Az Úrvacsora Egy Áldozat? | William Perkins

2021.08.24. Off By neilnejmed

English: Is the Lord’s Supper a Sacrifice?

William Perkins (1558–1602)

befolyásos angol egyházi személyiség és Cambridge-i teológus,

a Puritán mozgalom egyik legjelentősebb vezetője az Anglikán Egyházban, Erzsébet királynő uralkodása idején.

William Perkins

The Reformed Catholic

Egy nyilatkozat, ami megmutatja, hogy a vallás különböző pontjaiban mennyire közeledhetünk a jelenlegi Római Egyházhoz, és hogy miben kell örökre távolmaradnunk tőlük.

Az úrvacsorai áldozatról, amit a pápisták miseáldozatnak is neveznek.

E kérdést véve először is le fogom fektetni, hogy mit kell értenünk áldozat elnevezés alatt. Ugyamis az áldozat kifejezést megfelelően vagy helytelenül is használhatjuk. Helyesen egy olyan szent vagy ünnepélyes cselekedetként, amiben az ember valamilyen külső testi dolgot Istennek ajánl, vagy szentel fel azért, hogy ezzel kedveskedjen vagy tiszteletet tegyen Neki. Így az Ószövetség minden áldozata és Krisztus újszövetségi keresztáldozata egyaránt áldozatnak tekinthető. Helytelenül, vagyis csak a hasonlóság miatt nevezik áldozatnak, ilyen az erkölcsi törvény kötelességei. És e kérdés tárgyalásánál az áldozat kifejezését mind helyesen, vagy helytelenül annak hasonlatosságai alapján fogom értelmezni.

I. Hozzájárulásunk.

A hozzájárulásunkat két következtetésben fejtem ki:

1. Következtetés. Hogy az Úr vacsorája egy áldozat, és valóban így is nevezhető, ahogyan azt az ősi korszakokban is tették, mégpedig három vonatkozásra nézve:

1. Mert emléket állít Krisztus kereszten elvégzett valóságos áldozatának, és magában foglalja az Istennek való hálaadást is mindezért, ami hálaadás is egy ajkunkon lévő áldozat és “ajkaknak gyümölcse” (Zsid 13,15).

2. Mert minden abban résztvevő ott testestül-lelkestül élő, szent és Istennek tetsző áldozatot mutat be. Mert ahogyan e szentségben Isten nekünk adja Krisztust az Ő jótéteményeivel együtt, úgy adjuk magunkat mi is Istennek, mint szolgákat, hogy mindenféle kötelességünk engedelmes gyakorlásában járjunk.

3. Áldozatnak nevezzük azt, ami a szentséghez csatlakozott, nevezetesen azt az alamizsnát, amit a szegényeknek adtunk hálánk bizonyságául, Isten iránti hálánk jeléül. És ebben a tekintetben nevezték a régi atyák is a szentséget vér nélküli áldozatnak, az asztalt oltárnak, a szolgálattevőket papoknak, az egész cselekményt pedig áldozatnak, de nem Istennek, hanem a gyülekezetnek, és nem egyedül a pap, hanem a nép általinak. Egy bizonyos zsinat egyik kánonja ezt így fogalmazta meg: “Elrendeljük, hogy minden Úrnapján az oltár áldozatát minden férfi és nő ajánlja fel mind a kenyérért, mind a borért”. (Concil. Matisc. 2 c. 2). Augustinus pedig azt mondja, hogy “a nők áldozatot mutatnak be az Úr oltárán azért, hogy azt a pap Istennek ajánlhassa fel” (Epist. 122). Továbbá, általában elmondható, hogy az ókori íróknál a gyülekezet egész teste közösségét áldozatnak vagy felajánlásnak nevezik.

