Az istentelen és meg nem engedett szertartások kerüléséről | Kálvin János

Kálvin János (1509 – 1564)

Két levele (részlet)

I. Az istentelen és meg nem engedett szertartások kerüléséről

Bázel, 1538.

Pápa, 1909.

1Kir 18,21.

Meddig sántikáltok még kétfelé?

Ha az Úr az Isten, kövessétek őt,

Ha pedig Baál, kövessétek őt.

Kálvin János a Kegyes Olvasóhoz!

Bár az én leveleim néhány jámbor férfiúnál olyan gyümölcsöt hoztak, ami a jövőt illetőleg valamivel nagyobb reménységet kelthet bennem: mégis mivel azt hallom, hogy bizonyos jó embereim és mások is, mégpedig nem kevesen, akik ezeket olvasták, bár az utolsó betűig egy véleményen vannak velem, még sem indultak meg valami nagyon, azt hozván fel okul, hogy én nagyon is kemény és szigorú feltételt szabok eléjük; azért azt hittem, hogy a fáradságot igazán megérdemlő munkát végzek, ha ez alkalommal esedezem az összes jámbor emberekhez, és az Isten rettentő nevére kérem őket, hogy az Isten igéjéből vett intelmeket, melyek itt előttük vannak, ne vegyék úgy, mintha egy költő mondana nekik mesét, vagy valami szónoklattanító olvasná fel előttük az előadását, amire vonatkozólag elegendő, ha tapssal és hízelgő felkiáltásokkal hagyják jóvá: hanem jusson eszükbe egyrészt az, hogy az élet tudománya adatik át nekik, amellyel szemben csakis engedelmességük által fejezhetik ki kellően helyeslésüket: másrészről pedig gondolják meg, hogy éppen ez a tudomány az Isten igéje, amelyet büntetlenül nem tehetnek gúny tárgyává. S mivel ezen nézetemet most bővebben nem fejtegethetem, Ezékiel prófétának egy jövendölésével foglalom össze röviden az egészet. Kiváló hely ez (33,31 s köv.), mely a zsidók példájában némileg a mi szerencsétlen korunk képét is megjeleníti, másrészt meg méltán meg kell bennünket rendítenie az isteni ítéletre való borzadalmas várakozással. „Csapatonként jönnek hozzád (mondja az Úr a prófétának) s odaülnek elődbe és hallgatják beszédeidet, de nem cselekszik azokat, mert csúfságot tesznek az ő szájukkal, szívük pedig nyereség után jár. És íme, te olyan vagy nekik, mint valamely szerelmeskedő ének, széphangú, csak hallják beszédidet, de nem cselekszik azokat. De ha beteljesedik az idő (ami bizonyára közel van már), megtudják, hogy próféta volt közöttük.” Isten veled.

Genfben, az 1537. év január 12-én.

Első Levél.

Az istentelen és meg nem engedett szertartásokról való tartózkodásról és a keresztyén vallás tisztaságának megőrzéséről.

Kálvin János üdvözli a legderekabb férfiút, az ő kiváló barátját N-t.

Veled együtt, kedves testvérem, igazán nagyon sajnálom és kötelességszerűleg szánom a te helyzetedet: mivel nem lehet még kivergődnöd abból az Egyiptomból, melyben oly szörnyűséges bálványimádás és annyi bálvány lebeg állandóan előtted és tűnik a szemeidbe, hogy az ember szemeinek (persze csak azokénak, akikben igen gyengéd érzés van, s akikre erősebb benyomást gyakorolnak), ha rátekint, kimondhatatlan nagy mértékben meg kell botránkozniok, mivel a jámbor emberek ezeknek már a hallatára is megborzadnak. Kénytelen vagy (amint mondod) nézni a szerzetesekben és áldozárokban az istentelenség gyalázatos formáit, a népben az ezerféle babonát s az igaz vallásnak igen sokféle kigúnyoltatását: amiktől ott nálatok minden hemzseg és zajong. Azokat, akik szemeiket megkímélik ezektől a látványoktól, ahhoz a szánalmas kényszerűséghez mérve a dolgot, amiről te írsz, igazán boldogoknak tartom. Különösen pedig a mise, az összes utálatosságoknak ez a legnagyobbika látható leginkább és tűnik fel az összes alávaló dolgok között a legjobban s ebben minden elképzelhető bűnös istentelenséget végrehajtanak. Ha az ilyen látványosságok csak mulattatásra volnának szánva, akkor tán nevetnél rajtuk, mivel azonban nagyon is komolyan veszik őket, s mivel ezekkel a legnagyobb sérelmeket követik el az Istenen, (amennyire a te jámborságodat ismerem) kétségtelennek tartom, hogy téged inkább haragra, mint mosolyra indítanak, vagy pedig könnyekre fakasztanak. Mivel azonban az én tanácsomat kéred arra, hogy azon borzalmas szentségtörések és babiloni piszkok közepette, amelyekben most az időviszonyok és saját körülményeidnél fogva kénytelen vagy élni, miképpen őrizhetnéd meg magadat tisztán és mocsoktalanul Isten számára: nagyon szívesen megteszem, hogy erre az egész dologra vonatkozólag feltárom előtted lelkem véleményét, mégpedig annál inkább, mivel sok emberről, kik abban a színben akarnak feltűnni, hogy ők némileg megízlelték az Istent veszem észre manapság, hogy feladatuknak éppen nem felelnek meg: s különösképpen e tekintetben igen sokról, sőt majdnem valamennyiről azt látom, hogy a helyes útról letérnek. S valóban nem is nagyon nehéz erre a dologra vonatkozólag tanácsot adni, ha önmagadat egészen Isten tudományának szenteled és belenyugszol abba, hogy összes indulataidat az ő igéje tartsa féken. De nem tudom, hogy közülünk igen sokan hogyan őrjöngenek néha istentelen vakmerőségükben az Isten hatalma ellen, és azt megvetvén vagy legalábbis vele nem törődvén s éppen azért meg is vetvén, hogyan vesznek maguknak bátorságot annyiszor, ahányszor tetszik, azokra a dolgokra, amik a legszigorúbban el vannak tiltva. S ez leginkább az itt szőnyegen levő dologban szokott előfordulni. Mivel ugyanis azok, akik olyan szorult viszonyok között vannak, mint amilyenben most te vagy, látják, hogy a saját nyugalmukat megőrizni s az azokkal való egyetértést, akikkel együtt élnek, fenntartani csakis úgy tudják, ha színleg azok bálványimádására adják magokat, ily nagy nehézség által szorongattatván és abba belebonyolódván, inkább arra gondolnak, hogy mi van az ő hasznukra, mint hogy mi van Isten tetszésére; inkább arra, hogy miképpen szerezzék meg az emberek jóindulatát, mint hogy hogyan tegyenek eleget Istennek. Közben még azt a mentséget is kieszelik, hogy ezzel fegyverezzék fel magukat Isten ítélőszéke előtt: ők szívük mélyében sohasem egyeztek bele semmiféle istentelenségbe sem, hanem némi csekély, de ártatlan színleléssel számot vetettek a körülményekkel, hogy így a tapasztalatlan emberek tudatlanságához alkalmazkodjanak: akikről jobban gondoskodhatnak úgy; ha van valami reményük arra, hogy őket oktathatják: s akiket bizonyára ostoba dolog volna a maguk nagy veszedelmére minden eredmény nélkül ingerelni a nagyobb fokú szabad gondolkodással. Látjuk azonban, hogy akik ilyen elvek mellett kezdték meg a saját romlásukat, akikre legalább mi emlékszünk – bevonván vitorláikat ugyanabban a hajótörésben merültek el, amelyből egyszer kimenekültek. Eleinte, mivel még nagy veszély esetén is, ha bizonyos dolgokban a szükség úgy hozta volna magával, őszintén megvallották volna azt, ami lelkükben lakozik, akképpen gondolkoztak, hogy nem valami nagy jelentőségű dolog, ha a nép kedvéért egy kissé ostobáskodnak: mikor ily módon súlyos sérelmeket lehet elhárítani. Ezért másokkal vegyesen végezték az istentelen szertartásokat. Azután, mivel az emberek gyanúját így sem tudták elkerülni, még tovább mentek egy lépéssel, azt gondolván, hogy elegendő, ha csak a jó embereknek van tudomásuk az ő hitükről, és semmi bajt sem okoznak azzal, ha másokat valami módon vélekedésükben félrevezetnek. S ha ilyenkor Krisztus ellenségei az igaz tudomány ellen fecsegtek valamit, abba arcvonásaikkal, főhajtással s testük egész mozgásával beleegyeztek. Mikor aztán észrevették, hogy ez a ravaszkodás nem sikerül nekik kívánságuk szerint, kezdtek a lelkiismeretüknek minden emberi vélekedés elől való eltitkolásával megelégedni, s hogy ezt elérhessék, gondosan óvakodtak, hogy a keresztyén lélek valamiféle jelét el ne árulják. Ily módon, minthogy az ilyen emberek kötelességük helyes irányától bizonyos (mint ők hiszik) meggondolt óvatosságból lassanként eltérnek és eltávolodnak, végre megvakulva és mintegy önmagukról megfeledkezve hanyatt-homlok döntik magukat a veszedelembe. Valóban nyilvánvaló az Isten büntetése, mely méltán fosztotta meg hiábavaló gondolkozásmódjuktól azokat, kik helytelen elővigyázatosságból Istent és az embereket megcsalni szándékoztak. Az ő történetüknek ugyanis utolsó szakasza az volt, hogy nemcsak senkit nem tettek meg szívbeli érzésük szem- és fültanúivá, úgy mint az előtt szokták, hanem tőlük telhetőleg minden igyekezetükből azon voltak, hogy mindenki mellettük tanúskodjék azon dolgokat illetőleg, amiknek a lehető legtávolabb kell lenni a keresztyén embertől; s ami mellett azelőtt legalább titokban kitartottak, attól nyíltan elfordultak és megtagadták. Az ilyen példáknak természetesen intelmül kellene szolgálni arra, hogy saját helyzetünkkel nem törődve, mint a próféta mondja (Mik 6,8), alázatosan járjunk a mi Istenünk színe előtt: hogy könnyelmű vakmerőséggel ki ne vonjuk magunkat azon törvények alól, amelyeket az Úr reánk rakott: s amit ő szorosra kötött, azt meg ne tágítsuk; azután pedig félnünk is kell, ha önmagunkat bölcseknek tartjuk, hogy Isten megfogja a bölcseket az ő csalárdságukban és a hamisak tanácsát hiábavalóvá teszi (Jób 5,13; 1Kor 3,19) De az, amiről kezdetben is panaszkodtam, hogy ti. az emberek nagy része e tekintetben semmit sem tud tisztán megérteni, semmit sem tud helyesen megítélni, és semmit becsületesen elhatározni, igazabb, mint én szeretném, mert mikor azt látja, hogy az isteni törvény teljes és becsületes betartása folytán őt veszedelmek fenyegetik, az ezektől való félelem folytán megzavarodva és lesújtva azon tűnődik, hogy hogyan tarthatná meg Isten bocsánatával együtt az emberek jóakaratát is. S ebben a tűnődésben semmi mástól nem kér tanácsot, mint csak a saját félelmétől és vak zavarától: pedig teljesen helytelenül és fonákul teszi mind a kettőt. Azt ugyanis, amit Isten az ő szavával egyszer elrendelt és szentesített, nekünk nem szabad megfontolás tárgyává tenni, s viszont semmiféle jó reményt sem tart fenn magának az, aki az ilyen nagy fontosságú dolgokról való tanácskozásba bevonja a saját félénkségét és kislelkűségét, amely érzelmekből mindig rút gyermekek származnak. Ennélfogva ezt a helytelen fontolgatást hasonló helytelen határozat követi! Ha ugyanis szemüket Isten igéjétől eltérítvén, önmaguktól semmi többet nem végeznek, mint csak azt, amit saját üdvösségük és dolgaik sértetlen állapota mellett meg lehet tenni: akkor a némi veszedelemmel járó és igenis nagy fáradságot igénylő dolgok elmulasztását könnyen megengedik maguknak, s közben nem veszik észre, hogy mily borzalmas büntetés van kiszabva azokra, kik Isten erősségeit megvetvén, állomásukat elhagyják, hogy maguknak jobbat szerezzenek. Az Úr ugyanis a zsidókat, mivel ezek meglevő javaikban, amikben az ő parancsa szerint meg kellett volna nyugodniok, nem bízván, Egyiptom tiltott segélyét keresték, a következőképpen feddi a próféta által: „Jaj – úgymond – (Ézs 30,1–3) a pártos fiaknak, kik tervet visznek véghez nélkülem és szövetséget kötnek, de nem lelkem által, hogy bűnre bűnt halmozzanak! Akik Egyiptomba szállanak alá és számat nem kérdezik meg, hogy meneküljenek a Fáraónak oltalmába és Egyiptom árnyékába rejtőzködjenek. És lesz a Fáraó oltalma szégyenetekre és az elrejtőzködés Egyiptom árnyékába gyalázatotokra”. Ha pedig ily nagy szigorúsággal kel ki ezek ellen, remélhetnek-e nagyobb elnézést és szelídséget azok, kik méltatlankodván amiatt, hogy az ő parancsai érvényben vannak és azt mondogatván, hogy Isten akarata folytán mindenki gyűlöletének és mindenféle veszedelmeknek ki vannak téve, a maguk számára önerejükből új és meg nem engedett biztosítékokat alkotnak? Jól tudom azonban, hogy az olyan menedékek, amelyek látszólag valamiféle veszélyt távolítanak el tőlünk, mennyivel jobban esnek a mi elpuhult testünknek, mint az Úr igéje iránt való egyszerű engedelmesség, mely oly sok veszedelmet hoz az emberre. Nincs azonban az a nehézség, amelyből ki ne tudna lábolni az olyan ember, ki a következő gondolkodással fegyverzi fel magát: Semmivel sem lehet jobban megfenyegetni az egész emberi nemet, mint azzal, amit az Úr az általunk említett próféciában kijelent azokra, kik a saját táborukat elhagyják. Éppen nem kárba veszett fáradság tehát, ha meggondoljuk itt azt, amit Ágoston beszél el egy helyen¹ Cyprianusról. Miután ezt halálra ítélték, hogy életét megmentse, szabad választást engedtek neki, ha legalább szóval megtagadja azt a vallást, amelyért meghalt; alkalmat azonban erre a választásra csak akkor adtak neki, midőn a vesztőhelyre érkezett s mikor a tartomány kormányzója őt büszkén felszólította, hogy nem akarná-e inkább az életét megmenteni (mivel ez a császárok kegyelme folytán megtörténhetett), mint ostoba nyakasságból a büntetést elszenvedni. Ő azonban mindezekre röviden azt válaszolta, hogy ily szent dologban semmi helye sincs a fontolgatásnak. Ha valaki csodálkozik azon, hogy ezt a szent férfiút, bár szemei előtt voltak a kínzó eszközök közelében volt a kegyetlen és vadtekintetű hóhér, már-már nyakán volt az életét kioltó pallos és köröskörül az őrjöngő népnek szitkozódásokkal kevert iszonyú átkai zúgtak, mindezek a rémképek el nem tántorították attól, hogy önmagát, mint az oltárra szánt áldozatot vidáman adja át a kínzásra, ha – mondom – valaki csodálkozik ezen, azt bizony méltán teszi; de gondolja meg egyúttal azt is, hogy őt egyedül ilyen gondolkodásmód mellett támogatta az a törhetetlen lelki nagyság a végsőkig: mivel, mikor lelkét és gondolatait teljesen Isten parancsára irányította, mely őt hitének megvallására indította, ugyanakkor teljesen elfordult az olyan látványoktól, amelyektől való rettegés folytán megtántorodhatott volna. Olyan mondást tett tehát ő közismertté, amely örök érvényű ugyan, de amelyet nem annyira dicsérni, mint inkább utánozni kell! S ez csakugyan így van! Bárminő alakban furakodjék is hozzánk a szerencse és haszon, amely csak egy ujjnyira is elvonhatna bennünket a mi mennyei Atyánk iránt való engedelmességtől, első gondolatként rögtön annak kell eszünkbe jutni: hogy az olyan szent dolog, mint amilyen szentnek Isten bármiféle parancsának lennie kell, nemcsak semminemű vita, hanem még megfontolás tárgyává sem tehető. Mihelyst ugyanis megengedjük magunknak a fontolgatást, ezzel már átléptünk a határokon: ha pedig ezeken túlmentünk, igen könnyű dolog nagyon messzire elbarangolni és messzire eltévelyedni. Ezeket a mindnyájunkkal közös félénkségre vonatkozólag, mielőtt a neked adandó válaszhoz fogtam volna, nem ok nélkül bocsátottam előre, hanem azért, mivel látom, hogy inkább ezen félénkség – hogy úgy mondjam – nyavalyája, mint valami más tudatlanság akadályozza lelkeinket abban, hogy e téren az igazat észrevegyék. Tán hosszabban is beszéltem erről, mint a dolog megkívánta volna, de bizonyára rövidebben, mint ahogy korunk erkölcsei követelik, mivel igen sok olyan embert ismerek manapság, akik, hacsak nem pirongatják, és kíméletlenül majdnem vérig nem bosszantják őket, minden tanítással szemben siketek. Aztán a mi korunknak is, meg a többinek valamennyinek is hibája az, hogy a testi csábok oly ravasz, kedves, ámító és széphangzású nevekkel felékesítve működnek közre kinek-kinek a megtévesztésére, úgy, hogy ennek a gondolkodásunktól való távoltartása és elűzése a belátás első lépése. De ha csak egyedül téged tekintenélek, akkor nem is bizalmatlankodnám annyira a te tehetségedben, hogy oly sok szót kelljen a buzdításra vesztegetnem. Hiszen az oly szelíd és csendes elmének (amilyennek a tiedet már régen nagyon sok jelből ismerem) teljesen elég az egyszerű intés és felvilágosítás. Azonban bár a te személyes kívánalmaidnak szándékom eleget tenni: mégis mivel az általad kérdezett dologban mindenfelé veszedelmes bűnöket követnek el, azt gondoltam, hogy munkám nem lesz hiábavaló és eredménytelen, ha ez alkalommal igyekszem egyúttal másokat is oktatni, akik ugyanezen hibában leledzenek: úgy hogy ha közülük némelyeknek esetleg kezébe kerül ez a levél (pedig nem csak szívesen venném, hanem nagyon is óhajtanám, ha valamennyiüknek a kezébe kerülne), gondolják azt, hogy nekik is íródott: és ha éppen meg is akarják azt szívlelni, ott lehessen előttük a követendő intés, mely őket kötelességük teljesítésére buzdítja: ha pedig nem, akkor legalább mint önmaguk ellen szóló bizonyságot fogadják el, amely meggyőzi őket arról, hogy tudva, kellő belátással s akarva is rohantak a maguk veszedelmébe.

