Hogyan viszonyulsz az öngyilkosság bűnéhez? | Samuel Miller

Samuel Miller
(1769. október 31. – 1850. január 7.) presbiteriánus teológus, a Princeton Teológiai Szeminárium tanára.

How do you deal with the sin of suicide?
(Hogyan viszonyulsz az öngyilkosság bűnéhez?)

Samuel Miller először 1805 februárjában prédikálta el ezt a két igehirdetést New York városában, majd röviddel ezután füzetként is kiadta: The Guilt, Folly and Sources of Suicide: Two Discourses (Az öngyilkosságnak bűne, balgasága és okai: Két igehirdetés, New York: T. and J. Swords, 1805).

A lelkipásztor gondozására bízott fiatalokhoz

Attól a pillanattól kezdve, hogy beleegyeztem e beszédek kiadásába, elhatároztam, hogy nektek ajánlom őket. Ezzel nem az a célom, hogy hízelgéssel nyerjem el ragaszkodásotokat, sem az, hogy heves szavakkal bizonygassam pásztori hűségemet; hanem az, hogy még jobban megnyerjem figyelmeteket egy olyan téma iránt, amely véleményem szerint a legkomolyabb megfontolást érdemli meg.

Ha igaz, amit magam is másokkal együtt vallok, hogy ti, fiatalok vagytok leginkább hajlamosak az öngyilkosság bűnébe esni, akkor nyilvánvaló, hogy e beszédek, bár általános érvényűek kívánnak lenni, különösen rátok vonatkoznak. Bizonyos, hogy miközben ezen igehirdetések először a szószékre, majd később a nyomdába kerültek, leginkább az a remény lebegett a szemem előtt, hogy mindezek valamelyest a ti javatokat szolgálhatják — ez volt az a reménység, amit belülről ápoltam.

Csekély az emberi számítások szerint a a siker reménye azok megszólításában, akik már rég belecsontosodtak romlott szokásaikba, vagy akiknek elméje már készen áll arra az utolsó erőszakos cselekedetre, amelybe a kétségbeesett ember szokott menekülni. Ám a fiatalokat figyelmeztetni; a tapasztalatlanokat tanítani; az élet színpadára lépőket inteni kell a tévedésekre, túlzásokra, hamis reményekre és számtalan olyan jellegű megtévesztésre nézve, amelyeknek ki vannak téve; s törekedni kell arra, hogy azokba a személyekbe, akiknek jelleme és szokásai még nem szilárdultak meg, jó irányú indulatokat plántáljunk — ezek nemcsak a lelkipásztori szolgálat legfontosabb, de egyben legreményteljesebb feladatai is.

Ha a következő oldalak akár csak egyetlen esetben is valami jót eredményeznek majd, úgy fogom érezni, hogy bőséges jutalmat nyertem.

Hogy „e világnak fertelmességit eltávoztassátok” (vö. 2Pt 2,20), amelyek körülvesznek és ostromolnak benneteket; hogy szüleitek vigasztalásává, az egyház díszévé és a társadalom javára váljatok; hogy betöltsön benneteket az a mennyei bölcsesség, amely „napokban hosszúsága vagyon ennek jobbján, az ő balján gazdagságok és tisztesség” (vö. Péld 3,16); s hogy végül a Megváltó hatalma és kegyelme által készen álljatok vele együtt élni és uralkodni mindörökké — ezek, kedves fiatal barátaim, a szívből jövő kívánságai és szüntelen imádságai

szerető lelkipásztorotoknak:

Samuel Miller
New York, 1805. március 1.

AZ IGEHIRDETÉS

„Monda pedig néki az ő felesége: Mégis megtartod é te, a te tökéletességedet? átkozd meg az Istent és halj meg!«
Kinek ő monda: Úgy szólasz, mint egy a bolondok közzűl: a jót az Istentől elvettük, s e nyomorúságot nem szenvednénk é el?«” — Jób 2,9–10

Jób a jólétnek napjaiban élt, és „az az ember nagyobb vala a napkeleten lakozó minden embereknél” (Jób 1,3). Hatalmas vagyonának köszönhetően magas rangra jutott, s jelentős, befolyásos tekintélyt élvezett. Önzetlen és bőkezű jótékonyságával minden emberbarát szívébe belopta magát. Bölcsessége és istenfélelme általános csodálatot váltott ki, s honfitársai szinte orákulumként tekintettek rá. Szerető és engedelmes gyermekek vették körül, s úgy tűnt, hogy földi boldogságához semmi sem hiányzik.

„Mert a melly fül engem hall vala, boldognak mond vala, és a melly szem lát vala, bizonyságot tészen vala az én ártatlanságom felől; Mert én a nyomorúság miatt kiáltó szegényt megszabadítom vala, az árvát is, és a kinek semmi segítője nem vala. A veszedelemben megtartatott embernek áldása jő vala reám, és az özvegynek szívét megvígasztalom vala.” (vö. Jób 29,11–13).
„Látván engem a gyermekek, elrejteznek vala, még az igen vén emberek is felkelvén, állnak vala előttem. A Fejedelmek, mikor szólok vala, megtartóztatják vala beszédeket, és kezeket szájokra teszik vala.” (vö. Jób 29,8–10).
„Továbbá úgy lakom vala mint egy Király az ő serege között, mikor az ő bánkodó hadát vígasztalja” (vö. Jób 29,25).

Hogy meddig élvezhette Jób ezt a jólétet, azt a szent történetíró nem közli velünk. Ám idővel úgy tetszett a mindenek fölött rendelkező Istennek, hogy mélyre taszítsa őt a nyomorúságban. Vagyonát különféle csapások által elveszítette. Fiai és leányai, egy vidám ünneplés közepette, egyetlen csapással mind elpusztultak. Azok a tisztességek, amelyeket egy önző és álnok világ a jólét idején reá halmozott, eltűntek. És hogy nyomorúsága teljes legyen, magát az idős férfit is gyötrő, undorító betegség sújtotta. Milyen hirtelen és szomorú fordulat! Még tegnap fejedelmi bőségben élt — ma koldus. Reggel még boldog gyermekei köszöntötték — estére gyermektelen lett. Néhány órával korábban még erőtől duzzadó egészségnek örvendett — most szenved és eltorzítja őt a betegség, amely életét teherré teszi. Egykor tisztelettel övezték, sőt túláradó megbecsülés kísérte — most szinte mindenki elhagyta, és mondta:„Most pedig nevetnek engem a kik idővel kisebbek nálamnál, kiknek attyokat az én juhaimnak komondori közzé sem számláltam volna.” (vö. Jób 30,1).

A nyomorúság idején felbecsülhetetlen áldás, ha valaki mellett van egy világos látású, szeretetteljes és istenfélő barát, aki képes enyhíteni fájdalmát, és elterelni gondolatait a bánatról — különösen, ha ez a barát maga a házastárs, az „a ki igaz barátunk, becsületesb az attyafiúnál” (Péld 18,24). Sok férfit óvott már meg a hűséges feleség gyengéd szeretete és bölcs tanácsa súlyos tévedésektől, sőt a pusztulástól is.

Ám e szenvedő szent felesége egészen más jellem volt. Ahelyett, hogy enyhítette volna férje gyötrelmeit, inkább súlyosbította azokat. Ahelyett, hogy a vigasztalás igaz forrásaihoz irányította volna őt, kétségbeesésre és halálra csábította. Mennyire híján kellett legyen ez az asszony női gyöngédségnek, hitvestársi szeretetnek és illő szeméremnek — nem is szólva az erény tisztaságáról —, ha képes volt bánatában már így is összeroppant férjét ilyen szavakkal megszólítani: „Mégis megtartod é te, a te tökéletességedet? Vajon továbbra is szolgálni kívánod azt az Urat, aki hűségedért cserébe ennyi bajjal sújtott? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2,9)[1]. Mintha azt mondaná: „Dacolj azzal az erővel, amely már úgyis minden rosszat kijelölt rád! Ne élj tovább annak a hatalomnak a kegyelmére utalva, amely nyomorúsággal terhelt meg! Légy saját magad szabadítója! Menekülj az önkéntes halálba ebből a világból, amelyben már semmi jó nem maradt számodra!”

Ez nyilvánvalóan egy egyenes és nyílt felhívás volt az öngyilkosságra.[2] És ha valaha volt olyan ember, aki — emberi mérce szerint — bölcsen vagy ártatlanul dönthetett volna úgy, hogy így vet véget szenvedéseinek, talán Jób volt az. A legmélyebb nyomorúság nézett vele szembe. Korábbi ismerőseinek közönye és gúnyolódása szinte elviselhetetlenné tette számára az emberek közelségét. A világ iránti legerősebb kötődéseit — vagyonát és gyermekeit — egy csapásra elvesztette. Egy gyötrelmes és látszólag gyógyíthatatlan betegség minden reményt elvett tőle az élet élvezetére nézve. És az egyetlen közeli rokon, akit a gyászoló gondviselés meghagyott számára, nem vigasz, hanem inkább újabb fájdalom forrása volt.

Sok modern hitetlen kétségkívül elegendőnek tartaná ezeket a körülményeket az öngyilkosság igazolására, és készséggel csatlakozna ehhez az asszonyhoz gonosz tanácsában: „Átkozd meg az Istent és halj meg!” (Jób 2,9). Ám Jób „vala istenfélő, és a gonosznak gyűlölője” (Jób 1,1). Megvolt benne az emberi nagylelkűség, és a hívő állhatatossága. Ezért határozottan, sőt méltatlankodva válaszolt: „Úgy szólasz, mint egy a bolondok közzűl: a jót az Istentől elvettük, s e nyomorúságot nem szenvednénk é el?” (Jób 2,10).

E szakasz alapján az a szándékom, hogy néhány megjegyzést tegyek az öngyilkosság bűnéről: egy rendkívül súlyos bűnről; egy olyan bűnről, amely ijesztően elterjedt hazánkban, sőt városunkban is[3] — s amely ellen azoknak, akik „az Istennek minden akaratját hirdetni kívánják” (vö. ApCsel 20,27), nyilvános és ünnepélyes tanúságot kell tenniük.

Az öngyilkosságon nem csupán a közvetlen, erőszakos maga-megölést értjük, hanem azt is, amikor valaki saját életét olyan módon pusztítja el, hogy szándékosan kiteszi magát mások általi erőszaknak, vagy valamilyen közvetett úton idézi elő a halálát. Így például a párbajozó is vétkes ebben a bűnben. Az is bűnös, aki egy bűncselekményt kifejezetten azért követ el, hogy a törvény keze végezzen vele. És általában véve is bűnös az, aki önként, szükség nélkül sodorja magát veszélybe.

Valóban vannak olyan alkalmak, amikor az ember kötelessége, hogy életét kockáztassa, sőt adott esetben készséggel fel is áldozza azt. Az ilyen kötelességek közé tartozik például a vértanúság, vagy az igazságos és szükséges háborúban való helytállás. Ám ezekben az esetekben is lehetséges, hogy valaki ostoba vagy bűnös módon keresi a halált. Isten törvénye szerint minden ember köteles minden törvényes eszközzel megőrizni az életét; ezért az, aki bármilyen helyzetben szándékosan véget vet az életének — vagy akár csak engedi, hogy azt elvegyék, miközben anélkül is megmenthetné, hogy megtagadná az igazságot vagy elhagyná a kötelességet — az teljes mértékben viseli az öngyilkosság bűnének terhét.

Talán egyes hallgatóim így szólnak: „Mi közünk nekünk ehhez a témához? Talán azt feltételezi a prédikátor, hogy mi is képesek lennénk arra a szánalmas lelki vagy értelmi elmezavarra, amely az önkezűséggel elkövetett halálhoz vezet? Inkább fordítsa figyelmét és feddéseit más, gyakoribb bűnökre, amelyeknek mi vagy gyermekeink valóban ki lehetünk téve. Ne pazarolja az időnket arra, hogy az öngyilkosság gonoszságát bizonygassa — hiszen az természetes érzéseink szerint is elborzasztó, és minden józan érv is annak végletes balgaságáról tanúskodik.”

Testvéreim, ne áltassátok magatokat! Minden egyes hallgatómnak köze van ehhez a kérdéshez. Ki tudja, milyen helyzetbe kerülhet még az életében, vagy milyen kísértések ostromolják meg később? És ki tudhatja, milyen hamar idézheti elő egy közeli rokon vagy egy szeretett barát viselkedése azt, hogy ez a kérdés személyes fájdalommal és égető sürgősséggel érkezik meg az ő szívéhez is? Valószínű, hogy azok közül, akik e szörnyű bűnbe estek, sokan korábban éppolyan megrökönyödéssel reagáltak volna, mint jelenlegi hallgatóim: „Micsoda eb volna a te szolgád, hogy illyen nagy dolgot cselekednék?” (vö. 2Kir 8,13). Valóban, a bűn által megromlott embernek minden bűn esetében alázatosnak és ébernek kell lennie; mert nincs olyan bűn, amelybe bele ne zuhanhatna, ha Isten visszatartó kegyelme nem óvja őt meg. Hogy tehát felkészültek legyünk a kísértés órájára — és hogy másokat is inteni és meggyőzni tudjunk — kérem, figyeljetek komolyan, miközben először bemutatom nektek e bűntettnek a vétkességét és balgaságát, majd pedig — nyomába eredve ezen gonoszságnak — figyelmeztetlek titeket mindazokra az eszmékre és szokásokra is, amelyek a veszélybe belesodorhatnak titeket.

Az öngyilkosság vétke és balgasága

I. Első célom az, hogy megmutassam: az öngyilkosság egy valóságos bűn. Ez annál is szükségesebb, mivel ennek ellenkezőjét is állították már. Voltak, akik azt vallották, hogy míg senkinek sincs joga elvenni más életét, addig mindenkinek joga van a saját életével rendelkezni. E nézettel szemben az a szándékom, hogy megmutassam: az öngyilkosság bűn Isten ellen, bűn az emberi természet ellen, bűn felebarátaink ellen, bűn minden megvilágosított eszű embernek parancsai ellen, s bűn minden síron túli érdekünk és reménységünk ellen is. Vizsgáljuk meg ezeket a szempontokat egyenként.

1. Saját életünk elpusztítása: BŰN ISTEN ELLEN. Hogy Isten a létünk szerzője; hogy ő küldött bennünket e világra; és hogy időnk, képességeink és egész valónk az ő tulajdona — ezek olyan maguktól értetődő igazságok, amelyeket csak az ateista tagadhat. Azt feltételezni, hogy értelmes és erkölcsi lények — akiket ily képességekkel ruháztak fel, s ilyen célirányos működésre alkottak — pusztán véletlenül jöttek létre, vagy minden cél és szándék nélkül jelentek meg a világban: ez olyannyira ésszerűtlen, hogy még a legnaivabb hiszékenység is alig hiheti azokat el. De ha van Isten, aki minket teremtett; aki jogosan várja el tőlünk szolgálatunkat; akinek gondviselése minden teremtményére és cselekedetére kiterjed — akkor szükségszerű, hogy létezésünk célhoz kötött; hogy feladatunk van, amit el kell végeznünk; s hogy szolgálatunk ideje meghatározott, és azt nekünk kötelességünk kitölteni. Ennek megfelelően egyedül az dönthet arról, mikor végeztük be a munkát, és mikor érjen véget életünk, aki ezt az életet nekünk adta — egyedül ő rendelkezhet az élettel és a talentumokkal, amelyeket hatalma szerint ránk bízott.

