A gondviselés miatt elmulasztható egy istentisztelet & Engedély nélkül is elhagyható egy gyülekezet & Nincs szükség átkérő levélre (teljes cikk)

One May Miss Services & Leave a Church due to Providence without Permission, & a Letter of Transfer is Not Necessary

Reformed Books Online

„Mindenek épülésre legyenek… Mindenek pedig ékesen és jó renddel legyenek ti köztetek..”
1Kor 14,26.40

„…a mi hatalmunk felől, mellyet az Úr adott nékünk, néktek épüléstekre, nem rontástokra…”
2Kor 10,8

„Elkezdjük é viszontag a mi magunk ajánlását? Avagy szűkölködünk-é, mint némellyek, másnak ajánlólevelei nélkül ti nálatok, vagy a ti ajánlóleveleitek nélkül másnál? A mi levelünk ti vagytok, melly a mi szívünkbe béíratott, mellyet értenek és olvasnak minden emberek. Mikor tudniillik megesmérik, hogy ti Istennek a mi szolgálatunk által szereztetett levele vagytok, melly nem téntával, hanem az élő Isten Lelkével íratott: nem kőtáblákra, hanem a ti szíveteknek hústábláira.”
2Kor 3,1–3

Alfejezetek

Egy építőbb gyülekezet kedvéért el lehet hagyni egy gyülekezetet (May Leave for a More Profitable Church)

Egy kevésbé tiszta egyház is lehet jobb egy „tisztábbnál” (Impure Church may be Better than a Purer Church)

A nyilvános istentisztelettől való tartózkodás (Abstaining from Public Worship)

Távolmaradás veszély és járvány terjedése miatt (Absence due to Danger & Spreading Disease)

Távolmaradás üldözés miatt (Absence for Persecution)

Törlés és eltávolítás az egyházi nyilvántartásból (Erasure & Removing from the Rolls)

Tartalom

Bevezetés (Intro)

Elmenetel a gondviselés miatt engedély nélkül (Leaving due to Providence without Permission) 8+
Amerikai presbiteriánizmus (American Presbyterianism) 4

Átkérő levél: hasznos, de nem szükségszerű (Letter of Transfer: Useful, Not Necessary) 8+

Istentiszteletek elmulasztása (Missing Services) 4

Más gyülekezetek alkalmi látogatása (Occasionally Attending other Churches) 4

Hétközi alkalmak: nem abszolút szükségesek (Mid-Week Services: Not Absolutely Necessary) 2

A családtól eltérő gyülekezet látogatása (Attending Different Church than Family) 1

Bevezetés

Travis Fentiman
MDiv.
Frissítve: 2024. 03. 23.

A helyi gyülekezet, a tagság és a presbiterek tekintélyének hangsúlyosabbá válásával egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy egy egyháztagnak a presbiterek engedélyére van szüksége ahhoz, hogy elhagyjon egy gyülekezetet. Ez a puritán korszak kongregacionalizmusának tanítása volt, szemben a presbiteriánizmussal. Jelen írás alapállása Samuel Rutherford, a Westminsteri Hitvallás presbiteriánus teológusa és a skóciai Második Reformáció egyik szószólója álláspontját követi.

Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy egy egészséges gyülekezetben nem kellene problémát okoznia annak, ha valaki jó okokból kifolyólag távozik. Ugyanakkor senki sem kívánná barátait, más keresztyéneket vagy az egyházi tisztségviselőket szükségtelenül megbántani azzal, hogy egyetlen szó nélkül kilép a tagságból: ez ellenkezik a józan ésszel, a személyes felelősséggel és a szeretettel is. Hasonlóképpen hasznos lehet a presbiterek tanácsát kérni, ha valaki más gyülekezetbe készül menni – feltéve, hogy megbízhatóak, biztonságos és értelmes dolog ezt megtenni, és valóban segítségére lehetnek. Amikor azonban az emberek gyülekezetet hagynak el, ez gyakran nézetkülönbségek miatt történik, amikor a felek nem ugyanúgy látják a dolgokat. Így visszajutunk a kérdés alapelvéhez.

A puritán korszak

Az 1630-as évek végén egyre inkább ismertté vált, hogy az Új-Angliában frissen alapított gyülekezetek új egyházkormányzati gyakorlatokat fogadtak el, nevezetesen a kongregacionalizmust. Az 1640-es években Londonban is elszaporodtak a független szekták. Ezek az események erőteljes reakciót váltottak ki az angliai egyházi berendezkedéshez tartozó puritánokból és a presbiteriánusokból, köztük a skótokból is.¹

Ezen új egyházkormányzati modell sajátosságai közé tartozott, hogy megkövetelte a gyülekezet beleegyezését ahhoz, hogy valaki elhagyhassa azt, valamint hogy a keresztyén jellemét ajánló levelekre úgy tekintettek, mint amelyek formálisan egyházi jogot biztosítanak (vagy ezek hiányában megvonják azt) a megnevezett személyek számára, különösen is a sákramentumok tekintetében. Ennek megfelelően a kongregacionalisták ragaszkodtak az ajánlólevelek használatához, sőt egyes keresztyénektől meg is tagadták a tagságot és a sákramentumokat, ha nem rendelkeztek ilyen levelekkel (például azoktól, akik Ó-Angliából érkeztek Új-Angliába).²

¹ Sang H. Ahn, Covenant in Conflict: The Controversy over the Church Covenant between Samuel Rutherford & Thomas Hooker (A szövetség konfliktusban: Vita az egyházi szövetségről Samuel Rutherford és Thomas Hooker között), PhD-disszertáció (Grand Rapids: Calvin Theological Seminary, 2011), 54–66.

² Az alábbi mű tartalmazza az angol, mérsékelt puritán Richard Bernard 32 kérdését az új-angliai puritánokhoz, azok válaszát, valamint Richard Mather további magyarázatát és védekezését az új-angliai gyakorlatok mellett: Richard Mather, Church-Government & Church-Covenant Discussed, in an Answer of the Elders of the Several Churches in New-England to Two & Thirty Questions, Sent over to them by Divers Ministers in England, to Declare their Judgments Therein (Válasz az Új-Angliában lévő különböző egyházak véneitől az Angliában élő különböző lelkészek által hozzájuk küldött harminckét kérdésre, hogy kinyilvánítsák ezekben való ítéletüket) (London, 1639 / 1643). Az új-angliai kongregacionalista gyakorlatok korai felismerésére és dokumentálására a konkrét kérdésekben lásd az angol puritán William Rathband művét: A Brief Narration of Some Church Courses Held in Opinion & Practice in the Churches Lately Erected in New England: Collected out of Sundry of their Own Printed Papers…(Rövid elbeszélés némely egyházi eljárásról, melyeket véleményben és gyakorlatban követtek az Új-Angliában nemrég alapított egyházakban: különféle, saját nyomtatott irataikból összegyűjtve) (London, 1644), 7., 10., 32., 37–38. oldal. Egy válasz – bizonyos megszorításokkal – a mérsékelt kongregacionalista Thomas Weld tollából: An Answer to W.R.’s [William Rathband’s] Narration of the Opinions & Practices of the Churches lately Erected in New England: Vindicating those Godly & Orthodoxal Churches [in New England]… (Válasz W. R. [William Rathband] beszámolójára az Új-Angliában nemrég alapított egyházak nézeteiről és gyakorlatairól: ezen istenfélő és ortodox egyházak védelmében) (London, 1644), válasz a 3. fejezetre, 19–20. oldal.

Mivel az angol presbiteriánusok és a mérsékelt puritánok, valamint a skót presbiteriánusok¹ gyakorlata és felfogása eltért, e csoportok írói védeni kezdték átvett gyakorlatukat a kongregacionalisták újdonságaival szemben, és vitatták az egyháztagság természetét és teológiai alapjait, az ajánlólevelek szerepét, valamint a sákramentumokhoz szükséges feltételeket.²

¹ Egyfelől a Church of Scotland (Skót Egyház) olyan szervezeti hálózatot hozott létre, hogy a gyülekezetek gyakran megtagadták az újonnan érkezőktől a tagságot, ha nem hoztak „ajánlólevelet” korábbi gyülekezetükből (Margo Todd, The Culture of Protestantism in Early Modern Scotland (A protestantizmus kultúrája a kora újkori Skóciában), Yale University Press, 2002, 12., 392. oldal), ugyanakkor: (1) e szerző, Travis Fentiman, nem ismer olyan példát ebből a korszakból, amikor egy jó hírben álló Church of Scotland egyháztagnak engedélyt kellett volna kérnie presbitériumától a gyülekezet elhagyásához (vagy ezért fegyelmi eljárás alá vonták volna); (2) sok skót teológus a Szentírásban szereplő ajánlóleveleket a szeretet megnyilvánulásának tekintette; (3) Rutherford amellett érvelt, hogy az ajánlólevelek önmagukban nem hordozzák az egyháztagságból fakadó jog (church-right) tekintélyét, és hogy a hitvallás megvallása bárhová megy is az ember, jogot ad az egyháztagságra; (4) továbbá azt is állította, hogy egy gyülekezet elhagyása nem szükségképpen az egyház szolgálati hatalmának aktusa, és nem fegyelmi kérdés; valamint (5) a skótok gyakorlatukkal és teológiájukkal egyaránt azt tanították és példázták, hogy sem az ajánlólevelek, sem az adott helyi gyülekezethez való formális tagság nem feltétele a sákramentumok vételének; lásd a következő lábjegyzetet. Annak magyarázatára, hogy a skót gyülekezetek olykor miért tagadták meg a tagságot az ajánlólevéllel nem rendelkezőktől: úgy tűnik, ez a rend (és egyéb megfontolások) elvéből fakadt, ahol olyan követelmények voltak érvényben, amelyek mellett az ajánlólevelek következetesen elvárhatók voltak.

² A kongregacionalisták általában szükségesnek tartották a konkrét (helyi) gyülekezeti tagságot a sákramentumok vételéhez; a presbiteriánusok nem: ‘Local Church Membership is Not Necessary to Partake of the Sacraments’ (A helyi gyülekezeti tagság nem szükséges a sákramentumok vételéhez).

A különbség további megerősítésére és szemléltetésére: egy későbbi, vezető angol kongregacionalista, Isaac Chauncey (†1712), amikor azt kérdezte: „Elmehet-e egy gyülekezeti tag, akit semmiféle botrányos bűn nem terhel, egy másik gyülekezetbe elbocsátás nélkül?”, így válaszolt: „Nem! Mert ez zavart okozna az egyházakban, és Isten a rend Istene, nem a zűrzavaré [1Kor 14,33]…”† Chauncey további érveket is felsorol, többek között Pál Fébét ajánló szavai alapján a Róm 16,1–2-ben; mindezeket az alább bemutatott presbiteriánus és puritán szerzők érvénytelennek mutatják ki.

† Chauncy, Ecclesiasticum, or a Plain & Familiar Christian Conference concerning Gospel Churches & Order… (London, 1690), 6. fejezet, 116. o.

Okok:
A látható egyház

Melyek voltak azok a hiedelmek, indokok és motiváló tényezők, amelyek miatt az independensek és a kongregacionalisták új gyakorlataikat bevezették? Néhány korai, jelentős kongregacionalista vagy egyenesen tagadta az egyetemes látható egyház létezését,¹ vagy azt a konkrét gyülekezetek (azonos területen lakó tagok) körére korlátozta.²

¹ John Cotton: „Mert nem olvasom, hogy az Írás bárhol is elismerné az egyetemes látható egyházat.” The Way of Congregational Churches Cleared… (London: Simmons, 1648), 2. rész, 1. fejezet, 5. o. Ez nehezen egyeztethető össze az Apostoli Hitvallással (Hiszem az egy… szent, egyetemes egyházat) és az egyháztörténet nagy részének tanításával egészen a reformációig. Hogy Cotton téved, lásd: ‘On the Visible Church’ (A látható egyházról) és ‘On the catholic (Universal) Church of Christ’ (Krisztus katolikus [egyetemes] egyházáról) című műveket.

² Richard Mather: „…nincs más látható egyház, csak az egyes (konkrét) gyülekezet.” „…ebből azt is megállapíthatjuk, hogy az emberek lehetnek Krisztus tagjai, hit és szeretet által az Úrhoz kapcsoltan, és mégis egyelőre nem tagjai a látható egyháznak; és hogy amikor Isten oly kegyelmes az igaz hívőkhöz, hogy látható egyházának tagjaivá teszi őket, szükséges, hogy ők előbb szövetségben egyesüljenek.” Answers to the 32 Questions, 10. o.; valamint A Discourse touching the Covenant between God & Men, & especially concerning Church-Covenant…,(Értekezés az Isten és ember közötti szövetségről, különösen az egyházi szövetségről), 16. és 19. o., in Church-Government & Church-Covenant Discussed… (Az egyházkormányzás és az egyházi szövetség tárgyalása) (1639; 1643); Thomas Hooker, A Survey of the Sum of Church-Discipline: wherein the Way of the Churches of New-England is Warranted… (Az egyházi fegyelem összegének áttekintése: amelyben az új-angliai egyházak útja igazolást nyer…) (1648), 4. fejezet, 45–55. o.

Ez számos problémát vet fel, mivel eszerint az emberek – Rutherford érvelése szerint – saját hibájukon kívül megszűnnének a látható egyház részévé lenni, amelynek Krisztus a látható Feje, Királya és Uralkodója (noha láthatóan hitvalló hívők, akiket Krisztus Lelke és törvényei kormányoznak), például üldözés miatti szétszóratáskor, vagy más gondviselésből fakadó, szükséges vagy törvényes okok miatt. A reformátusok és presbiteriánusok – ezekkel a kongregacionalistákkal ellentétbenº, és az előttük álló egyháztörténet bőséges tanúságával összhangban – azt vallották, hogy az egyházkormányzat nem lényegi eleme a látható egyháznak, és hogy az egyes (helyi) gyülekezeti tagság nem szükséges ahhoz, hogy valaki az egyetemes (katolikus), látható egyház része legyen.ª Figyeljük meg, mit mond – és mit nem mond – a Westminsteri Hitvallás (1646) 25.2, amikor meghatározza, mi a látható egyház:

„Az evangélium ideje alatti látható egyház, amely ugyancsak egyetemes, azokból áll, akik az egész világon az igaz vallásról tesznek bizonyságot[b] gyerekeikkel együtt.[c] Ez az Úr Jézus Krisztus királysága…”

[b] 1Kor 1,2; 1Kor 12,12–13; Zsolt 2,8; Jel 7,9; Róm 15,9–12.
[c] 1Kor 7,14; ApCsel 2,39; Ez 16,20–21; Róm 11,16; 1Móz 3,15; 1Móz 17,7.

º Néhány józanabb kongregacionalista – különösen az olyan későbbi korszakok emberei, mint John Owen – elismerték, hogy „az Újszövetség alatti egyház neve… (2) az egész világon élő látható hitvallók teljes létszámára is vonatkozik…” An Enquiry into the Original, Nature, Institution, Power, Order & Communion of Evangelical Churches… (Vizsgálódás az evangéliumi egyházak eredetéről, természetéről, intézményéről, hatalmáról, rendjéről és közösségéről) (London: Richardson, 1681), 2. fejezet, 17. o.

ª Lásd még: ‘On Christians & Congregations being under the Presbytery apart from Having any Local Session’ (A keresztyének és gyülekezetek presbitérium alá tartozásáról helyi presbitérium megléte nélkül).

Szövetségkötés (gyülekezeti szövetség)

A kongregacionalista paradigma egyik meghatározó mozgatórugója az a sajátos hitük és gyakorlatuk volt, miszerint egy ember által megfogalmazott, egy adott helyi gyülekezetre vonatkozó szövetség szükséges egy konkrét gyülekezet jogszerű megalakulásához. Ennélfogva egy gyülekezet elhagyásakor az illető adott esetben megszeghette ezt a különös szövetséget, amely a többi gyülekezeti tag beleegyezésével jött létre. Így a gyülekezet beleegyezését szükségesnek tartották ahhoz, hogy egy tag távozhasson.

A presbiteriánusok ezzel szemben – a Szentírással összhangban – azt vallották, hogy az Írásban sehol sem szükséges ilyen, ember által szerkesztett szövetség egy adott gyülekezet megalapításához, és hogy a kegyelmi szövetség, amelybe a keresztyének belépnek, nem a keresztyének kölcsönös beleegyezésével jön létre, még kevésbé egy adott gyülekezet keresztyéneinek beleegyezésével.¹ Továbbá az olyan tényezők, mint a munkahelyváltás, költözés stb., elvileg nem bontják meg a keresztyéni közösséget.² A szövetségek pedig nem kötelezhetnek Isten törvényén túl,³ és lehetnek olyan körülmények, amikor egy gyülekezet elhagyása erkölcsileg szükségessé válik anélkül, hogy erről előzetes értesítést adnának, engedélyt kérnének vagy jóváhagyást kapnának az egyháztól – különösen tekintettel azokra a kellemetlenségekre, késedelmekre, sőt akár visszaélésekreª, amelyekkel az ilyen jóváhagyás megszerzése (ha egyáltalán sikerül) járhat.

¹ Lásd: ‘A Local Church Covenant is Not Necessary for Church Membership’ (A helyi gyülekezeti szövetség nem szükséges az egyháztagsághoz), ‘How Local Churches may be Established’ (Hogyan alapíthatók helyi gyülekezetek) és ‘The Visible Church is Outwardly in the Covenant of Grace’ (A látható egyház külsőleg áll a kegyelmi szövetségben).
² ‘The Communion of Saints Is Trans-Spatial’ (A szentek közössége tértől független).
³ ‘Vows, Oaths, Covenants & Constitutions can Never Bind Beyond God’s Law’ (Fogadalmak, eskük, szövetségek és alkotmányok soha nem kötelezhetnek Isten törvényén túl).
ª Lásd alább Ashe, Rathband, Ball és Colman, Pemberton, Woodbridge és Bradstreet idézeteit. Az ebben a Bevezetésben forrásmegjelölés nélküli utalásokhoz lásd az oldal alján közölt idézeteket.

Biblicizmus

Az independensek és a kongregacionalisták körében erős biblicista irányzat volt jelen. Az apostoli egyház mintáját keresve gyakran olyan újszövetségi gyakorlatokat találtak, amelyek bizonyos mértékben körülményhez kötöttek voltak, ám ezeket állandó, egyetemes érvényű egyházi rendtartásokká tették, mint például a szent csók, a lábmosás, az olajjal való megkenés, a szeretetvendégségek¹ és az áthelyező (ajánló) levelek. A biblicizmus egyik jellegzetessége, hogy a Szentírásban található, válogatott, viszonylagos, kontextuálisan meghatározott kötelességeket – amelyek gyakran másodlagos vagy harmadlagos jelentőségűek (vagy még kevésbé fontosak) – elsődlegesnek vagy abszolútnak kezeli.²

¹ Lásd: ‘On Customs, the Holy Kiss, Foot Washing, Anointing with Oil, Love Feasts, etc.’ (A szokásokról, a szent csókról, a lábmosásról, az olajjal való megkenésről, a szeretetvendégségekről stb.).
² Lásd: ‘Some Ethical Duties have a Stronger Priority upon us, & Overrule Others’. (Egyes etikai kötelességek elsőbbsége erősebb, és felülír másokat).

Idővel világossá vált, hogy nem minden kongregacionalista gondolkodott ugyanígy: némelyek mérsékeltebbek voltak, és több megszorítást, engedményt tettek (ez azonban hajlamos aláásni azokat az elveket, amelyekből az ő egyházkormányzati formájuk ered). Ezért az alábbiakban néhány mérsékelt kongregacionalista és érveik is hivatkozásra kerülnek. Megjegyzendő, hogy bár az alábbi érvek némelyike kifejezetten az ellen irányul, hogy az egész gyülekezetnek döntő szava legyen egy személy eltávolításában, számos érv ugyanilyen erővel alkalmazható arra az esetre is, amikor a vének rendelkeznek ilyen döntési joggal.

Érvek

Néhány mérsékelt angol puritán (Ashe, Rathband, Ball; Ashe és Rathband a Westminsteri Zsinat teológusai voltak), valamint Richard Baxter (mérsékelt angol kongregacionalista) különbséget tett aközött, amikor valaki ok nélkül vagy hirtelen, tetszése szerint elszakad és elhagyja a közösséget, illetve aközött, amikor valaki egyáltalán nem távozhat, hacsak az egyház erre engedélyt nem ad. Ez utóbbi kikötés sehol sem található meg a Szentírásban, sem közvetlenül, sem következtetés útján, különösen nem az a követelmény, hogy:

„mielőtt meg ne ismertette volna az egyházzal, hová megy, milyen okból, és hogy a hely veszélyes-e, ahol megfertőződhet, vagy biztonságos, ahol épülhet.” (Ashe, Rathband, Ball)

Hasonlóképpen, a más helyről érkező keresztyénekkel kapcsolatban – ami ugyanilyen módon alkalmazható azokra is, akik egy gyülekezetet elhagynak – Thomas Weld, egy mérsékelt új-angliai kongregacionalista, így ír:

„jól tudjuk, hogy sok kegyes és drága szent van közöttünk, akik jó okból – és nem dacosségból, gonoszságból vagy kegyetlenségből – képesek és olykor szoktak is egy ideig tartózkodni attól, hogy az egyházi közösséget keressék és kívánják.”

Daniel Cawdrey, presbiteriánus Westminsteri teológus, Elnathan Parr, mérsékelt puritán, valamint James Wood, skót szövetséges (covenanter) amellett érvelnek, hogy az Újszövetségben szereplő ajánlólevelek a szentek számára (ApCsel 18:27; Róm 16:1–2; 1Kor 4:17; 16:3, 10–11, 15–18; 2Kor 8:16–24; Ef 6:21–22; Kol 4:7–10; Fil 2:19–24, 25–30; 4:2–3; 1Thessz 3:2; Filem 9–12) nem tartoznak formálisan az egyházkormányzás kulcsainak hatalmához (mint amilyen az ordináció vagy a kiközösítés), hanem a természetjogbólª és a közönséges keresztyéni szeretetből† fakadnak: ilyen ajánlást egy becsületes hitetlen esetében is lehetne és kellene adni. Ha az ajánlóleveleknek olyan erejük volna, hogy valakit a közösségbe befogadjanak, akkor hiányuk ugyanilyen alapon ki is zárhatna valakit a közösségből (a kiközösítéssel egy szinten).

ª Lásd: ‘On Natural Law in Church Government’ (A természetjogról az egyházkormányzásban).
† Ugyanezt vallotta Andrew Melville is, Commentarius in divinam Pauli epistolam ad Romanos (Pál apostol Rómaiakhoz írt levele magyarázata), a Róm 16:1–2 magyarázatánál, Charles Ferme művéhez csatolva: A Logical Analysis of the Epistle of Paul to the Romans (Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének logikai elemzése), szerk. William L. Alexander (Edinburgh: Wodrow Society, 1850), 511. o.; továbbá John Brown of Wamphray, An Exposition of the Epistle of Paul the Apostle to the Romans… (Pál apostol Rómaiakhoz írt levele magyarázata) (Edinburgh: Paterson, 1766), Róm 16:1–2, 583–584. o.

