Janzenizmus I | Czakó Jenő
Cornelius Jansen (1585 – 1638)
részletek Czakó Jenő – Janzenizmus c könyvéből
Czakó Jenő, református lelkész, író:
Czmorek (Kétbodony, 1901. dec. 21. – Cegléd, 1958. aug. 5.)
A Hugenotta-térítés XIV. Lajos Franciaországában
„Az Egyház sohasem látott olyan furcsa eretnekséget, mint a janzenizmus. Valamennyi herezis születésekor kivált az egyetemes közösségből, sőt hivalkodott vele, hogy nem tartozik ahhoz az egyházhoz, amelynek tanítását, mint több pontjában tévest elvetette. A janzenizmus máskép fog a dologhoz; tagadja, hogy elpártolt; sőt, ha kell, még szerkeszt is könyveket az egységről, amelynek kimutatja feltétlen szükségességét. Pirulás és reszketés nélkül állítja, hogy tagja az egyháznak, amely kiátkozta…” [8.o.]
„Aki a következőkben a janzenizmus történetét gondos tanulmányozás tárgyává teszi, maga is meg fog győződni, milyen mély evangéliumi és ágostoni gyökerei vannak ennek a mozgalomnak. S ezt a tényt azonnal felismerték a kortársak is. Des Marets Sámuel, a XVII-ik század legtudósabb és legtermékenyebb hugenotta teológusa (1) lefordította Feydeau, vitry-i plébánosnak, ennek a kiváló janzenistának “Catéchisme de la Grâce” c. művét latinra és egy előszót is írt hozzá (Synopsis verae catholicaeque doctrinae de gratia et annexis questionibus, Groningen, 1651; második bővített kiadása u. o. 1654). A fordítást előszóval és bőséges jegyzetekkel látta el. Az előszóban megjegyzi azt, hogy a pápa tekintélye és a csalódhatat]anság tana alaposan megingott néhány sorbonne-i tudós tevékenysége nyomán. Majd így folytatja: “Megjegyzem hogy a janzenisták, akik a pápisták között vannak, a kegyelem körül folyó e vitában valóban úgy gondolkoznak, ahogy mi tanítunk egyházainkban s amilyen értelemben a dordrechti zsinat is határozott az arminiánusokkal szemben, akik mintha Molinából, Lessiusból, Suarezből és a többi jezsuitából merítették volna meggyőződésüket. A haszon tehát, amit e vitából nyertünk az, hogy semmivé teszi a római felekezet minden mesterkedését úgy hogy ennek az egyetemeinken el kell terjednie és visszhangoznia kell, hogy a római egyház hittudósai közül a legjobb és legegészségesebb csoport a mi tanításunkat és hitünket igazolja; mert a pápisták közül e bátor hősei a kegyelemnek a mi részünkön vannak a tekintetben, ami a kegyelemből a leglényegesebb.” [8-9.o.]
„XIV. Lajos módszere általában a diplomatikus módszer volt: szívesebben alkalmazott szellemi és erkölcsi fegyvereket a hugenották ellen, mint erőszakot…A térítésben felismerik és alkalmazzák a pénz hatalmát is. Az áttérők jutalmazására jelentékeny alapot szereznek. Ezen a téren Paul Pelisson szerzett magának jelentékeny hírnevet. Paul Pelisson kacskaringós úton jutott el odáig, hogy hugenottából katolikussá legyen, sőt az egyházi rendbe lépjen. Áttérése után a királyi kegy elhalmozta őt nagy jövedelmű főpapi stallumokkal. Ő viszont belevetette magát a térítésbe. 1674-ben megszervezi a”térítési alapot”. Pénzt már korábban is alkalmaztak az áttérők jutalmazására. Most azonban valóságos külön minisztériummá lett ez az ügykör. Kialakult a megtérések árfolyama. A grenoble-i püspök nyolcszáz személyt vásárolt meg 2000 talléron. Aunis-ban és Saintonge-ban még tervszerűbben mentek a dolgok: 1681-ben 1503 megtérés, költsége 11.659 livres; tehát à 7.75 livres. (7) Kész elismervény-blanketták voltak forgalomban, amelyen csak az áttérő névét és a jutalom összegét kellett kitölteni. A szükséges összegeket ezeknek az elismervényeknek az alapján utalta ki Pelissson…..A végzetes fordulatot aztán a király ú. n. megtérése (1679) és Maintenon asszonnyal való házassága hozta el (1683). A protestánsok templomait sorra foglalják le vagy rombolják le. A lerombolt nior-i templom helyén egy hirdetményt függesztettek ki: “Közhírré tétetik, hogy ezután a marha-, szamár- és disznó vásár azon a helyen lesz, ahol a hugenották temploma állt.” (8) A hugenották mindenkinek a szemében gyanúsakká lesznek. Kizárják őket nem csak a közhivatalokból, de a szabad pályákról is. 1680-ban Marillac dragonyosokat szabadít Poitou-ra: beszállásoltatja őket a protestánsok otthonaiba. Az eredmény: egy év alatt 37.000-en lesznek katolikussá csak ebben a tartományban. A király maga kénytelen mérsékletre inteni intendánsát: “Protestáns tanúk azt állítják, hogy a dragonyosok rettenetesek voltak: az otthonok hamarosan tönkre mentek a dragonyosok követelőzései következtében; ütik, verik őket, ha a kapucinusokat, akik szintén otthonaikban laknak, vonakodnak hallgatni; az asszonyokat hajuknál fogva, vagy nyakukba vetett kötélnél fogva húzzák; a szülőket odakötözik a padhoz és szemük előtt verik gyermekeiket; férfiakat és nőket alsó ruhában hurcolnak a katolikus templomba, ott szentelt vízzel hintik meg őket és katolikusoknak jelentik ki őket s megfenyegetik, hogy visszaeső gyanánt kezelik majd azt, aki visszatér hugenotta hitére; lábaikat tűzzel égetik és így kínozzák őket; a nyakasaknak nem engedik meg, hogy elaludjanak. Mind e kegyetlenségeket bizonyítják a hivatalos levelezések.” [12–14.o.]
