugyanis olyan, ki a miseáldozatok végrehajtásával gyalázatos kereskedést ne űzne; s nincs közöttük senki sem, aki azoknak a hazug elégtételeknek, melyeket a sátán talált ki a megholtak váltságára, árát ne szabná. Ha a mise megsemmisíti Krisztus papi méltóságát, melynek pedig öröknek kell lennie; ha eltörli azt az áldozatot, amellyel egyszer minden bűnt kiengesztelt; ha beszennyezi az ő vérét, mely mindannyiunkat tisztára mos; ha teljesen megsemmisíti az ő halála által szerzett váltságot; ha megszentségteleníti azt a vacsorát, mellyel az ő halála emlékét nekünk ajánlotta; ha tönkreteszi Isten fölségét az által, hogy bálványt állít az ő helyére: akkor ám lássák azok, akik pénzt adnak a misék elvégzésére, hogy minő eléggé elfogadható okkal tudják tisztázni magukat, hogy vád ne érje őket mindazokban a dolgokban, amikre tudva és akarva alkalmat szolgáltatnak. Ha végül a mise magában foglalja a káromlás minden nemét, mellyel Isten és Krisztus dicsőségét el lehet homályosítani, akkor ám lássák, hogy mindannyiszor, ahányszor az áldozárt az oltárhoz küldik, nem azt a diadalt ülik-e, mellyel Krisztus egész birodalma a sátán tulajdonába megy át? S ha a keresztyén embernek szabad Krisztust az ő keresztjével együtt így gúny tárgyává tenni és pellengére állítani, akkor végül semmi sem lesz, ami nem volna szabad. Bizony inkább a halált kell ezerszer is elszenvedni, semhogy a mi hibánk folytán, valamikor ilyen gyalázat érje a Krisztus szentséges szent nevét! Mert bízhatik-e közbenjárásában az, aki őt az ő papi méltóságától, vagyis közbenjárói tisztétől naponként megfosztja? Vajon a saját örök megszentelését a Krisztus egyetlen áldozatában találja-e az, aki ezt az áldozatot eltörli és megsemmisíti az által, hogy másokat állít helyébe? Remélheti-e a saját szennyeinek Krisztus vérével való lemosását az, aki ezt a vért a disznóknak veti oda, hogy megtapossák? Ébredhet-e valaki Krisztus halála folytán az örök életben való reménységre, ha ezt a halált egészen megfosztja az erejétől azért, hogy gyümölcsét másra vigye át? Az, aki a Krisztussal való közösség szent jegyét is megrontja, gondolhatja-e azt, hogy ő a vele való közösségben él, amelyen kívül csakis a halál van? Minő lelkiismereti nyugalommal lép Isten ítélőszéke az, akinek főgondját az képezi, hogy azt a dicsőséget, melyet az Úr kívánsága szerint sértetlenül kell az Ő számára fenntartani, a bálványra vigye át? S az olyan szívben, amelyből mindez hiányzik, lehet-e egy szikrája is a hitnek vagy jámborságnak? Azonkívül bámulatos dolog az is, hogy nem értik meg jól, mily gyalázatos hitszegést követnek el Krisztussal szemben akkor, mikor azokkal az elégtételekkel kereskednek, melyek – szerintük – a megholtak lelkét a gyötrelemtől megmentik. A bizonyosnál is bizonyosabb ugyanis az, hogy ahány lélek üdvét pénzért áruba bocsátják, azoktól megtagadják azt az egyedüli és igazi váltságot, mely nem aranyon és ezüstön, hanem a Krisztus drága vérén alapszik. Azt hiszem, senki sem lesz most már, aki, ha egy kissé pirulni képes, lelkiismereti ártatlanságát merné bizonyítgatni ezen szentségtelen papi állások megtartásában, amelyek közül még a látszólag legtisztábbak is oly sok átkos alávalósággal járnak.

