A Richmond Színház leégése után elmondott prédikáció

Samuel Miller

Samuel Miller (1769. október 31. – 1850. január 7.) presbiteriánus teológus, aki a Princeton Teológiai Szemináriumon tanított. A New York-i First Presbyterian Church lelkipásztora.

Prédikáció, amelyet a Richmond Színház leégése alkalmából mondott el, melyben számos jeles személy életét vesztette.
Miller — miközben együttérzését fejezi ki a gyászolók iránt — kifejti, miért nem keresztyénies mulatság a színházba járás.

New-York: Nyomtatta T. & J. Swrds, Pearl utca 100. szám.

1812.

Ifjú Barátaim,

A határozat, mellyel a gyászba borult richmondi lakosok iránti részvéteteket kifejezni kívántátok, tiszteletre méltó. A szenvedőkkel való együttérzés minden életkorban ékes, de különösen az ifjúság idejében. Midőn tehát kértétek, hogy e gyászos alkalomból a szószékről szólítsalak meg benneteket, jóllehet kívánságotok teljesítése nem csekély kényelmetlenséggel járt, mégsem mertem megtagadni. De mikor tudtotokra adták, hogy ha bármi szó esik általam az említett rettenetes csapásról, az szükségképpen a színházi mulatságokkal szembeni ünnepélyes tiltakozást is magában fogja foglalni, és ti ennek ellenére egyhangúan továbbra is sürgettétek a kéréseteket — kötelességem, hogy eleget tegyek, immár nem tűnt kétségesnek. Örömömre szolgál, hogy oly mértékben helyeseltétek azt, amit e tárgyban elmondani kötelességemnek éreztem, hogy kívánjátok annak szélesebb körű közzétételét is: mert e kívánságból azt az örömteli meggyőződést nyerem, hogy az igazság iránti tetszés sokkal inkább indított benneteket ismételt kérésetekre, mintsem puszta udvariasság a prédikátor iránt.

Első és legfőbb kívánságom e beszéddel kapcsolatban az, hogy az hasznosnak bizonyuljon. Engedjétek meg, hogy azt kérjem: olvassátok át komoly figyelemmel és ájtatos imádsággal; és hadd adassék nektek, hogy elmondhassátok: „ez a legsúlyosabb isteni intézkedés, melyet hazánk valaha is látott, javotokra vált”.

Elmondják a nagy Sir Matthew Hale-ről, hogy midőn ifjúként az oxfordi egyetemen tanult, a városba érkező színészek előadásait gyakorta látogatta, és ez olyannyira megrombolta őt, hogy hónapokon át szinte teljesen elhagyta tanulmányait. E szokás által nemcsak sok drága időt vesztegetett el, hanem elméjét is annyi „hiábavaló képpel” és „hamis érzelemmel” töltötte meg, hogy végül önnönmagáért kezdett aggódni, s elhatározta, hogy felhagy egy oly úttal, melyet a romlás felé vezetőnek látott. Midőn Londonba költözött, megfogadta, hogy soha többé nem lép be színházba; és ehhez a fogadalmához rendíthetetlenül ragaszkodott. Az, aki ismeri e legkiválóbb angol bíró jellemét, nem gondolja majd, hogy eme határozatát meggondolatlanul vagy gyáván hozta volna meg, avagy, hogy ok nélkül tartott volna ki mellette.

Ha mindannyiótokat, kedves Ifjak, láthatnálak, miként ezen ősapáink földjének kiváló Díszét, amint egyetlen ilyen hajlamon is teljes diadalt arattok, úgy vélném, ez igen reményteljes záloga annak, hogy tovább haladtok, és hasonlóképpen követni fogjátok őt őszinte kegyességében, s életének általános méltóságában, tisztaságában és hasznosságában.

Hogy Isten kegyelme adassék nektek, e győzelmet kivívni, és e nemes példát követni; hogy a minden kegyelemnek Istene legyen ifjúságotok Vezére, s idősebb napjaitok Vigasztalója; és hogy végül, a megfeszített MEGVÁLTÓ minden tanítványával együtt, el ne múló, tiszta, hervadhatatlan örökségben részesüljetek — ez az őszinte imádsága

Barátotoknak,

SAMUEL MILLER

New-York, 1812. január 23.

EGY PRÉDIKÁCIÓ, &c.

Jeremiás Siralmai 2:1,13:
Miképen borította be az Úr haragjában Sion leányát felhővel! Az égből a földre vetette Izraelnek dicsőségét, és nem emlékezett lábainak zsámolyára az ő haragjának napján! Micsoda bizonyságot tegyek néked? Mivel hasonlítsalak téged, Jeruzsálem leánya? Mivel vessem össze veled, hogy vigasztaljalak téged, Sion szűz leánya? Mert a te romlásod nagy, mint a tenger: kicsoda gyógyíthat meg téged?

A próféta Jeremiás sötét és nyomorúságos időkben élt. A vallás honfitársai között borzasztóan mélypontra süllyedt. A nép testestül-lelkestül kicsapongóvá vált elvben és gyakorlatban egyaránt. És egy szent Isten sokféle jelekkel látogatta meg őket igazságos haragjának bizonyságául. Tűz, éhség, dögvész és kard által tanította őket rettenetes dolgokra az igazságban; mígnem, megunván gonoszságukat, ellenségeik kezébe adta őket, akik által, mint nép, csaknem elpusztíttattak.

E bűntől terhes és szenvedéssel teli látvány felett szerzé a Próféta Siralmait. És sohasem ábrázoltattak nyomorúságosabb képek és kínzóbb érzések nagyobb mesterséggel. Sohasem nyilatkozott meg ily erővel a bánat érzése, a fájdalom indulata. Miképpen egy régi Atya szépen mondja: „minden betű könnyel íratott, minden szó megtört szív sóhajtása; s az író oly férfi, ki fájdalmak embere, aki alig lehell másként, mint sóhajjal, s alig szól másként, mint nyögéssel.”[1]

Mivel e napon felszólítást kaptam, hogy a jelenlévő gyülekezetet az e napokban történt rettenetes csapásra való tekintettel szólítsam meg – egy olyan csapásra, mely sok értékes életet követelt, s egy nővér Várost gyászba borított –, azért a fent olvasott szavakat választottam annak alapjául, amit most elmondandó vagyok. Adja a Gyülekezetek nagy Mestere, hogy oly módon alkalmazzuk e szavakat, mely minden hallgatónak hasznára válik!

Miképen borította be az Úr haragjában Sion leányát felhővel! Az égből a földre vetette Izrael dicsőségét! Micsoda bizonyságot tegyek néked? Mivel hasonlítsalak téged, Jeruzsálem leánya? Mivel vessem össze veled, hogy vigasztaljalak téged, Sion leánya? Mert a te romlásod nagy, mint a tenger: kicsoda gyógyíthat meg téged?