2. Következtetés. Hogy az úrvacsorában maga Krisztus teste kerül felajánlásra. Mert ahogyan a kenyeret szentségi értelemben Krisztus testének tekintjük a hasonlóság által, és nem másként, úgy a kenyértörés szentségi értelemben Krisztusnak a kereszten való feláldozása vagy felajánlása. És így az atyák az eucharisztiát Krisztus áldozásának is nevezték, mert az az Ő keresztáldozatának emlékezete. Augustinus: “Nem hazudik az sem, aki azt mondja, hogy Krisztus feláldoztatott. Mert ha a szentségeknek nem lenne hasonlóságuk azokkal a dolgokkal, amelyeknek szentségei, akkor semmiképpen sem lehetnének szentségek. De gyakori, hogy a hasonlóságból veszik nevüket” (Epist. 23). Ismétlem, Krisztus az utolsó vacsorán áldozatot mutat be a résztvevők hitére való tekintettel, ami egy múltbeli és megtörtént dolgot jelenvalóvá tesz. Augustinus így szól: “Amikor hiszünk Krisztusban, Őt naponta feláldozzák értünk”. Valamint: “Krisztus akkor áldoztatik meg mindenkiért, amikor az egyén elhiszi, hogy Krisztus őérte lett feláldozva” (Lib. 2, Quaest. Vet. & Nov. Test. Ad Rom.). Ambrózius ezt így mondja: “Krisztus naponta feláldoztatik a hívők lelkében, mint egy oltáron” (Lib. 2 de Virg.). Jeromos: “Őt mindig feláldozzák a hívők” (Ad Damas).

II. A Különbség.

Ők [a pápisták] viszont az eucharisztiát Istennek felajánlott valóságos, külső vagy testi áldozatnak tekintik, így azt tartják és tanítják is, hogy a pap rendesen pap, és hogy e szentségben Krisztus testét és vérét valóban és rendesen, a kenyér és bor formái alatt ajánlja fel az Atya Istennek. Mi viszont nem ismerünk el valódi, külső vagy testi áldozatot a bűnök bocsánatára, hanem csak Krisztusnak a kereszten egyszer felajánlott áldozatát. Itt van a fő különbség közöttünk, ami e kérdést illeti. És ez olyan súlyú és jelentőségű, hogy akik mereven fenntartják ellenvéleményüket (ahogyan ők is teszik), azok nem lehetnek Isten Egyháza. Ez a kérdés ugyanis az alapot a föld legmélyéig rombolja le. És hogy minél jobban látszódjék, hogy mi az igazságot valljuk, először is a Szentírás alapján meg fogom erősíteni tanításunkat, másodszor pedig megcáfolom azokat az érveket, amiket ők önmaguk igazolására állítanak fel.

III. Az Indoklásaink.

1. érv. [Zsid 9:15, 26; 10:10.] A Szentlélek azt mondja, hogy Krisztus csak egyszer áldozta fel magát, tehát nem többször. Ezért nem lehet az Ő testének és vérének valóságos vagy testi felajánlása az úrvacsora szentségében. A szöveg egyértelmű.

Ellentmondás. A pápisták így válaszolnak: “Krisztus áldozata” – mondják ők – “lényegét tekintve egy, az áldozás módját tekintve azonban vagy vérrel vagy vér nélkül való, és a Szentlélek csak Krisztus véres áldozatáról beszél, amiről valóban kijelenthető, hogy csak egyszer lett felajánlva”.

Válasz: “De a levél szerzője természetesnek veszi, hogy Krisztus áldozata csak egy, mégpedig véres áldozat. Mert azt mondja: “Krisztus nem naponta áldozta fel magát, mint a főpapok” (Zsid 9,25), és “Mert akkor gyakran kellett szenvednie a világ megalapítása óta; de most, a végén egyszer jelent meg, hogy eltörölje a bűnt önmaga áldozata által” (26. v.). Valamint “vérontás nélkül nincs bűnbocsánat” (22. v.). Ezekből a szavakból világosan kitűnik, hogy a Szentírás soha nem ismerte Krisztus áldozatának kettős módját. És minden olyan isteni megkülönböztetés, amelyet nem az írott Ige alapoz meg, csak emberi elméből kipattant hamisítás lehet. Ha pedig az ettől eltérő álláspont az igaz, hogyan tudna megállni az apostol érvelése: “Nem áldozta fel magát, hanem csak egyszer, mert csak egyszer szenvedett”.

