A bemerítés-kultuszról III: A nyelvészeti és régészeti kutatások

2021.12.20. Off By neilnejmed

Részletek a

THE BAPTIST SYSTEM UNSCRIPTURAL AND UNREFORMED by HUGH L.WILLIAMS című pamfletből:

A THE HISTORICAL & ARCHAEOLOGICAL TESTIMONY című fejezet

II. rész

Másodszor, olyan régészeti bizonyítékok állnak rendelkezésünkre, amelyek az egyház korai évszázadaiban a bemerítés kezdetben még nem túl népszerű gyakorlatát jelzik. Helyénvaló, hogy megvizsgáljuk ezeket a bizonyítékokat, mivel a régészettudomány feltárhatja számunkra a bemerítésre alkalmas keresztelőkápolnák elterjedtségi szintjét a későbbi évszázadokban – harmadszor pedig további meggyőző bizonyítékokat is a keresztyén művészeti alkotások tárgykörében, mind műemléki épületek, mind festmények formájában.

* * * * * * * *

A modern bemerítési mozgalmak megjelenése óta, a XVII. század elejétől a régészettudomány egy egyre inkább kiforró tudományágként jelenik meg és fejlődik fokozatosan. Ez nem jelenti azonban, hogy egy tévedhetetlen tudomány lenne. Mindazonáltal egy rendkívül hasznos eszközzé válhat számunkra. A korai baptisták – mint pl. Haweis, Knollys, Keach, Gill vagy Robinson korszakától egészen a tizennyolcadik századig – az ősi keresztyénségnek a régészettudomány által dokumentált forrásaira nézve még szinte semmilyen anyaggal nem rendelkeztünk. A tizennyolcadik században a régészettudomány még alig-alig volt kialakulófélben, hasonlóan a tizenkilencedik századhoz, így az olyan jeles baptisták mint Spurgeon is, még jóval megelőzték a tudományág kibontakozását és kifejlődését.

Ne térjünk el nagyon tárgyunktól, annyit azonban mégisjegyezzünk fel, hogy ezek a baptista tudósok a nyelvészetnek mint tudományos diszciplínának a felemelkedését is megelőzték. E tudományág kialakulása valójában az addigi szótári és lexikográfiai munkák nagy részét tönkretette. Mindent, ami a Szentírás tudományos tanulmányozását lehetővé tevő segédeszközök elkészítésére hatással lehettek, amiket elsősorban a tizenkilencedik és a huszadik század elején hoztak létre. Ilyen kötetekhez tartoznak még azok a rangos lexikonok is, mint Winer, Cremer, Bengel, Grimm-Thayer, sőt még Kittel nagy falanszterei is. Ezeknek a lexikográfiai műveknek nagy része túlnyomórészt még a “bemerítéses” keresztelési nézetet támogatták, azonban a megfelelő nyelvészettudományi értelmezési elveknek az utóbbi évtizedekben történő alkalmazásai a fejük tetejére állították az akkori dolgokat. A modern tudományos szemlélet valójában a reformátorok grammatikai-történeti-spirituális álláspontját és az “analogia fidei” használatát erősítik meg, mint az értelmezési mesterfogalmak fő kulcsait. A korai lexikográfiai munkásság tévedésbe torkollik, ha ragaszkodik ahhoz az elvhez, hogy az “etimológia” legyen minden szó jelentésének a legfőbb meghatározója.45 A korai baptista tudósok mindent az “etimológiára” tettek fel a bapto és baptizo igék jelentését illetően – és ahogy a modern nyelvtudomány is rámutat, ezek a korai baptisták a szó jelentések kialakulásában más, hasonlóan fontos tényezőket figyelmen kívül hagytak, ilyen például a “metonímia”, a “köznyelvi használat”, a “speciális használat” és e tényezők kölcsönhatásai a szavakkal, a kultúrával és vallással, ahogy a szóban forgó szavak évszázadokon keresztül, jelentésükben ide oda sodródva csiszolódnak.

