Értekezés a táncolás veszedelmeiről | John F. Mesick

ELMONDATOTT 1846. MÁRCIUS 8-ÁN
A HARRISBURGI
SALEM NÉMET REFORMÁTUS GYÜLEKEZETBEN
a gyülekezet lelkipásztora,
JOHN F. MESICK tiszteletes által.

Kiadta a presbitérium.
HARRISBURG:
THEO: FENN, NYOMDÁSZ.
1846.

HARRISBURG, 1846. MÁRCIUS 11.

JOHN F. MESICK tiszteletes —

Kedves Uram! A múlt vasárnap este, e hó 8-án, prédikációt tartott kegyelmed gyülekezetünk előtt „A tánc ártalmairól”. Mivel ez olyan szokás, melyet még azok is gyakran űznek, akik önmagukat a társadalom példaképeinek tartják — s akik többnyire az ifjúságból állnak — s azt mondják, hogy ez ártatlan mulatság: nagyra becsülnénk, ha kegyelmed rendelkezésünkre bocsátaná e prédikáció írott példányát, hogy azt megjelentethessük, és eljuttathassuk vasárnapi iskoláinkba, a táncolás híveihez, azon szülőkhöz és barátokhoz, akik jóváhagyták e gyakorlatot, abban a reményben, hogy elolvassák, megértik annak gonosz következményeit, elállnak a további gyakorlásától, s meggyőződnek arról, hogy ennek használata nincs harmóniában a jelen korszakunk komolyságával, bármennyire is elfogadhatónak tűnt valaha a régi időkben.

Tisztelettel:

DANIEL W. GROSS,
SAMUEL B. KEYSER,
ELIAS ZOLLINGER,
VALENTINE EGLE,
JACOB SHELL,
GEORGE L. KUNKEL,
JOHN C. BUCHER,
LUTHER RILEY,
GEO. P. WIESTLING,
GEORGE BEATTY,
GEORGE ZINN,
RUDOLPH F. KELKER.

HARRISBURG, 1846. MÁRCIUS 11.

A Salem Német Református Gyülekezet Presbitériumának:

Szeretett Testvérek!
Noha a múlt vasárnap esti prédikáció a megelőző hét folyamán rendes szolgálati kötelességként készült, mindenféle ilyen irányú kérés gondolata nélkül; mivel azonban kegyelmetek méltóztatott kifejezni azon óhaját, hogy nyomtatásban is megtekinthessék azt, a hasznosságának kiterjesztése végett: a kézirat ezennel a rendelkezésükre áll.

Őszinte tisztelettel és szeretettel maradok,
az Önök szolgája:
JOHN F. MESICK.

A TÁNC VESZEDELMEI.
Róma 12:3 — „Ne szabjátok magatokat e világhoz.”

A szövegben kifejtett gondolat nem egy egyedi igehelynek a hangja, hanem Isten Igéjének más részei is bőségesen megerősítik azt. Számos hasonló parancsolat szól a hívőknek: „Keljetek fel azért, és menjetek fel: mert e föld nem nyugalmatok néktek, az ő tisztátalanságáért elveszt titeket utolsó veszedelemmel.” „Annakokáért menjetek ki ő közzűlök és szakasszátok el magatokat azoktól, ezt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek” „Ne szeressétek e világot, se azokat, mellyek e világban vagynak. Ha valaki szereti e világot, nincsen abban az Atyának szerelme.” „Nem tudjátok-é, hogy e világnak barátsága gyűlölséges Isten előtt?” „Nem szolgálhattok Istennek, és a világi gazdagságnak.” „Válasszatok magatoknak ma, a kit tiszteljetek.” „Ha az Úr az Isten, kövessétek őtet; ha pedig a Baál, kövessétek azt. ”
(Mik 2:10; 2Kor 6:17; 1Jn 2:15; Jak 4:4; Mt 6:24; Józs 24:15; 1Kir 18:21 – KGRE)

Ezek a parancsolatok mennyei Atyánktól nem túl kemény beszédek azon lélek számára, aki megszabadíttatott e jelenvaló gonosz világból a Jézus Krisztusban való hit által; mert az ilyen lélek a Szentlélek munkája által megszerezte a szent engedelmességet minden isteni akaratra való utalás iránt, és felséges gyönyörűségét leli Istenben, mint végtelenül szeretetreméltó lényben, ami minden más öröm- és boldogságforrást ízetlenné és valami híg semmirevaló dologgá tesz.

A testies gondolkodásúak számára – elismerjük – e parancsolatok zsarnoki rendeleteknek tűnnek, mivel úgy látják, hogy ezek megfosztják őket természetes szabadságuktól, elzárva őket olyan élvezetek keresésétől, amelyeket hajszolnak, de nem tudják, hol találják, és amelyek után bolyonganak a „földön, hogy keressék annak vidám gyönyöreit.”

De az isteni kegyelem által megújított lelkek számára Krisztus igája gyönyörűséges és az Ő terhe könnyű. Az igaz keresztyének, a dicsőség örökösei, el vannak választva a világtól, nemcsak hitvallásukban, nemcsak külső jelek által, hanem – ami még fontosabb – jellemük és lelkületük által is. Ők lényegük szerint egy különös nép; szokatlanok nézeteikben és cselekedeteikben, és jó cselekedetekre teremtettek. Az ő társalgásuk mennyekben van. A földön idegenként és jövevényként járnak. Megtisztítják magukat a világtól, mint a Szentlélek templomai. A mennyben keresnek örökséget, amely rothadhatatlan, szeplőtelen és el nem hervadó, mint Isten örökösei és a Jézus Krisztusnak örököstársai. És visszatükrözik Jézus szeretetét és szentségét, mint azok, akik viselik az Üdvözítő képmását.

