Az Úrvacsora Egy Áldozat? | William Perkins

2021.08.24. Off By neilnejmed

English: Is the Lord’s Supper a Sacrifice?

William Perkins (1558–1602)

befolyásos angol egyházi személyiség és Cambridge-i teológus,

a Puritán Mozgalom egyik legjelentősebb vezetője az Anglikán Egyházban, Erzsébet királynő uralkodása alatt.

William Perkins

The Reformed Catholic

Egy nyilatkozat, amely megmutatja, hogy a vallás különböző pontjaiban mennyire közeledhetünk a jelenlegi Római Egyházhoz, és hogy miben kell örökre eltávolodnunk tőlük.

Az Úrvacsorai Áldozatról, Melyet A Pápisták Miseáldozatnak Neveznek.

E kérdést véve először is le fogom fektetni, hogy mit kell érteni az áldozat elnevezés alatt. Ugyamis az áldozat kifejezést megfelelően vagy helytelenül is használhatjuk. Helyesen az olyan szent vagy ünnepélyes cselekedetként, amelyben az ember valamilyen külső testi dolgot Istennek ajánl fel vagy szentel meg, hogy ezzel kedveskedjen Neki és tisztelje Őt. Így az Ószövetség minden áldozata és az Újszövetségben Krisztus keresztáldozata is áldozatnak tekinthető. Helytelenül, vagyis csak a hasonlóság miatt nevezik áldozatnak az erkölcsi törvény kötelességeit. És e kérdés kezelésénél az áldozatot mind helyesen, mind helytelenül, a hasonló tulajdonságok alapján fogom értelmezni.

I. Hozzájárulásunk.

A hozzájárulásunkat két következtetésben fejtem ki:

1. Következtetés. Hogy az Úr vacsorája áldozat, és valóban így nevezhető, ahogyan azt a korábbi korokban is tették, mégpedig három vonatkozásban:

1. Mert emléket állít Krisztus valóságos áldozatának a kereszten, és magában foglalja az érte Istennek való hálaadást, amely hálaadás a mi ajkunkon lévő áldozat és “ajkaknak gyümölcse” (Zsid 13,15).

2. Mert minden abban résztvevő ott testestül-lelkestül élő, szent és Istennek tetsző áldozatot mutat be. Mert ahogyan ea szentségben Isten nekünk adja Krisztust az Ő jótéteményeivel együtt, úgy adjuk magunkat Istennek, mint szolgákat, hogy mindenféle kötelességtudó engedelmességnek gyakorlásában járjunk.

3. Áldozatnak nevezzük azt, ami a szentséghez csatlakozott, nevezetesen az alamizsnát, amelyet a szegényeknek adtunk hálánk bizonyságául, Isten iránti hálánk jeléül. És ebben a tekintetben nevezték a régi atyák is a szentséget vér nélküli áldozatnak, az asztalt oltárnak, a szolgálattevőket papoknak, az egész cselekményt pedig áldozatnak, de nem Istennek, hanem a gyülekezetnek, és nem egyedül a pap, hanem a nép által. Egy bizonyos zsinat egyik kánonja ezt így fogalmazza meg: “Elrendeljük, hogy minden Úrnapján az oltár áldozatát minden férfi és nő ajánlja fel mind a kenyérért, mind a borért”. (Concil. Matisc. 2 c. 2). Augustinus pedig azt mondja, hogy “a nők áldozatot mutatnak be az Úr oltárán, hogy azt a pap Istennek ajánlja fel” (Epist. 122). És általában az ókori íróknál a gyülekezet egész testének közösségét áldozatnak vagy felajánlásnak nevezik.

