A Golgota gyülekezet és a Maranatha Music kezdetei | David W. Cloud

David W. Cloud

független baptista lelkipásztor és prédikátor.

A Way of Life Literature alapítója és igazgatója.

Calvary Chapel and Maranatha Music from the book of Directory of Contemporary Worship Musicians – David W. Cloud

(A kortárs dicsőítő zene történetéről a Jesus People mozgalomban való megjelenésétől kezdve, valamint általában véve a kortárs dicsőítésnek a karizmatikus mozgalommal való szoros kapcsolatáról, továbbá annak legradikálisabb aspektusáról, a „kései eső apostoli csodákkal teli ébredéséről” lásd a következő fejezeteket: „Christ For The Nations”, „Lindell Cooley”, „International House of Prayer”, „Tim Hughes”, „Integrity Music”, „Thomas Miller”, „Kevin Prosch”, „David Ruis”, „Marsha Stevens”, „Michael W. Smith”, „John Talbot” és „John Wimber”).

Az 1971-ben alapított Maranatha Music egyike az első kortárs keresztyén zenei kiadóknak. A kaliforniai Costa Mesa-beli Golgota Gyülekezetből származó Chuck Smith alapította abból a célból, hogy megjelentesse a korai évek Jézus-hippijeinek zenéit.

A Golgota Gyülekezet jelentős szerepet játszott a Jesus People mozgalom [magyarul inkább Jézus-mozgalom – a ford.] megszületésében. Chuck Smith, egy Lonnie Frisbee nevű karizmatikus Jézus-hippi által megbabonázott férfi tömegesen keresztelt meg Krisztust megvalló hippiket, akik közül sokakat maga Frisbee „vezetett az Úrhoz”. Azáltal, hogy a fiatalokat nagyjából olyannak fogadták el, amilyenek azelőtt is voltak, – beintegrálván őket a keresztyén szolgálatba is, hosszú hajjal, illetlen öltözékkel, rock & rollos, kulturálisan liberális gondolkodással – eredményezte, hogy a Golgota egy pici gyülekezetből szinte robbanásszerűen nőjön hatalmas megaközösséggé, ezen túl még egy nagy kiterjedésű gyülekezeti szövetség létrejöttét is.

„Hosszú barna hajával és kócos szakállával, poros ruházatával, Mary Jane [marihuána] illatával és az utolsó LSD utazásának szemcsillogásával Frisbee szinte a semmiből bukkant fel… szó szerint Chuck Smith lakásának ajtajában” (Matt Coker, Orange County Weekly, 2005. március).

Chuck Smith ekkor a Foursquare Pentecostal Church, az Aimee Semple McPherson pünkösdista női prédikátor által megalapított felekezet hivatalos lelkipásztora volt. Smith a nyelveken való halandzsázás eretnekségét is vallotta.

Frisbee pedig azt követően nyerte el „megbízatását” Smith-től, miután felesége, Kay „próféciát” kapott.

„Isten Lelke egy prófécián keresztül jött Kay Smith-hez és így szólt: ‘A trónom előtti dicsőítésed és istentiszteleted miatt ma este megáldom egész Kalifornia partvidékét’. Majd amikor elkezdtük elfogadni az igét, mint Istentől valót, az Úr Lelke leszállt reánk, sírni kezdtünk, majd az Úr látomásokat kezdett adni az embereknek a próféciával kapcsolatban, ami azzal folytatódott, hogy az Úr meg fogja mozgatni az egész Egyesült Államokat, de még a világ különböző más részeire is el fog jutni” (David DiSabatino, Frisbee: Egy hippi prédikátor élete és halála).” (David DiSabatino, Frisbee: The Life and Death of a Hippy Preacher).

A Maranatha Music erre a nem szentírási alapra épült. Akkortájt a Golgota Gyülekezet igen gyorsan fogadtatta el a lehető legelnagyoltabb „hitvallását”, továbbá arra sem fordított gondot hogy megbizonyosodjon róla, valóban újjászülettek-e ezek a hippik. A Krisztusban frissen megtérteket egyszerűen csak zenélésre bátorították (feltéve, ha egyáltalán megtértek).