Ezért széles és megváltoztathatatlan különbség van Isten szolgái és a világ fiai között, oly világos különbség, mint amely elválasztja a világosságot a sötétségtől, a nappalt az éjtől. „Az egyik felülről született, a másik alulról. Az egyiket az isteni kegyelem ébresztette fel; a másik halott vétkeiben és bűneiben. Az egyiket Isten Lelke vezérli; a másik a Sátán uralma alatt áll. Az egyik Isten dicsőségét keresi, és örömmel mond le mindenről Krisztusért; a másik önmagát teszi meg mindennek középpontjává.”

Az ilyen kibékíthetetlen ellentét jellemük alapvető elemeiben lehetetlenné teszi az egyesülésnek a gondolatát. Ugyanolyan ésszerűtlen volna azt várni, hogy az olaj és a víz összekeveredjék és egyazon folyadékká váljék, mint azt, hogy az igaz keresztyének reménységüket és érdekeiket összeolvasszák a világéival. A természetükből fakadó, szenvedélyes ellentét, amely alapelveikből és céljaikból ered, elkerülhetetlenné, sőt feltétlenül szükségessé teszi az elkülönülést – legalábbis a hívők biztonsága, vigasztalása, következetessége és hasznossága érdekében.

Nincs szükség további kifejtésre annak megmutatására, hogy a szövegben szereplő intés mélyen bele van ágyazva a dolgok rendjébe — s ez természetes következménye az isteni akaratnak való engedelmesség és az erkölcsi kormányzás elleni lázadás közti összeegyeztethetetlen különbségnek. Krisztus követői soha nem egyezhetnek meg olyan elvek mentén, amelyek ellentmondanak ennek, hacsak nem készek feláldozni az Ő ügyét. A mennyhez való hűség megköveteli, hogy az igaz keresztyének meg ne rettenjenek a megpróbáltatás idején sem a kereszt gyalázatától, sem szenvedésétől. Ha szentek akarnak lenni, rendelkezniük kell azzal a bátorsággal, hogy merjenek különbözni, és szembe tudjanak nézni a világ gúnyos nevetésével lelkiismeretük érzékenysége vagy a divatos életmód hiábavalóságai és szokásai iránti tapasztalatlanságuk miatt. Meg kell becsülniük a világ megvetését és gúnyolódását, amikor az Krisztus iránti hűségük miatt éri őket; mert alázatos tanításainak irányát nyíltan követik az emberek előtt; és mert szilárdan fenntartják a határvonalat az egyház és a világ között.

Senki sem méltó a keresztyén névre, senki sem ápolhat jó reménységet az üdvösségre, ha Krisztusba vetett hite nem termi meg a világtól való elkülönülés gyümölcsét; ez az állásfoglalás elengedhetetlen ahhoz, hogy a vesztébe rohanó nemzedéktől elkülönüljön, s hogy belépjen a Mennyek Országába.

II. Másodszor pedig bizonyítékokat sorolunk fel annak igazolására, hogy a tánc a világhoz való igazodásnak cselekedete.

1. Még ha be is lehetne bizonyítani, hogy ez egy egészséges szórakozás, a szöveg által felállított elv akkor is kizárná azokat a rekreációs tevékenységei közül mindazoknak, akik szeretik Istent és engedelmeskednek neki — s ezzel kötelezettséget róna rájuk, hogy ettől tartózkodjanak, és olyan más testgyakorlatokat keressenek, amelyek ellen nem lehet érvényes kifogást emelni.

Meggyőződésünk, hogy a tánc mellett — ahogyan azt általában űzik — semmiféle mentség sem hozható fel, amely gyengébb volna, mint azon közkeletű állítás, miszerint a test egészségét szolgálja. Valóban lehetne talán némi haszna e cél elérésében, ha nappal, a szabad levegőn gyakorolnák. De rendszerint — a divat önkényes parancsának engedelmeskedve — a legalkalmatlanabb időpontot és a legkedvezőtlenebb körülményeket választják hozzá.

Számos idő előtti haláleset volt a szörnyű következménye annak a kitettségnek, melyet az ilyen alkalmak idéznek elő; s a rettenetes csapás általában a bájos hölgyek sorait sújtotta. Kövessük nyomon törékeny, merész alakjukat ezeknek a finom, modern módon öltözött hölgyeknek a táncterembe. Otthonukból olyan öltözékben indulnak útnak, melynek szabása és anyaga legfeljebb a nyár derekán volna alkalmas viseletre; rávetnek egy könnyű kendőt, nehogy a gondosan elrendezett öltözet díszítései megbomoljanak, és a havon vagy fagyos járdán csupán vékony talpú cipő védi őket. Ezután órákon át együtt tartózkodnak élénk zene ritmusára pezsdülve, a szépség és divat káprázatos ragyogásában, egy olyan teremben, melyet megszámlálhatatlan fényforrás világít be, s amely vendégekkel olyannyira zsúfolt, hogy az a levegő életadó tulajdonságait tönkreteszi; továbbá olyan fizikai megerőltetésnek vetik alá magukat, melyhez nincsenek hozzászokva, s amely megnyitja a bőrük összes pórusát. A test működése továbbá megbomlik a nehezen emészthető ételek fogyasztása és a megszokott, szükséges pihenőidő megsértése által is. Aztán felhevült és kimerült testtel – olyan állapotban, mely különösen érzékeny a hideg káros hatására – hirtelen elhagyják az összejövetel meleg légkörét, és kilépnek a nedves, hideg éjszakai levegőbe – a táncterem trópusából az utca Szibériájába. Ó jaj! milyen veszedelmes ár ez a divatos tömeg csodálatáért, vagy az egy órányi múló gyönyörért! A tél rideg fuvallatában a sorvadás lecsap mosolygó áldozataira, s hetente gyarapítja borzalmas pusztításának jegyzékét. Nagyvárosainkban, ahol az egészség és az élet esztelen megvetését a világi, Istent-felejtő sokaság általános gyakorlata szentesíti, ez a rettenetes pusztító tucatjával ragadja ki prédáit a divat köreiből, s végzetesebben sújtja őket, mint a dögvész.