2. Következtetés. Hogy az úrvacsorában maga Krisztus teste kerül felajánlásra. Mert ahogyan a kenyeret szentségi értelemben Krisztus testének tekintjük a hasonlóság által, és nem másként, úgy a kenyértörés szentségi értelemben Krisztusnak a kereszten való feláldozása vagy felajánlása. És így az atyák az eucharisztiát Krisztus áldozásának nevezték, mert az az Ő keresztáldozatának emlékezete. Augustinus: “Nem hazudik az sem, aki azt mondja, hogy Krisztus feláldoztatott. Mert ha a szentségeknek nem lenne hasonlóságuk azokkal a dolgokkal, amelyeknek szentségei, akkor semmiképpen sem lennének szentségek. De a hasonlóságból veszik gyakran a nevüket” (Epist. 23). Ismétlem, Krisztus az utolsó vacsorán áldozatot mutat be a résztvevők hitére való tekintettel, ami egy múltbeli és megtörtént dolgot jelenvalóvá tesz. Augustinus így szól: “Amikor hiszünk Krisztusban, Őt naponta feláldozzák értünk”. Valamint: “Krisztus akkor áldoztatik meg mindenkiért, amikor az egyén elhiszi, hogy Krisztus őérte lett feláldozva(Lib. 2, Quaest. Vet. & Nov. Test. Ad Rom.). Ambrózius így mondja: “Krisztus naponta feláldoztatik a hívők lelkében, mint egy oltáron” (Lib. 2 de Virg.). Jeromos: “Őt mindig feláldozzák a hívők” (Ad Damas).

II. A Különbség.

Ők [a pápisták] viszont az eucharisztiát Istennek felajánlott valóságos, külső vagy testi áldozatnak tekintik, így azt tartják és tanítják is, hogy a pap rendesen pap, és hogy e szentségben Krisztus testét és vérét valóban és rendesen, a kenyér és bor formái alatt ajánlja fel az Atya Istennek. Mi viszont nem ismerünk el valódi, külső vagy testi áldozatot a bűnök bocsánatára, hanem csak Krisztusnak a kereszten egyszer felajánlott áldozatát. Itt van a fő különbség közöttünk, ami e kérdést illeti. És ez olyan súlyú és jelentőségű, hogy akik mereven fenntartják ellenvéleményüket (ahogyan ők is teszik), azok nem lehetnek Isten Egyháza. Ez a kérdés ugyanis az alapot a föld legmélyéig rombolja le. És hogy minél jobban látszódjék, hogy mi az igazságot valljuk, először is a Szentírás alapján meg fogom erősíteni tanításunkat, másodszor pedig megcáfolom azokat az érveket, amelyeket ők önmaguk igazolására állítanak fel.

III. Az Indoklásaink.

1. érv. [Zsid 9:15, 26; 10:10.] A Szentlélek azt mondja, hogy Krisztus csak egyszer áldozta fel magát, tehát nem többször. Ezért nem lehet az Ő testének és vérének valóságos vagy testi felajánlása az úrvacsora szentségében. A szöveg egyértelmű.

Ellentmondás. A pápisták így válaszolnak: “Krisztus áldozata” – mondják ők – “lényegét tekintve egy, az áldozás módját tekintve azonban vagy vérrel vagy vér nélkül való, és a Szentlélek csak Krisztus véres áldozatáról beszél, amelyről valóban kijelenthető, hogy csak egyszer lett felajánlva”.

Válasz: “De a levél szerzője természetesnek veszi, hogy Krisztus áldozata csak egy, mégpedig véres áldozat. Mert azt mondja: “Krisztus nem naponta áldozta fel magát, mint a főpapok” (Zsid 9,25), és “Mert akkor gyakran kellett szenvednie a világ megalapítása óta; de most, a végén egyszer jelent meg, hogy eltörölje a bűnt önmaga áldozata által” (26. v.). És “vérontás nélkül nincs bűnbocsánat” (22. v.). Ezekből a szavakból világosan kitűnik, hogy a Szentírás soha nem ismerte Krisztus áldozatának kettős módját. És minden olyan isteni megkülönböztetés, amelyet nem az írott Ige alapoz meg, csak emberi elméből kipattant hamisítás. Ha pedig az ettől különböző álláspont az igaz, hogyan tudna megállni az apostol érvelése: “Nem áldozta fel magát, hanem csak egyszer, mert csak egyszer szenvedett”.