Vegyük például a Love Song zenekar tagjait, az egyik első és legbefolyásosabb Golgota Gyülekezetes keresztyén rockegyüttesét. A zenekar tagja, Chuck Girard 1997-ben a következőket mondta:

„A 70-es év elején történt, hogy három haverommal besétáltunk egy Costa Mesa-i Golgota nevű gyülekezetbe, hogy egy Lonnie Frisbee nevű fiatal hippi prédikátor javaslatára eljátsszunk néhány dalt a lelkipásztornak. Hippik voltunk, akik csak napokkal korábban tértünk meg az Úrhoz, ám volt néhány dalunk amelyek Istenről és Jézusról szóltak, amiket még az Úrral való találkozásunk előtt írtunk. A lelkész úgy ítélte, hogy a dalok Istentől valók, ezért meghívott minket, hogy zenéljünk az egyik heti bibliaóra-alkalmon, és mi el is fogadtuk a meghívást. … Nem sokat tudtunk még arról, amit az emberek ‘gospel zenének’ neveznek, mi csak ugyanazokat a dalokat írtuk, amiket nem keresztyénként továbbra is írtunk volna, azzal a különbséggel, hogy ezúttal már Jézusról énekelhettünk.” (Girard, előszó a David DiSabatino által írt History of the Jesus Movement című könyvhöz, One-way.org/jesusmusic).

Figyeljük meg, hogy a Love Song tagjai azzal kezdték beszámolójukat, hogy a megtérésük előtt írt dalaikat játszották, amikor még bevallottan e világ istene szerint jártak (Efézus 2:1-2). Amikor pedig nekifogtak „keresztyén” dalokat szerezni, mindössze annyit tettek, hogy a régi zenéjükhöz hozzáadták a „Jézus” szavakat. Minderre pedig a Golgota Gyülekezet vezetősége bátorította őket, annak ellenére, hogy a Love Song hippik a legjobb esetben is csak csecsemők lehettek Krisztusban. Ez merő ostobaság és bibliaellenes dolog volt, és gonoszság volt mind az új tanítványokkal, mind a gyülekezetekkel szemben is. Hiszen egy diakónusnak is mindenek előtt igazolnia kell alkalmasságát mielőtt szolgálatba állhatna (1Timóteus 3:10).

A hippiket körültekintően kellett volna tanítani és biblikusan kellett volna tanítványozni, mielőtt engedélyt kaptak volna zenei szolgálat végzésére a gyülekezetekben. Megalapozott tanításban kellett volna őket részesíteni és a keresztyén életre felkészíteni, a lélekben való éneklésre és a világtól való elkülönülésre vonatkozó biblikus alapelvekre kellett volna oktatniuk őket.

Hálával tölt el, hogy velem ez meg is történt nem sokkal azután hogy hippiként 1973-ban megtértem, és bekapcsolódtam egy gyülekezet életébe. A gyülekezet tagjai szeretettel fordultak hozzám és nagyon türelmesek voltak velem, de nem röpítettek gyorsan a figyelem középpontjába, mint ahogy nem helyeztek engem rögtön gyülekezeti szolgálatba sem.

A Maranatha Music és a Vineyard Music alapját képező számtalan Jesus People megtérések sekélyes voltáról Marsha Stevens is beszámolt. Ő alapította a Children of the Day-t, az első olyan csapatot, amelyet a Maranatha kiadó meg is jelentetett. Az ő „For Those Tears I Died” című dala jól képviseli az egész Jesus People mozgalmat átható miszticizmust.

Azt mondtad, eljössz és osztozol minden bánatomban,

Azt mondtad, hogy ott leszel minden holnapomban;

Oly közel voltam ahhoz, hogy elküldjelek Téged,

De ahogy ígérted, eljöttél, hogy maradj;

Csak imádkoznom kellett!

Jézusom, Neked adom a szívem és lelkem,

Tudom, hogy Isten nélkül sosem lennék teljes;;

Megváltó, Te megnyitottál minden jó ajtót,

Én pedig köszönöm és dicsőítelek Téged a föld szerény partjairól;

Fogadj el engem, a tiéd vagyok.

Erre Jézus így szólt: „Gyere a vízhez, állj mellém,

Tudom, hogy szomjas vagy, nem foglak elutasítani;

Éreztem minden könnycseppet, mikor a sötétségben sírtál,

S próbáltalak emlékeztetni rá, hogy e könnyekért haltam meg”.