Anélkül, hogy most részleteiben elemeznénk e szakasz egyes részeit, annyit megjegyezhetünk, hogy Sion leánya és Jeruzsálem leánya kifejezések alatt – miképpen ez e Prófétánál gyakran előforduló kép – Jeruzsálem lakóit kell értenünk, ama várost, hol Sion állt; avagy inkább magát a zsidó nemzetet, a szövetség népét, az Ószövetségi rend szerint való látható Isten-egyházat. Ennélfogva, amit a Próféta ama gyászos városra vonatkoztat, azt joggal alkalmazhatjuk akár az egész, akár bármely rész közösségre, mely magát keresztyén népnek vallja; vagy amelyet még a leglazább egyházi megvallás is a látható Egyház körébe sorol.

Vizsgáljuk tehát a szöveget ELŐSZÖR: mint Isten kezének áhítatos elismerését azon szenvedésekben, melyeket a Próféta sirat;
MÁSODSZOR: mint részvét hangját a szenvedők iránt;
HARMADSZOR: mint az erkölcsi tanulságokra mutató irányt, melyeket a csapásokból kell levonnunk.

I. A szakaszban, mely előttünk van, ISTEN KEZÉNEK ÁHÍTATOS ELISMERÉSE áll azon csapásban, melyet a Próféta megsirat.
„Miképen borította be az Úr haragjában Sion leányát felhővel! Miképen vetette le az Úr Izrael dicsőségét!”

Az a tan, miszerint Isten gondviselése kiterjed minden történetre, úgy a természet, mint az erkölcsi világ dolgaiban; hogy semmi nem megy végbe sem az Ő közvetlen munkája, sem legalább bölcs engedélye és állandó uralma nélkül – nemcsak hogy a Szentírásban a legvilágosabb és legkomolyabb módon kinyilatkoztatott igazság, hanem oly következtetés is, mely szükségképpen fakad Isten tulajdonságaiból és kormányzásából, ha azokat bármely értelmes értelemben elismerjük. Ha Istennek van általános gondviselése, kell, hogy legyen különös is. Ha Isten kormányozza a világot, akkor minden dolgot – kivétel nélkül – Ő irányít és rendel. Igen, testvéreim, ha csakugyan lehetséges volna, hogy egy veréb is a földre eshetik a mi mennyei Atyánk tudta nélkül; ha hajszálaink nincsenek mind számlálva az Örökkévaló által; ha volna bármi, ami ne volna állandóan az egész világ Kormányzójának közvetlen hatalma és akarata alatt – akkor ebből az következnék, hogy dolgok eshetnek meg Isten akarata ellenére is; az imádság értelmetlenné és haszontalanná válna; és maga a Mindenható terveinek véghezvitelében minden pillanatban akadályozható vagy meghiúsítható volna a vak véletlen által. Ámde, ha ezeknek a feltételezése is káromlással ér fel, akkor nyilvánvaló, hogy Isten gondviselése nemcsak egyetemes, hanem különös is. Kiterjed minden teremtményre és azok minden cselekedetére.
„Vajon van-é veszedelem valamely városban, melyet az Úr nem cselekszik?” – kérdezi az Írás. Nem, nincs! A pusztító tűz; a tomboló vihar; a lesújtó villámlás; a dühöngő dögvész; az emésztő éhínség; a vértől áztatott kard – még akkor is, ha a legaljasabb emberek kezében van –, mind Isten eszközei akaratának és tanácsvégzésének véghezvitelére. És amiképpen Isten gondviselése minden eseményben jelen van, legyen az egyes emberrel vagy közösségekkel történő – úgy meg is parancsolja, hogy minden Őtőlünk eredő intézkedést ismerjünk el, és vegyünk komolyan figyelembe.
Nem törődni az Úr munkáival, nem szemlélni kezeinek cselekedeteit – az bűn, így mondja Ő maga. És ha valaki tagadja Isten cselekvését a világ dolgaiban, azzal az Ő dicsőségét másnak adja – amit az Úr világosan elítél.

Midőn tehát megrendült szívvel siratjuk azt a borzalmas csapást, mely egy szomszéd várost elborított – ne feledjük, ne hagyjuk figyelmen kívül Isten kezét a történtek mögött. Nem a véletlen műve volt az. Egy igazságos Isten cselekedte azt. Az Ő lehelete gyújtá fel a pusztító lángot. A tomboló elem egyetlen szikrája sem kelt föl vagy szállt alá az Ő gondviselő vezérlete nélkül; egyetlen áldozat sem esett el annak pusztító hatalmától, hogy azt ne a szuverén Bölcsesség válogató és közvetlen keze rendelné el. Ő szabályozta és rendelte el az egész szomorú esemény minden körülményét. Nem szívesen nyomorít, sem nem gyötri az embernek fiait [2]. Ámde a szenvedés nem a porból támad, és a nyomorúság nem a földből sarjad [3]. „Avagy a jót elvennők-é az Istentől, és a gonoszt ne vennők-é el?” – „Az Úr adta, az Úr vette el: legyen áldott az Úrnak neve!” [4]

II. A gyászoló Próféta szavai – miközben elismerik Isten kezét a siratott csapásban – EGYÚTTAL A LEGMÉLYEBB EGYÜTTÉRZÉST IS KIFEJEZIK A SZENVEDŐK IRÁNT.
Ez a mi textusunk és annak környezete minden sorából kitetszik: és ez az érzület az, melyet minden hasonló esetben ápolni illik.

Az emberi szenvedéssel való együttérzés – bármi módon született is az a szenvedés – nemcsak természetes érzés, hanem közös Teremtőnk parancsolata is. „Sírókkal sírjatok” – mondja az isteni ige. Midőn a test egy tagja szenved, minden tag vele együtt szenved. Így van ez nemcsak a testi, de a társadalmi testben is. Így van a családi közösségben, s így kell lennie a város, az állam, vagy az egész nemzet nagy családjában is. Midőn a nemzet egy része nyomorúságot szenved, az egésznek együtt kell éreznie. Ha tehát barátaink, szomszédaink, vagy a közösség legtávolabbi részei valamely különös csapással meglátogattatnak, kötelességünk azt nemcsak a teljes néphez intézett komoly isteni intésként tekinteni, hanem szívünket is együttérzésre kell indítanunk. Mert ha ez elmarad, akkor – emberi szóval élve – az Úr ítéleteinek egyik fő célja, tudniillik az, hogy egy rész csapásából az egész nép okuljon, meghiúsul.