Ez az a kép, amelyet a Szentírás mindenütt az emberi életről nyújt. Úgy szól róla, mint meghatározott időről, kijelölt pályáról, elénk tűzött futásról. Ezért kérdezi a kegyes Jób: „Avagy nem elhatároztatott ideje vagyon é az embernek e földön, és mint a béresnek napja, nem olyan é az embernek ideje?” (Jób 7,1) Majd e felismerés szellemében ezt mondja: „Az én rendeltetett időmnek minden napjaiban megújulást reménylenék, míg elkövetkeznék az én elváltozásom.” (Jób 14,14) Ugyanezt a leckét tanítja Pál apostol is, amikor így buzdít: „Nagy állhatatossággal a mi előnkbe adatott czélt kifussuk” (Zsid 12,1); vagy amikor vágyakozással szól arról, hogy „csak elvégezhessem örömmel az én futásomat” (vö. ApCsel 20,24); vagy amikor élete végén szent diadallal kiált fel: „Ama nemes harczot én megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (2Tim 4,7)

Így szólnak az ihletett írók az emberi életről — olyan nyelven, amely világosan tanítja, hogy nem vagyunk felhatalmazva arra, hogy saját életünkkel szabadon rendelkezzünk,[4] sem arra, hogy meghatározzuk, meddig kívánunk a világban maradni; hanem arra vagyunk elhívva, hogy türelemmel és cselekvő hűséggel megmaradjunk, amíg Isten jónak látja itt tartani bennünket, és az ő akaratára várjunk, mikor jön el eltávozásunk ideje. Aki önkényesen veszi kézbe e kérdés eldöntését; aki engedély nélkül hagyja el az általa kijelölt helyet — az a legnyíltabb lázadást követi el Isten ellen, a legközvetlenebb szembefordulást gondviselésével, vakmerő kísérletet tesz arra, hogy kivonja magát az ő uralma alól, s egy méltatlan hűtlenséget követ el törvényes Királyával szemben.

Olyannyira összhangban vannak a Szentírás tanításai az értelem parancsaival, hogy még egy pogány bölcselő is meglepően hasonló nyelven szól erről a kérdésről, mint az ihletett írások. Szókratész — halálra ítélése után — a leghatározottabban tagadta az öngyilkosság megengedhetőségét. Kijelentette, hogy az ember Isten tulajdona; hogy Isten őrizetében van; és hogy senkinek sincs joga önkéntes halállal elhagyni azt a munkaterületet, amelyre Isten őt helyezte. Azok pedig, akik mégis így cselekszenek, Isten ugyanazon haragjának és ítéletének tárgyai, mint az a szolga, aki megszökik urának szolgálatából.[5] — Ilyenek voltak e pogány bölcs utolsó gondolatai, amikor már a halál küszöbén állt, szeretett barátai és tanítványai körében — s amikor joggal feltételezhetjük, hogy szívének legmélyéből szólott.[6]

A bűn némely védelmezői azzal érveltek, hogy mivel Isten jóságos lény, aki teremtményei boldogságában gyönyörködik, ezért aligha ítélheti el azt, aki akkor mond le az életéről, amikor már nem talál benne örömet. Ám ha ezt az érvet elfogadjuk, akkor az következik belőle, hogy minden ember szabadon követheti saját boldogságát bármilyen módon, amely neki tetszik — vagyis más szóval: semmilyen cselekedet nem lehet bűn, ha azt az illető a maga boldogságának reményében követi el. Ez azonban olyan tanítás, amely — ha elfogadjuk — a legszörnyűbb gaztetteket is igazolná; porba döntene minden erkölcsi kötelezettséget; és az ember önkényét tenné meg a legfőbb erkölcsi törvény helyébe, Isten igéje helyett.

Ezért világos: lehetetlen az öngyilkosságot nem ateista alapokon megkísérelni igazolni — vagy legalábbis csak úgy, ha teljesen megtagadjuk Isten uralmát és gondviselését. E megállapítást csak megerősíti az a tény, hogy azok, akik történelmi időkben e bűn védelmére keltek, szinte mind gyaníthatóan ateista nézeteket vallottak, vagy nyíltan hirdettek olyan elveket, amelyek teljesen összeegyeztethetetlenek minden értelmes istenhittel.

Az embert független lénynek tekinteni, aki mentes az isteni tekintély alól, s aki saját életéről és képességeiről szabadon rendelkezhet a Teremtő akarata nélkül — mi más ez, mint gyakorlati ateizmus? Mi más ez, mint egy istentelen képzelet szüleménye, amely — bár néha olyan elmékben is megfogan, akik Isten létét és gondviselését szóban elismerik — valójában csak olyan szívben élhet meg, amely mélyen ellenséges Isten jellemével és uralmával szemben, s amely titkon — ha tehetné — letaszítaná őt trónjáról?

2. Az öngyilkosság BŰN AZ EMBERI TERMÉSZET ELLEN.
Ha létezik bűn, amely valóban természetellenes, akkor ez mindenekelőtt az. Ellentmond annak az önfenntartási ösztönnek, amely minden emberi lénybe belé van oltva, s amely általános és velünk született. Gyalázatot jelent azoknak a képességeknek, méltóságának, amelyekkel a természet Istene felruházott minket; és szöges ellentétben áll azokkal az erényekkel — például a lelki szilárdsággal és az önuralommal —, amelyek az emberi jellemet magasra emelik és felékesítik.

A haláltól való félelem az emberi lélek egyik legerősebb, legmélyebben gyökerező ösztöne. De miért van az, hogy ez az ösztön nemcsak erősebben és általánosabban működik az emberben, mint más élőlényekben, hanem szinte kizárólag az ember sajátja? Nehéz más magyarázatot találni erre, mint azt, hogy a mindenben bölcs Teremtő szándékosan ilyen védelmet helyezett az emberbe az öngyilkosság bűnével szemben: olyan bűnnel, amelyre az állatok nem is kísértetnek meg, és amelyet képtelenek is elkövetni — de amely ellen az embernek, aki bűnös, nyomorúságos és bajokkal terhelt, a legerősebb visszatartó erőkre van szüksége. Aki tehát áttöri ezeket a korlátokat, aki legyőzi azt az iszonyodást az önpusztítástól, amelyet a természet Ura szinte minden idegszálunkba beleszőtt, az erkölcsi értelemben oly mértékben torz teremtmény, mint amilyen a vallási életben az ateista, vagy mint amilyen szörnyűség lenne a természetben a testi torzulások legsötétebb együttese.

De az öngyilkosság nemcsak az emberi természet minden valódi érzésével áll ellentétben; hanem sértést is jelent minden igaz emberi méltóság ellen.
Tudom, hogy az öngyilkosság védelmezői között sokan vannak, akik a leginkább hangoztatják az emberi méltóság fontosságát. Ez az a bálvány, amelyet imádnak, és amelyért való küzdelmüket legfőbb érdemüknek tartják. De vajon összeegyeztethető-e emberi méltóságunkkal, hogy gyávák, meghátrálók és dezertőrök módjára viselkedjünk? Vajon nem maradtak-e erények az olyan tulajdonságok, mint a lelki szilárdság, a türelem és az önuralom? — Ha most egy pillanatra félretesszük az erkölcsi és vallási kötelességet: vajon nem sokkal tisztességesebb-e egy értelmes lény számára, ha szilárdan viseli a csapásokat, nagylelkűséggel néz szembe a sorscsapásokkal, és győzedelmesen küzdi le az akadályokat — ahelyett, hogy összeroppanna alattuk, vagy megfutamodna az ütközet elől?

Az is komoly figyelmet érdemel, milyen erőszakot tesz ez a bűn azon nemes képességeinken, amelyekkel a Teremtő felruházott bennünket. Ha az emberi lélek kevésbé lenne jelentős, ha képességeink kevésbé lennének méltóságteljesek, akkor az élet kioltása is kevésbé volna súlyos esemény — a természetünk elleni erőszak kisebb jelentőséggel bírna. De önként elpusztítani egy olyan életet, amely ilyen magasztos adottságok gyakorlásához kapcsolódik; ok nélkül kioltani egy erkölcsi lényt, aki ennyi cselekvésre és hasznosságra képes; eloltani ennyi gazdag, sokoldalú és termékeny talentumot — ez olyan természetellenes tett, amely annyira lealacsonyító, amennyire bűnös dolog. Nem gyengíti ezt az érvelést az az ellenvetés sem, amelyet egyes öngyilkosság-védelmezők hangoztatnak, miszerint „a földi élet kioltása tulajdonképpen a nemesebb képességek kiszabadítása egyfajta börtönből”, s azok áthelyezése egy tágasabb és hasznosabb működési térbe. De honnan tudják ezt? A lélek halhatatlanságát és a jövő élet boldogságát vagy szenvedését kizárólag a kinyilatkoztatás alapján ismerhetjük meg — s ez a kinyilatkoztatás, miközben feltárja előttünk a másvilág valóságát, ünnepélyesen megtiltja, hogy önkezűleg rohanjunk bele annak rettenetes igazságaiba.

3. Az öngyilkosság BŰN A TÁRSADALOM ELLEN.
A jóságos Teremtő, aki e világra helyezett bennünket, számos erős és jelentős kötelékkel fűzött össze embertársainkkal. E kötelékek száma és jellege körülményeinktől függően változhat ugyan, de minden élethelyzetben jelen vannak. A természet tanítása, ugyanúgy mint a kinyilatkoztatásé az, hogy: „Közzűllünk senki nem él ő magának, és senki nem hal ő magának” (vö. Róm 14,7). Ez a bűn különösen is súlyos azok esetében, akik — hivatásuknál, tehetségüknél vagy vagyonuknál fogva — a társadalomban láthatóbb, meghatározóbb szerepet töltenek be: a polgári vezető, az evangélium szolgája, és mindenki, aki közéleti befolyással bír. Ők ugyanis több és fontosabb kötelékkel kapcsolódnak embertársaikhoz, mint mások. Ha az ilyen ember — fittyet hányva minden társadalmi kötelezettségére — elhagyja azt a posztot, amelyre Isten állította, olyan tettet hajt végre, amely joggal nevezhető önzőnek, antiszociálisnak és aljasnak. Ahelyett, hogy életével áldássá válna embertársai számára tanítása, példája, jótékonysága vagy imádsága révén, gyáván menekül a szolgálat és hasznosság színteréről, s miközben csak saját érzéseivel törődik, tudatosan megfosztja embertársait mindattól a jótól, amelyet egy türelmesen megélt, istenfélő és erkölcsös élet által nekik adhatott volna. De ez még nem minden. Aki önkezével véget vet életének, nemcsak egy fontos társadalmi tagot vesz el a közösségtől, s nemcsak megtagadja azokat a javakat, amelyeket élve még nyújthatott volna — hanem aktív kárt is okoz, hiszen példája romboló hatással van másokra, és ameddig csak befolyása elér, hallgatólagosan ajánlja mások számára is ezt a szörnyű tettet.

Ám még ha azt mondaná is valaki, aki öngyilkosságot fontolgat, hogy „sem nem bíró, sem nem lelkipásztor vagyok, sem semmiféle közszerepet nem töltök be, amely különleges köteléket róna rám” — mégis jusson eszébe: a közösség jogos elvárásokkal bír minden tagjával szemben, legyen az alacsony vagy magas rangú. E jogos elvárások megsértése, vagy az ezekkel járó kötelességek megtagadása: bűnös hűtlenség, az emberiség ellen elkövetett csalás, olyan sérelem, melynek mértékét lehetetlen kiszámítani — ám minden okunk megvan feltételezni, hogy a legtöbb esetben súlyos és maradandó következményekkel jár. Ne érveljen senki azzal, hogy az ő esete kivételes, és „a társadalmat aligha érheti kár egyetlen élet elvesztése”. Mert ha egy ember — mivel úgy érzi — jogot formálhat arra, hogy önkezével vessen véget életének, akkor minden más ember is megteheti ugyanezt, ha hasonló érzései támadnak. És ha mindenki így gondolkodna és így cselekedne, mivé válna a világ? Vérmezővé alakulna, gyász és sötétség borítaná el az emberi társadalmat; bizalmatlanság, szorongás és rémület uralná a családokat, és szorítaná meg minden ember szívét!

De még ennél is tovább mehetünk. Azon túl, hogy a társadalmat általánosságban súlyos kár éri, az, aki véget vet saját életének, szinte soha nem mulasztja el a legmélyebb sebeket ejteni mindazokon, akik hozzá legközelebb állnak a családi és baráti közösségben. Szólj hát te, nyomorult ember, aki az önkezű halál bűnét fontolgatod: Vajon nincs apád vagy anyád, akiknek életének alkonyát e tetted megkeserítené, és ősz hajukat bánatban vinné le a sírba? Nincs szerető társad, akit e lépéssel a legmélyebb gyászba taszítanál? Nincsenek gyermekeid, akik árván maradnának, és kiszolgáltatva egy könyörtelen világ veszélyeinek? Nincsenek testvéreid, akik osztoznának fájdalmadban és szégyenedben? Nincsenek barátaid, akik szeretnek téged, és könnyeznének esztelenséged és bűnöd felett, miközben maguk is sebzetté válnának bukásod miatt?

Röviden: vajon gonosz szándékod végrehajtása nem zavarná meg egyetlen család békéjét sem? nem gyötörné meg egyetlen érző és jószívű kebel fájdalmát sem? nem károsítana meg egyetlen hitelezőt sem? nem sodorna egyetlen barátot sem nehézségbe? nem fosztana meg egyetlen embertársadat sem előnyöktől vagy örömöktől? Ah! ha a gonoszság csupán a saját személyedre korlátozódnék, jóllehet bűn maradna, mégis viszonylag kisebb volna. Ám egy ilyen lépés következményei valószínűleg túlterjednek majd felfogásodon, és tovább tartanak, mint emléked. Állj meg tehát, bűnös ember! Állítsd meg gyilkos kezedet! Ne oltsd ki egy család boldogságát és reménységeit — talán sok családét! Tartóztasd meg magadat, oh, tartóztasd meg magadat olyan sebek ejtésétől, melyeket semmi idő be nem gyógyíthat, és amelyek arra csábíthatják a túlélőket, hogy azt kívánják, bárcsak meg sem születtél volna!

Ne mondja senki, hogy ő haszontalan e világon; hogy élete nem ér semmit sem rokonai, sem az emberiség számára; s ezért nem tesz kárt, ha elveti azt. Ha valaki valóban haszontalan, az az ő szégyene és bűne; és azt gondolni, hogy egy bűnt meg lehet igazítani egy másik, előbb elkövetett bűnre való hivatkozással, az egy oly nyomorúságos logika, amilyen visszataszító erkölcstan.

Ám hogy milyen mértékben vagyunk hasznosak a társadalomban, az olyan kérdés, melyben nem vagyunk illetékesek ítéletet hozni, s éppen ezért nincs szabadságunk dönteni önmagunk felől. A levertség és mélabú áldozata néha azt hiheti magáról, hogy haszontalan tagja a közösségnek, csupán a föld terhe, holott szolgálata valójában érdemi és fontos. S még ha elismernénk is, hogy jelenleg annyira gyötört, oly beteg, oly bűnös, oly lealacsonyodott, vagy bármi szempontból oly kedvezőtlen helyzetben van, hogy teljességgel haszontalan — vajon minden képességét elvesztette-e arra nézve, hogy a jövőben másként legyen? Vagy ha e képessége jelenleg nincs meg, vajon minden lehetősége el van-e zárva annak visszanyerésére? Hát nem lehetséges, hogy nyavalyái jövőben megszűnnek? a fölötte tornyosuló felhők elszélednek? bűneit megbánja és elhagyja? jó hírneve helyreáll? s hasznossága — ha nem is lesz nagy vagy széleskörű — legalább egy mérsékelt szférában jelentőségteljes lesz? Ha e dolgokat méltóképpen átgondoljuk, nyilvánvalóvá válik, hogy nincs egyetlen lélegző ember sem, aki jogosan védekezhetne az öngyilkosság és kétségbeesés mellett azon érvvel, hogy ő haszontalan volna; mert bizonyosan nincs egyetlen ember sem, e síron innen, akinek élete ne volna, vagy ne lehetne valamely módon értékes az emberiség számára.