Ez tiszta miszticizmus. Egy olyan érzelmi élményt hoz létre, amely valamiféle homályos spiritualitással társul, amely nem szilárd biblikus alapokon nyugszik. Nincs világos evangéliumi üzenete sem. Semmi sincs a bűnről, a keresztről, a bűnbánatról vagy a biblikus hitről. Jézus nem a könnyeinkért halt meg, hanem a bűneinkért. Az ének felszólít, hogy jöjjünk a vízhez, de miféle vízhez? Azt mondja, hogy szomjas vagy, de mire vagy szomjas? Szerinte csak imádkoznom kell, de imádkozni hogyan és minek? Egy ajtót említ, de miféle ajtót?

Egy római katolikus Mária-tisztelő, vagy egy olyan liberális protestáns, aki nem hisz Jézus istenségében, vagy akár egy New Age istenség követője, mint amilyen az egykori déli baptista SS-női tanító, Sue Monk Kidd is, tudják csak igazán szenvedéllyel énekelni ezeket a dalokat.

Stevens tanúságtétele az üdvösségről annyi, hogy egy bibliatanulmányozás során látomása volt arról, hogy Jézussal sétál egy tengerkék folyó mellett. A látomás megváltoztatta az életét, és nem sokkal később megkomponálta a „For Those Tears I Died” című dalt.

(Lásd még a „Martha Stevens” című részt e katalógusban).

Lonnie Frisbee (1949-1993) azonban még tovább illusztrálja a kortárs dicsőítő zenei mozgalom alapját képező Jézus People „megtérések” nagy részének ijesztően sekélyes természetét. Frisbee egyik LSD-utazása által fordult „Jézushoz”, és ugyancsak kábítószer hatása alatt kezdett „próféciákat” kapni. A tizenéves Frisbee saját hatáskörben megkeresztelt egy csapat bedrogozott hippit a Tahquitz Falls-nál, miután felolvasta nekik János evangéliumát, és „Jézus” képét festette a sziklákra. Később ugyanott, egy acid utazás közben „látomása” volt arról is, hogy Isten elhívta őt, hogy hirdesse az evangéliumot a sokaságnak.

A Frisbee-ről szóló videófilmben David DiSabatino megfigyelte, hogy a Jesus People megtéréseinek nagy része bedrogozott állapotban történt. „A 60-as évek egyik ironikus fordulata volt, hogy sokan nyíltan vállalták, hogy a kábítószerek, különösen is az LSD igen nagy szerepet játszott keresztyén megtéréseik megtapasztalásában” (Frisbee: The Life and Death of a Hippy Preacher).

Sandy Heefner például így írja le saját megtérését:

„Bevettem az LSD-t, lefeküdtem a földre néhány órára, és amikor össze tudtam szedni magam, hogy felálljak, hirtelen keresztyén lettem. Ez ilyen egyszerűen történt”.

Ez egészen biztosan nem a biblikus megtérés. Nincs evangélium, nincs bűnbánat, se üdvözítő hit. Ez egy megtévesztó lélek, amely keresztyén megtérésnek álcázza magát.

Frisbee nemcsak hallucinogén drogokat használt, hanem továbbra is homoszexuális életmódot folytatott, hipnotizmust gyakorolt, és különböző okkult és misztikus gyakorlatokkal is szórakozott („The Son Worshipers”, Bob Cording és Weldon Hardenbrook által szerkesztett videódokumentumfilm). Ilyen állapotban csatlakozott Frisbee 1967-ben egy Jesus People kommunához. Soha nem volt egy egyértelmű újjászületésről tanúskodó megtérése, amely az evangélium határozott megértésével, valamint egyértelmű bűnbánattal és hitre jutással járt volna. Soha nem tagadta meg a homoszexualitást se a bulizást. Még miután csatlakozott a Golgota Gyülekezethez is, rendszerint „bulizott szombat esténként”, vasárnap pedig „prédikált”. „Elment és boogie-zott”. Azt állítják, hogy Frisbee szolgálatát „jelek és csodák” kísérték, de az ördög is tud csodákat tenni, és ha a Szentírás mércéjével mérjük, Frisbee szolgálata is egy igen veszélyes eretnekség volt.

Smith ennek ellenére Frisbee-t bízta meg egy szerda esti bibliatanulmányozás vezetésével, amely hamarosan több ezer embert gyűjtött össze (Randall Balmer, The Encyclopedia of Evangelism).