A huszadik században Európa és a Brit-szigetek ősi régészeti maradványainak széleskörű feltárása gyors ütemben haladt előre. Az építők, építkezők, földművesek, aranyásók, mérnökök, és tulajdonképpen bárki, aki véletlenül csak ősi leletekre bukkan, mára már köteles ezekről hatósági bejelentést tennni; ekkor a fejlesztési munkálatokat leállítják a teljes régészeti vizsgálat elvégzéséig. Az eltemetett ősi maradványok légi, radaros és geomágneses felmérésekkel történő feltárásának új technikái mind hozzájárultak az ismeretek enciklopédikus gyarapodásához. Ősi keresztyén templomok maradványai – néhány közel 1900 évvel ezelőtti korszakból – kerültek napvilágra. A szakértők pedig számos ilyen templomromban keresztelőkápolnák lelőhelyeit tárhatták el. Az ilyen leletek szintén nagyon beszédesek a bemerítést vallókkal szemben.

Egy enciklopédikus méretű kötetre volna szükségünk ahhoz, hogy ezeket a felfedezéseket teljes egészében katalogizálni tudjuk. Ezért itt megelégszünk egy összefoglalóval, részletes hivatkozások tudományos művekre vonatkozó megadásával, és menet közben feljegyezzük majd a bizonyítékokat aprólékosan vizsgáló történelmi és régészeti szakértők tudományos következtetéseit is.

A huszadik század későbbi évtizedeire szakértők sokasága készítette el az ókori egyházi lelőhelyek széles körű katalógusát és vizsgálatát Nagy-Britanniában, Európa-szerte és a Közel-Keleten. A Batsford Academic 1981-ben adta ki a “Studies in Archaeology” sorozatában Charles Thomasnak, a Leicesteri Egyetem régészprofesszorának 1967-1972 között végzett kiváló munkáját Christianity in Roman Britain to AD 500 (Keresztyénség a Római Kori Britanniában Kr. u. 500-ig) címmel. Ebben a tudományos kötetben a szerző elsősorban a római kori Britannia keresztyén lelőhelyeinek régészetével foglalkozik, de a témát szükségszerűen úgy szemléli, hogy azt az Európából és a Közel-Keletről fennmaradt, e korszakból származó felfedezések egész perspektívájába is belehelyezi. Thomas egy egész fejezetet különít el a témának munkájában “Keresztelés és Keresztelőhelyiségek” címmel, amiben tömör és hasznos összefoglalást ad a feltárt bizonyítékokról.

Thomas leszögezi:

A régészeti értelmezés hétköznapi világában kénytelenek vagyunk minden egyes lelőhelyen megpróbálni azt meghatározni, hogy a keresztelés melyik konkrét formáját alkalmazhatták, és ha lehetséges, végül érvelni is az egyes változatok túlsúlya mellett az említett régiókban vagy tartományokban.47

E feladat elvégzése során megjegyzi, hogy az “alámerítést” csak e fizikai környezeten kívül lehetett elvégezni – például egy megfelelő méretekkel rendelkező mederben, mint egy folyóban. A bizonyítékok hatalmas katalógusát kielemezve és összesítve Thomas számtalan olyan megtalált leletet jegyzett fel, amelyek arra utalnak, hogy a “leöntés” volt a népszerű forma – és nem a “bemerítés” -, és mindezt annak ellenére állítja, hogy az ókori iratokból származó irodalmi bizonyítékok viszont a szentségre mint “alámerítésre” hivatkoznak. Thomas megjegyzi, hogy a tudós C. F. Rogers már 1903-ban felfigyelt erre a különös jelenségre, viszont a fennmaradt régészeti bizonyítékok mégiscsak arra a következtetésre kényszerítették, hogy a bemerítés “tényleg ritka dolog volt, és gyakorlatilag csak alig fordulhatott elő”.48 Az “alámerítés” tehát nem volt jellemző.

Thomas idézi a francia tudóst, Khatchatrian-t is, aki az 1962-ben megjelent tudományos kötetében a kereszteléshez kapcsolódó régészeti leletek bőséges katalógusát készítette el.49 Megjegyzi, hogy egy másik tudós, J. G. Davies, megvizsgálva50 Khatchatrian bizonyítékait arra a következtetésre jutott, hogy “a görögországi korai templomokban, hogy csak egy területet említsünk”, “nem létezik egyetlen olyan keresztelőhely sem, amelynek medencéje elegendően mély lett volna ahhoz, hogy a megkeresztelkedő abban alámerülhessen”. Sőt, ez a jellegzetesség igaznak bizonyul – mondja Thomas – “Szíriában, Palesztinában, Egyiptomban és az Észak-Afrikában feltárt helyszíneken is, és arra a nagyon kevés franciaországi helyszínre még, amelyekre nézve ma már bizton állítható, hogy ténylegesen ősi helyszínekről van szó51.

