Ha a mise nem volna áldozat
(1483–1546)
LVM5: Felelősség az egyházért – Az egyház babiloni fogsága (Luther Márton válogatott művei)
273-278. o.
De még egy másik botránykövet is el kell utunkból távolítani, és ez sokkal nagyobb és különösebb, ti. hogy világszerte hiszik, miszerint a mise áldozat, mely Istennek áldoztatik; s e nézettel a misekánon119 szavai is egybehangzóknak látszanak, midőn kijelentik: „Ezen adományok, ezen ajándékok, a szent áldozat.” És utóbb: „Ezen áldozat”. Viszont világosan követelik, „legyen kedves ez az áldozat, mint Ábel áldozata”. Innét van, hogy Krisztust az oltár áldozatának nevezik. Ehhez járulnak a szent atyák mondásai, a sok példa, az egész világon elterjedt állandó szokás.
Mindezzel, minthogy erősen gyökeret vert, szembe kell állítanunk egész határozottsággal Krisztus igéit és példáját; mert ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a mise Krisztus ígérete és testamentuma, amint ezt az igék világosan mondják, úgy oda az egész evangélium és minden vigasztalásunk. Ezen igék ellenében semmit sem szabad megtűrnünk, még ha mennyei angyal tanítana is mást (Gal 1,8); mert amaz igékben szó sincs cselekedetről vagy áldozatról. Azután Krisztus példája is mellettünk bizonyít; mert Krisztus az utolsó vacsora alkalmával, midőn ezt a szentséget és testamentumot szerezte, ezt nem Istennek, az ő Atyjának áldozta, nem is végezte, mint jócselekedetet másokért; hanem ott ült az asztalnál, és elébe adta kinek-kinek épp a szentséget és nyújtotta nekik a jegyet. Tehát a mise minél közelebb áll és minél inkább egybevág a legelső misével, melyet Krisztus a vacsora után tartott, annál keresztényibb. Ugye Krisztus miséje nagyon is egyszerű volt, híjával minden ruhapompának, testmozdulatnak, éneknek és más szertartásnak; úgyhogy ha azt mint áldozatot kellett volna feláldozni, Krisztus nem szerezte s rendelte volna tökéletes módon.
Nem azért mondom ezt, hogy bárki is követ dobjon az egész keresztény egyházra, amely a misét sokféle szertartással ékesítette és gazdagította meg; hanem azt akarom, hogy a szertartás e külső színétől megcsalatva és a nagy pompától elbódítva a mise tiszta mivolta iránt senki ne essék tévedésbe, és ne imádja valósággal az elemek átlényegülését, midőn a mise tiszta lényegének elvesztése után a pompa sokféle járulékain csüng; mert ami Krisztus igéjén és példáján kívül ahhoz csatolódik, az a misének mind csak esetleges járuléka, amelyek közül egyet sem becsülhetünk többre, mint ahogy jelenleg az ostyatartó monstranciákat120 és törlőkendőket121 becsüljük. Azért amint szó sem lehet arról, hogy a testamentumot kiosszuk vagy az ígéretet elfogadjuk és áldozatként felajánljuk, ugyanúgy arról sem lehet szó, hogy a misét áldozatnak tartsuk, <524> mert az ígéretet vesszük, az áldozatot pedig adjuk. Márpedig egyazon dolgot nem lehet egyszerre venni és adni, éppolyan kevéssé, mint ahogy az imádság és a nyereség nem lehet egyazon dolog, vagy amint nem lehet azonos az imádság és az imában kért dolog elfogadása.