Hogy Frisbee-nek nem volt lelki ítélőképessége, az abból is kitűnik hogy Kathryn Kuhlman hamis prófétanővel együtt szerepelt az I Believe in Miracles (Hiszek a csodákban) című műsorban. Továbbá hazudott egy másik műsorban, amikor azt állította, hogy a „Szentlélek keresztsége” teljesen kimosta a szívéből bűneit, holott nagyon is tisztában volt azzal, hogy titokban még mindig a leggyalázatosabb gonoszságokat követi el. (Ez a szereplése megtalálható a YouTube-on).

1971-ben Chuck Smith és Frisbee elváltak egymástól, mert a pünkösdista jelekkel kapcsolatban eltérő nézeteik voltak, és Smith inkább a Szentírás tanítására akart összpontosítani. Smithnek igaza volt abban, hogy elutasította az olyan dolgokat, mint a „lélekölés”, de a Frisbee által képviselt vad „szellem” és az ő karizmatikus miszticizmusa már akkor is hatalmas befolyást gyakorolt a Jesus Music-ra, beleértve a Golgota Maranatha-féle zenéjét is, és e befolyásuk egészen napjainkig elhatnak.

Amiről Smith sosem mondott le, az maga a keresztyén rockzene volt, annak erőteljes, érzéki miszticizmusával, ami a világ szentségtelen rockzenéjének [mint sziklának] törvénytelen összemosása a szent Krisztussal, mint kősziklával.

Frisbee 1973-ban elvált nejétől. Volt felesége szerint,

„A házasságunk végén azt mondta nekem, hogy sok időt eltöltött néhány melegbárban.” (Connie Bremer-Murray, Lonnie volt felesége, Special Features rész: Frisbee: Egy hippi prédikátor élete és halála).

1980-ban Frisbee kapcsolatba került John Wimberrel, aki a Golgota Yorba Linda-i gyülekezeti közösségben „jelek és csodák” szolgálatot akart létrehozni. Wimber a csodákat „a dolgok elvégzésének” nevezte, de mindaddig nem járt sikerrel a „dolgok elvégzésében”, amíg Frisbee nem tartott előadást a gyülekezetében. Miután Frisbee megkérte az összes 25 év alatti fiatalt, hogy jöjjön előre, és meghívta a Szentlelket, hogy kinyilváníthassa erejét, a nagyjából 300 ember rögtön a földre zuhant, „akár egy csatatéren”, és érthetetlen halandzsázással egybekötve a földön fekve rázkódott (David Roozen, Church, Identity, and Change). Wimber megkérdezte Istent, hogy ez tőle van-e, és még aznap este egy Golgotához tartozó, Tom Stipe nevű tartozó prédikátor hívta fel őt telefonon, aki így szólt: „Van egy mondanivalóm számodra; Ezt mondja az Úr: ‘Ez én vagyok'” („Lonnie Frisbee and the Jesus People Revival”, http://www.youtube.com/watch?v=0OgfmU13sPI&feature=related).

Wimbernek a Szentírás alapján kellett volna megvizsgálnia a „Frisbee-féle felkenetést”, ehelyett azonban jelekre és íráson kívüli próféciákra hagyatkozott.

Ezután Wimber gyülekezetének néhány elöljárója találkozót hívtak össze, hogy megvitassák a frizbi-jelenséget, de ugyanaz a zűrzavar tört ki, hogy elhallgattassanak a tiltakozók.

„Egyszer csak azt láttam, hogy a mellettem ülő fickó, ez a mikrobiológiából doktorált férfi elkezdett remegni, és az Isten jelenléte alatt remegett. Isten jelenléte megérkezett. Így hát elkezdtem felállni. Majd Isten ereje leterítette ezt a fickót, és elkezdett a lábam alatt hemperegni a földön, aki hisztérikus módon sikoltozott. Isten ereje aztán mindenkire leszállt a teremben. Egyszerűen elképesztő volt.” (John Ruttkay idézete a Frisbee: The Life and Death of a Hippy Preacher (Frisbee: Egy hippi prédikátor élete és halála) című könyvből).

Frisbee-nek volt egy bőrdzsekije, aminek a hátulján „Jézus” képe volt, amit arra használt, hogy „átadja a szellemet”. A lélek átadása jellemzően pogány gyakorlat, de a pünkösdizmusnak kezdettől fogva egy igen fontos eleme. Általában a kezüket használják közvetítő eszközként, de Benny Hinn gyakran használja a kabátját vagy a leheletét is a szellem átadására, Rodney Howard-Browne pedig egy törülközőt és más dolgokat is használ.