A Katolikus egyház kisiklása
„Pelagius 405 óta kezdte hirdetni az ember önálló vallás-erkölcsi erejét. Tanítása szerint Ádám bűne nem egyéb rossz példánál, azonban nem gyengítette meg utódainak vallás-erkölcsi képességeit. Az emberi természetben tehát nem esett kár Ádám bűne miatt; az ember éppen úgy képes megfelelni Isten törvényének, mint Ádám eredeti állapotában. Az emberi szabad akarat (naturalis possibilitas), úgy amint van, minden különösebb isteni támogatas nélkül üdvösséget szerezhet magának, vagyis elkerülheti a bűnt és megtarthatja a törvényt. (16)
A pelagianizmus ellen Ágoston nagyon erős harcot kezdett. Ennek a harcnak a során az emberi természet romlottságát, érdemszerzésre alkalmatlan voltát, a kegyelem mindenhatóságát és Isten előre elrendelő határozatát hirdette. Ezen a címen nevezte őt a középkor doctor gratiae-nak. 411 és 431 között, jobbára az ő közreműködésével 24 zsinat foglalkozott Pelagius tanításával és azt veszedelmes tévelygésnek minősítette, egyben magáévá tette Ágoston tanítását. (17) A semi-pelagianizmus. A harc akkor kezdődött újra, mikor néhány marseille-i teológus (“Massilienses”) némi módosítással felújította Pelagius tanítását. Ez irányzat föképviselője Johannes Cassianus (mh. 432), a marseille-i Szent Viktor kolostor főnöke. Ő korábban hosszú időn át Egyiptomban remetéskedett, majd Chrysostomus mellett volt diakónus. Gondolatait a kegyelem és az emberi akarat szabadsága felől a Collationes Patrum c. művében fejtette ki. Mellette említést érdemel még Gennadius, Vincentius és Faustus. Ők úgy látták, hogy Ágoston felfogása nem kedvező az aszkézisre és az egyéni erkölcsi erőfeszítésre nézve. Ezért valami közvetítő megoldást kerestek Ágoston és Pelagius között. Ennek az igyekezetnek az eredménye gyanánt azt állították, hogy a hit megkezdése, a hithez szolgáló első lépés, az üdvösség felé való törekvés, a szabadulásért való imádság, a hitre hangoló jámbor lelkület (pius credulitatis affectus) az ember hatalmában van: ehhez a kegyelem segítsége nem kell. Ezen a ponton jön a kegyelem az ember segítségére. A már megigazult ember saját erejéből a jó úton tud maradni. Az ember természeti képességeivel minden kegyelmet ki tud érdemelni – legalább is méltányosság szerint, mondja Cassianus a Collationes Patrum c. művében. (18)
Maga Ágoston a következőképpen határozza meg a semi-pelagianizmus lényegét: “Initium fidei et usque in finem perseverentiam sic in nostra constituunt potestate, ut dona Dei esse non putent”, azaz: ők úgy véleked-nek, hogy a hit elkezdése és az abban való állhatatos megmaradás az ember hatalmában van, s arra nem is gondolnak, hogy az Isten külön adománya.
Ágoston 426-ban és 427-ben “De gratia et libero arbitrio” c. iratában igyekszik megnyugtatni azokat, akik az emberi cselekedetek értékét féltették az ő tanításától. Majd később még két további könyvet írt ellenük: “De praedestinatione sanctorum” és a “De dono perseverantiae” címen.