Az az isteni végzés, melyet ma siratunk, mindenek felett alkalmas arra, hogy szívünket megindítsa, s legmélyebb részvétünket felkeltse. Miképpen írhatnánk le oly jelenetet, mely oly sokféle borzalmat foglal magában, hogy az emberi lelket megrendítse? A szív elcsügged a rettenetes elbeszélés hallatán!
Midőn szeretett rokonaink betegágyon halnak meg, az esemény súlyos, a veszteség fájdalmas; de ez a természet rendje, és az ilyen esetek gyakorisága megszelídíti félelmetességüket. Midőn barátaink a csatatéren hullanak el, az súlyos csapás, de a katonától elvárják, hogy ilyen veszélynek nézzen elébe. Midőn azok, akik a hatalmas tengeren hajóznak, sziklára vetődnek, vagy az irgalmatlan hullámok elnyelik őket, megsiratjuk a történteket; de midőn búcsút intettünk nekik, számoltunk azzal, hogy tán sosem térnek vissza.

De miképpen írjuk le azt a csapást, mely egy egész várost borított könnyekbe és gyászba? Oly csapás ez, mely nemcsak áldozatai száma és rangja, hanem minden kísérő körülmény által is oly iszonyú, hogy elborzasztja a szívet!
Mily hirtelen történt az összeomlás! Mily váratlanul csapott le – ily helyen, ily időben! Milyen összetett gyötrelem sújtotta az áldozatokat és túlélőket a végzetes esemény során! De nem merem tovább ecsetelni a képet, melytől a szív irtózva fordul el.

Van-e férj vagy feleség, ki ne érezné át azok fájdalmát, akik szeretett társukat látták vergődni az irgalmatlan lángok között, s a legszörnyűbb halált elszenvedni, anélkül hogy megsegíthették volna őket? Van-e szülő, ki ne osztoznék azoknak a kétségbeesett atyáknak és anyáknak gyötrelmében, kik gyermekeiket, kiket mint szemük fényét őriztek, látták egy bizakodó, örömteli óra közepette kitépetni karjaik közül? Van-e testvér, fiú vagy leány, ki ne tudná átérezni azoknak a csaknem őrültségbe kergetett túlélőknek fájdalmát, kik kénytelenek voltak maguk mögött hagyni és halálra ítélni legkedvesebb hozzátartozóikat? Van-e hazáját szerető ember, ki ne gyászolná azt a csapást, mely egy szeretetre méltó és tisztelt kormányzót ragadott ki családja kebeléből és polgártársai bizalmából? Van-e szív, mely csodálja az ifjúságot, szépséget, értelmet, műveltséget s az élő erényt – s nem ejt könnyet, hogy mindez egy füstölgő romhalmazban együtt enyészett el? Van-e, ki szereti a társas élet örömeit és barátság édes kötelmeit, s ne gyászolná a SZOMORÚ ÜRESSÉGET, mely a szerencsétlen város társadalmi életében támadt? Ó RICHMOND! Megfosztatott és gyászoló RICHMOND! Mit mondjunk néked? Miképpen vigasztaljunk téged? A te romlásod nagy, mint a tenger: kicsoda gyógyíthat meg téged? Egyedül az az Isten, aki a csapást mérte!
Ó, vajha fejünk vízforrás volna, és szemeink könnyeknek kútfejei, hogy sírhatnánk a te néped elesettjein!【vö. Jer. 9:1】

III. A jelen szakaszt tekinthetjük továbbá OLYAN KIFEJEZÉSNEK, MELY A GYÁSZOS ESEMÉNY ERKÖLCSI ALKALMAZÁSÁRA MUTAT.

Nemcsak az a kötelességünk, testvéreim, hogy Isten kezét és munkáját felismerjük gondviselésének cselekedeteiben, hanem az is, hogy kutassuk ama cselekedetek erkölcsi értelmét, és időről időre alkalmazzuk azokat a nagy erkölcsi tanulságokat, melyeket azok reánk nézve hordoznak. Ha Istennek minden gondviselési munkájában – különösen pedig az ítéletekben, melyeket végrehajt – az a célja, hogy érzékennyé tegyen bennünket, és rákényszerítsen, hogy bolondságunk útján megálljunk és megfontoljuk útjainkat; — akkor kétségkívül bűnösök vagyunk, ha nem törekszünk arra, hogy minden rendkívüli eseményből kivegyük azokat a tanulságokat, melyekre azok alkalmasak. Ezen meggyőződésben tartva vagyok bizonyos, hogy az a csapás, melyet most siratunk, egyebek mellett alkalmat kell hogy adjon egy ünnepélyes tiltakozásra egy olyan elterjedt, ám a legkevésbé sem keresztyéni és leginkább veszedelmes mulatság ellen.

Isten ujja ama csapásban oly világosan mutat e Mulatságra, hogy azt nem lehet félreismerni, s oly fenséges komolysággal, mely legmélyebb figyelmünket is kiváltani méltó!

Távol áll tőlem, testvéreim, hogy azt állítsam, ama csapást, melyre hivatkozunk, különleges ítéletként kellene tekinteni azon közvetlen áldozatokra nézve, akik ama meg nem szentelt helyen és foglalkozásban találtattak, mikor az őket érte. Még inkább visszariadok attól, hogy merjek nyilatkozni azok jelleméről vagy örök állapotáról, kik azon helyről és foglalatosságból hirtelen Isten ítélőszéke elé hurcoltattak. Jaj! midőn halandók az Örökkévaló mennykövét kívánják forgatni, inkább saját elbizakodottságukat és ostobaságukat árulják el, mintsem felvilágosult buzgóságot Istenért és a szentségért. Ámde mégis, mikor egy isteni rendelkezés – méghozzá a legjelentősebb fajtából való – gyászos kapcsolatban áll, időben és térben, egy uralkodó bűnnel; s mikor a közvélemény, valamint maga a gondviselés nyitja meg az utat ünnepélyes intés és figyelmeztetés előtt – akkor bűn lenne hallgatni. Mint Jézus Krisztus szolgája tehát, s mint aki saját szent fogadalmához, valamint Mesterének tekintélyéhez híven köteles hű maradni, nem engedhetem, hogy e jelen alkalom elmúljon anélkül, hogy teljes nyíltsággal meg ne osszam veletek benyomásaimat a SZÍNHÁZRÓL mint nyilvános mulatságról [5].

Ezért kénytelen vagyok megfontolt meggyőződésemet kifejezni, miszerint a színházi előadások természetüknél fogva bűnösek, és hatásaikban veszedelmesek; hogy azok közvetlenül ellene mondanak Jézus Krisztus vallásának parancsolatainak és egész szellemének; hogy azok a társadalomra nézve mélységesen rombolók, és teljesen alkalmatlanok arra, hogy azokat Jézus tanítványai – vagy akár csupán az erkölcs barátai – látogassák vagy bármiképp pártolják.