Thomas megállapítása a következő: “… nem a teljes bemerítés volt az általános gyakorlat. Úgy tűnik, hogy a leöntés volt messze a legvalószínűbb keresztelési mód Britanniában, csakúgy, mint Galliában is. “52

Ebből kiindulva a legfajsúlyosabb tényállás állapítható meg:

1. A keresztyénség első öt évszázadából származó régészeti bizonyítékokból Európára, Közel-Keletenre és Észak-Amerikára nézve is egyaránt kijelenthető, hogy bemerítéses forma helyett leöntéssel végzett keresztelési formát bizonyítanak – ez a forma “meghintésként” is értelmezhető53.

2. Az a tény, hogy az ősi brit egyháztörténeti bizonyítékok megint csak a “leöntés” mellett szólnak, különösen is jelentős. Britannia ősi kelta egyházai ugyanis nagyon korán, talán már a II. század közepén-végén megalakultak, és függetlenekként távol maradtak a pápai rendszer későbbi kialakulásától.54 A pápista egyház valójában csak Kr. u. 597-ben veti meg először lábát Britanniában, asszimilálva a nyugaton és messze északon betörő szászokat. A kelta keresztyénekre teljes körű terror szakadt ezzel rá, mivel egyházaik természetesen egyfajta “apostoli folytonosságban” kapcsolódtak hagyományukhoz, egészen az apostolok személyeihez visszamenően, mindenféle pápai közvetítő, vagy egyéb kapocs nélkül. Akkoriban tehát Rómának vagy be kellett volna olvasztania teljesen a kelta egyházakat, vagy le kellett volna mondania a “kizárólagos apostoli utódlás” jogáról. A pogromjaik eredménye a kelták fokozatos lemorzsolódása volt, mígnem az ősi kelta egyházakat a Whitby zsinaton, Kr. u. 664-ben a romanizmusba olvasztották.

Így romanista stílusú gyakorlatok csak minimális szinten lehettek jelen a brit egyházakban a Kr. u. 664 előtti időkben. Ezért elvárható volna, hogy ott a keresztség tisztábban megmaradt tanítását és alkalmazásának érintetlenebb módját találjuk meg. A régészeti bizonyítékok ezt is tanúsítják. Mindez pedig azért fontos, mert ellentmond mindannak, amit a “bemerítéses” lobbi vár el tőlünk. Ha ugyanis a bemerítés volna a legősibb gyakorlat, akkor számíthatnánk arra, hogy az ősi kelta egyházak között erre bizonyítékokat is találjunk, míg a bemerítésre-nem-alkalmas keresztelőmedencéket teljes egészében azokon a területeken kellene feltárnunk, amelyeket a pápaság legelőször érintett Európában. Amik viszont fennmaradtak, azzok az ősi medencékről származó bizonyítékok, amik szerint a bemerítkezés gyakorlata nem lehetett általánosan bevett keresztelési szokás – nemcsak kelta Britanniában nem, hanem az egész keresztyén világ többi részén sem.55 Ami azonban rejtély maradt számunkra az, hogy a régi időkből származó írásos bizonyítékok a keresztelésről, mint “bemerítkezésről” beszélnek. Miért vannak ellentmondásban az írásos leletek a régészeti bizonyítékokkal? Ezt kell most alaposan megvizsgálnunk, és amit tapasztalni fogunk, az bizony meglepetést fog okozni.

Harmadszor, nyelvészeti bizonyítékok kontra régészet.

Egy először 1896-ban megjelent tanulmányban a presbiteriánus tudós, B. B. Warfield56 valamelyest kibontotta ezt az ellentmondást, amely a keresztségre mint bemerítésre vonatkozó ősi okleveles utalások és a tényleges régészeti adatok között nyilvánvaló módon létzik, amelyek már akkoriban is jelentős visszhangot váltottak ki. Warfield megjegyzi, hogy míg a régészeti leletek azt sugallják, hogy a vízzel leöntés volt az általános gyakorlat a korai egyházban valamint az első évezred nagy részében a legtöbb területen, addig számos korai egyházatyától és késő középkori teológustól fennmaradt teológiai és irodalmi forrásokban a keresztséget többször is “háromszori (háromszoros) bemerítésként” írják le. Warfield alaposan utánajárt, hogy (i) vajon ezek a “háromszori bemerítésre” vonatkozó utalások az apostoli gyakorlatot vagy egyházi progressziót tükrözik-e, továbbá (ii) hogy ragaszkodtak-e vajon a bemerítéshez, mint a keresztség egyetlen érvényes kiszolgáltatási formájához.