Először mintegy mozdulatlan szemekkel mindig arra kell tekintenünk, amit Krisztus mond az összes tanítványainak, midőn tanainak első elemeibe avatja be őket. Midőn ugyanis megtanította őket arra, hogy önmaguk megtagadásával és keresztjük türelmes viselésével kell dolgukat elkezdeni, hozzáteszi egyúttal azt is (Luk 9,26): „Aki engemet és az én beszédemet szégyenli, azt az embernek Fia is szégyenli, mikor eljövend az ő dicsőségével, az Atyáéval és a szent angyalokéval”. Ne feledjük el tehát, hogy az Úr Jézus Krisztus, mikor először írnak be minket az ő családjába; azt adja tudtunkra: hogy ez a mondás örök érvényű és az egész életen át kötelezi azokat, kik azt akarják, hogy az ő országába sorozzák őket, úgy hogy, ha szívből eredő igaz jámborsággal fogadják az Ő tanítását, ugyanerről a szívből eredő igaz jámborságról külsőleg is vallomást kell tenniök. S valóban, mily nagy gonoszságra vall az, ha nem akarják megvallani az emberek közt azt, akiről azt akarják, hogy őket az angyalok előtt elismerje, és ha megtagadják a földön Isten igazságát, amelyről azt akarják, hogy az égben rájuk nézve megmaradjon! Ezért nincs is ok arra, hogy valaki ravasz színlelésből már itt tetszelegjen, vagy a jámborságot illetőleg hamis vélekedéssel hízelegjen magának abban a hitben, hogy ő azt ápolja szívében, amelyet külső bizonyságtételeivel teljesen megsemmisít. A valódi jámborság ugyanis, valódi megvallást eredményez! Nem kell továbbá haszontalanságnak tartanunk Pálnak ezt a mondását sem (Róm 10,10): „Amiképpen szívvel hiszünk az igazságra, azonképpen szájjal teszünk vallást az idvességre”.

Szóval vallomástételre hívja fel az Úr az övéit, s akik ettől vonakodnak, azoknak más felsőbbséget kell a maguk számára keresniök, mert ez az ő színlelésükkel együtt nem tűrheti meg őket. Itt azonban a következő kérdéssel állhatna elő valaki: Vajon hát annak a kevés hívőnek, kik az istentelen és babonás tömegben szétszórtan élnek, hogy hitükről helyesen tegyenek tanúságot, alkalmas vagy alkalmatlan időben, nyilvános vagy magánhelyen fel kell emelni szavukat földijeik istentelensége ellen? Tartoznak-e ők Isten igazságát az utcákon hirdetni, szószékre menni, vagy gyűlést hívni össze? A legkevésbé sem! Sőt inkább, mivel az Úr az ő igéje által különösképpen hívja el úgy az apostolokat, mint a prófétákat és a hirdetőket, vagy bárminő névvel nevezzük is azokat, kikről azt akarja, hogy az ő beszédeik hangozzanak; ugyanezt mindenkinek minden különbség nélkül megkísérleni annyira nem szükséges, hogy ez egyáltalán nem vezetne célra és nem is volna illő dolog. Amiért is inkább azon kell lenni, hogy ki-ki gondolja meg önmagában, mi illik leginkább az ő hivatásához és állapotához, s ha ennek igen jól megfelel, akkor a feladatával járó kötelezettséget is igen jól teljesíti. Akiket az ő igéjének szolgálatára szemel ki az Úr, azokra mintegy közhivatalt ruház, hogy az ő hangjuk szerepeljen a nyilvánosság előtt, és hogy ez mint a trombita harsogása a házak fölé emelkedjék. A többieknek pedig tartózkodni kell a nyilvános apostoli szolgálattól, de úgy, hogy a magánéletükkel járó kötelességteljesítés által tegyenek vallomást keresztyén voltukról. Mivel pedig ily röviden nem lehet jól kifejteni, hogy ez miben áll, bővebben fogunk róla beszélni. Arról a hivatással járó nyilvános foglalkozásról azonban, amelyet kiváltképpen csak bizonyos emberekre korlátoztunk, most nem szólunk, mert bővebb alkalmunk lesz talán máshol beszélni; csak azt fogjuk most kutatni, ami a nép minden egyes tagjára vonatkozik, hogy ti. milyen vallomástételt kíván az Úr az övéitől, kik az istentelenek között szétszórtan szanaszét élnek olyan helyen, ahonnan az igaz vallás hirdetését száműzték; azután, hogy külső életmódjukat tekintve, minő ismertető jegyekben kell nekik különbözniök a bálványimádók tömegétől, akik között élnek? Nem szándékom másfelől határozottan megjelölni azt sem, hogy mikor, kiknél, miféle helyen és mennyire nyílt bizonyítékot tartozik adni a keresztyén ember a maga hitéről; sem arra nem akarok határt szabni, hogy meddig kell előre mennie, vagy hol állhat meg sérelem nélkül, valahányszor Isten dicsőségének a terjesztésére kínálkozik alkalom, vagy bármi módon remény támad az előhaladásra. S ez a fejtegetés megmérhetetlensége mellett még abban is igen eltér a szokásos tanítási módtól, hogy határozott szabályokba zárni és foglalni nem lehet. Mert nem is könnyű dolog megállapítani annak a készségnek a határait, amelyet Péter kíván tőlünk, mikor azt akarja (1Pét 3,15), hogy mindig készek legyünk megfelelni bárkinek a kívánságára, úgy, hogy a bennünk levő reménységről beszéljünk, és nem [!?] Isten nevének, meg az ő nagyszerű országának a dicsőítésére irányuló nagy vágyról, amelytől ujjongott és nyugtalankodott Isten népe, amint a próféták őt elénk állítják, ezen szavakat adván a szájába (Ézs 2,3): „Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő utaira és mi járjunk az ő ösvényein”. Ezek a szavak – mint látjuk – majdnem hangos buzdítást foglalnak magukban arra, hogy Isten megismerésére törekedjünk. Továbbá ki ne tudná, hogy mily terjedelmes tanításai vannak Pál apostolnak az épülésre való törekvést illetőleg, úgyhogy azoknak, kik igaz jámborsággal vannak eltelve az ő Istenük iránt, semmi más határozottabb törvényre nincs szükségük, mint csak arra, hogy az Ő szent fölségét (egészen ennek kell ugyanis magukat szentelniök és ajánlaniok) minden lehető alkalmas módon dicsőítsék; s ezen dicsőítésnek nem kell más módját és határát maguk elé tűzni, mint csak azt, hogy minden legkisebb alkalmat törekedjenek megragadni, és (hogy úgy mondjam) állandóan kapkodjanak minden pillanat után addig, amíg erősen hiszik azt, hogy képesek valamit megtenni. Egyik ember ugyan kiválóbb, erősebb és kitartóbb, mint a másik, de minden egyes embernek erre kell törekedni a neki juttatott kegyelem mértéke szerint. Ezért – amint mondtam – nem térek most ki arra a terjedelmes fejtegetésre, mivel nem szándékozom itt összefoglalni mindent, amit az Úr dicsőségének, vagy az emberek épülésének előmozdítására tenni tartozol, hanem csak azt mutatom meg röviden, hogy neked, aki ott az istentelenek között élsz, miféle óvatosságot kell szükségképpen szem előtt tartanod, amelyet nem is mellőzhetsz anélkül, hogy magadat az ő istentelen szentségtöréseikkel be ne mocskolnád.

S mivel úgy látszik, hogy mindazt, amit erre a dologra vonatkozólag írásba foglaltak, különösen azok végett rendelték el, kik Isten ismerete nélkül élnek a pogányok között, általánosságban pedig azt hiszik, hogy igen nagy különbség van ezek bálványimádása, s azoknak, akikkel nekünk manapság dolgunk van, a babonája közt (mert ez valami módon Isten és Krisztus nevébe burkolózva ámítja az embereket, az pedig valamivel vaskosabb tudatlansága folytán nyíltan megveti az igaz Isten tiszteletét), ezért mi először a Szentírásban levő parancsokat soroljuk fel; azután a mi időnkre fordítjuk tekintetünket és a dolgok hasonló voltából állapítjuk meg teendőnket. Bár semmi okát sem látom annak, hogy Isten örök parancsait miért szorítsuk így egy korszakra, de a járatlanoknak, hogy valami kétely ne támadjon az ő lelkükben, megengedjük ezt az eljárást. Midőn az Úr az ő törvényével megtiltotta a bálványok tisztelését és imádását (2Móz 20,4) ebbe a fejezetbe beleértette mindazt a külső tiszteletet, melyben az istentelenek az ő bálványaikat részesíteni szokták. Mert az általa használt szavaknak is az a tulajdonképpeni értelme, hogy egyikük meghajlást, másikuk tiszteletet jelent, és bizonyos, hogy az imádás azon nemét jelzik, amellyel a fa- vagy kőbálványokat tisztelik testmozgás kíséretében. Ez tehát olyan tilalom, amelyben nemcsak egyszerűen azt tiltja meg az Úr az ő népének, hogy mint a pogányok a fákon vagy köveken álmélkodjék, hanem azt is, hogy valami módon azok gyalázatos otrombaságát utánozza azáltal, hogy pl. tiszteletének kifejezése végett a képek előtt leboruljon vagy a tiszteletadás bármiféle más jelét mutassa, amit mi kalaplevétellel vagy térdhajtással szoktunk kifejezni. Ezért mikor az ő valódi tisztelőit írja le, a következő jellel jelöli meg őket: Hétezer embert hagyok meg csak magamnak, úgymond (1Kir 19,18). Hát aztán vajon kiknek a szívét nem bódította el Baál az ő álnokságával és hazugságaival? S nemcsak ezt mondja, hanem azt is: kiknek térde nem hajlott meg Baálnak és akiknek szája nem csókolta azt meg. Ugyanezzel az ismertetőjellel írja le magát a megismerést is, mikor azt állítja, hogy mindeneknek meg kell ismerni az ő felségét, az égieknek, földieknek és a földalattiaknak is: „Nekem hajol meg – úgymond (Ézs 45,23) – minden térd és rám esküszik minden nyelv”. Viszont ennek az eredménye az, hogy akik valamiféle testi mozgással jelzik Isten tiszteletét, azok az ő tiszteletének ürügye alatt egy képet istenítenek. S az ő hitszegésük bebizonyítására éppen nem fontos dolog az, vajon színlelésből vagy meggyőződésből teszik-e ezt. Mindaz ugyanis, ki a tisztelés valami neme alatt bálványt állít magának, bárhogy legyen is lelkileg meggyőződve, elismerte azt Istennek. Aki pedig az istenség nevét bálványnak tulajdonítja, az az Istentől veszi el ezt a nevet. Hogy pedig mennyit ér az ilyen színlelés, megmutatta azt Dániel három társa (Dán 14) akik előtt könnyebbnek tűnt fel az, hogy testüket a tüzes kemence lángjai által való kegyetlen pusztulásra juttassák, mint hogy térdeiket a szobor előtt egy kissé meghajlítván, a királynak látszólag eleget tegyenek. S vagy nekünk is nevetni kell ezeknek az esztelenségén, hogy annyira jelentéktelen dolog miatt életük nagy veszélyeztetésével maguk ellen ingerelték a leghatalmasabb király haragját: vagy tanuljuk meg a példájukból, hogy a külső és az emberek kedvéért magunkra vállalt bálványimádás minden halálnál keményebb büntetésnek van alávetve. Ezért Dániel társai, midőn a kettő közül az egyiket kellett volna választaniok, úgyhogy letéve az Isten félelméről, a bűnös parancsnak engedelmeskedjenek, vagy nyíltan kijelentsék, hogy Isten helyett az embereket vetik meg, tudtára akarták adni a királynak, hogy az ő isteneit nem tisztelik, és az általa emelt szobrot nem imádják. Magáról Dánielről is hasonló állhatatosságot mond el egy éppen ilyen ügyben az az író, – bárki legyen is az – ki az ő jövendöléséhez a függeléket toldotta (Dán 14), mikor – mint beszéli – inkább alávetette magát annak, hogy az oroszlánok karmaikkal tépjék őt szét, sem hogy térdét a sárkány tiszteletére, amelyet a többiek Isten gyanánt tiszteltek, meghajlítsa. Mivel azonban a történelem ezeket a példákat nem tartja mind hiteleseknek, én sem fáradozom azzal, hogy beszédemmel ezeknek hitelességet szerezzek. Továbbá, hogy valaki azt ne gondolja, hogy eleget tett kötelességének azzal, ha csak a fej- és térdhajtást illetőleg tartotta vissza magát a bálványok imádásától, igen sok parancsot adott az Úr arra is, hogy a saját szertartásaikat szentül megőrizzék és a pogányok útjait mindenben kerüljék. A prófétánál (Ézs 52,11) pedig röviden kijelentette az Úr, hogy az ő akarata szerint, mily távol kell lenni az ő népének az istentelenséggel való minden közösségtől, midőn a Babilonba hurcolt zsidóknak teljesen megtiltotta azt, hogy valami tisztátalant illessenek. S ebben a záradékban (Pál magyarázata szerint) röviden azt foglalta össze, hogy valami a saját vallásuk szentségéhez nem illő és méltatlan szertartással magukat be ne szennyezzék. Mikor ugyanis Pál a korinthusi egyháznak azt a parancsot adta, hogy vegyék fontolóra az ő egész mondásának lényegét, megelégedett ezzel az egy bizonyítékkal. Hidd el nekem, nem szabad könnyelműen és egykedvűen figyelmen kívül hagyni azt, hogy Isten szent vallását csakis azok tartják meg szabályszerűen, akik ezt semmiféle fonák babonának a szennyével meg nem fertőztetik; s ugyanezt azok sértik meg, azok mocskolják be és teszik tönkre, akik ocsmány és istentelen szertartásokat kevernek közéje. Azok a hívők, kik ebben a gondolkozásban gyakorolják magukat, minden igyekezetükkel azon lesznek, ‚hogy ilyen szentségtörésbe soha ne bonyolódjanak. Így Ábrahám, Izsák és a többi pátriárkák, mikor a bálványok utálatosságával telt vidékek lakói voltak, bár fájdalommal nézték a többi lakók esztelenségeit, mivel azonban a bajokat orvosolni nem tudták, eltűrték ugyan őket, de gondosan megmaradtak az ő Istenüknek tiszta és eredeti épségében levő tisztelete mellett. S amint nem ütötték dobra azt, hogy amazok babonáit nem helyeslik: úgy annak sem adták semmi jelét sem, hogy a velük való egyetértést színlelik. Ennek az egyenességnek kiváló példája látható Dánielben (6,11). Habár ő Babilonban az undok bálványimádás közepében élt – mégis mivel a közösség minden színlelésétől távol volt, éppúgy, mintha valami nagy távolság választotta volna őt el, semmiféle szenny sem tapadt hozzá. Mivel pedig látta, hogy a valódi istenfélelemnek nem lesz helye a nép gyülekezetében, a nyilvánosságtól félrevonult s az ő felső termének ablakai nyitva lévén, illő tisztasággal külön imádta az ő Istenét: így a város és a nép nyilvános tévelygése dacára ő maga se tért le a helyes útról. Erre irányult az a rendszabály is, mely a törvényben a zsidók elé volt írva, hogy a pogányok faragott képeiről az aranyat és ezüstöt meg ne kívánják és házaikba ne vigyék: hanem mint tisztátalan és szennyes dolgoktól utálattal forduljanak el tőlük, mert az Úr átka van ezeken. Ezzel ugyanis arra tanította őket, hogy minden olyan dolgot, ami egyszer a bálvány névvel összeköttetésben volt, megvessenek és megátkozzanak, hogy így annál jobban visszaborzadjanak a pogányok minden tisztátalan babonájától.