Wimber mindezt a Szentlélek erejeként értelmezte, azonban ez egy megtévesztő szellem volt. Az apostolok és a korai egyházi vezetők soha nem estek össze, nem remegtek és nem beszéltek értelmetlen zagyvaságokat, ellenben a pogány vallások gyakorlói az ördög hatalma alatt pontosan ezeket a dolgokat teszik.

Wimber gyülekezete hatalmas növekedést tapasztalt, majd az ottani kölykök „elkezdték keresztelni barátaikat a város pezsgőfürdőiben és úszómedencéiben”.

Ez volt az a pont, amikor Wimber elhagyta a Golgotát és csatlakozott Kenn Gulliksenhez és a Vineyard Christian Fellowshiphez. Wimber pedig hamarosan a Fellowship vezetőjévé vált.

Ezután Wimber bevásárolt a „kései eső” utolsó idők csodatévő ébredési eretnekségéből és az új próféciák mozgalmából, majd Frisbee-vel együtt utazgatott, hogy a „jelek és csodák erejével való evangelizálásukat” Dél-Afrikában és Európában is terjeszthessék.

„Rendszerint John beszélt, Lonnie pedig szolgált. Ők voltak a dinamikus duó. Lonnie felállt, meglengette a bőrkabátját, majd Isten ereje megjelent, mire az emberek összeestek a baptista gyülekezetek régi padsoraiban. Lonnie pedig elkezdett felmászni a padokon, és elkezdte rátenni a kezét az emberekre, mondván: „Szóljatok nyelveken! Szóljatok nyelveken! Aztán homlokon ütötte őket, mire ők azonnal elkezdtek nyelveken szólni. Engem pedig mindez teljesen lenyűgözött…” (Steve Zarit, Vineyard gyülekezeti tag, idézi a Frisbee: The Life and Death of a Hippy Preacher).

Egy dél-afrikai istentiszteleten Frisbee arra kérte a 12 éves, vagy még annál is kisebb gyerekeket, hogy jöjjenek előre, ezután mindannyian „lesújtva” estek össze („Lonnie Frisbee Dél-Afrikában”, http://www.youtube.com/watch?v=KYGXSac1TwM&feature=related).

Wimber óriási szerepet játszott a karizmatikus eretnekségek egész evangelikalizmusban való elterjedésében. Összejátszott a Fuller Teológiai Szemináriumon oktató C. Peter Wagnerrel és tarthatott is ott egy kurzust a „Jelek, csodák és gyülekezetnövekedés” címmel. Wagner egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a karizmatikus tévtanításban, majd végül maga is azt hitte, hogy ő az utolsó idők apostolai közé tartozik.

Wimber irányítása alatt a Vineyard gyülekezetek a kortárs dicsőítő zenét egy élesebb, érzékien intenzívebb szintre emelték. A „jelek és csodák” jelensége és a kézzelfogható istentiszteleti élmény után vágyakozva olyan erőteljes rock & roll zenét hoztak létre, ami ezt a vágyat állandóan ébren tartja.

Végül Wimber a homoszexualitása miatt különvált Frisbee-től, miután megtudta, hogy a gyülekezetének egyik fiatalemberével már fél éve viszonya van.

(Bővebben lásd a „John Wimber and the Vineyard” című részt a Contemporary Worship Musicians (Kortárs istentiszteleti zenészek) című kiadványban.

Amikor Frisbee 1993-ban (43 évesen) AIDS-ben elhunyt, gyászistentiszteletet tartottak az önértékelés-eretnekségről híres Robert Schuller kristálykatedrálisában, ahol a hippi-lelkipásztort végül el is temették. Az istentiszteleten Chuck Smith Frisbee-t „Sámsonhoz” hasonlította, viszont Sámson Isten Lelke által működött, míg Frisbee olyan lélek által, aki a világosság angyalává is képes átváltoztatni magát (2Kor 11:13-14).

Nemcsak a Golgota Jesus People mozgalma épült gyarló lelki fundamentumokra. A keresztyén rock területe általában véve is tele van kezdettől fogva lelki hajótörésekkel, eretnekségekkel és olyan dolgokkal is, mint a válás, házasságtörés és homoszexualitás, amit a mozgalom bármelyik őszinte történésze is készséggel elismer.