Néhány új-angliai, mérsékelt kongregacionalista lelkipásztor (Colman, Pemberton, Woodbridge, Bradstreet) helyesen mutat rá arra, hogy a Szentírásban található ajánlások nem viszik át formálisan a szenteket egyik konkrét gyülekezetből a másikba; inkább arról van szó, hogy rendszerint egy terület apostola küldi őket egy területhez tartozó gyülekezetekhez, és azt ajánlja, hogy az adott szentet mint kiváló és rendkívüli kegyességű keresztyént fogadják be (nem pedig mint egy meghatározott helyi gyülekezet tagját).¹ A lelkipásztorok elismerik, hogy „az ajánlóleveleknek lehet jó haszna, különösen idegenek között”, ugyanakkor szükségtelen kellemetlenségnek és oda nem illőnek tartják őket ott, ahol a józan ész másként diktál. Ashe, Rathband és Ball azt tanították, hogy nem szabad „azokat a szokásokat, amelyek csak az adott időben voltak célszerűek, minden időben szükséges, állandó szabályokként erőltetni…”

¹ Lásd: ‘There is No Clear Example of a Local Session of Elders in the New Testament, & Hence there is no Demonstrable Instance of Particular Church Membership in the New Testament’ (Nincs világos példa egy újszövetségi helyi gyülekezet presbiteri ülésére az Újszövetségben, és ezért nincs bizonyítható esete az újszövetségi konkrét gyülekezeti tagságnak sem).

Rutherford, az isteni jogú presbiteriánus egyházkormányzás nagy bajnoka, többek között (1) amellett érvel, hogy az Újszövetség alatt egyedül „erkölcsi fogyatkozások és bűnös botrányok” zárhatják ki az embereket a kegyelem pecsétjeiből, „hacsak nem vezettek be az Újszövetségbe saját kitalálású ceremóniákat” (egy ajánlólevél hiánya pedig nem erkölcsi vétek, és szükségképpen az sem, ha valaki kifejezett engedély vagy indoklás nélkül hagy el egy gyülekezetet); (2) azt állítja, hogy az ilyen levelek nem adnak egyházi jogot a szenteknek, hanem csupán kijelentik azt az egyházi jogot, amellyel a szentek a kegyelmi szövetség rendtartásaihoz hitük által már rendelkeznek – ez a hit pedig mindenhová elkíséri őket; (3) feltételezi és példákkal is szemlélteti, hogy a gondviselésből fakadó szükséghelyzetek elsőbbséget élveznek a gyülekezeti tagsággal szemben; és (4) megválaszolja azt a kérdést, hogy milyen jogon és tekintéllyel – az egyháznak vagy az áthelyező leveleknek tekintélyén kívül – hagyhatja el egy keresztyén az egyik gyülekezetet egy másikért (a klasszikus presbiteriánus egyházkormányzást legnagyobb mértékben védelmező és kifejtő művében):

„Igaz, hogy senki sem költözhet át egyik gyülekezetből a másikba anélkül, hogy Isten ne menne előtte, és országot sem változtathat Isten felhatalmazó vezetése nélkül (1Móz 12:1; 46:4); de hogy az efféle elköltözés egyházi fegyelmi ügy volna, és lelkipásztori hatalom által kellene véghezvinni, azt Isten egyetlen bibliai igéje sem támasztja alá.” – Due Right of Presbyteries (A presbitériumok törvényes joga), London, 1644, II. rész, 6. fejezet, 1. szakasz, 329. o., margójegyzet

Rutherford hallgatólagos érvelése a saját kontextusában – a kongregacionalista paradigma és érvek fényében, beleértve azt is, hogy Rutherford bizonyító igeként idézi az 1Móz 46:4-et (ahol Isten ezt mondja Jákóbnak: „én is lemegyek veled Egyiptomba) – az, hogy Istennek a természet világossága szerinti és törvényei szerinti vezetése és elhívása, valamint gondviselésbeli jelenléte nagyobb tekintéllyel bír, mint bármelyik egyház tekintélye. Egy gyülekezet elhagyásának nem szükséges az egyház lelkipásztori hatalma által történnie (ennek szükségessége Isten Igéjében nem igazolható), és egy ilyen eltávozás nem tartozik az egyházfegyelem jogkörébe.†

† Ezt megerősíti Rutherford tanítása is, miszerint az egyháztagok különféle gondviselési okok miatt „feloldhatók”, illetve törölhetők a névsorból.

Mivel Rutherford ugyanebben a kötetben korábban kifejtette, hogy jogos lehet gyülekezetet váltani a nagyobb lelki épülés érdekében és az ezt akadályozó tényezők elkerülése végett – mégpedig Krisztus látható egyháza nagy házának hasonlatával élve, amikor valaki a hideg és füstös karzatról lemegy, hogy ugyanazon ház egyik szobájában feküdjön és étkezzen (I. rész, 4. fejezet, 73. o.) –, ebből az a következtetés adódik, hogy a nagyobb lelki épülés elnyerését és az ezt gátló akadályok megszüntetését Isten kötelező erejű vezetésének, elhívásának és előremenő jelenlétének jeleként értelmezte.

A kongregacionalisták az általuk, mint emberek által megfogalmazott, konkrét gyülekezeti szövetségek bizonyító igéjeként a Jer 50:5-öt használták: „Jöjjetek el és adjátok magatokat az Úrnak örökkévaló szövetséggel…” Azt állították, hogy ezek az írásba foglalt szövetségek nem köteleznek a Szentíráson túl, mégis fenntartották, hogy egy adott gyülekezet beleegyezése szükséges az onnan való eltávozáshoz. Rutherford erre azt válaszolta, hogy ha ez a szövetség formálisan egy adott gyülekezethez kötné az embert, akkor az onnan való eltávozás az Istennek tett eskü megszegése volna, és a gyülekezet részéről egy ilyen eltávozás engedélyezése – ahelyett, hogy a szövetségszegést megbüntetné – a pápista búcsúcédulákhoz volna hasonlítható. Továbbá ezt írja:

„Mert a Szentírásban egyetlen szövetséget sem neveznek örök szövetségnek, csak a kegyelmi szövetséget (Jer 31:33; 32:40; Ézs 54:9–10), és az a hívők láthatatlan, egyetemes egyházával köttetik, amilyen a Jer 50:5-ben említett szövetség is, és nem egy látható gyülekezettel kötött szövetség…”

Hasonlóképpen ma is előfordul, hogy a tagsági fogadalmakat úgy értelmezik, mintha azok szorosabban kötnék az embert egy adott gyülekezethez és annak tagjaihoz. A klasszikus korszaknak egy presbiteriánusa azonban nem gyakorolta a tagsági fogadalmakat (ezek nem szükségesek az egyháztagsághoz: az apostolok sem éltek velük stb.),† továbbá a fogadalmak, eskük és szövetségek soha nem kötelezhetnek Isten törvényén túl. A kegyelmi szövetség pedig – amely valóban kötelez minden keresztyént pusztán amiatt, hogy keresztyén, és amellyel minden fogadalomnak összhangban kell állnia – lelkileg minden keresztyénhez köti az embert, és önmagában nem kapcsolja őt jobban egyetlen konkrét gyülekezethez, mint egy másikhoz.

† „When did… Membership Vows come into the Reformed Churches?” (Mikor jelentek meg a tagsági fogadalmak a református egyházakban?)

Mivel az elv az, hogy „mindenek épülésre legyenek” (1Kor 14,26), az épülés elsődleges és önmagában is elegendő okot szolgáltat arra, hogy valaki másik gyülekezetet keressen – mondja John Owen:

„Mivel pedig minden egyes gyülekezet fő célja az épülés, számos igazságos és elegendő oka lehet annak, hogy valaki az egyik gyülekezet állandó közösségéből átlépjen egy másikéba. Ezeknek az okoknak pedig maga az illető a bírája, akire mindenekfelett az a kötelesség hárul, hogy saját épüléséről gondoskodjék.”º

º Számos további puritán tanúságtételért arról, hogy a személyes épülés jogszerű ok egy másik gyülekezet választására, lásd: ‘Persons may Leave for a More Profitable Church’ (Egy építőbb gyülekezet kedvéért el lehet hagyni egy gyülekezetet). Lásd továbbá a szükségesség fokozatairól: ‘What Constitutes Necessity?’ (Mi minősül szükségnek?).

Végső soron az egyházkormányzásnak és az istentiszteletnek az Ige általános szabályai szerint kell történnie (Westminsteri Hitvallás [1646] 1.6), amelyek közül az egyik az, hogy mindeneket az épülésre cselekedjünk (1Kor 14,26), továbbá: „mert ki ismeri az ember dolgait, hanem az ember lelke, amely őbenne van?” (1Kor 2,11).

Ellenvetés a tisztaság szempontjából

Az az igehely, amelyet Owen – kongregacionalistaként – arra használ, hogy azt állítsa: a gyülekezeteknek „nem szabad senkit sem befogadniuk valamely ismert feddhetetlenséggel bíró testvér bizonyságtétele nélkül”, az az ApCsel 9,26,¹ amely a Saulból lett Pálnak a jeruzsálemi tanítványokkal való találkozására vonatkozik (vö. a Gal 1,17–2,9 résszel). Ez azonban egyedi eset, amely nem közvetlenül a kérdésről szól, és nem alkalmazható minden körülményre (hanem egy konkrét helyzetben a természetjogból fakad).

¹ Owen, Eshcol: a Cluster of the Fruit of Canaan… or, Rules of Direction for the Walking of the Saints in Fellowship, according to the Order of the Gospel… (Eshkol: Kánaán gyümölcsének fürtje… avagy útmutató szabályok a szentek közösségben való járásához az evangélium rendje szerint) (London, 1648), 10. szabály, 93. o. Megjegyzendő, hogy ez nem szisztematikus értekezés.

Az az alapelv, amelyből Owen érvelt álláspontjának alátámasztására, ez volt: „gondosan megjelölni és körültekintően kerülni minden megosztásra okot adó dolgot és személyt…”,² ez a tisztaságot és elkülönülést előtérbe helyező elv pedig a kongregacionalizmus egyik jellegzetes ismertetőjegye volt.³

² Owen, Eshcol, 10. szabály, 82. o.
³ Vö. Owen, Eshcol, 2. rész, 5. szabály, 49–55. o.

Owen hallgatólagos érvelésében legalább két hiba található. Először: Owen mércéje magasabb, mint az apostoloké, akik amikor ezreket kereszteltek meg és fogadtak be az egyházba (ApCsel 2,41; 4,4), nemcsak hogy nem követeltek meg mások által adott ajánlóleveleket, hanem elfogadták a hit külső megvallását úgy, ahogyan az eléjük került, és nem vizsgálták tovább az illetők előéletét. Rutherford két, idevágó megkülönböztetést tesz a hitvallások egyházi megítélésével kapcsolatban (a kongregacionalizmus ellen érvelve):

„4. megkülönböztetés: A látható hitvallás az alapja annak, hogy valakit a látható egyház tagjai közé fogadjanak. Ennélfogva az egyház lelkiismerete megnyugvást talál a tagok befogadásában, akár a szeretet ítélete szerint, akár az igazság ítélete szerint [amely nem feltétlenül szükséges].
5. megkülönböztetés: Van pozitív megnyugvás a szeretet ítéletében, amikor olyan jeleket látunk, amelyek pozitívan biztosítanak bennünket arról, hogy az illető újjászületett; és van negatív megnyugvás, amikor semmi olyat nem tudunk, ami ennek ellentmondana, s ennek tág tere van: mert negatív megnyugvásom van némelyek újjászületése felől, akiknek személyét vagy magaviseletét sem látásból, sem hírből nem ismerem. Ez [a negatív megnyugvás] azonban nem elegendő az egyháztagság elfogadásához, ezért valamivel többre van szükség.”¹

¹ Rutherford, The Due Right of Presbyteries…
(A presbitériumok törvényes joga) (London, 1644), I. rész, 9. fejezet, 9. szakasz, 243. o.

Az a „valamivel több”, amely a pusztán negatív megnyugváson túl szükséges, nem az újjászületés pozitív bizonyossága (amit a kongregacionalisták követeltek meg),¹ hanem – amint azt az apostoli történet világosan mutatja – az, hogy az illetők:

„1. ismertek legyenek mint megkeresztelt személyek,
2. mentesek legyenek a súlyos botrányoktól,
3. és megvallják, hogy készséges hallgatói az evangélium tanításának.”²

Ajánló- vagy elbocsátólevél nélküli keresztyén hitvallók ezzel mind rendelkezhetnek, és súlyos dolog őket megfosztani az egyháztagságtól és az ahhoz tartozó kiváltságoktól, amennyiben:

„Anyagi értelemben mindegy, hogy egy ilyen gyülekezet tagjait nem fogadod be a te gyülekezetedbe, vagy hogy elszakadsz ettől a gyülekezettől és kiközösíted e tagokat: mert ez tekintélyi jellegű, negatív átadás a Sátánnak, ha nem is pozitív kiközösítés.”³

¹ Lásd: ‘Contra Presumptive Regeneration’ (A vélelmezett újjászületés ellen).
² Rutherford, The Due Right of Presbyteries (A presbitériumok törvényes joga), I. rész, 9. fejezet, 9. szakasz, 251. o.
³ Rutherford, uo., 243. o.

Igaz ugyan, amint azt a Church of Scotland (Skót Egyház) későbbi alkotmánya kifejti:

„a lelkipásztoroknak és a kormányzó presbitereknek kötelességük minden szorgalommal és éberséggel, tanítással és fegyelemmel egyaránt, megelőzni és kiirtani mindazon tévelygéseket, eretnekségeket, szakadásokat és botránkozásokat, amelyek Krisztus egyházának kárára és megzavarására vannak…”†

† Form of Process (Eljárási rend) (1707), 8.18, in The Practice of the Free Church of Scotland in her Several Courts (A Skót Szabad Egyház gyakorlata különböző egyházi bíróságaiban), 8. kiadás (Edinburgh: Knox Press, 1995), 196. o.

Mindazonáltal különbséget kell tenni az olyan tévelygések és súlyos botrányok között, amelyek Krisztus egyházának megzavarására vannak, és amelyek ismertek és ki is vizsgálhatók, valamint azok között, amelyek nem ilyenek. Azokat a keresztyéneket, akik a fenti feltételeknek megfelelnek, de nem rendelkeznek ajánló- vagy elbocsátólevéllel, be kell fogadni az egyháztagságba és annak kiváltságaiba. Rutherford szavaival:

„Nem kisebb bűn megszomorítani egy gyenge szívét és összetörni a megrepedezett nádszálat (Mt 12,20), mint túláradó, de vak szeretetből kezet nyújtani egy képmutatónak mint igaz egyháztagnak.”ª

ª Rutherford, The Due Right of Presbyteries (A presbitériumok törvényes joga), I. rész, 9. fejezet, 9. szakasz, 251. o.

Az életadó kegyelmi eszközök biztosítása alapvetőbb és szükségesebb dolog, mint az azokból való kizárás

Owen érvelésének második hibája az, hogy (1) a lelki egészségre és üdvösségre irányuló, pozitív, tápláló, életadó eszközök iránti kötelezettségek, valamint (2) a romlott társulásoktól való tartózkodás vagy azok fegyelmi üldözése – az ehhez kapcsolódó bizonyítási teherrel és nyilvános eljárással együtt – nem azonos természetűek és súlyúak, és nem hordozzák ugyanazon előfeltételek terhét.

Henry Jeanes (†1662), londoni presbiteriánus lelkipásztor, tíz kollégája ösztönzésére egy értekezést írt egy hasonló összefüggésről.¹ Az alábbiakban az értekezés három pontja közül az elsőt idézzük. Jeanes kifejti, miként a keresztyének számára szükséges pozitív parancsokat – mint az úrvacsoráját – nem lehet teljesen elhanyagolni vagy elmulasztani. Ez különösen releváns azok számára, akik keresztyén hitvallást tesznek, és akiknek alapvető joguk és kötelezettségük van a kegyelmi eszközökhöz, még akkor is, ha az egyháztagságból, a Kegyelmi Szövetségnek pecsétjeiből és az egyház felvigyázóival való szorosabb pásztori kötelékből kizárnák őket pusztán azért, mert nem rendelkeznek ajánlólevéllel. Ha a keresztyéneknek joguk és kötelezettségük van valamire, akkor a szolgáknak kötelességük azt számukra biztosítani és szolgáltatni.

¹ Jeanes értekezésének kontextusához lásd az oldal Articles részében az alatta lévő jegyzeteket: Local Church Membership is Not Necessary to Partake of the Sacraments (A helyi gyülekezeti tagság nem szükséges a sákramentumok vételéhez).

Jeanes így ír:

„…egy lelkipásztor részéről az úrvacsorának egyetemes és teljes mellőzése annak a nyájnak vagy egyháznak körében, amely fölé Isten felvigyázóvá tette, jogtalan, még akkor is, ha a botrány elkerülésének szándékával történik… Az igenlő parancsolatok arra köteleznek bennünket, hogy megtegyük, amit előírnak: nem minden időben ugyan, de valamely időben mindenképpen. Ezért amit egyetemesen és teljesen mellőzünk abból, amit parancsolnak, az bűnös elmulasztása annak, amit megkövetelnek…”

„Semmi olyat, ami az üdvösséghez szükséges – mind Isten parancsának szükségszerűsége, mind pedig mint az üdvösség rendes eszköze szerint –, nem szabad teljesen és maradéktalanul elmulasztani… ezek minden kegyelmünk táplálására és növekedésére szolgálnak, ezért mondhatjuk, hogy eszközei magának az üdvösségre jutásnak is… 2Pt 1,11.”ª

ª Jeanes, The Want [Lack] of Church-Government [is] No Warrant for a Total Omission of the Lord’s Supper. Or a Brief & Scholastical Debate of that Question… (Az egyházkormányzat hiánya nem jogosít fel az úrvacsorának teljes elmulasztására. Avagy rövid és skolasztikus vita e kérdésről), London, 1650, 8., 24. o.

Ha ez így van, akkor egy ajánlólevél hiánya önmagában nem akadályozhatja meg, hogy egy hitvalló keresztyén szorosabb jogot gyakoroljon a kegyelmi eszközökhöz.

Másodszor Jeanes kifejti, hogy az úrvacsora inkább istentisztelet (és ezért elsődlegesebb), mint a negatív fegyelem és a kizárás:

„Az úrvacsorának kiszolgáltatása fontosabb és szükségesebb kötelesség, mint a kizárás stb., vagy a fegyelem gyakorlásának bármely más része, mert közvetlenebbül és helyesebb értelemben Isten imádása, mint a egyházfegyelem gyakorlása…† Istent inkább imádjuk a sákramentumok kiszolgáltatása által, mint az egyházi fenyítések által; a sákramentumok Isten imádásának fő részei; az egyházi fenyítések és a egyházfegyelem gyakorlása pedig kevésbé lényegesek.”

† Lásd: ‘Acts of Church Government & Discipline are Worship, in a Secondary Sense’ (Az egyházkormányzat és fegyelem cselekedetei másodlagos értelemben istentiszteletnek minősülnek).

Most tehát valószínűtlen, hogy Isten egy kevésbé fő istentiszteleti cselekménye szükséges előfeltétele legyen egy főbb istentiszteleti cselekménynek… A kizárás (és ugyanezt mondhatjuk a fegyelemnek minden más cselekedetéről) nincs az úrvacsora előtt sem a lényegi függés rendje, sem a lényegi elsőbbség és tökéletesség rendje szerint. Az úrvacsora nem függ lényegileg a kizárástól vagy a fegyelem bármely más cselekményétől,‡ és a ratione cultus (az istentisztelet rendje) tekintetében nagyobb lényegi elsőbbséggel és tökéletességgel bír, mivel közvetlenebbül és tulajdonképpen Istennek az imádása. Ennélfogva nyilvánvaló, hogy a kizárás nem szükséges előfeltétele annak…

‡ [Az úrvacsorának kiszolgáltatása a rend hatalma (power of order) által történik, míg a negatív egyházi fegyelem a joghatóság hatalma (power of jurisdiction) által. A rend hatalmának gyakorlása alapvetőbb és elsődlegesebb, és kevesebb előfeltételt igényel, mint a joghatóság hatalmának gyakorlása. Lásd: ‘On ‘the Power of Order’ vs. ‘the Power of Jurisdiction’ (A „rend hatalma” és a „joghatóság hatalma” közötti különbségről).]

…a egyházfegyelem gyakorlása inkább elválasztható az egyháztól, mint a sákramentumok, amint ez kitűnik abból, amit a mi isteni tudósaink a pápisták ellen írnak az egyház ismertetőjegyeiről…º
º Jeanes, Want of Church-Government No Warrant, (Az egyházi kormányzás hiánya nem indokolt) 31–32. o.

Harmadszor Jeanes azt fejti ki, hogy a gyermekek étellel való táplálása alapvetőbb és szükségesebb feladata a felvigyázóknak, mint a kutyák elriasztása a fegyelem vesszejével:

„A fegyelem és annak minden ága lelki vesszőhöz hasonlíttatik, 1Kor 4,21. Az úrvacsora pedig lelki eledelhez vagy kenyérhez. Márpedig valószínűtlen, hogy a vessző szükséges előfeltétele legyen az ételnek vagy a kenyérnek, vagyis hogy a gyermekeket kenyér nélkül tartsák addig, míg elő nem készítenek egy vesszőt, amellyel elűzik a kutyákat és disznókat… Így tehát az úrvacsorának a megünneplésére vonatkozó parancsolat világosabb, kifejezettebb és nyilvánvalóbb, mint az egyházfegyelem gyakorlására vonatkozó parancs.”

„…a egyházfegyelem gyakorlása nem szükséges előfeltétele a rend hatalma más ágainak, úgymint az igehirdetés, a keresztség stb. gyakorlásának.”

„Úgy tűnik számomra, ez némileg különös érvelés: mivel hiányzik a fegyelmi vessző, ezért a gyermekektől meg kell vonni a kenyeret. Igen ám – mondjátok –, a kutyák megeszik a gyermekek kenyerét. Nos, vajon ezért éheztessük a gyermekeket, mert a kutyák – a ti hibátokon kívül – esetleg elragadják a gyermekek részét? Megfosztassanak-e a gyermekek (így mondhatnám) a mindennapi kenyerüktől azért, mert az véletlenszerűen méreggé válhat a kutyák számára?…

Amiképpen jobb Isten juhainak olyan legelőn táplálkozniuk, ahol némi gaz is nő, mintsem az eledel hiánya miatt éhezniük: úgy jobb Isten pásztorainak eltűrniük, hogy némi gaz nőjön a juhok legelőjén, ha azt nem tudják megakadályozni, mintsem éheztessék a nyájat; sőt, amiképpen jobb a juhoknak a kecskék között legelniük, mint éhen halniuk, úgy jobb, ha a pásztorok eltűrik, hogy a kecskék is egyenek a juhok legelőjén – még ha ez mérgező is számukra –, mintsem hogy a juhokat eltiltsák attól.”‡

‡ Jeanes, Want of Church-Government No Warrant, (Az egyházi kormányzás hiánya nem indokolt), 32., 33., 34–35. o.

Ezért az ajánló- vagy áthelyező levél nem lehet szükségszerű akadálya az egyháztagságnak és a kegyelmi eszközökhöz való szorosabb jogoknak, még Owen által hangsúlyozott szentírási elv fényében sem, miszerint „szorgalmasan meg kell jelölni és gondosan kerülni kell a szakadás minden okát és okozóját”, különösen mivel a Szentírás egy példázatban (amely minden egyházi fegyelem alapvető előfeltevéseként szolgál) a következő történetet adja elénk: „Mondának azért a szolgák: Akarod-é, hogy elmenjünk és kiszedjük azokat? Ő pedig monda: Nem; hogy a konkolyt szedegetvén, ki ne gyomláljátok vele együtt a búzát is. Hadd nőjön együtt mindkettő az aratásig…” (Mt 13,28–30).