Most hozzád intézem szavaimat, dicső férfiú, és általában mindazokhoz, kik a pápa birodalmában valami javadalmas állást töltenek be; s azt kérdezem, hogy minő lelkiismerettel merészelitek a javadalomból évenként befolyó jövedelmet bitorolni!? Ha ez a kérdés a ti bíróságaitok előtt kerülne döntésre, tudom, hogy a javadalom birtoklására teljesen elegendő volna az évek hosszú sorára való hivatkozás; de ha ezen dolog elbírálását azokra a jóravaló férfiakra bízzuk, kik az igazságot és méltányosságot veszik inkább tekintetbe és nem az évek sorozatát, akkor kérlek szeretettel, minő címen véditek meg a ti birtoklástokat? Tegyük fel azonban, hogy Isten ítélőszéke előtt van szó erről a dologról, mivel ennek az eldöntése tulajdonképpen Őrá tartozik, s mivel nem is található az emberek között oly jó és oly igazságos bíró, mint Ő! Amennyire én tudom, négy osztályba sorolt jövedelmetek van. Ezek ugyanis részint a tizedekből, részint a földek vagy adók évi részleteiből, részint a hízelgő csalásokból (amiket ti rendkívüli felajánlásoknak neveztek), részint erőszakos végrehajtásokból (amiket lelki jogoknak hívtok) állanak. A tizedekre vonatkozólag azt mondjátok, hogy ezek, mivel a mózesi törvény a léviták számára szabta meg őket, most tirátok, (persze mint lévita nemzedékre) van átruházva a legtermészetesebb rend szerint. Először tehát erről kell beszélnünk; bár felesleges és szinte nevetséges dolognak tartom azt hogy a tizedekre vonatkozó jogról ily kétes vitát kezdjek veled, aki jól tudod, hogy ezt a léviták helyére való következést a kapzsi emberek ravaszsága gondolta ki fortélyosan ugyan, de minden elfogadható ok nélkül. Hogy milyen gyenge és erőtelen bizonyíték az, amit ők, az apostol leveléből (Zsid 7,12) felhoznak, hogy a papság átruháztatásával szükségképp átruházódott a törvény is, még kimutatni is restellem. Áron papsága kétségtelenül Krisztusra szállott át, kinek jótéteménye által nem a pénzsóvár emberek bizonyos száma, hanem kivétel nélkül a hívők egész nemzetsége felvétetett a királyi papságra. Mit tartozik ez a nem tudom miféle ál-lévitákra, kiknek Isten népe között még a legutolsó padokat sem engedjük át!? Hogyha ők ugyanolyan feltétel mellett léptek a léviták helyére, mint amilyen a lévitákra vonatkozott, akkor miért engedik meg maguknak azt, hogy a tizedeken kívül még oly sok vagyont lenyeljenek, s mindenünnen oly különböző dolgokat gyűjtsenek össze? Azon feltétel mellett adatott ugyanis a tized a lévitáknak, hogy egy talpalatnyi földjük se legyen a lakóhelyükön kívül (Józs 14,3 s másutt is). Miért engedik meg maguknak oly szívesen és bőségesen a bor élvezését, amit pedig a lévitáknak megízlelni sem volt szabad? (*) Hagyjanak fel tehát az ilyen ostobaságokkal, amiket bár a cáfolásra méltónak nem tartok, mégis kénytelen voltam röviden érinteni, mivel látom, hogy ezekkel a tapasztalatlan embereket megtévesztik. Ha esetleg helyeslik egyesek azt az állapotot, hogy mint a zsidóknál a tizedekkel tartották el a lévitákat, úgy a keresztyén népnél is tizedet szedjenek, hogy ez szolgáljon a pásztorok és szegények táplálékául, ez ellen egy szót sem szólok: sőt az ő vélekedésükre én is ráadom szavamat, mivel valahonnan bizonyára el kell venni azt, amit az egyház szolgálnak fenntartására kell fordítani. Nem tartom azonban célszerű dolognak ok nélkül újítani azt, ami igenis méltányosan van megalkotva, csak hamis ürügyként ne hozzák fel ezt a lévitai jogot, és az egyházi pásztor bérét ne a bőséges tizedekhez mérten, hanem az apostol előírása szerint állapítsák meg, hogy ti. elégedjék meg az élete fenntartására szükséges segédeszközökkel. Egyébként mivel erre a célra vannak szánva a tizedek, egyúttal azok az éhes gyomrok, amelyek most egyedül önmagukat tömik velük, mintegy felállított korlátokkal vannak eltiltva attól, hogy a vetésből egyetlen kalászhoz, vagy egy csirkéhez is hozzányúljanak. Amint azonban ma állnak a viszonyok, mikor az őket semmiféle isteni, sem emberi jog alapján meg nem illető tizedeket erővel csikarják ki, ezzel mint a leggyalázatosabb tolvajlással idegen vagyonba rontanak. – Az évi részletekre vonatkozó jog meghatározásában (ha nem csalódom) az a legáltalánosabb nézet, hogy mindezek azon adományozás címén, melyet a jogtudósok az „ok miatt” (ob causam) való adományozásnak neveznek, jutottak nektek osztályrészül azért, hogy a szentségtörő misével, és más énekes imádságokkal a megholtak lelkét a purgatórium képzelt börtönéből kicsaljátok. Arra tanították ugyanis a pápa iskolájában az embereket, hogy nekik, ha a bűnök tudatától reszketnek, csak azon feltétel alatt adatik meg a bocsánat elnyerésében való reménység, ha a büntetést Isten szigorúságának megfelelően kiállották, vagy elégtétellel megváltották. A büntetés lerovása a purgatórium tüzében való