Ha tehát már az ószövetségben azt akarta az Úr, hogy az ő vallását, mely akkor még homályba volt burkolva és csak jelképekben volt vázolva, oly őszinte külső nyilatkozattal tiszteljék, mennyivel inkább tennie kell ezt a keresztyén egyháznak, amely előtt Isten, midőn az ő egyszülött Fia által megjelent, bölcsességének titkait feltárta és felette mintegy köröskörül az ő igazságát ragyogtatta? S ezt az apostolok tanításából is könnyen be lehet bizonyítani: mert ha azt a bizonyítékot, melyet Pál apostol a bujálkodás ellen használ, ide illesztjük, mivel ez e hely ugyanolyan elbírálás alá esik, ezzel éppen nem követünk el képtelenséget: „Nem tudjátok-e – úgymond (1Kor 6,15) – hogy a ti testeitek a Krisztusnak tagjai? Elszakasszam-e azért Krisztusnak tagjait, hogy a paráznának tagjaivá tegyem? Távol legyen”. Ebből mi ilyenformán is okoskodhatunk: Mivel a mi tagjaink a Krisztus tagjai, bemocskoljuk-e ezeket a bálványok tiszteletével vagy holmi szennyes babonákkal? S mi mást cselekednénk ezzel, mint azt, hogy vagy Krisztus dicsőségét vetjük alá ilyen gyalázatosságnak, vagy a mi testünket szakítjuk el a Krisztus testétől azért, hogy a bálványokkal bujálkodjék? A legvégül hozzáfűzött oktatás pedig: ne feledjük el, hogy a mi testünk a Szentlélek temploma; hogy mi nem vagyunk a magunkéi; mert nagy áron vétettünk, s azért hordoznunk és dicsőítenünk kell Istent a mi testünkben, minden külső megtartóztatásra vonatkozik. Vajon hát feltűnik-e Isten dicsősége a mi testünkben, ha az a szentségtörések szennyében hempereg? Hát megőrizzük-e Isten templomának fölséges szentségét, hogyha illetlen és istentelen szertartásokkal szennyezzük be? De ha más tekintetben némileg szigorúan int is bennünket Pál a kötelességteljesítésre leginkább abban a dologban összpontosítja minden szigorúságát, amikor arra inti a keresztyéneket, hogy hitüknek az emberek előtt való megvallása alkalmával semmi olyan gyalázatos dolog se legyen bennük látható, ami a helytelen szertartások használatából származik. Leginkább pedig két bűnnek, ti. Isten meggyalázásának s az emberek megbotránkozásának a felemlítésével, amely két bűn velejár a bálványimádás minden színlelésével, vagy bármi okból való utánzásával, rettent el ettől bennünket. Isten nevének és tiszteletének a megszentségtelenítésére vonatkozólag ezek az ő szavai (1Kor 10,14–21): „Azért szerelmesim, távoztassátok el a bálványimádást (hogy az „imádás” szó alatt az istentelenek szent ténykedéseinél használt összes külső szertartásokat értette, az hamarosan kinyilvánul a következőkből); úgy szólok hozzátok, mint tudósokhoz; ítéljétek meg ti, amit mondok. A hálaadásnak pohara, melyet megszentelünk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? S a kenyér, melyet megeszünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy kenyér és egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan egy kenyérből eszünk. Tekintsétek meg a test szerint való Izraelt: Akik az áldozatokból esznek, nincsen-e közük az oltárhoz? Mit mondok azért, hogy a bálvány valami volna-e, vagy a bálványoknak áldoztatott volna-e valami? Sőt azt mondom, hogy amit a pogányok áldoznak, az ördögöknek áldozzák s nem az Istennek, nem akarom pedig, hogy ti az ördögöknek közösei legyetek. Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei”. Először emlékezetükbe idézi, hogy mily közel van hozzájuk éppen ez a Krisztussal való közösség, s hogy az ő testében és vérében való egyesülésnek, minél jobban hozzácsatolta ez őket a Krisztushoz, annál inkább vissza kell tartania a bálványokkal való minden érintkezéstől. A külső szentségek pedig olyanok, mint valami kötelékek, melyek által ők összefüggnek az Úrral: ugyanez tehát ellenkezőleg történik azokkal, kik a tisztátalan szertartásokba keverednek azért, hogy ezek által a bálványok társaságához szegődjenek és csatlakozzanak. Azután minden kifogásnak elejét veszi, midőn azok ellenvetését támadja, akik azt hozhatnák fel ürügyül, hogy a bálvány semmi, s ezért a bálványoknak áldozott hús semmiben sem különbözik a közönséges hústól. Ezt magának a húsnak a lényegét illetőleg megengedi ugyan, de azt mondja, hogy más azoknak az embereknek a vélekedése, kiknek ítéletét a szemeik előtt levő cselekedeteinkben tekintetbe kell venni. Azok pedig, kik a bálványoknak áldozott húst megeszik, bizonyítékot szolgáltatnak a tapasztalatlanok tévelygésének, amelyből ezek azt következtetik, hogy ők ily módon áldoznak a bálványoknak, s így az emberek szeme láttára meggyalázzák az Istent. Azután még azt a kemény mondást is odateszi, hogy oly nagy különbség van Krisztus és az ördögök asztala között, hogy az egyikről le kell mondania annak, ki a másikról valamit megízlel. Buzdítását végül a következő záradékkal végzi: Nem ingereljük-é haragra az Urat? Avagy erősebbek vagyunk-e ő nála? Hiszen oly nagy az ő ereje, hogy semmiféle bűnös cselekedetet sem üldözhet erősebben és majdnem azt mondhatnám, tragikusabb módon, mint ahogy üldözte azt a tettetett babonáskodást, amely sokak véleménye szerint ma sem tartozik a legcsekélyebb bűnök közé. Másutt meg így beszél Pál apostol (2Kor 6,14–16): „Ne szerkesztessetek a hitetlenekkel felemás igába. Mert micsoda társasága vagyon az igazságnak a hamissággal? És micsoda egyesülése vagyon a világosságnak, a setétséggel? És micsoda egyessége vagyon Krisztusnak a Béliállal? Avagy micsoda egyezése vagyon az Isten templomának a bálványokkal? Mert ti az élő Istennek templomai vagytok, mint az Isten mondotta (3Móz 26,11): „Mivel őbennük lakozom, és bennük járok, és leszek az ő Istenük, és ők lesznek az én népem”. Azt nem akarja, hogy a keresztyének a hitetlenekkel való minden összeköttetéstől annyira borzadjanak, hogy semmiféle polgári érintkezés, semmiféle közlekedés se legyen köztük, s a hitetlenekkel még szóba se álljanak. Mert – mint ő maga mondja – (1Kor 5,10) különben ki kellene menni ebből a világból; nem engedi meg azonban, hogy valami olyan egyességbe menjenek velük, mely a hívőket ezek babonáinak utánzására indítaná. Azután hozzá teszi még Ézsaiás (Ézs 52,11) ezen tanúságtételét: „Azért menjetek ki őközülük és szakasszátok el magatokat azoktól, mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek”. Ezzel nem azt parancsolja az Úr, hogy a hitetlenek testeitől valami nagy térség által legyenek messzire elválasztva, hanem azt, hogy azok szennyes szertartásaitól különítsék jól el magukat. Annak pedig, amit akár önmagától, akár máshonnan tesz hozzá a próféta szavaihoz, hogy ti. csak akkor fogad el az Úr bennünket, akkor mutatja magát Atyánknak, s ismer el minket fiainak és leányainak, nagyon is meg kell rendítenie bennünket, mert ha az ő parancsa ellenére is nem tartózkodtunk teljesen a tisztátlan dolgok érintésétől, megérdemeljük azt hogy bennünket elvesszen és elűzzön. A felebarátunk megbotránkoztatásáról gyakran beszél másutt is, de bőségesen szól róla a korinthusbeliekhez írt első levelében, következőképpen (1Kor 8,4–7): „A bálványáldozatok evésére nézve, tudjuk, hogy a bálvány semmi a világon és hogy nincsen más Isten, hanem csak egy; mert noha sokan vannak olyanok mind a földön, mind az égben, kik isteneknek neveztetnek, mindazáltal nekünk egy Istenünk vagyon, amaz Atya, akitől mindenek vannak, s mi is őbenne vagyunk, s egy Urunk a Jézus Krisztus, ki által mindenek vannak, s mi is őáltala; de nem mindenekben vagyon ez a tudomány”. Itt is egy előleges fogalomból indul ki, amellyel azokat, kik benső lelkiismereti ártatlanságukra való hivatkozással keresnek kibúvót, az ilyen menedéktől megfosztván, őket azon emberek vélekedésére utalja, akiket, mint cselekedeteiknek tanúit, hasonló merészségre csalogatnak. S ezek merészelnek is, nem azért, mintha belátnák, hogy ez meg van engedve, hanem azért, mivel látják a példát, melyet utánoznak, bár az ellenkező részről ingadozik, sőt rosszallását fejezi ki a lelkiismeret meggyőződése. Vedd tehát észre, hogy ezzel az egy ellenvetéssel mily szigorúan megsemmisít minden olyan ürügyet, ami a mentegetőzésre alkalmas volna! A bálványimádás bizonyos neme és színlelése volt az, ha valaki a bálványok tiszteletére rendezett vendégségen részt vett. Mégis megjelentek azokon a hívők közül néhányan azon ürügy alatt, hogy Isten tiszta és szent teremtményeit eszik, amiket ha ezerszer feláldoznak is a bálványoknak, mégsem lehet az ilyen szentségtörő áldozással beszennyezni, mivel a bálvány nem egyéb, mint a tudatlanok ostoba csinálmánya. Az apostol, hogy ezt a gyönge kifogásukat megdöntse, azt a furfangos körültekintést ostorozza, amely miatt a testvérekkel nem törődnek, elhanyagolják őket, és csakis önmagukra gondolnak. „Az értelem – úgymond – felfuvalkodtat, a szeretet azonban épít. Ha pedig valaki azt hiszi magáról, hogy tud valamit, az ilyen ember még semmit sem tud úgy, a mint kellene tudni.” Elismeri ugyan az apostol, hogy a bálvány semmi, de ezzel szemben odaveti azt, hogy a bálványok tisztelete már valami, s az ebben való részvételre ők adják a példát a tudatlanoknak. Nincs meg – úgymond – mindenekben a tudomány. De némelyek a bálvány felől való lelkiismeretüknél fogva bálványáldozat gyanánt eszik azt, és az ő lelkiismeretük, mivel erőtelen, megfertőztettetik. S ha valaki azt, akinek értelme van, a bálványok lakomájánál látja ülni, vajon annak a lelkiismerete, mivel erőtelen, nem bátorodik-e az evésre? És a te értelmeddel a te erőtelen atyádfia, akiért a Krisztus meghalt, elvész-e? S mikor így vétkeztek az atyafiak ellen és sebesítitek az ő erőtelen lelkiismereteiket, a Krisztus ellen vétkeztek.” Olyan ez, mintha ezt mondaná: Hogy a pogányoknak az ő isteneikre vonatkozó összes meggyőződéseit haszontalan és ízetlen koholmányoknak tartjátok (aminthogy tényleg azok is), azt egyedül magatokat tekintve okosan teszitek: hogy azonban nyíltan olyasmit fitogtattok, ami a hamis istenek tiszteletéhez tartozónak látszik, azt sokaknak a veszedelmére teszitek. Mert az ilyen látványnál jelenlevő tudatlan és egyszerű emberek, minthogy ők nem jutottak a ti tudásotokkal egyenlő értelmiségre, hogy belátnák, hogy a bálványok semmik, rólatok pedig látják, hogy a bálványoknak szánt áldozatokban részt vesztek: lelkükben mire is gondolhatnának másra, mint arra, hogy ti a bálványok tisztelői vagytok, és így a ti példátok buzdítja olyan cselekedet elkövetésére, amit lelkiismeretük bíráskodása mellett kárhozatosnak tartanak? Azért ezzel az általatok mentségül felhozott tudással nem foglalkozom, mert ez amily mértékben veszedelmes az atyafiakra és anyagot szolgáltat a tévedésre, épp oly mértékben méltatlan is a keresztyén emberekhez. Sőt azért az istentelenségért is, mit a tudatlanok a ti utánzástok végett elkövetnek, mivel a ti hibátok idézi azt elő, nektek kell felelni. Most már hát eléggé világos, hogy ha a hit nyilvános megvallására vonatkozó kötelezettségnek nem is tartozik minden keresztyén ember eleget tenni, mégis van valami magán vallomástétel, amely kivétel nélkül minden keresztyén embertől megkívántatik, hogy azonban ennek minő határok között kell mozogni, azt éppen nem lehet megállapítani. Mivel ezen vallomás megtételére nincs mindenki egyforma kegyelemmel megáldva, s mivel okot jó részben a véletlen ad rá, ami pedig nem minden emberre egyenlő, azért kétségkívül annyira kell terjednie, hogy benne semmi olyant ne mondjunk, vagy ne tegyünk, ami hitünk igaz voltához méltatlan, vagy vallásunk tisztaságával ellenkezik. Erre a vallomástételre, amennyire az apostolok irataiból, részben pedig a régi történelmi művekből hozzávethetünk, igen szép példák vannak az első jól rendezett és jó erkölcsű egyházakban. Amint ugyanis nem olvashatjuk az azon korbeli hívőkről, hogy vallásukról az utcákon vagy nyílt tereken szónokoltak volna, s amint olvassuk róluk, hogy keresztyén voltukat eltitkolták azok előtt, akiknek azt elárulni veszedelmes lett volna, úgy viszont nem kisebb buzgalommal ügyeltek arra, hogy vallásuk ellenére semmit se tegyenek, s hogy színlelésből magokat ne mutassák másoknak, mint keresztyéneknek. S valóban, hogy mire becsüli az Úr azokat, kik hitüket, mellőzve minden vallomást, a szívükbe zárják, észrevehetjük azon mondásból, mellyel az evangélista jellemzi őket (Ján 12,42): „Sokan – úgymond – a főemberek közül is hivének benne, de a farizeusoktól való féltükben nem vallják vala, hogy a gyülekezetből ki ne vettetnének. Mert inkább szerették az emberek dicsőségét, mint az Isten dicsőségét”. Ó, veszedelmes dicsőségvágy! Ha ugyanis az emberek gyalázatosságainál kell kezdeni azt a dicsőséget, aminek Istennél nézünk elébe, akkor majd mi vár azokra, akik inkább az emberek, mint Isten helyeslésével akarnak találkozni?! És ha az Úr az ő mondásában kijelentette, hogy a jövőben elvesztik életüket azok, kik a jelenben meg akarják tartani azt (Mát 10,39, Luk 9,24), mennyivel jobban áll ez a dicsőségre, amit sokkal könnyebb elveszteni, mint az életet? Továbbá, ha kijelentette az Isten, hogy őt azok szenteljék meg (Ézs 8,13), akiket Ő az ígérete szerint meg fog szentelni, minő reményekkel mernek lenni önmaguk iránt azok, akik az ő megszentelését nem méltatják annyira, hogy azért legalább a saját véleményüknek némi kis megcsonkítását adják cserébe? Ami pedig ezen megvallást illetőleg tulajdonképpen ide tartozik, arra vonatkozólag minden vitán fölül áll az, ami az Úr igéjének kétségtelen szavaiból világosan kimutatható, hogy ti. nemcsak szóbeli elesküvéssel lehet azt megsérteni és megingatni, hanem minden istentelen babonának a külső színlelésével és az igaz vallás bármiféle megszentségtelenítésével is. Ezért annak, aki a jámborságra való őszinte buzgalommal van eltelve, nemcsak nyelvét kell megtartóztatnia az istentelen szavaktól, hanem testének minden részét is minden szentségtörő szertartástól.