Ellenvetés a jó rend alapján

Felvethető, hogy a presbitereknek valóban van kormányzati hatalmuk az egyháztagok erkölcsi cselekedetei felett, különösen amennyiben azok a gyülekezetre hatással vannak, és hogy a gyülekezet kárt (vagy botrányt) szenvedhet, ha egy tag megfelelő eljárási rend nélkül, vagy ok megjelölése nélkül távozik. Azonban:

1. Az egyházból való távozás előtti konkrét eljárási rend és az okadás kötelezettsége nincs előírva a Szentírásban.

2. Egy személy adott körülmények között jó és erkölcsös rendben is távozhat, akár hirtelen is, a természet törvénye és a szükség alapján, még ha ez nem is felel meg az eljárási rendnek vagy a presbiterek által megszabott feltételeknek.¹ A rend nem jó akkor, ha nem illeszkedik a körülményekhez és szükségletekhez, vagy ha indokolatlanul terhes.ª
¹ Lásd: ‘A Lawful Command in the General might Not be able to be Lawfully Obeyed in Particular Circumstances’ (Egy általánosságban törvényes parancs bizonyos konkrét körülmények között nem biztos, hogy törvényesen teljesíthető), ‘That Subjection does Not Always Entail Obedience’ (Az alávetettség nem mindig jelent engedelmességet), valamint általában: ‘How Far the Laws & Commands of Human Authorities Bind the Conscience’ (Meddig kötik az emberi hatóságok törvényei és parancsai a lelkiismeretet) – csak annyiban, amennyiben Isten törvénye köti.
ª ‘On Obedience or Resistance to Laws that are Inconvenient’ (A kényelmetlen törvényekkel szembeni engedelmességről vagy ellenállásról).

3. Az igaz vallást megvalló személy, aki kilép egy adott gyülekezet tagságából és annak kormányzata alól, továbbra is a látható egyház része (WH 25.2),¹ és az egyházi tisztségviselők kormányzata alatt áll, amennyiben Krisztus egyetemes, látható egyházában van és abban részt vesz (Ef 4,11–13).
¹ ‘Local Church Membership is Not Necessary to being Part of the Visible Church’ (A helyi egyháztagság nem szükséges ahhoz, hogy valaki a látható egyház része legyen).

4. Egy bizonyos gyülekezet látogatásától való tartózkodás, illetve az, hogy valaki nem ad okot a presbitereknek a távozására, nem elkövetési bűn, vagyis nem olyasmi, amit Isten kifejezetten megtiltott a Szentírásban. Ha az adott gyülekezet látogatása vagy az okadás kötelesség is volna, mégsem minden kötelességet kell vagy lehet minden körülmények között teljesíteni, mivel kötelességeink sokfélék. A Nagykáté 99.5 szerint: „…amit Isten megtilt, azt soha nem szabad cselekedni; amit megparancsol, az mindig kötelességünk; mindazonáltal nem minden egyes kötelességet kell minden időben teljesíteni.” (vö. Jób 13,7–8; Róm 3,8; Jób 36,21; Zsid 11,25; 5Móz 4,8–9; Mt 12,7).

Lásd még: ‘On How Positive Commands Are Not to be Done at All Times & Circumstances’ (Arról, hogy a pozitív parancsokat nem minden időben és körülmények között kell teljesíteni), valamint ‘On the Priority of not Doing that which is Forbidden over Keeping that which is Commanded (when they Cannot be Done at the Same Time)’. (Arról, hogy az, amit Isten megtiltott, elsőbbséget élvez azzal szemben, amit megparancsolt, amikor a kettő nem teljesíthető egyszerre).

5. A jó rend és a presbitérium rendeltetése az, hogy a nép épülését, jólétét és biztonságát szolgálja (Ef 4,11–13); a nép nincs arra kötelezve, hogy indokolatlanul feláldozza saját épülését, jólétét és biztonságát pusztán pozitív eljárások, rendi megfontolások vagy a presbiterek helyzete és feltételei igazolásáért.‡ Az egyházkormányzatnak csak az építésre van hatalma, a rombolásra nincs (2Kor 10,8; 13,10).
‡ Rutherford: „A hívők egyháza magasabbrendű és felette áll az egyházvezetők egyházának, mert a vezetők és tisztségviselők Krisztus szolgái és eszközei a hívők egyháza számára mint cél számára; a tisztségviselők a hívőkért vannak mint eszközök a cél érdekében, de a hívők nincsenek a tisztségviselőkért. Az orvosság az egészségünkért van, az étel pedig az életünkért…” A Peaceable & Temperate Plea for Paul’s Presbytery in Scotland… (Békés és mértéktartó védelem Pál presbitériuma mellett Skóciában) (London, 1642), 3. fejezet, 34. o. Lásd még: ‘The 5th Commandment does not Take Precedence Over 6th Commandment’. (Az ötödik parancsolat nem élvez elsőbbséget a hatodikkal szemben).

6. A rend (amelybe az egyháztagság is teljes egészében beletartozik) erkölcsileg másodlagos a fundamentálisabb etikai megfontolásokhoz képest,¹ és a természeti törvény szükség esetén felülírja a pozitív törvényt, amikor azok ütköznek. A jó rend minden más lehetséges erkölcsi vagy lelki kötelezettség fölé emelése az egyháztagok és azok egészsége rovására egyházi zsarnokság, és az egyházi tekintély csak annyiban kötelezhet engedelmességre, illetve csak annyiban fegyelmezheti az engedetlenséget, amennyiben ez összhangban áll az erkölcsi törvénnyel.²

¹ Rutherford: „Úgy vélem, minden emberi joghatóság emberek felett mintegy mesterséges és pozitív jellegű…” „A vallás reformálása személyes cselekedet, amely mindenkit megillet, még az egyes magánszemélyt is a maga helyén… Mert az önvédelem és az elnyomottak védelme iránti cselekedeteim és kötelességeim nem feltételesen kötik a lelkiismeretemet – hogy ti. a király [vagy bármely joghatóság] beleegyezzen –, hanem abszolút módon, miként a természet törvényének minden kötelessége (Jer 22,3; Péld 24,11; Ézs 58,6; 1,17).” Lex Rex… (1644; Edinburgh: Ogle, 1843), 2. kérdés, 2. és xxiii. o. Lásd továbbá: On the Ordinances, Order & Policy of the Church (Az egyház rendtartásáról, rendjéről és egyházpolitikájáról).

² ‘How Church Rulings Do & Do Not Bind, on Guilt & Innocence in Breaking Them’ (Hogyan és mikor köteleznek, illetve nem köteleznek az egyházi határozatok – bűnösség és ártatlanság megszegésük esetén).

7. Ha valakit a hitvallása alapján is be lehet fogadni egy másik gyülekezetbe (amint ez a presbiteriánus egyházak gyakorlatában történt; lásd Rutherford alább), akkor az áthelyező levél vagy más eljárási igazolás nem abszolút szükségszerű.

8. A botránkozás nem azonos pusztán azzal, hogy valaki nemtetszését fejezi ki valami miatt; ok nélkül megsértődni bűn, és a pusztán passzív botránkozás előidézése erkölcsileg szükséges vagy magasabbrendű jó érdekében igazolható lehet.

9. Baxter helyesen tanította: „ahol a gyülekezetek közel vannak egymáshoz, és nem következik belőle nagy kár vagy rendetlenség, csatlakozhatsz egy másik gyülekezethez anélkül, hogy a lakóhelyedet elhagynád; ezt azonban nem teheted meg akkor, amikor a közösséget érő kár valószínűleg nagyobb lenne, mint a számodra származó haszon.”ª Amikor ebben a kérdésben a számodra származó jó valószínűleg nagyobb, mint a közösséget érő kár, a cselekedet erkölcsileg helyes. Ezt tovább kell pontosítani azzal, amit Rutherford helyesen tanított: „a saját üdvösségemről való gondoskodás kötelezettsége elsődlegesebb, mint a testvérem üdvösségéről való gondoskodás kötelezettsége…” (lásd ennek okait).º
ª Baxter, The Cure of Church Divisions… (Az egyházi megosztottságok orvoslása) (London, 1670), 36. irányelv, 204. o.
º ‘On Love of God, Self-Love & Love for those Close to Us, in Relation to Others’ (Isten szeretetéről, önszeretetről és a hozzánk közel állók szeretetéről másokhoz való viszonyban).

10. Lehetnek jó és elegendő okok arra, hogy valaki ne találkozzon a presbiterekkel az általuk megkövetelt körülmények között (különösen akkor, ha nem engednek meg más alkalmazkodó megoldásokat). Ha nincs szükséged az engedélyükre az eltávozáshoz, nem vagy köteles a távozásodat az okaiddal igazolni előttük. Nem minden esetben helyénvaló a személyes indokokat másokkal megosztani (a természet világossága és törvényei szerint), még presbiterekkel sem.† Ha a presbiterek úgy vélik, joguk van a személyes okaid megtudásához olyan dologban, amely önmagában véve nem bűnös természetű, a helyzeted nem különböztethető meg egy lelki visszaélést gyakorló rendszertől.¹ Ha a presbitereket csak addig kell követned, ameddig Krisztust követik (1Kor 11,1), akkor nem kell őket követned akkor, amikor nem Krisztust követik.
† ‘Is it Morally Lawful to Decline to Answer All Questions, or to Plead the American 5th Amendment?’ (It may be) (Erkölcsileg megengedett-e minden kérdés megválaszolását megtagadni, vagy az amerikai alkotmány 5. kiegészítésére hivatkozni? – adott esetben igen).

¹ Lásd: ‘Pressure to do what You’re Not Comfortable with’ (Nyomásgyakorlás arra, hogy olyat tegyél, amiben nem érzed jól magad) az On Cultic Characteristics (A szektás jellegzetességekről) című oldalon.

11. Ahol egy felnőtt ember nem követett el vétket, ott az irányított személyek beleegyezése – az Istentől adott természeti jog alapján – szükséges feltétel, és részben ez tartja fenn az adott személyt az emberi viszonyokban.† Amikor ez a beleegyezés megszűnik, az egyén által ismert okok miatt visszavonásra kerül, az erkölcsileg megszünteti azt a viszonyt (vö. 4Móz 16,21; Róm 16,17; 2Kor 6,17; 2Thessz 3,6; 1Tim 6,4–5).¹ A jó nyilvános és eljárási rend ezekből a keretekből fakad, és ezekhez igazodik, amennyiben biztonságos, illendő és építő így eljárni. Az ellenkezője rabszolgaság. Amikor valaki beleegyezett a gyülekezeti tagságba (amelyhez a saját beleegyezése is szükséges volt), ez „az Úrban” történt (1Thessz 5,12), és hallgatólagosan² az Ő egész Igéje által volt meghatározva és feltételesítve, beleértve azt is, hogy mindez az épülést szolgálja (Ef 4,11–12; 1Kor 14,26; 2Kor 10,8; 13,10).

† Rutherford: „Minden ember [tiszta] természete szerint szabad embernek születik…” „Mivel a szabadság mindenki számára természetes…” „Amiképpen az ember nem idegenítheti el szabadságát a maga beleegyezése nélkül…” „Az ember természet szerint atyai kormányzás alatt áll, nem pedig szorosan vett politikai uralom alatt, hanem akaratának szabad beleegyezése által.” Lex Rex… (1644; Edinburgh: Ogle, 1843), 13. kérdés, 51., 53. o.

¹ Továbbá, amint Rutherford helyesen tanította, a gyülekezeti tagság egyik további feltétele „a közeli együttélés és társulás, azáltal, hogy ott laknak, ahol egymást építhetik vagy megbotránkoztathatják, [mivel ez] ad jogot arra, hogy társult egyház legyenek…” A Survey of the Survey of that Sum of Church-Discipline penned by Mr. Thomas Hooker… (A Mr. Thomas Hooker által írt egyházfegyelmi összefoglalás vizsgálatának vizsgálata) (London, 1658), 2. könyv, 3. fejezet, 190. o. Mivel ez így van, ennek a képességnek és jognak a megszűnése is megszünteti a kapcsolatot, amint azt a fenti bibliai igék bizonyítják. John Corbet: „az a viszony, és [azzal, hogy] alkalmassá váltam annak elvesztésére… következésképpen e képesség megszűnésével a kötelezettség is megszűnik.” The Nonconformist’s Plea for Lay-Communion with the Church of England (A nonkonformisták érvelése a laikus közösségvállalás mellett az anglikán egyházzal), (London, 1683), 2. rész, 19. o.

² Lásd: ‘All Vows are Qualified’ (Minden fogadalom feltételes).

12. Az egyház képes valakit a gyülekezeti tagsági nyilvántartásból (rolls) eltávolítani egyházfegyelmezés gyakorlása nélkül is: „‘That Removing from the Rolls and/or Erasure, in some Cases, is Natural, Biblical & Possible and/or Necessary’ (A nyilvántartásból való törlés és/vagy eltávolítás bizonyos esetekben természetes, biblikus, lehetséges és/vagy szükséges). Az 1Kor 7,15 általános elve (jóllehet más összefüggésben hangzik el) itt is alkalmazható: ha valaki „elmegyen, ám menjen el; nem vettetett rabság alá az atyafiú, vagy a keresztyén asszony, ez illyen dolgokban: de békességre hívott minket az Isten.”

13. Ha mindennek ellenére a presbitériumod megint, megfedd vagy még súlyosabban jár el veled szemben (ami az egyházi fegyelmezés), a kellő eljárás† nélkül, pusztán azért, mert eltávoztál és hallgattál, miközben nem ismerik az okaidat (amelyek igazolhatják a cselekedetet, hiszen az önmagában nem bűn), és téged bűnösnek tekintenek mindaddig, amíg ártatlanságodat nem bizonyítod, ez bolondság és szégyen rájuk nézve (Péld 18,13). Mert ahhoz, hogy kijelentsék, hogy az ügyben te tévedsz, mivel hogy nincsenek kellően igazolható okaid, amelyekről ők nem tudnak (pedig nagyon sok mindenről nem tudnak), nem kellene-e mindentudónak lenniük?

† A Church of Scotland (Skót Egyház) történeti gyakorlatáról és alkotmánya szerinti eljárásáról összefoglalót ad: William Mair, A Digest of Laws & Decisions Ecclesiastical & Civil Relating to the Constitution, Practice & Affairs of the Church of Scotland…(Az Egyházi és polgári törvények és határozatok összefoglalása a Church of Scotland (Skót Egyház) alkotmányára, gyakorlatára és ügyeire vonatkozóan) (Edinburgh: Blackwood, 1887), 15. fejezet, 221. o. skk.

Azok a vének, akik így járnak el, rövid úton átgázolnak és visszaélést követnek el olyan személyekkel, akik őszinte lelkiismerettel, hitben engedelmeskednek az Úrnak – akár felismerik ezt, akár nem. „Te pedig miért kárhoztatod a te atyádfiát? ..mert mindnyájan előállottunk a Krisztus ítélőszéki eleibe” (Róm 14,10) Ha ennek áldozatává válsz, tudd meg: a hibás egyházi fegyelmezés semmis és érvénytelen, és „örüljetek és örvendezzetek: mert a ti jutalmatok bőséges mennyekben” (Mt 5,11–12)

14. Jobb, ha sok vétkes megmenekül, mintha az ártatlan elítéltetnék. (5Móz 19,15)

15. Ha valakit arra köteleznének, hogy személyes biztonságát kockáztassa az egyházi kormányzás eljárásai vagy a vének rendelkezései miatt,ª akkor Krisztus egyházának hatalma romboló hatalommá válna, és fegyverként lenne használható, sőt medvecsapdává alakulhatna (mindezt Krisztus nevében).º Krisztus háza azonban szabad közösség† mindazok számára, akik egyenes úton járva szolgálják Urukat, minden emberi hagyomány kötelező erejétől mentesen (Mt 15,9; Kol 2,20–23). Gal 5,1: „A szabadságban azért, mellyel minket a Krisztus megszabadított, álljatok meg és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgálatnak igájával.”

ª ‘Declining a Church Order without Scandal or Contempt does Not Incur Guilt’ (Egy egyházi rend visszautasítása botrány vagy megvetés nélkül nem von maga után bűnt).

º Lásd ‘The Trap’ (A csapda) az On Cultic Characteristics (A szektás jellegzetességekről) című oldal bevezetésében, valamint a szektás jellegzetességet: ‘Hard to Leave’ (Nehéz kilépni).

† Rutherford az egyházra mint „teljesen szabad társulásra” utal: A Survey of the Survey of that Sum of Church-Discipline Penned by Mr. Thomas Hooker… (A Mr. Thomas Hooker által írt egyházfegyelmi összefoglalás vizsgálatának vizsgálata) (London: J.G., 1658), III. könyv, 1. fejezet, 287. o.; David Dickson: „az egyház szabad társadalma…” A Brief Explication of the other Fifty Psalms, from Ps. 50 to Ps. 100 (Az 50–100. zsoltárok rövid magyarázata) (London: Smith, 1663), a 61. zsoltárhoz, 1–3. v., 64. o.; Owen: „az értelem világossága és minden szabad társulás alapvető, alkotó elvei, amilyen az egyház is…” A Discourse concerning Evangelical Love… (Értekezés az evangéliumi szeretetről) (London, 1672), 5. fejezet, 235. o.; Owen: „Isten városa és Krisztus népe abban, amely valóban az egyetlen igazán szabad társadalom e világon…” An Enquiry into the Original, Nature, Institution, Power, Order and Communion of Evangelical Churches… (Vizsgálódás az evangéliumi egyházak eredetéről, természetéről, intézményéről, hatalmáról, rendjéről és közösségéről) (London: Richardson, 1681), 11. fejezet, 225. o.

Zárás

Azok, akik azt tanítják, hogy valaki csak (1) áthelyező levél, (2) kiközösítés vagy (3) halál által hagyhatja el az egyházat, biblicizmustól fertőzöttek, és súlyosan tévednek. Isten erkölcsi törvénye elegendő.† „Szeretteim, engedjetek Isten világos és nyilvánvaló igazságának.”‡

† Lásd: ‘Fundamentally, God Only is the One Lawgiver’ (Alapvetően egyedül Isten a törvényadó) és ‘Law Arises out of the Circumstances’ (A törvény a körülményekből fakad).
‡ Rutherford, Due Right of Presbyteries (A presbitériumok törvényes joga), II. rész, 4. fejezet, 5. szakasz, 199. o.

Szándékosan mellőztük annak részletezését, hogy mely okok elegendők (vagy nem) egy egyháztag távozásához, mivel az ügy rendkívül körülményfüggő lehet, sőt személyenként is eltérhet; bármely ilyen lista óhatatlanul kihagyna olyan, előre nem látott okokat, amelyeket mégis figyelembe kellene venni. Tekintettel mindazon lehetséges körülményekre, amelyek térben és időben a világon előfordulhatnak, az egyháztag másik gyülekezetbe való távozását igazoló okok nemcsak igen változatosak, hanem megszámlálhatatlanok is. Mindazonáltal a nagyobb lelki épülés (1Kor 14,26) és/vagy a biztonság érdekében való távozás joggal felvehető e körbe, és az általános szabály érvényes: akkor kell távozni, ha jobb távozni; ha pedig nem jobb, akkor nem kell. A jó, sőt a lehető legfőbb jó megvalósítása Isten erkölcsi törvényének része (Zsolt 34,15; 37,16; 69,31–32; 118,8; Péld 15,16–17; 16,8.16.32; 27,5; Préd 4,9; 5,4; 7,5; Én 1,2; Ézs 7,15; Hós 2,7; Ám 5,14; Mt 12,11–13; 18,8–9; Lk 5,39; 10,42; 1Kor 7,9.38; 1Pt 3,11), és erkölcsileg kötelező.

Amint a nagyobb bebizonyíttatott, úgy következik a kisebb is: a fentebb és alább közölt anyag vonatkozik az egyházi alkalmak elmulasztására is, elegendő személyes körülmények és okok miatt, beleértve az önmagunkról való gondoskodást és fenntartást is: engedély nem szükséges. Isten törvénye „a szabadság tökéletes törvénye”, és aki abban jár, „az boldog lészen az ő cselekedetében.” (Jak 1,25)

Adja az Úr, hogy az ezen az oldalon található anyag nagy áldásodra legyen Isten akaratának megértésében és annak gyakorlásában.

Egy meghatározott egyházi engedély nélkül is el lehet hagyni egy gyülekezetet erkölcsi szükség és isteni gondviselés miatt

Tartalmi rend

Tanulmányok 2

Idézetek 8

Tanulmányok

1600-as évek

Baxter, Richard – Title 7, ‘Directions to Merchants, Factors [Agents], Chaplains, Travellers that live among Infidels’ (Útmutatások kereskedőknek, megbízottaknak [ügynököknek], tábori lelkészeknek, utazóknak, akik hitetlenek között élnek) in A Christian Directory (Keresztyén útmutató) (London: White, 1673), 4. rész, 19. fej, 131–136. o.

Jackson, John – Sermon 26, ‘How Shall Those Merchants Keep up the Life of Religion, who, while at Home, Enjoyed All Gospel-Ordinances, and when Abroad, are not only Destitute of Them, but Exposed to Persecution? Ps. 120:5’ (Hogyan tarthatják fenn a vallásos életet azok a kereskedők, akik otthon minden evangéliumi rendtartásban részesültek, külföldön pedig nemcsak nélkülözik azokat, hanem üldöztetésnek is ki vannak téve? Zsolt 120,5) in Puritan Sermons, vol. 1 (Puritán prédikációk, 1. kötet)
Ez a Jackson nem azonos a westminsteri teológussal.

Idézetek rendje

Cotton
Angol puritánok
Rathband
Rutherford
Hudson
Durham
Voet
Baxter

1600-as évek

John Cotton

God’s Promise to his Plantation, as it was delivered in a Sermon
(Isten ígérete az ő ültetvényének, amint egy prédikációban elhangzott)
(London, 1630), 8–14. o.

„És harmadszor, lássuk Istent, amint helyet készít számunkra [az új-angliai gyarmat számára az ó-angliai földről] valamilyen törvényes eszköz által.

De honnan tudhatom, hogy Isten számomra ilyen helyet rendelt, ha ott, ahol vagyok, jól megvagyok, mi jogosíthat fel az elköltözésre?
Négy vagy öt jó dolog van, amelyek bármelyikének elnyerése érdekében elköltözhetem. Másodszor, vannak bizonyos rossz dolgok, amelyek bármelyikének elkerülése érdekében áttelepülhetünk. Harmadszor pedig, ha mindezek mellett Istennek valamely különös gondviselése is együtt munkálkodik, akár egyik, akár másik irányban, ránk nézve személyesen alkalmazva az elköltözés általános indokait a mi saját állapotunkra.”

Először is, az ismeretszerzés érdekében elköltözhetünk. Megváltónk megdicséri ebben a Dél királynőjét, aki a föld végső határáról jött el, hogy hallja Salamon bölcsességét (Mt. 12:42). Bizonyosan vele is maradhatott volna ugyanezen célból, ha személyes elhívása nem szólította volna vissza őt hazájába.