égettetés volt; az elégtétel pedig abban állott, hogy a barátok és papok gyomrába süllyesszék mindazt, ami az ő ítéletük szerint elegendő a bűn kiegyenlítésére. Íme, minő forrásokból eredt s aztán minő gyarapodásokkal jutott a ti birtoklási jogotok oda, ahová, mint látjuk, manapság már elérkezett, úgyhogy nincs egy csipetnyi földetek sem, amelyet nem a purgatórium javára kellene írnotok! Most Isten előtt kérdezem tőled, édes barátom, s másoktól is, akik Isten igéjének tisztaságától nem borzadnak, s akiknek lelkéből szétfoszlott a purgatóriumról való ostoba képzelődés, hogy felfogásotok szerint vajon fennállhat-e igazságosan a ti birtoklási jogotok, mikor jól tudjátok, hogy a birtokotokban levő javakat csakis azon föltétel mellett íratták rátok volt gazdáik, hogy a ti közbenjárásotok által a purgatórium gyötrelmétől megszabaduljanak, s majdnem azt mondom, hogy azon föltétel alatt, hogy ti az ő förtelmes istentelenségüknek eleget tegyetek? Persze a polgári törvények (mivel semmi sem nagyobb ellensége a szabad akaratnak, mint az elvakultság) fölmentik az adományozót, mert ezt vagy az elvakultság vezette félre, vagy ravaszul rászedték. Tudjátok azonban, hogy az ilyen adományozások csakis az elvakultságon alapulnak, sőt jó részben még a hamisítást sem nélkülözik. Ugyanezek a törvények érvénytelennek nyilvánítják az olyan adományozást, mely meg nem engedett feltétel mellett történik. Nincs azok között az adományozások között olyan, mely Isten borzalmas káromlására ne kötelezne benneteket. Hiszen semmibe sem kell venni az ilyen feltételeket! Jó, akkor ki engedte meg nektek azt, hogy ti a saját tetszésetek szerint bírjatok idegen javakat, amelyek, mivel bizonyos kitűzött feltétel mellett adatnak nektek, ha e feltétel nem teljesedik, nem is lesznek a tieitek? A kölcsönös kötelezettséggel járó szerződések rendje nagyon is elterjedt és mindenki előtt ismeretes, mely szerint a szerződés értelmében cselekedni és abból valami hasznot meríteni csak annak lehet, aki a szerződésben levő kikötésnek eleget tett. Tehát vagy idegen javakat bitoroltok, vagy csak azon feltétel mellett a tieitek azok, melyet magukban elgondoltak azok, kiknek kezeiből a javakat átvettétek. Ha az adományozóknak nem volt szabad ily gyalázatosságokat kikötni, akkor gondoljátok meg, hogyan volna szabad ilyen szerződéses viszonyba lépni!? Ennélfogva ha a ti konyhátok e tekintetben csak a purgatórium lángjának felgyújtásával tud melegíteni, akkor ennek kioltásával ugyanannyit kell veszítenie melegéből. Könnyű dolog ugyanis az emberek szemei elé tárni a szemfényvesztéseket, hogy ezekkel kijátsszátok őket, de mikor Isten ítélőszéke elé kerül a ti ügyetek, aminthogy valamikor bizonyára fog is kerülni, akkor, mivel egyedül a tolvajlás és rablás címével van felruházva, össze is fog az omlani. Azok pedig, amik szent adományok és ajándékok címén a templomoknak való felajánlás folytán hullanak pénzes zacskóitokba, annyira telve vannak mind átokkal, hogy csodálkozom, hogy nem borzadtok el a puszta érintésükre is. Hisz nem titok előttetek, hogy miféle bálványoknak, Istennek mily nagy megalázásával és milyen babonával ajánlják fel őket, és ti a szent dolgok papjai és elöljárói mégsem restellitek megvallani, hogy mindezeket, mintha nektek volnának felajánlva, ti faljátok fel. Ó, Róma, (hogy egy szóban fejezzem ki minden bajnak gyökerét, a kapzsiságot) hány, különben nem rossznak született természetet rontasz meg, s rossz neveléseddel megrontván hányat aljasítasz el mind jobban és jobban, s így elaljasítván hányat teszel tönkre?! Vajon hát oly nagy vaksággal vannak megverve az emberek, hogy mikor a felajánlók kezéből átveszik a bálványoknak szentelt adományokat, melyek az ilyen babonák papjainak vannak szánva, ugyanakkor nem gondolják meg, hogy a bálványimádásba való teljes részvételbe bonyolódnak? Ha annyira felgerjedt az Úr haragja az izraeliták ellen a préda titkos megrablása miatt (Józs 7,1 stb.), akkor miféle büntetlenséget remélnek azok, kik az átokkal teljes adományok zsebre rakása végett nem átallják a bálványoknak szánt áldozatok élén állani? – Következnek most már a végrehajtások, melyeket a ti tanácsotokra lelki jogoknak tartanak, s amelyek az önkéntes adományoktól abban különböznek, hogy ezekkel a népet ravaszul becsapják, amazokkal pedig ellenség módjára zaklatják. S éppen a veled egy rendben levő emberek, kiknek nagyobb terük nyílik a rablásra, gazdagabb zsákmányt is ejtenek. Az a római főrabló ugyanis olyan különbséget tett az övéi között, hogy minél közelebb áll valaki ő hozzá rangban, annál szabadabban zsákmányolhat. Azonban épp oly kegyetlenül pusztítják a többiek is mindnyájan azt, amiről azt hiszik, hogy az ő rablásvágyuk számára van kijelölve. Az a gyűrű tehát, a te rablásaid megpecsételője, sokkal