De mivel (mint föntebb mondtuk) igen sokan, akik éppúgy, mint mi, elismerik, hogy a keresztyén vallásosság elpusztul és megsemmisül, ha a bálványok utálatosságaiból valami hozzákeveredik, a pápisták szertartásairól azonban (amelyek szentségtörők ugyan és istentelenek, de mint mondják, mégis Isten és nem a bálványok nevét viselik magukon) azt hiszik, hogy nem kell manapság tőlük úgy borzadni, mint hajdan a pogányok szertartásitól: ezeknek a téves véleményét meg kell itt cáfolnunk és ígéretünknek megfelelőleg egybevetvén a mai viszonyokat azon régi idők állapotával, melyekben a Szentírásból általunk előbb felhozott mondásokat írták, ezen egybevetésből ki kell mutatnunk, hogy a pápisták egyes szertartásai éppen annyi átokra méltó dolgot foglalnak magukban, mint amennyit egykor a bálványok némely förtelmességei magukba foglaltak. Arról a különbségről, amit ők felhoznak, majd később beszélünk; így aztán előbb megegyezünk egymással abban, amit én mondok, hogy soha a pogányok babonáiban sem volt átkosabb szentségtörés, vagy olyasmi, ami a valódi istenfélelmet jobban elnyomta vagy nagyobb gyalázattal illette volna, mint mostanság némely dolgokban, mik a pápa uralma alatt mindenfele láthatók. Ha azonban valamikor megadja az Úr azt, hogy az egyházak, melyeket az ámítások főpapja álnokságával megrontott, teljesen megtisztulnak, az lesz a leghelyesebb eljárás, ha mindazt, ami az ő tanításából származott, gyökerestől kitépik és (amint mondani szokták) egy tollvonással kiigazítják. Némelyek azonban ezek közül éppen nem olyanok, hogy te azokat ideiglenesen is megtűrhetnéd, és másokkal együtt valamit is végezhetnél bűn nélkül. De itt nagy körültekintésre és figyelemre van szükség, hogy így a kifogás alá nem eső dolgokat meg tudjad különböztetni azoktól, amelyek Isten igéjével világosan ellenkeznek, és mintegy homlokukra sütve hordják a nyilvános istentelenséget. Ezt az egész dolgot azonban jobban szemeink elé állítják és rövidebben megmagyarázzák a példák! A húsevést a vallás nevében megtiltani s ezen tilalommal a hívők lelkiismereteit lekötelezni egyenesen zsarnoki, sőt, mint az apostol mondja (1Tim 4,3), ördögi cselekedet volt. Igen, de mivel az Úr engedelme folytán szabadságunkra van hagyva, hogy eszünk-e mindennap húst, vagy egész életünkön át tartózkodunk attól, semmi sem tiltja meg, hogy az ismert napokon ne tartóztassuk meg magunkat. Hát miért nem szabad némely napokon az, ami különben mindig szabad? Így bűn nélkül hajolsz meg a bűnös uralom előtt, csak akaratod legyen arra, hogy beleegyezel a hozzá nem értő emberek tudatlanságába, s nem arra is, hogy lelkedet a hagyományok ismert bilincseibe vered. Eltiltani a házasélettől azokat, kiket a testi mértékletlenség gyötör, épp ily zsarnoki cselekedet; és bár a szerelem fullánkja bántson is téged, mégsincs ugyanolyan alkalmad az engedelmességre, mivel az Úr a hitvestől való tartózkodást nem bízta tetszésedre úgy, mint a húsételektől való tartózkodást. A nálatok szokásos szertartásokra vonatkozólag tehát, amik tulajdonképpen okot adtak erre a fejtegetésre, azon időre, míg ott tartózkodol, miheztartás végett azt a célt tűzöm eléd, hogy az olyan szertartásokat, amelyek semmiféle istentelenség által nem tűnnek fel, kellő meggondoltsággal és tartózkodással ugyan, de mégis, ha a szükség úgy kívánja, bátran és nyugodtan végezheted, úgyhogy könnyen kitűnjék az, hogy te sem az utánuk való vágyakozásban, sem az azoktól való tartózkodásban nem vagy babonás. Azokat a szertartásokat azonban, amelyek akár a legkisebb szentségtörés jelével vannak is beszennyezve, úgy kerüld, mint a mérgeskígyót, mert tényleg puszta érintésüket tekintve is veszedelmesebbek bármely kígyónál; s erősen bízom abban, hogy erről meg tudlak téged győzni. Ez utóbbiak közé sorozom a képek imádását, a kenet felvételét, a búcsúlevelek vásárlását, a gonosz szellemek kiűzése végett a szentelt vízzel való meghintést, s más ilyen kárhoztatásra méltó szertartásokat. Mert mit lehetne felhozni, ami képes volna ezeket elegendőképpen menteni, hogy mi, mint oly nagyon rossz cselekedeteket ne kárhoztassuk? Tudom ugyan, hogy vannak olyan mérsékeltebb gondolkozású emberek, akik – mint hinni szeretik – az ily kicsinyes és jelentéktelen haszontalanságok üldözésében engem nagyon is szigorúnak tartanak, de – mondom – végül is mit tudnak felhozni az én úgynevezett szigorúságom eloszlatására? Tagadni bizonyára nem merik, hogy ahol csak ott állanak tisztelet végett képek a templomokban, ott az emberek igen nagy része, sőt majdnem valamennyien isteni tiszteletben részesítik azokat, s ebben a törvény második parancsolatába ütköznek, mely a képek tisztelésének eltiltásáról szól. Szerintem nemcsak az együgyű emberek tömege, hanem a legértelmesebb, a legnagyobb szellemi tehetségekkel és tudással megáldott emberek is el vannak merülve ebbe a tévelygésbe, ezért az ő saját véleményeikre utallak téged (aminek – mint te is emlékszel rá – az apostol parancsa szerint történnie kell). Ha kalapodat a kép előtt leveszed, vagy térdedet meghajlítod azon célzattal, hogy bebizonyítsd nekik, hogy te vallásilag egy meggyőződésen vagy velük: mi mást csinálsz ezzel, mint hogy nyílt tanúságtevéssel elismered azt, hogy bálványimádó vagy? De bárhogy a fejedbe veszed is, hogy te csak az emberek előtt adod meg a képnek a tiszteletet, gondolatban mégis megsérted az egy Isten tiszteletét. Mintha bizony a te dolgod volna az, hogy tetszésed szerint oszd meg a tiszteletet a kép és az élő Isten között, s Istent, ki mindeneket lát, egész nyíltan kijátszod úgy, mintha az ő szemeit kikerülné az, amit minden ember szemei észrevesznek. Mit mondhatnék mást az olajjal való megkenésről? Erre vonatkozólag ugyanis, ha azt állítod, hogy fölvétele által semmi bűnt nem követsz el, mivel az emberek méltánytalan kívánságának eleget akarván tenni, minden lelkiismereti töprengés nélkül eltűröd, hogy csak a tagjaidat kenjék meg; én ezzel szemben azt mondom, hogy súlyosan vétkezel, ha akár a homlokodat nyújtod oda, hogy arra az ő konfirmációjukban általuk használt káromlást, hogy téged az üdvösség kenetével (chrisma salutis) megerősítenek, ráírják, akár kezeidet tartod oda, hogy rávéssék azt, amivel az ő papjaikat felavatják, és így téged az áldozat bemutatására jogosító hatalommal megajándékozzanak, akár az összes testrészeidet nyújtod oda, hogy éppoly átkozódással süssék rájuk azt, amit az ő – úgynevezett – utolsó kenetükben alkalmaznak, hogy ti. az olaj által a te bűneid elengedtetnek. Szívesen elhinném ugyan, hogy ez nem valami nagy bűn, ha éppen a saját vallomásodból nem hallanám azt, hogy még a gyalázatosnál is gyalázatosabb dolog azokat a testeket, melyek Isten elenyészhetetlen országának vannak szánva, ily rút káromlással bemocskolni, hogy így lépjenek az Úr színe elé azon a napon, melyen a dicsőség halhatatlan koronájának elnyerése végett az ő ítélőszéke elé kell állaniok. Így aki pénzbeli adományt vetett abba a kis ládikába, melyben a bocsánatos bűnöket árulják, vagy általában vett magának valamit a búcsúk és felmentések kelleténél is gazdagabb és bőségesebb kincsesházából, az aláírta ezt az istentelen kufárkodást, és mintegy szavazatának a leadásával elismerte, hogy ebbe belenyugszik. S azt az általánosan hangoztatott mentséget sem fogadom el, hogy amint a veszedelmes vadakat az odavetett konccal lehet megszelídíteni, úgy az áldozárok haragját is egy kis pénzzel, vagy néha nagyobb mennyiségű pénzösszeggel kell lecsillapítani, mert mikor nyereségről van szó, akkor annyira áhítoznak a zsákmány után, hogy bőszültebbek az éhes oroszlánnál és (ami a próféta (Mik 3,5) tanúsága szerint mindig szokása volt a hamis prófétáknak és hamis papoknak) hadat indítanak minden olyan ember ellen, aki nem vet valamit a szájukba. Tagadom, hogy ezt a mentséget el kell fogadni! Mert mit érnek azok a levelek, amelyek által te színleg a kegyelem után törekszel? Nem fennhangon hirdetik-e, hogy pénzért szerezhetsz magadnak ilyen átokkal teljes és átokra méltó bűnbocsánatot? Akik ezt megértik (pedig mindenki megérti) és látják, hogy te pénzt ajánlasz fel (pedig nem lennél azon, hogy lássák, ha magad nem akarnád), vajon azok előtt nem adod-e világos bizonyítékát annak, hogy te a búcsúkban való részesülést akarod igénybe venni és élvezni? Pedig ha ezen búcsúk rejtekeit felkutatod, azt veszed majd észre, hogy sehol sem gúnyolják ki jobban Krisztust az ő keresztjével együtt, mint itt. Végül, akik az ördögök kiűzésére a szentelt vízzel homlokukat meghintik, minő homlokuk van az ilyeneknek általában véve, hogy azt merik állítani, hogy ezt büntetlenül tehetik?! Hát mit akarnak az ilyen meghintéssel? Talán azt, hogy azzal a pár csepp poshadt vízzel arcukat a nyilvánosság előtt tisztára mossák; vagy piszkosságból játszadoznak így az emberek népes gyülekezetében? Sem egyiket, sem a másikat, sem ehhez hasonlót nem tesznek! Hanem ezzel a jellel tanúságot tesznek a nép jelenlétében arról, hogy ők az ördögűzés szentségét nem vetik meg. Így egyúttal kétség nélkül megpecsételik mindazokat a káromlásokat, mik az ördögűzéssel járnak, hogy ti. annak a víznek olyan ereje van, mely az ördögöket elűzi, a betegségeket meggyógyítja, a kísérteteket elriasztja és minden bajt megszüntet. De hogy azt ne mondhassák, hogy én rágalmakkal illetem az ő cselekedeteiket, melyek pedig távol állnak attól az istentelenségtől, amit rájuk fogok, mindig az ő lelkiismeretükre hivatkozom, hogy vajon, mikor az ilyen szertartásokat végzik, nem éppen azt akarják-e bebeszélni a népnek, amit én kifogásolok? Ugyanazt a népet teszem meg bírájuknak, melynek a nézetét itt kielégíteni igyekeznek, s nem fog akadni egy olyan ember sem, aki azt ne mondaná, hogy ő is ugyanazt vette észre. Ha pedig azt mondják, hogy igazságtalan vagyok velük, amikor ezen szabály szerint ítélem meg őket, ne velem szálljanak perbe, hanem az apostollal, mert ő ilyen szigorú.

Látom azonban, hogy sem az én beszédemnek, sem azok kifogásainak, akik ellenkezni akarnak, vége nem lesz, hacsak meg nem állapodunk egy bizonyos dolognál, amelyben félreismerhetetlenül és jobban megtekinthető az, amiről felvilágosítást akarok adni. Vegyük fel tehát példaképpen a misét, amire ha nem lehet rávonatkoztatni mindazt, amit a bálványimádásról akár a Szentírás mond, akár mi mondhatunk azért, hogy ezekkel a szertartásokkal, melyektől az én véleményem szerint oly nagyon kell tartózkodni, mint közömbös dolgokkal vissza ne élj; akkor én nem szólok. S valamennyi közül azért választom ki éppen ezt, mivel mindannyi fölött ezt az egyet részesítik oly szent tiszteletben, hogy ha a többiek mellőzésében bármiféle módon félre is vezetheted az emberek figyelmét, ez alól nem egykönnyen vonhatnád ki magadat úgy, hogy sokan szemmel ne tartanának. Ez az oka aztán annak, hogy elég sokan vannak, akik belátják, hogy mily sok rosszat foglalnak magukban a többi szertartások s ezért tartózkodnak tőlük, olyanokra azonban, akik bevallanák, hogy mily sok undorító dologgal van tele a mise szolgálata, vagy azzal teljesen szakítani mernének, csak nagyon kevésre találsz, mivel vagy a félelemtől való elvakultságukban nem látják az igazat, vagy inkább lelki csüggetegség, lanyhaság, mint észbeli tévedés fogta el őket. Amiért is úgy vélekedem, hogy ebben a fejezetben valami módon egyedül ezt a dolgot foglalom össze, hogy az erre vonatkozó és az embereket legjobban lenyűgöző képzelődés eloszlatásával a többi részekben önként egy véleményen legyen velem mindenki. Mint az elején megmondtam, tanításomat ki akarom terjeszteni mindazokra – értem a hozzád hasonló embereket, – kik megtanulták azt hogy Isten szent igéjének engedelmeskedjenek és arra figyeljenek! S hogy úgy ne tűnjék fel neked a dolog, hogy a szent mise fölsége gúnynak és megvetésnek van kitéve, fontoljuk meg hát egy kissé, hogy mit is jelent az, ha valaki a mise titkainak az elvégzésénél jelen van és imádó módjára áll ezen titkok tisztelői között! Mindenek előtt figyelmeztetnem kell mindazokat, kik Istennek legalább közepes ismeretével vannak eltelve, hogy ha nincsenek is tisztában a mise lényegével, azt, amit tudnak, mégis jól jegyezzék meg maguknak. Jó részükről látom ugyanis, hogy azért esnek el, mert ha otthon világosan végiggondolták is a mise egész erejét, mégis, midőn odajárulnak hozzá, megfeledkeznek arról, hogy mily borzalmas tragédiának lesznek szemtanúivá odamenetelük által. De hogy ne legyek kénytelen valami hosszú és messziről kiinduló értekezéshez fogni, a misében előforduló szentségtöréseket illetőleg az én „Institutiones” c. művemre utalom² az olvasókat, melyben hitem szerint – persze a mű rövidségéhez mérten – elég körülményesen kifejtettem ezt az egész dolgot és mindazt, ami ebből ide tartozik. Csak annyit mondok most, hogy egyetlen hívő figyelmet sem szabad elkerülni annak, hogy maga az „áldozat” szó (amint azt az áldozópapok értik) Krisztus keresztjét teljesen megsemmisíti, és az ő szent vacsoráját, melyben halála emlékét megszentelte, felforgatja. Mert – amint tudjuk – Krisztus halálát is megfosztjuk a dicsőségétől, ha azt egyetlen és örök áldozatnak nem tartjuk; és ha van még más áldozat is, akkor egészen összeomlik és alapjában megrendül a Krisztus vacsorája: amely nem egyéb, mint annak az egyetlen áldozatnak a bizonyítéka és mintegy megpecsételése. S ha ez a két dolog, ami oly szoros összefüggésben van a misével, hogy attól semmiképp elválasztani nem lehet, csak magában volna s ezekkel akarnám előtted a misében való minden részesedést átkosnak feltüntetni, mit tehetnél mást, mint hogy velem egyértelműleg megutálnád azt? S ugyan miért? Vajon hát te, akinek semmi másban nem szabad dicsekedni, mint Krisztus keresztjében, mikor azt látod, hogy összegyülekeznek azok, kik összeesküdtek az ő dicsőségének kioltására, s az általa adott bizonyíték felforgatására és megsemmisítésére, társul szegődnél hozzájuk? Pedig ha igazságos szemekkel akarjuk nézni a dolgot, mire vállalkoznak másra azok, kik önmagukat a misében való bármiféle részesedés által lenyűgözik mint ilyen összeesküvő társaság alakítására? Van azonban még egy harmadik dolog is, amelynek, minél nyilvánosabb, annál mélyebb hatással kell lennie a jámbor lelkekre: s ez az az istentelen bálványimádás, mikor azt képzelik, hogy a kenyér istenséget ölt magára, s mint Istent imádás végett magasra emelik és felemeltetvén mindnyájan imádják. Oly borzalmas és oly gyalázatos dolog ez, hogy az ember, ha nem látná, alig hinné el: de hát annyira ismeretes mindenki előtt, hogy bizonyítékokra épp nincsen szükség! Mondom a kenyeret Istenként mutogatják, imádják és hívják segítségül; szóval valóságos Istennek hiszik, amit pedig soha semmiféle pogány nép sem hitt az ő bálványképeiről. Ne is zúgja itt én ellenemben senki se azt, hogy nem a kenyeret, hanem a Krisztust imádják, aki a kenyér helyébe lépett akkor, mikor a törvényes szertartással a kenyeret megszentelték. Ha megengednők is azt, hogy ez összeegyeztethető a Krisztus szent vacsorájával – pedig éppen ezt nem fogadjuk el, – mégis éppoly kevéssé tartozik ez a misére, mint a pontifexek³ ebédeire, vagy a saliusok⁴ lakomáira. Ha meg tudnánk egyezni azon, amin valóban meg kellett volna egyezni, hogy az Úr az ő titokzatos vacsorájában nem imádás, hanem megevés végett adja nekünk a testét és hogy nem az ő természetes jelenlétét, amelyet arra az egy helyre kellene korlátozni, hanem a lelki jelenlétét ígéri, amelyet semmiféle térség vagy távolság nem határolhat; vagy ha jobban tetszik: nem testének a természetéről, hanem a hatékonyságáról és erejéről mutatja meg az Úr, hogy ott jelen van és meg van határolva, akkor éppen ebben a vacsorában ne legyen meg ez a kétség.

Mivel azonban ezt nem mindenki képes észrevenni, hogy valaki azzal ne ingerkedjék, hogy én egy általánosan elismert és kétségtelen dolog helyett kétes és vitás dolgot teszek a magamévá, ezzel a résszel tovább nem foglalkozom. Nem bánom, hát legyen jelen Krisztus az ő vacsoráján a maga valódi és természetes testében, érintsék meg őt kezeikkel, rágják meg fogaikkal, nyeljék le torkukkal, legyen ott az ő istensége is úgy, amint kimondhatatlan módon a maga testében lakozott, amely istenséget kelljen is, szabadjon is imádni (bár erről a két dologról egy más helyen bőségesen kimutattam, hogy a legnagyobb haszontalanság), de ha ezt a két dolgot megengedjük is, mégis mi származik ebből a Krisztus vacsoráján kívül a kenyér darabkára? Ha ugyanis az Úr azon hívőknek, kik az ő halála emlékét jámbor tiszteletben tartják, saját testét adja eledelül a kenyérben, ebből nem következik rögtön az is, hogy ezt a tisztátalan áldozárokra bízza azért, hogy amikor nekik tetszik, megöljék és feláldozzák, hacsak tán azt nem gondoljuk, hogy abban az avas olajban olyan erő van, amely minden vele bekent kezet ügyes művésszé tesz, a Krisztus alakításában; vagy azt nem hisszük, hogy az áldozár személyének olyan súlya van, mint valami mennyei határozatnak és valahányszor arra határozza magát, hogy Krisztust az égből levezesse, az az ő intésére rögtön megjelenik: vagy ha Krisztus szavainak valami varázserőt nem tulajdonítunk, melynek hatása csak a szótagolt mormolás folytán jelentkezik. Arról igyekeznek bennünket meggyőzni, hogy ilyen balgaságokkal változtatják ők át a kenyeret Krisztussá. Bármit fecsegnek is hát ők ostobaságukban a hatalmukról, az áldozat bemutatására vonatkozó szándékról és Krisztus szavainak a kiejtéséről, hagyjuk, hadd legyenek velük boldogok! Mi az ígéretről, amellyel ők hamisan kérkednek, tudjuk, hogy az először kizárólagosan az úrvacsorára vonatkozik, azután, hogy a jámborok hitének, nem az istentelenek gúnyolódásának adatott. S ha ennek éppen nincs helye az úrvacsorán kívül, akkor – kérlek – minő helye lesz a misében, amelynél semmi sem ellenkezik jobban az úrvacsorával? És ha ez az ígéret hitük táplálása és megerősítése végett csakis azoknak a jámboroknak adatott, kik azt hiszik, hogy a Krisztus egyedüli áldozata, melyet Istennek, az ő Atyjának, a kereszten bemutatott, szentelte meg őket örökre: akkor hogyan teljesíthetnék ezt az ígéretet azok, akik nem is értik, s akik ennek ürügye alatt az igazság kigúnyolására gazul visszaélnek? Nyilvánvaló dolog tehát, hogy az az Isten, akit a tréfálódó pap az oltár körül ide-oda csóválgat, nem az égből származik, hanem olyan, mint amilyent a pékműhelyből hoznak ki. Most már tehát semmi kétség sincs aziránt, hogy az az ígéret, mely Krisztus testét a kenyér jegyében nyújtja a hívőknek, éppúgy vonatkozik rájuk, mint az állatokra, s éppúgy vonatkozik a misékre, mint a Bacchus tiszteletére tartott dorbézolásokra, vagy a törökök étkezéseire. Hát azok a színészies mozdulatok, melyek annyira illetlenek és rútak, hogy józan eszű és gondolkodó ember semmiképpen nem végezheti őket, vajon a Krisztusra való vonatkozásukban szerinted csak kis mértékben látszanak meggyalázni az ő szentséges szent nevét? Az ilyen színjátékot tán csak az országos bolondok tűrhetik el! Azt pedig, hogy ezekre az Urat használják fel címül, amily mértékben súlyos sérelmet ejtenek ezzel az ő szentségén, épp oly mértékben a legnagyobb méltatlankodással, vagy (helyesen mondva) semmi módon sem szabad nekünk eltűrnünk, különösképpen, mikor azt látjuk, hogy a lelki vacsorának isteni sugallatból elrendelt szertartását igyekeznek teljesen felforgatni és megsemmisíteni. Nosza hát, a misében való hit színlelésére vonatkozólag vizsgáld meg velem együtt újra, hogy minő lelkiismerettel kell jelen lenned a mise titkainak végzésénél! Először mindjárt a belépéskor szemünkbe tűnik az oltár, amely nem sokban különbözik ugyan az asztal szerkezetétől, de maga az elnevezése hirdeti azt, hogy áldozat bemutatására van szánva. Már maga ez a dolog nem egyéb káromlásnál! Látjuk azután megjelenni az áldozárt, ki azzal dicsekszik, hogy négy ujjának a megkenése őt békéltetővé tette Isten és az emberek között; aki Krisztus ígéretét, mellyel a kenyér és a bor jegyei alatt saját testét és vérét ígéri eledelül és italul az ő szolgáinak, elragadván a hívők egyházától, sőt magától az úrvacsorától is, azt önmagának és az őhozzá hasonló hóhéroknak tulajdonítja; aki Krisztus mennyei vacsoráját a mise névvel gyalázza meg, melyben ezt a vacsorát egészen felforgatják és eléktelenítik. Ott van a nép, mely ezen dolgok isteni eredetéről teljesen meg van győződve, s közéje keveredvén azt színleled, hogy te egy valláson vagy vele. Mikor közelebb jutott már az oltárhoz az a szemfényvesztő, részint mozogva, részint nyugodtan állva, elkezdi a maga színjátékát s azokat a bűvös suttogásokat, melyekkel szerinte Krisztust az égből leszólítja; melyekkel, mint azt másokkal bizonyára el akarja hitetni, az égből leszólított Krisztust az áldozatra felajánlja, s amelyekkel Istennek az emberi nemmel való kibékülését igyekszik megszerezni, mintha ő jutott volna a meghalt Krisztus helyébe. S midőn látod, hogy ezeket az egész tömeg a fönnebbihez hasonló tisztelettel fogadja, ezen tisztelet utánzása végett hasonlóvá teszed arcodat az övékéhez, amelyre pedig (mint legkisebb dolognak) az ilyen látványosságtól való legnagyobb undornak kellene felírva lennie. És még tagadják előttem, hogy az, aki a jámborság ürügye alatt hallgatja a misét, bensőleg bármit súgjon is a lelke Istenről, mégis elismeri az emberek előtt, hogy ő ugyanannyi szentségtörésben részes, mint amennyit a misében elkövetnek? S íme, végül ezt a bálványt, amely testi alakját tekintve kicsike, s külszínre hófehér, de amely minden bálványok között a legeslegveszedelmesebb és legvisszataszítóbb, a magasba emelik, hogy a szemlélők lelkét babonával telítsék el. S midőn elbódultan mindenki leborul ezelőtt, reá fordítván tekintetedet, te is tiszteletteljesen borulsz le előtte. Mily elvetemült is a mi arcátlanságunk, ha azok közül, miket a Szentírás a bálványimádás ellen felhoz, az így rajtakapott és megcáfolt misére vonatkozólag bárminek az elengedését is kérjük! Vajon hát másféle neme-e ez a bálványnak, mint az, melynek imádásától a törvény második parancsa eltilt bennünket? És ha nem más, akkor miért gondoljuk kisebb bűnnek ennek az imádását, mint azét a babiloni szoborét, amelytől pedig a fönnebb említett három zsidó férfiú jobban irtózott, mint a haláltól és a legkegyetlenebb halálnemtől? Ha a pogányok közönséges és bárminemű babonájáról azt mondja az Úr, hogy abban olyan tisztátalanság van, amelyet érinteni nem szabad, ki akarna akkor a szennyek oly nagy halmazában, mint amekkora itt van, fetrengni? Ha pedig az apostolnak mindazon mondásait, melyekkel a bálványimádás ellen kikel, összefoglaljuk ebbe az egy mondásba, hogy nem lehetünk részesei a Krisztus és az ördögök asztalának, ki tagadhatná, hogy ez a misére vonatkozik, melynek oltára elpusztulván, a Krisztus asztala új erőre kap; melynek lakomája elkészül, ha Krisztus asztalának lakomája meghiúsul, elfecsérlődik és beszennyeződik; melyben Krisztust meggyalázzák, az ő halálát kigúnyolják, s Isten helyébe az átkos bálványt teszik? S nem restelljük ezt az ördögök asztalának nevezni, ahelyett, hogy amint ily szokatlan nagy istentelenség megérdemli, valami új nevet gondolnánk ki, amely, (ha ugyan lehetséges) valami utálatosabb dolgot fejezne ki? S valóban nagyon csodálkozom, hogy hogyan juthat eszükbe azoknak az embereknek, kik nem egészen vakok, tűnődni azon, vajon a misét az ördögök asztalának kell-e nevezni, amelyről világosan látják, hogy ennek felállítására és megterítésére az ördögök minden mestersége, ravaszsága és seregei egyesülnek.