A fenti (ii)-es ponttal kapcsolatban Warfield olyan bizonyítékok egész sorát tárja fel, amelyek kimutatják, hogy az apostoli időszaktól a középkorig soha nem volt olyan időszak, amikor a leöntés vagy meghintés módját érvénytelennek tartották volna. Hivatkozik bizonyítékokra a Didachétól (az első század végétől a második század elejéig datálva), Cipriánon (harmadik század) és Augustinuson keresztül, az egyiptomi kopt egyházak bizonyságain át, a szíriai egyházakat érintve, beleértve a hetedik századi Edesszai Jakabot és Mar Basiliust, a 633-as Toledói zsinatot, a 868-as Warms-i zsinaton át egészen a középkori óriásokig, Szent Tamásnak vagy Bonaventurának forrásanyagaira is. A leöntés egy teljesen általánosan elfogadható keresztelési gyakorlatnak számított, és ez a jelenség egészen Didaché korszakáig visszavezethető.

A fenti (i)-es ponttal kapcsolatban Warfield felfedezte, hogy “bármilyen szigorúsággal is kezelhették a “háromszori alámerítést”, mint a keresztség helyes és egyetlen szabályos módját, az teljesen nyilvánvaló, hogy más formákat sem tartottak érvénytelennek vagy megismételendő keresztségi gyakorlatnak”57 .

Két hagyományt látunk tehát, amely párhuzamosan futottak az ókori egyházakban: a háromszori alámerítést valamint a meghintéses és leöntéses gyakorlatokat. A teológiai körökben a háromszori alámerítést tartották az evidens módszernek – ezt a római “misztériumvallások” beáramló pogányságának hatásaként tudjuk be. Itt azonban Warfield egy különös jelenségre hivja fel figyelmünket: Miért van az – kérdezi ő -, hogy teológiai szempontból oly nagy hangsúlyt fektettek a háromszori alámerítésre – és ahogy haladunk előre a középkorban ez egyre inkább erősödik -, ugyanakkor a keresztség minden monumentális és művészi megjelenítése a korai századokban általánosan a “leöntés” pillanatait ábrázolja? Ma már hozzátehetjük ezt a kérdést is: Miért nem elég mély az összes fennmaradt kút vagy keresztelőmedence azokból az ősi időkből, hogy azokban a bemerítési gyakorlat lehetségessé váljon?

“Nagyon figyelemre méltó” – mondja Warfield – “hogy a második századtól a kilencedik századig alig találunk képi ábrázolást bemerítéssel történő keresztelésről; a javaslat szinte egységesen vagy leöntésre, vagy meghintésre utal.”58 Valójában nagyon úgy tűnik, hogy csak a kilencedik században bukkannak fel azok a képzőművészeti ábrázolások, amelyek alámerítésről árulkodnak, de még ott is kevés bizonyítékunk van rá.59 Az ókori Róma katakombáinak keresztyén művészetétől kezdve egészen a középkoron át a régészettudomány feltárta, hogy a korai századokbeli keresztelések képzőművészeti munkáiban általánosan leöntéses vagy meghintéses keresztség volt érvényben, és csak később (főként a kilencedik században) bukkannak fel bemerítéses keresztségre utaló tárgyi bizonyítékok.

Hogyan magyarázzuk tehát, kérdezi Warfield, a “háromszori alámerítés” teológiai és irodalmi túlhangsúlyozását?

A válaszadás során Warfield felhívja a figyelmet a “bemerítés” patrisztikus használatára, valamint a keresztyén keresztség ábrázolásaira az ókeresztyén régészeti lelőhelyekről előkerült műalkotásokban.60