2. érv. A Római Egyház azt tartja, hogy az úrvacsorában való áldozat teljesen egy lényegét tekintve azzal az áldozattal, amit Ő a kereszten felajánlott. Ha ez így volna, akkor az úrvacsorai áldozatnak, vagy annak az áldozatnak folytatása kell legyen, ami a kereszten elkezdődött, vagy pedig annak megváltoztatása illetve megismétlése. Most pedig válasszanak a kettő közül, melyiket akarják. Ha azt mondják, hogy ez a kereszten bemutatott áldozat folytatása, mivel Krisztus csak annak kezdete, a pap pedig befejezője, akkor azt tökéletlennek állítják be. Mert egy dolgot folytatni, amíg be nem fejeződik, azt is jelenti, hogy tökéletessé tesszük azt. Krisztus áldozata a kereszten azonban akkor már teljesen befejeződött, amint az Ő saját tanúságtételéből is kitűnik, mikor így szól: Consummatum est, “Elvégeztetett” (János 19:30). Ha pedig azt mondják, hogy ez Krisztus áldozatának megismétlése, akkor ezzel azt úgyszintén tökéletlenné teszik – mert ez pontosan az az érvelés, amit a Szentlélek annak bebizonyítására használ, hogy az ószövetségi áldozatok tökéletlenek voltak, miszerint azokat újra és újra végre kellett hajtani.

3. érv. A valódi és külső áldozat egy szentségre nézve ellentétes a szentségnek természetével, és különösen is az Úrvacsorával; mert annak egyik célja az, hogy Krisztus áldozatát emlékezetünkben is megőrizzük. Márpedig minden emlékezésnek egy távoli, elmúlt és már megtörtént dologra kell vonatkoznia. De ha Krisztus naponta és valóságosan is feláldoztatik, akkor az a szentség már nem alkalmas az Ő áldozatának emlékére. Ismétlem, a fő cél, amire a szentséget elrendelték az, hogy Isten odaadja, mi pedig befogadjuk Krisztust az Ő jótéteményeivel együtt. Éppen ezért az adás és az elfogadás, az evés és ivás itt a legfőbb cselekedetek. A valódi áldozatban pedig nem adja Isten Krisztust, a pap pedig Őt Istentől nem kapja meg; hanem épp ellenkezőleg, ő adja és ajánlja fel Istennek Krisztust, Isten meg kap valamit tőlünk. Hogy megtámogassák érveiket, azt állítják, hogy ez az áldozat rendesen nem arra szolgál, hogy Istennek elégtételt szerezzen, hanem arra, hogy a már végbement krisztusi elégtételt ránk vonatkoztassa. De ez a válasz még mindig ellentétes a szentség természetével, amiben Isten Krisztust adja nekünk. Míg az áldozatban Isten aki kap az embertől, az ember pedig ad valamit Istennek. Ez az áldozás tehát nem lehet alkalmas arra, hogy magunkra vonatkoztathassunk valamit, amit Istentől kaptunk.

4. érv. A Zsidók 7:24-25-ben a Szentlélek különbséget tesz Krisztus, az Újszövetség főpapja és az összes lévita pap között, mégpedig abban, hogy azok sokan voltak, egyik követte a másikat, Ő viszont csak egy, és örökkévaló papsággal rendelkezik, ami nem szállhat át Tőle senki másra. Ha pedig ez a különbség jó, akkor egyedül Krisztusnak kell az Újszövetség papjának lennie az Ő személyében, és senki más nem lehet jelen mellette vagy alatta. Különben az Újszövetségben szám szerint több papnak kellene lennie, mint az Ószövetségben. Ha azt mondják, hogy az egész cselekedet Krisztus személyénél marad, és a pap csak egy eszköz alatta (ahogyan ők mondják), akkor ismét csak azt mondom, hogy ez megint csak egy becsapás. Mert az egész áldozást maga a pap cselekszi vagy végzi, – és Ő, aki mindent cselekszik, így a pap már sokkal többé válik puszta eszköznél.