Másodszor, némelyek kereskedelem és haszonszerzés céljából költöznek el és fáradoznak. A mindennapi kenyeret messziről is meg lehet szerezni (Péld. 31:14). Sőt, maga a mi Megváltónk is helyesli a kereskedők fáradozását, amikor a keresztyént egy gyöngyöket kereső kereskedőhöz hasonlítja (Mt. 13:45–46), mert soha nem vesz hasonlatot törvénytelen dologból törvényes dolog megvilágítására. A hamis sáfárról és az éjjeli tolvajról vett példák sem az egyik igazságtalanságából vagy a másik lopásából származnak, hanem az egyik bölcs előrelátásából és a másik váratlanságából, amelyek önmagukban nem törvénytelenek.

Harmadszor, egy telep alapítása céljából, vagyis amikor egy közösség egyetértésben elhagyja saját országát, és máshol várost vagy államot hoz létre. Ilyen telep létrehozásáról olvasunk Filippi esetében (ApCsel 16:12), amelyet Isten igen megáldott és felvirágoztatott, és dicsőséges gyülekezetté tett. A természet is erre tanít: amikor a kaptár túlságosan megtelik, a méhek új lakóhelyet keresnek. Ugyanígy, amikor az ország vagy a közösség olyannyira megtelik, hogy a mesterek nem tudnak egymás mellett megélni, hanem felemésztik egymást, ilyen esetben törvényes dolog az elköltözés.

Negyedszer, Isten megengedi az elköltözést akkor is, amikor valaki máshol jobban kamatoztathatja tehetségeit és ajándékait, különösen akkor, ha jelenlegi helyén nem köti semmiféle különleges elkötelezettség. Így küldte el Isten Józsefet előre, hogy megőrizze az Egyházat: József bölcsessége és lelke nem pásztori szolgálatra volt alkalmas, hanem állami tanácsadói feladatra, ezért küldte őt Isten Egyiptomba. Akinek sok adatott, attól sok kívántatik meg (Lk. 12:48).

Ötödször, az istentiszteleti rendtartások szabadsága érdekében (2Krón. 11:13–15). Amikor Jeroboám elszakadt Júdától, és aranyborjakat állított fel imádásra, mindazok, akik helyesen gondolkodtak, papok és a nép egyaránt, eladták birtokaikat, és Jeruzsálembe mentek a rendtartások kedvéért. Ez az eset különösen időszerű volt atyáink számára a véreskezű Mária királynő napjaiban, akik uralkodásának kezdetén, a vallás római irányba való megváltoztatásának kihirdetésekor Franciaországba és Németországba költöztek, még az üldözések megkezdése előtt.

Másodszor, léteznek olyan rosszak, amelyeket el kell kerülni, és amelyek szintén megalapozhatják az elköltözést:

Először, amikor súlyos bűnök árasztanak el egy országot, amelyek pusztulással fenyegetnek (Mik 2:6–11). Amikor a nép ezt mondja a prófétálóknak: „Ne prófétáljatok!”, akkor a 10. vers így szól: „Keljetek fel azért, és menjetek fel: mert e föld nem nyugalmatok néktek” Ezek a szavak ugyan fenyegetésként hangzanak el, nem parancsként; mégis, amiképpen a bölcs ember a fenyegetésben előre meglátja a csapást, úgy a fenyegetésben parancsot is felismer: hogy rejtőzzék el előle. Ez az eset időszerű tanulságul szolgálhatott a pfalziak számára, amikor látták, hogy ortodox lelkipásztoraikat száműzték (a lutheránusok), jóllehet ők maguk még egy ideig élvezhették a lelkiismereti szabadságot.

Másodszor: ha az emberek adósságokkal és nyomorúságokkal terheltek, miként Dávid követői voltak, akkor elállhatnak az útból (ahogyan ők is Dávidhoz vonultak biztonságért), nem azért, hogy megkárosítsák hitelezőiket (mert bosszút áll az Isten ilyen dolgokban, 1Thessz 4:6), hanem azért, hogy további alkalmat nyerjenek adósságaik rendezésére és hitelezőik megelégítésére (1Sám 22:1–2).

Harmadszor, üldöztetés esetén; így cselekedtek az apostolok is az Apostolok Cselekedetei 13:46–47-ben.

„Harmadszor: miként ezek az általános esetek, amikor bármelyikük előfordul, általában igazolnak egy elköltözést, úgy vannak bizonyos különös gondviselési vagy sajátos esetek is, amelyek igazolást adhatnak arra, hogy ezen vagy azon személy elköltözhessen, és amelyek az előbbi általános alapelveket konkrét személyekre alkalmazzák.

Először: ha a felsőbb hatalom parancsolja és bátorítja az efféle áttelepítéseket azáltal, hogy megengedi az alattvalóknak, hogy áttelepüljenek és új közösséget alapítsanak. Ez törvényes és hasznos eset mindazok számára, akiket erre kijelölnek és elküldenek; Mt 8,9; és mindazok számára, akik elküldettek, hatalmuk van parancsolni.

Másodszor: amikor Isten valamely különös gondviselése vezet egy embert ilyen útra. Ez is kiemelhet egyes személyeket, Zsolt 32,8: „Bölcscsé teszlek tégedet, ..tanácsot adok néked szemeimmel.” Amiként a gyermek atyja tekintetéből megismeri annak akaratát, úgy ismeri meg Isten gyermeke mennyei Atyja gondviselésének tekintetében Isten akaratát.

Ez pedig háromféleképpen történik:

Először: ha Isten egy ember szívében hajlandóságot ad erre vagy arra az útra, mert ez az ember lelke; és Isten a lelkek Atyja: Zsid 12,9; Róm 1,12; 1Kor 16,12. Pál felismerte elhívását, hogy Rómába menjen, a [görög] szerinti „kész hajlandósága” által erre az útra; Apollós pedig Korinthusba menésére nézve fennálló vonakodását Pál igaz okként fogadta el arra, hogy visszautasítsa az oda szóló elhívást. És ez akkor áll fenn, amikor az ember utazásra való hajlandóságában szíve nem mellékes szempontokra irányul, mint például a helyi divatok megtekintésére, hitelezők megcsalására, párbajok megvívására vagy tétlen életvitelre – ezek hiábavaló hajlamok; hanem ha szíve helyes ítélettel az evangélium előmozdítására, családja fenntartására, talentumai gyümölcsöző használatára vagy hasonló jó célra hajlik, akkor ezen hajlandóság Istentől van. Amiként a hold sugarai, amelyek a tengerbe hatolnak, ide-oda mozgatják azt, úgy vezeti és hajlítja (mint egy súlypont) az Istentől titkon a szívünkbe bocsátott hajlandóság egész életutunkat.”

Másodszor, amikor Isten más embereknek olyan szívet ad, hogy hívjanak minket, miként Macedónia férfiai hívták Pált: „Jere által Maczedóniába, és légy segítségül nékünk.” Amikor olyanok hívnak bennünket, akiknek jó elhívással rendelkeznek az ott tartózkodásra, velük mehetünk, hacsak súlyosabb körülmények vissza nem tartanak. Egy tagnak érdeke fűződik egy másikhoz, hogy őt segítségéért hívja, amikor őt nem téríti el nagyobb elfoglaltság.

Harmadszor, van egy másik isteni gondviselés is, amely mindkettővel együtt jár: nevezetesen, amikor az ember elhívása és személye szabad, és nincs megkötve szülők, elöljárók vagy más személyek által, akiknek érdekei összefűzik őket. Vagy amikor idegenben több jót tehetne magának vagy másoknak, mint otthon tehetne. Itt tehát Isten szeme az, amely ott ajtót nyit, itt pedig szabaddá teszi, szívét arra hajlítja, és minden nehézségen átlát. Amikor Isten helyet készít számunkra, itt nincs megkötés, ott pedig nyitott az út: ilyen esetben Isten megmondja nekik, hogy helyet rendelt számukra.

Másodszor, ez arra taníthat minket, hogy minden helyen, ahová Isten rendelt bennünket letelepedni, Őt mint Földesurunkat ismerjük el. Az Úré a föld és annak teljessége; az övéi a mi országaink, városaink, házaink; ezért ismerjük el Őt mindezekben. Az apostol is erre használja ezt az athéniak között, az Apostolok Cselekedetei 17:26–27-ben. Ő rendelte el lakóhelyünk idejét és helyét, hogy keressük és megtapasztaljuk az Urat. Ennek háromféle haszna van, amelyet alkalmaznunk kell, amint ott is látható:

[Először] keressük az Urat. Miért? Mert ha bemégy egy házba, megkérdezed, ki a gazdája; és ha idegen földre mész, és ott házat és földet találsz számodra elkészítve, nem fogod-e megkérdezni: hol a földesúr? Hol van az az Isten, aki nekem ezt a házat és földet adta? Hiányzik neked, ezért keresd Őt.

Másodszor, tapasztald meg Őt, érzékelhető dolgok által keresd, igyekezz elnyerni Földesurad jóindulatát, és törekedj engedelmességre az iránt, aki ilyen helyet készített neked.

Harmadszor, törekedj arra, hogy megtaláld Őt rendeléseiben, imádságban és a keresztyéni közösségben. Ezekkel tartozom neki mint Földesuramnak, és ezek által találom meg és élvezem az Ő jelenlétét. Ezt a hasznot még a pogányoknak is le kellett volna vonniuk saját letelepedéseikből. És ha már korábban megismerted Őt, keresd még inkább, és tapasztald meg mindaddig, míg meg nem találod Őt rendeléseiben és a lelkiismeretedben.

Harmadszor, amikor megtaláltad, hogy Isten utat készít és helyet ad számodra, és gondviselése által valamely helyre vezet, tanulj meg hálával járni Őelőtte; ne foszd meg Őt bérétől, hanem ajánld fel magadat az Ő szolgálatára. Szolgáld azt az Istent, és tanítsd meg gyermekeidet is Őt szolgálni, aki neked és nekik is lakóhelyet rendelt.

Angol puritánok

Simeon Ashe, William Rathband, John Ball et al. – ‘Reply’, pp. 78-82 (szabálytalan számozás)  to VI. Position (VI. álláspont), ‘That None are to be Admitted as Members but they must Promise Not to Depart or Remove Unless the Congregation will give Leave’ (Hogy senkit sem szabad tagnak felvenni, hacsak nem ígéri meg, hogy nem távozik el és nem költözik el, kivéve ha a gyülekezet engedélyt ad) of ‘The Reply made unto the Said Answer [of the New England Congregationalist Puritans], & Sent Over unto Them, Anno 1640’ (Válasz az említett feleletre [az Új-Angliai kongregacionalista puritánok részéről], és elküldve nekik 1640-ben) in A Letter of Many Ministers in Old England, Requesting the Judgement of their Brethren in New England Concerning Nine Positions… Together with… (Sok ó-angliai lelkipásztor levele, amelyben kérik új-angliai testvéreik ítéletét kilenc állítás felől… együtt ) (London, 1643) A 6. állítás az új-angliai puritánok újkeletű kongregacionalista egyházkormányzati tanítása volt. Itt az angol, konformista puritánok válaszolnak érveikre.

„Egy dolog hirtelen elszakadni, amikor és ahol csak akarnak, és elhagyni egy közösséget; és más dolog nem eltávozni vagy lakóhelyet változtatni, hacsak a gyülekezet engedélyt nem ad. Továbbá egy dolog kölcsönösen megállapodni és megegyezni abban, hogy egymástól nem távoznak el beleegyezés és jóváhagyás nélkül, és más dolog minden, a közösségbe felvételre kerülő személytől megkövetelni azt az ígéretet, hogy nem távoznak el az egyház engedélye nélkül. Ha ilyen ígéretet minden felveendő tagtól megköveteltek, nem látjuk, hogy milyen alapon igazolhatók eme gyakorlatotok.

Először is, kizárjátok mindazokat, akik nem állandó tagok, az úrvacsora sákramentumából, gyermekeiket pedig a keresztségből, és mégis akadályozzátok őket az egyházi közösségbe való belépésben azért, mert nem tudják megígérni, hogy azon a helyen maradnak, ahol jelenleg laknak. Itt kívánjuk, hogy az Isten Igéjéből elégtételt kapjunk arra nézve, mi alapján követelitek ezt. Vajon az apostolok valaha is feltételeket szabtak-e azoknak, akik meg akartak keresztelkedni, hogy egy bizonyos közösségben kell maradniuk, és onnan nem távozhatnak el az egyház jóváhagyása nélkül? Vagy megtagadták-e tőlük a pecséteket azért, mert nem tudtak ilyen ígéretet tenni? Hallott-e valaha ilyesmiről Isten egyháza annak kezdetétől fogva mind a mai napig, hogy ilyesmit javasoltak vagy követeltek volna az egyházi közösségbe való felvétel feltételeként? Az az egyházi szövetség, amelyet ti szükségesnek tartotok, nem volt használatban az apostolok idejében, hanem az a Szövetség [a Kegyelmi Szövetség], amelybe beléptek, senkit sem kötött ehhez a feltételhez, amennyire olvassuk. Ők ezt nem írták elő; egyetlen egyház sem kötött ilyen szövetséget még mint a test megőrzéséhez szükséges dolgot.

Másodszor, nem tartozik az egész gyülekezetre, hogy minden egyes tag elköltözésének okát figyelemmel kísérje, megismerje vagy megítélje. Vajon nem költözhet-e el egy szolga a gazdájától egy másik gyülekezethez? Vagy nem adhatja-e férjhez az apa fiát vagy leányát egy másik gyülekezethez tartozó személyhez anélkül, hogy az egész egyházat tanácskozásra kellene összehívni ebben az ügyben? Ha az összejövetel egyszer népessé válik, szükségképpen hanyagok lesznek egy ilyen nehéz feladatban, vagy belefáradnak abba; és már most is, ha mindenki ekkora hatalmat követel a másik fölött, az már bitorlás. Mutattassék meg, hogy ez a hatalom valaha isteni jogon az egyházra lett bízva, és akkor elismerjük, hogy célszerű és szükséges; de addig mi úgy gondoljuk, hogy az egyház túlterheltetik azzal, hogy ilyen feltételt követel a tagoktól, és maguk a tagok is túllépik mértéküket, mint mások dolgaiban serénykedő személyek, olyan ügyekben, amelyekről sokszor nem képesek helyesen ítélni, ha ilyen hatalmat tulajdonítanak maguknak. Nem helyeseljük az elhamarkodottságot, a meggondolatlanságot, a gőgöt vagy az önhittséget; tudjuk, hogy a súlyos ügyeket tanácskozással kell intézni, de nem szükséges minden egyes dolgot az egész egyház elé vinni.

A tanácsadók sokaságában békesség van, de a túlságosan sok tanácsadó gyakran zűrzavart okoz, és az eltérő megítélések késedelmet szülnek. Az általatok leírt egyházi szövetség természete nem vonja maga után annak szükségességét, hogy minden ilyen ügyet az egyház elé vigyetek, mert kölcsönösen arra kötelezitek magatokat, hogy vigyázzatok egymásra, és szeretetben intsék egymást az Úrban, a bűn megelőzésére és a jó cselekvés bátorítására, amint az mindenkire tartozik saját helye és elhívása határain belül. Ez azonban lényegileg nem köti meg egyik embert sem egy helyhez való állandó kötődésben, mert akkor még az alkalmi távollét is a szövetség megszegése lenne, hacsak nem az egyház beleegyezésével és jóváhagyásával történik. Azt mondjátok az egyházi szövetségetekben, hogy nem ígértek testvéreiteknek semmiféle új kötelességnek a teljesítését, amelyet az Úr korábban ne parancsolt volna meg, hanem csupán megújítjátok és felfrissítitek azon szándékotokat, hogy ezeket a kötelességeket annak a különös testnek irányában teljesítsétek, amelybe akkor beiktattok, amint azokat az Ige már korábban előírta. De az igazság Igéjében sem kifejezetten, sem következésképpen nincs megparancsolva, hogy egy gyülekezet egyetlen tagja se költözhessen el, vagy alkalomszerűen ne lehessen távol lakóhelyéről, mielőtt tudtára adta volna az egyháznak, hová megy, milyen okból, és hogy a hely veszélyes-e, ahol fertőzésnek lehet-e kitéve, vagy biztonságos-e, ahol épülhet. Ezek súlyos dolgok, amelyeket tanácskozással kell vállalni, de ezek ismerete nem tartozik a közösség minden egyes tagjára. És az egyház mértéken felül megterhelné magát, ha magára vállalná, hogy minden ilyen alkalomba beleavatkozik. Az sem biztonságos, ha az ilyen ügyek eldöntését mindig a sokaság szavazatára vagy az általuk megítélt érvek súlyára bízzák rá. És ha az ilyen ügyeket az úrnapján kell eldönteni, még az Ige, a sákramentumok és az adományok kiszolgáltatása előtt, nehogy a szent dolgok megfertőztessenek közismert, makacs vétkesek által, attól tartunk, hogy a vallásgyakorlásra rendelt idő alkalmatlan vitákkal lesz megszentségtelenítve. Példák is felhozhatók lennének, ha ez olyan ügy volna, amelyre részletesebben ki kellene térni.

Ami magát az [egyházi] szövetséget illeti, amelybe kölcsönösen beléptek: ha abban semmi mást nem követeltek, mint amit Isten is megkövetel mind a megvizsgálás, mind az elköteleződés tekintetében, távol legyen tőlünk, hogy azt elutasítsuk; de ha embereket kényszerítetek arra, hogy olyan dolgokba avatkozzanak, amelyek nem tartoznak rájuk, és magasabbra csavarjátok fel őket, mint ahogyan Isten akarná, és mindent arra a fokra feszítetek, amelyre e pontban itt látszólag eljuttattátok, egy istenfélő és józan elme joggal megállna egy pillanatra, mielőtt csak egy ilyen ígéretet tenne. Az egyház minden egyes tagja nem egyformán szükséges az egész test fenntartásához; és ha egyesek eltávozásához célszerű volna nemcsak az egész közösség, hanem a szomszédos közösségek, különösen a lelkészek beleegyezése is, ez igen messzire vezetne, ha minden egyes tag eltávozására vagy maradására alkalmaznánk. És ha valaki nem avatkozik bele minden ilyen jellegű ügybe, mivel kétségbe vonja, hogy vajon az hozzá tartozik-e vagy sem, vagy valaki nem kéri ki az egész közösség tanácsát, mivel tudja, hogy a legtöbben alkalmatlanok az ilyen esetben való tanácsadásra, vajon megszegi-e ezzel a szövetségét, és így bűnt követ-e el oly módon, mint Anániás és Szafira vétkeztek? Ítéljétek meg magatok, vajon más esetekben nem minősítenétek-e ezt a keresztyéni szabadság súlyos megsértésének és az emberek lelkiismeretének szigorú megkötözésének emberi rendelkezések által.

Nem számíthattok-e arra, hogy saját alapjaitokból halljátok majd, hogy ebben olyan célszerű vagy szükséges rítust vagy szokást eszeltetek ki az egység megőrzésére és a test felbomlásának megelőzésére, amely soha nem jutott az egyház Megváltója, az Úr Jézus Krisztus eszébe, és hogy ezáltal (ha magyarázatotok megáll) megszegitek a második parancsolatot? Azok a rítusok és szokások, amelyek az adott időben a zűrzavar megelőzésére célszerűek, maradjanak meg mint ideiglenesen hasznos szokások; és amit Isten megkövetel a tagok megvizsgálásában vagy felvételében, az történjék meg a Szentírásban adott példák és az egyetemes egyház legtisztább időszakaiban követett állandó gyakorlat szerint. De azokat a szokásokat, amelyek csak ideiglenesen célszerűek, mindenkor szükséges állandó szabályokként erőltetni, és minden személyre kiterjeszteni, valamint olyan hatalmat adni emberek kezébe, amelyet Isten soha nem adott nekik; embereket kötelezni arra, hogy mások ügyeibe mélyebben beleavatkozzanak, mint amit az Ige a lelkiismeret megkötésére megenged; és mindezt olyan súlyos büntetés terhe alatt, mint Anániás és Szafira bűne, ott, ahol Isten nem kötötte meg a lelkiismeretet; továbbá ismert és kipróbált keresztyéneket eltiltani a Szövetség pecsétjeitől azért, mert nem tudják megígérni, hogy mint letelepedett tagok a közösségben maradnak, hacsak a gyülekezet engedélyt nem ad nekik az eltávozásra; és közben azzal vádolni őket, hogy világosság ellenére megtagadják az evangéliumnak való alárendeltséget: ez az, amit nem tudunk helyeselni, és amelyről mégis azt gyanítjuk, hogy a ti ítéletetekből következik, és amely felőli gyakorlatotokra nézve mi felvilágosítást kívánunk kapni.

William Rathband

A Brief Narration of Some Church Courses Held in Opinion & Practice in the Churches Lately Erected in New England: Collected out of Sundry of their Own Printed Papers…
(Rövid elbeszélés némely egyházi eljárásról, melyeket véleményben és gyakorlatban követtek az Új-Angliában nemrég alapított egyházakban: különféle, saját nyomtatott irataikból összegyűjtve) (London, 1644)

Rathband a Westminsteri Gyűlés teológusa volt.

Előszó

„…Nem szándékozom ebben a beszámolóban mindazt előadni, amit ők [az új-angliai egyházak] a fegyelem vagy az egyházkormányzás terén vallanak vagy gyakorolnak, hanem csak azokat a dolgokat – vagy legalábbis főként azokat –, amelyekben valamilyen különbség van köztük és köztünk, vagy más, legjobb reformált egyházak között. Nem szándékozom továbbá az új-angliai egyházak valamennyi presbiterét (még kevésbé tagjait) ugyanazon vádak alá vonni; minthogy teljesen bizonyos, hogy jóllehet gyakorlatban általában mindannyian ugyanúgy cselekszenek, mégis a gyakorolt dolgokról alkotott véleményükben, s még inkább azok alapjaiban és okaiban némelyek nemcsak különböznek a többiektől, hanem határozottan ellene is szegülnek azoknak. Ezt azért írom, hogy megőrizzem ott egyes kiváló személyek jogosan fennálló jóhírét azoktól a bírálatoktól és kemény vélekedésektől, amelyeket mások közülük – talán – megérdemelnek és magukra vonnak.”

31-32. oldal

“Ch. 8, Of their Dismissing of Members from one church to another, or otherwise.”
(8. fejezet: A tagok egyik egyházból a másikba való elbocsátásáról, vagy más módon küldéséről.)

1. „Egyetlen személy sem, aki egyszer ily módon (mint fentebb) felvétetett bármelyik gyülekezetükbe, nem távozhat onnan anélkül, hogy előbb ki ne kérné és meg ne kapná az adott gyülekezet beleegyezését. Mert ha ezt megteszi, úgy tartják, hogy megszegi szövetségét Istennel és egyházzal, és Anániáshoz és Szafirához hasonlóan a Szentléleknek hazudik.”
Answer to 9th Position, p. 73; Apology of the Churches in New England for Church Covenant, p. 39; R.M. to E.B., p. 6. (Válasz a 9. állításra”, 73. o.; „Az új-angliai egyházak védirata az egyházi szövetség mellett”, 39. o.; R. M. levele E. B.-hez, 6. o.) „Mivel úgy vélik, hogy szövetségük kötelezi őket arra, hogy beleegyezés nélkül ne távozzanak.” Uo.

2. „Ezért amikor valaki el akar távozni, megkövetelik tőle, hogy először értesítse erről azt a gyülekezetet, amellyel szövetségben áll, és egy nyilvános összejövetelen (bármennyien legyenek is jelen) előadja mind az okokat, amelyek miatt távozni kíván, mind pedig azt, hogy melyik másik gyülekezethez kíván átmenni, és mindkettőről tanácskozzon velük.”
Answer to 9th Position (Válasz a 9. tételre), 74. o.; Apology (Apológia), 20. o.