Gondoljunk csak Larry Normanre, akit a keresztyén rock atyjának is neveznek. Mindkét házassága válással végződött. Normannek törvénytelen kapcsolata volt Randy Stonehill első feleségével, Sarah-val, és házasságon kívüli gyermeke is született egyik háttérénekesnőjétől, Jennifer Wallace-tól (Mike Rimmer, „Larry Norman: A David Di Sabatino’s Fallen Angel dokumentumfilm”, Cross Rhythms, 2010. március 28.).

Norman Solid Rock Records-csapatának további két másik zenésze is már elvált azóta (Randy Stonehill és Tom Howard).

Csak néhány név a többi elvált és/vagy házasságtörő CCM-zenész közül: Steve Archer, Steve Camp, Bob Carlisle, Ralph Carmichael, Gary Chapman, Ja’Marc Davis a Raze-ből, Eddie Degarmo, Michael English, Ryan Gingerich, Amy Grant, Stacy Jones a Grits nevű rap-bandából, Ray Boltz, Dana Key, Bob Larson, Mylon LeFevre, Nikki Leonti, Sandi Patty (aki beismerte, hogy legalább két férfival is követett el házasságtörést, valamint elhagyta férjét az egyik háttérénekese kedvéért), Kevin Prosch, John Michael Talbot, Randy Thomas, Greg Volz a Petrából, Sheila Walsh, Jaci Velasquez, Wayne Watson, Deniece Williams, Derek Webb és Sandra McCracken, valamint az azóta feloszlott Barnabas tagjai. Melody Green, Keith Green megözvegyült felesége elvált második férjétől, Andrew Sievrighttól. Israel Houghton 2016-ban vált el feleségétől, Maleasától, és kapcsolatba került a Cheetah Girl-lel, Adrienne Bailonnal, majd együtt utaztak a mexikói Tulumba („Singer Israel Houghton Suspended from Joel Osteen’s Lakewood Church after Divorce,” ChristianHeadlines.com, 2016. március 24.).

A homoszexualitás is jelentős szerepet játszott a CCM mozgalomban. Az először 1971-ben megjelent The Gospel Sound című könyvben Anthony Heilbut így fogalmazott: „A gospel egyház már régóta menedéket nyújt a melegek és leszbikusok számára, akik közül néhányan a legnagyobb énekesek és zenészek közé emelkedtek fel”.

A homoszexuális Douglas Harrison, aki déli baptistaként nőtt fel a következőket mondta: „… nem lehet úgy megpendíteni egy Dove-díjat, hogy ne ütköznénk bele annak bizonyítékába, hogy a queer tapasztalatok régóta és mélyen jelen vannak a keresztyén zenei kultúrában, és minden szinten meghatározzák azt” („Come Out from Them,” Religion Dispatches, 2010. április 30.).

1998-ban a CCM sztárja, Kirk Franklin kijelentette, hogy „a homoszexualitás … ma már problémát jelent a gospel zene világában – FŐ PROBLÉMA – és ezt mindenki nagyon jól tudja” (Church Boy, 49., 50. oldal).

James Cleveland, akit a „gospel királyának” neveztek, is homoszexuális volt és AIDS-ben is halt meg.

Ray Boltz 2008-ban jelentette be homoszexualitását. Elvált feleségétől, hogy egy férfival éljen együtt. Ma „járja az egész országot, és olyan liberális templomokban és meleg-ünnepségeken lép fel, amelyek csak befogadják őt, és az ő meleg keresztyén üzenetét” (Jesus Rocks the World: The Definitive History of Contemporary Christian Music, 2. kötet, 173. o.).

További homoszexuális/leszbikus CCM-előadók: Anthony Williams, Marsha Stevens, Kirk Talley, Clay Aiken, Jennifer Knapp, Doug Pinnock a King’s X-ből, Ty Herndon, valamint Amy Ray és Emily Saliers az Indigo Girlsből.

2013 júniusában Sandi Patty a homoszexuális Turtle Creek Chorale-lal lépett fel a Meyerson Symphony Centerben a texasi Dallasban, 2012 júliusában a Chorale részt vett a Meleg és Leszbikus Kórusok Szövetségének (GALA) denveri rendezvényén is („Turtle Creek Chorale’s 2012-2013 Season,” Turtlecreek.org).

