Hit és cselekedetek | Sebestyén Jenő
budapesti ref. teol. tanár, az ún. történelmi kálvinizmusnak nevezett mozgalom hazai vezéralakja, valójában azonban a kuyperiánus neo-kálvinizmus hazai elterjesztője.
(A neo-kálvinizmusnak minden történelmi, hitvalló református keresztyén tanra hatással lévő újításától elhatárolódunk.)
REFORMÁTUS ETIKA
82-85. o.
4. Hit és cselekedetek
A hit és jócselekedetek egymáshoz való viszonyának kérdését két, sőt háromféle formában is szokták fogalmazni és elképzelni az emberek: Hit ÉS jócselekedetek, hit VAGY jócselekedetek, NEM hit CSAK jócselekedetek. Világos dolog, hogy csak az első értelemben szabad a kettőt összekapcsolni egymással, a másik két kapcsolatot pedig el kell ejtenünk.
Róma vádja ugyanis az ellenünk, hogy mi csak hitet akarunk és a cselekedetekkel nem törődünk; viszont mi pedig azzal szoktuk vádolni Rómát, hogy a hittel nem törődik és csak a cselekedetekre helyezi a fősúlyt.
Világos dolog, hogy Rómának nincs igaza velünk szemben, de protestáns részről is túllőnek a célon azok, akik azt állítják, hogy Róma hitet nem kíván, csak cselekedeteket; mert a valóság az, hogy kívánja mind a kettőt, csak az a baj, hogy a hit sem az, amit mi igaz hitnek tartunk és a cselekedetek értékelése sem az Rómánál, amely evangéliumi alapon elfogadható. És itt a Szentírásra sem lehet hivatkozni, mintha az egyoldalúan csak a hitet vagy csak a cselekedeteket hangsúlyozná, mert a Szentírás organikus szemlélésénél azt látjuk, hogy a kettő egy magasabb szintézisben találkozik és éppen ezért a ref. keresztyénség sohasem hangsúlyozta a sola fide gondolatát úgy, hogy a cselekedeteket feleslegesnek tartotta volna, sőt merjük állítani, hogy mi a cselekedeteket valójában még jobban, még tisztábban, még biblikusabban hangsúlyozzuk, de természetesen egészen más motívummal, mint a róm. kat. egyház. Mert nálunk a cselekedetek ugyan nem érdemszerző jellegűek, de viszont, mint a háládatosságot bizonyító pecsétei az életnek, szintén elengedhetetlenek.
A ref. teol. tanítása szerint, mint fentebb is említettük és a Káté is tanítja, igazi jócselekedetet csak az tud végezni, aki hitből él. A cselekedetek tehát bizonyságszerű jelei és gyümölcsei az élő hitnek. „Ugyanaz az Isten — mondja Kuyper Abraham — aki a hitet plántálja belénk, végzi azt is, hogy annak gyümölcsei is teremjenek”. Íme tehát nálunk még a cselekedetek is csak ex gratia lehetségesek.
Mi az igaz hit? Megmondja a Káté. A hit valami nagy szilárdság és bizonyosság is, amely hozzátartozik az emberi élethez általánosságban is. Az emberek a vallási élet területén kívül is valaminő formában hitből élnek és ha nem is hisznek Istenben, hinniök kell az emberekben, mert máskülönben nem tudnak egzisztálni. És éppen az a képtelenség a hitetlennél, hogy az ember szavának hisz, az Isten szavának azonban már nem.
Az igazi keresztyén hit pedig akkor erős, amikor megbizonyosodott hitté válik arra nézve, hogy „az Úr az én őriző pásztorom, nekem is bűnbocsánatot, őrök igazságot és üdvösséget ajándékoz Isten”, stb.
Hit és cselekedetek tehát a ref. etikában elengedhetetlenül összetartoznak. Pál és Jakab tehát nincsenek ellentétben és Luther rosszul értelmezte a Jakab levelét, amikor azt hitte, hogy az ellentmond Pálnak. Mert miről van a két levélben szó? az egyik, Pál, a holt cselekedetek ellen harcol, Jakab pedig a holt hit ellen. A kettő tehát nem kerül szembe egymással, hanem egy magasabb szintézisben találkozik éspedig úgy, hogy az élő hitnek élő cselekedetei lesznek, azaz a hit éppen azért, mert élő, nem tud meglenni Isten dicsőségére végzett cselekedetek nélkül. Mert a hit az embert új életre vezeti. Ez az élet pedig tétlenségben nem töltheti a maga idejét. A hitnek tehát szeretet által etikai téren is aktivitásba kell lendülnie, hogy gyümölcsöket teremjen.