Mások ismét új kifogásokkal lépnek elém. Néhányan ugyanis azok közül, akiket valamikor, amikor még a tévelygések közös útvesztőjében bolyongtak, a pápás papság olajával kentek be, még most is a régi óljuk piszkaiban fetrengnek, és bár teljesen meg vannak győződve a Krisztus egyedüli és örök papságáról, Isten ezen jótéteményéről, mégis hozzáfognak az áldozat bemutatásához, s azt követelik, hogy ezt büntetlenül tehessék. Igazán szemtelen kívánság az, hogy engedtessék meg nekik a mise bemutatása, melynél a keresztyén embereknek még csak jelenléte ellen is a legerősebb okokkal küzdök már régóta. Mindazonáltal érdemes meghallgatni, hogy a mi érveink alól való kisiklás végett minő ravaszkodáshoz fordulnak, és érdemes ezt meg is cáfolni! Mivel – mondják ők – sem a Krisztus feláldozására vonatkozó szentségtörő szándék, sem az ostoba vélekedés, hogy a kenyér Istenné változik, sem azok közül a babonák közül, melyek a misét istentelen dologgá teszik, semmi sincs meg a mi lelkünkben, azok a külső szertartások, amelyek végrehajtásával a tudatlanok méltánytalan követeléseinek vagyunk kénytelenek eleget tenni, nem valami nagy fontosságúak, s nem is állhatnak útjában annak, hogy a mise helyett az Úr szent vacsoráját gyakoroljuk. Szerfelett fonák önfejűségre mutat az, hogy a misét csak a szertartások külső álarca és a jelentéktelen bohóságok szerint mérlegeljük s nem a gonosz vélekedések és szentségtörő hazugságok szerint amelyekről pedig mindnyájan elismerjük, hogy ezeken alapszik a mise istentelen volta. Ha tehát nem habozunk is az Úr vacsoráját az áldozat szó elhagyásával s az összes hiábavaló babonák megszüntetésével gyakorolni úgy, amint korunk romlott szokásai közt lehetséges, mégis igen méltatlan dolog volna bizonyos jelentéktelen és kicsinyes ceremóniákat roppant nagy bűnök gyanánt üldözni. Ha pedig ezzel szemben valamelyiküknek azt mondom, hogy magának az úrvacsorának is megvannak a saját szertartásai, melyeket semmi szín alatt sem szabad elhanyagolni, mivel egyrészt a mennyei mester rendelte, másrészt pedig úgy rendelte őket, hogy azok az ő vacsorájának tulajdonképpeni és valódi jegyei legyenek, amik ha megsemmisülnek, azt már felismerni se lehetne: erre azt feleli, hogy ő éppen ezen mester engedelmével merészelte ezt a nem tudom micsodát, mely az úrvacsora minden jegyéből ki van vetkőztetve és el van éktelenítve, s inkább színi előadáshoz, mint valami isteni titokhoz hasonló, úrvacsorának nevezni. Tagadom azonban, hogy az Úr vacsorája volna az, melynek lelki lakomájához nincsenek a gyülekezetben jelenlévő összes hívők meghíva, és csakis azt ismerem el annak, melyben a kenyér és kehely szent jegyeit az egyház elé állítják, az ígéreteket, amelyek megpecsételésére adatott, kimerítően előadják, és az Úr halála által nekünk szerzett kegyelmet is hirdetik. Tudsz-e te ezek közül nekem egy mákszemnyit is, és nem inkább ezekkel teljesen ellenkező dolgokat mutatni a misében? Te tehát Isten nevével jelölnéd meg az emberek ostoba vakmerősége által kigondolt dőreséget, vagy ráadnád az úrvacsora nevet azokra a nyegle játékokra, melyekben annak még csak a nyoma sem látszik? Szóval, te az ördögi mise neve alatt jeleníted meg az Úr asztalát? Meg vagy te győződve arról, hogy amibe az Úr halálát gyalázatosan átviszed, abban az ő vacsoráját tiszteled, mely által kifejezetten az ő halálának magasztalására buzdít bennünket? Amit te magadban csendesen mormogsz, azt senki sem hallja. S mikor te egész testi tevékenységeddel nyíltan hirdeted, hogy az, amit csinálsz, áldozat, vajon hát annyit tesz-e ez, mint hirdetni az Úr halálát, amely hiábavaló volt, ha hagyott hátra helyet más áldozatoknak is? – S hogy miért nem zárom el az utat egyszerre az ő összes mókáik előtt, ami pedig könnyű dolog volna? Azért, mert ők tudják, hogy a nép, melyet az ő színjátékuk szemlélőjeként odabocsájtanak, az áldozat ünneplésére jött össze. Ez előtt aztán, hogy végrehajtják-é, vagy sem, azt az áldozatot, melyet vár, az éppen nem tartozik a dologra: bizonyára végrehajtják, mivel azt akarják, hogy higgyen az áldozatban. Látják róla, hogy kész azt a szégyenletes bálványt imádni, s imádás végett ők maguk saját kezeikkel azt kimagasló helyre állítják, mintha ugyanazokat a kezeket kiterjeszthetnék az élő Isten felé, és fölemelhetnék egyúttal a bálványnak a bálványimádó nép elé helyezése végett, hogy azzal bujálkodjék. Nem mondom itt azt, amit ha mondanék, nem tudom, meg lehetne-e őket elég jól cáfolni: hogy az istenfélelem legkisebb szikrája sincs meg azokban, kiknek kezei az annyira istentelen gyalázatosság hordozására szolgálnak, kiket legalább vállalkozásaik közben cserben nem hagy minden erejük, s kiknek nem reszket és inog minden tagjuk a borzalomtól; csak azt az egyet mondom, amit ezentúl majd tagadni nem tudnak, hogy az az út, amelyen, mint ők mondogatják, az úrvacsorájához jutnak, annyira távol van a hozzája való közeledéstől, mint amily mértékben távol áll egymástól az a két dolog, hogy valaki az Isten dicsőségének buzgó munkálója s lelkes hirdetője legyen és ezzel egyszerre a szentségtörések elkövetésében vezetőnek, elöljárónak és főnek mutassa magát. Nagyon kérem egyúttal a többieket is, akik (ha valaki szemrehányást tesz nekik, mert elmennek a misét meghallgatni) azt szokták felelni, hogy ők, ha jelen vannak is a misén, nem törődnek azzal, hogy mit fecseg az áldozár önmagában, hanem a misét csak jegynek veszik, mellyel éppúgy, mintha az Úr szent vacsoráján volnának jelen, az ő halálára való emlékezésben gyakorolják magukat; – mondom – nagyon kérem az ilyeneket, hogy a jövőben inkább semmivel se mentsék magukat, semhogy ilyen nyomorúságos kifogáshoz forduljanak. S remélem, hogy nem is fogják többé ezt felhasználni; különösen ha lelkükben jól megfontolják, hogy mily sokféle okból képtelen dolog az, hogy Krisztus halálának emlékévé tegyük a misét, amely az ő haláláról való teljes elfeledkezésnél is gonoszabb emlékezést kelt az emberek lelkeiben (mivel ez a Krisztus minden erejét megsemmisíti és tönkreteszi, s mivel ezen kívül éppen Krisztusra nézve a legnagyobb gyalázattal van összekötve) s az is, hogy azt mondjuk, hogy reánk nézve az úrvacsorát majdnem helyettesíti a mise, mikor ebben annyira távol vannak az Úr halálának hirdetésétől, hogy azt majdnem esküvel tagadják meg. Először ugyanis a misére vonatkozólag bárhová tekintsenek, mit láthatnak olyant, ami a Krisztus örök megszentelését, igazságát s az ő egyedüli halála által szerzett megváltást juttatná eszükbe; ami azt tanítaná és mutatná, hogy Krisztus az egyetlen pap minden társ nélkül; ami bizonyságot tenne arról, hogy az ő halála által beteljesedett minden, ami a mi üdvösségünkre szükséges? Azután azon mondásukkal, hogy majdnem annyi hasznuk van ebből, mint az úrvacsorából, bőséges bizonyságát adják annak, hogy ők a misénél legkevésbé sem gondolnak arra, hogy Urunknak Krisztusnak a dicsőségre vonatkozó elismerést megadják, amire az úrvacsorában határozott szavakkal hívják fel a hívőket.