Mit szóljunk hát a misekánonhoz és az atyák tanához? Első feleletem: Ha nincs mit mondanunk, sokkal helyesebb, ha mindent tagadunk, mint ha jóváhagyjuk, hogy a mise cselekedet vagy áldozat, nehogy megtagadjuk Krisztus igéjét, és a hitet a misével együtt semmivé tegyük. Ámde hogy az atyákat is kimentsük, Pálból szeretnénk felelni, aki értésünkre adja, hogy a hívő keresztények, mikor misére gyűltek egybe, ételt, italt (ők collectának122 nevezték ezt) szoktak magukkal hozni (1Kor 11,20–21), amit a szegények közt kiosztottak az apostolok szokása szerint (ApCsel 4,34–35). S abból, amit hoztak, vették a bort és kenyeret a szentséghez, és azt áldották meg. És minthogy mindezt igével és imádsággal megszentelték, zsidó szokás szerint felemelve a magasba, amint Mózesnél olvassuk (3Móz 8,27): a felemelés vagy áldozat igéi és szertartásos szokásai fennmaradtak, jóllehet maga a szokás, melynél fogva összehordták és gyűjtötték azt, amit felmutatni és felemelni kellett, rég megszűnt. Így Ezékiás megparancsolja, hogy Ézsaiás imát bocsásson fel a magasságba, Isten színe elé a többiekért (Ézs 37,4). És Dávid mondja: „Emeljétek föl kezeteket a szentély felé!” (Zsolt 134,2) Továbbá: „…kezemet fölemelve” (Zsolt 28,2). Hasonlóképpen: „Nevedet imádva emelem föl kezem.” (Zsolt 63,5) „Mindenütt bűntől tiszta kezeket felemelve imádkozzanak!” (1Tim 2,8) Éppen azért e szavakat: Sacrificium áldozat, vagy Oblatio123 felemelés, nem szabad a szentségre vagy testamentumra vonatkoztatni, hanem az összegyűjtött eledelre. Innét, hogy a collecta szó máig fennmaradt, és annyit tesz, mint misében mondott imádság.
Ez az értelme annak is, hogy a pap, mihelyt a kenyeret és bort megáldotta, a kelyhet magasra emeli, amivel nem azt jelzi, hogy Istennek akar valamit áldozni, mert hisz egy szóval sem emlékezik meg akkor az ostyáról vagy áldozatról, hanem ez is vagy a héber szokásból maradt fenn, melynél fogva felemelték azt, amit hálaadással élvezve Istennek újra megadtak; vagy intés az nekünk, hogy ama testamentumba vetett hitre indíttassunk, melyet Krisztus szavaival előad és közöl, hogy egyszersmind annak jegyét is mutassa, és a kenyér felemelése sajátos felelet legyen e mondásra: „Ez az én testem” (Mt 26,26), és hogy minket, körülállókat egyidejűleg e jeggyel megszólítson; szintúgy a kehely felemelése felelet e szavakra: „Ez a pohár az új szövetség.” (Lk 22,20) Mert a papnak az a hivatása, hogy a felemelés e szokása által bennünk hitet keltsen. És bárcsak amiként szemünk előtt felemeli nyilvánosan a jegyet vagy sacramentumot, egyszersmind fülünknek is minél világosabb és tisztább hangon hirdetné az igét vagy testamentumot, mégpedig minden népnek a maga nyelvén, hogy a hit annál erősebben kelne életre bennünk! Mert miért legyen szabad misét tartani latin, görög és héber nyelven, s nem egyszersmind német vagy bármely más nyelven is?
Azért vegyék fontolóra azok a papok, akik e romlott és igen nagyon veszedelmes időben misét tartanak: Először, hogy a nagy és kis kánon124 szavait a collectákkal, melyek nagyon is világosan áldozatról szólnak, ne vonatkoztassák a sacramentumra, hanem vagy a kenyérre és borra, melyet meg kell áldaniuk, vagy imádságaikra. <525> Mert a kenyér és bor előbb ki van téve megáldásra, hogy ige és imádság által meg legyenek szentelve. Azután pedig, amint meg vannak áldva és szentelve, nem lesz belőlük áldozat, hanem Istentől mint ajándékot vesszük őket. És e szertartásnál meg kell gondolnia a papnak, hogy az evangélium minden kánonnál és collectánál előbbvaló, mert ezek emberek művei. Az evangélium azonban (mint hallottad125) nem engedi meg, hogy a misét áldozatnak tartsuk.
Továbbá, aki nyilvánosan misét olvas, gondolja meg, hogy semmi mást nem tesz, mint hogy a mise által másokkal közösségre lép; és egyszersmind óvakodjék attól, hogy imádságát magáért és másokért áldozatként mondja, nehogy elbizakodva úgy vélje, hogy misét áldoz. Aki pedig magánmisét mond, jegyezze meg, hogy önmagának szolgáltatja ki az úrvacsorát; mert a különös és magánmise nem különb, nem is ér többet, mint mikor a laikus a szentséget egyszerűen elfogadja a pap kezéből; eltekintve az imádságoktól és attól, hogy ő ilyenkor saját magának szolgáltatja azt ki. Alapjában nekünk, papoknak és laikusoknak mindnyájunknak egyenlő képességünk van a mise és szentség dolgában.