5. érv. Ha egy pap felajánlja Istennek Krisztus valóságos testét és vérét bűneink bocsánatáért, akkor az ember már közvetítővé vált Isten és Krisztus között. A Római Egyház pedig azt mondja, hogy a pap – a miséjében – valóságosan is pap, és áldozata egy valódi áldozat, ami csak az áldozat módjában különbözik Krisztus keresztáldozatától. De már a mise kánonjában is erre célozgatnak, amikor azt kérik, hogy “Isten fogadja el ajándékaikat és áldozataikat“, nevezetesen, hogy magának Krisztusnak áldozatát, úgy ahogyan Ábel és Noé is felajánlotta áldozatát. Mármost abszurdum azt gondolni, hogy bárki teremtmény közvetítő lehetne Krisztus és Isten között. Ezért Krisztust semmiféle teremtmény nem ajánlhatja fel Istennek.

6. érv. Az ókori egyház ítélete. Egy bizonyos tanácskozás, amit a spanyolországi Toledóban tartottak, megdorgálta a lelkészeket, hogy gyakran áldoztak aznap gyülekezeti közösség nélkül. A kánon szavai a következők: “Az a viszonyulás jutott el hozzánk, hogy egyes papok nem kapják meg annyiszor a szentáldozás kegyelmét, ahányszor egy napon csak áldoznak; hanem egy napon, ha sok áldozatot mutatnak be Istennek, minden áldozáson önmagukat a szentáldozásból kizárják…”. (Tolet. Concil. 12 c. 5). Itt jegyezzük meg, hogy az áldozatok az ókori misékben nem voltak mások, mint az isteni szolgálat formái – mert senki sem áldozott, még maga a pap sem. Egy másik zsinaton pedig a mise elnevezést csak az imádság formájára értik: “Úgy tetszett nekünk, hogy a zsinaton megengedett imádságok, könyörgések, misék… használatosak legyenek” (Milevet c. 12). És ebben az értelemben is értjük, amikor misékre való készületről vagy annak tartalmáról beszélünk, mert a Krisztus testéből és véréből való engesztelő áldozat nem egy megengedhető kompozíció (Concil. Tol. 4 cap. 12 & Iacob de consecr. dist. 1). Paschaesius apát azt mondja: “Mivel naponta vétkezünk, Krisztus misztikusan áldoztatik értünk, és szenvedése titokban adatik” (Lib. de corpor. & sang. dom. cap. 9). Az ő szavai is a valóságos áldozat ellen szólnak, de ennél mégis világosabban fejti ki magát a 10. fejezetben: “A vért misztériumban, lelkileg isszák”. Valamint: “lelki az egész, amit eszünk”. Továbbá a 12. fejezetben: “A pap… nem annyit oszt ki mindenkinek, amennyit egy kívülvaló láthat, hanem amennyit a hit befogad”, és a 13. fejezetben: “A teljes hasonlatosság külsőleg van, a bárány szeplőtelen húsa pedig belsőleg a hit által… hogy az igazság ne hiányozzon a szentségből, és ne váljon nevetségessé sem a pogányok számára, mintha egy megölt ember vérét innánk”. És a 6. fejezetben: “Az egyik lelkileg eszi Krisztus testét vagy issza vérét, a másik pedig úgy tűnik, hogy a pap kezéből nem kap többet egy falat kenyérnél”. Azért mondja ezt, mert az ilyenek felkészületlenül jönnek. Most tehát mindezeket a helyeket figyelembe véve, az egyén nem részesül másban, csak lelki befogadásban, és nem is hozhat más áldozatot, mint lelki áldozatot.