bőségesebb zsákmánnyal áraszt el téged évenként, mint valamelyik kis plébánost a gyűjtésben és takarításban való buzgósága, de azért ennek a zaklatásai, mellyel népét az ő módja szerint gyötri és nyugtalanítja, épp oly borzalmasak és vérszomjasak. Azután ki-ki amennyihez így hozzájut, annyi sikkasztásban teszi magát vétkessé. Ó, soha eléggé meg nem vethető javak, amelyekben – bár manapság (korunk romlottságánál fogva) esztelen vágyakozásukban sokan őrülten áhítoznak rájuk – nincs egy fillér sem, mely tolvajlással, szentségtöréssel, vagy rablással ne volna beszennyezve! Hát ezeket élvezik oly nyugodtan és ezek miatt mondják magukat boldogoknak ők, a keresztyének? Persze, hogy ezek miatt; ha oly nagy értékűek ezek, hogy érettük le kell mondanunk abban az örök boldogságban való reménykedésről is, amelyet bizonyára nem érnek el sem a tolvajok, sem a fösvények (1Kor 6,10). – Érdemes azonban meghallgatni egyesek pompás kifogását! Vannak ugyanis olyanok, kik azt gondolják, hogy önmagukat igen szépen kimentették azzal, hogy ezeket a bárhogyan szerzett javakat nem gyalázatos módon, s nem is bujálkodva pocsékolják el, hanem részint a saját életük mértékletes módon való fenntartására fordítják, részint pedig a szegények nyomorának enyhítésére szánják. Mintha bizony képes volna a tolvaj vagy a rabló magát eléggé tisztázni azzal a védekezéssel, hogy a saját házi takarékosságát és józanságát bizonyítgatja; vagy kedves volna Isten előtt az a bőkezűség, mellyel a lopott dolgok fölöslegét a szegényeknek juttatjuk. Hiszen azt parancsolja az Úr, hogy szegjük meg a kenyeret az éhezőnek, de a miénket (Ézs 58,7), s azt parancsolja, hogy osztogassunk a szegényeknek, de a saját vagyonunkból; viszont szigorú tilalommal tiltja azt, hogy az ebnek árát Őnéki feláldozzák (5Móz 23,18). S ezzel a jelképes mondással azt fejezi ki, hogy Ő utál minden tisztátalan és bűnös úton szerzett áldozatot. Teljesen igaz a Sirák könyvében lévő azon mondás (34,23), hogy azt, aki a szegények vagyonából készített áldozattal áldozik, úgy veszi az Úr, mint azt, aki a fiút az atya szeme láttára öli meg. Te pedig és a te hozzád hasonlók, kiknek a gyalázatossága még ez alatt a hiábavaló és silány lepel alatt sem foglalhat helyet, mit hoztok fel majd mentségül? Veletek most már a legfőbb jog, azaz Isten igéje, alapján nem fogok vitázni, de mit szóltok ahhoz, ha maga a kánonjog is (melynek a jótéteményéből éltek) zsarolásban mond benneteket bűnösöknek és a vitás ügyet éppen úgy fogja fel, mint ahogy mi kívánjuk? Tetszik, nem tetszik, de be kell vallanotok, hogy nem szabad semmivel sem többet eltulajdonítanotok, mint amennyit maguk a kánonok megszabnak! A ti Spartacusotok (2) azonban nem volt oly szemtelen, hogy vadállatias rendeleteibe be ne vegye legalább Hieronymus ezen mondását: „A papok javai a szegények javai; és ha valaki ezekkel a gazdaságos és takarékos életmódon túl visszaél, az a szegényeket lopja meg.” S az a borzalmas tékozlás, mely a ti házaitokban látható, hogy egyezik meg ezzel a rendszabállyal? Tudom, hogy ti, a hamis evangélium papjai, mind azt kiabáljátok, hogy én igazságtalanságot követek el rajtatok, mivel méltatlanul azon iga alá kényszerítlek benneteket, amelyet minden jámbor embernek le kell magáról ráznia. Én azonban nem szándékozom itt a ti szabadságotokról vagy szolgaságotokról beszélni; de amint a föld birtoklási jogának eldöntésénél nem az a vizsgálat tárgya, hogy milyen ura van a földnek, hanem az, hogy minő jogon állapították meg az illető vidék törvényei, hogy ő legyen az ura: úgy rólatok említést sem téve azt mondom, hogy azoknak a papi állásoknak, melyeket ti a pápa fennhatósága alatt csakis az ő beleegyezésével és az ő törvényei szerint bírtok, szintén meg van a maguk alapja: mondom tehát, ez a törvény kötelez titeket arra, hogy a papságok jövedelméből többet ne költsetek a magatok dolgára, mint amennyit a pápista kánonok nektek megengednek. Ha pedig restellitek, hogy ezek a kötelékek rátok nehezednek, akkor ne bonyolítsátok bele önként magatokat! De miért fáradozom én oly aggságoskodva ezen dolog kimutatásával, mikor kétségtelen dolog az, hogy azok, akiknek bőkezűsége folytán gazdagok vagytok, nem azért vonták el örököseiktől a saját javaikat és adományozták nektek oly bőkezűen, hogy fejedelmi fényűzésre nyújtsanak módot, hanem azért bízták a ti gondozástokra, hogy közös birtokai legyenek azok a jó embereknek a szegényekkel. Titeket tehát nem annyira uraivá, mint kezelőivé tettek ezen birtokoknak! Ha a hitszegés legnagyobb foka az, ha a letéteményt valaki hűtlenül kezeli, akkor igazán semmiképpen sem lehet megbocsátani nektek, akik oly feltűnő arcátlansággal pazaroljátok el a szegények elől azt, amit csak letéteménybe helyeztek nálatok azért, hogy az ő kezeikhez jusson.