2. érv. A Római Egyház azt tartja, hogy az úrvacsorában való áldozat teljesen egy a lényegét tekintve azzal az áldozattal, amelyet Ő a kereszten ajánlott fel. Ha ez így lenne, akkor az úrvacsorai áldozatnak, vagy annak az áldozatnak a folytatásának kell lennie, amely a kereszten kezdődött, vagy pedig annak megváltoztatása illetve megismétlése. Most pedig válasszanak e kettő közül, melyiket akarják. Ha azt mondják, hogy ez a kereszten bemutatott áldozat folytatása, mivel Krisztus csak a kezdete, a pap pedig a befejezője, akkor tökéletlennek állítják be. Mert egy dolgot folytatni, amíg be nem fejeződik, azt jelenti, hogy tökéletessé tesszük azt. Krisztus áldozata a kereszten azonban akkor már teljesen befejeződött, amint az az Ő saját tanúságtételéből is kitűnik, amikor azt mondta: Consummatum est, “Elvégeztetett” (János 19:30). Ha pedig azt mondják, hogy ez Krisztus áldozatának megismétlése, akkor ezzel úgyszintén tökéletlenné teszik azt – mert pont ez az az érvelés, amelyet a Szentlélek annak bizonyítására használ, hogy az ószövetségi áldozatok tökéletlenek voltak, miszerint azok újra és újra végre kellett hajtani.

3. érv. A valódi és külső áldozat egy szentségben ellentétes a szentség természetével, és különösen az Úrnak vacsorájával; mert annak egyik célja az, hogy Krisztus áldozatát emlékezetünkben is megőrizzük. Márpedig minden emlékezésnek egy távoli, elmúlt és megtörtént dologra kell vonatkoznia. De ha Krisztus naponta és valóságosan feláldoztatik, akkor az a szentség már nem alkalmas az Ő áldozatának emlékére. Ismétlem, a fő cél, amelyre a szentséget elrendelték az, hogy Isten odaadja, mi pedig befogadjuk Krisztust az Ő jótéteményeivel együtt. Éppen ezért az adás és az elfogadás, az evés és ivás itt a legbb cselekedetek. A valódi áldozatban pedig Isten nem adja Krisztust, a pap pedig nem kapja meg Őt Istentől; hanem ellenkezőleg, ő adja és ajánlja fel Istennek Krisztust, és Isten kap valamit tőlünk. Hogy megtámogassák az érveiket, azt állítják, hogy ez az áldozat nem arra szolgál rendesen, hogy Istennek elégtételt szerezzen, hanem arra, hogy a már megtörtént Krisztus elégtételét ránk vonatkoztassa. De ez a válasz még mindig ellentétes a szentség természetével, amelyben Isten Krisztust adja nekünk. Míg az áldozatban Isten kap az embertől, az ember pedig ad valamit Istennek. Ez az áldozás tehát nem lehet alkalmas arra, hogy valamit, amit Istentől kaptunk, magunkra vonatkoztathassunk.

4. érv. A Zsidók 7:24-25-ben a Szentlélek különbséget tesz Krisztus, az Újszövetség főpapja és az összes lévita pap között, mégpedig abban, hogy azok sokan voltak, egyik követte a másikat, Ő viszont csak egy, és örökkévaló papsággal rendelkezik, amely nem szállhat át Tőle senki másra. Ha pedig ez a különbség jó, akkor egyedül Krisztusnak kell az Újszövetség papjának lennie az Ő személyében, és senki más nem lehet jelen mellette vagy alatta. Különben az Újszövetségben szám szerint több papnak kellene lennie, mint az Ószövetségben. Ha azt mondják, hogy az egész cselekvés Krisztus személyében marad, és a pap csak eszköz alatta (ahogy ők mondják), akkor ismét azt mondom, hogy ez megint csak becsapás. Mert az egész áldozást maga a pap cselekszi vagy végzi, – és Ő, aki mindent cselekszik, így a pap már sokkal többé válik, mint puszta eszköz.