IV. A Pápisták ellenvetései.

1. Ellenvetés. Amikor Ábrahám a királyok lemészárlásából visszatért, Melkisédek találkozott vele, kenyeret és bort hozott neki; ő pedig a Magasságos Istennek papja volt (1Móz 14,18). “Ezt a kenyeret és bort pedig – ahogy mondják – azért hozta elő, hogy áldozatul ajánlja fel, mert ahogy mondják, a Magasságos Istennek papja vala”. És így érvelnek: “Krisztus Melkisédek rendje szerint pap volt; ezért, ahogy Melkisédek kenyeret és bort áldozott, úgy Krisztus is a kenyér és bor formái alatt áldozza fel önmagát Istennek.”

Válasz. Melkisédek nem az áldozás aktusát tekintve volt Krisztus típusa, hanem személyére és az ehhez tartozó dolgokra nézve, amik teljes mértékben ki is vannak fejtve a Zsidókhoz írott levél 7. fejezetében, aminek summája ez: 1. Melkisédek egyszerre volt király és pap; Krisztus is az volt. 2. A békesség és igazság fejedelme volt; Krisztus is az volt. 3. Nem volt sem atyja, sem anyja – mert a Szentírás, amikor leírja történetét, nem tesz említést sem napjainak kezdetéről, sem azok végéről -, és eképpen van az, hogy Krisztusnak sem atyja, sem anyja nem volt. Nem volt atyja, mivel ember volt; nem volt anyja, mivel Isten volt. 4. Melkisédek, mivel nagyobb volt Ábrahámnál, megáldotta őt, és Krisztus az Ő papsága alapján áldja meg – azaz megigazítja és megszenteli – mindazokat, akik Ábrahám hitéből valók. Csak ezekben áll meg a hasonlóság, és nem a kenyér vagy bor felajánlásában. A kenyér és bor előhozatalának célja megint csak nem az volt, hogy áldozatot mutasson be, hanem hogy felfrissítse Ábrahámot és szolgáit, akik a királyok lemészárlásából jöttek meg. És ott a Magasságos Istennek papjaként nevezik, nem valamilyen áldozatra való tekintettel, hanem Ábrahám megáldására való tekintettel, amint azt a szavak sorrendje is tanítja: “ő pedig a Magasságos Istennek papja vala. És megáldá őt”. Harmadszor, ha meg is engednénk azt, hogy kenyeret és bort hozott áldozatul, mégsem következhet mindebből, hogy a szentségben magát Krisztust kellene Istennek felajánlanunk a kenyér és bor puszta formái alatt. Mert Melkisédek kenyere és bora képtelen típusai voltak a nem-kenyérnek és a nem-bornak, vagyis a kenyér és bor formáinak a szentségben.

A 2. Ellenvetés: A páskabárány egyszerre volt áldozat és szentség. Az eucharisztia pedig ennek a helyére lép.

Válasz: A páskabárány szentség volt, de nem áldozat. Krisztus ugyan azt mondja tanítványainak: “Menjetek, készítsetek helyet, ahol megáldozhatjátok a húsvéti bárányt” (Mk 14,12), de az áldozni vagy feláldozni szavak gyakran nem jelentenek mást, mint megölni. Mint amikor Jákob és Lábán szövetséget kötött, így van megírva: “Akkor Jákób áldozatot öle ott a hegyen, és vendégségbe hívá az ő rokonait.” (1Móz 31:54). Mely szavakat nem úgy kell érteni, hogy áldozatra ölt, hanem hogy lakomára ölt – mert nem hívhatta meg jó lelkiismerettel áldozatára azokat, akik nem tartoztak a szövetséghez, mivel (mint ahogyan ők is) más vallásúak voltak. Másodszor, azért nevezhető áldozatnak, mert az áldozat módja szerint ölték meg. Harmadszor, amikor Saul megkereste apjának szamarait, és felkereste a látnokot, egy szolgálólány felszólította, hogy sietve menjen fel: “mert” ahogyan mondja “mivel ma lesz a népnek véres áldozata ím e hegyen” (1Sám 9,12), ahol a Rámában tartott lakomát áldozatnak nevezik; minden valószínűség szerint azért van ez, mert annak kezdetén a pap áldozatot mutatott be Istennek. Eképpen a húsvétot is áldozatnak nevezhetjük, mert áldozatokat mutattak be a kijelölt ünnep, vagy éppen a páska ünnepe keretén belül (5Mózes 16:2); de maga a dolog mégsem volt nagyobb áldozat, mint a Rámában megtartott lakoma. Ha pedig elfogadnánk azt, hogy a páska mindkettő volt, sem sokat érne ellenünk, mert az Úr vacsorája csak fő célját tekintve követi a páskát, ami a Krisztussal való közösségünk elmélyítését jelenti.