És mégis találhatók közösségünkben olyan személyek, akik annyira nélkülözik a bölcsességet és az előrelátást, hogy e veszedelmes mulatság bevezetését pártolják társas köreinkbe. Bízunk benne, hogy ha magasabb indítékokkal nem is lehet őket megszólítani, legalább azoknak az élete és egészsége iránti felelősség, akik e modern bálvány oltárán fognak feláldoztatni, majd készteti őket megállásra, és arra, hogy jól megfontolják lépteik útját.

2. A szöveg által képviselt elv még akkor is kizárná a táncot a keresztyén mulatságok sorából, ha be lehetne bizonyítani, hogy önmagában egy ártatlan dolog.

Ez azonban olyan állítás, amelyet a világias gondolkodású ember hiába próbál bizonyítani a legügyesebb vallásos szofizmákkal.

Azok a személyek, akiknek ítéletében nagy bizalommal vagyunk e tárgyban, maguk mögött hagyták azt a nézetet, melyet korábban másokkal együtt vallottak, hogy a tánc, ha megfelelő keretek között történik, talán ártalmatlan lehet. Szilárd meggyőződésük, mely jelentős személyes tapasztalaton és megfigyelésen alapul, „hogy e mulatság természete, még a legkevésbé kifogásolható formáiban és korlátozott gyakorlásában is olyan, hogy szenvedélyt gyújt, az erényt mérgezi, a tisztaságot veszélyezteti, s durva és halálos vétkekhez vezet.”

A modern tánc, amint azt általában gyakorolják, vidám, de bűnös örömforrás. Semmiféle igazolást nem nyer a Szentírásból. Az egyedüli táncfajták, amelyeket a Szentírás megemlít, vallásos táncok, amelyek Isten imádatának részei: „kivéve a hiábavaló, szégyentelen emberekét, a Jób által leírt istentelen háznépekét, valamint Heródiásét” — amelyek éppúgy nem példák számunkra csak azért, mert az ihletett elbeszélés megemlíti őket, mint ahogyan Iskariótes Júdás árulása sem válik követendővé azáltal, hogy le van írva, miképpen árulta el csókkal Mesterét.

De emlékeznünk kell arra a tényre is, hogy a vallásos táncot kizárólag örömteli alkalmakon gyakorolták; nappal, a szabad ég alatt, és mindig csak az egyik nem részvételével. Isten Igéjében nincs egyetlen történeti utalás sem a nemek közötti társas táncra, sem úgy mint istentiszteleti, sem úgy mint világi, szórakoztató cselekedetre.

És azokat az emberiség leggonoszabbjai közé sorolták, akik a táncot szent célból puszta szórakozás eszközévé alacsonyították.

A jelen időben, ha szemünket a világtérképre vetjük, azt látjuk, hogy a táncot a pogány országok lakói még mindig a vallási istentisztelet fontos részeként gyakorolják: az indiánok saját nyugati erdőségeinkben, Afrika babonás bennszülöttjei, és a nőieskedő, fényűző ázsiaiak egyaránt. De ahogyan Dél-Ázsia bálványimádó szertartásai között alkalmazzák, a tánc már messze eltávolodott attól a lassú, mértékletes mozgásformától, amelyet az ókori görögök és rómaiak gyakoroltak, és átalakult olyanná, amelyről egy misszionárius így nyilatkozott: „olyan stílus ez, melyet még Európa vagy Amerika legalantasabb színházának színpadán sem tűrnének meg.” Táncosnők, a legdrágább öltözékekbe öltöztetve, s tehetségben vetekedve a civilizált világ színházaiban fellépő modern előadók némelyikével, állandóan jelen vannak Kelet-India pogány templomainál, mint azok állandó szolgálói.

Térjünk most el e bálványimádó vidékektől, és kérdezzük meg: a keresztyénség zászlaja alatt élő nemzetek közül melyekben a legnépszerűbb ez a mulatság? Így nyomon követhetjük annak különféle társadalmi összefüggéseit. Az úgynevezett civilizált országok élére kénytelenek vagyunk Franciaországot, Olaszországot és Spanyolországot állítani, ahol a vasárnapon teljesen összeegyeztethetőnek tartják a keresztyénség elvárásaival, hogy az ember reggel az Isten házába menjen, délután pedig bikaviadalra és táncra a nyilvános kertekbe. És hasznos erkölcsi tanulságokat nyújtana, ha részleteiben is kifejtenénk e mulatság romboló hatását e nemzetek erkölcsiségére nézve — ha csak nem volnának a Francia- és Olaszhon divatos köreiben uralkodó erénytelenségről, tisztátalanságról és erkölcstelenségről szóló utazói beszámolók annyira megrázóak, hogy azokat alig lehet ismét elolvasni.

Angliában a tánc legfőbb pártfogói a kártyázó, színházba és lóversenyre járó arisztokraták; olyanok, akik társadalmi helyzetüket pénzüknek és címüknek köszönhetik; akik általában túl restek ahhoz, hogy szellemüket műveljék; s akik ritkán képesek bármiféle elismerést szerezni, hacsak nem pazarlás és kicsapongás révén. E magasabb körökben tiszteletreméltónak csak az számít, aki „könnyed lábbal tud lépni a táncban.” Aki pedig vonakodik részt venni ezekben az előkelő szórakozásokban, azt nyavalygó álszentnek vagy képmutató fanatikusnak bélyegzik. Egy ezen körből való író így fogalmaz: „Kétségbeesett szúnyog-szűrő lehet az, aki táncokat rendez és látogat, de a kártyázást elutasítja. A legszigorúbb farizeus sem találhatna ellene érvet az országban.” Ez szerény állítás, mellyel itt nincs időnk vitázni. De e mondat kapcsán jelenlegi célunkhoz elégséges megjegyezni, hogy a divatos világ véleményei és gyakorlatai arra kényszerítenek bennünket, hogy e szórakozásokat ugyanazon kategóriába soroljuk.