Hogy ezen ítéletem sem nem tévedés, sem nem túlzás, azt – remélem – a következő megfontolások nyilvánvalóvá teszik:

1. A színházi előadásokon való részvétel, mint mulatság, BŰNÖS IDŐPAZARLÁS. Azt feltételezem, hogy e gondolatot teljesen erőtlennek vélik majd azon hiúság gyermekei, kik soha nem gondolkodnak el azon, mi célból adattak e világra, sem nem veszik szívükre az idő rövidségét és végtelen értékét. Ám azon lélek számára, ki lelki bölcsességgel bír, s emlékezik, hogy az élet rövid; hogy sok tennivalója van; hogy még sem Istenért, sem nemzedékéért sem tizedrészét sem végezte annak, amit végezhetett és végeznie kellett volna; s hogy minden eltöltött óráról számot kell adnia Krisztus ítélőszéke előtt – az ilyennek e gondolat ellenállhatatlan erővel bír. Egyetlen órát is haszontalanul, vagy akár kevésbé hasznosan eltölteni – mikor annak Isten akarata szerinti, s mások és önmaga javára való eltöltése is lehetséges lett volna – az ilyen ember számára éppoly bűnös, mint némely „durva” bűn, és éppoly szigorúan kerülendő.

A mulatság célja – értem ez alatt a keresztyén, vagy akár a józan természetvallású ember értelmezése szerint – nem az idő „megölése”, hanem a test és lélek felüdítése, hogy azok azután erősebben és örvendezőbben teljesíthessék kötelességeiket. Ebből következik, hogy a mulatságok csak addig jogosak, ameddig szükségesek és alkalmasak e célra; és amint olyan hosszan tartanak, hogy több időt emésztenek fel, mint amennyi az üdítéshez szükséges volna; vagy ha természetük olyan, hogy nemhogy elősegítenék, hanem inkább hátráltatják a test és lélek készületét az élet komoly kötelességeire – akkor azok teljesen jogosulatlanokká lesznek. Ilyenkor az idő bűnös pazarlásáról van szó; s az ilyen mulatságban való részvétel méltatlan az értelmes és felelős lényhez.

Alkalmazzuk most e megfontolásokat a színház, mint mulatság esetére. Vajon e mulatság pártolói közül akad-e akár egy is, ki tiszta szívvel mondhatná Isten előtt, hogy ő csupán – vagy akár főként – azért jár a színházba, hogy elméjét és testét felkészítse az erkölcsi és felelős lényhez méltó kötelességek komoly teljesítésére? Vajon állíthatja-e, hogy ez a mulatság minden másnál alkalmasabb e célra? Vajon mer-e szívének Vizsgálójához fordulni, s kijelenteni, hogy négy, öt vagy hat óra egy estén – mely e mulatságra való készüléssel és azon való részvétellel telik – nem több idő, mint ami szükséges volna őt megfrissíteni és erősíteni az élet komoly és fontos munkájára?

A színház legelkötelezettebb híve sem merné ezekre a kérdésekre igennel felelni. Elpirulna, ha gyakorlatára e mércét alkalmazná. Vagy tehát a Szentírásnak „váltsátok meg az alkalmat” [Ef 5:16] parancsa, s az idővel való sáfárkodás isteni szabályai semmisek; vagy pedig a színházi mulatság bűnösnek ítéltetik. Vagy az ember nem felelős azért, miképpen tölti idejét; vagy pedig bűn az értékes órákat olyan mulatságra áldozni, melynek legkisebb vádpontja is az, hogy „hiábavaló és haszontalan”.

2. Ámde tovább is mehetünk; a színházi előadások nem csupán haszontalanok; nem csupán időpazarlások, melyek – ha más nem is volna ellenükre mondható – már ezzel is méltán elítélendők; hanem azoknak közvetlen és elkerülhetetlen hatása az, hogy SZÉTSZÓRATJÁK AZ ELMÉT, ÉS MEGRONTJÁK, HA MEG NEM SEMMISÍTIK, A KOMOLY ÉS LELKI FOGLALATOSSÁGOK IRÁNTI MINDEN ÍZLÉST. Engedjétek meg, hogy minden egyes olyan személyhez forduljak, aki e mulatságot rendszeresen látogatja: vajon nem ellentétes-e ez nyíltan az imádság szellemével és az Istennel való közösségben járó életmóddal? Hát nincs-e valami – s most a legillendőbb darabokról beszélek – nincs-e valami a színházban elhangzó gondolatokban; a bemutatott díszletekben; a szereplők öltözetében, mozdulataiban és viselkedésében; s végül, a közönség nem egyszer szemérmetlen megjelenésében és ledér magatartásában – ami legalábbis arra való, hogy kiűzze az elméből a komolyságot; hogy elűzzön minden gondolatot Istenről, az örökkévalóságról és az eljövendő ítéletről; és hogy kioltsa a lélekben a lelki szolgálatok iránti minden vágyódást? Volt-e valaha is olyan ember, ki a színházból hazatérve azonnal őszinte gyönyörűséget talált volna a magános könyörgésben vagy a családi áhítatban? Nem szükséges válaszra várnom. Nincs senki, aki valaha is megtekintette volna a „szikrázó hiúságok” ama seregszemléjét, ki ne volna készséggel kész kimondani, hogy kevés dolog van, mely ilyen közvetlen módon hajlamosítja az elmét hiú és könnyelmű irányra; amely ennyire megrontja a vallásosság ízlését; s amely annyira hajlamos arra, hogy csökkentse – ha ugyan teljesen ki ne oltsa – azt a lelkiasságot, mely egyszerre a keresztyén ember kötelessége és dicsősége.

E ponton nyugodtan megállhatnánk az érvelés súlyával: mert amit az elme hiúságára és könnyelműségre hajlamosít, az szükségképpen bűnös. Ami a szívet eltéríti a komoly, szilárd, hasznos és istenfélő dolgoktól; s helyébe a vidám, könnyed, ábrándos és túlzó iránti uralkodó szenvedélyt ülteti – az nem maradhat következmények nélkül, hanem mélyen veszedelmes lesz. Amit egy jeles szónok más tárgy kapcsán mond, itt szorosan alkalmazható. A színház „nem tanítja meg az embert arra, hogy úgy éljen, örvendezzen és szenvedjen, mint aki bármelyik napon örökre elhagyhatja e földi színteret. Minden arra irányul, hogy elaltassa benne azt az érzést, hogy ő idegen és vándor e földön.” A színház minden művészete „arra törekszik, hogy e világ édenkertjének ligeteit emelje köréje, s eltakarja ama távlatot, mely az örökkévalóságra nyílik.” [6]

3. A színház most is, s mindig is A HAMIS ÉRZELMEK ÉS A KICSAPONGÓ GYAKORLATOK ISKOLÁJA volt. Míg azon kevés darab is, melyet illendőnek lehetne nevezni, hajlamos az elmére hiú és szétszóró hatást gyakorolni; sokkal nagyobb számuk mélyebb és kiterjedtebb romlást idéz elő. A legnépszerűbb drámák messze legnagyobb része istentelen, szemérmetlen, és olyan, hogy beszennyezi a képzeletet, felgerjeszti a szenvedélyeket, s az emberi erkölcs legveszedelmesebb elveit hirdeti, valamint a legromlottabb gyakorlatokat ajánlja. Mily közönséges, hogy a színházak nyelvezete a legválogatás nélkülibb káromlásokat és még istenkáromlást is tartalmaz! Mily gyakran hangzanak el gúnyos imák, és tiszteletlen fellebbezések a Menny Felségéhez, a legjelentéktelenebb alkalmakon! Mily gyakran van az egész párbeszéd átszőve kétértelmű kifejezésekkel és utalásokkal, melyek megsértik a szemérmes fül érzékenységét – s mindez olyan módon adatik elő, amely csak fokozza a vétek hatását! [7] És vajon ártatlanok-e az efféle előadások? Vajon olyasmik-e, melyeket Krisztus tanítványa biztonsággal megtekinthet, vagy jó lelkiismerettel támogathat? Ha azok, akkor nehéz volna megmondani, mi számít bűnösnek, vagy mit ne lehetne valamivel megigazolni.