3. „Ha a vizsgálat után mind az okait, mind pedig a helyet, ahová menni kíván, jóváhagyják, akkor beleegyeztek, és elbocsátó- és ajánlólevelet adva neki a másik gyülekezethez, imádságukkal és áldásukkal bocsátják el.” Uo.

4.„Ha ellenkezőleg nem hagyják jóvá sem az egyiket, sem a másikat, eltanácsolják szándékától; és ha nem járnak sikerrel, erőszakkal nem tartják vissza (mert azt nem tehetik), de sem beleegyezésüket, sem ajánlólevelet nem adnak neki (még ha egyébként bármily érdemes volna is arra), se nem bocsátják el áldásukkal, miként egyébként tennék.” Uo. „Sőt, úgy fog eltávozni, aligha jobb állapotban, mint aki kiközösített: mint aki Istennel és emberekkel szemben szövetségszegő, és mint aki bölcs a maga szemében, és nem hallgat mások tanácsára.” Uo.

Samuel Rutherford

The Due Right of Presbyteries… (A presbitériumok törvényes joga)
(London, 1644), 2. rész 4. fej., 5. szakasz, 198–99. o.

„Isten nem rendelt el olyan törvényes elhívást – mint a tengeri kereskedés és a gyakori utazás, amely a látható egyház átmeneti tagjainál megszokott dolog –, ami összeegyeztethetetlen volna a kegyelem rendeléseiben és a Szövetség pecsétjeiben való törvényes részesedéssel; mert egyedül azok vannak kizárva, mint disznók, Isten szent dolgaiból és az úrvacsorából, akik nem vizsgálják és nem próbálják meg magukat, és istentelen botrányokozók; nem pedig azok az emberek, akik szükségszerűen egy törvényes elhívásban foglalatosak, és mivel rendszeresen távoli országokba kell utazniuk, ezért nem lehetnek egyetlen egyházközségnek sem a tagjai.

1. Ez testi akadály, és nem bűn, se nem erkölcsi akadály, amely bárkit is kizárna a kegyelem pecsétjeiből; sőt [az ilyen kizárás] Íráson kívülről való hagyomány.

2. Az ellen a különbségtétel ellen szólok, amelyet a szerző tesz az Ószövetség kegyelmi pecsétjei és az Újszövetség kegyelmi pecsétjei között; mert az Ószövetségben voltak testi és polgári fogyatkozások, amelyek isteni törvény által egyeseket alkalmatlanná tettek a páska elfogyasztására: például ha valaki leprás volt, fattyú, moábita vagy ammónita származású, vagy jelképesen tisztátalan, vagy halottat érintett, ők nem ehette meg a páskabárányt, noha egyébként hitt az eljövendő Krisztusban és erkölcsileg tiszta volt. Ezzel szemben az Újszövetség alatt nincsenek testi vagy ceremoniális fogyatkozások, nincsenek olyan elhívások, polgári viszonyok, hanem csak erkölcsi fogyatkozások és olyan bűnös botrányokozások, amelyek kizárják az embereket a kegyelem pecsétjeiből – hacsak nem vezettek be az Újszövetségbe magatok kitalálta ceremóniákat minden nemzet számára. Mert amennyiben hisznek Krisztusban, zsidó vagy pogány, barbár vagy szkíta, szolga vagy szabad, férfi vagy nő, meg kell keresztelned őket, Mt 28:19; „az Isten nem személyválogató”, sem nemzetek, sem elhívások szerint nem az, lásd ApCsel 10:34–35; vessétek ezt össze a 46–47. versekkel és a Gal 3:27-tel: „Mert valakik a Krisztusban megkeresztelkedtetek, a Krisztust öltöztétek fel.”; és a 28. verssel: „Nincsen sem Zsidó, sem Görög, nincsen sem szolga, sem szabados: nincsen sem férjfiú, sem asszony között válogatás: Mert ti mindnyájan egy vagytok a Jézus Krisztusban.”; valamint a Gal 6:15-tel: „Mert a Krisztus Jézusban a körűlmetélkedés is semmit nem használ, sem a körűlmetélkedetlenség, hanem az új teremtés.”

Ezért azt kell mondanom, vakmerőség az emberek részéről azt állítani, hogy az Újszövetségben létezik olyan törvényes elhívás, amelyet testvéreink úgy neveznek: „Isten erős keze”, és amely miatt az új teremtések, akik Krisztusba kereszteltettek, alkalmatlanokká válnának a kegyelem pecsétjeire. Kedves [kongregacionalista] testvérek, engedjetek Isten világos és nyilvánvaló igazságának.”

6. fejezet, 1. szakasz, 328–330. o.

„Nem látjuk, miként mondhatnának le az ajánlólevelek – amelyeket mi igen törvényesnek és szükségesnek tartunk – szolgálati hatalomról, amely Krisztus vérével megvásárolt szabadság (miként ti mondjátok), egy másik egyház javára; mert mi úgy gondoljuk, hogy minden látható gyülekezet egyetlen katholikus látható egyházat alkot, és látható közösségben kell lennie, és így ezekben a levelekben nincs szolgálati hatalomról való lemondás, hanem csupán a kibocsátott keresztyén személynek keresztyéni magaviseletének a kijelentése. Mi azt érdezzük: ha az elbocsátó levelek tekintéllyel bírnak, és a gyülekezet mint egyház adja ki őket, akkor miként bitorolhat egy egyház (a ti módotok szerint) hatalmat egy testvéregyház fölött úgy, hogy egy jövevényt az egyházi állapotba, egyházi szabadságokba és a Szövetség pecsétjeibe ajánlhasson? Egy egyháznak sincs hatalma egy másik fölött. Ha pedig ezek a levelek pusztán magánjellegűek és pusztán kijelentő jellegűek, hogy a jövevény keresztyéni magaviseletét feltárják és megvallják, akkor neki már e levelek nélkül is, és bármiféle lemondó cselekmény vagy szolgálati hatalom átadása nélkül is volt hatalma és joga arra, hogy annak a látható egyháznak a tagja legyen, ahová megy. Ennélfogva már az elbocsátó levelek megírása előtt is tagja volt annak a látható egyháznak, ahová megy; és a levelek nem mondanak le semmiféle jogról, hanem csupán értesítik és kijelentik a jövevény előzetesen fennálló jogát; eképpen viszont léteznie kell a látható egyháznak és az összes földi gyülekezet látható közösségének, és szükségképpen kell lennie külső hatalomnak és tekintélynek mindegyikben a zsinatok számára is. Erre figyeljenek oda [kongregacionalista] testvéreink.”
(Margójegyzet:)

„Igaz, hogy senkinek sem szabad egyik gyülekezetből a másikba átköltöznie anélkül, hogy Isten előtte ne járt volna előbb, és országot sem változtathat Isten igazoló vezetése nélkül, 1Móz 12:1; 46:4; de az, hogy az ilyen eltávozás egyházfegyelmi kérdése volna, és szolgálati hatalom által kellene végbemennie, Isten semelyik Igéje által sincs igazolva.”

3. „[A kongregacionalizmusban] az eltávozni kívánó személyt az egész gyülekezet beleegyezésével (ha az alkalmatosság megengedi) kell elbocsátani és feloldani, különben nem mentesül az adott gyülekezetnek tett egyházi esküje alól. De mi van akkor, ha az alkalmatosság nem engedi meg? Akkor az eskü alól az az egyház beleegyezése nélkül oldatik fel, amely esküvel fogadta őt. Úgy gondolom én: ejusdem potestatis est (miként a jog mondja) ligare et solvere – „hogy annak az egyházi hatalomnak, amely őt megkötötte, kell feloldania is.””

4. Ha az [ember által megalkotott] gyülekezeti szövetség örökkévaló szövetség volna, amint Jer. 50:5-ben [amelyet a kongregacionalisták bizonyító igeként használnak], és az embert örökre ahhoz az egyetlen gyülekezethez kötné tagságában, nem látnám be, miként élhetne a gyülekezet [átbocsátó levelekhez hasonló] engedményekkel és pápista módra adott felmentésekkel Istennek adott esküje ellen, hogy azt könnyű és jelentéktelen okokból [mint például egy elköltözés stb.] megszeghetné; mert ha Isten megbünteti a szövetségszegést, akkor az egyháznak is azt kellene tennie, és semmiféle engedménnyel nem lehet bűnrészes Istennnek tett esküjének megszegésében; túl erős a pápizmus, arminiánizmus és szocinianizmus szaga ebben az eljárásban, az én gyenge ítéletem szerint. Ha viszont az ember nem esküdött meg arra, hogy annak az egyes gyülekezetnek a tagja legyen, akkor a látható egyetemes egyház tagjává esküdött, amit testvéreink aligha tudnak helyesen állítani. Az Írásban pedig egyetlen szövetséget sem neveznek örökkévaló szövetségnek, csak a Kegyelmi Szövetséget, Jer. 31:33; 32:40; Ézs. 54:9–10; és ez a láthatatlan, katholikus hívők egyházával köttetett, miként a Jer. 50:5-ben szereplő szövetség is, és nem egyetlen látható gyülekezettel; és miféle felhatalmazása van az egyháznak arra, hogy egy ilyen örökkévaló szövetség megszegése alól felmentést adhasson?

5. Más gyülekezetek bizonyságtétele, ha számotokra elegendő felhatalmazás arra, hogy hit által befogadjatok az egyházba valakit mint szentet és a Szentlélek templomát, miként ne volna ugyanígy felhatalmazás arra is, hogy elvessétek és kiközösítsétek őt?

6. Az a személy, aki egy másik egyházból jön, ha kipróbált kegyességű, kézfelemeléssel vagy az egyház hallgatásával kerül befogadásra, amint mondjátok:

1. Van-e Isten Igéjében felhatalmazásunk egy ilyen új „egyházba való beiktatásra”?

2. Miért nem egyházi eskü által fogadják őt be? Miként egy másik egyházba áthelyezett lelkésznek – a ti [kongregacionalista] felfogásotok szerint – egy új felszentelésre és egy új választásra van szüksége; nálatok az okfejtés mindkét esetben azonos.

3. Ha nincs szükség új egyházi esküre ahhoz, hogy a látható gyülekezet tagjává váljon, mivel most már feloldatott az előzőből, akkor ezzel azt sugalljátok, hogy az előző egyházi eskü tette őt egy látható egyház tagjává; és így aki egy egyházban látható tag, az minden egyházban látható tag; és így szükségképpen léteznie kell egy látható katholikus egyháznak, ha bármely egyes tagban létezik katholikus látható tagság; és így leromboljátok azt, amit felépítetek.

A Survey of the Survey of that Sum of Church-Discipline penned by Mr. Thomas Hooker… (A Mr. Thomas Hooker által írt egyházfegyelmi összefoglalás vizsgálatának vizsgálata)
(1658)

I. könyv 19. fejezet

102. o.

„[Rutherford] válasza: …semelyik istenfélő, látható hitvalló nem kötheti magát szövetséggel vagy esküvel arra, hogy a gyülekezeti tagság közös keresztyén cselekedeteit kizárólag egy ilyen [helyi egyházi] közösségben fogja gyakorolni, hanem csak alkalomszerűen és isteni gondviselés szerint; mert éppoly törvénytelen az Újszövetség alatt az egyházi istentiszteletet egyetlen közösséghez vagy helyhez kötni, mint amilyen törvénytelen volt régen Bételhez és Gilgálhoz kötni azt, Hós. 4:15; 9:14; 12:11; Ámós 4:4; ami annak bizonyítéka, hogy az istenfélő hitvalló a lelkét magával hordozza, és szüksége van az úrvacsora és más egyházi rendelések által való egyházi táplálásra az egész keresztyén világban, és hogy kötelessége inteni, feddeni, vigasztalni minden egyháztagot, és munkálkodni azon, hogy megnyerje a vétkező testvért, nem csupán annak az egyetlen gyülekezetnek a tagjai közül, amelynek ő maga is tagja, Mt. 18 szerint; és sem az Írás, sem a helyes teológia, sem a természet törvénye (amelyet az evangélium nem semmisít meg) nem jogosít fel arra, hogy az ‘atyádfia’ szót, miként Mr. [Thomas] Hooker teszi és az ő testvérei, Mt. 18:15-ben – ‘Ha pedig vétkezik te ellened a te atyádfia, menj el, és dorgáld meg őtet csak te közötted és ö közötte; hogyha szódat fogadja, megnyerted a te atyádfiát.’ – kizárólag annak a gyülekezetnek a testvérére korlátozzák, amelynek a megsértett testvér is tagja…”

103. o.

„Ez a tanítás [Hookeré, a kongregacionalistáé] megfosztja az istenfélő utazókat, jövevényeket, az úrvacsorára alkalmas, jó illatú hitvalló keresztyéneket… az egyházi tanítástól, feddéstől, imádságtól, egyházi vigasztalástól… és minden Krisztussal való közösségtől, aki a látható egyház Feje… nem botrány vagy bűn miatt, hanem pusztán azért, mert egy törvényes kötelesség teljesítése miatt járják a föld valamennyi látható egyházát, amint ez világos a következő helyeken: Én. 1:7; 2:1–4; Zsolt. 27:4; 73:16–17; 84:4; 42:1–4; Zsid. 2:12; Zsolt. 22:22; 40:9–10…”

104. o.

„4. Ha a gondviselés kényszeríti őt, miként az üldöztetés egy városból elűzi, onnan száműzik, úgyhogy egy másikba kell menekülnie, onnan ismét egy másikba, majd egy harmadikba, és a gondviselés szerint szükségképpen nincs állandó lakóhelye, amiképpen Ábrahám és a szentek esete volt, Zsid. 11:37–38; 1 Kor. 4:11; ugyanígy Krisztus esete is, Mt. 8:20…”

21. fej., 119. o.

„Rossz teológia a vétkes [ártalmassá vált] kiközösített embert az ártatlan, megszűnt gyülekezetből jövő egyházi személlyel együtt kezelni.”

25. fej.

159. o.

„Az apostolok és a feloszlott tagságú egyháztagok nem kötődnek egyetlen gyülekezethez mint állandó tagok, mégis szükségképpen tagjai a látható, egyetemes egyháznak; bizonyosan nem paradoxon, hogy az apostolok ilyen tagok, hiszen joguk volt minden szentségi pecséthez minden gyülekezetben; ezért e szerint az okfejtés szerint tagok is és nem tagok lennének egyszerre: ugyanez mondható el az istenfélő hitvalló jövevényekről [utazókról] is, azokról, akiket Keresztelő János keresztelt meg, Mt. 3; Péter, ApCsel. 10; Pál, ApCsel. 16 által. Mert ha azt mondjuk, hogy a hitvallók csupán egyetlen meghatározott gyülekezet tagjai, akkor a ‘testvér megnyerését’ is csupán egyetlen gyülekezetre korlátozzuk: ‘a többiek mind vesszenek el; nem az én testvéreim.’”

161. o.

„Mindezekből világos, hogy hamis, amit Mr. [Thomas] Hooker mond: ‘hogy minden egyes különálló gyülekezet együtt alkotja mindazokat a tagokat, amelyekből a látható egyház áll.’ Mert az apostolok, az istenfélő jövevények, a megszűnt gyülekezetből jövő személyek nem gyülekezeti tagok, és maguk sem gyülekezetek, mégis tagjai a látható, teljes, egyetemes egyháznak.”

26. fej., 164.o.

[Ha egy helyi gyülekezethez tartozó tagság elvesztése azt jelentené, hogy valaki többé nem tagja a látható egyháznak, akkor egy feloszlott gyülekezet pásztorának pásztori tisztsége is megszűnne, ahogyan azt a kongregacionalisták vallották. Mégis:]

„Amikor a gyülekezet üldöztetés miatt feloszlik, az istenfélő pásztor [a kongregacionalizmus feltevése szerint] e [helyi gyülekezeti] szövetség természetéből fakadóan ki van vetve Mestere szolgálatából [a kongregacionalisták értelmezése szerint], mégpedig azért, mert hűséges Krisztushoz, és ezt maga Krisztus teszi vele.”

2. könyv, 6. fej., 348. o.

„Sok vértanú hűségesen teljesíti gyülekezeti kötelességeit, mégsem teljesíti be Krisztus ezt az ígéretét [hogy Kősziklára építi fel őket, Mt. 16], mert amikor a tagok száműzetés miatt feloszlanak, levettetnek a szikláról [Hooker a helyi kongregacionalista gyülekezetet úgy határozta meg, mint akik a Kősziklára vannak felépítve].

Amit Megváltónk úgy állít szembe a vele való vigasztaló erővel bíró egyesüléssel és a Krisztusra, az ő kősziklájára való felépüléssel, az a Sátán és a pokol kísértései általi legyőzetés, és a kőszikláról való levettetés [a kongregacionalisták meghatározása szerint], miként a képmutató esetében, Mt. 7-ben, aki homokra építette házát…; és így e magyarázat szerint az Úr egy gyülekezetének feloszlatása, amely gyakran az irgalmasságnak cselekedete, valamint gyermekei megtisztelő mártíriumi állapotba helyezése, és Istennejk az egyház szenvedése és szétszóratása általi megdicsőítése, miként ApCsel. 8:12-ben van, mintha Krisztus, a Kőszikla elleni levettetés lenne, és a pokol kapuinak diadalma felettük: ami ellenkezik Krisztus szándékával és céljával az adott szövegben.”

Samuel Hudson

A Vindication of the Essence & Unity of the Church catholic, Visible, & the Priority Thereof in Regard of Particular Churches, in Answer to the Objections made Against it… (A látható, egyetemes egyház lényegének és egységének védelme, valamint annak elsőbbsége a partikuláris gyülekezetekkel szemben, az ellene felhozott kifogások megválaszolásában)
(London, 1650), Question 2, ‘Concerning Private Members’ (2. kérdés: „A magántagokról), 257–58. o.
Hudson angol presbiteriánus volt.

„1. Az egyes megtértek először az egyetemes, létező (entitív) egyházba térnek meg, és másodsorban kapcsolódnak össze partikuláris társulásokba, az ordinanciák tényleges és állandó, alkalmasabb élvezete végett.

…

7. Akik csak a látható, egyetemes egyházban vannak, nem „kívülállók” az apostol értelmében [1Kor. 5:12].

…

10. Az általános Szövetségben [a Kegyelmi Szövetségben] való lét ad jogot az ordinanciákhoz, nem pedig bármilyen partikuláris szövetség; és a Szentírásban sem találunk említést semmiféle partikuláris szövetségről, amelyet akár megköveteltek, akár alkalmaztak volna tagok egy partikuláris gyülekezetbe való felvételekor, vagy annak megalapításakor.

…

12. Egy tagnak egy partikuláris gyülekezetből való eltávozása és egy másikba való átköltözése kényelmi vagy szükségi okok miatt nem bűn; de az egyetemes egyháztól való elszakadás, és annak a tagságának megszűnése bűnös dolog.”

James Durham

The Dying Man’s Testament to the Church of Scotland, or a Treatise concerning Scandal… (A haldokló ember végrendelete a Church of Scotland (Skót Egyház)hoz, avagy értekezés a botrányról)
(Edinburgh, 1659), 4. rész, 7. fej., ‘General Grounds leading to Unity’
(Az egységhez vezető általános alapelvek), 320–24. o.

„2. Mindazon hiányosságok, amelyek nem teszik bűnös dologgá az egyházzal és annak ordinanciáival való egységet, nem adnak jogalapot sem az elszakadásra…

3. Az egyházzal való egység törvényes azok számára,
(i) akiknek elhívása egy meghatározott gyülekezethez vezeti őket, és
(ii) akik elhívásuk kötelességeit akadálytalanul betölthetik, még akkor is, ha mások elmulasztják kötelességeik teljesítését…

4. Az egységet fenn kell tartani akkor is, ha az egyházban általánosan elismert elveket a gyakorlatban nem alkalmazzák…

5. Az egységet fenn kell tartani akkor is, amikor az elszakadásból következő kellemetlenségek károsabbak az egyházra nézve, mint az egységből következő kellemetlenségek, feltéve, hogy semmi sem teszi bűnössé az egyházzal és annak ordinanciáival való egységet…

6. Az egységet fenn kell tartani akkor is, amikor az egyházzal és annak ordinanciáival való egység nem követel
(i) személyes bűnt, vagy
(ii) mások bűnében való részességet.”

Gisbert Voetius

Ecclesiastical Politics (Egyházpolitika), AI által ford.
(Amsterdam: Joannes à Waesberge, 1663–1676), vol. 1, ‘The Nature of the Instituted Church’ (Az alapított egyház természete), 62–63. o. (PDF 67. o.)

„Hogy ez a szövetség nem szűnik meg e gyülekezet beleegyezése nélkül. Itt különbséget kell tenni a közvetlen és a közvetett felbomlás között, vagyis aközött, amely más dolognak a következményeként jár együtt azzal.

Az előbbi akkor áll fenn, amikor valaki saját elhatározásából úgy dönt, hogy máshová költözik; a költözést követi az adott, konkrét gyülekezettel és gyülekezetben való tényleges és kifejezett közösségnek a megszűnése. Itt a szabad ember nem tartozik semmiféle egyház ítélete alá… kivéve, ha valaki a pápistákkal együtt az egyházi egységet és hatalmat minden világi dologra is kiterjeszti, „rend szerint” – ahogyan ők mondják – „a lelki dolgokra”.

…

Továbbá egy másik fajta eltávozás különbözik a lemondástól és az elszakadástól vagy szakadástól, valamint az áthelyezéstől is: miként valaki egyik szobából a másikba költözik ugyanabban a házban, vagy egyik házból a másikba ugyanabban a városban.

Az előbbi közvetlenül az egyház ítélete és hatalma alá tartozik; az utóbbi egyáltalán nem. Mert nem szakad el Krisztustól és az egyházi közösségtől az, aki egyik egyházból a másikba költözik. Az azonban elszakad, aki a költözés által minden külső egyházi közösséget elhagy, vagy akár egy szektákhoz csatlakozik.”

Richard Baxter

The Cure of Church Divisions… (Az egyházi megosztottságok orvoslása)

(London, 1670), 1. rész, 18. útmutatás,

‘Understand well the necessity of your Communion with all the Universal Church, and wherein it consists, and how far to be preferred before your Communion with any particular Church’ (Értsd meg jól az egyetemes Egyházzal való közösséged szükségességét, hogy miben áll ez, és mennyiben élvez elsőbbséget bármely különálló egyházzal való közösségeddel szemben), 115–18. o.

„Ez [az egyetemes Egyházban való tagság] maradandóbb, mert soha nem szakadhatsz el az egyetemes Egyháztól, és nem szűnhetsz meg annak tagja lenni anélkül, hogy Krisztustól is el ne szakadnál; viszont különféle körülmények igazolhatják egy adott gyülekezetből való eltávozásodat.

Ne élj tehát olyan szűk és veszélyes elvek szerint, mintha a te gyülekezeted vagy pártod volna Krisztus egész Egyháza, vagy mintha semmiféle keresztyén kapcsolatod nem volna más lelkipásztorokkal vagy néppel, és mintha semmiféle kötelességgel nem tartoznál feléjük, mint ugyanazon Test tagjai felé.”

Direction 58 (58. útmutatás), 290. o.

„Tizenegyedszer, [babonaság az], hogy aki egy gyülekezet tagja, az ne részesülhessen közösségben semelyik másikkal a pásztor és annak a közösségnek beleegyezése nélkül.