Tekintsünk most arra, miként jutott be ez a divatos mulatság az Egyesült Államokba. A párizsi és londoni vigalmi termekből származik, és az óvilág romlott és pusztító divatjainak utánzata. Ez a fényűzés és kicsapongás ékfeje, melyek végzetes ellenségei köztársasági intézményeink tisztaságának és egyszerűségének.

Nézzük meg ismét e művészet oktatóit, akikre a szerető szülők rábízzák kedves gyermekeiket, hogy azok e tetszetős élvezetet elsajátítsák – s általában azt tapasztaljuk, hogy ők idegen városok alantas maradékai; olyan emberek, akikből hiányzik mind a szilárdság, mind az elvhűség, és akik hivatásuk miatt nem is tartatnak méltónak arra, hogy azoknak a családoknak társas köreibe bevezettessenek, akik őket alkalmazzák. Minden józan ítéletű ember kénytelen elismerni, hogy a fiatalok gyenge és érzékeny elméje ilyen társaságban könnyen megrontatik. Nincs e hazában oly előkelő vagy jól kormányzott család, amelynek gyermekei ne lennének kisebb-nagyobb mértékben kitéve kísértésnek és romlásnak; s ezért nem lehetünk elég féltékenyek és elővigyázatosak a rossz kezdetek elleni védekezésben.

Nézzük meg azt is, hogy milyen a leginkább kedvelt és legdivatosabb modern táncok stílusa és jellege: s már első pillantásra felismerjük, hogy mozdulataik, testtartásaik és mozgássoraik ellenkeznek a természetes szeméremérzettel, és összeegyeztethetetlenek azzal a makulátlan lelki tisztasággal, amelyet elválaszthatatlannak tartunk attól a személytől, akinek szívünket odaadnánk. Az a lélek, amely méltó az erényesek szeretetére, legyen tiszta, mint a szeplőtelen hó. Az őszinte vonzalom csak megbecsülésen alapulhat. Ezért teljes becsületességgel le kell törölnünk az ártatlan szórakozások sorából azt, amely természetéből fakadóan ilyen veszedelmes próbára teszi az erkölcsi alapelveket; olyannyira, hogy az azzal való érintkezés szinte elkerülhetetlenül a lélek kifinomultságának elvesztéséhez, ha nem egyenesen erkölcsi beszennyeződéshez vezet, a buja képzelet kapujának megnyitása által.

Vannak ezen kívül más, súlyosabb ártalmak is, melyek teljesen lerántják az ártatlanság álarcát erről a könnyelmű és bűnös mulatságról. Időt rabol el – drága időt, melyet Isten nemesebb célokra adott. Az elmét szétszórja, s alkalmatlanná teszi az élet komoly és hétköznapi kötelességeihez. Pénzt pazarol, amelyet egyesek alig tudnak nélkülözni, s amelyet sokkal jobb célokra lehetne fordítani – például értelmi fejlődésre vagy jótékonyságra. Támogatja az öltözködésben való fényűzést; felfuvalkodottságot és büszkeséget táplál, és úgy neveli fiainkat és leányainkat, hogy azok olyan féktelen pazarlókká váljanak, akik megvetik a tisztességes munkát és a dicséretre méltó takarékosságot. Általában együtt jár bor és tömény ital fogyasztásával, mely a gyanútlan ifjúságot lerántja a józanság útjáról a szegénység és részegség mélységeibe. Végül pedig elidegeníti a lelket a vallástól, előidézve bolondságot, könnyelműséget, s az emberi szív hasonló romlottságait, s megutáltatja vele Isten tiszteletét és szolgálatát.

Beecher kisasszony, aki hazánk legkiválóbb hölgyalakjai között foglal helyet, s aki hírnevét kizárólag olyan körülményeknek köszönheti, melyek a mi demokratikus berendezkedésünk alatt valódi megbecsülést érdemelnek – értelmének, műveltségének és erényének – a legélesebb elítéléssel nyilatkozik e művészetről. „A tizenöt év alatt – mondja –, melyben fiatal hölgyek neveléséért felelt, soha nem tapasztalt olyat, hogy e művészet elsajátítása, s a mulatságban való részvétel ne gyakorolt volna rossz hatást akár a szokásokra, akár az értelemre, akár az érzésekre, akár az egészségre.” Egy ilyen tiszteletre méltó tanúságtétel bizonyára minden olyan elmét meg kell győzzön a tánc ártalmairól, amelyet igazság és józan értelem vezérel.

3. De a tánc elleni tiltakozás mellett egy ennél is magasabb rendű megfontolás szól, mely valójában meg is határozza a kötelesség útját: nevezetesen, hogy ez egy olyan mulatság, amely által a világ megkülönböztettetik Jézus Krisztus országától.

Ez a világi nevelés szerves része. Célja a kecses tartás, a könnyed mozgás és az előkelő modor elsajátítása. Célkitűzése, hogy az embert előnyösen készítse fel a társaságba való belépésre. És tervezett hatása nem terjed túl a világi előmenetelen.

Soha senki nem merte azt állítani, hogy a divatos tánc az isteni áldás eszköze volna a lélek számára; hogy biztosítaná a Szentlélek hatásait; vagy hogy alkalmassá tenné az elmét az imaközösség szent gyakorlatára. Még senki sem esett abba az abszurd tévedésbe, hogy a tánc a hit és bűnbánat pótléka volna; hogy eszköz Isten tetszésének elnyerésére; vagy hogy a mennyek foglalatosságaihoz illő készség lenne. Senki sem gondolta komolyan, hogy egy vallási ébredés a bálteremben fog elkezdődni; vagy hogy a gondatlan bűnösök megtérnek egy körtánc által.

Ezek sokatmondó tények, amelyek világosan megmutatják, a határvonal melyik oldalára kell helyezni e gyakorlatot az egyház és a világ között. Ezek kizárják a tévedés lehetőségét.