A keresztyén művészettel kapcsolatban Hughes Oliphant Old megjegyzi, hogy a klasszikus művészetben minden emberi rituálét vagy cselekedetet mindig úgynevezett “megmerevítéses” módszerrel ábrázoltak egy képen, amit azesemény fénypontjának” hívhatunk. Az ilyen stilisztikai “megmerevítés” tartósan konzervatív eljárásnak bizonyult, és nem volt hajlandó változtatásokra – még akkor sem, ha a társadalomban és kultúrában valóban változások álltak be mindarra a gyakorlatra nézve, amit a művészeti alkotás is megörökíteni kívánt.61 Warfield megjegyzi ezt a jellegzetességet, bár nem olyan hangsúlyosan, mint Old, és nem igazán látja annak nagy jelentőségét sem. A “esemény fénypontjának megmerevítése” jellemzőit értékelve gondolhatunk akár egy mai modern képzőművészre vagy fotográfusra is. Egy ilyen szakember, ha képén igyekszik elkapni az esemény fénypontját, arra törekszik, hogy “megmerevítse” az adott pillanatot, mint például amikor 1953-ban a koronázást megörökítő képen a fiatal Erzsébet királynő fejére teszik a koronát, ami egy egész koronázási szertartást megörökítő kép lesz. Hasonlóképpen, a keresztelést ábrázolni kívánó ókori képzőművészek is kiválasztották az esemény “fénypontját” – általában egy presbitert örökítettek meg, amint vizet önt vagy locsol egy újdonsült keresztyénre, aki egy sekély keresztelőmedence közepében állt.

A keresztséget mindenütt vízzel való leöntésként vagy meghintésként ábrázolták. Warfield így írja: “Amikor Jeromos és Leó, Pelagius és Gergely a háromszoros alámerítésről már mint római rendtartásról szólt, a képzőművészeti ábrázolásokon még mindig a leöntés [vagy meghintés] pillanatán volt a hangsúly”62.

Való igaz, a leöntéshez/meghintéshez való művészi ragaszkodás annyira meggyökeresedett, hogy egy Kr. u. 450-ből származó klasszikus régészeti lelet megdöbbentő képpel tud szolgálni számunkra, hogy mi is történt valójában. Kr. u. 450-re a “misztériumkultuszokból” átvett bemerítési folyamat természetesen egyre inkább teret hódított, így a ravennai ortodoxok keresztelőkápolnában is található egy olyan mennyezeti mozaikkép, amely Keresztelő Jánost ábrázolja, amint megkereszteli Jézust. E kép alatt található a keresztelőmedence. A medence olyan mély, hogy szinte ordítja felénk, hogy bemerítésre használták, és ez az egyik legkorábbinak számító keresztelőmedence – valóban ritka darab abból a korszakból. Meglepő azonban, hogy János a fenti képen Jézust víz leöntésével/meghintésével kereszteli meg.63 Így bárki, keresztségben részesülő személy, aki éppen hátradőlt, hogy az alatta lévő medence vizében elmerüljön, a leöntéssel megkeresztelt Krisztus képére tekinthetett fel!

Az ilyen ellentmondásos bizonyítékok értelmezésére Warfield úgy sejti, hogy a “bemerítés” kifejezésének patrisztikus használata olyan jelleget öltött, hogy a keresztséget “bemerítésként” értelmezhették, még akkor is, ha azt “meghintés” vagy “leöntés” útján hajtották végre. A meghintés valóban azt jelenti, hogy valamiféle “bemerítés” történik.64 Warfield megoldása itt azonban nem egészen kielégítő arra a tényre nézve, hogy az egyházatyák egy része a keresztségről, mint “bemerítésről” beszél, és láttuk, hogy a negyedik század végétől kezdve kapcsolták össze először a Róm 6,4 és a Kol 2,12 szentírási versekkel a keresztségi szertartást .