Kimutatható tehát, hogy az öngyilkosságot általában a legaljasabb és legméltatlanabb önzés indítja. Oly bűn ez, mely mindent feláldoz az egyéni érzület oltárán. Oly cselekedet, mely megfordítja a társadalmi szeretet minden tanítását, és cselekvési elvvé emeli ama utálatos tételt, miszerint a magánszeszély és a magánélvezet méltóbb törekvési célok, mint a közboldogság. Oly bűn ez tehát, amely miatt még az ateistának is — saját elvei alapján — szégyenkeznie kellene; de melyet a keresztyén embernek különös utálattal kell szemlélnie.

4. Ha megvizsgáljuk azon INDÍTÉKOKAT, melyek közvetlenül a boldogtalant kétségbeesésre és öngyilkosságra indítják, talán még világosabban megláthatjuk cselekedetének bűnösségét és oktalanságát. Semmiféle megfontolás sem igazolhat oly lépést, mely kimutatottan bűn Isten ellen, bűn az emberi természet ellen, s bűn embertársaink ellen. Ám ha figyelmet fordítunk azokra a mozgatórugókra, melyek e bűnhöz általában vezettek, azt találjuk majd, hogy nemcsak hogy nem elegendők annak igazolására, hanem oly mértékű gyengeséget és tévelygést tárnak fel, melyek a józan értelemhez méltatlanok.

Menjünk ahhoz a türelmetlenség és kétségbeesés áldozatához, aki némán, búsan és magányosan bolyong, s azon töpreng, miként vethet véget szenvedéseinek a pisztoly vagy a mérgezett ital által. Közelítsünk hozzá, s kérdezzük meg, miért csömörlött meg az élettől.

Anyagi helyzeted zavaros; vagyonodat csalás, vagy szerencsétlen események folytán elrabolták; a bőség magaslatáról a legnyomorúságosabb szegénységbe zuhantál; „Nem kapálhatok, a koldulást szégyenlem” (vö. Lukács 16:3), s ezért az életből való menekülésre határozod el magad. De mielőtt megteszed e rettenetes és visszafordíthatatlan lépést, állj meg egy pillanatra, s válaszolj nekem e kérdésekre: vajon elengedhetetlenül szükséges-e a boldogsághoz a nagy vagyon? Avagy nem voltak-e ezrek megelégedettek és boldogok oly csekély részesedéssel is, mint amivel te még most is bírsz? Sőt, vajon nem találtak-e némelyek nagyobb boldogságot ezen állapotukban, mint jólétük és virágzásuk napjaiban? Vajon nem volt-e a világ Megváltója, mikor e földön járt olyan, kinek „nincsen.. holott lehajtaná az ő fejét” (vö. Máté 8:20; Lukács 9:58). És vajon nem tette-e Ő példájával a szegénységet és szenvedést tisztességessé?

Továbbá, jóllehet most szorult helyzetben vagy, vajon nem lehetséges-e, hogy egy kegyelmes gondviselés a jövőben rád mosolyogjon, s szorgalmadat vigasszal és bőséggel jutalmazza? Ki tudhatja, hátha, miként Jób esetében, „életének végét inkább megáldá, hogysem mint annak eleit” (vö. Jób 42:12)? Ám még ha a legrosszabbat tételezzük is fel, vajon megsemmisíted-é az életedet — melyen annyi minden függ — olyan kincsekért, melyek mulandók és kielégíteni nem képesek; egy kis csillogó porért, mely annak élvezésében elenyészik; „annyi lim-lomért, mit ennyire foghatsz?” Nyomorúságos értékelés! Alávaló választás! Élj! s mutasd meg a magasztos, építő látványt: az emberét, aki a nélkülözéssel tusakodik, és mindemellett igazságát szilárdan megtartja.

Ha egy másikhoz fordulunk, azt találjuk majd, hogy a gyalázat kilátása űzi kétségbeesésbe. Talán gyalázatos bűnbe sodorták, vagy kevésbé bűnösen ugyan, de mégis olyan körülmények közé jutott, melyek – attól tart – tönkretették jó hírét, s nem tudja elgondolni, hogy becsülete elvesztése után is éljen. Ám jaj! megtévesztett ember! olyannyira gondatlan vagy-é, hogy nem veszed észre: számításod éppoly hamis, mint amennyire szándékod bűnös? Ha most gyalázatban vagy, mit nyersz azzal, ha a sírba rejtőzöl? Semmit bizonyosan. Ellenkezőleg: súlyosbítod a bajt, nem csökkented azt; mert örök gyalázatban pecsételed meg magad, s minden reményt elvágsz, hogy visszanyerd a közbecsülést. Inkább élj! és méltó cselekedetek által törekedj jó híred helyreállítására. Élj! s bizonyságot tégy jövendő magatartásoddal, hogy sem javíthatatlan, sem elvtelen nem vagy.

Egy harmadik talán egy gyötrő, vagy látszólag gyógyíthatatlan betegség által sújtatik. A halált jobbnak véli a kínokkal teli életnél, s ezért úgy határoz, hogy inkább kivárja szenvedései rendes megszűntetését. Az ilyennek azt mondanám: „Senki sem mondhatja bizonyosan, hogy ama betegség, melyet gyógyíthatatlannak vél, ne lenne később valamily módon orvosolható, vagy legalábbis enyhíthető. Bármily sötét és komor is most kilátásod, lehet, hogy – mint Jób – ismét egészségre és örömre jutsz; vagy ha nem is tökéletesen, terhed legalább elviselhetővé és könnyebbé válhat. De ha azt tételezzük is fel, hogy eseted reménytelen, és hogy egész életed a szenvedés színtere lesz: vajon mi illőbb az értelmes lényhez, és különösen a keresztyénhez – vajon az, hogy állhatatosan tűrje a szenvedést, vagy hogy attól tiltott és gyáva módon meneküljön? Mi az, ami oly magasra emeli a vértanúk és más ősi evangéliumi szenvedők jellemét? Mi az bennük, amit mindenféle gondolkodású ember csodál, s ami olykor még a káromló hitetlenből is „reszkető tiszteletadást” csal ki? Nem más az, mint az a mennyei nagylelkűség, mely tudatosan választja a legkínzóbb gyötrelmek elszenvedését, ahelyett hogy elmenekülne azok elől az elv feláldozása vagy a tiltott követeléseknek való engedés árán.”

Egy negyedik talán azt veti ellen, hogy bizonyos kilátása van egy gyalázatos halálra – a köz igazságszolgáltatás keze által – vagy még szörnyűbb kivégzésre, a vad ellenség hosszú gyötrelmei között –, s ezért jogosnak véli, hogy inkább magánosan és könnyebb módon vessen véget életének. Ilyenek voltak némely híres személyek érvei és tettei, kik más alkalmakon hősiesebben és az értelmes emberhez méltóbban viselkedtek. Ám ugyanazon érvelés, mely az elviselhetetlen és gyógyíthatatlan betegség esetében használtatott, ide is alkalmazható. Egyetlen ember sem lehet teljesen bizonyos afelől, hogy az általa elkerülhetetlennek vélt halál valóban be fog következni. Az isteni gondviselés gyakran a legkülönösebb módon avatkozott közbe azon emberek megszabadítására, kik számára az emberi segítség minden reménye már elenyészett volt.

De e megfontolást félretéve: ki mondhatja meg, milyen fontos célokat szolgálhat az a halál, melytől félsz – úgy személyes életedben, mint a társadalom egészében –, az isteni bölcsesség rendelése szerint? A minden tartózkodás nélküli alávetés Isten akaratának mindig biztonságos dolog; míg e szent akaratnak való legcsekélyebb ellenszegülés is mindig bűnös és veszedelmes. Ha ama régi híres hősök, kik inkább az önkéntes halált választották, mintsem hogy ellenség kezére jussanak, vagy közbüntetés által haljanak meg, inkább az életet választották volna, s a gondviselés rendelését rendíthetetlen bátorsággal fogadták volna – sokkal magasztosabb hősiességet tanúsítottak volna; s ki tudja, mennyire előmozdíthatták volna hazájuk jólétét és dicsőségét.

Egy másik a szerelemben való csalódást szenvedte el, s az első csüggedtségi rohamokban az életet elviselhetetlennek tekinti. Az a gyöngéd érzelem, mely a két nemet egymáshoz fűzi, s a családi boldogság alapját veti meg, olyasmi, amit csak azok vetnek meg, akik soha nem érezték azt; és csak azok kárhoztatják, akik Isten tekintélyét elvetik, és az emberi boldogságnak ellenségei. De noha e szenvedély legfontosabbnak tekintetik, és helyesen szabályozva legdicséretesebb is, mégse képzeljük – mint azok, akik erkölcsi elveiket a színpadról vagy regényekből merítik –, hogy a szerelem az élet fő dolga, s hogy vágyainak beteljesedése minden, amiért érdemes élni. Vannak megfontolások, melyeket minden ily dolognál előbbrevalónak kell tartani. Van ebben a vonatkozásban, s kétségkívül létezik is, egy bálványozás, mely éppoly bűnös, mint amennyire méltatlan az értelmes jellemhez. De még ha minden egyes csalódott vonzalom esetét meg is illetnénk a maga jelentőségével, mennyi megfontolás kínálkozik azonnal, melyek arra kellene hogy indítsák a szenvedőt, hogy félrevesse a csüggedést, és az életet válassza! Egy kevés idő elhozhatja a békességet egy most még nyugtalan és szomorú léleknek. A keresett és vágyott személy talán mégis elnyerhető, és bőségesen megjutalmazhatja a hosszú és türelmes törekvést. Vagy ha ez nem történik meg, a kegyelmes gondviselés talán egy megfelelőbb és boldogabb társat tartogat a csüggedt és reménytelen előtt.

Egy hatodik – talán éveiben ifjú, de tékozlásban és bűnben már öreg – végigfutotta azt a kört, amit ő gyönyörűségnek nevez; és mivel e pályán kevés boldogságot talált, s úgy véli, hogy az élet semmi jobbat nem kínálhat, elhatározza, hogy elmenekül e színtérről, melyben többé semmi olyat nem talál, ami érdeklődését vagy örömét felkelthetné. Ez nem ritkán megesik azokkal a nyomorult halandókkal, akik semmiféle örömöt nem kerestek, csak az érzéki fajtából; akik semmiféle ízlést nem fejlesztettek ki, csak a züllés és kicsapongás színterei iránt. De mily alacsonyrendű az az elme, amely e világon semmiféle érdekes foglalatosságot, semmi örömteli törekvést nem képes találni! Hol vannak azok a nemesebb örömök, melyek az elménk műveléséből fakadnak, a tudás megszerzéséből, abból, hogy választott társainkkal a tudomány és irodalom gyönyörűséges mezőin járunk? Hol vannak azok a fenséges kielégülések, melyek az éhező táplálásából, a mezítelen felruházásából, a tudatlan oktatásából és a nyomorult tévelygő „hazafelé vezetéséből” származnak? Hol vannak azok a mennyei örömök, melyek a kegyelem gyakorlásából és a szent kötelességek teljesítéséből erednek? Vajon egy olyan világ, melyben mindezek megtapasztalhatók, mondható-e olyannak, hogy semmi olyat nem kínál, amiért érdemes élni? Vak és tévelygő halandó! próbálj meg ezek közül néhány örömöt; járj be néhány olyan ösvényt a boldogság felé, melyeket eddig elhanyagoltál, és lásd meg, vajon nem méltók-e figyelmedre. Mindenekfelett pedig nyisd meg Isten könyvét, tárd fel a megváltó szeretet drága bizonyságlevelét, és tanuld meg abból örvendező tapasztalással, hogy az evangélium az elme számára olyan foglalatosságot és örömöt kínál, mely annyival magasabb a testi ember alacsonyrendű gyönyörűségeinél, mint „melly igen távoli az ég a földtől” (vö. Ésa. 55:9).

Végül egy hiú hódolója az emberek tetszésének azt képzeli, hogy az öngyilkosság a bátor, független és emelkedett elmék sajátossága; s ezért saját gyilkosa lesz, hogy nevet szerezzen magának, és bebizonyítsa, hogy van benne elég szilárdság és bátorság a bűn elkövetésére. De az öngyilkosságról nyugodtan elmondhatjuk, amit a párbajról is gyakran és joggal mondtak: hogy a legtöbb esetben inkább gyávaság szülötte, semmint valódi bátorságé. Egy ismert hitetlen, ki nemrég halt meg, midőn megtalálták fiának holttestét, aki saját életét oltotta ki, így kiáltott fel: „Szegény őrült gyáva!” – s e szomorú eseményt soha többé nem említette.[7] Ilyen hát, tévelygő hírnév-imádó, az az érzület, amely szinte minden elmében önkéntelenül támad, ha az öngyilkos viselkedését szemléli! És így van ez általában: amit egyesek örömmel a becsület forrásának gondolnak, az valójában a szégyen emlékműve.

De tekintsünk most el e magatartás gyalázatos jellegétől, és hadd tegyem fel a kérdést annak, aki ilyen módon kívánja embertársai szemében magát felemelni: vajon nincs-e ezer más mód, melyen sokkal méltóbban tanúsíthatja bátorságát, mint egy ilyen nyomorúságos gyengeség és oktalanság által? Vajon a nagylelkűség gyakorlása és megmutatása a célod? Akkor menj, és a keresztyén kötelességek hűséges teljesítésében – a jóltevésben való fáradozásban, a saját szellemed uralásában, valamint a tévelygés és a bűn minden formája elleni harcban – elég teret találsz a legszilárdabb bátorság és a legmagasabb lelkierő megnyilvánítására. Menj, s állj keményen – „mint a kova” – a hitetlenség gúnyolódásai és káromlásai ellen; viselj kérlelhetetlen háborút a romlott divatáramlatok sokfejű szörnyetege ellen; küzdj buzgósággal és állhatatossággal „a hitért, melly egyszer adatott a szenteknek” (vö. Júdás 1:3); tűrd el a fáradságot, önmegtagadást és gúnyt a jó cselekvésének kedvéért; egyszóval: merj megállni őrhelyeden, és légy hű minden kötelesség teljesítésében – bárki is álljon ellene, és bármit is követeljen az tőled. Ez a nagylelkűség méltó az emberhez, és méltó a keresztyénhez. Ez az a nagylelkűség, mely élni fog, és tisztelettel fogják emlegetni, mikor „a hamisaknak nevek pedig megrothadt” (Péld. 10:7) – mikor az a nyomorult hiúság, mely tévelygő módon keresett magának nevet, a feledés sírjába süllyed.