A tánc — ahelyett, hogy a kegyelem eszköze volna — ellenkezőleg, egy olyan eszközrendszer része, amelyet az Istent-felejtő, élvezetvágyó sokaság eszelt ki, hogy Teremtőjüket elűzzék elméjükből és az Ő saját világából. Legfőbb vágyuk az, hogy minden komoly gondolatot száműzzenek bűnösségükről, vétkességükről és veszedelmükről; Teremtőjük iránti kötelességeikről és felelősségükről; a halálról, ítéletről és az örökkévalóságról. Hogy a lelkiismeret szavát elkerüljék, a tánc és a vigasság izgalmaihoz menekülnek; ahol a művészet kimeríti minden tudományát, a zene pedig bőven ontja minden erejét, hogy elvonja és lekösse a figyelmet. A csalóka ragyogás jelenetei között, melyek az ifjú képzelet előtt oly bűvöletesnek tűnnek, mint a költői fantázia alkotásai, úgy rendezik dolgaikat, hogy rövid időre elfeledjék a bűntudat kínját, s kortyoljanak egy lázas és kielégítetlen öröm serlegéből.

A valódi boldogság és szilárd békesség örökös idegen e művi vidámság és cifra pompaság világában, ahol túl gyakran a hízelgés mézesmázos szavai egy üres szívet palástolnak, s a betanult mosoly és a hangos nevetés csak arra való, hogy elrejtsék az irigység, féltékenység és bosszúság fullánkjait. Azok a fényes káprázatok, melyek a fiatalságot megbűvölik, fokozatosan elhalványulnak a tapasztalat világosságában. S nem ritka dolog e világi örömhelyeken, hogy a legnagyobb vidámság természetellenes egységben társul a lélek szomorúságával — melyet az a felfedezés idéz elő, hogy önző szenvedélyek működnek minden jelenlévő elméje mélyén, vagy az a hirtelen és ellenállhatatlan meggyőződés, hogy az egész foglalatosság ostobaság egy halhatatlan lény számára. Különösen akkor, mikor az élvezet rabjai visszatérnek szobáik magányába, gyakran elönti őket a bánat és a lelkiismeret éles feddése.

Ám e szomorúságban nincs semmi vallásos jelleg; mert ez csupán a világ szomorúsága. Ennek semmi több jogosultsága nincs az elismerésre, mint az akaratlagosan és tudatosan gyilkolónak a megbánásának. Nem képes engesztelni az elkövetett bűnt, s nem vezet az elkövetett bűn elhagyására irányuló szándékra. Ezért ha valamiféle lelki haszon mégis származna is e melankolikus érzésekből, az csupán véletlen volna.

Hiábavaló tehát a tánc védelmezőinek minden olyan kísérlete, hogy kikerüljék azt a dilemmát, amelybe belekeveredtek. E mulatság gyakorlása teljes egészében világi ügy. Nyilvánvaló hajlama az, hogy a haldokló bűnösöket elvonja lelkük üdvösségének gondolatától — azáltal, hogy idejüket és figyelmüket földi gyönyörökkel köti le, és megkísérti őket arra, hogy elvessék a félelmet és visszatartsák magukat az imádkozástól. Természetes következménye pedig az, hogy a megbabonázott ifjúságot felbátorítja a komoly keresztyének és az Evangélium hűséges szolgáinak a kigúnyolására, mint fanatikusokat, búskomorokat, vagy túlbuzgó igazakat. Megerősíti őket a könnyelműség és komolytalanság lelkületében; bátorítja őket, hogy gúnyt űzzenek a bűnből, hogy játékszerként kezeljék a legrettenetesebb igazságokat, és vígan meneteljenek az örök halálnak kapuja felé.

Nincs szükség más eszközre e világ istene részéről, mint hogy a gyönyörök rabjait efféle hiábavaló mulatságokban tartsa lekötve, hogy így biztosítsa végromlásukat a pokolban. Minél csábítóbb e csalétek a test kívánságai számára, annál biztosabban válnak zsákmányává a lelkek nagy ellenségének. Már eleve kárhoztatva vannak, mivel nem hisznek; s nem is szükséges más bűnt elkövetniük, mint elhanyagolni a nagy üdvösséget, hogy elvesszenek a Mindenható átkának szárító ítélete alatt. Csak egy lépés választja el őket a haláltól. A következő óra, melyet efféle könnyelmű élvezetekkel töltenek, lehet, hogy az utolsó. Mert nem tudják, hogy az a föld, amelyen vigadoznak, talán éppen alattuk hasad meg, és örökre eltemeti halhatatlan lelküket az örök nyomorúságban.

Ebben a veszedelmes állapotban körbefutni a divatos világ szórakozásainak forgatagát olyan őrültség, mintha valaki nyilakkal, tüzes fáklyákkal vagy a halállal játszana.

Ezért minden egyes egyénhez — isteni felhatalmazással — szólok e különös örömforrással kapcsolatban: vigyázzatok, hogy „ne szabjátok magatokat e világhoz.” Ha e figyelmeztetésnek ellene szegülsz, nem a beszélővel vesztél össze, hanem Istennel. A te Királyod parancsol; és az ítélőszékében ülve számon fogja kérni engedetlenségedet.

Minden hitvalló keresztyénnek, aki részt vett a táncban, kötelességem kimondani — minden megszorítás vagy fenntartás nélkül —, hogy megszegte az Istennel való szövetségét; azt a szövetséget, melyben ígéretet tett arra, hogy indulatait elfordítja e világtól, és annak pompáját és hiúságait örökre megveti. Ezen tette viszont a fogadalom megszegése, amely éppolyan kötelező erejű, mint egy eskü, mivel a Magasságos Isten előtt hangzott el; az pedig a fogadalom, hogy Krisztus példája szerint él, a lelkek üdvösségéért munkálkodik, és Isten dicsőségére törekszik. Ez megrontása annak az önátadó jellegű fogadalomnak, melyet önként, megfontoltan és imádságos lelkülettel tett; minden olyan körülmény közepette, amelyek megszentelik a halandó ember szóban tett kijelentéseit: miszerint mindent elhagy Krisztusért, és megfeszíttetik a bűnnek és a világnak. Igazságos volna, sőt, semmi több annál, mint amit joggal várhatnál el, hogy Isten is úgy bánjék veled, amint te bántál Ővele; hogy mivel te megszegted a Vele kötött szerződést a vállalt kötelezettségeid elhanyagolásával, Ő is visszautasítsa azoknak az ígéreteknek teljesítését, amelyek e feltételekhez voltak kötve, és hagyjon téged elveszni a törvényszegés ösvényein, melyeken kedved telt barangolni.