5. érv. Ha a pap felajánlja Istennek Krisztus valóságos testét és vérét bűneink bocsánatáért, akkor az ember közvetítővé válik Isten és Krisztus között. A Római Egyház pedig azt mondja, hogy a pap – a miséjében – valóságosan pap, és áldozata valódi áldozat, amely csak az áldozat módjában különbözik Krisztus keresztáldozatától. És már a mise kánonjában is így célozgatnak, amikor azt kérik, hogy “Isten fogadja el ajándékaikat és áldozataikat“, nevezetesen, hogy magának Krisztusnak áldozatát, úgy ahogyan Ábel és Noé áldozatát is felajánlotta. Mármost abszurdum azt gondolni, hogy bármely teremtmény közvetítő lehetne Krisztus és Isten között. Ezért Krisztust semmiféle teremtmény nem ajánlhatja fel Istennek.

6. érv. Az ókori egyház ítélete. Egy bizonyos tanácskozás, amelyet a spanyolországi Toledóban tartottak, megdorgálta a lelkészeket, hogy gyakran áldoztak aznap a gyülekezeti közösség nélkül. A kánon szavai a következők: “Az a viszonyulás jutott el hozzánk, hogy egyes papok nem kapják meg annyiszor a szentáldozás kegyelmét, ahányszor egy napon áldoznak; hanem egy napon, ha sok áldozatot mutatnak be Istennek, minden áldozáson kizárják önmagukat a szentáldozásból…”. (Tolet. Concil. 12 c. 5). Itt jegyezzük meg, hogy az áldozatok az ókori misékben nem voltak mások, mint az isteni szolgálat formái – mert senki sem áldozott, maga a pap sem. Egy másik zsinaton pedig a mise elnevezést csak az imádság formájára teszik: “Úgy tetszett nekünk, hogy a zsinaton megengedett imádságok, könyörgések, misék… használatosak legyenek” (Milevet c. 12). És ebben az értelemben vesszük, amikor a misék készítéséről vagy összetételéről beszélünk, mert a Krisztus testéből és véréből való engesztelő áldozat nem egy megengedhető kompozíció (Concil. Tol. 4 cap. 12 & Iacob de consecr. dist. 1). Paschaesius apát azt mondja: “Mivel naponta vétkezünk, Krisztus misztikusan áldoztatik értünk, és szenvedése titokban adatik” (Lib. de corpor. & sang. dom. cap. 9). Ezen szavai a valóságos áldozat ellen szólnak, de ennél mégis világosabban fejti ki magát, a 10. fejezetben: “A vért misztériumban, lelkileg isszák”. És: “lelki az egész, amit eszünk”. És a 12. fejezetben: “A pap… nem annyit oszt ki mindenkinek, amennyit a külső szemlélet ad, hanem amennyit a hit befogad”, és a 13. fejezetben: “A teljes hasonlatosság külsőleg, a bárány szeplőtelen húsa pedig belsőleg a hit… hogy az igazság ne hiányozzon a szentségből, és ne legyen nevetséges a pogányok számára, hogy egy megölt ember vérét isszuk”. És a 6. fejezetben: “Az egyik lelkileg eszi Krisztus testét és issza vérét, a másik úgy tűnik, hogy a pap kezéből nem kap többet egy falat kenyérnél”. Azért mondja, mert felkészületlenül jönnek. Most tehát mindezeket a helyeket figyelembe véve, nem részesül másban, csak lelki befogadásban, és nem is hoz más áldozatot, csak lelki áldozatot.

IV. A Pápisták Ellenvetései.

1. Ellenvetés. Amikor Ábrahám a királyok öldökléséből visszatért, Melkisédek találkozott vele, kenyeret és bort hozott neki; ő pedig a Magasságos Istennek papja volt (1Móz 14,18). “Ezt a kenyeret és bort pedig – mondják – azért hozta elő, hogy áldozatul ajánlja fel, mert azt mondják, mert a Magasságos Istennek papja vala”. És így érvelnek: “Krisztus Melkisédek rendje szerint pap volt; ezért, ahogy Melkisédek kenyeret és bort áldozott, úgy Krisztus is a kenyér és a bor formái alatt áldozza fel magát Istennek.”