Ha valamely papot felkérnénk is, hogy másokért – mint mondják – fogadalmi miséket tartson, óvakodnia kell attól, hogy miséért bármely jutalmat fogadjon el, vagy hogy bármely fogadalmi misét áldozatként merjen bemutatni; ellenkezőleg: rajta legyen, hogy mindazt az imádságokra vonatkoztassa, amit tesz, akár élőkért, akár holtakért, ilyenformán gondolkodván: Íme, megyek, és egyedül magamnak adom fel a szentséget; ámde mialatt azt élvezem, ezért vagy azért imádkozni fogok. Szóval, hogy így a jutalmat az imádságért és ne a miséért kapja, a maga élelmére és fenntartására. Azzal se törődjék, hogy az egész világ más véleményen van és más szokást követ. Tiéd az evangélium, és az igen megbízható; erre támaszkodjál, s akkor mások véleményét és képzelgését könnyen megveted. De ha engem vetsz meg, és úgy mégy misét áldozni, és nem csupán imádságokat, úgy tudd meg, hogy én téged hű lélekkel óvtalak, és én az utolsó napon ment vagyok, te azonban elveszed büntetésedet, és lakolni fogsz (Ez 3,19; 33,9). Megmondtam neked, amire mint testvér testvére javát tekintve kötelezve vagyok. Ha számba veszed, javadra válik; ha fel se veszed, a te károd lesz. Ha pedig valaki ezt az én tanomat elkárhoztatná, annak Pál szavaival felelek: „A gonosz emberek és ámítók pedig még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve.” (2Tim 3,13)
Ebből ki-ki könnyen megértheti, amit igen gyakran idéznek Gergelyből: „Egy gonosz papnak miséje nem becsülendő kevesebbre, mint bármely jóé.”126 És: „Szent Péter miséje nem lett volna jobb, mint az áruló Júdásé, ha mindketten miséztek volna.” Mert e köpönyeggel akarják takargatni sokan a maguk istentelenségét (1Pt 2,16), és éppen azért kieszelték a végrehajtott és végrehajtó cselekedet (operis operati et operis operantis) között való különbséget, hogy bátorságot vehessenek maguknak a biztonságban és gonoszságban való életre, és hogy másokkal mégis jót tehessenek. Ámde Gergely helyesen beszél, ők meg félreértik őt. Mert az igaz, hogy az istentelen papok éppúgy a testamentumot és sacramentumot nyújtják s veszik, mint a legeslegszentebbek. Hiszen ki vonhatja kétségbe, hogy az evangélium istentelen egyének által is hirdethető? Márpedig a mise az evangélium része, mi több: az evangélium veleje és rövid foglalata. Hiszen mi más az egész evangélium, mint örömhír a bűnök bocsánatáról? Amit pedig a bűnök bocsánatáról és az Isten kegyelméről részletesebben és bővebben mondhatunk, az röviden a testamentum igéjében van foglalva.
<526> Azért a közönséges prédikációknak sem lehet más feladatuk, mint hogy a misét magyarázzák, vagyis hogy ama testamentum isteni ígéreteit kifejtsék; mert csak így kelthetnek hitet, és így építhetik igazán a gyülekezetet. De akik a misét most magyarázzák, azok komédiáznak és csalnak, emberektől kigondolt szertartások és külső pompa színes képeivel.