De még azoknak a daraboknak is jelentős részében, amelyek nem vádolhatók nyílt istenkáromlással vagy illetlen nyelvezettel, [8] az erkölcsi tartalom olyan, hogy sem a vallás, sem az emberi boldogság barátja nem hagyhatja azt jóvá. A kegyességet és az erényt nevetségessé teszik; a bűnt pedig, valamely kedvelt hős alakjában, vonzóként, tiszteletre méltóként és győzedelmesként ábrázolják. A balgaság és a vétek mentséget kap, sőt nem ritkán dicsérő megnevezést is; s a bűnös szenvedélyek túlzásait szeretetre méltó érzékenységként tüntetik fel. A színpadi „jó ember” olyannyira ellentétes a Szentírásban megrajzolt jó emberrel, mint a világosság a sötétséggel, vagy Krisztus Béliallal. [9] A színház szinte általánosan elfogadott alapelvei a következők: hogy „a szerelem az élet legfőbb dolga”; hogy „a jelen élvezete előbbre való, mint a szenvedő erény”; hogy „a becsvágy többet ér, mint az elégedettség”; hogy „a büszkeség szükséges, hogy az ember tisztességgel élhessen e világban”; hogy „a bosszú férfias lelkület”; hogy „a türelem gyávaság”; hogy „az alázat megalázó”; hogy „a sérelmek megbocsátása nem méltó úriemberhez”; hogy „az emberek véleménye a legerősebb cselekvésre indító erő”; hogy „az emberi dicséret a legfőbb jutalom”; hogy „az emberek rosszallását jobban kell kerülni, mint Isten haragját”; hogy „a párbajozás elkerülhetetlen”; hogy „az öngyilkosság igazolható lehet”; hogy „a házastársi hűtlenség nem halálos vétek, sőt szeretetre méltó gyarlóság lehet”; és hogy ha egy férfi „nyílt, nagylelkű és bátor”, akkor lehet egyszersmind léha, a házastársi tisztaság megrontója, az Isten megvetője és törvényeinek tiprója – s mégis „kiváló szívű emberként” ünneplik. Igen, testvéreim, igen gyakran – sőt, szinte folyvást – adnak elő olyan darabokat e „keresztyén” városban, melyek efféle elveket nemcsak hordoznak, hanem tömegek tomboló tetszésnyilvánítása közepette jelennek meg, s ezen eszmék némelyikét nyíltan, vagy közvetve ajánlják és népszerűsítik!

De hadd kérdezzem: vajon az ilyen eszmék és ábrázolások összeegyeztethetők-e a Jézus Krisztus evangéliumával? Vajon kedveznek-e akár az egyéni boldogságnak, akár a társadalmi rendnek? Vajon illendő-e, hogy keresztyének ilyet lássanak, vagy bármiképp támogassanak? Vajon a kocsmaszintű trágárság, az istenkáromlás és a bűn közvetett dicsérete olyan dolog-e, amely még a tisztességes fülnek is való? Vajon olyan iskola ez, ahová készséggel vinnénk el fiainkat és leányainkat – akkor is, ha nem volna magasabb célunk, mint hogy őket nemes, tisztes és hasznos életre neveljük e földi létben? Ó, jaj! Megalázó, hogy egyáltalán föl kell tennünk e kérdéseket; de még ennél is megalázóbb, hogy e városban ezrek – kik keresztyénnek vallják magukat – úgy élnek, mintha ezekre a kérdésekre nyugodt lélekkel igent lehetne mondani!

4. Még egyszer: akik látogatják a színházat, azok TÁMOGATJÁK ÉS BÁTORÍTJÁK AZOKNAK AZ ELŐADÓKNAK ÉLETÉT, AKIK HIÚSÁGBAN, KICSAPONGÁSBAN ÉS BŰNBEN ÉLNEK. Miféle élet az, amelyet a színészek élnek? Még a legjobb formájában is, és ha nem is aljasulnak le olyannyira, hogy nyíltan erkölcstelen dolgokat mondjanak vagy jelenítsenek meg, akkor is olyan alantas és méltatlan szerepjátszáshoz való alkalmazkodás, mely a tömeg szórakoztatását szolgálja. De a valóság ennél sokkal rosszabb. Idejük jelentős részét az tölti ki, hogy a bűnt személyesítik meg, mutatják be és ajánlják. Könnyen belátható volna továbbá, hogy a folyamatos szerepjátszás szokása; a gyakorlat, hogy szinte mindig erkölcstelen és romlott jellemeket formálnak meg, ahelyett hogy azok ellentéteit; valamint az a természetes kapcsolat, amely a színpadon szereplők között létrejön – és létre is kell jöjjön – mindez a leginkább erkölcsromboló hatású. Ha elvárjuk, hogy e körülmények között a szereplők elvei és gyakorlataik tiszták maradjanak – az csaknem csodával volna határos. És valóban: életmódjuk tökéletesen megfelel mesterségük természetének. Minden országban, az ég alatt, olyannak találjuk őket, amilyennek – akár a filozófia, akár a vallás elvei szerint – várnunk is lehet: üres beszédű tréfamesterek, érzéki örömök rabjai, komoly munkára alkalmatlanok, vallástalanok, erkölcseikben lazák. [10] Nem állítjuk, hogy e jellem alól soha nem volt kivétel. De a kivételek oly ritkák, s azok körülményei oly különlegesek, hogy sokkal inkább megerősítik, semmint megcáfolják az általános érvet. S vajon igaz-e egyáltalán, hogy valaha is létezett teljes kivétel? Volt-e valaha olyan színész, ki példás, állhatatos kegyességgel élt? Volt-e valaha színpadi előadó, még a legkiválóbb tehetségek közül is, aki bármely közösség tiszteletét és bizalmát élvezte volna? Sőt, vajon nem volt-e mindenkor és minden társadalomban egyfajta gyalázat kötve e hivatáshoz?