Válasz. Melkisédek nem az áldozás aktusát tekintve volt Krisztus típusa, hanem személyét és a hozzá tartozó dolgokat tekintve, amelyek mind teljes mértékben ki vannak fejtve a Zsidókhoz írt levél 7. fejezetében, amelynek summája ez: 1. Melkisédek egyszerre volt király és pap; Krisztus is az volt. 2. A békesség és igazság fejedelme volt; Krisztus is az volt. 3. Nem volt sem atyja, sem anyja – mert a Szentírás, amikor leírja a történetét, nem tesz említést sem a napjai kezdetéről, sem a végéről -, és eképpen van az, hogy Krisztusnak sem atyja, sem anyja nem volt. Nem volt atyja, mivel ember volt; nem volt anyja, mivel Isten volt. 4. Melkisédek, mivel nagyobb volt Ábrahámnál, megáldotta őt, és Krisztus az Ő papsága alapján áldja meg – azaz megigazítja és megszenteli – mindazokat, akik Ábrahám hitéből valók. Csak ezekben áll a hasonlóság, és nem a kenyér és bor felajánlásában. A kenyér és a bor előhozatalának célja megint csak nem az volt, hogy áldozatot mutasson be, hanem hogy felfrissítse Ábrahámot és szolgáit, akik a királyok lemészárlásából jöttek meg. És ott a Magasságos Istennek papjaként nevezik, nem valamilyen áldozatra való tekintettel, hanem Ábrahám megáldására való tekintettel, amint azt a szavak sorrendje tanítja: ” ő pedig a Magasságos Istennek papja vala. És megáldá őt”. Harmadszor, ha meg is adnánk, hogy kenyeret és bort hozott áldozatul, mégsem következik ebből, hogy a szentségben magát Krisztust kell Istennek felajánlani a kenyér és a bor puszta formái alatt. Mert Melkisédek kenyere és bora így képtelenség, hogy típusai legyenek a nem-kenyérnek és a nem-bornak, vagyis a kenyér és bor formáinak a szentségben.

A 2. Ellenvetés: A húsvéti bárány egyszerre volt áldozat és szentség. Az eucharisztia pedig ennek helyére lép.

Válasz: A húsvéti bárány szentség volt, de nem áldozat. Krisztus ugyan azt mondja tanítványainak: “Menjetek, készítsetek helyet, ahol megáldozhatjátok a húsvéti bárányt” (Mk 14,12), de az áldozni vagy feláldozni szavak gyakran nem jelentenek mást, mint megölni. Mint amikor Jákob és Lábán szövetséget kötött, azt mondják: “Akkor Jákób áldozatot öle ott a hegyen, és vendégségbe hívá az ő rokonait.” (1Móz 31:54). Mely szavakat nem úgy kell érteni, hogy áldozatra ölt, hanem hogy lakomára ölt – mert nem hívhatta meg jó lelkiismerettel az áldozatára azokat, akik nem tartoztak a szövetséghez, mivel (mint ahogyan ők is) más vallásúak voltak. Másodszor, azért nevezhető áldozatnak, mert az áldozat módja szerint ölték meg. Harmadszor, amikor Saul megkereste apjának szamarait, és a látnokot kereste, egy szolgálólány felszólította, hogy sietve menjen fel: “mert”, mondja, “mivel ma lesz a népnek véres áldozata ím e hegyen” (1Sám 9,12), ahol a Rámában tartott lakomát áldozatnak nevezik; minden valószínűség szerint azért van ez, mert annak kezdetén a pap áldozatot mutatott be Istennek. És így a húsvétot is áldozatnak nevezhetjük, mert áldozatokat mutattak be a kijelölt ünnep vagy a páska ünnepének keretein belül (5Mózes 16:2); de maga a dolog mégsem volt több áldozat, mint a Rámában tartott lakoma. Ha pedig elfogadnánk, hogy a páska mindkettő volt, ez nem sokat érne ellenünk, mert az Úr vacsorája csak a fő célját tekintve követi a páskát, ami a Krisztussal való közösségünk növekedése.