Arra a különbségre vonatkozólag pedig, melynek látszatával a mostani bálványimádást attól a régitől általában elkülöníteni igyekeznek, bár – hitem szerint – a jóravaló embereknek teljesen eloszlott már minden kétsége, vizsgáljuk meg mégis, hogy milyen ez a különbség, mivel megígértük, hogy azt meg fogjuk tenni, és tán egyesek makacsságának a megtörésére is hasznos lesz. Annak – mondják ők – hogy miért parancsolta meg az Úr hajdan oly sok átok alatt az ő népének azt, hogy valamiképpen a pogányok babonáiba ne keveredjenek, az oka az volt, hogy az a bálványok iránt tanúsított tisztelet, melyet a hamis isteneknek nyilvánosan megadtak, az istenség iránt való tiszteletet is átvitte az igaz Istenről a bálványokra: a világ ugyan manapság is éppoly förtelmes babonaságban őrjöng, majdnem éppen oly együgyű és ostoba szertartásokkal oktalankodik, a különbség mindazonáltal az, hogy bármilyenek legyenek is ezek a szertartások, mivel mégis Isten nevét viselik, s mivel az ő tiszteletére vannak szánva, ha valaki ezeket minden fonák babonától megtisztítva és megszabadítva használja, az semmit sem fog elvenni az Isten igaz tiszteletéből. Ha azokról a közepes szertartásokról mondanák ezeket, melyeket a tanítás végett nemrégiben közömböseknek neveztem, akkor nem kelnék ki oly hevesen az ő vélekedésük ellen. De mivel azokat a szertartásokat is elfogadják, melyek nyilvános istentelenség és Isten el nem tűrhető meggyalázása által tűnnek ki, a Szentírásból vett néhány példával mutatjuk majd meg, hogy mily botorul okoskodnak! Ki vonná kétségbe, hogy az a rézkígyó (4Móz 18,21), melyet rendeltetésének, amiért Mózes öt készítette, betöltése után később is megőriztek, hogy örök emléke legyen minden időkben az isteni jótéteménynek, midőn az utódok helytelenül utánozván elődeiket, azt tisztelni kezdték, mindig megtartotta a legtisztább vallásosság színezetét, és hogy mindenfelé elterjedt és elhatalmasodott az a hiedelem, hogy ez a leghatalmasabb Isten képe, melyet az ő dicsőítése végett imádni kell? S hogy ha a zsidók közül, akikről az Úr nem tűrte el akkor, hogy oly nagy vakságba süllyedjenek, bárkiről is azt mondanák az írások (2Kir 18,4), hogy távol minden babonától, csak azért hajtotta meg térdét a bálvány előtt, hogy a nép nyilvánvaló esztelenségéhez alkalmazkodjék: akkor azt hiszem, nem akadna közöttük olyan ember, aki rögtön meg ne utálná ezt a színlelésből eredő gonoszságot, amely valóban méltó is volna az összes jámbor emberek közös utálatára. És ha nem hízelgünk magunknak, akkor éppen oly bűnt követünk el a kenyérhaj előtt való meghajlással, mint amekkorát annak idején elkövettek azok, kik a kígyó előtt hajoltak meg. Hát aztán még, mikor Áron az általa öntött aranyborjút Izrael népének megmutatta (2Móz 32,4) és gúnyosan mondta, hogy ezek azok az Istenek, melyek kihozták őket Egyiptom földjéről, vajon ő komolyan hitte ezt? Igen, hitte az Istent, akit mint az ő megváltójukat és csak nemrég visszanyert szabadságuk védelmezőjét nem tagadtak meg, hanem a borjú képében látni akartak, mivel nem bíztak abban, hogy közel van hozzájuk, ha saját szemeikkel nem szemlélhették őt. Mikor tehát Áron az ünnepi áldozatot kihirdette, nem vonakodtak, nem igyekeztek azt maguktól elhárítani, hanem azt a tiszteletet, melyet az élő Istennek akartak megadni a borjú előtt, mint az ő képe előtt rótták le.⁵ Távolítsanak el tehát tetszésük szerint minden babonát mindkét részről, azért bizonyára nem mondhatják azt, hogy helyesebben, vagy tűrhetőbben cselekedtek, mikor ez előtt a borjú előtt borultak le, mint ha az egyiptomi bika⁶ előtt hajoltak volna meg. Ha megint azt kutatjuk, hogy Jeroboám minő szándékkal csináltatta a két aranyborjút, azt vesszük észre, hogy nem is volt neki szándékában magának új isteneket szerezni, sem az Istentől való teljes elpártolásra nem gondolt, s nemcsak, hogy az Istenben való hitet meg nem vetette, hanem még azokat a szent szertartásokat sem helytelenítette, amelyeket tönkretenni igyekezett, s egyedül a bizalmatlanság volt az, ami ezt az embert erre a veszedelmes őrültségre ragadta. Mivel ugyanis, mint a Szentírás beszéli, az az aggodalom gyötörte őt nagyon, hogy ha a nép lelkét a templom iránt való tisztelet s annak szent fölsége meghatja, esetleg ismét visszatérnek Dávid házához, amelytől elpártoltak, azért új szertartásokat akart kigondolni, hogy ezekkel a templom látásától elvonván a népet, egyúttal kicsinyenként Júda országától is elidegenítse azt. Mikor tehát előhozatta a borjúkat, nem arra buzdította őket, hogy az előbbi Istentől elpártoljanak, ami szerfelett bántotta volna is mindannyiuk fülét, hanem arra oktatta őket, hogy azokban tiszteljék a régi és megszokott Istent. A következő beszédnek ugyanis: „Nagyon nehéz nektek Jeruzsálembe felmennetek, ímhol vannak a te isteneid, óh Izrael, akik téged kihoztak Egyiptom földéről”, az volt a célja, hogy meggyőzze őket arról, hogy ő nem a régi Isten elűzésével hoz be valami új Istent, hanem csak módot nyújt arra, hogy minél kevesebb nehézséggel imádhassák éppen azt, kinek ereje hajdan az egyiptomi nyomorúságos szolgaságból kimentette őket. Hogy azonban ez a borjúimádás, bármennyire be volt is az burkolva az örök Isten nevébe, milyen volt, arról bőségesen tanúskodnak a próféták. Bármennyire távol volt is tőle a babona, bármennyire visszaborzadtak is bensőleg a borjúimádástól, mégsem maradhatott ártatlan az, aki Bethelbe [„Isten házába”], melyet az Úr igéje Bethavennek [„Bűn házának”] nevezett, ment az áldozat bemutatására! S ha ezek bűnösök voltak, akkor persze igazak vagyunk mi, akik a kenyérmorzsát, mihelyt azt az istentelen áldozár az ő elhatározásával az áldozásra felajánlotta, elfogadjuk Istenünknek!? S aztán a samáriabeliek vallását nem azért nem volt szabad utánozni, mintha az idegen istenek tiszteletébe lett volna merülve, hanem mivel az Isten megrontott és törvényellenes tiszteletével volt beszennyezve. Abban csalódunk mi, kedves testvérem, hogy amikor önmagukban véve csak azokat a szertartásokat gondoljuk tisztátalanoknak és szentségtörőknek, melyek nyíltan a pogány istenek nevét hordják magukon, ugyanakkor megfeledkezünk arról, hogy Isten szentséges nevének megfertőztetése a legnagyobb szentségtörés! Azzal pedig, ha más isteneket állítunk az ő helyébe, úgyhogy őt egészen elvetjük, nem szentségtelenítjük meg jobban, mintha bármiféle olyan koholt dolgot tulajdonítunk neki, ami az ő felségét meggyalázza. Menjenek hát most azok, kik annak a kenyérkosárból vett misebeli Istennek megpillantásakor jámborságuk színlelése végett térdre borulnak, és azt mondogatják, hogy ők kisebb bűnt követnek el, mivel Isten neve alatt imádják a bálványt! Mintha bizony nem kétszeresen tennék inkább gúny tárgyává az Urat az ő nevének szentségtelen bitorlásával olyanformán, hogy Őt éppúgy elhagyván, a bálványhoz fordulnak, és azt költik róla, hogy azáltal az érthetetlen és mintegy bűvös mormogás elmondása folytán kenyérré változik. Midőn azonban téged az istentelen babonákban való minden résztvevéstől eltiltlak, nem szeretném, ha ezt arra magyaráznád, mintha én kétséget akarnék kelteni benned azon dolgokra vonatkozólag, amiket vagy egyáltalán nem tudsz elkerülni, vagy amik különben meg is vannak engedve. Mert ha az ott levő összes templomok falain belül nap nap után határtalan sok istentelenségre adnak is példát, azért még sem tiltlak el téged ezen templomok küszöbeitől is; és ha istentelen szentségtörésekre vannak is szánva az összes képek, azért még nem tiltom meg rögtön azt is, hogy rájuk tekints. Az előbbi ugyanis bűn nélküli dolog, az utóbbi pedig eltekintve ártalmatlan voltától, amint hazulról lábadat kihúztad, nem a te akaratodtól függ, hiszen oly sok bálvánnyal vannak az összes utak megtömve. Nem akarom tehát, hogy annyira babonás légy, hogy azt higgyed, hogy jobban beszennyezed a lábadat, ha templomba mégy, vagy szemedet, ha a bálványképre tekintesz, mintha bármilyen közönséges helyre mennél, vagy valami durva és idomtalan kőre tekintenél. De újra és újra gondold meg azt, hogy ha ez meg van is neked engedve, azért a szabadság határán önkényűleg túl ne lépj! S szerintem ezt a határt nem helytelenül szabom meg akkor, mikor arra oktatlak, hogy általában véve tartózkodnod kell a szentségtörésekkel való minden közösségtől. Persze a közösség alatt nem az egyszerű helyi közelséget (amivel egyáltalán nem szennyezzük be magunkat), hanem a benső beleegyezést és bármiféle külső bizonyságtételt is kell értened, amelyekkel azon szentségtörések helyes voltát aláírjuk. Attól nemigen kell tartani, hogy azok, kik az igazság közepes fényével vannak besugározva, beleegyezésüket adják ezekbe a szentségtörésekbe, hanem igenis ezekkel a bizonyságtételekkel bonyolítják magukat a bűnös résztvevés kötelékeibe; és nem értik meg; hogy az nem tartozik a dologra, vajon babonából, vagy ravasz színlelésből teszik-e ezt. Mind a két módon ugyanis gúny tárgyává teszik Isten szent tiszteletét az emberek között, és példaadásukkal részben nagyobb nyakasságra bátorítják a tudatlan embereket, részben pedig megingatják az erőtlenek kétes és ingatag lelkiismeretét. Pál apostol, midőn azt parancsolja, hogy ne legyen közösségünk a sötétség haszontalan cselekedeteivel (Ef 5,11), hozzáteszi egyúttal azt is, hogy inkább feddjük meg azokat. S ezen hozzátétellel magyarázza meg, hogy mit akart az előbbi mondásával, azt ti., hogy akkor van részünk a gyalázatos és bűnös cselekedetekben, mikor az azok iránt való tetszésünknek valami módon kifejezést adunk. S ebből minden kétséget kizárólag beláthatod azt, hogy a beszédünk tárgyát képező förtelmességek piszkaitól csak az őrzi meg magát tisztán, aki azoknak semmiféle, még színlelt utánzására sem vállalkozik. Egyébiránt az olyan ember, aki ilyen módon mutatja magát tartózkodónak, tekintetével, lépésével és közellétével nemcsak hogy semmiféle bűnt nem követ el és nem szennyezi be magát, hanem inkább a saját állhatatosságát bizonyítja be az Úr előtt, mivel bár ellenséges csapatokkal van is körülvéve, mégsem engedi meg azt, hogy őt hatalmukba ejtsék. Ily módon lehetett Pálnak (Apcsel 17,23) a jámborság megsértése nélkül az athéniek összes oltárait nemcsak körüljárni és lábaival azokat a helyeket taposni, amelyeken ezerféle istentelenség nyomai látszottak, s amelyeken még tán a nem rég bemutatott áldozatok illata volt érezhető, hanem szemeit ide-oda hordozni és kíváncsian nézni azt, hogy mi volt egyik-másik oltárra felírva. Ő ugyanis nem hajolt meg áhítattal az egyes istenek neveinél, sem azokat a szertartásokat, melyeket a pogányok az ő bálványaik tiszteletére használtak, nem végezte, hanem az összes babonák iránt való megvetésének elárulásával kereste azt, amit végre meg is talált, hogy mintegy az ellenfél iratai közül miből merítsen anyagot Isten dicsőségének a megvilágítására. Ugyanezen okból nem fenyegette őt veszedelem, midőn arra a hajóra szállt, melynek címere Kasztor és Pollux vala, (Apcsel 28,11), hogy ezen ajánló cím miatt valami büntetést von magára, mivel nagyon is nyilvánvaló dolog volt az, hogy ő semmiféle babonás szertartásban sem közösködött az istentelenekkel. Mert nem is tehetjük fel róla azt, amit mások a szokásnak megfelelőleg valószínűen megtettek, hogy vagy a hajóra lépéskor üdvözölte volna a hajó védőisteneit, vagy hogy a kikötőből való elinduláskor hozzájuk szerencsés hajózásért könyörgött volna, vagy a könyörgőkkel együtt énekelt volna, mintha azok könyörgésével egyetértett volna. Azért, hogy a pogányok haszontalan felajánlásai a mi lelkeinkben valami kételyt ne támasszanak, (mintha ezek az ajánlások ki tudnák vinni azt, hogy nem szabad őszintén felhasználnunk azokat a dolgokat, melyeket az Úr a mi használatunkra megszentelt7 csak fonákul vissza ne éljünk velük), világosan kimondta Lukács, hogy Pált a Kasztor és Pollux cím éppen nem rémítette el attól, hogy a tengeren való átkelés céljából a nekik szentelt hajóra szálljon. Arról, ami senki előtt kétséges nem lehetett, hallgatott, hogy ti. ő gondosan ügyelt és meg is tette, hogy keresztyén emberhez illően minél távolabb tartsa magát mindennemű bálványimádástól.

De bár (ismerve azt a tiszteletet, mellyel Isten igazsága iránt viseltetett), abban a hitben vagyok, hogy ezt a felfogást, mely – mint láthatod – oly sok isteni bizonyítékkal van megpecsételve, előtted már teljesen bebizonyítottam, mégis mivel szavaimat nem egyedül csak hozzád intézem, engedd meg – kérlek, – hogy másokra is tekintettel lehessek. Azokon, kik ebben a dologban valamivel nehezebben fogadják be az igazságot, mint kellene, nemigen csodálkozom azért, mert nem kétlem, hogy kellemetlenül és nem jól esik nekik, ha kizavarják őket abból az engedékenységből, melyben oly sokáig és nyugodtan meg voltak. S azt hiszem látok is már olyanokat, kik mosolyognak ezen az én hiábavaló és nem kellő időben történő zsémbeskedésemen, mivel – szerintük – ilyen kis jelentőségű dolgot erőltetek annyira, mintha lényegileg ez volna a vallásosság sarkpontja. Emlékszem rá ugyanis, hogy némelyek, kikkel én erről a dologról egykor beszéltem, midőn látták, hogy álláspontom mellett rendületlenül kitartok és a magukét elfogadható okokkal védelmezni nem tudták, ahhoz a közszájon forgó mondáshoz szoktak fordulni, hogy tekintettel kell lenni a jelen időviszonyokra: hiszen a súlyosabb és igazán komoly bajok megszüntetésére irányuló elfoglaltságunk miatt nincs annyi időnk, hogy ezen jelentéktelen hibákon és mintegy kicsinyes haszontalanságokon oly nagyon kellene aggódnunk. Először ugyanis arra kell az igyekezetünket fordítani, hogy az emberek lelkében az igaz vallásosság úgy meggyökeresedjék és megszilárduljon, hogy az erkölcsök a vallásosság szabálya szerint igazodjanak és alakuljanak; s azután, hogy az egész életet a szeretet, szelídség, türelem és a Szentlélek egyéb ajándékai hassák át. Ha ezt már elértük, akkor lesz alkalmas az idő arra, hogy ezekre a jelentéktelenebb dolgokra térjünk át. Némelyek megint oly fonák módon gondolkodnak, hogy mivel ők egyedül a miséktől és a szertartásoktól való undorodásban foglalják össze a mi vallásunk egész jelentőségét, bármit is inkább eltűrnek a keresztyén emberben, mint egy misének a meghallgatását: és egyedül azt ismerik el s hirdetik méltónak a keresztyén névre, aki nagyon borzad a misétől, ha különben életének egyéb részeiben a legkisebb jámborság sem látható is. Hogy az ilyen ellenvetésekre akkor mit válaszoltam, tanúim erre azok, akiket emlegetek. Mivel azonban – mint mondám – előre látom, hogy lesznek olyanok, akik most is épp úgy fogadnak bennünket, azt hiszem, el tudom érni, hogy belássák: nem sokra mennek ezzel az okoskodásukkal. Először is tehát arra kérem mindannyiukat, hogy felhagyva mindenféle versengéssel, jól gondolják meg magukban, vajon könnyű és jelentéktelen hibának kell-e tartani azt, amivel – mint Pál mondja (1Kor 10,20 stb.) – vetélkedésre indítjuk az Urat, amivel vétkezünk a Krisztus ellen, ami által részesei leszünk az ördögök asztalának, s ami által visszautasítjuk a Krisztus asztalát. Ha ezek könnyű, jelentéktelen és megbocsátható tévedések, találunk-e akkor eléggé szigorú kifejezést, amely méltó volna a súlyos bűnök és gazságok megjelölésére? Ha Pálnak ezen feddő szavait – mint ők mondják – azáltal, hogy ide vonatkoztatjuk, erőszakosan elcsavarjuk, akkor nem tudom, hogy mire is lehet őket vonatkoztatni. Azokkal szemben nyomja meg Pál annyira a tollát, kik az áldozati maradványok elköltése végett odaültek a bálványok ünnepi lakomáihoz. Lelkiismeretük ártatlanságát illetőleg tanúságot tettek ők Istenről; mivel megvetvén a pogányok hiábavalóságát, semmi mást nem tettek, mint táplálkoztak Isten tiszta teremtményeivel, amelyekről tudták, hogy az imádás és hálaadás szenteli meg őket a hívők használatára. Ezzel szemben ő azt kifogásolta, hogy elmennek a hitetleneknek a bálvány tiszteletére tartott összejövetelére, vagyis arra az ünnepi lakomára, melyet a bálvány nevében és kegyelméért rendeztek. Aki tehát az ilyen ünnepi összejövetelben vagy lakomában résztvesz, bárhogy gondolkozzék is magában, cselekedetével mégis egyrészről a pogányok gúnyolódásának teszi ki az Isten dicsőségét, másrészről pedig az atyafiak gyenge lelkiismeretét teszi tönkre: mivel amazok azt mondják és azzal dicsekednek, hogy egy keresztyén ember vett részt az ő bálványuk tiszteletében; ezeket meg az ilyen példa arra bátorítja, hogy ők is ugyanígy cselekedjenek, bár ingadozik és bizonytalankodik is a lelkiismeretük. S hát mit csinálnak ezek a mi embereink? A misére, amelyről pedig látják, hogy a szentségtöréseknek sok és különféle eszközeivel van felszerelve, elmennek; elmennek azzal a sokasággal, mely tudomásuk szerint a miséről való veszedelmes hit által van elámítva. Ennek a sokaságnak a vakságán és babonaságán azonban bensőleg úgy szánakoznak, hogy külsőleg utánozzák őket. A kenyeret, amelyről tudják, hogy az a többiek bálványa, velük egyforma mozdulattal imádják. Vajon hát nem teszik-e így Krisztus keresztjét az ő ellenségei előtt nevetség tárgyává, és nem rendítik-e meg példájukkal a gyengébb testvérek ingatag egyszerűségét? Nincs tehát semmi alapjuk sem arra, hogy nyugodtan szépítgessék hitszegésüket, amely ellen – mint látják – oly tüzes szavakkal kel ki az apostol. Hát mit szóljunk ahhoz, ami őróluk tudva van, hogy Krisztusnak és az ő evangéliumának nyílt és esküdt ellenségeitől ezt kívánják meg, mint az igaz vallás megtagadásának a zálogát? Az ugyanis manapság mindenki hitének a kipuhatolására a próbakő, hogy valakinek van-e bátorsága meghallgatni a misét, vagy nincs, úgyhogy a misének egyszeri imádását – nem tudom minő – vallomásként fogadják el, mellyel az illető egyszerre esküszik fel az ő összes utálatosságaikra, s ugyanezeket az ő véleményeik szerint egy mise megvetése megdönti és megsemmisíti. Feleljenek meg tehát nekem jó hittel a mise védelmezői, – akikkel most dolgom van, – hogy mikor azoknak, kik Isten igéjének halálos ellenségei, megengedik azt, amiről jól tudják, hogy őelőttük az igaz vallás megtagadásának a jele, vajon nem ezzel a jellel, mintegy adott záloggal kötelezik-e le magukat azok átkos babonájának? Szerintem ugyanis nem csak azt kell megfontolni, hogy önmagában véve miféle dolog az a misehallgatás, hanem azt is, hogy a körülmények szerint minő súlyos következményeket von maga után; s azt hiszem, hogy annyira kell becsülni, mint amennyit abban az istentelenek gonoszságának adni akarnak. Szolgáljon például nekünk az az Eleázár, akiről a Makkabeusok története szól, továbbá az az asszony a két fiával együtt, akiről ugyanott van szó. Ezek ugyanis bár egy falatka disznóhúsnak a megízlelésével megválthatták volna az életüket, mégis inkább alávetették magukat a halálos kínzásoknak, sem hogy azt megízlelték volna. Ha mindezeknek magát a cselekedetét nézzük, közel vagyunk ahhoz, hogy a halálnak oly meggondolatlan módon való elszenvedését tekintve őrülteknek tűnjenek fel előttünk, ha azonban figyelemmel vizsgáljuk az ügyet, akkor azt találjuk, hogy igenis fontos okuk volt arra, hogy miért adták rá inkább magukat a legkegyetlenebb büntetések elszenvedésére, sem hogy a tiltott eledel megízlelésével szennyezzék be magukat. Elismerem, hogy a disznóhús megevésében semmivel sem volt több vallásosság, mint az áldozati kenyerek megevésében: amelyekkel pedig Dávidnak minden bűn nélkül szabad volt a gyötrő éhséget elűzni (1Sám 22,7). Mikor azonban az istentelen zsarnok, ki Istennek nemcsak a törvényét akarta eltörölni, hanem a nevét is teljesen meg akarta semmisíteni, arra kényszerítette őket, hogy ezzel a jellel mutassák meg a mózesi törvény tiszteletétől való elpártolásukat, meggondolták a dolgot úgy, amint van, hogy ha engedelmeskednek, nemcsak ebben az egy kis szertartásban sértik meg majd a törvényt, hanem bizonyítékát adják annak, hogy Istent az ő összes törvényével együtt megvetik. Ez volt aztán az oka annak, hogy midőn az említett szent ember elé más húst tettek a barátai, hogy ezt egye meg disznóhús gyanánt, még ennek a színlelésnek a felhasználásával sem akart kisiklani, mivel látta, hogy ezzel Isten ellenségei előtt mindig ugyanazon jelét adja a káromlásnak. Nem illik – úgymond – (2Mak 6,24–28) az én koromhoz a tettetés, hogy ebből a fiatalok sokan azt gondolják, hogy Eleázár kilencven éves korában az idegenek életmódjára tért át, s ezáltal félrevezette őket az én tettetésem és rövid ideig tartó romlott életem, s így utálatosságot és gyalázatot szerezzek az én vénségemnek. Mert ha most megszabadulok is az emberek büntetésétől, a Mindenható keze elől sem ez életben, sem halálomban el nem menekülhetek. Amiért is ha bátorsággal halok meg, úgy cselekszem, amint koromhoz illik, az ifjaknak pedig esetleg szép példát adok, ha készségesen és állhatatos lélekkel halok meg a tiszteletre méltó és legszentebb törvényekért. Ímhol van hát a példa! Nem mondom ugyan, hogy ez mindenben megfelelő, de mégis olyan, amely pontosan elénk állítja, hogy mit jelent az, ha valaki az evangéliumi igazság ellenségeinek kiengesztelése végett a misét meghallgatja. Azonfölül bármennyire a legjelentéktelenebb bajok közé sorozzák is ezt a hibát, mégis, mivel elismerik róla, amit tagadni nem is lehet, hogy hiba és hogy az isteni akarat áthágása, azért nem is kell azt annyira lebecsülniök, hogy számunkra megengedhető dolognak tartsák. Mert ha Isten parancsait egymással egybevetjük, egyiket a másiknál fontosabbnak találjuk; ha azonban ettől az összehasonlítástól eltekintünk, egyiket sem szabad közülük olyannak tartani, hogy az végre könnyen ne sikerülne nekünk. Hiszen maga Krisztus, a mi mesterünk, így is tanít bennünket az ő szavaival: „Aki – úgymond – (Mát 5,19) a legkisebb parancsolatok közül csak egyet is megszeg és akképpen tanítandja az embereket: az legkisebb lészen a mennyeknek országában”. Látjuk, hogy ez a mondás azok ellen irányul, kik Isten törvényei között különbséget téve azt tanítják, hogy bizonyos törvények kisebb jelentőségűek, s ezek megszegését könnyebben el lehet nézni. S mikor hallják, hogy a mennyek országában éppen nem jön számításba az, aki könnyelműségből Isten parancsai közül a legkisebbet is megvethetővé teszi, minő vakmerőség kell ahhoz, hogy azt merjék mondogatni, hogy nem kell most beszélgetni arról, amiben általában majdnem mindenki vétkezik? Persze a fonák emberi vélekedés a parancs minőségét a saját felfogása, nem pedig Isten parancsa szerint mérlegeli; azután csak egyedül a parancsra van tekintettel, s közben nem ügyelnek arra, amire leginkább kellene, hogy Isten a törvényhozó, akinek fölségét azok a – ha úgy akarják – kisebbszerű áthágások is csökkentik. Az Úr azonban, hogy ennek a fonákságnak elejét vegye és megmutassa, hogy mennyire nem szabad nekünk az ő törvényének egyetlen részletét sem megszegni, megmutatta a prófétának egy látományban az egész föld színére kiható átkának könyvét (Zak 5,3), amelyben minden lopást és minden hamis esküt elítél. Ugyanilyen értelemben mondta Jakab apostol a következőket (2,11): Aki megtiltotta a gyilkosságot, az megtiltotta a paráználkodást, lopást és mások javainak a megkívánását is. Ezért az, aki az egész törvényt megtartja, ha egy dologban vétkezik, az egész törvény megrontásában bűnös. Arra, arra kellene tanítani az embereket, hogy az Isten parancsai között nincsen olyan, bármiféle kis dologra vonatkozzék is az látszólag, amelyet még a szentnél is szentebbnek ne kellene tartanunk. Mert ha így a legkisebb dologra vonatkozólag (melynek megtartását pedig elrendelte az ő törvényében) hatol be az emberek lelkébe a hanyagság, lassanként befurakodik oda és követi azt nyomban a törvény és igazság teljes megvetése. A vallás azon dőre – mint ők mondják – íróit, ha ugyan vannak ilyenek, kik azt egészben egy förtelmes misére korlátolják, éppen nincs szándékomban védelmezni, sőt inkább azt hiszem, hogy az ő tévelygésükkel bátran szembe kell szállani s véleményem szerint nem is kell hívőknek elfogadni őket; mivel a vallásosságot lényegileg a legnagyobb részben elerőtlenítik. De ha nem cselekesznek is fonákul, midőn az egész vallásosságot annak csak egy részecskéjére korlátolják, azért az bármilyen kis részecske legyen is, mégsincs közte a mise részei között. S mikor ők némelyeknek azon hamis állításából, hogy a jámborság semmi másból nem áll, mint a mise megtagadásából, azt következtetik, hogy nem kell a misét oly nagyon utálni, éppen úgy tesznek, mintha valaki a lopást és gyilkosságot megvetendő dolognak mondaná azért, mivel azok, kik e dolgok felett manapság a legszigorúbban ítélkeznek, a paráználkodást, a hamis esküt és a káromkodást elnézik. Nem így gondolkozott a mi Urunk! Mikor ugyanis kikelt a farizeusok és írástudók képmutatása ellen, kik úgy ragaszkodtak a törvény minden kicsinyes pontjához, hogy közben a legfőbb dolgokat, mint az ítéletet, könyörületességet és istenszeretetet figyelmen kívül hagyták: nem azt tanította, hogy amazokat elhagyván, ezeket cselekedjék, hanem, hogy ezeket is meg kell tenni s amazokat sem kell elhanyagolni (Luk 11,42). Ennélfogva nem fosztom meg ezeket a derék férfiakat attól, hogy meg ne róhassák azok meggondolatlanságát, kik a többi számosabb és súlyosabb bűnökre szemet hunyva csakis a mise megvetését sürgetik kézzel-lábbal; de ha úgy akarnak eljárni, amint illik, hogy olyan színben tűnjenek fel, hogy azok tévedését nemcsak joggal róják meg, hanem meg is javítják, akkor ne azt szüntessék meg, amihez oly nagyon ragaszkodnak (mivel a jámborság veszélyeztetése nélkül ezt megszüntetni nem lehet), hanem midőn elismerik, hogy ezt figyelmen kívül hagyni nem szabad, ugyanakkor intsék őket, hogy más dolgok is vannak, amikre épp oly gondot kell fordítani. Bizonyára látod, kedves testvérem, hogy mily nagy kiterjedésű dolog ez, ha beszédemben ki akartam volna terjeszkedni: de mivel abban bízom, hogy olyan emberekkel van dolgom, akik az igazságnak, mihelyt azt megismerték, azonnal kezet is adnak, azért az volt a főigyekezetem, hogy magát az igazságot a tőlem telhető legnagyobb rövidséggel hirdessem.