És íme, ez az a hivatás, melyet mindazok, akik a színházat látogatják, tevékenyen támogatnak és fenntartanak. Ők azok, akik – befolyásukkal és anyagi hozzájárulásukkal – hozzájárulnak egy olyan osztály fenntartásához, melynek hivatása – közvetve – a tévút és a bűn ajánlása, gyermekeink megrontása, és mindezen törekvések meghiúsítása, melyekre a vallás és az erkölcs barátai a társadalom javára törekednek. Ha e kép hű valóság, ha a színházba járás bűnös időpazarlás; ha ez az elme szétszórását és a komoly, lelki foglalatosságok iránti hajlam kioltását munkálja; ha a színházi előadások – legkevesebb – gyakran illetlenek, istenkáromlók és erkölcsrombolók; és ha látogatóik minden egyes megjelenésükkel a bűnt támogatják mint mesterséget – akkor kérdem: vajon támogathatja-e ezt bármely ember, aki még csak nem is kegyes, csupán erkölcsös akar lenni, jó lelkiismerettel? És mindenekfelett, vajon támogathatja-e ezt Jézus Krisztus tanítványa – az, aki azt vallja, hogy a Lélek irányítása alatt áll, és hogy isteni Mesterének példáját kívánja követni; aki arra kapott parancsot, hogy józanul, igazán és kegyesen éljen e jelenvaló világon [11]; aki arra rendeltetett, hogy „félelemmel töltsétek a ti jövőségetek idejét” [12]; aki intést kapott, hogy ne szabja magát e világhoz, s ne legyen része „a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteiben, hanem inkább feddje azokat” [13]; aki el van hívva, hogy megtagadja önmagát, megfeszítse a testet indulataival és kívánságaival együtt, s hogy „akár eszik, akár iszik, vagy bármit cselekszik, mindent Isten dicsőségére tegyen” [14] – vajon egy ilyen Jézus-tanítvány bűn nélkül lehet-e jelen efféle helyen? Vajon olyan mulatság-e a színház, amelynek kilátásában bárki a kegyelem trónjához járulhat, és áldást kérhet? Vajon olyan mulatság-e, melyet bárki örömmel idéz fel majd halála óráján? [16] Avagy olyan hely-e a színház, ahonnan bárki, aki csak egy kicsit is elmélkedő ember, kész volna Isten ítélőszéke elé állíttatni? Ezek olyan kérdések, melyeket – úgy sejtem – némely hallgatóm gúnnyal fogad; de én a legbensőbb szeretettel kérlelem mindazokat, akik Krisztus nevét nevét vették magukra, hogy e dolgokat szívük mélyén fontolják meg.

Tudom jól, hogy e tárgy efféle bemutatása sok ellenvetést von maga után. Azt fogják kérdezni – s nem is csekély magabiztossággal –: „Hát nincsenek-e némely helyes és erkölcsös színdarabok, melyekből nemes gondolatokat tanulhatunk? Miért hát elítélni egészen általánosságban a színházi előadásokat?” Feleletem ez: tegyük fel – pusztán az érvelés kedvéért –, hogy valóban van némely kifogástalan, sőt kiváló darab; tegyük fel, hogy minden húsz közül egy ilyen (s e becslés messze túlzó a valósághoz képest) – vajon bölcs dolog-e, vagy megengedhető, hogy több fontnyi mérget adagoljunk, csak azért, mert vele együtt egy uncia táplálékot is nyújtunk? Továbbá nem ítélhetjük meg a színházat egy darab jelleme vagy egy színész érdemei alapján. A színházat mint rendszert kell szemlélnünk és megítélnünk – s nem olyannak, amilyennek elméletileg lehetne, hanem amilyen a valóságban ténylegesen létezik. S ha ennek általános jellege – minden korban és minden nemzetben – romlott és veszedelmes volt: akkor az az érv, mely azt a néhány tiszta eszme vagy valódi erkölcsiség miatt védi, mely időnként előfordul benne, logikailag gyenge, és erkölcsileg visszataszító. [17]

„De hiszen – mondják majd – voltak olyanok is, akik legalább olyan jámborak, mint maga a prédikátor, vagy azok, akik a színházat elítélik – s mégis jártak színházba. Ebből bizonyára az következik, hogy az nem lehet túlságosan erkölcstelen hely.” – És ugyanígy: olyan emberek is voltak már, talán jámborabbak is, mint a prédikátor vagy bármely hallgatója – akik olyan dolgokat követtek el, melyeket mindenki által bűnnek ismernek el – sőt, nem egyszer durva bűnöknek. Vajon attól megszűnnek bűnnek lenni, mert egy jámbor ember követte el őket? Ó, testvéreim! meddig fogják még az emberek önmagukat azzal áltatni, hogy esendő halandók példáját, vagy a világ szokását választják zsinórmértékül – Isten Igéje helyett? Nem tagadjuk, hogy vallásosnak mondott keresztyének gyakorta, sőt valóságos hívők is néha feltűntek már színházban; de mi azt állítjuk, hogy mindezek az esetek úgy tekintendők, ahogy bármely más bűn esetén: vagyis teljes elmarasztalással, mint olyasmi, mely nem méltó ahhoz a névhez, melyet viselnek; s ezzel együtt megalázkodással és gyásszal, mint olyasmi, ami ártalmas a vallás becsületére nézve. Nem az lesz a kérdés ama napon, hogy „ez vagy amaz a keresztyén mit tett”, vagy hogy „milyen példát követtek”, hanem: „a törvényhez és a bizonyságtételhez” – s ha nem eszerint szólnak, „nincs világosság bennük.” [18]

„De hiszen a színház soha nem ártott nekem!” – védekezhet az élvezet egyik másik pártfogója. „Az én elveim oly szilárdan megalapozottak, és elmémet oly jól kiegyensúlyoztam, hogy időnként nyugodtan elmehetek egy előadásra, anélkül, hogy a legkisebb észlelhető ártalom érne. Ennélfogva számomra ez nem bűn; különösen, mivel ritkán megyek, s akkor is csak valami jó darabra.” Ám amikor emberek ily mérvű bizalmat tanúsítanak saját erejük iránt, hogy azt képzelik: ők egyedül az egész emberi nemzetségből biztonsággal játszadozhatnak a kísértéssel, s bátran játszadozhatnak a bűnnel – éppen ez a legrosszabb bizonyítéka annak, hogy valóban biztonságban lennének. Általános szabályként: sohasem vagyunk erkölcsi veszélyben olyannyira, mint amikor vakmerően azt hisszük, hogy teljesen kívül esünk annak elérésén. De tételezzük fel, hogy valóban úgy van, ahogy állítják: akkor emlékezniük kell arra, hogy „ha ők kockázat nélkül belemehetnek a tűzbe, mások nem tehetik.” Ha ők nézhetnek színházi előadásokat anélkül, hogy kárt szenvednének, ezrek a fiatalok közül, kiknek elvei még ki nem alakultak, s jellemük még meg nem formáltatott, a lelkük vesztének veszélyével teszik ugyanezt. Ha nekik nincs okuk félni a veszélytől, akkor példájukkal sokakat bátorítanak, kiknek minden okuk megvan attól rettegni. Ha ők csak ritkán mennek, s akkor is „csak jó darabra”, jelenlétükkel mégis felhatalmazást adnak azoknak, akik gyakran mennek, s bármiféle darabra. És vajon mindez igazolható-e olyan emberek részéről, akik társadalomban élnek, s akikre nézve kötelesség a közjó folyamatos figyelembevétele?