Tizenkettedik, hogy aki egy gyülekezet tagja, az ne helyezhesse át magát egy másik gyülekezethez (amikor körülményei és személyes javára nézve ez szükséges dolog, és sokak közjavát ez nem is sérti) ama egyház pásztorának és népének beleegyezése nélkül.”

Direction 59 (59. útmutatás), 238. o.

„Számos olyan eset van, amelyben a helyi elkülönülés jogszerű lehet:

Először, ha elhívatásunk jogszerűen egy másik helyre vagy országba költöztet minket.

Másodszor, ha lelki javunk arra kötelez, hogy – amikor szabadok vagyunk – egy jobb lelkipásztorhoz és egy alkalmasabb közösséghez költözzünk.

Harmadszor, ha törvényes pásztorainkat elűzik a helyéről, és mi követjük őket, és csak a bitorlóktól fordulunk el.

Negyedszer, ha a pásztorok eretnekekké vagy farkasokká válnak.

Ötödször, ha az egyházak közjava megköveteli az én eltávozásomat.

Hatodszor, ha bűn elkövetését kényszerítik rám, és a gyülekezet elutasít, ha el nem követem azt.

Ezekben és más hasonló esetekben az eltávozás jogszerű dolog.”

A Christian Directory: a Sum of Practical Theology and Cases of Conscience (Keresztyén útmutató: a gyakorlati teológia és lelkiismereti esetek összefoglalása)
(1673), 3. rész, Christian Ecclesiastics (Keresztyén egyháztan), 104. kérdés,
‘Is a pastor obliged to his flock for life?  Or is it lawful so to oblige himself?  And may he remove without their consent?  And so also of a church-member, the same questions are put.’ (Élethosszig kötelezett-e a pásztor a nyájához? Vagy jogszerű-e ily módon köteleznie magát? És eltávozhat-e a beleegyezésük nélkül? Ugyanezeket a kérdéseket tesszük fel egy egyháztag esetében is.)
(Baxter kongregacionalista volt.)

„IV. Ami a nép esetét illeti, nincs szükség más válaszra:

1. Egyetlen tag sem távozhat ok nélkül;

2. Sem hirtelen és szeretetlen módon, az egyház elégedetlenségére, amikor ezt elkerülheti.

De 3. Sok igaz ok alapján eltávozhat (magán- vagy közérdekből), akár az egyház és a pásztorok beleegyezésével, akár anélkül, feltéve hogy annak módja olyan, amilyen egy keresztyénhez illik.”

A kivonulás egy gyülekezetből az amerikai presbiteriánus hagyományban

Tanulmányok

1800-as évek

Hodge, Charles – Discussions in Church Polity… (Egyházkormányzásról szóló tanulmányok), (New York: Scribner’s Sons, 1878), 2. rész, 12. fejezet

1. szakasz, ‘The Session says who are church members’ „A presbitérium határozza meg, kik az egyház tagjai” (1850), 190–191. o.

„…kérve a Közgyűlést, hogy tegyen olyan intézkedéseket azon egyháztagok ügyében, akik bizonyítvány nélkül távoznak, vagy akik hosszabb ideig elmulasztják az evangélium rendtartásain való részvételt, amelyek biztosítják az alkotmányos és egységes eljárást a presbiteriánus egyházak egészében…
Ő [a presbitérium vagy presbiteri bíróság] mint egyházi bíróság azt teheti, amit jónak lát, feltéve hogy nem sért semmiféle cikkelyt a más bíróságokkal fennálló szerződésében, és nem sért semmilyen Isten Igéjében lévő elvet. Ennélfogva nincs szüksége arra, hogy a Közgyűléshez forduljon hatalomért ahhoz, amit egyházi bíróságként való természetéből fakadóan joga van megtenni.
A presbitériumnak joga kell legyen megmondani, kik az általa felügyelt egyház tagjai. Ugyanúgy kérhetne hatalmat arra is, hogy a halottak nevét törölje a névjegyzékből, mint ahogyan hatalmat kérne annak kimondására is, hogy azok, akik elmentek tőlük és elvándoroltak, ki tudja hová, eltávoztak, és többé nem állnak felügyeletük és gondozásuk alatt… Nézetünk szerint a presbitériumok mindazon hatalommal rendelkeznek ebben a kérdésben, amelyre szükségük van, és ez a hatalom eleve bennük rejlik…”

5. szakasz, ‘Dismission of Members to other Churches’ (Tagok elbocsátása más egyházakhoz) (1873), 236–239. o.

„Sok embernél gyakori gyarlóság, hogy saját véleményét törvénnyé kívánja tenni. Bizonyos dolgokat helyesnek és célszerűnek tartanak, és ahelyett, hogy megelégednének azzal, hogy saját ítéletük szerint cselekedjenek, és másokat is hagynának a maguk ítélete szerint eljárni, azt kívánnák, hogy a kérdésben alkotott nézetük minden testvérük számára kötelező legyen… Egy másik úgy véli, hogy egy egyháztag szabályos elbocsátását csak bizonyos esetekben kellene megadni, és azt kívánja, hogy magánvéleménye közjoggá váljék. Egy olyan kiterjedt egyházban, mint a miénk, kevés olyan rossz dolog van, amelyet buzgóbban kellene kerülnünk, mint a túlszabályozást a törvényhozásban. Hagyjatok a lehető legtöbb szabadságot minden érintettnek, ha meg akarjátok őrizni a békét és az egységet.”

Ami az úrvacsorai közösség kérdését illeti, közismert dolog, hogy két egymástól nagyon eltérő felfogás létezik, amelyek az egyház természetéről és rendeltetéséről alkotott különböző elméletekből fakadnak. Az egyik felfogás a keresztyén világ túlnyomó többségéé, és hitvallási irataink világos tanítása. Ez abból indul ki, hogy a keresztyén közösség feltételei megváltoztathatatlanul Isten Igéjében vannak rögzítve, és azokat sem növelni, sem csökkenteni nem lehet semmiféle emberi hatalom által. Ez az egyik nagy alapelv. Egy másik alapelv pedig az, hogy semmi olyasmit nem lehet jogszerűen megkövetelni a keresztyén közösség feltételeként, amit Krisztus nem tett szükségessé a mennybe való befogadáshoz. Más szóval: kötelesek vagyunk keresztyén testvérekként elfogadni és kezelni mindazokat, akiket Krisztus tanítványként elfogad. Nem lehetünk szigorúbbak vagy „szentebbek” nála…

Minden gyülekezetnek ténylegesen el kell fogadnia mindazokat, akiket Krisztus igaz követőinek tekint. Következésképpen az üdvösség legalsó feltételei jelentik a közösség legmagasabban megengedhető feltételeit. Ha ezek az alapelvek helyesek, akkor ebből az következik, hogy bármennyire is megszorító feltételeket állítson fel egy gyülekezet a lelkészi közösség tekintetében, testvéregyháznak kell elismernie minden olyan közösséget, amely az evangélium alapvető tanításait vallja és tanítja, még ha más tekintetben tévedések is jellemzik; és ezért semmiféle következetességgel nem tagadhatja meg sem az ilyen egyházból érkező tagok befogadását, sem az oda való elbocsátásukat. Ez általános elvek szintjén igaz. Előfordulhatnak azonban olyan egyedi esetek, amikor különleges okok miatt helyénvaló dolog megtagadni egy másik presbiteriánus gyülekezetből – a saját testületünkhöz tartozóból – érkező tag befogadását…

A keresztyén közösségről alkotott másik, gyökeresen eltérő felfogás az, amely skót testvéreinkre, különösen pedig a szakadár irányzathoz tartozókra jellemző. Ők az egyházat annyira az igazság tanújaként tekintik, hogy háttérbe szorítják annak tágabb jellegét mint „a hívők gyülekezetét” vagy „a szentek közösségét”. Ennek megfelelően úgy tekintenek magukra, mint akik tanúságot tesznek minden olyan gyülekezettel együtt, amellyel közösséget vállalnak; ezért megkövetelik mindazoktól, akik velük közösségre kívánnak lépni, hogy csatlakozzanak az ő sajátos tanúságtételükhöz, bármi legyen is az. Természetesen ebből következően sem ők maguk nem vállalhatnak közösséget, sem tagjaiknak nem engedhetik meg, hogy saját egyházaikon kívül másokkal közösségre lépjenek.

Még a Free Church of Scotland (Skót Szabad Egyház) egyes vezetői is kezdetben annak a veszélynek voltak kitéve, hogy ebbe a téves elméletbe sodródjanak. Túlbuzgóságukban minden közösséget meg akartak szakítani az Államegyházzal [Church of Scotland (Skót Egyház)], attól tartva – ahogy mondták –, hogy ezzel megrontanák tanúságtételüket. Szerencsére számukra és Krisztus ügyére nézve ez csak múló felhő volt. Ez az egyház megmaradt annál a szentírási tanításnál, amelyet a protestánsok nagy többsége mindenkor szentnek tartott. A keresztyén közösség keresztyének közössége mint keresztyéneké, nem pedig presbiteriánusoké, metodistáké vagy episzkopálisoké. Akikkel közösséget vállalunk, illetve akikhez tagjainkat elbocsátjuk, azokat keresztyénekként ismerjük el, és semmi másként. Semmiféle jóváhagyást nem adunk ezért sajátos nézeteikhez, bármik legyenek is azok…

E kérdésben oly gyakran hallottuk pásztorainktól a legerősebb meggyőződés kifejezését, hogy meg vagyunk győződve: a Közgyűlés bármiféle kísérlete arra, hogy e tekintetben megfossza őket attól a szabadságtól, amelyre Krisztus szabaddá tette őket, a legszomorúbb következményekkel járna. Ezért örömmel vesszük tudomásul e kérdés bölcs rendezését, amely fentebb rögzítésre került.

section 6, ‘The Right of Church Members to Withdraw from the Communion of the Church’ (Az egyháztagok joga az egyházi közösségből való kiválásra) (1873) 239–42. o.

Hodge lényegében azt vallotta, hogy az ilyen kiválás fegyelmi eljárás alá vonható, ha az illető „elhanyagolja kötelességeit” (241. o.).

Történeti áttekintés

Tanulmányok

1800-as évek

Hodge, J. Aspinwall – What is Presbyterian Law as Defined by the Church Courts? (Mi a presbiteriánus jog az egyházi bíróságok meghatározása szerint?) (1882; 1899)
‘May a Session refuse to receive a communicant presenting a certificate from another church? [Yes]’ (Megtagadhatja-e a presbitérium egy másik egyházból igazolással érkező úrvacsorázó befogadását? [Igen]) 144
‘May members be received without a formal meeting of the Session [Possibly, under Presbytery]’ (Fel lehet-e venni tagokat a presbitérium formális ülése nélkül? [Esetleg, presbitérium alatt]) 144
‘Whom may the Session dismiss’ (Kit bocsáthat el a presbitérium) 145
‘May a suspended member be dismissed? [Yes]’ (Elbocsátható-e egy felfüggesztett tag? [Igen]) 146
‘How may a restored member be dismissed?’ (Hogyan bocsátható el egy visszahelyezett tag?) 147
‘May a certificate of dismission be indefinite? [Yes & No]’ (Lehet-e az elbocsátó bizonyítvány határozatlan? [Igen és nem]) 147
‘May members be dismissed to another denomination? [Yes]’ (Elbocsáthatók-e tagok más felekezetbe? [Igen]) 147
‘Is the Session the only body that may grant a certificate of dismission? [No]’ (A presbitérium az egyetlen testület, amely elbocsátó bizonyítványt adhat? [Nem]) 148
‘Can members of a dissolved church obtain letters? [Yes]’ (Egy feloszlott gyülekezet tagjai kaphatnak-e igazoló leveleket? [Igen]) 148
‘When does dismission take effect?’ (Mikor lép hatályba az elbocsátás?) 149
‘May a dismission which is irregular be valid? [Yes]’ (Érvényes lehet-e egy rendellenes elbocsátás? [Igen]) 149

Űrlapok

‘What is the form of a regular certificate?’ (Mi a rendes bizonyítvány formája?) 149
‘What is a form of a certificate of reception?’ (Mi a befogadó bizonyítvány formája?) 150
‘What is the form of a qualified certificate of dismission?’ (Mi a feltételes elbocsátó bizonyítvány formája?) 150
‘What is a letter of credence?’ (Mi az ajánlólevél?) 151
‘May membership be terminated in any other way? [No]’ (Megszüntethető-e a tagság más módon? [Nem]) 151
‘May a member connect himself with another church on profession of faith? [This is disorderly; may be struck from roll]’ (Csatlakozhat-e egy tag hitvallás alapján egy másik egyházhoz? [Ez rendetlen eljárás; törölhető a névsorból]) 151
‘How are absent members to be treated? [May be erased]’ (Hogyan kell kezelni a távollevő tagokat? [Törölhetők]) 152
‘May a member’s name be erased at his request?’ (Törölhető-e egy tag neve a saját kérésére?) 154
‘How are members receieved and dismissed in other churches’  (Hogyan veszik fel és bocsátják el a tagokat más egyházakban) 156–59

2000-es évek

Wallace, Peter – 2. ‘But What if I’m Not Converted’ (De mi van, ha nem vagyok megtért?) in  “The Bond of Union”: The Old School Presbyterian Church and the American Nation, 1837-1861 (Az egység köteléke”: az Óiskolás Presbiteriánus Egyház és az amerikai nemzet, 1837–1861) PhD-disszertáció (Notre Dame, 2004), 2. kötet, 624–32. o.
Ez annak a hasonló, de mégis eltérő kérdésnek a történetét követi nyomon az 1800-as évek amerikai presbiteriánus világában, hogy vajon egy egyháztag, aki felismeri, hogy nem megtért, egyszerűen kiléphet-e az egyházból fegyelmi eljárás nélkül. Thornwell szerint igen; C. Hodge és mások szerint nem.

Book of Church Order (Egyházi Rendtartás Könyve)
Orthodox Presbyterian Church (USA) (Ortodox Presbiteriánus Egyház, USA)
Book of Discipline (2024), ch. 2, ‘Jurisdiction’, B. The Session’s Jurisdiction (Fegyelmi Könyv (2024), 2. fejezet, „Joghatóság”, B. A presbitérium joghatósága)

“3. A tagok nevei csak a presbitérium határozata alapján és az alábbi rendelkezések szerint törölhetők az egyház névjegyzékéből:
a. A tagok eltávolíthatók egy másik gyülekezetbe történő elbocsátó levél útján, amelyet a presbitérium jóváhagyott…
b. A tagok eltávolíthatók akkor, amikor olyan egyházhoz kérnek elbocsátást, amelyet a presbitérium nem tud azonos hitűnek és gyakorlatúnak elismerni. Ha a presbitérium megállapítja, hogy a tagok lelki érdekeit előmozdítja az ilyen egyházhoz való csatlakozás, állapotigazolást ad nekik, és miután értesül arról, hogy csatlakoztak ehhez az egyházhoz, eltávolítja nevüket a névjegyzékből, és az eset körülményeit jegyzőkönyvében rögzíti.
c. A helyi egyház névjegyzékéből a tagok eltávolíttatnak tanító presbiterré való ordinációjuk által [mivel tagságuk ekkor a presbitériumba kerül], a Kormányzati Rendtartás VI. fejezete, 4. szakasza szerint.
d. A tagok törléssel is eltávolíthatók az alábbi rendelkezések szerint:
(1) Amikor egy tag olyan egyházhoz kér elbocsátást, amelyet a presbitérium nem tud azonos hitűnek és gyakorlatúnak elismerni, és amely nem is mozdítja elő lelki érdekeit, és nem lehet őt eltántorítani, a presbitérium állapotigazolást ad neki, hacsak nem indít ellene fegyelmi eljárást; miután értesül arról, hogy csatlakozott ehhez az egyházhoz, a jegyző törli nevét a névjegyzékből, és az eset körülményeit jegyzőkönyvében rögzíti.
(2) Amikor egy adott gyülekezet tagja, függetlenül attól, hogy vádat emeltek-e ellene, közli a presbitériummal, hogy nem kíván az Ortodox Presbiteriánus Egyház közösségében maradni, és a presbitérium erőfeszítései, hogy eltántorítsák ettől az úttól, sikertelenek, a presbitérium törli nevét a névjegyzékből, és az eset körülményeit jegyzőkönyvében rögzíti, hacsak nem indít vagy nem folytat más fegyelmi eljárást ellene.
(3) Amikor egy tag elbocsátó bizonyítvány nélkül csatlakozik egy más felekezetű egyházhoz, a presbitérium törölheti nevét a névjegyzékből, és az eset körülményeit jegyzőkönyvében rögzíti.
(4) Amikor egy tag nem található, a presbitérium két év elteltével törölheti nevét a névjegyzékből, és az eset körülményeit jegyzőkönyvében rögzíti.”

(5) Amikor egy tag megfelelő ok nélkül kitartóan egy más felekezethez tartozó egyház istentiszteleteit látogatja a saját gyülekezete helyett, vagy tartósan és huzamosabb időn át távol marad az egyház rendes istentiszteleteitől, neve a következő eljárás szerint törölhető a névjegyzékből: a presbitérium komolyan és személyesen foglalkozzon vele. Ha ez az erőfeszítés sikertelen, értesíteni kell őt arról, hogy legalább két hónappal később a presbitérium ülésén tagsági státuszát felülvizsgálják. A presbitérium tájékoztassa őt az ülés idejéről, időpontjáról és helyéről, és hívja meg, hogy adja elő, miért ne töröljék nevét a névjegyzékből. Ha nem ad elő kielégítő indokokat, a presbitérium törli nevét a névjegyzékből, az eset körülményeit jegyzőkönyvében rögzíti, és erről értesítést küld neki.
(6) Amikor egy nem úrvacsorázó tag elhanyagolja a presbitérium folyamatos intését, hogy hitvallást tegyen Krisztusban való hitéről, és elutasítja az otthon vagy az egyház iránti alávetettség szövetségi felelősségét, a presbitérium előzetes értesítést követően törölheti nevét a névjegyzékből.
e. A nem úrvacsorázó tagok szüleikkel együtt eltávolíthatók.
f. A tagok halálukkor eltávolíttatnak. A presbitérium törli az elhunyt nevét a névjegyzékből, és a tényt jegyzőkönyvében rögzíti.
g. A tagok kiközösítés által is eltávolíthatók e Fegyelmi Könyv VI. fejezete, B.5., C.1. és C.2. szakaszai szerint.

Ajánlólevél vagy elbocsátó levél használata sok körülmény között hasznos, építő és a jó rendet szolgálja, de nem minden esetben szükséges

Az idézetek sorrendje

Parr
Rathband
Rutherford
Weld
Cawdrey
Wood
Baxter
Új-Angliai kongregacionalisták

1600-as évek

Elnathan Parr

A Plain Exposition upon the Whole Thirteenth, Fourteenth, Fifteenth & Sixteenth Chapters of the Epistle of Saint Paul to the Romans… (Egyszerű magyarázat Szent Pál rómaiakhoz írt levelének teljes tizenharmadik, tizennegyedik, tizenötödik és tizenhatodik fejezetéhez) (London: Eld, 1622), a Róm. 16:1–2 magyarázatánál, 314. o. Parr az ajánlóleveleket a közönséges keresztyéni szeretet kötelességévé teszi.
„Tanítás: Ha az alkalom megkívánja, kötelességünk a jó keresztyéneket másoknak ajánlani. Így tesz itt Pál Fébével, és sok más esetben is leveleiben. Így ajánlották a lisztrai és ikóniumi testvérek Timótheust Pálnak (ApCsel 16:2). Így ajánlották a testvérek Gájust Jánosnak (3Jn 3), és János Démétriust (3Jn 12). És az ősegyházban annyira szokásos volt a keresztyének ajánlólevelekkel való ellátása, hogy azt, aki ezeket nem ismerte el, úgy rótták meg, mintha megtagadta volna a hitet.
És ennek nagy oka van: először is azok számára, akiket felkérnek az ajánlásra, hogy kimutassák szeretetüket; másodszor az ajánlottak számára, hogy segítséget nyerjenek; harmadszor pedig azok számára, akikhez ajánlják őket, hogy jót tehessenek az érdemesekkel, és ne legyenek megtévesztve az érdemtelenek által.”

William Rathband

A Brief Narration of Some Church Courses Held in Opinion & Practice in the Churches Lately Erected in New England: Collected out of Sundry of their Own Printed Papers… (Rövid elbeszélés némely egyházi eljárásról, melyeket véleményben és gyakorlatban követtek az Új-Angliában nemrég alapított egyházakban: különféle, saját nyomtatott irataikból összegyűjtve) (London, 1644). Rathband a Westminsteri Hitvallás egyik teológusa volt.

Előszó

„…Nem szándékozom ebben a beszámolóban mindazt előadni, amit ők [az új-angliai egyházak] a fegyelem vagy az egyházkormányzás terén vallanak vagy gyakorolnak, hanem csak azokat a dolgokat – vagy legalábbis főként azokat –, amelyekben valamilyen különbség van köztük és köztünk, vagy más, legjobb reformált egyházak között. Nem szándékozom továbbá az új-angliai egyházak valamennyi presbiterét (még kevésbé tagjait) ugyanazon vádak alá vonni; minthogy teljesen bizonyos, hogy jóllehet gyakorlatban általában mindannyian ugyanúgy cselekszenek, mégis a gyakorolt dolgokról alkotott véleményükben, s még inkább azok alapjaiban és okaiban némelyek nemcsak különböznek a többiektől, hanem határozottan ellene is szegülnek azoknak. Ezt azért írom, hogy megőrizzem ott egyes kiváló személyek jogosan fennálló jóhírét azoktól a bírálatoktól és kemény vélekedésektől, amelyeket mások közülük – talán – megérdemelnek és magukra vonnak.”

Ch. 3 pp. 6–7

„3. Hogy az egyház – amennyire rajtuk áll – csak valóságos szentekből álljon: azt vallják, hogy az egyház köteles szigorú vizsgálatot tartani, és pontos megpróbálásnak alávetni mindazokat, akiket az egyházi közösségbe fel kívánnak venni; mégpedig oly mértékben és olyan hosszan, amíg őszinteségük felől teljesen megbizonyosodva jóvá nem hagyták. Discourse of Cov. (Értekezés a szövetségről), 10. o.; Answer to 9th Position (Válasz a 9. tételre), 70. o.; Apology (Apológia), 2., 43. o.; R. M. to E. B. (R. M. E. B.-hez), 5. o.; R. M. to T. S. (R. M. T. S.-hez)…

4. E vizsgálat során pedig szokásuk szerint először ajánlóleveleket követelnek meg más gyülekezetektől, illetve távollévő személyektől. Answer to 32 Questions (Válasz a 32 kérdésre), 28–29. o.; Apology (Apológia), 1. o.

p. 10

„7. Amikor saját irányzatuk valamely gyülekezetének bármely tagja egyik gyülekezetből a másikba csak utazóként vagy ideiglenes tartózkodóként megy át, a sákramentumokhoz csak akkor bocsátják, ha magával hozza saját gyülekezetének ajánlólevelét. Answer to 32 Questions (Válasz a 32 kérdésre), … 29. o. De amikor egy ilyen tag saját gyülekezetéből egy másikhoz úgy érkezik, hogy ott állandó tagként kíván felvételt nyerni, akkor (bármiféle ajánlólevél, tanúsítvány vagy bármely más bizonyíték ellenére is) nem veszik fel őt az előbb említett új vizsgálat nélkül, úgy, mintha soha nem vizsgálták volna meg, és soha nem vették volna fel egyházi közösségbe korábban. Answer to 32 Questions (Válasz a 32 kérdésre), 29–30. o.; Answer to 9th Position (Válasz a 9. tételre), 62. o.; Apology (Apológia), 2., 7., 9., 35. o.