Ilyenek azok a megfontolások, melyek gyakran kétségbeesésre és öngyilkosságra indították az embereket. Kevélység, hiúság, türelmetlenség, gyávaság, bűnös ragaszkodás e világhoz, a boldogság hamis értékelése, a legméltatlanabb és leglealacsonyítóbb önzés – ezek, bármi szép névvel is díszítik őket, a valódi indítékai a bekövetkező öngyilkosságok kilenctizedének. De vajon olyan indítékok ezek, melyeket egy megvilágosított és erényes elme igazolni tudna? Nem, testvéreim, ezek olyan indítékok, melyeket az ész elutasít, a vallás elítél, s amelyeket még egy komoly hitetlennek is rosszallással kell szemlélnie.

5. Végül: az öngyilkosságot ÜNNEPÉLYESEN MEGTILTJA MINDAZON ÉRDEKÜNK ÉS REMÉNYSÉGÜNK, AMELY A SÍRON TÚLRA TEKINT.

Gyakran látni a közéleti hírek hasábjain, hogy valaki egy szomorú órában „véget vetett saját életének”. Jaj, bárcsak azoknak, akik lázadásban élnek és halnak meg Isten ellen, valóban a halál lenne létezésük vége; mert bármily iszonytató is a gondolat, hogy az ember a megsemmisülés szakadékába süllyed, még ez a szakadék is kívánatosabb volna a kárhozottak mélységénél. Ám jaj! bármily nyomorúságos is e remény, mégis hiába dédelgetik. A hitetlen valóban azt mondja nekem, hogy a halál semmi; hogy az nem más, mint „egy adag vörös folyadék” elterelése szokásos pályájáról, mely a létfenntartás működéséhez szükségesnek tűnik; hogy saját életének kioltásával csupán egy kis anyagtömeg állapotát módosítja – csupán egy állati gépezet mozgását állítja meg. Mert – s ezt világosan emlékezetünkbe kell idéznünk – nincs más olyan embercsoport, amely oly messzire menne az emberi természet valódi méltóságának megtagadásában, s legnemesebb kiváltságainak lábbal tiprásában, mint azok, akik folyton az emberi nagyság és tökélesedés jelszavával hencegnek. Ők azok a kevély tanítók, kik meg akarnak győzni bennünket arról, hogy az ember puszta gépezet; hogy a lélek semmi-való; hogy az örökkévalóság puszta álom; s ebből következőleg az élet elpusztítása semmi figyelmet sem érdemlő csekélység.[8]

De jaj annak a boldogtalan halandónak, aki e istentelen tévedést keblére öleli, s gyilkos kezét saját élete ellen emeli! Mily megdöbbenve, mily összezavarodva fogja felismerni, hogy az erkölcsi élet kioltása végtelenül súlyosabb dolog annál, mint amit valaha is mondtak neki; hogy ez „azon vékony fonál elvágása, melyen örökkévaló dolgok függnek”; hogy ez a kegyelem napjának lezárása; hogy ez minden megtérésre és megjobbításra való lehetőségnek véget vet; hogy ez egy halhatatlan lelket hajt bírája ítélőszéke elé, s a lélek állapotát örökkévaló nyomorúságban, vagy örökkévaló boldogságban rögzíti!

De talán megkérdezik: „Semmi reményt nem táplálhatunk ama ember végső üdvössége felől, aki önkezével vet véget életének?” Ez olyan kérdés, melynek eldöntése méltatlan a vak és tévelygő halandóhoz. Lehetséges, hogy Isten egy gyermeke annyira az elmezavar hatalma alá kerül, hogy kéretlenül rohan Atyja színe elé. Úgy hiszem, ilyen esetek valóban előfordultak; és ha igen, az ilyen személyek üdvössége felől semmi kétség nem lehet. Ám nagyon is erős alapja van annak a kérdésnek, hogy vajon valódi keresztyén ember – józan eszének birtokában – valaha is saját hóhérává lett volna-e.

Azok pedig, akik hajlanak egy kedvezőbb vélekedés felé, fontolják meg komolyan Isten Lelkének ama ünnepélyes kijelentését: „Egy gyilkosnak is nincsen ő magában megmaradó örök élete.” (1 Ján. 3:15). Mily csekély tehát azoknak az öngyilkosoknak az aránya, kik felől legkisebb reményt is táplálhatunk a síron túl! Mikor emberek úgy hagyják el a világot, hogy egy vakmerő és szándékos lázadás cselekedetében lelik halálukat – Isten gondviselésében nem bízva, a leggonoszabb indulatok által hajtva, és minden olyan kötelezettséget megtaposva, melyek Teremtőjükhöz és embertársaikhoz fűzik őket –, hogyan is kerülhetné el még maga a Szeretet sem, hogy őket úgy tekintse, mint akik „az igéretnek szövetségitől távol valók” (Ef. 2:12), s akik felett úgy kell sírnia, mint aki „a veszedelemnek ama fija” (vö. Ján. 17:12)?

E következtetés megerősítést nyer, ha a szent történelemre tekintünk, és megvizsgáljuk Saul, Ahitófel és Júdás jellemét – ama három esetet, melyeket az ihletett írás az öngyilkosság példáiként rögzített. Vajon e nyomorult önmagukat elpusztító személyek utolsó pillanataiban találunk-e bármi olyat, ami reménységet keltene állapotuk felől a halál után? Jaj, nem! Azt látjuk, hogy mindvégig azon kevélység és Isten iránti ellenségesség lelkületét nyilvánítják meg, ama gyűlöletes keverékét a gyűlöletnek és kétségbeesésnek, mely a gonosz lelket jellemzi, s amely a kárhozottak keblét gyötri sötét lakóhelyükön.

Mily ünnepélyes nyelven szól tehát minden emberhez jövőbeli sorsának megfontolása, ki e módját fontolgatja földi szomorúságai lezárásának! Állj meg, ó ember! és emlékezzél, mielőtt az a visszavonhatatlan lépés megtétetik – emlékezzél arra, hogy a síron túl is létezni fogsz! Készen vagy hát meghalni? Bizonyos vagy benne – bármily nyomorúságos is jelen állapotod – bizonyos vagy benne, hogy a halál nem még nagyobb nyomorúságba juttat téged: abba az örök kétségbeesés börtönébe, „hol az ő férgek meg nem hal, és tűzök meg nem oltatik.” (vö. Márk 9:44 sk.), s ahol e földi élet legsúlyosabb csapásai is semmivé lesznek ama „kínlódásokhoz” képest, melynek „füsti felmegyen mind örökkön örökké”? (vö. Jel. 14:11)

Ily bűn, ily oktalanság, és ily végzet vár az önmagát meggyilkolóra. Adja Isten az ő végtelen irgalmából, hogy mindnyájunkat megőrizzen egy ilyen siralmas elvakultságtól, egy oly bűntől, mely annyi romlottságot ölel fel! „Haljon meg az én lelkem az igazaknak halálával, és legyen az én utolsó napom, mint azé!” (4 Móz. 23:10) Ámen.

Az öngyilkosság forrásai

Láttuk már az öngyilkosság bűnösségét és oktalanságát. Ilyen rettenetes gonoszság tekintetében nem lehetünk eléggé alaposan tájékoztatva annak forrásairól, sem pedig nem lehetünk elég óvatosak az olyan nézetekkel és gyakorlatokkal szemben, melyek e végzetes kísértéshez vezethetnek. Haladjunk tehát tovább tervünk szerint,

II. Az e bűn forrásai közül néhányat tárjunk fel, és mutassuk meg azokat az elveket és szokásokat, melyek veszélynek tesznek ki.

Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy az öngyilkosság mindig őrültségből ered. Ha ezalatt azt értjük, hogy minden öngyilkosságot elkövető embert szörnyű elvakultság hajt, mely őt a szánalom tárgyává is teszi, nem csupán a hibáztatásévá – ez kétségkívül igaz vélekedés. De ha az értelme az, hogy minden ilyen bűnt elkövetőt szükségképpen oly elmebeli zavarodottság állapotában kell tekintenünk, melyet közönségesen őrültségnek neveznek, és amely átmenetileg kizárja a nyomorultat az erkölcsi felelősséggel bírók sorából – úgy meg vagyok győződve róla, hogy ez nemcsak tévedés, hanem a legveszedelmesebb fajtájú tévedés is. Gyakorta előfordulnak olyan esetek, mikor emberek a leghidegebb nyugalommal vetnek véget életüknek; hosszas és módszeres elmélkedés után, s miután világi ügyeiket a legnagyobb rendben elrendezték. Az ilyen személyeket őrültnek nyilvánítani minden valószínűség elvének, és a helyes beszéd szabályainak is elhagyása.

Talán azt mondják majd, hogy egy olyan bűn elkövetése, mely minden természetes érzéssel és minden észparancsolattal szembehelyezkedik, csak elmeháborodott ember által történhet meg. De vajon nem a szülő, férj, feleség vagy gyermek meggyilkolása is természetellenes és szörnyűséges bűn? S mégis, ha ilyen esetek történnek, általában – és helyesen – inkább súlyos erkölcsi romlottságnak tulajdonítjuk őket, mintsem szellemi zavarodottságnak.

Ám azok, akik az öngyilkosságot minden esetben őrültségnek tulajdonítják, nem csupán elméleti tévedésért felelősek. Tanításuk gyakorlati kárt is okoz. Ez a nézet hajlamos csökkenteni azok elméjében – kik ezt elfogadják – azt az erkölcsi iszonyatot, melyet e gonoszsághoz mindig kapcsolnunk kellene; sőt kétségkívül továbbá arra is hajlamosít, hogy az emberek figyelmét elvonja e bűn más – és sokkal gyakoribb – forrásaitól, s hogy éberségüket elaltassa életük és boldogságuk egyik legfélelmetesebb ellenségével szemben. Ezért lesz igyekezetem e beszéd hátralevő részében az, hogy feltárjak néhány olyan nézetet és gyakorlatot, melyek már ezrek vesztét okozták, s melyek által újabb ezrek kerülnek nap mint nap a legveszedelmesebb és legfenyegetőbb körülmények közé.

1. Az öngyilkosság sok – sőt talán a legtöbb – esetben HAMIS VALLÁSI ÉS ERKÖLCSTANI ELVEKRE VEZETHETŐ VISSZA.

Az embereket a jelen élethez fűző legerősebb kötelékek – mindenki által elismerten – az élet és annak élvezetei iránti szeretet, valamint az erkölcsi és vallásos kötelességérzet. Ám ha az első elvétetik – amint ez gyakran megesik, csapások hosszú sorozata által –, mily veszedelmes, mily siralmas azon ember állapota, aki vagy teljességgel híján van a másodiknak, vagy annak jelentőségét csak gyengén érzékeli! Bátran állíthatjuk, hogy a szenvedők nagy családjában ezrek vannak, akik – ha elveik vissza nem tartanák őket – már rég letehették volna az élet terhét, s engedély nélkül elhagyhatták volna azt az állapotot, melybe őket a gondviselés helyezte. Minden vélekedés tehát, mely e kötelességérzettel ellenkezik – minden vélekedés, mely Istent kevésbé teszi félelem és szeretet tárgyává, a szentség mércéjét kevésbé hathatóssá, a bűnt kevésbé utálatossá, a lelket kevésbé becsessé, s az örökkévalóságot kevésbé félelmetessé –, nyilvánvalóan gyengíti az öngyilkosság elleni védőgátakat; mivel minden ilyen vélekedés által azok, kik azokat magukévá teszik, az életet kevésbé jelentősnek, a halált pedig kevésbé komoly és ünnepélyes eseménynek tekintik.

Így, mikor valaki azt hiszi, hogy nincs az univerzumnak erkölcsi Kormányzója; nincs Bíró, kinek cselekedeteiért számot adjon; nincs mennyország, amit keresni kellene; nincs pokol, amit kerülni kellene – vajon nem érzi-e magát ilyen ember jogosultnak arra, hogy életével tetszése szerint rendelkezzen? És ha valaha belefárad a létbe, és úgy találja, hogy a családjához és barátaihoz fűző szeretete nem tudja ellensúlyozni a szenvedés súlyát – mi tartaná vissza attól, hogy menedéket keressen a sírban? Igaz ugyan, amint azt korábban is megjegyeztük, hogy erős érvek szólnak amellett, hogy még az ateistának is meg kellene vetnie és el kellene ítélnie az öngyilkosságot; de ugyanilyen igaz, hogy elveinek természetes hajlama az a hideg önzés, kevély türelmetlenség és komor kétségbeesés, mely oly gyakran – és oly természetesen – késztette már az embereket arra, hogy az élettől megszabaduljanak, valahányszor az teherré vált számukra.

De nem csupán a hitetlenség szélsősége, avagy a teljes ateizmus vezethet e bűnhöz. Az is ilyen, ha valaki azt hiszi, hogy az Isten, „aki ítéli a földet”, „mi hozzánk hasonlatos” (vö. Zsolt. 57:11; 50:21); ha tagadja hatalmát felettünk; ha fenyegetéseit üres formaságként tekinti, és irgalmát úgy értelmezi, mint a bűn szemet hunyó eltűrését; ha röviden szólva, bármely gyökeres tévedést fogad el Isten jelleméről és akaratáról, a hozzá való viszonyunkról, vagy az evangélium természetéről – minden efféle tévedés, nagyságának arányában, hajlamos meggyengíteni az erkölcsi kötelességérzetet, megfosztani az elmét legdrágább támaszaitól, s kiszolgáltatni azt a türelmetlenség minden érzületének, s a kétségbeesés minden szenvedélyének.

Bizonyítékot kívánsz erre? Vizsgáld meg, mely korszakokban és mely közösségekben volt az öngyilkosság a leggyakoribb, és azt fogod találni, hogy pontosan azokban az időkben és társadalmakban, ahol a vallástalanság és erkölcstelenség a leginkább eluralkodott. A római köztársaság korai évszázadaiban, úgymond, az öngyilkosság ritka eset volt. Ám mikor a fényűzés – az epikureus és sztoikus filozófia segítségével – megrontotta erkölcseiket és egyszerűségüket, a rómaiak hamarosan önkéntes halálba kezdtek menekülni szerencsétlenségeik és bűneik következményei elől; s nem telt bele sok idő, míg e bűn a legaggasztóbb gyakoriságot nem érte el e nép körében.

Egyes modern európai országok vélemény- és erkölcsi állapotainak összevetése – úgy hisszük – hasonló következtetésre vezetne. És saját hazánk története minden kétséget kizáróan alátámasztja és megerősíti az előttünk álló állítást. Egy nem is oly távoli korszakban, mikor még egyszerű és szorgalmas szokások jellemezték még a legsűrűbben lakott városainkat is, s mikor kicsapongó elvek viszonylag alig voltak ismertek, az öngyilkosság esetét a legritkább események közé sorolták. Azonban az utóbbi időben – a fényűzés és hitetlenség elterjedésével – e természetellenes bűnt mindennap növekedni látjuk.

Tán még egyértelműbb és határozottabb bizonyítékot kívánsz? Vizsgáld meg azokat a védiratokat és önigazolás kísérleteket tartalmazó okiratokat, melyeket az öngyilkosságot elkövetők gyakorta hátrahagynak az utánuk maradók okulására – s ritkán fogod tapasztalni, hogy ne teljes hitetlenség, vagy valamely más antikeresztyén nézet torzította volna meg ítélőképességüket, rontotta volna meg minden gondolkodásukat a tárgyról, és sodorta volna őket e végzetes cselekedetre. Az egyik azt vallja, hogy nem hisz Istenben; a másik megtagadja gondviselésének tanát; a harmadik úgy véli, hogy Isten „csupa irgalom”, és hogy a bűn büntetésére való hajlandóság nem része az Ő jellemének; s mindannyian egyetértenek abban, hogy az embernek joga van rendelkezni azon élettel, amelyet a Teremtő adott, s amelyet csak Ő képes visszaadni.