3. Ellenvetés. “A próféta (Mal 1,11) egy tiszta ételáldozatról jövendöl, amely az Újszövetségben lesz. Ez pedig – mondják ők – “a mise áldozata”.

Válasz: Ezt a helyet egy lelki áldozatra kell érteni, amint azt világosan látni fogjuk, ha összehasonlítjuk az 1Timóteus 2:8-mal, ahol a próféta gondolata megfelelően ki van fejtve: “Akarom azért – mondja Pál -, hogy imádkozzanak a férfiak minden helyen, tiszta kezeket emelvén föl harag és versengés nélkül.“. És ez a pogányok tiszta áldozata. Így mondja Jusztinusz Mártír, hogy “a könyörgés és a hálaadás az egyetlen tökéletes, Istennek tetsző áldozat, és hogy a keresztyének megtanulták, hogy egyedül ezeket ajánlják fel” (Dialog. cum Triph.). Tertullianus pedig így fogalmaz: “A császár egészségéért áldozunk… ahogy Isten parancsolta, tiszta imával”. (Ad Scapulam). Iréneusz pedig azt mondja, hogy ez a mindenütt felajánlandó tiszta áldozat a szentek imája (Lib. 4 c. 35).

4. Ellenvetés. “Van oltárunk, a melyről nincs joguk enni azoknak, a kik a sátornak szolgálnak. “ (Zsid 13,10). “Mármost – mondják -, ha van oltárunk, akkor szükségképpen kell, hogy legyen papunk is, és valódi áldozatunk is”.

Válasz: Itt nem testi, hanem lelki oltárról van szó, mert az oltár az anyag szerinti sátorral áll szemben. És hogy mit ért ezalatt, azt a következő vers fejti ki, amelyben bizonyítja is, hogy van oltárunk: “Mert a mely állatok vérét a főpap beviszi a szentélybe a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül. Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett.” (11-12. v.). Most tegyük az indoklást vagy a bizonyítékot a bebizonyítandó dologhoz, és szükségképpen magára Krisztusra kell alkalmaznunk itt a verset, aki egyszerre volt az oltár, a pap és az áldozat.

5. Ellenvetés. Végül azt is mondják, hogy ahol változás van mind a törvényben, mind a szövetségben, ott szükségképpen új papnak és új áldozatnak is kell lennie. Az Újszövetségben azonban mind a törvény, mind a szövetség tekintetében változás történt, és ezért kell új pap és új áldozat is.

Válasz: A következők engedhetők meg: Az Újszövetségben új pap és új áldozat is van, de nem egy pápista pap, hanem csak maga Krisztus, aki Isten és ember is egyben. Az áldozat is Krisztus, mivel Ő ember. Az oltár pedig szintén Krisztus, amint Ő Isten, aki az Újszövetségben felajánlotta magát áldozatul Atyjának a világ bűneiért. Mert bár Ő volt az Isten Báránya, akit a világ kezdetétől fogva megöltek, Isten szándékát tekintve, az Ő érdemének értékét tekintve, és a hitet tekintve, amely az eljövendő dolgokat jelenvalóvá teszi, mégsem áldozták fel ténylegesen, amíg el nem jött az idők teljessége. És ha egyszer felajánlotta önmagát, örökké pap marad, és minden más pap rajta kívül feleslegessé válik, hiszen az Ő egyszer felajánlott egyetlen áldozata mindenre elégséges marad.

Forrás

Purely Presbyterian Perspective: William Perkins, The Reformed Catholic

https://purelypresbyterian.com/2020/08/24/is-the-lords-supper-a-sacrifice/

 

oreformatus.hu | oreformatus@mail.hu