Azért amint keresztelhet egy istentelen ember, vagyis az ígéret igéjét és a víz jegyét alkalmazhatja arra, akit meg akar keresztelni; hát éppen úgy e szentség ígéretét is hirdetheti és nyújthatja az élvezőknek, és velük együtt veheti azt, miként Júdás, az áruló tette az Úr vacsorája alkalmával. És mégis mindig azonos marad az a sacramentum és testamentum, mely a hívőben a maga dolgát és a hitetlenben a más dolgát végzi.127 Ámde az áldozást tekintve egészen másként áll a dolog: mert minthogy nem a mise, hanem az imádságok ajánltatnak fel Istennek, világos, hogy a gonosz papnak áldozata nem ér semmit, hanem (miként ugyancsak Gergely mondja): „Ha egy méltatlant küldünk imádkozni, a bírót nagyobb büntetésre indítjuk.”128 Azért ezt a két dolgot nem szabad összezavarni: ti. a misét és az imádságot, a sacramentumot és a cselekedetet, a testamentumot és az áldozatot; mert az egyik Istentől jön számunkra a pap szolgálata közvetítésével, és hitet követel; a másik a mi hitünkből száll fel a pap által Istenhez, és kér meghallgatást; amaz alászáll, emez felszáll. Amiért is amaz nem szükségképpen feltételez méltó és igaz szolgát; emez azonban megköveteli azt. Mert Isten a bűnösöket nem hallgatja meg (Jn 9,31); ő a gonosz által művelhet jót, de egy gonosz cselekedetet sem fogad el, mint azt Kainnál megmutatta (1Móz 4,5). És a Példabeszédek könyve mondja: „A bűnösök áldozatát utálja az Úr.” (Péld 15,8) És Pál: „Minden, ami nem hitből származik, az bűn.” (Róm 14,23)
De hogy az első résszel végezzek (mert egyebekről majd akkor szólok, ha előáll s beleköt ebbe valaki), mindebből levonom a következtetést a tekintetben, hogy kiknek javára szereztetett a mise, és hogy kik úrvacsoráznak méltóképpen: tudniillik egyedül azok, akiknek szomorú, aggódó, levert, zaklatott és tévelygő lelkiismeretük van. Minthogy ugyanis e sacramentumban az isteni ígéret a bűnök bocsánatát ajánlja fel, bátorsággal járuljon ahhoz, akit bűneinek terhe nyom és érzete szorongat. Mert a múlt, jelen és jövendő bűnöknek egyetlen orvossága Krisztus testamentuma, feltéve, hogy ahhoz rendíthetetlen hittel ragaszkodnuk és hisszük, hogy az nekünk kegyelemből ingyen adatik, amint a testamentum igéi hirdetik. Ha ezt nem hiszed, nincs cselekedet, nincs igyekezet, mely valaha megnyugtassa lelkiismeretedet. Mert egyedül a hit a lelkiismeret békessége, a hitetlenség pedig a lekiismeret egyetlen békétlensége.
Hivatkozások
119 A misekánon a mise előírt szabálya; ez tartalmazza mindazokat a formulákat és imákat, amelyeket a pap a bor és kenyér konszekrációja alkalmával használ és mond.
120 A kifejezés a latin monstrare = ’mutatni’ szóból származik, s azt a nemesfémből készült s gyakran drágakövekkel kirakott edényt jelenti, amelyben az oltáriszentséget tartják, és amelyben a misemondó pap a megszentelt ostyát a népnek felmutatja.
12 A kelyhet takaró hímzett vászonterítő (corporale).
122 Eredetileg az összegyűjtött szeretetadományok. A misében az idetartozó imák gyűjteménye. A szó jelentésfejlődésére Luther maga is kitér.
123 Felemelés, felajánlás, adomány, szeretetáldozat. Így nevezték kezdetben a szeretetlakomákra beszolgáltatott ételt, s amikor ezek az agapék megszűntek, az úrvacsorához adományozott kenyeret és bort. Később azután ezt az adományt is pénzre változtatták, amelyet külön arra való edényben őriztek. Innen erednek a persely különféle formái.
124 A késő középkorban nevezték el a szertartási imák első részét kisebb, míg a második részét nagyobb kánonnak.
125 Lásd fent, 273, <523>.
126 Dialogi II, 23; Decretum Gratiani pars II causa I qu I can 84; CIC 1: 387–388.
127 Vö. Ézs 28,21 Vulg; LVM 6:262–272.
128 Regula pastoralis I,10; PL 77: 3; Decretum Gratiani pars I dist 49 can 1; CIC 1: 175.
LVM5: Felelősség az egyházért – Az egyház babiloni fogsága – Luther Márton Válogatott Művei