Valószínűleg nincs olyan elkövetője e bűnnek – a vak ateistától, ki a keresztyén világosságban ül, a megtévesztett hinduig (Gentoo), ki a pogány sötétségben van elmerülve[9] –, aki ne békítené meg elméjét gonosz szándékával, vagy a vallás teljes elvetése, vagy valamilyen téves és romlott nézet elfogadása által. A hamis elvek által okozott kár az ilyen esetekben túlságosan is nyilvánvaló ahhoz, hogy megkérdőjelezhető legyen, s túlságosan is megrázó, hogy borzalom nélkül szemlélhessük.

És itt nem állhatom meg, hogy nyíltabban ne említsem meg – amit korábban csak futólag jegyeztem meg –, hogy sok színpadi előadás és erkölcstelen regény közvéleményre gyakorolt romlott hatása valószínűleg szintén számos öngyilkossági esethez vezetett. Talán lesznek, akik ezt túlságosan erőltetettnek és elfogultnak mondják. De hadd kérdezzem meg az ilyen ellenvetőktől: vajon sok ilyen mű nem teszi-e az erényt és vallást nevetségessé, s bűnt dicsőségessé, vonzóvá és győzedelmessé? Nem gyakran fordul-e elő, hogy valamely kedvelt hősük szájába adják a legromlottabb véleményeket, s a karakter egyébkénti ragyogásával ékesítik a legutálatosabb eszméket, s ékesszólásuk erejét használják fel a legsúlyosabb erkölcstelenségek ajánlására? Nem ábrázolják-e gyakran a leggyalázatosabb bűnöket, melyeket ember elkövethet – s az öngyilkosságot is köztük –, mint megbocsátható botlásokat, vagy néha egyáltalán nem is bűnökként? Röviden: vajon sok ilyen mű nem épp oly módon van felépítve, mintha fő céljuk az volna, hogy minden szenvedélyre mentséget találjanak, és minden romlott hajlam kielégítéséért esedezzenek?[10] Mondhatjuk-e hát, hogy túlzó vagy elfogult az az állítás, miszerint az efféle írások hajlamosítanak az öngyilkosságra, és hogy azok, akik ezeket szokásszerűen olvassák és kedvtelésüket lelik bennük, veszélybe sodort ösvényen járnak? Nem, testvéreim, sokkal inkább azon kell csodálkoznunk és bánkódnunk, hogy oly sokan, kik a keresztyén nevet viselik, oly keveset érzékelnek e veszedelemből – s hogy egyesek még a valóságát is kétségbe vonják.

A hitetlenség tehát – vagy ami alig, ha egyáltalán jobb ennél –, azok a laza vallási elvek, melyek Istent egy alkalmazkodó és szeszélyes lénnyé teszik, törvényét ünnepélyes gúnyolódássá, evangéliumát pedig a bűn szolgájává – végzetes tévelygésként tekinthetők, mely nemcsak sokaságok szívét mérgezi és erkölcsét megrontja, hanem naponta ezrek életét is idő előtt a sírba taszítja. Ahol ez a tévelygés uralkodik, ott semmi erény nem tekinthető állandónak, semmilyen erkölcsi kötelék nem maradandónak, semmilyen élet nem biztonságosnak. Ez a vak és kérlelhetetlen vezér, ki előbb hízeleg, majd megcsal és nyomorba dönt; s aztán – mivel sem vigasztalást nem tud nyújtani –, hideg közönnyel készíti elő a halál eszközét, átnyújtja azt áldozatának kezébe, és „ördögi mosollyal” ösztökéli őt a gyilkos szándékra.

Halandók! Lássátok meg veszélyeteket, és meneküljetek előle! Mikor a hitetlen gúnyolódására és sugallataira hallgattok, emlékezzetek arra, hogy olyasvalakinek adtok fület, ki nemcsak a lélek reménységeit akarja elpusztítani, hanem aki – közvetve – életetek ellen is összeesküvőnek tekinthető. Kerüljétek el iszonyattal az ő elveit és álnokságait! Tanulmányozzátok szorgalmasan azokat az alapelveket, melyek képessé tesznek titeket csalásainak felismerésére, érveléseinek megcáfolására, s gúnyolódásának megvetésére. Ha nem vagytok így felfegyverezve, akkor nincs olyan veszedelem, amelytől ne kellene tartanotok.

Óh, milyen veszedelmes és szánandó annak az ifjúnak helyzete, ki elbocsáttatik a cselekvés színterére elvek nélkül, az evangélium ismerete nélkül, sem annak tudása nélkül, hogy milyen veszedelmek leselkednek rá, sem annak ismerete nélkül, miként védekezhetne! Mit várhatunk az ilyentől, mint hogy – ahogyan az a tengerész, ki iránytű és térkép nélkül indul a határtalan óceánra – minden csalóka látszat félrevezeti, minden vihar játékszere lesz, s végül vagy a sziklákon zúzatik szét, vagy elnyelik őt a könyörtelen hullámok?

2. Egy másik forrás, amelyre sok öngyilkossági eset visszavezethető: AZ ÉLET GYÖNYÖREIBEN VALÓ KORAI ÉS TÚLZOTT ELMERÜLÉS.

Amikor az érzéki örömöket Isten törvényének, valamint az ész parancsának megfelelő mértékletességgel és korlátok között keresik és élvezik, azok kétségtelenül értéket képviselnek, s az emberi boldogság valódi részének tekinthetők. Mikor ez az „öröm-gazdálkodás”, ha szabad így neveznem, korán és szorgalmasan gyakoroltatik, akkor a testi és lelki erő, mely oly szükséges a földi boldogsághoz, rendszerint megőrizhető egészen az életünk végéig. Ámde mikor a világi élvezetek válnak fő teendőnkké, legfőbb törekvésünkké, azok soha nem mulasztják el, hogy önmaguknak mondjanak ellent, és saját céljukat hiúsítsák meg. A legkiválóbb gyönyör, ha gyakran ismételtetik – különösen ha mértéktelenségig hajtatik –, elveszti varázsát; az élvezet képessége minden túlzó ismétléssel csökken; s mikor az elmerülés tovább folytattatik, akkor az undort és csömört eredményez. Igen, ifjú barátaim, aki sietve kívánja élvezni az életet, talán „szélesre tárja a boldogság virágzását”, s egy ideig úgy tűnhet, hogy a legirigyeltebb boldogság ízét kóstolja; de valójában túlzottan is előre kimeríti ama örömforrást, mely későbbi éveit kellene derítse; „kimeríti ama gyökérerejét”, mely szükséges volna örömének tartósságához; s amit aztán várhat: nem más, mint bágyadtság, telítettség és az élet megunása.

Hogy az ily tébolyult út gyakran vezetett e szomorú következményekhez, s végződött öngyilkossággal, az olyannyira jól bizonyított tény, hogy kétséget nem szenvedhet. Egy neves orvos író[11] számol be arról, hogy egy úriember, kifinomult modorral s kényelmes körülmények közt, egyszer azt mondta neki: „Egy reggeli lovaglás, egy meleg szalon, és egy pakli kártya délután: ez minden, amit az élet nyújtani tud”; s hogy nem sokkal e kijelentés után, bizonyítandó, hogy az ily élet minden varázsát elvesztette szemében, főbe lőtte magát. Az öngyilkosság története kétségkívül számos ehhez hasonló esetet jegyez. Azok a nyomorult lények, kik korai mértéktelenséggel – oly ostobán, mint amennyire bűnösen – minden örömforrásukat kiélték, s az élet iránt minden ízlést elvesztettek, nem ritkán e természetellenes bűnnel vetnek véget őrült pályájuknak.[12] Mikor bálványozott, alantas tárgyaik többé nem nyújtanak menekvést önmaguk elől, akkor önnön elméjük súlya alatt roskadnak össze.

Mily nyomorúságos tehát annak jövője, és mily rettenetes a veszély, ki semmi más öröm iránt nem mutat ízlést, csak az érzékiek iránt; ki semmi boldogságot nem talál, csak a züllés forgatagában, a hegedű hangjában, ledér társaságban, vagy a lakomázó asztal kéjelgésében; ki körbejárta már mindahány élvezetet, melyre képes, s semmi újat nem lel többé, ami érdekelné vagy gyönyörködtetné? Nem csoda, ha az ilyen gyakran így szól: „Az én lelkem útálja életemet” (Jób 10:1). Nem csoda, ha „örömei körét betölté jóval előbb, mintsem napjainak számát”, s vagy nyomorúságosan leüle hátralevő éveire a komor elégedetlenségben, vagy vakmerően megrövidíti azokat kétségbeesésében.

3. A MÉRTÉKTELEN ITALFOGYASZTÁS szokása gyakran vezet az élet megunásához, kétségbeeséshez és öngyilkossághoz.

Egy közönséges igehirdetés keretei között lehetetlen volna nyomon követni és felsorolni mindazon bajokat, melyek e veszedelmes elmerülésből fakadnak. Pusztító hatásai azok testére, elméjére, vagyonára, hírnevére és minden kényelmére, kik magukat hatalmának kiszolgáltatják, az emberiség történetének egyik legszomorúbb fejezetét alkotják. Ámde midőn felsoroljuk azokat a számtalan veszedelmet, melyeket a mértéktelenség idéz elő, kétségtelenül tekinthetjük az öngyilkosságot e bajok között az egyik legkirívóbbnak és legrémisztőbbnek.

Most nem arról beszélek, miként hajlamosít e bűn közvetett módon az élet elpusztítására: hogy miként rontja meg a test egészségét, idéz elő bágyadtságot, szervi elzáródásokat és zavarokat, a legundorítóbb és leggyötrelmesebb betegségeket, a teljes szervezet romlását, s végül a halált.[13] Most nem szólok azon mérgező hatásokról, melyeket a részegítő ital fejt ki, s melyekről tanúskodnak a köröttünk járók sápadt arcvonásai, lesoványodott testei, remegő kezei és tétova léptei – mindannyian idő előtti sírjuk felé haladnak. E képtől, az emberi lealjasodás és romlás eme látványától most eltekintek; s Isten adja, hogy akik most e szavaimat hallják, soha ne ismerjék meg azt személyes tapasztalat útján!

Hanem arról beszélek, mikor a mértéktelenség szokásai annyira elferdítik és feldúlják az elmét, minden kilátást elsötétítenek, az érzéki állapotokat gyötrik, vagy oly mély szomorúságba és kétségbeesésbe taszítják nyomorult áldozatukat, hogy az a szenvedés terhéről önkéntes halál által kíván menekülni. Az ilyen esetek korántsem ritkák. Ritkák? – kérdezem. Valószínű, hogy az elkövetett öngyilkosságoknak jelentős része közvetlenül vagy közvetve e fajta mértéktelenséggel áll kapcsolatban.

Az az út, melyen az iszákosság szokásai az embert e végkifejlethez vezetik, egyenes és természetes. Miközben ezek a szokások gyengítik az értelmi és elferdítik az erkölcsi képességeket, fölgerjesztik a szenvedélyeket, és új erőt adnak minden romlott hajlamnak. Miközben meggyengítik az önuralmat, felerősítik az étvágyakat és feldühítik az érzéseket, úgyhogy rendkívüli mértékű önfegyelem volna szükséges a kormányzásukhoz. Megrontják az idegrendszert; beteges érzetek sokaságát idézik elő; bágyadtságot, önundort és őrületet teremtenek;[14] s mindebből rövid és sebes az átmenet az élet megunásához, a kétségbeeséshez, s végül az öngyilkossághoz.

Minden részeges tehát veszélyben forog, hogy e bűnbe fog esni. A józanság és megfontolás időszakaiban talán úgy véli, hogy ilyesmi lehetetlen. Természete minden érzése, szíve minden elve fölháborodva tiltakozik ellene. De ama megalázó időszakokban, mikor a veszedelmes szer hatalma alatt áll; mikor az értelem letaszíttatik trónjáról; mikor a szenvedély minden állati vadságában uralkodik; mikor a kínzó érzetek, önvádak és sötét kilátások terhessé teszik az életet – ott áll a szakadék szélén, s senki sem biztosíthatja őt afelől, hogy egy gonosz órában kétségbeesetten bele nem veti magát.

4. Egy másik szokás, mely gyakran vezet az általunk vizsgált bűn elkövetéséhez, a SZERENCSEJÁTÉK [szerencsevadászat].

A szerencsejáték bűnéből fakadó bajok – a részegséghez hasonlóan – túlságosan számosak ahhoz, hogy mértékkel felsorolhatók legyenek, s túlságosan iszonytatók ahhoz, hogy borzadály nélkül szemlélhetők legyenek. E bűn sokféle veszedelme között az egyik, s nem is a legkisebb, az, hogy kevés más bűn bír hozzá fogható csalárdsággal és bűvölettel. A legtöbb más bűn esetében vétkességük annyira nyilvánvaló, hogy tagadni nem lehet, s gyalázatuk oly vakító, hogy szégyen nélkül nem vállalhatók. Ám a szerencsejátékban van egy látszat-szerű tisztesség és méltányosság, mely számos embert megbékéltet a gyakorlásával, akik ugyanakkor becsületes jellemüket kívánják megőrizni; egy bűvös igézet, mely gyakorta legyőzte a legerősebb elméket is; egy fokozatos hatás, mely lassanként lopakodik be áldozatához, míg végül teljes az uralom, s megpecsételt a pusztulás.

A szerencsejáték – midőn birtokába veszi az elmét, és szokássá válik (márpedig mindenkinek, aki akár csak egyszer is gyakorolja azt, emlékeznie kell, hogy ez a veszély fenyegeti) – talán az egyik legkegyetlenebb és legkíméletlenebb zsarnok, mely valaha is uralma alá hajtott egy nyomorult rabszolgát. Elkápráztat – csak hogy megtévesszen; hízeleg – csak hogy lábbal tiporjon; csalogat – csak hogy elpusztítson. Arra hajlik, hogy minden erényt aláássa, a szívet megkeményítse, s azt, aki valaha utálta az álnokságot és csalást, megátalkodott gazemberré változtassa. A játékos ezernyi egymással viaskodó szenvedélytől hányattatik. Egy kockadobás, vagy egy kártyalap felcsapása – s ő máris a remény és félelem, öröm és bánat, bizakodás és kétségbeesés játékszerévé lesz. Olyan feszültség fogja el, mely gyötrőbb, mint a kínpad vagy a hóhér kínzásai, míg ki nem derül, hogy teljesülnek-e vágyai; s midőn megtudja, hogy nem – márpedig ez a gyakoribb eset –, akkor megalázva távozik, önmagát vádolva, az emberek iránt ellenszenvvel telve, gyűlöletes indulatoktól fűtve, vagy talán megunva az életet, dühösen és kétségbeesetten.