10. fej., 37–38. o.

„2. Ezen egyházi közösség erejénél fogva azt mondják, hogy egyik egyház ajánlólevelek által hatalmat adhat egy másik egyháznak bármelyik saját tagja felett az exkommunikációra, és egyik egyház lelkipásztorai hatalmat ruházhatnak át egy másik egyház lelkipásztoraira a sákramentumok kiszolgáltatására bármely tagjuk számára. Cotton, Catechism (Katekizmus), 7. o.; Apology (Apológia), 2., 14., 26., 40. o.; J. W. to T. S. (J. W. T. S.-hez)…

3. De ilyen ajánlólevelek és ilyen hatalom nélkül az egyik gyülekezettől és lelkipásztortól a másikhoz történő formális átruházásakor semmi esetben sem volna törvényes bármely egyházi rendtartást kiszolgáltatni más gyülekezetnek vagy más gyülekezet tagjainak a sajátjukon kívül, sem pedig őket bármiféle ürügy alatt egyházi közösségbe befogadni. Apology (Apológia), 14., 26., 40. o.

Samuel Rutherford

The Due Right of Presbyteries…(A presbitériumok törvényes joga) (London, 1644), II. rész, 4. fejezet, 5. szakasz, 195–196. o. Rutherford (kb. 1600–1661) skót presbiteriánus, a Westminsteri Zsinat teológusa volt.

„Azt felelem, hogy az ajánlólevelek soha nem adhatnak egyházi jogot a szövetség pecsétjeinek egyházi kiváltságaihoz: csupán tudatják, megmutatják és kijelentik azt az egyházi jogot, amellyel az illető már korábban is rendelkezett.

Ezért vagy semmiképpen sem lehet jogosult a szövetség pecsétjeire más gyülekezetben, mint a sajátjában, amelynek beoltott tagja [ahogyan azt a kongregacionalista felfogás tartja], ami minden testvéregyházi közösséget lerombol; vagy pedig képes a pecsétekre egy másik gyülekezetben [és ez az eset], s akkor már az ajánlólevelek átvétele előtt is képes volt rá, és önmagában is rendelkezett egyházi jogokkal. Sőt, azokat, akiket levelek által ajánlunk, mint olyanokat, akik alkalmasak arra, hogy egy másik gyülekezetben részesüljenek a sákramentumokban, eleve úgy tekintünk, mint akik rendelkeznek egyházi jogokkal a pecsétekhez egy másik látható gyülekezetben is, nem csupán a sajátjukban, amelynek tagjai, hacsak a mi bizonyságtételünk nem hamis. Ennélfogva az ajánlóleveleink előtt a bizonyított kegyességű személy minden környező látható egyháznak már tagja volt, önmagában és „ugyanazon oknál fogva”, amiért egyetlen látható gyülekezetnek is tagja.

Sőt, Péter világosan arra utal, hogy mindazokat, akik vették a Szentlelket, meg kell keresztelni, ApCsel 8:47, miként Fülöp is, ApCsel 8:37, és amikor az etióp hitt, meg lehetett keresztelni. Úgyhogy tulajdonképpen a hit ad jogot a pecsétekhez; pontosan szólva pedig a hit látható megvallása nem ad jogot a kegyelem pecsétjeihez, hanem csupán tudatja és kijelenti az egyház számára, hogy az illetőnek joga van a pecsétekhez, mivel hisz, és hogy az egyház jogszerűen kiszolgáltathatja számára a pecséteket; ez a megvallás pedig olyan feltétel, amely egyházi értelemben megkívántatik a pecsétek jogos vevőitől. De maga a hit ad jogot e pecsétekhez; és mivel a hívő hite együtt jár a hívővel, amikor a sajátjától eltérő látható gyülekezetbe megy, ez a hit ad neki jogot a pecsétekhez minden helyen és minden gyülekezetben: mert a hit ad jogot Krisztus sákramentális vételére, nem csupán egyetlen gyülekezetben, hanem az összesben, a látható hitvallás pedig mint feltétel tudatja ezt a hitet és egyházi jogot minden gyülekezetben.”

Thomas Weld

An Answer to W.R.’s [William Rathband’s] Narration of the Opinions & Practices of the Churches lately Erected in New England: Vindicating those Godly & Orthodoxal Churches [in New England]… (Válasz W. R. [William Rathband] beszámolójára az Új-Angliában nemrég alapított egyházak nézeteiről és gyakorlatairól: ezen istenfélő és ortodox egyházak védelmében) (London, 1644), válasz a 3. fejezetre, 19–20. o. Weld (1590?–1662) új-angliai kongregacionalista volt. Rathband mérsékelt angol puritán volt.

„Az utolsó és minden korábbinál rosszabb jelentés mind közül [az új-angliai egyházakról] a 12. cikkben található, ahol ő [William Rathband] azt állítja, hogy ha közülünk némelyek nem keresik és nem kívánják az egyházi közösséget a mi módunk szerint, [mi] azokat annak megvetőinek tartjuk, sőt gonosz és kegyelem nélküli személyeknek.

Erre irtózattal válaszolok: Isten ments! Úgy beszélünk, mint akik tudják, hogy Isten hallja minden szavunkat; reméljük, távol állunk ettől a lelkülettől. Mert jól tudjuk, hogy sok kegyes és drága szent van közöttünk, akik jó ideig tartózkodhatnak, sőt olykor tartózkodnak is attól, hogy egyházi közösséget keressenek és kívánjanak, más okokból, mint annak megvetése, vagy a gonoszság vagy kegyelemnélküliség.

Néha azért, mert még nem telepedtek le egy helyen; néha azért, mert több tapasztalatra vágynak szert tenni a lelkipásztorok és a nép felől ott, ahová csatlakoznának; némelyek a világos ismeret és a teljes meggyőződés hiánya miatt az egyházi gyakorlatok felől, amelyeken járunk; mások pedig számos félelemből saját Isten előtti lelkiállapotuk felől, önmagukat (kísértés által) a kegyelem állapotán kívül levőknek ítélve, és nem mernek a pecsétekhez járulni stb. Ezeket mi mégis drága lelkeknek tartjuk őket, és minden jó érvvel, amelyre csak képesek voltunk, igyekeztünk bátorítani őket, hogy lépjenek be az gyülekezeti közösségbe.”

Daniel Cawdrey

Vindiciæ Clavium: or, A Vindication of the Keys of the Kingdom of Heaven, into the Hands of the Right Owners… (A mennyek országának kulcsai igazolása, avagy a kulcsok jogos birtokosainak védelme) (1645), 4. fejezet, ‘Of the Subject of Church-Liberty’ (Az egyházi szabadság alanyáról), 41. o. Cawdrey (1588–1664) presbiteriánus westminsteri hitvalló volt.

„2. A ti [kongregacionalista] egyházaitok közösségének egy második módja az, ‘ajánlás útján, mint Pál Fébé érdekében stb.’
Ez azonban olyannyira nem része a kulcsok hatalmának, hogy inkább kötelesség, amellyel egy egyház vagy közösség tartozik bármely istenfélő keresztyénnek, nem valamely különös egyháztagság erejénél fogva, hanem a keresztyénség közös érdeke alapján, sőt az emberiesség közös joga szerint is, még egy tisztességes pogánynak is, a Kilencedik Parancsolat értelmében, amely megköveteli tőlünk, hogy igaz tanúbizonyságot tegyünk felebarátunkról, ha erre felkérnek bennünket. Az ilyen levelek csupán kijelentő jellegűek, az illető jó magaviseletéről tesznek tanúságot, abból az alkalomból, ha valamilyen másik helyre költözik.
Vajon ez (gondoljátok) része volt annak a kulcsok szerinti hatalomnak, amelyet Péternek és a többi apostolnak adattak? Továbbá, ha ezekben a levelekben van valamiféle erő arra, hogy valakit közösségbe befogadjanak, nincs-e bennük ugyanilyen erő arra is, hogy egy istentelent kiközösítsenek? És ha ezek az elbocsátó levelek hatalommal bírnak arra, hogy egy gyülekezet tagját egy másik gyülekezet tagjává tegyék minden új szövetségkötés nélkül, nem bírnak-e ugyanilyen hatalommal arra is, hogy egy egyház pásztorát egy másik egyház pásztorává tegyék minden új felszentelés nélkül? Amit pedig – úgy hiszem – ti sem gyakoroltok.”

Independency a Great Schism, Proved against Dr. Owen… (Az independensség egy nagy szakadás, bizonyítva Dr. Owen ellen) (London: 1657), 8. fejezet, 175–176. o.

„[John Owen:] ‘Ahhoz, hogy emberek bármely különös egyház tagjaivá váljanak, saját beleegyezésük szükséges.’
Ha ezt kifejezett beleegyezésről érti (amint feltételezem, különben semmit sem mond), azt fent teljesen megcáfoltuk; a hallgatólagos, elismert beleegyezés pedig elegendő. Egy ember, aki lakóhelyet változtat (amint ő is és mi is elismerjük, hogy ez számára szabad), azáltal, hogy letelepszik egy másik gyülekezetben, aláveti magát ott Krisztus minden rendelésének, és a szeretet minden szolgálatát gyakorolja annak a gyülekezetnek a tagjai iránt, hallgatólagosan, de mégis kellőképpen beleegyezik abba, hogy annak tagja legyen. Másfelől viszont előfordulhat, hogy valaki nem költözik el abból a gyülekezetből, amelyben hosszú ideig a közösség gyakorlásába beleegyezéssel járult, mégis visszavonja beleegyezését arra nézve azért, hogy egy másik egyház tagja lehessen, amint ezt túlságosan is gyakran láthatjuk ebben a laza erkölcsű és kóborlásokkal teli korunkban.”

(Az utolsó mondat értelme az, hogy bár megengedett az elköltözés és egy másik egyházhoz való csatlakozás, miközben az előző egyházzal való közösség elvi szinten fennmarad, nem megengedett az, hogy valaki elköltözzék és egyúttal megtagadja azt az egyházat is, amelynek hosszú ideig tagja volt, ahogyan azt az independensek tették, amikor kiváltak az államegyházból.)

James Wood

A Little Stone, Pretended to be out of the Mountain, Tried & Found to be a Counterfeit… (Egy kis kő, amelyről azt állítják, hogy a hegyről való, megvizsgálva hamisnak találtatott) (Edinburgh, 1654), 2. rész, 3. szakasz, 250. o.

„3. Az az ügy, amelyben Pál Fébét ajánlja a római keresztyéneknek, a közös keresztyéni szeretet kötelessége volt: hogy keresztyénként kedvesen fogadják őt, és amennyire tudják, segítsék őt római ügyeiben; olyan kötelesség ez, amely jure naturali [természetjog szerint] minden keresztyént terhel, mind együttesen, mind egyenként. Így tehát az érte szóló ajánlás joggal irányulhatott mindenkihez, presbiterekhez és a néphez egyaránt.
Az egyházkormányzás cselekményeiben való együttműködéshez való jog azonban nem juris naturalis, hanem juris positivi [pozitív jog szerinti]; ezért azoknak, akik ezekben részt vesznek, biztosnak kell lenniük különös felhatalmazásukról és elhívásukról. Így tehát igen gyenge következtetés az, hogy ha az ilyen célra szóló ajánlólevelek, mint ezek Fébé érdekében, az egész egyháznak címezhetők (vagy ha úgy tetszik, címezendők), akkor az egész egyháznak is együtt kellene működnie az egyházkormányzás és joghatóság gyakorlásában [ahogyan a kongregacionalizmus tanítja]…”

John Owen

The True Nature of a Gospel Church & its Government… (Az evangéliumi egyház és annak kormányatának igazi természete) (London, 1689), 10. fejezet, 225–226. o. Owen kongregacionalista volt.

„1. Ahol személyeket külső okok alapján, saját beleegyezésük nélkül, vagy parókiai egy helyen lakás folytán tekintenek egyháztagoknak, ott saját belátásuk szerint egyik gyülekezetből a másikba költözhetnek lakóhelyük megváltoztatásával. Mivel az ilyen együttlakás az egyetlen formális oka annak, hogy valaki egy adott gyülekezethez tartozik, ezen oknak a megszűnésével a jogviszony is magától megszűnik.
2. Ahol azonban személyek kölcsönös szövetség vagy kifejezett személyes beleegyezés által egyháztagok, az ok nélküli eltávozás tőlük gonosz dolog, amely sok súlyosbító körülményt von maga után.
3. Mivel azonban minden különös egyházi közösségnek a fő célja az épülés, számos igaz és elegendő oka lehet annak, hogy valaki az egyik egyház állandó közösségéből egy másikéba lépjen át. Ezeknek az okoknak ő maga a bírája, mivel rá hárul az a kötelesség, hogy minden más dolog fölött saját épüléséről gondoskodjék. A gyülekezetnek pedig nem szabad megtagadnia az ilyen személyektől a kívánt szabadságot, békességben és rend szerint.
4. Korábban kijelentetett, hogy ha olyan személyek, akik botrányos bűnben vétkesek és feddési eljárás alatt állnak, kivonulnak valamely gyülekezetnek a közösségéből, nem akadálya annak, hogy ellenük további eljárás folyjék.”

Richard Baxter

The Cure of Church Divisions… (Az egyházi megosztottságok orvoslása) (London, 1670), 1. rész, 58. irányelv, 289. o. Baxter kongregacionalista volt.

„Negyedszer, [babonaság az], hogy aki csak az egyetemes Egyház tagja, azt átmenetileg ne lehessen befogadni a partikuláris egyházakkal való közösségbe, hacsak nem hoz bizonyítványt egy partikuláris egyháztól, amelynek korábban tagja volt.”

Church Concord, containing: I. a Dissuasive from Unnecessary Division & Separation, & the Real Concord of the Moderate Independents with the Presbyterians… (Egyházi egyetértés, amely tartalmazza: I. Az intést a szükségtelen megosztottság és elszakadás ellen, valamint a mérsékelt independensek valódi egyetértését a presbiteriánusokkal) (London: Parkhurst, 1691), 2. rész, 2. kérdés, 68. o.

„Továbbá, a lakóhelyünk megváltoztatása, vagy családi viszonyainknak a megváltozása, vagy más hasonló okok esetén törvényes dolog egyik gyülekezetből a másikba átköltözni (anélkül, hogy igazságtalanul elítélnénk azt a gyülekezetet, amelyből eltávozunk): és ha az első gyülekezet nem járul hozzá (miután a megelégedésükre szolgáló kellő eszközöket alkalmaztuk), akkor az ő beleegyezésük nélkül is eltávozhatunk.”

1700-as évek

Új-Anglia kongregacionalista lelkészei: Benjamin Colman, Ebenezer Pemberton, Timothy Woodbridge, Simon Bradstreet

Gospel Order Revived, being an Answer to a book lately set forth by… Increase Mather… entitled, The Order of the Gospel… (Az evangéliumi rend megújítva, válaszul egy nemrégiben megjelent könyvre… Increase Mather… címe: Az evangélium rendje) (NY: William Bradford, 1700), 14. kérdés, 28–29. o. Mather szintén új-angliai kongregacionalista lelkipásztor volt, de nem volt minden egyház szóvivője.

„14. kérdés. Vajon az új-angliai egyházak gyakorlata, amely elbocsátó- vagy ajánlóleveleket ad egyik gyülekezettől a másikhoz, összhangban van-e a Szentírással és más egyházak példájával?
A tiszteletreméltó szerző [Mather] számos igére hivatkozik, hogy az igenlő választ bizonyítsa, de ezek közül egy sem érinti magát a kérdést, és nem bizonyítja az ilyen célú elbocsátást, tudniillik azt, hogy valakit egy gyülekezeti tagságból kivonjanak azért, hogy egy másik gyülekezet tagjává legyen. Az általa említett levelek mind apostoli vagy lelkipásztori jellegűek, nem pedig egyik gyülekezettől a másikhoz intézett levelek; néhány kivételtől eltekintve, amelyekről azt mondják, hogy a testvérek írták, de az apostol, akinek érdekében írtak, nem volt az ő gyülekezetük tagja; és nem is azért írnak az akhájaiaknak, hogy őt mint tagot fogadják be, hanem inkább mint szolgálót, vagy mint kiváló és rendkívüli jóságú keresztyént.
Valóban lehet jó haszna az ajánlóleveleknek, különösen idegenek között, és amikor egy tag egyik egyházból a másikba költözik, kölcsönös megelégedésre lehet törekedni.”

De nem tehetjük, hogy ne tartsuk az efféle leveleket üres formaságnak akkor, amikor ugyanabban a városban, két utcányi távolságra, egy egész város által példás életviteléről ismert személy egy másik igeszolgálatot részesít előnyben. A jó modor arra kötelezi az ilyen személyeket, hogy szándékukról tájékoztassák a lelkipásztorokat, és ugyanaz a keresztyéni illendőség kötelezi az ilyen lelkipásztort is arra, hogy – ha szükséges – értesítse azt a másik pásztort, akinek a szolgálatát igénybe veszik, hogy az illetők jól viselték magukat az ő közösségében, és hogy reméli, mindenütt áldássá lesznek.

Ami pedig a testvéreket illeti, nincs szükség arra, hogy hozzájuk menjünk, és egy második beszédet is tartsunk azért, hogy engedélyt kérjünk a távozásra, vagy hogy számot adjunk minden tolakodó szóbeszéd-terjesztőnek, aki azt képzeli, hogy az ember hozzá van házasítva, és hogy az ő ágya megszentségtelenítve lett, vagy hogy nincs igazságos oka az elválásnak.

Továbbá, vannak emberek, akiket semmi sem elégít ki: sem a lakhatás kényelme, sem az, hogy valaki kedveli a másik szolgálatát, sem az, hogy hasznot húz abból, sem pedig bizonyos szokások és gyakorlatok iránti ellenszenv, amelyektől szívesen megszabadulna. És mit tegyen ilyenkor egy megterhelt személy? Nos, valóban megtette kötelességét, és hallgathatja ott az Igét, valamint közösségben lehet azokkal, akikhez Isten és a saját józan lelkiismerete irányítja. És Krisztus egyetlen lelkipásztorának sem szabad elutasítania az ő igényét az Úr asztalához való járulásra.

Hogy ne mondjunk többet: tiszteletreméltó szerzőnk egy korábbi értekezésében bebizonyította, hogy a megkereszteltek ezáltal a fegyelmezésnek alanyai; mi pedig úgy véljük, hogy mindnyájuknak számadással tartozniuk kell annak a közösségnek, ahol éppen vannak, mivel a személyeket Isten gondviselése bocsátja el onnan, akár van elbocsátó levelük, akár nincs. Különben az ő elveik szerint egy Londonban felszentelt lelkipásztornak, aki korábban egy bostoni egyházzal volt közösségben, és akit egy adott gyülekezet szolgálatra hívott el, és aki el is fogadta annak pásztori gondozására való felkérést, előbb egy csomagot kellene küldenie Új-Angliába egy elbocsátó levélért. Hogy nem gondoljátok-e, hogy ő igazán hasznunkra volna?

Istentiszteletek elmulasztásáról a körülményekből és a gondviselésből fakadó erkölcsi tényezők miatt: Engedély nem szükséges

Lásd még:

‘What Constitutes Necessity?’ „Mi minősül szükségnek?”
‘Self-Care & Upkeep as Legitimate Reason for Missing Public Worship & Church Activities’„Az önmagunkról való gondoskodás és fenntartás mint jogos ok a nyilvános istentisztelet és egyházi alkalmak elmulasztására”
‘Law Arises out of the Circumstances’ „A törvény a körülményekből fakad”
‘Merciful & Necessary Works may take up the Whole Lord’s Day’ „Az irgalmas és szükséges cselekedetek betölthetik az egész Úr napját”
‘On Public Worship under Persecution’„A nyilvános istentiszteletről üldözés idején”

Westminster Confession of Faith 21.6 (Westminsteri Hitvallás 21.6)
„…Isten bárhol imádandó… és nagyobb ünnepélyességgel a nyilvános istentiszteleteken. Az ilyen istentiszteleti alkalmak nem hanyagolandók vagy feledendők el meggondolatlanságból vagy tudatosan, amikor Isten Igéje vagy gondviselése szólítja az embereket ezekre.”[i]
[i] Ézs 56:6–7. Zsid 10:25. Péld 1:20–21, 24. Péld 8:34. ApCsel 13:42. Lk 4:16. ApCsel 2:42.
[Megjegyzés: Isten nyilvános összejöveteleken való imádása feltételhez kötött, nevezetesen ahhoz, amikor „Igéje vagy gondviselése szólítja az embereket”. A tiltott bűn nem önmagában a nyilvános összejövetelektől való távolmaradás, hanem kizárólag azok hanyag, szándékos elhanyagolása vagy elhagyása, amelyek egyike sem áll fenn akkor, amikor valaki erkölcsi és gondviselésszerű tényezők miatt marad távol.]

Idézetek sorrendje
Bownd
Rutherford
Durham
Howe
Willard

1500-as évek

Nicholas Bownd

The True Doctrine of the Sabbath (A szombat igaz tanítása)… megvásárolható (Naphtali & RHB, 2015), 12. fejezet, 225–238. o. Ez teljes terjedelmében olvasható az 1606-os kiadásban a 213. oldaltól kezdve.

„12. Works of Necessity and Mercy on the Sabbath And Whatsoever the Present Time Requires May be Done, Though not to God’s Service (A szükség és könyörületesség cselekedetei a keresztyén szombaton És mindaz, amit a jelen idő szükségképpen megkíván, megtehető, még ha nem is Isten közvetlen szolgálatára irányul.)
…mindazok a dolgok, amelyeket a jelen idő szükségszerűen megkövetel saját előmenetelünk érdekében, felebarátaink javára vagy bármely teremtmény megóvására, és amelyeket nem lehet egy másik napra halasztani veszteség vagy kár nélkül, sem előzetesen más módon elintézni (mivel az alkalom csak most kínálkozott), még ha közvetlenül nem is tartoznak Isten szolgálatának egyetlen részéhez sem… még ha távol is tartanak bennünket attól, vagy el is hívnak minket onnan, amikor éppen abban vagyunk, mégis megengedettek számunkra. Törvényesen megtehetjük őket, még ha soha nem voltak is annyira fáradságosak és munkával teljesek, anélkül hogy vétkeznénk a szombat törvénye ellen, amelyben pedig a test nyugalma oly szigorúan meg van követelve, amint azt már megtanultuk…”

Ahol ebben az esetben Illés példáját hozza fel, aki Jezábel üldözése elől sok egymást követő szombaton át menekült, amint az a Királyok első könyvében bővebben meg van írva.