Ehhez a bajhoz igen közel áll egy másik is, az ti. hogy azt a méltóságot betölteni nem tudjátok anélkül, hogy különböző módokon a botránkozásoknak sokféle magját ne hintenétek el. S ez az egy ok elegendő a keresztyén embernek arra, hogy egyszerre száz papi méltóságról, még ha a leggazdagabbak és legfényesebbek is azok, azonnal lemondjon. Mert körülbelül egy olyan jámbor ember sincs, akit az ilyen példa nagyon meg ne zavarna. Azokat, kik egy kissé még gyengébbek, megrendíti az a bizonytalanság, hogy vajon tréfából vagy komolyan, rosszindulatúan vagy őszintén kelünk-e ki a pápisták ellen, mivel azt látják, hogy a mi részünkön lévő férfiak zsoldosai a pápának. Mások inkább azon tűnődnek, vajon meg van-e engedve az olyan dolog, amelytől – mint látják – azok a férfiak, kiket ők nem tartanak rosszaknak, éppen nem borzadnak. Sőt a merészebbek még a követésükre is felbátorodnak. A legtöbben azonban méltán élnek abban a meggyőződésben, hogy ti az egész vallást mesének és játéknak tartjátok. Krisztus ellenségei pedig, miféle rágalmakkal tépik meg Isten szent evangéliumát, miféle megszólásokkal gúnyolják Krisztus szolgáit és minő diadalokat ülnek! De hát minek is beszélek?! Igen kevesen vannak, akik a ti életetekbe, mint botránykőbe bele ne ütköznének. Minő bódultság az, hogy egy hajszálnyira sem indultok meg az összes jó és rossz emberek ítéletein, különösen mikor azt veszitek észre, hogy a ti gyalázatotok, az említett gúnyolódások és csipkedések által, amik ugyan teljes joggal érik a ti vak kapzsiságotokat, magát Isten fölségét is kigúnyolják, az ő szent evangéliumát rágalmakkal illetik és az ő tiszteletreméltó vallását megtapossák? Ha a józan észnek, hogy úgy mondjam, csak egy cseppje is meg volna bennetek, és ha az a nem tudom miféle bőszültség testileg és lelkileg teljesen tévútra nem vezetett volna benneteket, akkor észrevennétek mindjárt az első lépésnél az Úr figyelmeztetését, hogy ne tegyétek lábatokat erre a halálthozó lejtőre. Mert minő kezdetek mellett indultatok meg? Vajon nem a pápa nevére és szavaira esküszik-e a püspökök, apátok és más főpapok egész ökörcsordája, amikor eskü alatt ígérik, hogy engedelmeskedni fognak a római széknek, és hogy a római szék méltóságának buzgó védelmezői lesznek? S vajon maguk a kisebbrendű áldozárok is az ő valamiféle esküformájukkal nem ajánlják-e föl magukat az anyaszentegyháznak való engedelmességre? Az ilyen előjelek miféle kedvező kimenetelt képesek jósolni? Sőt mennyivel világosabban fenyegetnek szerencsétlen eredménnyel?! Ezért kezdem már kevésbé csudálni a ti tompaságotokat, mert az Isten iránt tanúsított oly nagy megvetés megérdemelte, hogy ezzel büntettessek. – Nem szabad azonban szó nélkül hagynunk azt, hogy milyen mentegetődzéssel akarják némelyek magukról a bűn egy részét elhárítani. Ők ugyanis, ha elismerik is őszintén, hogy bizony rászolgálnak némileg a megrovásra, mégis azt mondják, hogy a közt illetőleg kisebb veszedelemmel jár az, ha ők állanak az egyházak élén, mint ha náluk rosszabbak vezetnék azokat; amilyenek a Krisztus esküdt ellenségei, kik határozottan az evangélium romlására törnek. De ha ezt az okoskodást elfogadjuk, akkor miért nem vonulunk barlangokba, miért nem foglaljuk el az utakat, és miért nem állunk lesbe azon szándékkal, hogy mint az elvadult rablók szokták, az utasokat meg ne sértsük, hanem kifosztva bocsássuk őket tovább? Így ugyanis szelídebb rablásokkal nyugtalanítanók a világot! A jóravaló férfiúnak azonban nem az a szokása, hogy a bajoknak némi mértékben való csökkentése végett a gonosz emberek szerepére vállalkozzék, hanem az, hogy a gazokkal és magával a gazsággal is a leghevesebb harcba szálljon, hogy így, ha igyekezetével kevésre megy is, de kötelességének mégis eleget tett. S ez őt jobban kielégíti, mint ha egy bűn miatt ezer gyalázatosságra vállalkozik. Hagyjuk hát, hogy a tolvajok hadd serénykedjenek a zsákmányszerzésben, a rablók pedig az emberek lenyakazásában: nekünk azonban, ha keresztyének vagyunk, jusson eszünkbe, hogy a teljes tisztaságra, ártatlanságra és szentségre vagyunk híva.