A táncoló vallásos ember nemcsak önmagát pusztítja el, hanem mérhetetlen kárt tesz a meg nem tért emberek lelkeiben is. Bátorítja mindazokat, akik e világban reménység és Isten nélkül élnek, hogy kitartsanak a vallás elhanyagolásában, és nyugodt lelkiismerettel járják végig a divatos mulatságok teljes körét. Természetes módon azt feltételezik majd, hogy ha a mennyre való készülődéssel összeegyeztethető az, hogy valaki a világi gyönyörök bűvös körébe ilyen mélyre merészkedik, akkor nincs semmi baj azzal sem, ha ők is néhány lépéssel tovább mennek.

Igaz, nem minden megtéretlen ember fog így érvelni, mert a saját lelkiismeretük is tanúskodni fog arról, hogy mások helytelen viselkedése nem lehet a kötelességeknek a mércéje — de sokan lesznek, akik mégis így tesznek: a fiatalok, a tudatlanok és a tapasztalatlanok; azok, akik gyenge erkölcsi alapelvekkel bírnak, akik ingadozó jelleműek és erősen megkísértettek; mindazok, akiket elcsábít majd az a csalóka reménység-fény — az ignis fatuus — melyet a te következetlen és veszedelmes példád sugároz, s amely eltéríti őket a kegyesség és békesség ösvényéről, hogy a bűn, a bűntudat és az örök halál lejtőjén csússzanak alá. S a Krisztus ítélőszéke előtt fogsz megjelenni, elveszett lelkek vére szennyezi majd a ruhádnak szegélyét.

A táncoló vallásos ember megbotránkoztatja testvéreit az Egyházban. Az a tény, hogy e testvérek között gyengébb tagok is akadnak, semmiféle mentséget nem jelent a cselekedetére. Ugyanakkor nagy súlyú érvnek tartjuk azt, hogy a legkiválóbb és legpéldásabb keresztyének, valamint az evangélium legbuzgóbb és legértelmesebb szolgái minden felekezetből, megvetésük pecsétjét nyomták e gyakorlatra. Azt vallják, hogy nem találnak semmiféle igazolást e művészet számára sem a boldog Üdvözítő példájában, sem szent apostolaiéban. Azt állítják, hogy ez alkalmatlanná teszi őket az imádságra és az Istennel való közösségre; hogy nem tudnak a zajos, zsúfolt bálterem szétszóró izgalmából egyenesen az isteni kegyelem trónjához lépni, és ott kötelességüket kényelmesen vagy haszonnal végezni. Azt mondják, hogy nem tudják Isten áldását kérni egy ilyen este elfoglaltságaira; és hogy amikor legközelebb arra tesznek kísérletet, hogy figyelmeztessék a meg nem tért embereket azokra a veszélyekre, melyeknek a világban ki vannak téve, annyira megfeddi őket saját viselkedésük emléke, hogy félnek és szégyenkeznek majd megszólalni a tárgyban.

E nyilvánvaló okok miatt hazánk több vallási felekezetének egyházi testületei is kinyilvánították megfontolt véleményüket e gyakorlat visszásságáról, és formális határozatban jegyezték fel ellene tiltakozásukat. És ugyanezen okokból bármely közösségből, a Megváltó legtevékenyebb, legáldozatkészebb és legönzetlenebb barátai soha nem fogják jelenlétükkel jóváhagyni a báltermezést, s mélyen megszomorodnak azok miatt a névleges egyháztagok miatt, akik ezt ellenben megteszik.

Ily körülmények között mi a kötelességünk? Mit tenne most Pál? Oly nagy volt szorongása mások üdvössége iránt, hogy még a megengedett dolgokról is lemondott, hát még azokról, melyek nem megengedettek! Annyira gyengéden viselte gondját mások lelki jólétéről, hogy kijelentette: „Annakokáért ha az eledel megbotránkoztatja az én atyámfiát, soha húst nem eszem, hogy az én atyámfia meg ne botránkozzék.”
„Jó húst nem enni, bort nem inni; vagy valamit egyebet nem cselekedni, a mellybe a te atyádfia megütközik, vagy megbotránkozik vagy megerőtlenül.” Ez a Biblia szabálya. És azok ellen, akik ezt semmibe veszik, az Egyház Feje rettenetes átkot mondott: „Valaki pedig megbotránkoztat valamellyet a kicsinyek közzűl, kik én bennem hisznek, jobb volna annak, hogy egy malomkövet kötnének a nyakára, és a tengernek mélységébe vettetnék.”

A táncoló vallásos ember következetlen példájával megbénítja az egyház erejét. Hamis tanú a Krisztus és az Ő ügye ellen. Ő nem ajánlja, hanem meggyalázza a keresztyén nevet.

A világ fiai sem becsülik őt nagyobbra amiatt, hogy alkalmazkodik az ő sajátos szokásaikhoz; ellenkezőleg, nem is hiszik, hogy ő különb lenne náluk. Nincs bizalmuk az ilyen egyháztagokban; képmutatóknak vagy csupán vallásos, névleges keresztyéneknek tartják őket; nem hiszik, hogy megtértek volna, s csak mentség gyanánt hivatkoznak rájuk. Lehet, hogy dicsérik szépségüket, csodálják szellemességüket, utánozzák műveltségüket, irigylik gazdagságukat, másolják modorukat, s követik öltözködésük stílusát — de vallásukról soha nem beszélnek tisztelettel. Nem ritkán szatirikus megjegyzések tárgyává teszik következetlenségüket. „Nézd csak azt az egyháztagot! – mondják –, ma ő a divat csillaga és az éjféli tánc vezére – holnap pedig ő foglalja el a főhelyet a szent hajlékban, s látszólag a legáhítatosabb és legszerényebb imádkozó.”