„Megbeszélé pedig Akháb Jézabelnek mind azokat, mellyeket Illyés cselekedett vala: és kiváltképen hogy megölte volna mind a Prófétákat fegyverrel. Külde azért Jézabel követeket Illyéshez, mondván: Ezt cselekedjék velem az istenek, és annál is nagyobbat, ha holnap illyenkor úgy cselekeszem a te életeddel, mint te azoknak életekkel mind egyig cselelekedtél. Mellyet mikor megértett volna, felkelvén elméne, az ő életéről gondot viselvén: És méne Beersebába, melly Júdában vala: holott hagyá az ő szolgáját. Ő pedig elméne a pusztába egynapi járó földre és elmenvén leüle egy fenyőfa alatt, és kívánja vala magában, hogy meghalna, és monda: Elég immár az én életem: most óh Uram, vedd el az én lelkemet: mert nem vagyok jobb az én atyáimnál! És lefekvék és elaluvék a fenyőfal alatt. És ímé ugyan akkor egy Angyal illeté őtet, és monda néki: Kelj fel, egyél. És mikor ide s tova tekintett volna, ímé fejénél vala egy szén között sült pogácsa, és egy pohár víz: Evék azért és ivék, és ismét lefeküvék. Eljöve pedig az Úrnak Angyala másodszor is, és megilleté őtet, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való útad van. Felkelvén azért evék és ivék; és méne annak az ételnek erejével, negyven nappal és negyven éjjel, mind az Isten hegyéig Hórebig.” (1Kir 19,1–8 [a KJV alapján, nem Bownd szövegéből])

Ahol látjuk, hogy ezen a hosszú, negyven egymást követő nappal és éjjel tartó úton, amelyet Isten parancsára vállalt, mégpedig élete megóvása és megmentése érdekében, menekült, és nagy fáradsággal utazott több egymást követő szombaton át [és nem vett részt nyilvános istentiszteleten]. Ilyen nagy Isten irántunk való bőkezűsége és irgalmassága…

És hogy ne időzzem hosszan a részleteknél, amelyek szinte végtelenek: ha hirtelen vízbetörés vagy áradás támad; ha tűzeset történik emberek házainál vagy javaiban; ha tolvajok törnek be üzletekbe vagy házakba, vagy ehhez hasonló esetek fordulnak elő; akkor kötelességünk úgy megfelelni ezeknek a jelenvaló alkalmaknak, amelyeket semmiféle bölcsességgel nem lehetett volna máskor megelőzni (hiszen most váltak láthatóvá, sőt csak most kínálkoztak és mutatkoztak meg), hogy az emberek javát szolgáljuk a teremtmények megőrzésében; amelyeket, amint kezdetben teremtettek, úgy most is az ember használatára kell megőrizni. Ezek nem pusztulhatnak el anélkül, hogy abból nagy kár és veszteség ne származnék. Úgyannyira, hogy ilyen esetekben az emberek nemcsak távol maradhatnak az egyháztól, hanem még akkor is, ha éppen Isten szolgálatának közepén lennének, biztonsággal eltávozhatnak onnan; sőt olykor akár úgy is, hogy egyetlen ember sem marad az egyházban.
…
És továbbá, hogy ilyen veszélyhelyzetekben mindannyian kimehetünk a gyülekezetből, és egy időre megszakíthatjuk Isten tiszteletének legfőbb részeit is, erre Pál apostol példája szolgál:

„A hétnek pedig első napján a tanítványokat egybegyűjtvén a kenyérnek megszegésére Pál prédikál vala, mivelhogy másodnapon el akar vala, menni, és a tanítást megnyujtá szinte éjfélkorig. Valának pedig sok szövétnekek ott a felházban, a hol egybegyültek vala. És egy ifjú, kinek neve Eutikhus vala, ül vala az ablakban, kit mikor az álom igen megnyomott volna, mivelhogy Pál sok ideig prédikálna, az álom miatt eltántorodván, a harmadik rend házból aláesék, és halva vevék fel. Mikor pedig Pál aláment volna, reá borula, és azt hozzá ölelvén, monda: Ne háborogjatok, mert az ő lelke benne vagyon. Mikor annakokáért felment volna és a kenyeret megszegvén evett volna, sok ideig mind viradtáig szóla velek, és azután úgy indula el.” (ApCsel 20,7–11)

Ahol látjuk, hogy az Úr napján, amikor ez a szerencsétlenség éppen az istentiszteletnek közepette történt, s nem sokkal az úrvacsora előtt, a gyülekezet egy időre feloszlott, és Pál, az igehirdető, valamint a többiek, a hallgatók, mind kimentek, hogy segítsenek ezen az emberen, majd visszatértek, hogy elvégezzék Isten szolgálatának hátralévő részét.

1600-as évek

Samuel Rutherford

The Divine Right of Church Government (Az egyházkormányzat isteni joga) (London, 1646), Appendix, ‘An Introduction to the Doctrine of Scandal’ (Függelék, Bevezetés a botránkozás tanához), 6. kérdés, 81–82. o.

Isten a gondviselésből fakadó szükségszerű cselekedeteket az ő jóváhagyó akaratának felbukkanó jelzéseiként helyezi el, amelyek számunkra az ő kijelentett akaratából származó isteni parancsolat helyébe lépnek, és ezek a gondviselésből fakadó szükségszerű cselekedetek nem kevésbé köteleznek bennünket erkölcsi engedelmességre, mint Isten bármely kifejezetten írott parancsolata.
…
Távol maradhatok az igehallgatástól, amikor azt tapasztalom, hogy a templomba menetel veszélyeztetheti az életemet, mert az igenlő parancsolatoknak való nem engedés nagyobb szükség idején megszokott dolog.
Ezért a keresztyén bölcsesség, amellyel Isten Bölcsessége együtt lakozik (Péld 8,12), sok botránkozással kapcsolatos kérdést eldönt; és a bölcsesség olyan erény, amelyet Isten Igéje parancsol, mert a bölcs ember megfigyeli az időket, és így minden egyéb körülményt is megfigyel.
4. szabály. Ami nemben véve (in specie) szükséges, mint például templomba menni és az Igét hallgatni, Isten házába jönni és ott imádni Őt, az egyedi esetben (in individuo), a gondviselés valamely különleges szorultságában nem erkölcsileg szükségszerű, hanem annak ellenkezője erkölcsileg megengedett lehet. Dávid jogszerűen tartózkodik az Úr házába való meneteltől, amikor tudja, hogy Saul útközben megölheti.

James Durham

The Law Unsealed, or a Practical Exposition of the Ten Commandments (A törvény feloldva, avagy a Tízparancsolat gyakorlati magyarázata) (Glasgow, 1676), 134. o.

„4. Az úrnapjának megszentelésére irányuló istentisztelet elvégzésének módja nemcsak a nyilvános istentiszteletet követeli meg, és nem is csupán a magánosat, hanem [azt is], hogy az egyes családok tagjai együtt, és más családoktól elkülönülten gyakorolják azt. Mert 1. A negyedik parancsolat nem érthető úgy, mintha kizárólag a nyilvános, közös istentiszteletet követelné meg, mivel: 1. Egyes esetekben nem lehetséges a nyilvános istentisztelethez való hozzáférés, és mégis fennáll az Úr napjának megszentelésére vonatkozó parancs, kétségtelenül a családok által elvégzett módon. 2. A nyilvános istentiszteleten való részvétel csak egy része az úrnapja megszentelésének, és mégpedig annak is csak egy része; ezért szükségképpen kell lennie itt valami másnak is, ami ebbe bele van foglalva.”

1700-as évek

John Howe

The Works of John Howe, 5. kötet, amely tartalmazza a következő értekezéseket: On Divine Prescience and the Trinity…(Az istenes jelenlétről és a Háromságról) (†1705; Religious Tract Society, 1863), „Some Consideration of a Preface to an Inquiry Concerning the Occasional Conformity of Dissenters, etc.” (Néhány megfontolás az alkalmi konformitásról szóló vizsgálódás előszavához), 278–279. o.

„A negatív parancsolatok minden időpontban köteleznek bennünket. A pozitívak nem így. Aki mindig köteles ünnepélyes módon imádkozni, az nincs mindig arra kötelezve, hogy folyamatosan ünnepélyes imádságban legyen foglalatos. Isten tisztelete jobb, mint életünk legtöbb cselekedete; mégis, egy város vagy egy ház megmentése a tűztől, sőt egy juhnak vagy ökörnek az árokból való kihúzása, bizonyos esetekben előbbrevaló dolog.

A kötelesség legszentebb külső cselekedete is bűnné válik, amikor kizárja azt, ami abban az időben inkább kötelességünk volna. Milyen végzetes, mennyire teljesen pusztító tévedésnek bizonyulhatott volna korábban a zsidó nemzet számára, ha mindig úgy gondolkoztak volna, hogy szombatnapon tilos megvédeni magukat! (amint ezt egykor mondták is; Plutarkhosz, De Superstitione).”

Samuel Willard

A Complete Body of Divinity… (A teológia teljes rendszere) (†1707; Boston, 1726), 172. prédikáció, 60. kérdés, 584–588. o.

„Az egész szombatnapot nem kell nyilvános istentisztelettel eltölteni, de rendszerint magánosan sem, kivéve amikor Isten gondviselése megakadályozza a nyilvános gyülekezések lehetőségét, ami megszokott módon az üldöztetés idején történik…

2. Vannak olyan esetek is, amelyek rendkívüli módon, vagy különleges alkalmakkor állnak elő, és elkerülhetetlen szükségességet hoznak magukkal az e naphoz tartozó sajátos kötelességek megszakítására; és ha ezekkel nem foglalkoznánk, még nagyobb veszélynek lennénk kitéve. Ezek közé tartoznak:
(1.) Harc vagy menekülés egy betörő ellenség elől: ha nem is szabad e napon támadóként fellépni, mégis kötelességünk az önvédelem, amikor támadás ér bennünket. Az önfenntartás törvénye ezt megköveteli, és maga a helyzet félreteszi az istentiszteleti kötelességeket; és ha ez nem volna kötelességünk, hanem törvénytelen dolog volna, akkor éppen ezáltal válnánk azok prédájává, akik gyűlölnek minket. Ami pedig a menekülést illeti, amikor szombatnapon egy győzedelmes ellenség nyomna le bennünket, aki ellen nem tudnánk védekezni, a Megváltónk ezt törvényesnek feltételezi, noha nyomorúságosnak is, mint a Mt 24:20-ban: „Imádkozzatok pedig, hogy télben ne legyen futástok, se Szombatnapon;”

Történeti

A skót reformációról

Idézetek

Margo Todd

The Culture of Protestantism in Early Modern Scotland
(A protestantizmus kultúrája a kora újkori Skóciában)
(Yale University Press, 2002)

28. o., 14. jegyz.

„…vidéki parókiákon, ahol az embereknek vasárnaponként nagy távolságokat kellett megtenniük a kirkhez, télen gyakran kivételeket tettek a két prédikációra vonatkozó szabály alól, amikor a délutáni igehirdetésről való hazatérés már sötétben történt volna…”

35–36. o.

„…a részvételre irányuló kampány hangsúlya a vasárnapi két prédikációs időpontra esett. Volt néhány kivétel a kötelező vasárnapi jelenlét alól. Jogos indoknak számított az igazolható betegség vagy gyermekágy, a kisgyermekek gondozása, a szükséges utazás – például a halászok esetében idényük alatt, vagy a tengeren túlon tartózkodó kereskedők esetében (jóllehet utóbbiaktól elvárták, hogy kikötőben protestáns istentiszteleten vegyenek részt) –, a kirkhez való szokatlanul nagy távolság, valamint a rendkívül súlyos időjárás.

Nem meglepő módon ez utóbbi jelenik meg leggyakrabban a felföldi parókiák presbiteri jegyzőkönyveiben télen. Mortlach vénei például rendszerint felmentették a téli távolmaradásokat ‘viharos időjárás’ vagy ‘vízvihar’ miatt. A presbitériumok a vidéki területeken is enyhítették a részvételi követelményeket, ahol a falvak több mérföldnyire is lehettek a legközelebbi parókia templomától; Ayrshire-ben például egy különösen elszigetelt vidéki férfinak megengedték, hogy nyáron minden negyedik vasárnapon, télen pedig minden hatodikon jelenjen meg. Orkney-ban Barbara Scletir elkerülte a feddést a távolmaradásért, amikor ‘beteg és súlyosan szenvedő bairn [gyermek]’ gondozásával volt elfoglalva; súlyos köszvény szolgált mentségül egy perthi asszony esetében.”

44. o.

„Továbbá jó okai voltak annak, hogy egy adott vasárnapon a gyülekezet egynegyede távol maradt itt [Inveravonban]… Ott volt az a távolság is, amelyet e vidéki parókusok közül sokaknak meg kellett tenniük a kirkhez. Ez a tényező kifejezetten arra indította a presbitériumot, hogy elvárásait módosítsa, és úgy határozzon – ‘tekintettel arra, hogy a parókia közössége szétszórtan helyezkedik el’ –, bizonyos távolmaradások elfogadhatók, különösen télen.”

Alkalmanként lehet más egyházakat látogatni az úrnapján

(Lásd még: ‘For Occasional Hearing’ – Az alkalmi igehallgatásról; valamint ‘On Occasional, Qualified, Material Conformity without Sin’ – Az alkalmi, minősített, anyagi alkalmazkodásról bűn nélkül.)

Idézetek rendje

• Londoni presbiteriánusok

• Baxter

• Londoni lelkészek

• Tallents

1600-as évek

A londoni presbiteriánus, tartományi zsinat

Jus divinum ministerii evangelici. Or the Divine Right of the Gospel-Ministry… (Az evangéliumi szolgálat isteni joga) (London, 1654), 2. rész, 1. fej., 11–12. o.

„Vajon azt kívánnátok-e, hogy minden ember köteles legyen állandóan ahhoz a lelkipásztorhoz ragaszkodni, aki alatt él?

Mi nem vagyunk oly merevek, hogy megkötnénk az embereket attól, hogy alkalmanként más lelkipásztorokat is hallgassanak, még az úrnapján sem. Mindazonáltal hisszük, hogy az evangéliumi renddel a fentebb említett alapelvek szerint leginkább az egyezik meg, hogy aki ott rendezi be lakhelyét, ahol istenfélő, alkalmas és ortodox lelkipásztor van, az rendszerint az ő szolgálatára járjon, és ahhoz a gyülekezethez csatlakozzon, ahol lakik, ne pedig egy másikhoz.”

Richard Baxter

Catholic Communion Doubly Defended by Dr. Owen’s Vindicator & Richard Baxter…
(A katolikus [egyetemes] közösség kettős védelme Dr. Owen védőirata Richard Baxter által) (London: Parkhurst, 1684), 2. szakasz, 9–14. o.

„31. Jogszerű alkalmi, átmeneti közösséget gyakorolni olyan keresztyének alkalmi összejövetelén, akik nem alkotnak állandó gyülekezetet, és ahol a szolgáló sem egy meghatározott gyülekezet állandó pásztora.

32. Jogszerű alkalmi, átmeneti közösséget gyakorolni idegenek vagy szomszédok gyülekezetével anélkül, hogy számot kellene kérni azok pásztorainak elhívásáról vagy feddhetetlenségükről.”

Church Concord, containing: I. a Dissuasive from Unnecessary Division & Separation, & the Real Concord of the Moderate Independents with the Presbyterians… (Egyházi egyetértés, amely tartalmazza: I. Az intést a szükségtelen megosztottság és elszakadás ellen, valamint a mérsékelt independensek valódi egyetértését a presbiteriánusokkal) (London: Parkhurst, 1691), 2. rész, 2. kérdés, 67-68. o.

„Nem bűnös elszakadás és nem rendetlenség az sem, ha egy egyház tagjai alkalmanként Krisztus más egyházaival élnek közösségben, mivel az egyetemes egyházhoz való viszonyunk szorosabb és sérthetetlenebb, mint bármely egyes, különálló egyházhoz való viszony önmagában.”

Londoni lelkészek

A Collection of Cases & other Discourses lately written to recover Dissenters to the communion of the Church of England by some Divines of the City of London
(Esetek és egyéb értekezések gyűjteménye, amelyeket nemrégiben londoni lelkészek írtak azért, hogy a különvéleményen lévőket visszavezessék az anglikán egyházzal való közösségbe)
(London, 1685), 1. kötet, ‘The Non-Conformists Plea for Lay-Communion with the Church of England’
(A nonkonformisták érvelése a laikus közösség mellett az anglikán egyházzal), 45. o.

„…ő [Arthur Hildersham] ezt adja meg annak az ismertetőjegyeként, aki ezt ártatlanul teszi:

‘Csak helyesen él azzal az előnnyel, hogy olyanokat hallgat, akiknek ajándékai kiválóbbak, mint a saját pásztoráé, és ezáltal megtanulja még inkább megbecsülni a saját pásztorát, és több hasznot meríteni belőle.’ (58. előadás)

Hogy ennek csak ritkán kell történnie, arra egybehangzó tanúságunk van a londoni tartományi zsinattól is, amely erre a kérdésre: ‘Azt akarjátok-e, hogy az ember állandóan ahhoz a lelkipásztorhoz ragaszkodjon, aki alatt él?’ így válaszol:

‘Nem vagyunk oly merevek, hogy megkötnénk az embereket attól, hogy alkalmanként más lelkipásztorokat is hallgassanak, még az úrnapján sem. Mindazonáltal hisszük, hogy ez felel meg leginkább az evangéliumi rendnek, a fentebb említett alapelvek szerint.’ (Jus Divinum Minist. Evangel., 11–12. o.)

Így határozza meg ezt egy még szigorúbb irányzat képviselője is, aki felteszi ezt a kérdést: ‘Hallgathatják-e a különálló gyülekezetek tagjai közömbösen másutt is az igehirdetést?’ és ezt a választ adja:

‘Az Isten irgalmasságot akar és nem áldozatot, amint a lakóhely távolsága ilyen kérdésekben irányadó. De a legbizonyosabban igaz, hogy az egyházak tagjainak leginkább a saját gyülekezetükkel kell együtt lenniük…’ (Methermeneut, 72. o.)”

Francis Tallents

A Short History of Schism: for the Promoting of Christian Moderation & the Communion of Saints (A szakadás rövid története: a keresztyén mértékletesség és a szentek közösségének előmozdítására) (London: Parkhurst, 1705) Tallents (1619–1708) nonkonformista angol presbiteriánus lelkipásztor volt.

103–104. o.

„Istent időnként együtt imádni azokkal, akikkel nem mindig tesszük, gyakran kötelesség, és különleges eszköz arra, hogy a szakadás bűnét megelőzzük, eltávolítsuk vagy nagymértékben enyhítsük, és előmozdítsuk azt, ami oly kívánatos: az egyetemes közösséget.”

108. o.

„És néha a fő oka annak, hogy velük együtt mennek Istent imádni, az, hogy megmutassák: közösséget tartanak velük; hogy bár sok minden nincs rendben, ami ellen nonkonformitásukkal valóságos bizonyságot tesznek, mégis elmennek hozzájuk, hogy megmutassák a világnak: nem szakadnak el tőlük, és hogy annál inkább fenntartsák azt a lelki szeretetet, amelynek Krisztus egyházainak tagjai között lennie kell.”

Nem áll fenn feltétlen kötelezettség hétközi istentiszteleteken való részvételre

Idézetek rendje

• Bucer

• Gillespie

1500-as évek

Martin Bucer

On the Reign of Christ (Krisztus uralmáról) ford. Satre & Pauck, in Melanchthon & Bucer, The Library of Christian Classics (Keresztyén klasszikusok könyvtára), 19. kötet (London: SCM Press LTD, 1969), 1. könyv, 11. fejezet, ‘Setting Aside Certain Times for the Worship of God’ (Bizonyos idők elkülönítése Isten tiszteletére), 250–251. o.

„…azt a két istentiszteletet, amelyet [a Leviticus szerint] naponta akart megtartani régi népe számára, reggel és este, amelyekre csak azok gyűlhettek össze, akiknek volt rá idejük, hogy hallgassák az ő Igéjét és imádkozzanak…”

„Mert azt látjuk, hogy nagyon kevesen vannak a napi vallásos összejöveteleken, ahogyan az első keresztyének szoktak összegyűlni a templomban. Mert némelyeket akadályoz a mindennapi kenyér megszerzésének szükségessége, másokat pedig a vallási közömbösség.”

1600-as évek

George Gillespie

English Popish Ceremonies (Angol pápista szertartások)
(1637), 1. rész, 7. fejezet, 7. szakasz, 24. o.
Gillespie skót presbiteriánus volt, a Westminsteri Zsinat tagja.

„A munkától való tartózkodás imaközösség vagy igehallgatás céljából azokon a hétköznapokon, amelyeket az egyház rendelt el, bizonyos alkalmakkor elmaradhat…

3.…hogy a rendes heti összejövetelekre otthagyják a munkát, erre csak intés történik… mert egy helyen, ahol az ő [a püspök] ellenfele helyesen állítja, hogy a kézművest nem lehet törvényesen megparancsolni vagy kényszeríteni arra, hogy elhagyja a munkáját és nyilvános istentiszteletre menjen, kivéve azon a napon, amelyet az Úr megszentelt…

…a [skót] First Book of Discipline (Első fegyelmi könyv) 9. fejezete (1560), amely ezt mondja: „Nagy városokban célszerűnek tartjuk, hogy minden nap legyen vagy prédikáció, vagy közös imádság stb.” – ahol semmi sincs kényszerítésről vagy parancsoló előírásról; csupán intésről van szó.”

Részt vehet-e valaki más gyülekezet istentiszteletén, mint a családja, ha a lelke éhezik?

Igen

Idézet

1600-as évek

Samuel Rutherford

The Due Right of Presbyteries (A presbitériumok törvényes joga)
(1644), 1. rész, 4. fejezet, 4. szakasz, 5. kérdés, 71. o.

„1. Nem látom, miként ne köteleznének mindezek az érvek [Thomas Hooker részéről], amelyek erkölcsi parancsolatokból származnak, ugyanúgy a fiút, mint az apát, a szolgát, mint az urat; mindannyian Krisztus szabadosai, fiú vagy szolga egyaránt, úgyhogy kötelesek engedelmeskedni mindannak, amit Krisztus parancsol, Mt 18,10, és a Menyasszonnyal együtt Krisztust keresni a lehető legteljesebb mértékben és minden rendelésében; és a fiúnak és a szolgának ismernie kell a saját szívét, úgyhogy szüksége van Krisztus minden rendelésére, és nem köteles tovább megmaradni egy olyan gyülekezetben, ahol a lelke éhezik, pusztán azért, mert az apák és urak elmulasztanak más gyülekezetekbe átköltözni, ahol a lelkük a lehető legteljesebb mértékben tápláltatnék; [ha a felettünk gyakorolt bűnös hatalom feloldana minket Isten parancsolata alól], akkor az apostoloknak az ApCsel 4,29 és 5,29 szerint nem lett volna szabad többé Jézus nevében prédikálniuk, mivel a főemberek megparancsolták nekik, hogy ne prédikáljanak többé az ő nevében.”

„És támada az időben nagy háborúság a Jérusálembeli Gyülekezet ellen, és mindnyájan eloszlának Júdeának és Samariának tartományiba; az Apostoloktól megválva.”

Apostolok cselekedetei 8,1

„Ajánlom pedig néktek Fébét, a mi nénénket, ki a Kenkhréa városbeli Gyülekezetnek szolgálója. Hogy őtet fogadjátok bé az Úrban, mint illik a szentekhez, és mellette legyetek valami dologban nálatok nélkül szűkölködik; mert ő sokaknak szállást adott, nékem is.”

Rómaiakhoz írt levél 16,1–2

„Mert Hágár a Sina hegy, melly Árábiában vagyon: szinte azonképen pedig hasonlatos ahoz a Jérusálemhez, melly most vagyon, és az ő fijaival egybe szolgálat alá vettetett. Ama magasságos Jérusálem pedig szabados, melly mindenikünknek annya.”

Galatákhoz írt levél 4,25–26

Forrás

One May Miss Services & Leave a Church due to Providence without Permission, & a Letter of Transfer is Not Necessary – Reformed Books Online