A válasz abban a tényben rejlik, hogy a “misztériumvallások”-ból származó asszimilált pogányság hatásai egyre nagyobb befolyással bírtak a keresztyén teológiára nézve is. Már maguk a legkorábbi medencék kialakításai is a pogány misztériumvallások hatásáról árulkodnak, hiszen a nyolcszögletű forma azokat a nyolcszögletű keresztelőmedencéket tükrözi, amelyeken keresztül a beavatottakat a pogány kultuszokban elmerítették.65 Csakhogy a keresztyén medencék természetesen nem voltak ilyen mélyek – kezdetben legalábbis biztosan nem. Az idő múlásával azonban pogány behatásokra az egyszerű keresztelőmedencét teljes értékű bemerítőmedencékké kezdték továbbfejleszteni, és a ravennai egyike a legkorábbi ilyen példáknak. Ennek a beáramló pogány “bemerítkezésieljárásnak azonban meg kellett felelnie az apostoli időkből fennmaradt egyházi konzervatív hagyománynak is. A pápaság felemelkedésének története kétségtelenül azt mutatja, hogy az elpogányosodás egy dinamikus folyamatot jelentett, amely csak a reformáció idején éri el tetőpontját, amikor Isten lerombolja az Antikrisztus bástyáit. Ezért számíthatnánk arra, hogy a régészeti bizonyítékok a keresztelőkápolnák és a monumentális művészet tekintetében ezt a folyamatot vissza is tükrözika sokféle kulturális környezetben feltárt bizonyítékok. És kétségtelen, hogy ezt is találjuk. A keresztségre vonatkozó valamennyi korai irodalmi utalás a leöntést/meghintést rögzíti, mint érvényes eljárást, és még azok a későbbi források is, amelyek a “bemerítéses” keresztségről számolnak be, még mindig megengedik, hogy a “leöntés/meghintés” továbbra is érvényben maradjon; és a keresztelőkápolnák valamint az ókeresztyén művészet régészeti adatai is bizonyítják számunkra, hogy a leöntés/meghintés már az ősi időkben is egy meggyökeresedett ortodoxia volt. A bemerítési gyakorlat beáramlása csak későbbi időkre datálható, de kezdettől fogva a szentség kiszolgáltatásának régi ortodox módjai ellen küzdött. A bemerítésre alkalmas keresztelők “Johnny-come-latelies“-nek tekinthetők az adott területeken.

Ha a baptista bemerítési érvek jogosak volnának, akkor mind régészeti, mind történelmi oldalról a fent bemutatott leletekkel pontosan ellentétes képet kellene látnunk, az ősi korszakban mély keresztelőmedencékkel, frissen keresztelteket, mint víz alá “merülőket“, mint a keresztségi esemény “fénypontját” ábrázoló egyetemes műalkotásokat; majd az évszázadok előrehaladtával fokozatosan sekély keresztelőmedencék vagy kútfők bevezetését kellene felfedeznünk, mint “romanista” tévelygéseket, és a keresztség művészi ábrázolásainak azon fokozatos fejlődését, amely eltávolodik a merülőfürdéstől, és szép lassan de vonakodva áttér a vízzel való leöntés/meghintés képi ábrázolásaira. Valójában, ha a baptista érvek jogosak lennének, akkor a ravennai keresztelőkápolnának az egyik első olyan kápolnának kellene lennie, amely túl sekély a bemerítéshez, és a mennyezeten lévő mozaikon egy festett Jánost látnánk, amint az Úr Krisztust a Jordán vizébe bemeríti – és mindez azért, mert ha a bemerítés tényleg apostoli hagyomány volna, akkor a legkorábbi keresztelőkápolnák kialakítására is hatással kellett volna lennie, mint ősi hagyománynak, így a bemerítkezés pillanata lett volna a korai keresztyén művészeti hagyományban is a megörökített “esemény fénypontja“.

Ha mindez mond egyáltalán nekünk bármit, akkor a következőt mindenképpen, szinte kiáltja felénk: A korai keresztelés általánosan vízzel való leöntéssel vagy meghintéssel történt, a bemerítés pedig egy későbbi, pogány behatás volt, amelyet talán a második század végétől kezdődően vettek át a keresztyén hagyományba. Ez valóban a rómaiak tévelygése volt, amely gyors ütemben gyűrűzött be, hogy a kora középkorra a keresztség elsődleges (de nem kizárólagos) eljárásaként megszilárduljon. Exegetikai kapcsolat a keresztség és a Róma 6:4/Kolossé 2:12 textusok között először a negyedik század végén jött csak létre, és annak elterjedéséhez a keresztyénségnek a pogány Római Birodalomban államvallásként való “megszilárdítása” további lendületet jelentett. Így tulajdonképpen a biblikus hit, amely egyszer és mindenkorra a szenteknek átadatott, egy széleskörűen elpogányosodott paródiává vált.

Ennyit a bemerítés szentírási, nyelvészeti és régészeti/történelmi tanulmányozásról. A hármas fonál pedig nem szakad el egykönnyen (Prédikátor 4:12).

45 Vö. James Barr, The Semantics of Biblical Language (Oxford University Press, 1961). Nem kell egyetértenünk Barr virulens antifundamentalista attitűdjeivel ahhoz, hogy nyelvészként értékelni tudjuk munkásságát, bár meg kell mondanunk, hogy talán túl messzire megy. Ezekben a régebbi lexikonokban még mindig sok jó mérföldkő rejlik, de használatuk során szem előtt kell tartani Barr figyelmeztetéseit is.