A tapasztalat és Isten Igéje csak egyetlen módot tanít arra, miként lehet megnyerni a vidám, könnyelmű, istentelen és kevély világot a Megváltó szolgálatára; s ez pedig az, hogy a feddhetetlen példa közvetítésével tárjuk eléje az igazságot; egyik oldalról megfeddve hiúságait és bűneit, másik oldalról pedig megmutatva neki egy kiváltképpen jelesebb utat.

Tagadhatatlan, hogy a világ fiai gyakran igen erősen megkísértetnek hogy kételkedjenek a táncoló vallásos ember viselkedése által. Oly kérdéseket kezdenek feltenni: – Van-e egyáltalán valóság a Szentlélek munkájában? Itt van egy ember, aki állítja, hogy újjászületett – de hol van erre a bizonyíték? Miben cselekszik ő többet másoknál? A szájával azt mondja, hogy Isten az ő osztályrésze, hogy a vallás a legfőbb gondja, és hogy a menny az ő hazája. De cselekedetei világosabban beszélnek, mint a szavak: az ő legfőbb öröme e világban van, Krisztust kemény mesternek tartja, és vallásos vigasztalás iránti reményei meghiúsultak.

Nem csoda hát, hogy a meg nem tért emberek, mikor ily botránkozások tornyosulnak útjukban, süket füleket fordítanak az Evangéliumnak. Az Isten igazsága és az Isten névleges népe közti égbekiáltó következetlenség gyakorta oly nagy zűrzavart támaszt a fejükben, hogy egészen a Szentlélek mindenható erejére van szükség ahhoz, hogy a meg nem tért ember meggyőzessék arról, hogy „a kegyesség mindenre hasznos.” Ezekre a testies egyháztagokra hárul tehát annak a véteknek oroszlánrésze, amelyet egy gyülekezetben a Szentlélek megszomorításával és a bűnösök elméjének megfertőzésével okoznak, mikor azokban megfékezhetetlen könnyelműséget támasztanak. Az ő világiasságuknak tudható be nagyrészt, hogy az Isten dicsőséges Evangéliuma nem halad előre a kárhozatra jutó lelkek megmentésében, hogy őket a Sátántól Istenhez fordítsa. És ez az a kérdés, mellyel szembesülniök kell saját lelkiismeretükkel: „Miként tudnak majd e vádakkal szembenézni az Ítélőbíró előtt?”

A táncoló vallásos ember megfosztja az Egyházat szolgálatai áldásaitól. Az ő erkölcsi befolyása azon közösségben, ahol él és ismert, megsemmisül. Mint Sámson, akitől megfosztották haját, erőtlen és gyenge lett. Nemcsak az imádság lelkét veszítette el, hanem nincs ereje a kegyelem trónjánál sem, „az istenteleneknek könyörgése gyűlölséges az Úr előtt. (KJV)” Közeledése az Irgalom Trónjához élettelenné és szívtelenné válik. És nem csoda, hogy végül elhagyja a belső szobáját, az imaközösség alkalmait, és Isten házát.

Az ilyen névlegesen vallásos ellentétben áll korunk uralkodó szellemével, melyet az Isten Országának kiterjesztéséért való törekvés jellemez, a bűnösök megtérése által. Ő maga híjával van a lelki vigasztalásnak, s miközben előítéleteket támaszt az eleven kegyesség ellen, másokat is távol tart az élet forrásától. Gondtalan bűnösöket vezet lefelé a pokolba, miközben azt mondja nekik, hogy a menny felé vezeti őket. Az egyik kezével Krisztus országát rontja le, a másikkal pedig a Sátán országát építi. Csókkal árulja el Mesterét. Elszomorítja a Sion javát óhajtó lelkeket. Magára vonja az igazságos Isten haragját az Ő szent örökségére. Sokkal rosszabb, mint a nyílt ellenség, mert virágokkal szórja tele a kárhozatba vezető utat, és békességet suttog azok fülébe, akik a halál útján járnak. Ő áruló a kereszt katonái között. Ákhán Izráel táborában.

És ugyanez a következetlenség és bűn, mely a táncoló vallásos emberre hárul, nagy mértékben azon egyháztagokra is vonatkozik, akik ugyan maguk nem élnek e vidám gyönyörűséggel, de mégis engedélyt adnak gyermekeiknek arra, hogy ilyen összejöveteleken részt vegyenek. A veszedelem, bármekkora is legyen, bizonyosan ugyanakkora a ház népe számára, mint annak feje számára. És Isten Igéje világosan kimondja az elvet, hogy a szülők kötelessége hatalmukat arra használni, hogy megakadályozzák gyermekeiket bármely olyan szórakozás követésében, amelyben maguk helytelennek tartanák, ha részt vennének.

Azok az apák és anyák tehát, akik beleegyeznek abba, hogy gyermekeik megtanulják és gyakorolják e művészetet, szomorúan elhanyagolják szülői kötelességeiket, és nem kis mértékben részesülnek fiaik és lányaik e bűnében. Ez hidegvérű kegyetlenség mindazoknak a lelkével szemben, akiket a leggyöngédebben kellene szeretniük. És kérdezzük: miként közeledhetnek a Kegyelem Trónjához hittel, imádságban, miközben ajkukon e kérés van: „ne vígy minket a kísértetbe” — ha közben kis nyájuk gyenge báránykáit a szörnyeteg torkába vetik? Bizonyára nem oly érzéketlenek vagy értetlenek, hogy meggondolatlanul rávennék kis gyermekeiket, hogy táncoljanak egy földrengés rázkódása közben, vagy mennydörgő vihar alatt, vagy miközben egy csúszós sziklaszirt peremén állnak. Hogyan vethetnék hát, bármiféle emberséges érzés jogán, gyermekeiket a világi gyönyörűségek örvényébe, ahol minden pillanatban kitéve vannak annak a mérhetetlenül nagyobb veszedelemnek, hogy testük-lelkük az örök kárhozat szikláin zúzassék szét?