Az igazság, testvéreim, az, hogy bár a színház látogatása egyes személyekre nézve talán „ártalmatlannak” tűnik, mégis példájukkal bátorítják, s pénzükkel segítik annak fenntartását, ami ezrek romlásának forrása. Ténylegesen: senki sem járulhat hozzá, még a legkisebb mértékben sem, a színház támogatásához – akár jelenlétével, akár pénzével – anélkül, hogy többé-kevésbé részesévé ne válna mindannak a bűnnek, s bűntársává annak a sok romlásnak, ami ott történik. „De kétségtelenül” – szólnak majd más ellenvetők – „a színház látogatása, bármennyire is némileg kifogásolható, mégsem oly bűnös, mint más gyakorlatok, melyeknek az emberek sokasága – különösen a nagyvárosok lakói – mindig is hódolni fognak. Nem volna-e tehát bölcsebb, ha ezt – mint kisebb rosszat – legalább eltűrnénk, ha már nem is támogatjuk? Különösen tekintettel arra, hogy a színházi mulatságban van valami finomabb, szellemesebb, emelkedettebb, mint szinte bármely más képzelhető szórakozásban.” Ez pontosan ugyanaz az elv, mintha valaki azt mondaná: „A káromkodás, hazugság, vasárnap-szegés és részegeskedés – természetüknél fogva – nem oly szörnyűek, mint a gyilkosság; tehát mikor emberek a gyilkosság vétkébe esnének, próbáljuk őket attól elvonni azáltal, hogy inkább ama más bűnökre csábítjuk őket.” De ezt aligha kell mondanom: efféle okoskodást és tanácsot minden igaz gondolkodású elme megvetéssel utasítana el. Nekünk nem adatott feladatul, hogy a nyilvánvaló bűnöket egymással szembeállítva mérlegeljük. Hogy a színház látogatása – természetében, s az emberi szívek vizsgálója, Isten szemében – többé vagy kevésbé bűnös-e, mint a törvény más, súlyos áthágásai, azt eldönteni nem merem, mert nem tudhatom. Azt azonban bizton tudom, hogy ha ez bűn, akkor undorodnunk kell tőle, és kerülnünk kell azt. Soha sem jogos kompromisszumot kötni a bűnnel. Mindig bűnös dolog gonoszt cselekedni, hogy abból jó fakadjon.

Ami azt az érvüket illeti, hogy a színház kifinomult és értelmes jellege miatt méltó a műveltebb réteg figyelmére – nos, ez semmiképp sem gyengíti a fenti érvek erejét. A tényt – bizonyos megszorításokkal – nem is vitatom. Az ékesszólás kétségtelenül nagy és önmagában is tiszteletre méltó művészet. Még az utánzása is rendkívül vonzó lehet. Így tehát, mikor valamely jobb fajta dráma oly kiváló ügyességgel és erővel kerül színre, mely a színpadon időnként látható volt, akkor az valóban kevésbé durva és közönséges mulatság, s inkább az értelemre és az irodalmi ízlésre hat. Mindezt szabadon el is ismerem. És mégis, ha a színház – úgy, amint az most van, úgy, amilyen mindig is volt, s amilyennek a szórakozás természetéből és céljából következően mindig is lennie kell [19] – egy mély, széles körű, és felmérhetetlen romlottság rendszere; akkor vajon nem az-e minden józan ember kötelessége, aki a társadalom jólétét fontosnak tartja, hogy inkább megtagadja önmagát, mintsem hogy egy ilyen nagy rosszat támogasson? Sőt, minél meggyőzőbb és csábítóbb ez a mulatság, annál nagyobb a veszélye, ha ilyen következményekkel jár; és annál nagyobb a bűn, ha azt valaki bátorítja. S az az ember, aki elismeri, hogy a színház romlott és bűnös szórakozás, s aki mégis engedi magát odavonzani egy híres színész neve vagy az „előadói tehetség” iránti ízlése által – az tudja meg, és reszkessen attól a gondolattól, hogy ezzel gyakorlatilag azt mondja: az ő ízlése többet ér, mint a társadalom legdrágább érdekei, s többet ér, mint Istenének örökkévaló tetszése!

De bizonyára mégis elhangzik majd a kérdés: „Miért éppen a színházat ragadják ki a bűnök sorából, s miért állítják ily hangsúlyosan és visszatérően pellengérre? Vajon sokkal rosszabb-e ez más vétkeknél, hogy ennyire különleges és kérlelhetetlen elmarasztalást érdemel?” Feleletem ez: két okból térünk vissza e tárgyhoz gyakrabban, és emeljük föl ellene figyelmeztető hangunkat erőteljesebben. Az első, mert teljes meggyőződésünk, hogy e mulatság veszedelmei semmiképp sem oly korlátozottak és jelentéktelenek, mint sokan – akik egyébként elismerik annak bűnösségét – vélik. Meggyőződésünk, hogy közvetlen és végső következményeit egyaránt mérlegelve, s tekintve azokat a bűnöket, melyekkel szoros kapcsolatban áll, a belőle fakadó gonosz mértéke oly nagy, hogy azt felbecsülni sem lehet. A második ok pedig az, hogy valami különös körülmény-egybeesés folytán e gonosz – bűnös és fertőző, amint az kétségbevonhatatlan – beszivárgott Krisztus Egyházába, és eljutott odáig, hogy keresztyén ember számára is megengedett mulatságnak tartják! A többi bűn, melyeket rendre megfedünk, általánosan és nyíltan bűnnek ismertetik el; s mikor azokba a bűnökbe esik valaki, aki magát keresztyénnek vallja, mindenki elismeri, hogy intés, felfüggesztés vagy kiközösítés – az esetnek megfelelően – jogos. De itt egy különös jelenséggel állunk szemben: egy nagy és kiáltó bűnnel, melyet vallást vallók nemcsak hogy elkövetnek, hanem nyíltan meg is védenek; melyre gyermekeiket is szabadon és nyilvánosan elvezetik; s mintha mindez nem volna elég: meg is botránkoznak, ha Krisztus szolgái e dologról úgy szólnak, ahogyan az megérdemli! Sokszor mondják, hogy a keresztyéneket leginkább azok a dolgok veszélyeztetik, melyek törvényesnek tűnnek. Bizonyos, hogy gyakran több a veszedelem azokban, amik törvényesnek véltetnek, mint azokban, melyeknek gonoszsága ismert és vitathatatlan. Ezért vagyunk kénytelenek oly részletesen foglalkozni e bűnnel, s ily ünnepélyesen inteni miatta, mert bizonyosak vagyunk benne, hogy nem értetik, s mert meg vagyunk győződve, hogy a vallást vallók jelentős része oktatásra és figyelmeztetésre szorul e tárgyban; és mert reméljük, hogy semmi egyéb nem szükséges ahhoz, hogy ezrek, kik most a színház pártfogói közé soroltatnak, felháborodással és végleg elforduljanak tőle, mint további világosság.