Azonban az sem kerüli ki figyelmemet, hogy a saját testi elpuhultságuk cirógatása és lelki gyávaságuknak mások előtt való palástolása végett minő tréfákat szoktak csinálni: ők – mondják – semmi mást nem engednek meg maguknak, csak azt, amit Elizeus, az Úr prófétája megengedett Naámánnak, a szíriai király hadvezérének (2Kir 5,10). Ezt ugyanis bár a bálványok hiábavalóságától az egy Isten vallására tért és elismerte, hogy nincsen az egész földön Isten, csak Izrael Istene, mégis mivel azt kérte, hogy egy dolgot ha ti. királyával Rimmon templomába megy és ott meghajlik, bocsásson meg neki az Úr, békességgel bocsátotta el Elizeus. Ha ennek – mondják ők – szabad volt a bálvány templomában imádkozni, miért ne volna akkor nekünk szabad azokban a templomokban imádni Istent, melyek az Ő nevének vannak szentelve, ha látszólag mást cselekszünk is? – Vajha oly elmések és mély belátásúak volnának a saját kötelességük helyes felismerésében, mint amily szellemeseknek mutatkoznak a kibúvók felkeresésében! Inkább azon az úton járnának, amelyre, hallják, hogy oly sok szóval világosan hívja őket az Isten, mint hogy letérnek arra az ösvényre, amely nem is eléggé ismert és csak egy ember taposott rajta! Mert a többiekre nézve egyrészről nem elég biztos dolog mindenben azon emberek minden egyes példájának követése, akikről azt olvassák, hogy Isten különös kegyelmével tettek valamit; másrészről pedig különösképpen veszedelmes dolog is ez a hit megvallására vonatkozólag, minek a törvényét mindenki maga tartozik a maga számára megállapítani az ismeret azon mértékével, amellyel meg van áldva. S ezt valóban ők is beláthatják! Én azonban, ha ki nem mutatom azt, hogy Naámán példájában minden elüt az ő cselekedeteiktől, és hogy ez a példa éppen nem támogatja őket, akkor nem ellenkezem velük. Ha pedig bebizonyítom, hogy Naámántól nagyon is távol volt az az egész dolog, amivel őt vádolják, akkor szeretném, ha abba hagynák ezt az oda nem illő és hamis ürüggyel való mentegetődzést. Az az ígéret, melyet Naámán, az említett kérés előadása előtt tett, hogy ti. nem áldozik többé semmiféle isteneknek, hanem egyedül csak Izrael Istenének, szerintem nyilvános bizonysága annak, hogy ő úgy a király, mint Szíria összes népeit be fogja avatni a saját vallásába. De hát, ha ez a hatalmas főúr, (kinek az ő isteneit, ha csak valami keveset is hitt bennük, naponként áldozatokkal kellett megengesztelni, s valószínű, hogy ezt azelőtt meg is tette), még egy parányi kis tömjénnel sem áldozott egész életében, vajon ki ne tudta volna ebből azt, vagy ki kételkedett volna abban, hogy megtagadta azokat az isteneket, melyeket semmiféle tiszteletre sem tartott méltóknak? Aztán mit is kért ő később? Tán azt, hogy legyen szabad neki a bálvány templomában imádkozni? Ha bebizonyítanák, hogy a bálványimádás színlelése végett kérte ő ezt, és hogy a próféta meg is engedte neki, akkor egy hangot se szólnék többet: de ha maguk a Szentírás szavai kiáltják azt, hogy egészen másként van ez a dolog, akkor könnyű ezt a nehézséget megoldani, különösen mikor bizonyos az, hogy az ő vallása: amint annak közzétételét meg is ígérte, ismeretessé lévén, semmi helye sem volt a kételkedésnek aziránt, hogy ő teljesen megvetette és elátkozta az összes bálványokat. A kérés pedig a következőleg hangzik: „Ha bemegy esetleg az én királyom a Rimmon templomába, és énrám támaszkodva imádkozik, ha akkor én is meghajlok a Rimmon templomában, azt, hogy én meghajlok, bocsássa meg az Úr az ő szolgájának.” Ha vagy nem veszik észre itt azt, ami a Naámánra támaszkodó királyról oly világosan és oly szembetűnően van mondva, vagy azt hiszik, hogy ez csak úgy ok nélkül van odatéve, akkor mégis nagyon ostobák. Ebből ugyanis kétségen kívül következtethetünk arra, hogy nem másféle hódolat megengedését kérte magának, hanem azt, amellyel az általa támogatott és gyámolított király meghajlásához alkalmazkodhatik. Ez pedig nem a bálvány színlelt tisztelése volt, hanem a királya iránt tartozó kötelesség és engedelmesség teljesítése. Ha tehát Naámánt akarják utánozni, ne térjenek el tőle abban, amiben én legjobban megrovom őket. Legyenek hozzá hasonlók abban, amit ő igyekezett elérni azért, hogy cselekedete megrovás alá ne essék: szabadítsák meg ti. magukat előbb a bálványimádás minden gyanújától, s az emberek előtt nyilvánosan adják bizonyságát annak, hogy mennyire undorodnak teljes szívükből azoktól a babonáktól, amelyre vonatkozólag kétség merülhet fel őirántuk. S amikor ezt megtették, majd csak akkor látom meg, vajon megengedem-e nekik, hogy polgári kötelezettségeik teljesítése végett, mint pl. rokonaik temetésénél a végtisztesség megadása okából, vagy ünnepélyes esküvők alkalmával, elmenjenek néha a misékre és más ilyen istentelen szertartásokra. – Azután még azt is védelmül hozzák fel maguk mellett, ami a Jeremiás nevét viselő s a Babilonban száműzetésben lévő néphez intézett levélben olvasható. Amint ugyanis ebben a levélben a fogoly népnek azt tanácsolja a próféta, vagy az, aki a levelet írta, hogy valahányszor látják, hogy az arany és ezüst isteneket vállaikon körülhordozzák és hogy a tömeg köröskörül el van bódulva, őt el ne fogja ugyanez a bódulat, hanem szívében imádkozva mondja: Téged kell, Uram, imádni (Bár 6,5); így ők is – mondják ők – bár a világ szentségtörései között forgolódnak, szívüket azonban az Úrhoz emelve azt gondolják, hogy Ő az, akit imádni kell. Mintha bizony, mikor benső szívbeli imádságra buzdítja őket a próféta, ugyanakkor jelezné azt is, hogy semmi veszedelem sem származik abból, ha néha a bálványok tiszteletét kifejező arccal kedveskednek a babilonbelieknek. Minthogy azonban mindenki láthatja, hogy ezzel az volt a próféta célja, hogy a zsidók, mivel nekik éppen nem állott hatalmukban azon nép nyilvános babonáját, amelynek uralma és igája alatt éltek, megzabolázni, lelkükben a saját vallásuk tisztaságát mégis megőrizzék: azért semmi alapjuk sincs ezeknek a derék embereknek arra, hogy a prófétára hivatkozzanak, mint az ő bálványimádásuk védelmezőjére. De ha éppen a próféta mérlegére akarják tenni cselekedeteiket, hogy azok helyességét megvizsgálják, könnyen arra a fölfedezésre jutnak, hogy a saját fegyverükkel önmagukat nyakazzák le. Mert, kérlek szépen, milyen ember volna az, vagy egyáltalán lehet-e olyan ember, aki képes volna arcát és külső testmozgását a bálvány imádásához idomítani akkor, mikor lelkiismerete a bensejében azt hangoztatja, hogy egyedül Isten az, akit tisztelni kell? Őket magukat kérdezem tehát, hogy minő lelkiismerettel színlelik nyíltan az emberek előtt azt, hogy ők a bálványokat imádják ugyanabban a pillanatban, amelyben tisztában vannak azzal, hogy egyedül Isten az, aki méltó az imádásra? Mert mire is jó nekik ez a titkos vallomástétel, ha csak arra nem, hogy így a saját lelkük bizonyságával vádolják Isten ítélőszéke előtt a maguk külső bálványimádását? Hiába mesélik tehát azt, amit ők mondogatnak, hogy az ilyen gonosz színlelésben a próféta tanácsához tartják magukat. Hiszen én sem kívánok tőlük semmivel sem többet, mint csak azt, amit az illető író – bárki legyen is az – az ő földijeiknek parancsol: hogy ti. Isten szent nevét, midőn ennek nyilvános megszentségtelenítését látják, lelkük titkos óhajával szenteljék meg magukban; és külső jelekkel bizonyságot ne tegyenek arról, hogy ők is részesei ennek a megszentségtelenítésnek. – Azután azt akarják kimutatni, hogy ők, ha ezen színlelés által vétkeznek is valamit, Pál apostol példája szerint vétkeznek, aki éppen ilyen színleléshez fordult, mikor nemzete kegyének megszerzése végett fogadalmat tett, pedig ennek a szertartására vonatkozólag jól tudta, hogy ez a törvény egyéb részeivel együtt eltöröltetett, s ezen fogadalom teljesítése végett megnyiratkozott és a törvény parancsa szerint megtisztulván, ott állott a templomban, úgyhogy mindenki láthatta (Apcsel 21,26). Erre, mivel bizonyos vagyok abban, hogy közülük némelyek mosolyogni fognak, nem mondom azt hogy helytelenül cselekszünk, ha Pál apostol ravaszságát akarjuk követni, aminek szerencsétlen kimenetelével megmutatta az Úr, hogy ez neki éppen nincs tetszésére – mivel semmi okát sem látom annak, hogy miért vádoljuk Pál cselekedetét gonosz furfangossággal. De azt mondom, hogy teljességgel tévednek azok, kik azt hiszik, hogy Pálnak ártatlan és semmi tisztátalan babonával be nem szennyezett megnyiratkozását szentségtörő szertartásokkal kell összehasonlítani. Mert ha megengedjük is azt, hogy a nazareusok⁷ tisztulása és áldozata olynemű szertartás volt, melynek Krisztus eljövetelével a mózesi törvény többi árnyképével együtt meg kellett semmisülni; mégis mivel egyedül az Úrnak való hálaadás és a dicsőítő áldozat bemutatása végett volt rendelve, bizonyára azon szertartások közé tartozott, melyekben a körülményekhez képest szabad volt az apostolnak a zsidók előtt magát zsidónak mutatni, hogy így őket a maga részére nyerje. Ha ugyanaz volna a misei áldozat alapja, ami az ő áldozatának volt, ha ugyanaz volna az ő szándékuk, ami bizonyára szándéka volt az apostolnak, akkor én igazán nagyrabecsülném ezt a gyenge testvérek irányában való jóindulatú szelídséget, s buzdítanám is őket ennek a folytatására. Hogy azonban mily nagy gyalázatosság van a misében, azt hitem szerint teljesen kimutattam! Hogy nekik mi a tervük, arra vonatkozólag ők maguk a leghitelesebb tanúk Isten előtt. – Az ő végső menedékükre vonatkozólag pedig elég röviden felemlíteni, hogy mily üres és íztelen okvetetlenkedés az. Igen sok jó istenfélő férfiú van – mondják ők, – akik az igaznak semmiféle ismeretétől sem lévén még áthatva, a misét mindenek fölött szentnek tartják; hogy a testvérek között is vannak olyanok, akik bár különben eléggé tisztában vannak Isten igéjével, még sincsenek tudatában annak, hogy mily sok átokkal van tele a mise. Ha tehát az eziránt való megvetésüket ő előttük fitogtatják, okaivá lesznek a mindkét részen támadó nagy megbotránkozásoknak, amiknek pedig elejét venni a keresztyén kegyességnek és szelídségnek a kötelessége. – Ez ugyan igen helyes és okos dolog volna, ha az, hogy a botrányoknak elejét vegyük, egyértelmű volna azzal az óvatossággal, hogy az emberek mirajtunk meg ne botránkozzanak, úgy hogy egyúttal mi vessük lábaik elé a botrányköveket, amik által magába Krisztusba ütköznek. Pedig hát mi mást csinálnak ők, midőn arra igyekeznek, hogy a mise iránt tanúsított megvetéssel akár az egészen tudatlanokat, akár azokat, akik még teljesen meg nem erősödtek, meg ne botránkoztassák? Mert ezek megbotránkozását eltávolítják ugyan maguktól, de példájukkal az Isten megbotránkoztatására csábítják őket. Nem így tanított bennünket az Úr, aki bizonyára azt akarja, hogy mindenkinek tetszésére legyünk, mégpedig a javára; aki azt parancsolja, hogy az erőtelenekhez alkalmazkodjunk, azok épülésére (Róm 15,1–2), amire éppen nem igyekeznek azok, kik az erőtlenek együgyűségét a legveszedelmesebb tévelygéssel, mellyel pedig az – mint látják – úgyis le van nyűgözve, még jobban lebilincselik. Ez az oka aztán annak, hogy mivel mindnyájan azt színlelik, hogy borzadnak a botrány tudatától, tényleg azonban az embereknek ellenük irányuló felháborodásától irtóznak, soha senki sem kérdi meg az őszinte és romlatlan tisztaságban való példaadást. Mit gondoljunk ugyanis, hogy annak, hogy oly nagy tömegből e tekintetben senki sem ébred fel, mi lehet az oka, ha csak az nem, hogy egyik a másikat nézvén, szemeit senki sem irányítja Istenre, és hogy mindenki mások cselekedeteit latolgatván, kötelességének nagyságát senki sem méri a törvényszerű zsinórmértékkel, vagy Isten igéjével? S minthogy ily módon önmaguk kölcsönösen fonják maguknak a kötelékeket, említést mernek tenni a botránkoztatásokról: pedig ezek vagy éppen nem, vagy csak igen kis mértékben volnának, ha ők maguk nem hajítanák őket a nyílt és akadálytól ment útra.