46 Hughes Oliphant Old, (Op cit.) például a 273. oldal 70. lábjegyzetében megjegyzi, hogy a reformátorok által használt X. századi bizánci lexikonra komoly hatással volt a görög egyházak IV. századtól elkezdődött bemerítkezési tendenciája.

47 Thomas, op. cit. 205. o.

48 Id. uo. 208. o., idézi C. F. Rogers, Baptism and Christian Archaeology, in STUDIA BIBLICA ET PATRISTICA 5 (Oxford), 239-362. o.

49 Ibid., 206. o., idézi A. Khatchatrian, Les Baptistères Paléochrétiens: Plans, Notices et Bibliographie (Párizs, 1962).

50 Ibid., 206. o., idézi J. G. Davies, The Archaeological Setting of Baptism (London, 1962), 23-26. o.

51 Ibid., 206. o., hivatkozva Davies munkájára, Mâle, La Fin du Paganisme en Gaule (Paris, 1950), chap. 8.; valamint Porcher és Volbach, Europe in the Dark Ages (a francia eredetiből angol ford., 1967), 294-307. o.

52 Ibid., 213. o.; kiemelés tőlem.

53 A régészeti bizonyítékok alapján az ókori keresztelőkápolnák tekintetében nem lehet megmondani, hogy a leöntésnek vagy a meghintésnek módja volt-e elterjedtebb. Amit meg lehet mondani az az, hogy nem a bemerítés volt. Emellett bibliai értelemben a szertartásos keresztségek vagy mosdások gyakran “mosakodások” voltak (vö. Zsid 9:10ff). Ennélfogva a leöntés és a meghintés, mint egyházi keresztelési módok, alapvetően egyformák – az egyetlen különbség esetleg az alkalmazott vízmennyiségben van.

54 Ezekről az ősi kelta egyházakról és eredetükről lásd Arthur Wade-Evans, Welsh Christian Origins (Oxford: Alden Press, 1934).

55 Thomas, op. cit. 213-227. o., a Britanniában talált ősi kelta keresztelőmedencékre hoz példákat. Ezek teljes mértékben nem a bemerítési módra utalnak.

56 Warfield, The Archaeology of the Mode of Baptism, megjelent a BIBLIOTHECA SACRA, 53. évf. 1896, 601-644. o. Ez az esszé elérhető Warfield kevésbé ismert műveinek gyűjteményében is, amely Studies in Theology (Edinburgh: Banner of Truth) címmel nyomtatásban is megjelent.

57 Warfield, op. cit. 358. o.

58 Id. m., 361. o. A 43. lábjegyzetben Warfield idézi Bennett 1890-es Christian Archaeology című művét, amelyben megjegyzi, hogy a korai római katakombákból származó keresztyén művészeti adatok kizárólag a leöntési mód mellett szólnak.

59 Ibid., 361. o. és 44. lábjegyzet, ahol Warfield idézi az alámerítés egy IX. századi “pontifikáléban” talált példáját, amelyet Smith és Cheetham A Dictionary of Christian Antiquities című művében jegyeztek fel.

60 Id. 361-370. o.

61Old, Op cit., 271. o., ahol azt írja: “Ha egyszer egy hagyomány [már] kialakult arra vonatkozóan, hogy egy adott témát hogyan kell ábrázolni, az már soha nem változik meg”. (Vö. még Warfield,Op cit., p. 368). 62Warfield, Op cit., 369. o.

63Old, Op cit., pp. 271-272.

64Warfield, Op cit., pp. 369ff.

65 Ibid., 374. o. Warfield megjegyzi, hogy korának különböző tudósai felfedezték a pogány keresztelőmedencéknek ezt a lemásolását, és ezt mondja: “Miután a keresztelőmedence modelljeit a környező pogányságból vették át, talán elképzelhető, hogy a korai keresztyének emiatt még inkább hajlandóak voltak a szimbolikus fürdőjüknek leöntéssel történő végetvetésükre …”.

Resource

THE BAPTIST SYSTEM UNSCRIPTURAL AND UNREFORMED by HUGH L.WILLIAMS; Chapter: THE HISTORICAL & ARCHAEOLOGICAL TESTIMONY part 2

https://cprc.co.uk/wp-content/uploads/2019/05/baptistsystem.pdf