Kételkedel-e e leírás igazságában? Hadd vigyelek el a játékasztalhoz, s tárjam föl előtted a jeleneteket, melyek ott eléd tárulnak. Lépj be abba a szobába, ahol e sötétség munkájának hívei összegyűltek. Tekintsd az üreges szemeket, a halovány arcszíneket, a megtört arcvonásokat, melyek e nyomorultakat jellemzik! Lásd az aggodalmat, feszültséget, félelmet, dühöt, rémületet, kétségbeesést, melyek váltakozva ülnek e szerencsétlen csoport arcán! Hallgasd a vitákat, a kölcsönös vádaskodásokat, káromkodásokat, átkozódásokat, istenkáromlásokat, melyek mindenfelől feltörnek! Lásd, amint egyik áldozat a másik után – kifosztva, vagyonaiban tönkretéve, szégyenbe borulva, bűntudattól gyötörve, sem belső, sem külső vigaszt nem találva – távozik; s mivel képtelen elviselni barátai szemrehányásait, lelkiismerete vádját, a világ megvetését vagy egy tönkretett család könnyeit, a pusztulás eszközéhez menekül, hogy véget vessen egy olyan életnek, melyet többé már nem tart áldásnak! [15]

Túlzott-e ez a kép? Nem, hallgatóim, ez olyan ábrázolás, melyet az igazság és józanság diktált. Olyan jelenet ez, amely – egészében vagy részleteiben – nap mint nap elénk tárul a mi városunkban is; és bárcsak Isten úgy rendelné, hogy soha ne kelljék szemtanúi lennünk és megsiratnunk a nyomorúságos véget, melyet most leírtunk! Ugyanezek a jelenetek más népes városokban is megismétlődnek. Azt halljuk, hogy Párizs városában – ahol a világ összes civilizált városa közül a legtöbb öngyilkosság történik [16] – a legtöbb eset olyan személyeket érint, akik a szerencsejáték asztalánál lettek szerencsétlenné és kétségbeesetté. A világ minden részén, és az emberi társadalom szinte minden osztályában ez a pusztító már dicsekedhet az áldozataival.

Igen, testvéreim, a szerencsejáték az a bűbájos és gyalázatos bűn – ismétlem: a szerencsejáték az a bűbájos és gyalázatos bűn –, mely napról napra romlásba dönti ezrek vagyonát, becsületét, békéjét és életét. Olyan bűn ez, melynek rejtekeitől senki sem lehet biztonságban, aki egyszer is megengedi magának, hogy belépjen oda; s éppen ezért olyan bűn, melytől mindenki, aki el akarja kerülni a veszedelmet, reszketve meneküljön!

Mily fájdalmas érzésekkel kell hát az emberi boldogság barátjának szemlélnie e bűn nyilvánvaló terjedését a mi városunkban! [17] Elég csak rápillantani a látványra, s a legerősebb szív is megborzad! Ifjaink – az egyház és az állam reménységei – egyre inkább a szerencsejátékosok nemzedékévé növekednek, eltékozolva egyszerre idejüket, egészségüket, elveiket és életüket. Idősebb férfiaink – akiknél az őszhajúnak járó erényes méltóságot kellene látnunk – szintén ott találhatók e bűnös helyeken, s példájukkal bátorítják ezt a divatos romlottságot. Sőt, még egyes asszonyaink is – akik társadalmi tekintélyre áhítoznak – nem szégyellnek nagyrészt idejüket buzgó és rendszeres játékba merüléssel tölteni, s lányaikat hivatalosan is bevezetni ezen „álnokságnak titkába” (2 Thess. 2:7). Bűnös szülők! Ti gyászt és nyomorúságot gyűjtögettek magatoknak és gyermekeiteknek! Szerencsétlen gyermekek! Fussatok szüleitek példájának fertelmétől – különben elvesztek!

5. Az öngyilkosság gyakran BŰNÖS SZERELMI VÁGYAK TÁPLÁLÁSÁBÓL ered.

E megállapítás szemléltetéséhez nem szükséges előrebocsátani, hogy a házastársi szeretet az emberiség számára gazdag és széleskörű áldások forrása. Mindenható és bölcs Teremtőnk rendelte azt a társadalom nagy összetartó erejéül, s megszámlálhatatlan áldást áraszt e hitehagyott világra. Megalapozza az otthoni egységet, békességet és boldogságot. A leggyöngédebb kapcsolatokat hozza létre; a legtisztább érzelmeket szüli, s akik részesülnek vigasztalásaiban, azokat a legerősebb és legnemesebb kötelékek fűzik az élethez és a közösséghez. Felemelőleg hat az egyén jellemére, mivel ápolja a legnemesebb erényeket; egyúttal bővíti örömeinket és hasznosságunkat is, mivel túlléptet önmagunkon, megsokasítja érdekeinket, gondjainkat és reményeinket. A házasság többet tesz a szív meglágyításáért, a társas érzelmek kiműveléséért, az emberség, részvét és jóság előmozdításáért, valamint a társadalom összekapcsolásáért és egyesítéséért, mint amennyit egy egész kötet is alig volna képes kifejteni.

Ám az a szenvedély, mely – ha Isten törvénye alá van vetve – ilyen áldásos hatásokat eredményez, abban a pillanatban, hogy átadatik az ember romlott és önkényes akaratának, számtalan és felmérhetetlen csapást zúdít a társadalomra. Bármily könnyedén is tekintsen a bűnös szerelem élvezetére a könnyelmű, meggondolatlan és kicsapongó ember, alig van olyan bűn, mely biztosabban és szükségszerűbben idézné elő a romlottság és nyomorúság oly hatalmas tömegét. Megrontja az egész erkölcsi jellemet; beszennyezi a képzeletet; megkeményíti a szívet; táplálja a kétszínűséget, az önzést, a hazugságot, az aljasságot és az ösztönök zsarnokságát; betegséget tartósít; családok békéjét rontja meg; megrontja és felforgatja a társadalmi rendet; megalázza a hírnevet és megzavarja a résztvevők anyagi helyzetét; gyalázatot és nyomorúságot hagy örökségül az utódokra; s sokakat idő előtti sírba dönt. A bűnös szerelmi vágyak élvezete által – ki tudná megszámlálni, hány szülői és házastársi érzés tapodtatott meg; hány szép kilátás semmisült meg; hány bizakodó és gyöngéd reménység hervadt el; hány lelkiismeret tört össze; hány szív – mely egykor az erény és békesség otthona volt – lett a szégyen, a gyötrelem és a kétségbeesés lakhelyévé? Ó, szíveknek vizsgálója, nagy Isten! Te tudod!

E bajok különös súllyal nehezednek a gyönge nemre. Igaz, hogy maga a hitvány csábító is gyakran szégyenbe és szenvedésbe zuhan bűne következtében, s néha a legmélyebb gyalázatba és nyomorba süllyed. Ám ez sokkal gyakrabban azé, aki bűnösen enged csábításának. Ha nyomon követhetnénk azon nyomorult nők történetét, akik a fékezhetetlen szenvedély martalékaivá lettek, milyen szomorú képek sorozata tárulna elénk! Láthattunk némelyeket, akik előre érzik a közelgő gyalázatot, s a bánat és csüggedés zűrzavarában saját életük kioltásához folyamodnak. Másokat látnánk, amint a paráznaság, betegség, szegénység, elhagyatottság és összetett nyomor különböző színterein keresztül vándorolva jutnak el oly véghez, amely megalázóbb és borzalmasabb, mint amit a nyelv kifejezhet. Megint másokat szemlélhetnénk, akik már csak azért élnek, hogy megtévesszék és megrontsák az ártatlanokat, és sok gyanútlan áldozatot rántanak le a bűn és kárhozat ugyanazon örvényébe.

Látsz-e tehát oly férfit, aki e bűnös szenvedély uralma alá adja magát? Nincsen semmi biztosítéka arra nézve, hogy egy hét múlva nem fogja azok sorát gyarapítani, akik a bűnbánat és az önutálat indítására elmenekültek az életből. Látsz-e nőt, aki hallgat egy csábító rábeszélésére, aki szóba áll a kísértéssel, vagy enged egy ravasz ámítónak? Ne csodáld, ha – minden fogadkozása ellenére – előresodortatik a bűn útján, míg végül a szemérmetlen bujaság szélsőségei, és az önkezűség általi halálnak borzalmai zárják le pályafutását.

6. Az embereket gyakran az ÉLETUNALOMRA ÉS AZ ÖNGYILKOSSÁGRA A SEMMITTEVÉS SZOKÁSA VEZETI.

Az emberi test és elmealkat állandó cselekvést kíván meg ahhoz, hogy erejét és jó közérzetét megőrizze. A tevékenység az egészség, az élénkség és az öröm forrása. Az az egyenletes szorgalom, mely minden képességünket igénybe veszi anélkül, hogy elnyomná őket, jótékony befolyással van az egész emberre. Ébren, derűsen és vidáman tartja az elmét; az érzékeknek megadja az élénk és egészséges érzések fényűzését; megóvja a szívet a hiábavaló és szabálytalan csapongások ezreitől; s egyszerre szolgálja testi, értelmi és erkölcsi jólétünket.

Másfelől azonban a semmittevés sok bűnnek az anyja. Találóan nevezték az elme rozsdájának és fekélyének. Nem is szólva azokról a bajokról és szegénységről, amelyek természetszerű következményei és amelyek gyakorta a legsiralmasabb hatásokat eredményezik, még súlyosabb és alapvetőbb veszedelmek forrása. Mint lassú és halálos méreg, minden emberi képességet felemészt. Meggyengíti és megbénítja az értelmet; gyengíti az emlékezetet; elhomályosítja a képzelőerőt; nyitva hagyja az elmét a bűnös kívánságok betörése előtt; meghívást intéz a kísértés támadásainak; megrontja és fokozatosan elpusztítja azt az egészséges és kellemes érzést, mely örömeink nagy részét képezi; bágyadt érzésekhez, levert kedélyhez, hipochondriás hajlamokhoz és a testet-lelket gyötrő kínok összességéhez vezet, melyek gyakorta még a láncra kötött, dolgozó rabszolgánál is nyomorultabbá teszik áldozatait.

A semmittevő embernek semmi sem ízlik igazán. Az idő nehezkedik őreá. Nem tud mit kezdeni önmagával. Minden unalmasnak és érdektelennek tűnik számára. A legcsekélyebb akadály is kedvét szegi; a legkisebb veszély láttán is megrémül és kétségbeesik; a kedély borússá és nyomottá válik. Aztán a mámor italához fordul enyhülésért; ám ez, a várt enyhülés helyett, végül csak még jobban súlyosbítja minden gyötrelmét; és növeli nyomorúságának súlyát. Csoda-e hát, hogy ebben az állapotban ezrek tekintették a létet átoknak, s hogy némelyek, belefáradva nyomorúságuk terhébe, életük kioltására vetemedtek? Nem, sokkal inkább csodálatra méltó, hogy e hitvány életvitel nem vezet még gyakrabban e véghez.

Tartsuk hát észben, hogy a szokványosan semmittevők mindig nagyobb-kisebb mértékben ki vannak téve a tárgyalt bűn kísértésének. E szokások épp arra valók, hogy a kedvetlenséget táplálják, hogy mindenféle lelki rothadás martalékává tegyék őket, s hogy az életet terhessé tegyék számukra. Másfelől viszont időnknek valamely hasznos és érdekes foglalatosságban való állandó foglalkoztatása nemcsak az erény egyik legjobb őre, hanem – a vallás után – a legbiztosabb boldogságforrás, s a legjobb védelme egészségünknek és életünknek. „Ha megkérdeznék – mondja egy művelt író –, hogy minek köszönhető legfőképp a melankólia és a lehangoltság megelőzése, az ókori szónok példájára válaszolnék, aki művészete alaptételeit így erősítette meg: foglalatosság, foglalatosság, és foglalatosság. Ez az életunalom elleni fő orvosság, és mindama képzelt bajok elleni ellenszer, amelyek még gyötrőbbek a valódiaknál.”[18]

7. Egy újabb forrása az elégedetlenségnek és azoknak a heves indulatoknak, melyek gyakorta öngyilkosságba torkollanak: A MÚLANDÓ VILÁG IRÁNTI MÉRSÉKELETLEN KÍVÁNSÁGOK ÉS TÖREKVÉSEK TÁPLÁLÁSA.

A világ iránti mértéktelen szeretet számtalan és határtalan gonoszságnak a megszülője. Joggal mondatott, hogy a többi gonosz az a test és annak tagjai, ez viszont a vallástalanságnak élete és lelke. E bűnös ragaszkodás, ez az alávaló bálványimádás minden kötelességgel szemben hadat visel, s szinte mindenféle bajoknak bő forrása. Nemcsak hogy eltéríti a szívet Istentől és a mennyei kincsektől, hanem meg is fertőzi a lelket alantas kívánságokkal; betölti az elmét elégedetlenséggel, aggodalommal és nyomasztó félelmekkel; ösztönöz minden tisztességtelen haszonszerző mesterkedésre; és mikor aztán – e gyászos világ rendje szerint – veszteség és csalódás következik, a hamis ígéreteknek bedőlt nyomorultat abba a reménytelen szomorúságba taszítja, „mely halált szerez” (2Kor 7,10).

Igen, testvéreim, az a vakmerő és túlfeszített spekulációs szellem, az a türelmetlenség, mely nem bírja kivárni a haszon természetes menetét, az a mohó vágyódás a meggazdagodás után, az a hivalkodó és fényűző életmód iránti túlzott vonzalom, az a hajlam a vakmerő és jogtalan kereskedelmi vállalkozásokra, az a bűnös és szánalmas igyekezet, mellyel a világ dolgaihoz épphogy hozzáfogó emberek a leggazdagabbakhoz akarnak hasonlítani – egyszóval: az az olthatatlan szomjúság az élet javai és pompái után, mely országunkat és korunkat oly jellemzően általhatja – mindezek, a józan, egyszerű és megfontolt üzleti elvek semmibevételével együtt, oly romlottságok, melyek felett minden jóérzésű ember csak sóhajtani és gyászolni tud. Oly romlások ezek, melyeknek következményeiben alig kell éleslátás, hogy felismerjük: számos vagyon romlását, sok lelkiismeret hajótörését, egyéni és családi béke megsemmisülését, és mindazon nyomorúságokat, melyek gyakorta mélységes kétségbeesésbe sodorják az embert, és saját keze által való halálra ösztökélik. „Mert minden gonoszságnak gyökere a pénznek szerelme, mellyet némellyek a kik kívántak, eltévelyedtek a hittől, és magokat által szegezték sok gondokkal.” (1Tim 6,10). Mert „a kik pedig meg akarnak gazdagulni, esnek kísértetbe és tőrbe, és sok balgatag és káros kívánságokba, mellyek bémerítik az embereket a halálos veszedelembe.” (1Tim 6,9).

„A pénznek szerelme” volt az, amely Júdást ama összetett aljasságra ösztökélte, mely utóbb megbánással töltötte el, és arra indította, hogy maga legyen saját életének kioltója. Ugyanez a hitvány szellem az, mely minden korszakban sokakat letör, ha veszteség és csőd sújtja őket; és mikor a kapzsiság természetes jutalma eléri őket, így kiáltanak: „Nincs több reménység” (KJV, vö. Ésa 57,10; Jer 2,25). Lásd azt a szerencsétlen embert – hogyan sújtják le a csalódások; hogyan nyomják agyon a veszteségek; mennyire készen áll, hogy kétségbeessen, valahányszor körülményei borúsnak tűnnek! Ó, boldogtalan ember! túlságosan szerette a világot, másként nem hatna rá ilyen mélyen annak javainak a tovatűnése. Túlságosan a földi kincsekhez kötötte szívét, különben nem háborodna meg ennyire azok ideiglenes elvesztése miatt. A gazdagság volt a bálványa, másként nem kiáltana, mikor elragadtatnak tőle: „Elvettétek az én isteneimet, és mim van immár nékem?”

