Nők felszólalása az egyházban

Kálvin János

(Noyon, *1509. Július 10. – Genf, †1564. Május 27.),

Kommentárok az 1Korinthus 14. fejezetéről

34. Asszonyaitok hallgassanak az egyházakban. Nincs ugyanis megengedve nekik, hogy beszéljenek, hanem legyenek engedelmesek, ahogyan a törvény is mondja. 35. Ha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon a férjüket. Illetlen ugyanis az asszonyokra nézve, ha az egyházban beszélnek. 36. Vajon tőletek eredt-e Isten beszéde, vagy egyedül hozzátok érkezett-e el? 37. Ha valaki Úgy gondolja, hogy ő próféta vagy lelki ember, vegye eszébe, hogy amiket írok, azok az Úr rendeletei. 38. Aki nem akarja tudni, ne tudja. 39. Ezért, testvérek, törekedjetek a prófétálásra, és a nyelveken szólást ne tiltsátok. 40. De mindenek illően és rendben történjenek.

Látható ebből, hogy a korinthusiak egyházát az a vétek is beszennyezte, hogy a szent egybegyülekezésen az asszonyi fecsegésnek is helyet adtak, vagy még inkább teljesen szabadjára eresztették. Pál tehát a tanítás és a prófétálás tekintetben tiltja meg nekik a nyilvános megszólalást. Ezt pedig a szabályszerűen működő egyházra értsd, vagyis ahol az egyház állapota rendezett. Mert előállhat olyan szükséghelyzet is, amikor asszonyi szó kell, de Pál itt csak arra tekint, hogy mi illik a szabályszerűen felépített gyülekezetben.

34. Legyenek engedelmesek, ahogyan a törvény is mondja. Mi köze van e jelen tanításhoz az engedelmességnek, amelyre a törvény kötelezi az asszonyokat? Mert mi akadálya annak — kérdezhetné valaki —, hogy bár alá vannak vetve, mégis tanítsanak? Válaszolok: a tanítás tiszte kormányzó tisztség az egyházban, ezért ellentétben áll az alávetettséggel. Mert micsoda illetlenség volna, hogy az, aki alá van vetve egy tagnak, az egész test élén álljon? Pál tehát az összeférhetetlenségből veszi az érvet: ha az asszony alávetett, akkor nem kaphat felhatalmazást a nyilvános tanításra. És bizony, bárhol érvényben tartották ezt a természetes illemet, ott az asszonyok mindig is ki voltak zárva a közszolgálatból. A közfelfogás is azt tartja, hogy az asszonyuralom gonosz és ocsmány. Sőt, bár Rómában egykor meg volt engedve nekik, hogy a törvényszéken vádat emeljenek, Gaia Afrania szemtelensége miatt ezt is megtiltották nekik. Pál érvelése viszont egyszerű: a tanítás hatalma idegen az asszonyi szereptől, mert ha tanít, a férfiak élén áll, holott úgy való, hogy engedelmeskedjen.

35. Ha pedig tanulni akarnak valamit. Nem akarja, hogy úgy tűnjék mintha ezzel megvonná az asszonyoktól a tanulás lehetőségét, ezért azt parancsolja, hogy ha valamely dologra nézve kétségük támad, magánúton érdeklődjenek, hogy ne keltsenek nyilvános vitát. Bár férjeket említ, nem tiltja, hogy szükség esetén magukat a prófétákat keressék meg, ugyanis nem mindegyik férj alkalmas választ adni; de mivel itt a külső rendről beszél, elég megjegyezni azt, ami illetlenség, hogy őrizkedjenek tőle a korinthusiak. Mindeközben a bölcs olvasó fontolja meg, hogy Pál itt köznapi és közömbös dolgokról beszél, s ezek közül semmi sem tilalmas, csak ami az illendőséggel és az építéssel ellenkezik.