Mindezek okait nem nehéz felismerni. Jellemző, hogy a CCM zenészeket a hit leghalványabb bizonyságtétele alapján üdvözölték mint megtért hívőket, és senki nem tanította vagy fegyelmezte őket megfelelően. A lelki életüket állandóan érzéki zenével táplálták, és ahelyett hogy hitben jártak volna, inkább érzelmi magasságokat, valamint „jeleket és csodákat” kerestek. A világgal kacérkodtak, amely veszélyesebb mint bármelyik mérges kígyó, ahelyett, hogy attól elkülönült életet éltek volna.

Larry Normant, a keresztyén rock atyját sem tanítványozták megfelelően, és tulajdonképpen alig, vagy egyáltalán nem is foglalkozik az egyházzal. Amikor a Buzz magazin megkérdezte tőle, hogy melyik felekezetnek a tagja, nem volt hajlandó válaszolni, csak annyit mondott, hogy „szerintem ez nem fontos”, meg hogy „nem szeretem ezt a kérdést”. Ő szerinte csak egy „rögeszmés kényszer”, hogy egy gyülekezetben rendszeres időpontokban találkozzunk, ami teljesen szembemegy a Zsidókhoz írt levél 10:25-ös versével és az első keresztyénektől kapott példával is (ApCsel 2:42; 20:7).

Gondoljunk csak az All Saved Freak Bandre, az egyik legkorábbi keresztyén rockegyüttesre, amely akkoriban nagy befolyással bírt, és reinkarnált kiadásban ma is létezik. Joe Markko, a társalapító, mindössze három hónapja volt Krisztus tanítványa, megmenekülvén a kábítószer-kultúrából, amikor megalapította zenekarát 1968-ban. Mentora és bandatársa, Larry Hill az Assemblies of God [Isten gyülekezete – lásd: Riverside Church, Budapest – a ford.] pásztora volt, aki elhagyta a felekezetet, hogy „néhány látomás” hatására hippik között kezdjen munkába állni. Hill szolgálata szétesett, amikor elmenekült Ohióból, hogy elkerülje a szexuális visszaéléseiért való felelősségre vonást (John Thompson, Raised by Wolves: The Story of Christian Rock & Roll, Kindle location 441).

Szinte a végtelenségig lehetne szaporítani ezeket a nyomorúságos példákat. A kortárs keresztyén zene szellemi alapja ijesztően bibliaellenes. Kevés kivételtől eltekintve nem olyan érett lelki emberek hozták létre, akiknek szilárd bizonyságtételük lett volna az üdvösségről, akik szentírási alapokra épült életet élnének, vagy elkötelezettek lennének az egészséges tanítás mellett.

A Maranatha Music a keresztyén rock támogatásának elterjesztése érdekében változást hozott azáltal, hogy korai „dicsőítő” zenéinek szoftosabb rock & roll volt a műfaja. Ezek inkább népi rockzenék vagy rockballadák voltak. Továbbá, ekkor még a Golgota Gyülekezet konzervatívabb teológiát is követett, elkerülve a pünkösdizmus szélsőséges elemeit, amik elfogadhatatlanok voltak akkoriban még a legtöbb egyház számára.

A Maranatha „konzervatívabb” arculata ellenére a keresztyén rocknak egy vad és féktelen szellemiségét lovagolta meg. Radikalitását mutatja a római katolikus egyházzal való kapcsolatuk, valamint az is, hogy azt sötét eretnekségek és a legidegenebb karizmatikus ostobaságok hatották át. (Lásd a „False Christs and False Gods (Hamis Krisztusok és Hamis Istenek)” című részt a kortárs istentiszteleti zenészekről szóló katalógusban.) A korai CCM-nek a szélesebb tömegek megnyeréséhez szüksége volt arra a konzervatívabb imázsra, amelyet a Golgota Gyülekezet és a Maranatha Music nyújtott. A 60-as és 70-es évek élvonalbeli keményebb keresztyén rockerei – mint például Larry Norman (akinek Upon This Rock című debütáló albumát a keresztyén könyvesboltok betiltották), a Petra, vagy a Resurrection Band – még túl radikálisak voltak a legtöbb gyülekezet számára. A korlátokat azonban le kellett bontani.