De ha a mértéktelen vágyakozás a földi javak után már önmagában is annyi veszélyt rejt magában, akkor az a rendetlen és túlzó becsvágy is ugyanilyen veszedelmes, amely a hírnév előtt hajbókol, és állandóan a kitűnés és hatalom után liheg. Amikor ez az ambíció teljesen betölti és eluralja egy ember elméjét, akkor minden szerencsétlenség képes kétségbeesésbe taszítani, és terveinek meghiúsulása elviselhetetlenné válik számára. Az ilyen ember számára a homály kín, a vereség pedig halál. Aki azt képzeli, hogy csak a magas pozíció, a győzelem és a dicsőség teszi az életet kívánatossá, az szinte bizonyosan a csalódás és szégyen áldozatává válik. Ez a téveszme adott olyan hatalmat a megpróbáltatásnak Izráelnek királya, Saulnak elméje fölött is, amely végül arra késztette, hogy amikor a vereség és a gyalázat szembejött vele, inkább a halált válassza, mint az életet. Ugyanezen bálványimádás rabja volt a hitszegő Ahitófel is, és amikor azt látta, hogy befolyása és tekintélye hanyatlik, úgy döntött, hogy nincs számára értelme tovább élni.

Ez volt a tévedése és méltatlan vége azoknak a személyeknek is, akik a világ történelmében nagy nevet szereztek, s akiket — különösen a fiatalok és a meggondolatlanok — sajnos túlságosan gyakran vak csodálattal szemlélnek. Vajon valóban hősiesség volt-e az, ami Cato, Brutus, Cassius és Hannibál öngyilkosságát kiváltotta? Nem! Ez a becsvágy tébolya volt, a kevélység kicsinysége. Az igazi hősiesség nem erre tanította volna őket. „Ha Catónak büszkesége megengedte volna, hogy engedjen Caesar nagylelkűségének, jelleme és befolyása talán késleltethette volna hazája szolgaságát — amelyet halála inkább meggyorsított. Ha Brutus és Cassius nem hajtják végre azt a végzetes elhatározást, hogy saját kezükkel vetnek véget életüknek, ha balsors éri őket, a philippi csata talán egészen másként végződött volna. Ha Hannibál inkább megadta volna magát a rómaiaknak, semmint hogy mérget nyeljen, akkor nagyobb dicsőséget szerzett volna azzal, hogy bátran eltűri a megkínzásokat, mintha a cannaei csatában győzelmet szerzett volna.”

8. Ennek a bűnnek utolsóként említett forrása: az ŐSZINTE ÉS ÉLŐ KEGYESSÉGNEK A HIÁNYA.
Korábban már szóltunk arról a veszélyről, amely a téves erkölcsi és vallási elvekből fakad. Ám ez még nem az egyetlen fenyegetés. A helyes meggyőződés hasznos és fontos, de vannak ezrek, „kik az igazságot hamisan fogva tartják” (Róm 1,18). Ahol hiányzik a keresztyénség élete és ereje; ahol tanításait csak esztétikus elmélkedéseknek tekintik, és vigasztalásait pusztán megnyugtató elméletekként kezelik — vajon ki várhatná el értelmesen, hogy ezek bármiféle isteni hatékonyságot hordozzanak, amely megerősít, vigasztal és bátorít az élet próbái között? Ott semmi ilyesmi nem található.

Nem — a vallás pusztán névleges tisztelője, mindazzal együtt, amije van, könnyen lehet, hogy vigasz nélkül él, és kétségbeesésben hal meg. Egy elméleti kegyesség — halljátok meg, ti formaszerűséghez ragaszkodók! — az elméleti kegyesség talán képessé tesz arra, hogy tetszetősen beszélj a hit dolgairól, vagy hogy tisztességgel helytállj egy hitvitában; de mit ér mindez a nyomorúság és bánat napján, amikor a földi vigasztalások cserbenhagynak, és a csüggedés démona sötétséggel tölti be az elmédet? Az a személy, aki a kísértéssel szemben semmi mással nincs felfegyverkezve, csak helyes hittételekkel, jó eséllyel szégyenteljesen elbukik annak hatása alatt.

Ezért az öngyilkosság bűnével szembeni legnagyobb biztonság a kegyesség (vagy isteni szolgálat – a ford.) ereje, amely él és uralkodik a szívben (vö. 2Tim 3,5). Ez a szent Lélek nemcsak hogy bátorít arra a lelki szilárdságra, amely diadalmaskodik az élet szenvedésein, és táplálja azt az alázatot, amely örömmel veti alá magát az isteni akaratnak — hanem ez az a Lélek is, amely egyesít bennünket a Megváltóval, Krisztus testének, az egyháznak tagjaivá tesz, és szilárd ígéretet ad arra, hogy „Istennek erejétől őriztettek hit által az idvességre” (1Pt 1,5). Nem „a kegyesség látszata”, hanem annak valóságos ereje volt az, ami támogatta Jóbot nyomorúsága idején, és képessé tette arra, hogy elborzadva utasítsa vissza az öngyilkosságra való kísértést. Nem a „kegyesség látszata”, hanem annak hatóereje (vö. 2Tim 3,5) emelte fel az egykori vértanúkat az emberektől való félelem fölé, erősítette meg őket abban, hogy inkább minden kínzást elviseljenek, semhogy vétkezzenek Isten ellen, és ez tette lehetővé, hogy örömmel énekeljenek még a lángok közepette is.

Záró gondolatok

Ily módon igyekeztem bemutatni az öngyilkosság bűnét és balgaságát; és azáltal, hogy feltártam e rossz főbb forrásait, megjelölni néhány olyan gondolkodásmódot és szokást, amelyek veszélyt hordozhatnak. Most már csak az marad hátra, hogy az elhangzottakat minden hallgató — különösen azok, akiket ez közvetlenebbül érint — szívére helyezze.

Szülők! Ez a téma ünnepélyes figyelmet követel tőletek! Látjátok, hányféle veszély fenyegeti azt, aki ezen a siralomvölgyen által vándorol. Mennyire fel kellene, hogy keltse bennetek az aggodalmat; mennyire fel kellene, hogy ébressze bennetek a buzgóságot; s mennyire mozgósítania kellene minden gyengéd szülői érzéseteket azon gyermekeitek javára — akik most készülnek az élet útján elindulni, és szembenézni annak minden veszedelmével! Ti vagytok egészségüknek és életüknek őrzői; ti formáljátok erkölcsüket; ti irányítjátok törekvéseiket; ti vagytok boldogságuk letéteményesei ebben a világban — s bizonyos értelemben a jövendőben is. Milyen szakadatlan gondossággal kellene tehát helyes elvekkel átitatnotok elméjüket! Milyen szent hűséggel kellene őket óvnotok a kor szabados eszméitől, a romlott társaság fertőző hatásától, és a mértéktelenség és tunyaság pusztító szokásaitól! Milyen áhítatos gyöngédséggel kellene őket intenetek, figyelmeztetnetek, imádságban hordoznotok, s mind tanítással, mind példával azon munkálkodnotok, hogy Isten ismeretére, szeretetére és félelmére vezessétek őket!

Ó, szülők! Ha mindezt kellő komolysággal mérlegelnétek, milyen forradalmat látnánk gyermeknevelési módszereitekben! Azt látnánk, hogy a családi tanításra és fegyelemre több figyelmet fordítotok, mint az úri divatokkal teli nevelés külsőségeire. Azt látnánk, hogy minden alkalmat megragadtok, hogy gyermekeitek lelkébe véssétek: az erény többet ér a gazdagságnál, a szentség pedig végtelenül értékesebb, mint e világ pompája és rangja. Látni lehetne, hogy erkölcsi és vallásos nevelésüket teszitek legfőbb gondotok tárgyává, s hogy nap mint nap arra törekedtek, hogy szívükbe mélyen bevéssétek: „az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fődolga!” (vö. Préd 12,13)

Tisztviselők! Bírák és esküdtek!
Ez a kérdés ünnepélyes kötelességet ró rátok is. Vajon összeegyeztethető-e azzal a kötelezettséggel, amely emberként rátok hárul, vagy azzal a hivatalos esküvel, amely közfeladatotokra kötelez benneteket, az a mód, ahogyan e szomorú bűn esetében az öngyilkosságot szokás szerint kezelitek? Higgyétek el, amikor őszintén elkövetett öngyilkosság esetén őrületre való hivatkozással próbáljátok eltakarni azt a gyalázatot, amely jogosan terhelné az elhunyt emlékét — vagy amikor ilyen ítéleteket jóváhagyólag támogattok —, akkor nemcsak a saját lelketekkel követtek el igazságtalanságot, hanem a társadalomnak is kárt okoztok. Ne mondjátok, hogy az igazság nyílt kimondásával nem a bűnöst, hanem az ártatlanul hátramaradt hozzátartozókat büntetnétek. Vajon elfelejtettétek, hogy ez a megfontolás egyike azoknak az erkölcsi kötelékeknek, amelyekhez az emberek nagy része kötve van — és kötve is kell, hogy legyen?
Teljesítsétek a törvényt részrehajlás és személyválogatás nélkül![19]
Tegye hűségetek egyértelművé a közösség minden tagja számára, hogy aki e bűnbe esik, az súlyos kárt okoz családjának és barátainak, valamint gyalázatot hoz saját emlékére is — s ezáltal újabb korlátot állítotok az emberi romlottság elé, olyat, amelyet még a gyászoló hozzátartozók is jóváhagynak — s talán sok értékes életet menthettek meg a pusztulástól.[20]

Fiatal barátaim!
Ez a téma különös figyelmet érdemel részetekről. Joggal mondják — s valószínűleg nem is alaptalanul —, hogy az ifjak hajlamosabbak az öngyilkosságnak bűnébe esni, mint az idősebbek. Ennek a gondolatnak meg kellene érintenie és rémisztenie benneteket, és minden éberségeteket fel kellene ébresztenie, hogy minden veszélyforrás ellen idejében védekezhessetek. Az életnek folyama zavarosan, tajtékzó habokkal hömpölyög előttetek; de ti, akik még tapasztalatlanok és reményteljesek vagytok, végigtekintetek a sodráson, nem veszitek észre háborgását, és azt remélitek, hogy utatok zökkenőmentes, örömteli és derűs lesz. De bizony lesznek csalódások; bosszúságok fognak érni; veszteségek borítanak majd gyászba; és a szenvedés különféle formái meg fognak tanítani titeket mindarra, hogy ez a világ Ádámnak minden utódja számára egy siralomvölgy.

Kérlek hát benneteket: „legyenek mértékletesek” (vagy józanok – a ford.; Tit 2,6), és „vegyétek fel az Istennek minden fegyverét, hogy ellene állhassatok e veszedelmes időben, és mindeneket elvégezvén, megállhassatok.” (vö. Ef 6,13).
A megpróbáltatás napján a vallás lesz legjobb védelmetek, legerősebb támaszotok, leggazdagabb vigasztalásotok. Az őszinte, megvilágosodott és állhatatos kegyességből fakadnak majd azok a belső vigaszok és örömök, amelyek drágábbak a drágaköveknél; valamint az az erkölcsösség, szorgalom, mértékletesség, a földi célokban való mérték, és az az általános szentség, amelyek az igazi földi boldogság legbiztosabb zálogai. Ha e kincset bírtok, biztonságban vagytok, bármi történjék is; nélküle pedig semmi nem tehet benneteket sem biztonságossá, sem boldoggá. Ezért: „Keressétek először az Istennek országát, és annak igazságát” (Mt 6,33).
„A bölcseségnek kezdetit, az Úrnak félelmét” (Péld 9,10).
„Az isteni tisztelet (kegyesség – a ford.) mindenre hasznos, mellynek ígérete vagyon e világon és a más világon való megajándékozásáról” (1Tim 4,8).

Ti, a szenvedés fiai és leányai!
Ebben az értekezésben közvetlen és különös érdeketek fűződik ahhoz, amit hallottatok. E szavak megnevezik ellenségeiteket és védelmeiteket, veszélyeiteket és menedékeiteket. A vallás szentélyébe hívlak benneteket — szívből és szeretettel. Emberi segítség nem tud megfelelő enyhülést nyújtani; semmi földi nem képes valódi és maradandó vigasztalást adni. A barátok talán megvigasztalnak, mosolyognak — de nem tudják „vígasságnak olajával” a nyugtalan lelket (vö. Zsolt 45,8; Zsid 1,9) elönteni. A vagyon talán csillog és ékesít — de nem gyógyítja meg a szív sebeit. A tisztesség és rang talán elkápráztat és felfuvalkodottá tesz — de nem táplálja az éhező lelket, és nem oszlatja el a bú és kétségbeesés felhőit. A „filozófia” — hamisan megnevezve — talán hízeleg büszkeségeteknek, és ígéretekkel kecsegtet — de szavai üresek, ígéretei hiábavalók. Az önfeledtség italától talán egy időre látszólagos enyhülést nyertek — de az csak eltompít és megbénít, és „végezetre, mint a kígyó, megmar, és mint a mérges kígyó megcsíp.” (Péld 23,32). Azok a gőgös tanítók pedig, akik arra bátorítanak benneteket, hogy „átkozd meg az Istent és halj meg!” (Jób 2,9), nem tudják megmenteni lelketeket a kétségbeesés örvényétől, sem egy csepp vizet sem tudnak adni, hogy nyelveteket hűsítsék az örök gyötrelmek lángjai között. Nem! „Mindnyájan ártalmas vígasztalók” (vö. Jób 16,2)

Meneküljetek hát az evangélium kegyelméhez!
Gyertek, ti, elégedetlenséggel és szomorúsággal terheltek! Ti, akik „megfáradtatok és megterheltettetek”, gyertek a Megváltóhoz — és ő „megnyugoszt titeket” (vö. Mt 11,28). Öleljétek magatokhoz „az igazságot, úgy ahogy az Jézusban van”, és éljetek annak megszentelő hatalma alatt. Akkor majd — a csapások közeledtével — nem a halál gyűlöletes eszközeihez fogtok menekülni, hanem szövetséges Istenetekhez és Atyátokhoz, akinek kegyelmes trónjához bizalommal és gyermeki biztonsággal járulhattok. Akkor birtokában lesztek annak a kiváltságnak, amely a keresztyén ember sajátja, hogy „dicsekedünk a háborúságokban is, tudván hogy a háborúság békességtűrést nemz: A békességtűrés pedig megkísértést: a megkísértés pedig reménységet. A reménység pedig meg nem szégyenít” (vö. Róm 5,3–5). És amikor eljön a halál — akár hirtelen, erőszakos formájában, akár sorvasztó betegség képében — békesség hírnöke lesz számotokra, és bevezet benneteket abba a királyságba, ahol nincs többé bűn, „sem semmi fájdalom, sem kiáltás, sem a keserűséggel való sírás”, hanem ahol „az elsők elmúltak” (vö. Jel 21,4).

„Annak pedig, a ki titeket megtarthat a bűntől ártatlanúl, és állathat az ő dicsőségének eleibe feddhetetlenségben nagy örömmel; Az egyedűl bölcs Istennek, a mi Megtartónknak, dicsőség, nagyság, erő és hatalom, most és mind örökké, Ámen!” (Júd 24–25)

1. A szó, amely itt „átkozni”-ként fordíttatik, szó szerint azt jelenti: „áldani”; de ez nyilvánvalóan azon esetek egyike, amikor egy erőteljes retorikai alakzat révén éppen az ellenkezője a szó szándékolt értelme. Ugyanez a kifejezés gyakran előfordul ironikus beszédformákban még napjainkban is, például így: „megáldott engem” vagy „áldásokkal halmozott el” — amivel a legkeserűbb szitkokat és gyalázkodásokat szokták érteni.
„Ez a szó” — mondja a tudós Taylor — „néha valóban istenkáromlást, átkozódást jelent; nem a szó természetes jelentése alapján, hanem azért, mert az ókor jámbor emberei olyannyira utálták a káromkodás gondolatát is, hogy irtóztak attól, hogy azt saját nevén nevezzék; ezért eufemizmussal vagy illendő kifejezéssel éltek, és Isten átkozása helyett azt mondták: Isten áldása legyen ővele.”
Schultens megjegyzi, hogy az „áldani” szó néha búcsút venni értelemben is használt; és mivel az ember gyakran így vesz búcsút attól, amit elutasít, megvet vagy végképp elhagy, az „áldani” itt annyit is jelenthet, mint: figyelmen kívül hagyni, megvetni.
Lásd: Taylor: Hebrew Concordance. Ugyanezt a héber szót találjuk 1Kir 21,10-ben, valamint Jób 1,11-ben és 2,5-ben is, ahol kétséget kizáróan az „átkozás” értelmében szerepel. A mi bibliafordítóink tehát nagyon helyesen és bölcsen adták vissza ezekben az esetekben a szöveg valódi jelentését.