Most azonban, kedves testvérem, hogy beszédemben hozzád térjek vissza; bár te magad, mihelyt tisztába jöttél azzal, hogy hova vezet az Úr igéjének zsinórmértéke, (amelyhez minden elhatározásodat alakítani és szabni kell), már magadtól is belátod majd, hogy mi a te teendőd; mindazonáltal, hogy ily nagy szorultságodban semmiben se hagyjalak magadra, azt az utasítást, minek a leírására kérsz leveledben, tőlem telhetőleg a legrövidebben fogom eléd adni. Csak viszont te tanúsíts egyrészről Isten szavának meghallgatására készséges és szíves engedelmességet, másrészről pedig az ő parancsai teljesítésére állhatatos és rendületlen lelki eltökélést, és végül jusson eszedbe, amint tényleg van is a dolog, hogy nem annyira az ember ad neked tanácsot, mint inkább az örök Isten szentséges szájából nyert kijelentést hirdeti neked az ember. Mindenek előtt tehát azt tartsd önmagadra nézve általánosságban kötelező szabálynak, hogy senki rólad azt ne lássa, hogy te a szentségtörő misében részt veszel, vagy a bálványkép előtt kalapodat leveszed, vagy hogy igaznak fogadod el azon babonák valamelyikét, melyek – mint fönnebb kimutattuk – Isten dicsőségét elhomályosítják, az ő vallását megszentségtelenítik, s az ő igazságát megrontják. Ezeket ugyanis nem gyakorolhatod anélkül, hogy az istentelenek előtt az Istent teljesen meggyalázó vallomást ne tégy, és hogy a gyenge testvéreket példáddal veszedelmes romlásba ne rántsd. Az ilyen viselkedés mellett azonban (amennyiben nvilvánosabb vallomást tenni nem akarsz) tőled telhetőleg egyúttal arra kell ügyelned, hogy azok a szerencsétlenek és vak bálványimádók (kiknek véleménye szerint babonájuk megsemmisültével Isten maga is összeomlik az ő egész vallásával), midőn észreveszik, hogy te az ő bálványaikat megveted, és kineveted, azt ne gondolják, hogy te Istent is megveted és kineveted. S ezt legalább részben elérheted, ha ritkán jelensz meg az ő istentiszteleteiken, s egész életmódodat úgy rendezed be, hogy azt bizonyos tekintetben ők is istenfélőnek tartsák. Igyekezzél hát, édes barátom, hogy a te viselkedésed a jámborságra, jóságra, önmegtartóztatásra, szeretetre, tisztaságra és ártatlanságra való olyan törekvést tüntessen fel, mely teljesen felment téged minden ember szeme előtt az istentelenség minden gyanúja alól, úgyhogy ha méltatlankodnak is a babonás emberek azért, hogy nem vagy hozzájuk hasonló, mégis akár akarják, akár nem, kénytelenek elismerni téged az Isten szolgájának. Azután, ha csak hitednek más valaki előtt való bebizonyítását nem tervezed, légy az ő önfejűségük iránt annyi elnézéssel, hogy abban az időben, melyben istentiszteletüket végzik, megvetésednek ok nélkül való kimutatása végett ne menj közéjük, mert tudod, hogy ők ezt (amily tudatlanok) az Isten iránt való teljes kegyeletlenségnek veszik. És mi hasznod volna akár neked, akár másoknak abból, ha téged, akiről azt hiszik, hogy semmiféle vallás sincs rád befolyással, istentelenséggel gyanúsítanak? Azt tanácsolom azonban, hogy önkényt és készakarva ne adj okot erre a gyanúra, mert így ha véletlenül beleesel is, bármivel gyanúsítsanak meg, sokkal jobb ez, mintha azt látják, hogy bálványimádó vagy. Ha pedig viselkedésed a keresztyén emberhez méltó szentségről tanúskodik, akkor az ilyen feddhetetlen életben elég erősséged lesz majd, mikkel az ő rosszindulatú gyalázkodásaikat visszaverheted. – Óvakodjál azután, hogy különösképpen házi néped nevelésének gondját el ne hanyagold! Meg kell ugyanis gondolnod, hogy nem azért vagy te ennek élére állítva, hogy az neked csak engedelmeskedjék és szolgáljon, hanem hogy azt vallásosan Isten félelmében neveld és a legjobb fegyelemre szoktasd. Mert ha igaz, amit Aristoteles mond, hogy a saját háza mindenkire nézve olyan, mint egy kis királyság, melyben a családapa kis királyhoz hasonlóan hozza a törvényeket, hogy ezzel az ő kis népét egészen az igazságra és ártatlanságra oktassa: akkor még emberi belátás szerint sem lehet menteni az olyan embert, aki házi népének kormányzása felől biztonságban akarván lenni azért, hogy ez vele szemben mindig szerény és kötelességtudó legyen, inkább megengedi azt, hogy Istennel, mint az emberekkel szemben viselkedjék gyalázatosan. Neked azonban gondolkozásodban is magasabbra kell emelkedned: hogy ti. a te felügyeletedre és lelkiismeretességedre bízta Isten azokat, akiknek urává tett téged; mondom: az Úr jelölte ki számodra a rendelkezésed alatt álló szolgákat, mégpedig azért, hogy megtanítsd és rászoktasd őket arra, hogy először Őneki, azután Őalatta neked is engedelmeskedjenek és szolgáljanak. Ezért nem ok nélkül illette Pál apostol (1Tim 5,8) azokat, kik a háznépükre való felügyelet gondját elvetik, oly szigorú megrovással, hogy azt állítja: az ilyenek a hitet tagadták meg, és alábbvalók a hitetleneknél. S mik is lehetnének mások, mikor az Úr által számukra kijelölt működési teret elhagyják és megtagadják, és az ő hívásáról lemondanak? De – mondhatná valaki – a legtöbb szolga rosszindulatú, s rendszerint olyanok, hogy majdnem megtestesült bennük az a szolgákra vonatkozó régi mondás, hogy „annyi ellensége van az embernek a házában, ahány szolgája van.” Általánosságban ugyan így vélekednek és ezt hangoztatják; pedig nem így áll a dolog. Mert nem ellenségeink ők nekünk, hanem a saját hibáinkkal tesszük őket azokká, mivel úgy bánunk velük, mint a tanultság nélküli, Isten ismeretének híjával lévő és a jámborságra meg nem tanítható oktalan állatokkal; és megfeledkezünk arról, hogy ők nekünk szolgatársaink, és a felettük való uralmat a mennyei Atya bízta ránk. Ugye a Szentírás senkinek sem adja meg a „keresztyén ember” elnevezést azon hozzáadás nélkül, hogy hitt ő maga és az egész háza: mi pedig, kik saját házunkban, saját szolgáink között előmozdítjuk Krisztus megtagadását, a benne való hittel dicsekedünk? Ha tehát az erkölcsös emberre nézve különleges kívánalom az, hogy házi népét helyesen és illően vezesse, a keresztyén ember házát pedig csak akkor kell helyesen berendezettnek tekinteni, ha az egy kis egyház képe gyanánt tűnik fel: akkor általában véve arra kell törekedned, hogy a te házi néped ne legyen a jámborságban tudatlan és tapasztalatlan. S nincs is okod arra, hogy az ilyen ismeret és aggodalmak miatt nyugtalankodjál, hogy pl.: Én az életem felett való döntést a szolgámra bízzam; vagy: én magam adjam kezébe a kihúzott kardot, hogy engem lenyakazzon? Először is olyanokat fogadj be a te házi néped közé, kiknek a természete és velük született hajlama csakis jót ígér, s ha ilyeneket tudtál szerezni, kíséreld meg őket az Isten tudományában kioktatni, s bennük az ő igéjének magvait elhinteni. Ő aztán gondoskodni fog a többiről, s munkádat eredményessé tévén megmutatja: sosem kell bánkódnod azon, hogy az ő parancsainak engedelmeskedtél. S ha erre önként nem vállalkozol, bizony beláthatod, hogy azok részéről, kik felfogásod szerint a te őrizetedre vannak melléd rendelve, kiknek fondorlataitól állandóan félned kell, s akiktől való félelmed miatt nincs egy biztos zugod sem, ahol mukkanni mernél, hacsak előbb kétszer is körül nem nézel, hogy vajon figyelemmel tartanak-e téged – mennyivel nagyobb kellemetlenségben és veszedelemben fogsz élni örökösen még a magad házában is, mint ha egyszer az ő hitüket akár veszedelmesen is próbára teszed. Így áll gyakran bosszút az Úr az ő igéjének megvetése miatt. – A házasságkötést illetőleg (mivel azt akarta az Úr, hogy szabadságod eddigelé fennálljon) jól gondold meg, hogy milyen bilincset öltesz magadra, ha olyan asszonyt veszel feleségül, aki nincsen veled egy valláson. De hát miért is mondom én neked; hogy gondold meg ezt az útvesztőt, melyet csak az ismerhet igazán, aki azt már a saját kárára kitapasztalta? Bár inkább félnél és óvakodnál tőle, semhogy valamikor vele megpróbálkozni akarnál! Ismerem ezt a ti akadékoskodástokat: Most ugyan ellenkezik az asszony, de hiszem, hogy lassanként meg fog hajolni. Ne áltasd magadat hiába ezzel, hanem az Úrtól várd ezt, mert az ő különös adománya a jó feleség (Péld 19,14). De hogyan merészelsz jó feleséget remélni az Úrtól, ha nem hallod az ő szigorú tilalmát, hogy ne légy a hitetlenekkel igavonóvá (2Kor 6,14)? Eleget tettem tehát kívánságodnak és inkább az Úrtól eredő tanácsot állítottam eléd, azt a tanácsot, mely testedre ugyan veszedelmes és nemigen kedves neki, lelkedre azonban bátorságos [biztonságos] és üdvös, s rád nézve meg föltétlenül szükséges is, hacsak az Úr igáját nyakadról lerázni és az ő vallását megtagadni nem akarod.

A te kötelességed most már magadat buzdítani, ösztökélni, zaklatni, serkenteni, és igyekezni arra, hogy az Úrnak az általa követelt dicsőítő vallomástételt megadjad: mert igazán képtelen és méltatlan dolog az, ha ebben, ami pedig különleges sarkpontja a vallásosságnak, Isten szolgája ingadozik. Mert Isten és az ő szent angyalai előtt kérlek most is arra, hogy ismételten gondold végig és állandóan szemed előtt legyen az, amit előtted fönnebb bebizonyítottam, hogy itt nem kisebb dologról van szó, mint arról, hogy mi módon kerüljük el Krisztusnak az emberek előtt való megtagadását, hogy viszont ő se tagadjon meg bennünket (amivel az ő apostola által fenyegetődzik), mikor ítélkezés végett fölszáll arra a legfőbb ítélőszékre (2Tim 2,12). És hogy azt ne hidd, hogy valami rendkívüli dolgot kívánok tőled, amit nem tud mindenki teljesíteni, készen vagyok arra is, hogy az ilyen téves felfogással szembeszálljak. Én ugyanis nem azt kívánom, hogy jámborságodról nyilvános tanúságot tégy, hanem csak azt követelem tőled, hogy azt az istentelenség megvallásával meg ne tagadd. Mert úgy beszédem egész fonalán át, mint most is, mi egyebet akartam elérni, mint azt, hogy Isten szent vallását a borzalmas szentségtörésekkel be ne szennyezd; hogy testedet, melyet Isten a maga templomává szentelt, ocsmány förtelmességekkel meg ne szentségtelenítsd; s hogy az átkos káromlásokat el ne fogadjad? Persze csak bajosan hisszük el, hogy mindezek oly nagyfontosságú dolgok, amiket életünk némi veszélyeztetésével, vagy ha a szükség úgy hozza magával, még vérünk ontásával is kerülnünk kell?! Valóban túlbecsüljük ezen nyomorúságos élet rövid ideig tartó használatát, ha oly nagyra tartjuk, hogy ennek ilyen istentelenség jutalma gyanánt kell fennmaradnia; s túlságosan is borzadunk a haláltól, ha azt valami rettentőbb dolognak gondoljuk, mint az emberek azon bocsánatát, mely szentségtörőkké, hitehagyottakká, hitszegőkké és árulókká tesz bennünket az Isten előtt; ha inkább a Krisztustól akarjuk hallani azt, hogy mi méltatlanok vagyunk arra, hogy az 6 tanítványainak tartassunk, semhogy az emberektől halljuk azt, hogy méltók vagyunk a halálra; ha végül a haláltól való félelemből elvetjük magunktól az örök élet reménységét. Ilyen a mi hiábavaló, felfuvalkodott dicsőségünk, akár a Krisztusban való hitünket hánytorgatjuk, akár valami más címmel dicsekedünk! Vagy hát eltűrjük, hogy az a költő, ki oly rettenetes végnek tartotta a halált, más ember személyére vonatkozólag, de a saját vélekedése folytán így kiáltson fel: „Vajon hát csakugyan oly nagy szerencsétlenség a halál? Mi eddig, bár Isten igéjéből megtanultuk, hogy a halál nem egyéb, mint a fájdalom ideig-óráig tartó érzése által való belépés a halhatatlan életbe, és a boldog nyugalomba, azt kiáltsuk vissza, hogy szerencsétlenség a halál? Ó, mi kétszeresen nyomorultak, kik mint Pál mondja (1Kor 15,11) szánandóbbak vagyunk minden embereknél, ha csak a jelen életben való bizodalomra támaszkodunk! Hanem – mondhatnád – éppoly könnyű neked ezekről az emberekkel tett máglyákról a zavartalan és csendes nyugalomban beszélni, mint amilyen könnyű dolog biztos helyen a háborúról bölcselkedni, de ha tettre kerülne a dolog, majd másképp gondolkoznál te is. Én azonban annak a kegyelméből, kinek ereje által mindenre képesek vagyunk, sokkal jobb dolgokkal kecsegtetem magamat és nem kételkedem azon, hogy bármily veszedelmes küzdelembe engedjen is engem végül bonyolódni, azt a gondolkozásmódot, melyet belém öntött, az utolsó lehelletemig fogja támogatni; de nem akarom, hogy tekintetedet én rám irányítsd. Mert nemcsak azokat adtam eléd, miket az én csendes magányomban végiggondoltam, hanem azokat, miket Isten legyőzhetetlen vértanúi a kínzások, a máglyahalál és a vadállatok marcangolásai közben mindig szemük előtt tartottak. S ha önmagukat az ezekre való gondolással nem erősítették volna, Isten örök igazságát, melyet vérükkel oly bátran megpecsételtek, a lehető leggyorsabban hűtlenül megtagadták volna. Ezek pedig az igazság mellett való kitartásban nem azért jártak ellőttünk az állhatatosság példájával, hogy azt az állhatatosságot, melyet annyira megbizonyítva és megpecsételve hagytak ránk, most elhagyjuk, hanem megtanítottak bennünket arra a tudományra, mellyel az Úr segedelmében bízva: a halálnak, pokolnak, világnak és sátánnak minden seregével szemben legyőzhetetlenül megállhatunk. Isten veled.

1Pét 2,9

Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nép vagytok, és oly nép, melyet Isten sajátjának tart, hogy annak hatalmas dolgait hirdessétek, aki titeket a setétségből az ő csudálatos világosságára hívott.

Lábjegyzetek

(1) Augustini Serm. 309. in Natal. Cypriani.

(2) Utal itt Kálvin az „Institutio Religionis Christianae” c. művének 1535-ös kiadására. (Ford.)

(3) Pontifices a legfőbb római papi testület, mely a vallásos szertartásokra ügyelt fel. Fejük volt a pontifex maximus (amely címet ma a római pápa visel). A testület kezdetben 4, majd 8, később 15 tagból állott. Alapításukat a hagyomány Numa Pompiliusnak tulajdonítja.

(4) Salusok: a Numa által Mars tiszteletére alapított 12 (később 24) tagból álló papi testület, melynek tagjai március 1–24. között bizonyos dalokat énekelve és táncolva járták be a várost a szent pajzsokkal. Ezen időközben többször fényes és gazdag lakomákat ültek. (Ford.)

(5) Ti. úgy Áron, mint a nép részéről.

(6) Az itt említett bikát az egyiptomiak Ápis-nak nevezték, melyet Ptáh isten memphisi templomában tartottak és istenként tiszteltek. Évenként egyszer egy hónapon át ünnepelték s ekkor az állatot szépen feldíszítve, ünnepi körmenetben bemutatták. Ha a bika 25 éves elmúlt, kútba fojtották s aranyos koporsóba helyezték s másik megfelelő bikát kerestek és ezt tisztelték tovább. (Ford.)

(7) A nazareusságra vonatkozólag lásd 4Móz 6. (Ford.)

Forrás

KÁLVIN JÁNOS KÉT LEVELEI. AZ ISTENTELEN ÉS MEG NEM ENGEDETT SZERTARTÁSOK KERÜLÉSÉRŐL II. A PÁPÁS EGYHÁZ PAPI MÉLTÓSÁGÁNAK ELVETÉSÉRŐL, BÁZEL, 1538. FORDÍTOTTA: RÁBOLD GUSZTÁV, REF. FŐGIMN. TANÁR, PÁPA, NYOMATOTT A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDÁBAN; 1909. Az elektronikus kiadás (2004) szöveggondozásáért felel: Németh Ferenc (nemo44@hotmail.com, www.tar.hu/nemo)