Fontos megérteni viszont azt, hogy a Golgota Gyülekezet Jesus hippijei már a kezdetekben is szerettek mindenfajta „keresztyén” rockot. Chuck Girard a Love Songból így fogalmaz: „Elképedve láttuk és hallottuk Larry Norman ‘Upon This Rock’ című albumát”. Szerették a „keresztyén” rock minden fajtáját, de a Maranatha mégis csak a szoftosabb albumokat adta ki, ezzel növelve a kortárs zene népszerűségét, amivel később áttörte azt a gátat, mely akkor a rockzene keresztyén közösségben való felhasználása ellen kiterjedten még létezett. Hiszen a 70-es évekbeli gyülekezetek jobbára a lágyabb rockot is elutasították, de végül minden ellenérzést a fokozatosság elvén keresztül, lépésről lépésre sikerült lebontaniuk.

A CCM lágyabb rockzenéi hatására szétterjedt a kortárs keresztyén zenei kovász, így a gyülekezetek túlnyomó többsége ma már mindenféle típusú rockzenének rabjává vált, ugyanis bevették mindazokat a sekélyes kifogásokat, amelyekkel igazolták a szent Sziklának, Jézus Krisztusnak a világ szentségtelen rockjával való összekeverését.

A kovász így el is végezte a munkát. A Maranatha általi 70-es években kiadott CCM dalai, melyek akkor még „túl keménynek” számítottak, mára a kortárs dicsőítő mozgalom „régi konzervatív énekei”. Így működik hát az ördög. A konfrontáció, a kompromisszum és a fokozatosság eszközeit használja. Ő volt a hegeli dialektika feltalálója is, amelyet a kommunisták, humanisták, liberális oktatók, teológiai modernisták, keresztyén rockerek és mások is nagy sikerrel alkalmaztak mindazért, hogy a régit lerombolhassák és újra cserélhessék. Ezt úgy érik el, hogy a meglévő paradigmát (filozófiát, tanítást, kultúrát, vagy bármilyen álláspontot stb.) egy alternatívával való szembesítési folyamaton keresztül fokozatos változásra kényszerítik. Az alternatíva először sokkolónak és helytelennek tűnik, de a változásért felelősök állhatatossága által az új alternatíva idővel szinkretizálódik a régi paradigmával, majd kompromisszumot szül, amely egy új, elfogadott paradigmává, és a változás következő begyűrűzésének új kiindulópontjává válik. Ily módon a célcsoport (pl. osztály, egyház, politikai párt, vagy nemzet) lassan, de biztosan haladhat kitűzött célja felé.

A Golgota Gyülekezet és a Maranatha Music szerepe az 1970-es években (akár tudatos volt, akár nem) hasonló ahhoz, amit Dick Clark American Bandstand című műsora is véghezvitt az 50-es években a rock & roll népszerűsítése céljából azzal, hogy eloszlatta a szülők fejében a „rosszfiúk” lázadó stigmáit. Clark ugyanis megkövetelte a tinédzser rockerektől, hogy konzervatívan öltözzenek fel, szoknyát és dresszt, öltönyt és nyakkendőt viseljenek, valamint mérsékelt táncmozgásokat követelt meg tőlük. Figyeljük meg azonban, hogy Clark nem változtatta meg a rock kicsapongó, lázadó jellegét; csupán megtisztította annak imázsát, hogy a társadalom minden rétegében kovászként tudjon hatni. Dick Clark pedig egyszerűen csak jól érezte magát, pénzt keresett, viszont bizonyára ennek a világnak az istene volt, aki a háttérben mozgatta a szálakat.

Az évtizedek során a Maranatha Music a rock & roll használatára nézve maga is egyre radikálisabbá, karizmatikusabbá és ökumenikusabbá vált. Ma műhelyeinek nagy hatása van a felekezetközi identitásúvá való átnevelésben. Ők „MINDEN FELEKEZET” egyházi vezetőit szívesen látják (maranathamusic.com). 2008-ra 120 000 „egyházi őrálló”, aki részt vett a workshopjain, „a Maranatha Music-ra, mint az istentiszteleti termékek és szolgáltatások vezető forrására tekintettek”. A Maranatha ezzel már nemcsak a kortárs zenét népszerűsíti, hanem a kortárs keresztyén zene által terjesztett tévelygéseket, mint például: a ne ítélkezzünk filozófiát, az ökumenizmust vagy „kulturális liberalizmust” is.

Forrás

Directory of Contemporary Worship Musicians – David W. Cloud; Calvary Chapel and Maranatha Music chapter.

Translated by permission from Way of Life Literature, www.wayoflife.org, fbns@wayoflife.org