Ha intésemnek volt annyi eredménye, hogy, arra határoztad magadat, hogy kezet nyújtasz az Úrnak, és indulataidat teljesen aláveted az ő uralmának, akkor nem kételkedem azon, hogy rám esik a tekinteted és velem együtt fogod elhatározni, hogy mii módon térhess vissza a jobb útra. Én pedig bár jobban szeretném azt, ha te a jelen kedvező alkalmat arra használnád fel, hogy a Krisztus dicsőségéért valamit bátran és merészen elviselj, mégis hacsak valami jobbra nem vagy képes, azt hiszem, hogy neked mindjárt az első napon meg kellene halnod. Rád nézve ugyanis jobb, ha bármi módon kivergődöl ebből a mocsárból, mint ha abban sokáig vesztegelve annak az örvényében napról-napra mélyebbre süllyedsz, s a sárral mindig jobban és jobban beszennyezed magadat. Sokkal jobb ugyan és kívánatosabb, hogy az Isten dicsőségének magasztalására oly kedvező alkalmat el ne szalaszd, különösen mikor olyan a te cselekvő képességed, hogy az, ha a legjobb hittel egészen az Isten iránt való engedelmességre használod, nagy befolyást gyakorolhat az evangélium ügyének előmozdítására. S nekünk is kötelességünk az, hogy gyávaságunk és bódultságunk miatt meg ne engedjük, hogy az Isten keze által nekünk felajánlott ilynemű alkalmak eredménytelenül vesszenek el. Ha pedig azt látod, hogy a valódi és hűséges pásztor tisztét betölteni semmi módon sem vagy képes, ebből következik az, hogy inkább tedd le ezt a helytelenül rád ruházott tisztséget, semhogy azt hűtlenül kezeld. Visszalépéseddel ugyanis megmutatod legalább azt, hogy te nem vagy püspök, kinek a szerepét most betöltöd s kinek a teendőivel foglalkozol. Ha ugyanis vagy a törvényes szokás szerint valamiképpen keresztyén módra rendezett egyháznak állanál az élén, vagy még néped is volna ott, amelyet serénységeddel a Krisztussal szereztél, s amelynek szemei reád vannak irányítva mint vezérre és pásztorra, akkor sohasem egyezném bele abba, hogy meggondolatlanul elvetvén az Úr kétségtelen hívását, szabadságot végy magadnak arra, hogy máshova költözködjél, ahová a lelked vinne. A keresztyénekhez ugyanis (akiknek hivatásuk mellett ki kell tartani) nem illő az állhatatlan könnyelműség. Azt azonban, hogy az életnek arról az éppen nem helyes útjáról való visszafordulásban, melyre a sátán, nem pedig az Úr hívása folytán léptél, mi akadályoz téged, igazán nem értem! Kétségkívül vagy teljesítened kell azt, amit – mint hallod – a püspöktől megkívánnak, vagy el kell hagynod a püspöki széket. Azokat a siralmas panaszaitokat, amiken ha valaki meg nem indul annyira, hogy nektek megbocsásson, akkor az illetőt nem is tartjátok embernek, ismerem. Hát vajon minden vagyonból kifosztva úgy meneküljünk el innen, mint valami váratlan tűzvészből? Mi lesz aztán velünk, szerencsétlenekkel? Hát azért mondjunk le mi, akik békésen és csendben lakozunk a magunkéban, hogy kóborolva és csavarogva, idegen és előttünk ismeretlen földekre menjünk? Mi, akiknek bőkezűségéből oly sokan élnek, múló életünket mások jótékonyságából éljük le? Mi, akik gyönyörökhöz vagyunk szokva, méltóság nélkül, szűkölködve, nyomorogva és megvetve éldegéljünk? Mi, akiknek most, ha tétlenkedünk is, a régi jog alapján vetnek és aratnak – mint Pál mondja (2Thess 3,8) –, a saját fáradságunkkal és kezünk munkájával szerzett fekete kenyeret együnk? Az ilyen nagyszerű panaszokra azonban röviden megfelelek ezzel: ne legyetek hát keresztyének. A keresztyén ember ugyanis arra van kötelezve, hogyha azelőtt lopott, többé ne lopjon, hanem inkább a keze munkájával segítsen úgy a maga, mint testvérei szegénységén (Eféz 4,28). Lemondani ugyanis a jelen élet támaszairól és ezektől magadat megfosztani éppoly nehéz dolog, mint elvetni az önmagadról való gondoskodást, de sokkal nehezebbnek kell tartani az annyi gaztettel terhelt lelkiismeret elviselését, melynek tövisei (ha hiszed, hogy Isten él, és hogy az ő birodalmában egy másik élet is lesz) szükségképpen állandóan kínoznak téged. Megvallom bizony, hogy keserves dolog az is, hogy szülőhelyedet, ahol kedvesen és tisztelettel fogadnak, a száműzetés színe alatt idegen vidékkel cseréld fel, ahol lenézett idegen leszel: de sokkal keservesebb dolog, bárhová mész is, az ítéletet magadban hordozni. S hogy ez ítélet felől kétségünk ne legyen, már régen kihirdette ezt az Úr az ő hírnöke által, mert Zakariásnál (11,17) ezt olvassuk: „Jaj a mihaszna pásztornak, aki elhagyja a juhokat! Fegyver a karjára és a jobb szemére! Karja szárazra száradjon és jobb szeme sötétre sötétedjék!” Itt azonban tapasztalják a hívők azt is, hogy mily alkotó erővel bír az Úr, aki az emberek véleménye szerint oly keserű állapotot – értem a szegénységet – az ő igéje fűszerével annyira kellemessé és kedvessé teszi az emberek előtt, nem mintha éppen semmi keserűséget sem ízlelnének, hanem mivel azt, miután az említett fűszer kellemes íze megenyhítette, szívesen, sőt a legnagyobb vidámsággal viselik el. S hogyha neked választanod kell egyiket vagy másikat, hogy ti. vagy a nyomorúsággal teljes becsületességre igyekezzél, vagy alávalósággal a nyomorúságot elkerüld, miért nem töltöd el inkább nyomorúságban az életedet szenten és a te hivatásodhoz méltóan egy jobb reménységben bizakodva, mint hogy azt az ideig-óráig tartó, nem tudom miféle kényelmet Isten haragjával és az örök halállal való büntetéssel váltod meg? Úgy áll bizony a dolog, hogy ha komolyan vágyódol arra az Isten népének ígért örökségre, akkor Mózest kell követned, mint utadnak vezérét, aki megtagadván a Fáraó családját, magára nézve jobbnak tartotta, hogy az Isten népével együtt nyomorúságokkal illettessék, mint hogy a bűnnek ideigvaló hasznával éljen, mert nagyobb gazdagságnak ítélte a Krisztusért való gyalázatot, mint az egyiptombeliek kincseit (Zsid 11,25). Mert amint nem lehetett őt a Fáraó unokájának nevezni, úgy hogy egyúttal Ábrahám fiai közé sorozzák, sem Isten áldását nem bírhatta az egyiptomi javakkal együtt, azonképpen te is a leghiábavalóbb reménységgel kecsegteted magadat, ha abban bizakodol, hogy van helyed Isten népe között addig, míg az Antikrisztus táborában szolgálsz; ha azt hiszed, hogy részese lehetsz Isten fiával a mennyek országának, s egyúttal a gonosz rablókkal a lopásoknak és rablásoknak. Ezért nem nagyon indít meg engem az a szokásos mentegetőzésetek sem, hogy mi senkit sem ismerhetünk majd el keresztyénnek, ha meg nem tűrjük az emberi gyarlósággal járó sokféle bűnt, persze csak azokat, amelyek – mivel az emberekben semmi sem tökéletes – a jámborok testében honolnak; sőt nem marad meg nálunk még a „keresztyén” név sem, hacsak elnézéssel nem ítélkezünk a mi életünk felett. Az azonban a ti bűnötök, ha az, amit más névvel is lehetne illetni, éppen olyan, mint az, aminek méltán kell megbocsátani. A mi közös gyarlóságunkat bizony mi is jól ismerjük, s ezért bocsánatot kérünk és meg is bocsátjuk egymásnak, hogy azért, mivel néha megtántorodunk és elesünk (ami még a legtökéletesebb emberrel is gyakrabban megesik, mint kívánatos volna), meg ne szűnjünk egymást keresztyéneknek tartani. De csakis azon föltétel alatt adjuk meg a bocsánatot, ha az, aki sántikál, ingadozik és elesik, azért az Úr útján jár; s ha a sántikálás nem akadályozza őt annyira, hogy ismét fel ne keljen, és ha a járásban való nehézséget igyekszik leküzdeni: akkor bárhogy reszkessen is az ingadozás miatt, lelkében még sem csügged el sohasem; ha elesik, ismét lábra fog kapni; szóval semmiféle akadály sem késlelteti őt úgy, hogy szemeit Isten országára irányítván megkezdett útját ne folytatná. „Az ilyeneket – mondom – az ő hibáikkal és botlásaikkal együtt testvéri jóakarattal öleljük át; az ilyeneket testvéreink között megtartjuk; s az ilyeneket saját keblünkön melengetjük, mivel világos dolog róluk az, hogy keresztyénileg berendezett életükkel teljes szívből vágyódnak az Isten országa után. Bár a jámborokat sem kezeljük úgy az ő bűneikkel, hogy ezeket cirógatással és hízelkedéssel előmozdítsuk, hanem azokat, kiket az Úr elismer az ő szolgáinak, nem vetjük ki a mi társaságunkból. Van-e azonban ehhez teljesen hasonló te benned, akinek az élete semmiféle keresztyén hivatást sem árul el, és folyásában egészen eltér az Úr útjától? Azért míg a tolvajlásokkal és rablásokkal a szegények vérét szipolyozod, amit azután kéjelegve elfecsérelsz; míg birtokodban tartod a pásztori helyet azért, hogy a leggyalázatosabb hitszegéssel pusztítsd el a juhokat; míg azon emberek között leszel, kiket Krisztus latroknak s az ő egyháza vérengző rablóinak nevez, vélekedjél magad felől úgy, amint akarsz: énelőttem azonban bizonyára sem jóravaló férfiú, sem keresztyén nem leszel. Isten veled.