Bár úgy látszott, hogy a kérdéssel foglalkozó zsinatok, a pápai nyilatkozatok (19) és Ágoston vitán felül álló tekintélye ezt a kérdést végleg eldöntik: Ágoston halála után az egyház gyakorlati szükségből mégis a semi-pelagiánus irányában fejlődött tovább.” [Dogmatörténeti előzmények. 20-22.o]
Cornelius Jansenus felismerése
„Ágoston mindinkább érdekli őt. Leveleiben az új felfedezés döbbenetével nyilatkozik róla. Bár champré-i tartózkodása alatt is elsősorban Ágoston műveinek tanulmányozásával töltötte idejét, Ágorton ujságvolta nem változik meg számára. Aggódva gondol arra, hogy esetleg tanszéket kap Lőwenben és ez elvonja őt kedvenc kérdésétől. Ágoston tanulmányozása alapján úgy látja, hogy legalább hatszáz év óta nincs egyház: veszedelmes emberi gondolatok elhomályosították. “Ha ezok az elvek, amelyeket megláttam, igazak – amint hogy egyelőre; miután Ágoston nagyobb részét már átolvastam, annak látom őket – bizonyára egy idő múlva az egész világ csodálkozni fog.”
Levelezésük mind veszedelmesebb kérdésekre terelődik át. Egy 1621 március 5-én kelt levelében így ír: “Én mindazáltal folytatom tanulmányozásomat, amelyet másféléve, vagy kétéve kezdtem el, t. i. Ágoston feldolgozását, amelyet valami érthetetlen vággyal és (szerintem) haszonnal olvasok, immár a hetedik köteténél, a fontosabb könyveit kétszer-háromszor áttanulmányozva … és naponként mind inkább bámulom szellemének mélységét és magasságát és azt, hogy tanításai nemcsak a mi századunk, de az elmúlt századok tudósai előtt is mily kevéssé ismeretesek. Mert – hogy gyermek módra szóljak önnek – szilárdan hiszem, hogy az eretnekségek óta nincs senki, aki annyira hozzájárult volna a teológia megrontásához, mint ezek az iskola-kukacok (bizonyára a skolasztika epigonjait érti rajtuk), akiket Ön is jól ismerhet. Mert ha a mostanit a régi mértékével, vagyis az igazság mértékével kellene lemérni, abban alig emlékeztetne valami a teológiára. Ezért csak a legnagyobb csodálkozással szemlélhetem Isten kegyelmét, amellyel Menyasszonyát meg akarja őrizni a tévelygésektől… Ki nem mondhatom, mennyire megváltozott korábbi véleményem róla és a többiekről. A világon senkinek sem merném megmondani, amit gondolok napjaink vélekedésének nagyrészéről Ágoston alapján, főképpen a kegyelem és predestináció kérdésében, mert félek attól, hogy mint másnak, nekem is meg kell járnom Rómát, mielőtt a dolgok még megérnének. És ha soha nem beszélhetek is róla, legalább megvan az a nagy vigasztalásom, hogy kimenekedtem abból a különös vélemény-labirintusból, amit ezeknek a kikiáltóknak tevékenysége vezetett be az iskolákba… E tanulmányok teljesen elvették az ambíciómat, hogy egyetemi tanszéket töltsek be. Világosan látom azt, hogy vagy hallgatnom kellene, vagy pedig vállalnom a veszedelem kockázatát; mert azt lelkiismeretem nem engedné meg, hogy a megismert igazságot eláruljam… Egy kissé undorodom szent Tamástól most, hogy szent Ágostont megízleltem… Íme, mindezideig ezeket nem közöltem önnel.” (35)
Tehát minden figyelmét, minden erejét és minden idejét Ágoston és az ágostoni kegyelemtan tanulmányozása köti le. E tanulmányok során tízszer olvasta el Ágoston összes műveit. Pelagius ellen írt értekezését pedig harmincszor. Kétségtelennek látszik, hogy Ágoston teológiájára bayonne-i tartózkodásuk idejét együtt terelődött a figyelmük. Ebből a levélből azonban mégis az tűnik ki, hogy az Augustinus megírásának eszméje kizárólag Jansenius lelkében született meg, teljesen függetlenül Saint-Cyran befolyásától, és pedig 1620 körül. A tervet azonban rejtve tartja, nehogy hamis, vagy félreértett adatok alapján időnap előtt számon kérjék rajta. Majd ha teljesen készen lesz, akkor teszi közzé. “Szeretném önnel alaposan megbeszélni a dolgot, azonban több hétre, sőt talán több hónapra lenne hozzá szükségünk.”
Évekig tartó elválásuk után végre sikerült találkozniuk 1621 március és november közé erő időben és pedig úgy, hogy Saint-Cyran felkereste barátját Lőwenben. Ezt a találkozást használták fel arra, hogy közös gondjukat: mi módon lehetne a kegyelemről való őskeresztyén, főleg Ágoston-féle tanítást helyreállítani, megtárgyalják. Feltételezhető, hogy részletesen megbeszélték annak a nagyszabású teológiai műnek az alapvonalait, amelynek a kidolgozása Jansenius feladata lett. Nincs kizárva, hogy a részletekre nézve Saint-Cyran sok hasznos tanácsot adott az Augustinushoz.” [34–35.o.]
Forrás
– A JANZENIZMUS EGYETEMES EGYHÁZTÖRTÉNETI TANULMÁNY, CZAKÓ JENŐ, CEGLÉD 1943
A Tiszántúli Református Egyházkerület Sajtóalapjának támogatásával.
Elektronikus kiadás: Németh Ferenc, www.leporollak.hu