2. Sok tekintélyes magyarázó vitatta, hogy Jób feleségének szavai valóban az öngyilkosságra irányultak-e. Egyesek szerint inkább az a szándék húzódik meg a felszólítás mögött, hogy Jób istenkáromlás által hívja ki maga ellen Isten haragját, és így Isten maga vessen véget életének. A szerző — noha inkább az általa bemutatott értelmezést részesíti előnyben — nem tartja kizártnak a másik lehetőséget sem, amely — érvelését tekintve — még inkább megerősíti mondanivalóját.
Mert ha Jób irtózott attól is, hogy Isten haragját hívja ki életének kioltására, akkor mennyivel inkább utálta volna megtenni azt, hogy saját kezével vessen véget életének!

3. Úgy tudni, hogy e prédikációk elhangzását közvetlenül megelőző három hónapban legalább kilenc öngyilkosság történt New York városában. Ez a szám — egy olyan városban, amelynek lakossága nem haladta meg a 70.000 főt — rendkívül magasnak és nyugtalanítónak számított.

4. Talán azt fogják mondani, hogy ez az érvelés – ha elfogadjuk – túl messzire vezet; hiszen ha egyetlen embernek sincs joga a saját életével rendelkezni, és ha a polgári kormányzat minden jogos hatalma az egyének feletti társadalmi szerződésen alapul, akkor semmiféle kormányzatnak sincs joga életet elvenni, még a legsúlyosabb bűnök esetén sem; mert egyetlen ember sem ruházhat át olyan jogot a közösségre, amely neki magának sincs birtokában.
Ez az ellenvetés azonban hibás alapelvre épül. A polgári hatalom joga arra, hogy bizonyos esetekben életet elvegyen, nem a társadalmi szerződésből, hanem Isten akaratából ered, amely világosan ki van jelentve Igéjében.
Sőt, tovább is mehetünk: az embernek nem volna joga még az alacsonyabb rendű állatok életét sem elvenni, ha az Alkotó erre vonatkozó kifejezett engedélyét nem adta volna meg.

5. Platón: Phaidón.

6. Szókratész egyáltalán nem állt egyedül az ókori erkölcstanítók között az öngyilkosság elítélésében. Különféle érvekkel ellenezték Püthagorasz, Arisztotelész, valamint Théba és Athén törvényei is.

7. Ez a történet Dr. Erasmus Darwin kapcsán maradt fenn, fia – ugyanazon név viselője – halála után, aki vízbe fojtotta magát a Derwent folyóban. Lásd: Miss Seward: Life of that distinguished physician, 295–297. o. A történet igazságát ugyan egy későbbi szerző kétségbe vonta, ám nincs meggyőző okunk arra, hogy kétségbe vonjuk egy olyan közeli barát beszámolóját, aki ráadásul minden igyekezetével Dr. Darwin emlékének kívánt tiszteletet szerezni – márpedig Miss Seward ilyen volt.
Az anekdota – ha igaz – tanulságos: megmutatja, hogy Darwin filozófiája, valamint az az elv, amelyet valószínűleg gyermekeibe is beleplántált, épp azokat a vigasztalásokat irtotta ki az emberi lélekből, amelyek leginkább megerősítenék a kétségbeesés ellen – s ily módon maga is elősegíthette a reménytelenséget és az öngyilkosságot. Ennek ellenére — minden ateizmusa dacára — Darwin elítélte az önkéntes halált, és gyáva, megalázó tettnek tartotta.

8. „Az a feltevés, hogy az ember erkölcsi és felelősségre vonható lény, akit a halál csapása után is fennmaradó létezésre rendelt a Teremtő — örökké tartó boldogságban vagy nyomorúságban —, összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentőséget kölcsönöz az embernek, mint az ezzel ellentétes feltételezés.
Ha úgy tekintünk rá, mint akit egy mindenható Úr helyezett ide e világba, és akinek földi élete próbatétel ideje, egy végtelen és megszakíthatatlan láncolat első szeme, amely az örökkévalóságba nyúlik, akkor az ember a mi szemünkben is magasztos jelleget ölt. Minden, ami rá vonatkozik, komollyá és súlyossá válik; és az ő boldogságával való könnyelmű játszadozás a legmegbocsáthatatlanabb léhaság érzését kelti.
Ha ez az ember rendeltetése, nyilvánvaló, hogy méltósága legfőképp azon tulajdonságokban áll, amelyek alkalmassá teszik erre a rendeltetésre: erkölcsi nagysága az igazi nagysága.
Ha azonban elfogadjuk a szkeptikus nézeteket, amelyek szerint ő a véletlen szülötte, nincs kapcsolatban semmiféle felsőbb hatalommal, és halála után a megsemmisülés vár rá — akkor ő nyomorult és megvetendő teremtmény, akinek léte és boldogsága jelentéktelen. Ekkor elveszik a lényegi különbség közte és az állatvilág között, melytől már semmi sem választja el, hacsak nem érzékeléseinek élénksége és sokfélesége.”
— Hall: Sermon on Modern Infidelity, 43. o.

9. Azt mondják, hogy a Shaster (indiai szent könyv) szigorú büntetések terhe mellett tiltja az öngyilkosságot; mégis arról hallunk, hogy a hinduk — akiket a bráhminok arra tanítanak, hogy vessék meg a halált, és tekintsék az élet ilyetén befejezését tiszteletre méltónak — gyakran vetnek véget saját életüknek, különösen idős és gyenge állapotukban.

10. Számos példát lehetne felsorakoztatni e megállapítások igazolására.
Még Cato tragédiája is — pedig egyértelműen az erény és vallás barátjának tollából származik — a legjobb ítélettel rendelkezők szerint is az öngyilkosság iránti rokonszenvet kelti.
Sőt, bizonyos megfigyelők szerint e híres dráma színpadi előadása után szinte mindig történtek öngyilkosságok, melyek összefüggésbe hozhatók voltak az előadással.
Hasonlóan kétséges erkölcsi üzenetet hordoz Rousseau Julie ou la Nouvelle Héloïse (Új Héloïse) című regénye. Bár a szerző mindkét oldalon érvel — az öngyilkosság megengedhetősége mellett és ellen is —, többen úgy vélik, hogy az érvek, amelyeket a tett védelmében hoz fel, sokkal erőteljesebb benyomást keltenek, és szándékosan úgy is íródtak, hogy mélyebb hatást fejtsenek ki.

11. Lásd Darwin: Zoonomia, II. kötet, 3. osztály, 1–2. szakasz, ahol az olvasó több figyelemre méltó öngyilkossági eset leírását találja.

**12. „Sir Philip Mordaunt fiatal, őszinte, bátor, angol úriember volt. Megvolt a maga vagyona, és birta királyának szeretetét is, ami felért egy gazdagsággal. Az élet minden kincsével előtte állt, és hosszan tartó boldogsággal kecsegtetett. Megérkezett, kóstolót vett a lakomából — de már a kezdet kezdetén megundorodott. Életundort vallott, unta a körkörös sétát, minden gyönyörűséget kipróbált, s azok minden ismétléssel csak egyre halványabbnak bizonyultak.
‘Ha az élet már ifjúságomban is ennyire kiábrándító’ — mondta magában —, ‘vajon mit tartogat számomra az öregség? Ha már most közömbös, bizonyára akkorra gyűlöletes lesz.’
Ez a gondolat megmérgezett minden további elmélkedést — mígnem végül, a félrevezetett értelem nyugalmával, egy pisztollyal vetett véget dilemmájának.”
— Goldsmith: Citizen of the World, 73. levél.

13. Rush professzor becslése szerint az Egyesült Államokban évente nem kevesebb, mint négyezer ember hal meg az égetett szeszekkel való visszaélés következtében.
Lásd: Inquiry into the Effects of Ardent Spirits upon the Human Body and Mind (Értekezés az égetett szeszek emberi testre és lélekre gyakorolt hatásáról), 38. oldal, negyedik kiadás.

14. „A néhai Dr. Waters” — mondja Dr. Rush — „míg a Pennsylvaniai Kórház házi gyakornokaként és gyógyszerészeként szolgált, megerősítette számomra, hogy azon betegek egyharmadánál, akiket az elmebaj e borzalmas kórja miatt zártak be, a betegséget az égetett szeszek váltották ki.”
Uo. 12. oldal.

15. A következő esetleírást egy néhány éve megjelent műből vettük át:
„– – – – – városában élt egy úriember feleségével, akiket Isten mérsékelt vagyonnal, egészséggel, kölcsönös szeretettel és lelki békével áldott meg. Két gyermekük volt, kedvesek és ígéretesek, és úgy tűnt, a földi élet számos örömét magas fokon élvezhetik.
1765 nyarának végén a férfi egy társaságban találta magát néhány szomszéddal, akik kártyázással akarták elütni az időt. Ő — nem annyira a játék kedvéért, mint inkább udvariasságból — csatlakozott hozzájuk. Ahogyan az a játékosokkal gyakran megesik, váltakozó szerencse kísérte őt, s mivel már felhevült volt az ital hatása alatt, a társaság feloszlása előtt meggondolatlanul olyan mértékben eladósodott, amit vagyona nem bírt el.
Másnap, kijózanodva, nem bírta elviselni annak a gondolatát, milyen szorultságba sodorta szeretett feleségét és gyermekeit, ezért nem volt bátorsága elmondani nekik, mi történt. Eddig ismeretlen gyötrelmek között egyik játékostársa újra felkereste, s ismét kísértésbe vitte: próbálja meg még egyszer a szerencséjét. Hogy elfojtsa gondolatait, és reménykedve vesztesége visszaszerzésében, a férfi ismét a végzetes helyszínre sietett — és csak akkor távozott, amikor már mindenét elvesztette.
Másnap aztán — leírhatatlan kétségbeesésében — levélben tudatta feleségével, mi történt, majd főbe lőtte magát. A hír hallatán a feleség elméje megháborodott. (Legalábbis nemrég még elmegyógyintézetben tartották.) Két gyermekük pedig koldusként, rokon és barát nélkül sodródott ki a világba.”

16. M. Mercier, aki 1782-ben írta Tableau de Paris című művét, megjegyzi, hogy abban az időben évente körülbelül százötven öngyilkosság történt Párizsban.
Alapos okunk van feltételezni, hogy azóta ez a szám jelentősen növekedett.
Londonban 1787-ben az éves átlag harminckettő volt — bár ez a szám valószínűleg messze alulmúlja a jelenlegi valóságot. Edinburghban (kb. 80 000 lakossal) évente négy, Genfben (kb. 25 000 lakossal) körülbelül nyolc ilyen esetet regisztráltak.
Lásd: Encyclopedia, „Suicide” szócikk.
A cikk szerzője így fogalmaz:
„A londoni adatok meglehetősen hiányosak, de joggal következtethetünk arra, hogy az öngyilkosság a felsőbb és vagyonosabb rétegek körében gyakoribb, mint az alsóbb osztályokban, és hogy gyakran a szerencsejáték és az erkölcsi züllés következménye.”

Colquhoun úr, a londoni rendőrségről szóló, nagyhírű mű szerzője, néhány évvel ezelőtt egy, akkor Londonban élő barátjával beszélgetve, említést tett egy bizonyos játékbarlangról, amely nem sokkal korábban került a tudomására, és így szólt:
„Ez a ház — amíg csak működik — várhatóan évente legalább négy-öt öngyilkosságot fog eredményezni.”

17. A szerencsejáték rohamos terjedése New York városában kétségtelen tény, és minden erkölcstanító, minden keresztyén, valamint a polgári hatóságok minden erejét latba kell vetni annak visszaszorítása érdekében.
Azt beszélik, hogy amellett, hogy a város tele van nyilvános játéktermekkel — melyek éjjel-nappal zsúfoltak vendégekkel —, a magáncélú játékrendezvények száma (amelyeken olyan nők is részt vesznek, akiknek inkább „Izráel anyjaivá” kellene lenniük; vö. Bírák 5,7) olyannyira megszaporodtak az utóbbi időben, hogy a színházaktól is elvonták mindazt a támogatást, amely létfenntartásukhoz szükséges lett volna.
„Ha pedig a Sátán a Sátánt űzi ki, ő magában meghasonlott: mimódon állhat meg tehát az ő országa!” (vö. Mt 12,26)
Ó, bárcsak úgy lenne, hogy ez a két szörnyű társadalmi csapás, az egymás ellen harcban, végül mindkettőt elpusztítaná!

18. Lásd még: Letters to a Son [Levelek egy fiúhoz], J. Aikin, M.D. 1. kötet, 18. levél.

19. Az angol közjog szerint az öngyilkosság (mint bűntett: felo-de-se) kettős büntetést von maga után: Gyötrő és megalázó temetés, mégpedig országúton, a holttest szívén átszúrt karóval, valamennyi ingóság elkobzása a király javára.
E törvény első része ebben az államban továbbra is hatályban van, de sohasem hajtják végre. A második részét egy külön törvény már eltörölte.

20. A történelem számos példával igazolja, hogy sokat lehet tenni az öngyilkosságok megelőzéséért azáltal, ha az elkövetőket közmegvetés tárgyává teszik.
Plutarkhosz elbeszéli, hogy Milétosz városának fiatal leányait egyszer különös, érthetetlen öngyilkossági láz ragadta el, amely ellen a barátok könnyei és könyörgései semmit sem értek.
Ám amit a meggyőzés és kérlelés nem tudott elérni, azt végül más eszközökkel sikerült megállítani: Rendeletet adtak ki, miszerint „minden leány, aki felakasztja magát, testét meztelenül hurcolják végig az utcákon ugyanazzal a kötéllel, mellyel életét kioltotta.”
Ez a rendelkezés teljesen megfékezte ezt az őrületet.

Az is följegyzésre került, hogy Tarquinius Priscus uralkodása alatt néhány római katona, akiket csatornák és közművek építésére rendeltek ki, annyira megszégyenítőnek tartotta e „szolgamunkát”, hogy tömegesen vetettek véget életüknek.
A király elrendelte, hogy minden öngyilkos testét keresztre feszítve állítsák ki nyilvánosan, s ez hatékonyan véget vetett az ilyesfajta haláleseteknek.
Lásd: Encyclopedia, „Suicide” (Öngyilkosság) szócikk.

Forrás

How do you deal with the sin of suicide? | A Puritan’s Mind

(See also this link to Tony Warren’s article offsite on suicide.)

Samuel Miller first preached these two sermons on suicide in New York City in February 1805, and subsequently published them as a pamphlet, The Guilt, Folly and Sources of Suicide: Two Discourses (New York: T. and J. Swords, 1805).