Ján. Jel. 3,1

Tudom a te cselekedeteidet: hogy a neved megvan, hogy élsz és holt vagy. Légy éber és erősítsd meg a többieket, kik halófélben vannak. Mert nem találtam a te cselekedeteidet tökéleteseknek az Isten előtt.

Ugyanott 3,3.

Tudom a te cselekedeteidet: hogy sem hideg nem vagy, sem meleg. Vajha hideg volnál, vagy meleg. Így, hogy lágy meleg vagy, és sem hideg, sem meleg, ki foglak hányni a számból.

Utószó a fordításhoz.

Azon sokoldalú munkásság, mely Kálvinnak mint lelkipásztornak, reformátornak és tanítónak minden idejét elfoglalta, nem tudta őt megakadályozni abban, hogy genfi működése közben is állandó figyelemmel kísérje az ő szeretett franciáit, hogy irataival a távolból is tőle telhetőleg elő ne mozdítsa a franciaországi reformált egyház fejlődését. Vigasztalt, ahol vigaszra; bátorított, ahol bátorításra; buzdított, ahol buzdításra, és feddett, ahol feddésre volt szükség. Az ő mindenre kiterjedő lelkes reformátori működésének bizonyítéka a kezünkben lévő kis munka is, mely két levelet foglal magában. E levelek közül az elsőt Cheminus Miklóshoz intézi, akivel – mint Béza mondja – igen bizalmas baráti viszonyban állott Orleansban; a másodikat pedig ugyancsak egyik ifjúkori barátjához, Roussel Gellérthez írta, akivel annak idején együtt buzgólkodott az egyház tisztaságának helyreállításán, aki azonban később elpártolván az igaz ügy szent zászlójától, előbb apáttá, később pedig oleroni püspökké lett és mint ilyen is halt meg.