3. Ellenvetés. “A próféta (Mal 1,11) egy olyan tiszta áldozatról jövendöl, amely az Újszövetségben lesz. Ez pedig – ahogy mondják ők – “a miseáldozat”.

Válasz: Ezt az igét egy lelki áldozatra kell érteni, amint azt világosan látni fogjuk, ha összehasonlítjuk az 1Timóteus 2:8-cal, ahol a próféta szándéka megfelelően ki van fejtve: “Akarom azért – mondja Pál -, hogy imádkozzanak a férfiak minden helyen, tiszta kezeket emelvén föl harag és versengés nélkül.“. Ez pedig a pogányok tiszta áldozata. Így mondja Jusztinusz Mártír, hogy “a könyörgés és a hálaadás az egyetlen tökéletes, Istennek tetsző áldozat, és hogy a keresztyének megtanulták, hogy egyedül ezeket ajánlják fel” (Dialog. cum Triph.). Tertullianus pedig így fogalmaz: “A császár egészségéért áldozunk… ahogy Isten parancsolta, tiszta imával”. (Ad Scapulam). Iréneusz pedig azt mondja, hogy ez a mindenütt felajánlandó tiszta áldozat a szentek imája (Lib. 4 c. 35).

4. Ellenvetés. “Van oltárunk, a melyről nincs joguk enni azoknak, a kik a sátornak szolgálnak. “ (Zsid 13,10). “Mármost – mondják -, ha van oltárunk, akkor szükségképpen kell, hogy legyen papunk és valódi áldozatunk is”.

Válasz: Itt nem testi, hanem lelki oltárról van szó, mert az oltár az anyag szerinti sátorral áll szemben. De hogy mit ért ezalatt, azt a következő versben fejti ki, amiben bizonyítja is, hogy van oltárunk: “Mert a mely állatok vérét a főpap beviszi a szentélybe a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül. Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett.” (11-12. v.). Most tegyük az indoklást vagy bizonyítékot a bebizonyítandó dolog mellé, és szükségképpen magára Krisztusra kell alkalmaznunk ezt a verset, aki egyszerre volt az oltár, a pap és áldozat.

5. Ellenvetés. Végül azt is mondják, hogy ahol változás történik mind a törvényben, mind a szövetségben, ott szükségképpen új papnak és új áldozatnak is lennie kell. Az Újszövetségben azonban mind a törvény, mind a szövetség tekintetében változás állt be, ezért kell új pap és új áldozat is.

Válasz: A következők engedhetők meg: Az Újszövetségben új pap és új áldozat is van, de nem egy pápista pap, hanem csak maga Krisztus, aki Isten és ember is egyszerre. Az áldozat is Krisztus, mivel Ő ember. Az oltár pedig szintén Krisztus, amint Isten Ő, aki az Újszövetségben felajánlotta magát áldozatul Atyjának a világ bűneiért. Mert bár Ő volt az Isten Báránya, akit a világ kezdetétől fogva megöltek, Isten szándékára nézve, az Ő érdemének értékéére nézve, és a hitre nézve, ami az eljövendő dolgokat jelenvalóvá teszi, de mégsem áldozták fel ténylegesen, amíg el nem jött az idők teljessége. És ha egyszer felajánlotta önmagát, örökké pap is marad, és minden más pap rajta kívül feleslegessé válik, hiszen az Ő egyszer felajánlott egyetlen áldozata mindenkor elégséges is marad.

Forrás

Purely Presbyterian Perspective: William Perkins, The Reformed Catholic

https://purelypresbyterian.com/2020/08/24/is-the-lords-supper-a-sacrifice/