Nem igaz tehát az a róm. kat. vád, hogy mi nem törődünk a jócselekedetekkel. A lutheránusoknál volt ugyan egy-két olyan túlzó teológus, aki a jócselekedeteket egyenesen károsnak tekintette. Mi a Szentíráshoz tartjuk magunkat, az pedig mint tudjuk, szakadatlanul sürgeti a jócselekedeteket, „mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén általa a Krisztus Jézusban jócselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.”
A cselekedetek tehát ref. alapon, mint a megtérés és háládatosság gyümölcsei nélkülözhetetlenek az üdvösségre, mert a holt hit nem üdvözít, Mt. 5:12; Rám. 12:1.
Róma azonban úgy a tan, mint a gyakorlat tekintetében egyformán bajban van. Tan tekintetében ugyanis tanítja a cselekedetek érdemszerző voltát és ezért szükségességét is.
A ref. teológia tagadja a cselekedetek érdemszerző voltát, azonban tanítja a cselekedetek szükségességét, nem ugyan érdemszerzés céljából, hanem háladatosságból.
De tévelyeg Róma a gyakorlatban is, mert jócselekedetek alatt jórészben a misére való járást, a gyónást, áldozást, imák elmondását, böjtöt, alamizsnálkodást, stb. ért. Szerintünk pedig, a jócselekedetek a lélek gyümölcsei, tehát nem külsőséges elvégzések csupán, mechanisztikusan, legalisztikusan, nomisztikusan.
A protestáns tévelygés viszont az, amikor valaki a cselekedetek jelentőségét nem látva, azokat modernizmusból, vagy tévelygésből egyszerűen elhanyagolja, vagy pedig jócselekedetet Isten dicsőségére és háládatosságból nem is végez. Mert az ilyen hit már nem is élő hit többé és mint holt hit teljesen értéktelen.
A ref. ideál tehát az, hogy hit és cselekedetek egy magasabb szintézisben találkozzanak a keresztyén ember és a ref. gyülekezetek életében éspedig úgy, hogy az élő hit, élő és egészséges gyümölcsöket is teremjen a cselekedetekben. Ez az a kálvinista plusz, amit Róma semmiféle virágzó egyházi élet mellett sem tud utánunk csinálni, ha egyszer a református gyülekezetek virágzó életet kezdenek élni. Mert a református lelkek hitbeli nagykorúsága termi meg itt az etikai téren is az etikai nagykorúság felséges gyümölcseit, mint cselekedeteket.
Csak arra vigyázzunk, hogy a nagy aktivitásban meg ne üresüljön az egyházi életben a hit és ne akarjuk pusztán csak cselekedetekkel megmutatni a mi keresztyénségünket, mert a modern ébredési mozgalmakat pl. az öntudatos, hit nélküli aktivizmus e veszedelme fenyegeti. Ez az, amit amerikanizmus néven is szoktak nevezni a teológiában. Methodista, Üdv. Hadsereg hatások stb. befolyása alatt a legnagyobb aktivitással buzognak az emberek, de közben antidogmatizmusukból kifolyólag már azt is elfelejtették, hogy mit kell hinni, tehát a hit objektív tartalma számukra nem is fontos. Ezek úgy járnak, mint az a genfi hölgy, aki, Brunner tanúsága szerint, az egyik oxfordi gyűlésen nagy extázisában így kiáltott fel: „Nem fontos, hogy mit hisz valaki, csak az a fő, hogy cselekedjék!” Az ilyen és ehhez hasonló beszédek azt mutatják, hogy a hit és cselekedetek egymáshoz való viszonyának megállapításában nemcsak Róma tévelyeg, hanem különböző protestáns tévelygések is vannak, amelyeket nekünk reformátusoknak, mindig el kell kerülnünk.
A végső konklúziónk tehát az, hogy hit és jócselekedetek ref. alapon elengedhetetlenül összetartoznak és a jócselekedetek csak annyiban nem szükségesek az üdvösségre, ha az érdemszerzést nézzük, de viszont feltétlenül szükségesek, ha az élő hit és a háládatosság gyümölcseit keressük. Pál és Jakab tehát a helyes református értelmezésben, mint a legbiblikusabb értelmezésben, találkoznak és együtt szolgálják az Urat.
Prof. Dr. Sebestyén Jenő: REFORMÁTUS ETIKA, IRÁNYTŰ kiadó, Budapest – Gödöllő 1993