Az első levél megírására az indította Kálvint, hogy igen sokan voltak Franciaországban olyanok, kik bár szívükben hívei voltak az evangéliumi igazságnak, mégis abban a hitben voltak, hogy tekintettel a veszedelmes körülményekre, meggyőződésüket nem kell nyíltan hangoztatni, sőt hogy az üldöztetéseket elkerüljék, eljártak a misékre, és külsőleg úgy viselkedtek, mintha ők is katolikusok volnának. Ezen felfogást cáfolja Kálvin, midőn az ó- és újtestámentumból vett bizonyítékokkal mutatja ki, hogy mennyire távol tartották magukat a régi keresztyének a pogány istenek ünnepein rendezett szertartásokban való részvételtől. Világos következménye tehát ennek az, hogy a tisztaszívű keresztyén embernek tartózkodnia kell a katolikus egyház vallásos ténykedéseitől, különösen a misétől, mint olyantól, mely sokkal nagyobb szentségtörést és istentelenséget foglal magában, mint a régi pogányok szertartásai. Kiterjeszkedik még a keresztyén ember magánviszonyaira is, a szolgákkal való bánásmódra, családi életére, és ezekre vonatkozólag adja meg jó tanácsait.

Az első levéllel együtt jelent meg a második is, melynek megírására az említett barátjának Roussel Gellértnek püspöki méltóságra emeltetése adott alkalmat. Bírálat tárgyává teszi Kálvin e levelében a katolikus papi – különösen a püspöki – méltóságot, s a legtárgyilagosabb hangon mutatja ki azt, hogy mily mértékben illeti meg őket ez a méltóság s a vele járó vagyon is, és hogy ez utóbbi jövedelmének a megtartásával olyan dolgot bitorolnak, amihez a legkisebb joguk sincs.

Nyelve mindvégig egyszerű, világos, az ő megszokott szókimondásával, mely azonban ment minden nyerseségtől; s mind a két levélen a legmelegebb baráti szeretet hangja csendül végig, az elsőn az a szeretet, mely szívét-lelkét adja oda jó barátjának; a másodikon a fájó szeretet, mely a barátnak valószínű romlásán és pusztulásán kesereg.

Lábjegyzetek

(1) Oedipus a thebaei mondakör egyik legkiválóbb alakja, kit atyja, Laius thebaei király mindjárt a születése után el akart pusztíttatni, mert a jóslat szerint ez a fia megfosztotta volna ót a tróntól. A szolga, kinek a király parancsát végre kellett volna hajtani, nem ölte meg a csecsemőt, aki ezután Korinthusban nevelkedett fel. Felnövekedése után szülei fölkeresésére indulván, Thebaeba ment, s út közben találkozott atyjával, Laiussal, akit nem ismervén, szóváltás közben megölt. Ezután megszabadította Thebae városát a Sphynxtől. Ez egy mesés szörnyeteg volt (teste szárnyas oroszlán test, feje és keble azonban lányé), mely Thebae mellett egy sziklán húzódott meg, s az arra menőknek ezt a talányt adta fel: Mi az, aminek hangja van, reggel négylábú, délben kétlábú, este három lábú? (Az ember). Aki ezt megfejteni nem tudta, azt a szörnyeteg elpusztította. Oedipus a talányt megfejtette, mire a Sphynx a szikláról levetette magát és elpusztult. A thebaeiek ezért megtették Oedipust Laius helyébe királynak, aki a saját származását nem ismervén, feleségül vette Jocastét, Laius özvegyét, tehát a saját anyját. Jocaste később megtudván, hogy Oedipus az ő fia, bánatában és szégyenében magát felakasztotta. Oedipus pedig kiszúrta szemeit és mint koldus bolyongott haláláig. (Ford.)

(*) Ez tévedés: a borral való élést egyedül a nazireusi fogadalom tiltotta meg. [NF]

(2) Ti. a római pápa. Spartacus előbb római katona, majd rabló, s később a fellázadt rabszolgák vezére volt. Kr. e. 70-ben tört ki a rabszolgaháború, s 71-ben győzte le őket Crassus, s az ütközetben Spartacus is elesett. (Ford.)

Forrás

KÁLVIN JÁNOS KÉT LEVELEI. AZ ISTENTELEN ÉS MEG NEM ENGEDETT SZERTARTÁSOK KERÜLÉSÉRŐL II. A PÁPÁS EGYHÁZ PAPI MÉLTÓSÁGÁNAK ELVETÉSÉRŐL, BÁZEL, 1538. FORDÍTOTTA: RÁBOLD GUSZTÁV, REF. FŐGIMN. TANÁR, PÁPA, NYOMATOTT A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDÁBAN; 1909. Az elektronikus kiadás (2004) szöveggondozásáért felel: Németh Ferenc (nemo44@hotmail.com, www.tar.hu/nemo)