…

38. Aki nem akarja tudni. A régi fordítás így hangzik: , aki tudatlan, legyen tudatlan” de ez helytelen. Pál ugyanis a civakodók kapaszkodóját akarta elvenni, akik azzal az ürüggyel nem akartak véget vetni a vitatkozásnak, hogy vizsgálatot végeznek, mintha valami nem volna világos. Azt mindenképpen jelzi, hogy általában nem törődik azokkal, akik kétséget támasztottak az általa mondottakkal szemben. Mintha ezt mondaná: aki nem vesz tudomást [arról, amit mondok], annak a tétovázásával nem töltöm időmet, mert tanításom bizonyossága attól még nem szűnik meg. Éljen boldogul, bárki is legyen, de ti mindazonáltal bízzatok Krisztusban, aki általam szól. Summa: jelzi, hogy a kételkedők, a veszekedők és a vitázók kérdései semmivel sem csökkentik az egészséges tanításnak és e tanítás igazságának a tekintélyét, amely biztos a hívők számára. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a tétovázásuk nem akadályozhat meg minket. De ezt a lelki emelkedettséget, amely az emberek minden ítéletét megveti, megbizonyosodott igazságra kell építeni. Ahogyan tehát fonák meggondolatlanság lenne az egyszeri véleményt makacsul védelmezni, és minden másnak ellentmondani, vagy merészen kitartani mellette, miközben mások tétováznak, úgy mihelyt megbizonyosodtunk, hogy Isten szól, bátran lépjünk át minden emberi akadályon és minden korláton.

39. Ezért, testvérek. A fő kérdés konklúziója: a prófétálást minden más ajándék elé kell helyezni, mert mindegyik közül ez a leghasznosabb, de azért a többit sem kell elhanyagolni. De figyeljük meg, hogyan mondja. Jelzi ugyanis: a prófétálás méltó arra, hogy mindenki versengve és forrón vágyódjék rá, közben pedig arra buzdít, hogy a mások ritkább ajándékát, amelyet nem kívánnak épp ennyire, ne irigyeljék, sőt, minden nagyravágyást félretéve, mutassanak tiszteletet iránta.

40. Mindenek illően és rendben. Általánosabb következtetés, amely nemcsak az egész helyzetet foglalja magában röviden, hanem annak egyes részeit is; sőt, olyan szabály ez, amelyhez a külső igazgatás tekintetében mindennek igazodni kell. Mivel a szertartásokról csak esetenként értekezett, most mindent itt akar rövid summázatban összefoglalni: szolgálják az illendőséget, és kerüljék summázatban. Ez a mondat megmutatja, hogy a korábbi parancsolatokat nem szükségszerűségként akarta rákényszeríteni a lelkiismeretre, hanem úgy, mint amelyek az illendőséget és a békét szolgálják. Ebből – amint mondtam – azt az örök érvényű tanítást vehetjük, amelyet az egyházkormányzatnak szem előtt kell tartania. Az Úr azért adott nekünk szabadságot a külső szertartásokban, nehogy azt gondoljuk, hogy tisztelete azokba volna belezárva. De eközben mégsem engedett nekünk csapongó és zabolátlan szabadosságot, hanem — hogy úgy mondjam — korlátokkal vett körül, vagy legalábbis úgy szabályozta a nekünk adott szabadságot, hogy végső soron csak igéjéből tudhatjuk meg, mi a helyes. Ha ezt a lókust helyesen értelmezzük, megmutatja a különbséget a pápa zsarnoki rendeletei és a kegyes egyházak törvényei között: az előbbiek iszonyú szolgaságba döntik a lelkiismeretet, az utóbbiakban fegyelem és rend van. Sőt, ebből rögtön még azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a kegyes egyházak törvényeit nem kell emberi hagyományoknak tekinteni, mert alapjuk az említett általános parancs, nyilvánvaló jóváhagyásuk pedig mintegy magának Krisztusnak a szájából származik.

Forrás

Kálvin János, AZ ELSŐ KORINTHUSI LEVÉL magyarázata – Kálvin Kiadó Budapest, 2015