Ily megfontolások fényében minden keresztyén szülőnek meg kell hoznia azt a megmásíthatatlan elhatározást, hogy családját úgy neveli fel, hogy azok e divatos mulatságot se ne ismerjék, se ne gyakorolják.

Az ezen igehirdetésben kifejtett elvek helyes alkalmazása e világi gyönyörűséget gyökerestől irtja ki. Azok helyes értelmezése a teljes tartózkodás nyelve: „Ne egyetek ebből, ingyen se illessétek azt” Nem engednek semminemű egyezséget e társasági vétekkel. És azokban az esetekben is, melyek kétséget hagynak, s ahol nehéz meghúzni a határt, mivel a helytelenség nem olyan nyilvánvaló, ők akkor is kimondják a tilalmat. Ezért helytelen, hogy keresztyén családok maguk között, vagy néhány baráttal együtt, táncot gyakoroljanak, mint mulatságot. Kötelességük attól tartózkodni – ha másért nem, már csak azért is –, mert az az istentelen világ egyik megkülönböztető jele; s mert kötelesek az Egyház és a világ közötti határvonalat világossá és láthatóvá tenni. E szent kötelességgel szemben szegényes kifogás azt állítani, hogy „ez csak családi dolog.” A családi körnek csak néhány vendéggel kell bővülnie, s máris a szalon a bálterem képét ölti. A biztonság, a következetesség és a hasznosság azt kívánják, hogy Krisztus minden követője teljesen hagyjon fel vele.

Hogy e mulatság igazi természetét és jellemét meglássuk, az örökkévalóság világosságában kell szemlélnünk. Hasonlítsuk csak össze e vidám és léha társas összejövetelek vidámságát és bolondságát a végtelen Isten trónja köré gyűlt dicsőséges értelmek tiszta, komoly és ünnepélyes istentiszteletével. Mily múló az ő örömük ahhoz képest az örök boldogsághoz képest, mely azon fényes szeráfi kör tagjait övezi! Mily különböző az ő bűnről való vélekedésük attól, melyet a világegyetem Szent Uralkodója alkot! Ők tréfálkoznak és nevetnek, miközben lábuk alá tiporják az Ő igaz törvényeit; de Ő rettenetes haraggal tekint minden vétekre, és „naponként haragszik az istentelenre” (KJV).

Ismét: mily végletes ellentétet mutat e kicsapongó társaság vidámsága és könnyelműsége Isten erkölcsi uralma alatt, a pokolban sírók, jajgatók és fogaikat csikorgatók állapotához képest! — azok közül sokan életükben ugyanazokat a bűnös gyönyörűségeket űzték; és e jelenet főszereplői egyetlen pillanat alatt örökre közéjük juthatnak, egy megbántott és elhanyagolt Isten egyetlen szavára.

Vagy ki ne rettenne meg attól a gondolattól, hogy a Megfeszítés szomorú látványától — Jézus testét meggyalázták, széttépték, véresen borítja a szenvedés, halálhörgése visszhangzik fülünkben! — átforduljon a bálterem könnyelműségéhez és nevetéséhez, ahol olyanok mulatnak, kiknek bűnei őt a megátkozott fára szegezték, s újra megnyitották minden sebét.

De tekintsünk előre csupán néhány évre — vagy talán csak hónapra; s mily különbözők lesznek akkor e gondtalan könnyelműek körülményei! Nem élhetnek örökké. Velünk együtt ők is a sír felé tartanak, s szembe kell nézniük valakivel, akinek jelenléte minden vétkes számára iszonyatos. Mégis, annak sötétségébe alá kell szállniuk, s e Végtelen Lény előtt rövidesen meg kell állniuk.

A bálterem zajából, pompájából és vidámságából el kell vonulniuk a halálkamra csendjébe, sötétségébe és szomorúságába. A kicsapongók gúnyos, hiú, talán éppenséggel káromló társaságát felváltja a rokonok és barátok aggódó, bánatos, könnyező serege. A bálruha cifra díszeit felváltja a szemfedő és a halotti lepel. Az a test, mely a művészet keze alatt oly kecsesen mozgott a tánc minden fordulatán át, most jéghidegen nyugszik a halál ölelésében.

Akkor végeztek majd a földi dolgokkal. Semmiféle zene édes hangja nem kelti visszhangját a halottak sivár üregeiben; sem vidám társak nem űzik el a sír unalmát; sem tánc nem tölti be a lassan múló korszakok ürességét. A féreg ott gyönyörűséggel rágja testüket, és lelkük megkapja, amit a testben elkövetett cselekedetek szerint megérdemel.

Mikor e nap elérkezik, a gyönyörök rabjai halálos rémülettel sápadnak el. Könyörögni fognak az életért. Az egyetlen mindent elnyelő kérdés ez lesz: „Mit kell nékem cselekednem hogy idvezüljek?”

És akkor — ó, mily rettenetes gondolat! — lehet, hogy már késő lesz. Meg nem tért bűnös, menekülj e bűnös gyönyörök helyszíneiről, mint a Kárhozat Kapui elől! Készülj haladéktalanul, hogy Istennel találkozzál! Az élet rövid napjának arany percei legyenek a könyörgés, a bűnbánat és a Krisztusban való hit számára elkülönítve! Akkor pedig — halálodkor — felemelkedhetsz ama fényes és jobb világba, ahol a Szentek örökké uralkodnak, és ahol Isten orcájának világosságától elmenekül a bűn, a sötétség és a bánat, és ahol a lélek kimondhatatlan és dicsőséggel teljes örömmel telik meg.

Forrás

A Discourse on the Evils of Dancing.-1846-John Fryer Mesick (1813-1915).-A German Reformed minister shows that dancing is an act of conformity with this world and, therefore, contrary to the Christian faith. | Covenanter.org