Teljesen tudatában vagyok annak is, hogy mindezt némelyek majd úgy nevezik: „a kálvinizmus sötét és komor szelleme”; hogy megbélyegzik: „az a puritános szenteskedés, mely túlbuzgón akar igaz lenni”. S valóban, testvéreim, idáig jutottunk volna? Hogy a legvilágosabb, Isten Igéjéből s az erkölcs alapelveiből merített bizonyítást már nem cáfolják ésszerű érvekkel, hanem nyomorult gúny és rágalom fegyverével támadják? Feleljetek nekem egy egyetlen, világos kérdésre: Az e bemutatás egyezik-e Isten Igéjével, vagy nem? Ha nem: vessétek el habozás nélkül! De ha igen: akkor veszedelmetekre utasítjátok el! Ha igen: higgyétek el nekem, senki nem nyer semmit azzal, ha ezt megvető gúnyszavakkal illeti. Ez az Ige igazsága! Ez az az „úgynevezett” kálvinizmus; ez az az „úgynevezett” puritanizmus, mely majd megáll a Nagy Nap próbája előtt; amikor mindazok a nyomorult mentegetőzések és az Írással ellentétes kibúvók, melyekben most oly sokan menedéket keresnek, kik magukat keresztyénnek mondják – szégyennel és megvetéssel fedetnek be.

De vajon valóban TÉNY-E, hogy az a tanítás, mely a színházat mint erkölcstelen és bűnös mulatságot kárhoztatja, egy bizonyos hitvallás híveinek zárkózott szigorúsága csupán? Nem, testvéreim; tudnotok kell, hogy a színházi mulatságokat minden korban egyértelműen elítélte a társadalom illendő és erényes része. Tudnotok kell, hogy még a pogányok is, valamint a keresztyének minden felekezetéből, az Egyház minden korszakában egyetértően megítélték ezen szórakozási formát mint természeténél fogva romlottat és erkölcsrontót. A következő idézetek teljes bizonyossággal alátámasztják e megállapítást.

Plátó azt írja: „A színjátékok felgerjesztik a szenvedélyeket, s megrontják azok helyes rendeltetését; s ebből következően: veszélyesek az erkölcsre nézve.” Ezért száműzte is őket köztársaságából. Arisztotelész szabályul mondja ki: „A komédiák megtekintését meg kell tiltani az ifjaknak; ilyen engedmények csak akkor biztonságosak, ha a kor és a nevelés már megerősítette őket józanságban, megedzette erényüket, és megedzette őket a romlottsággal szemben.” Tacitus beszámol arról, hogy „a germán nők veszélytől való megóvását és tisztaságuk megőrzését az biztosította, hogy köztük nem voltak színházak.” És még maga Ovidius is, legkicsapongóbb költeményeiben, a színházat az erkölcsi elvek és életvitel lazítására kedvező hatásúnak nevezi; későbbi, komolyabb művében pedig, melyet Augustushoz intézett, e szórakozás eltörlését javasolja, mint a romlottság egyik fő forrását [20].

Az ősegyházban mind a színészek, mind azok, akik a színházakat látogatták, el voltak tiltva a keresztyén szentségek vételétől. A témában író egyházatyák egyhangúan tanúsítják, hogy ez így volt. Több korai zsinat hivatalos kánonokat hozott, melyek elítélték a színházat, s a színészeket, valamint azokat, akik velük házasodtak, vagy őket nyíltan támogatták, kizárták az Egyház kiváltságaiból. A következő kijelentések Theophilus antiókhiai püspöktől – egy kiváló hittudóstól, aki a második században élt – oly élesek és találóak, hogy nem hagyhatók figyelmen kívül: „Nem megengedett számunkra (keresztyéneknek), hogy jelen legyünk a gladiátorok küzdelmein, nehogy ezen keresztül közvetve részesévé váljunk az ott elkövetett gyilkosságoknak. Nem merünk részt venni más látványosságaitokon sem, nehogy érzékeink megrontassanak és megbotránkoztassanak illetlenség és istenkáromlás által. Nem merünk semmiféle erkölcstelen jelenetet megtekinteni. Az ilyesmi jogosulatlan szórakozás; s annál rosszabb, mivel az érte járó pénzért szereplők azt a szónoki előadás minden csábjával és eszközével ékesítik. Isten mentsen, hogy a KERESZTYÉNEK, akik szemérmük és tartózkodásuk által ismertek; akiknek kötelességük az önfegyelem gyakorlása, s akik az erényben neveltetnek – Isten mentsen, mondom –, hogy gondolatainkat, nemhogy tetteinket, ily gonoszság megbecstelenítse!” [21]

Szinte minden református egyház különböző időszakokban hasonlóképp szólt, és hasonló értelmű rendelkezéseket hozott. A francia, a holland és a skót egyházak egyaránt kijelentették, hogy: „Törvénytelen komédiákra, tragédiákra, közjátékokra, vásári darabokra vagy bármiféle színpadi játékra elmenni – akár nyilvánosan, akár magánkörben – mivel ezek minden időben tiltottak voltak a keresztyének között, mint a jó erkölcs megrontó eszközei.” Bizony, e különböző országokban kifejezésre juttatott vélemény-egyezés, mely nem könnyelműen vagy elhamarkodottan, hanem az Egyház közös hangjaként adatott elő, legalább annyira méltó a figyelmes tiszteletre, mint amennyire nyilvánvaló azon kötelességünk, hogy a juhnyáj nyomdokait kövessük.

Ezen tekintélyekhez nem haszontalan hozzácsatolni néhány jeles egyén ítéletét is – különböző jellemű és helyzetű emberekét –, kik mind alkalmasak voltak, hogy a tárgyban ítéljenek; olyanokét, akik nem voltak szigorúak vagy szűk látókörűek, s akiket sohasem vádoltak azzal, hogy a köz- vagy magánszórakozások körét túlzottan leszűkítenék.

Tillotson érsek nem volt sem kálvinista, sem puritán; mégis – miután határozott és erőteljes érveket sorol fel ellene – a színházat így nevezi: „az ördög kápolnája”, „a kicsapongás és bűn melegágya”, „olyan mulatság, amelyet még a civilizált népek körében sem volna szabad megtűrni – mennyivel kevésbé a keresztyének között!” [22] Collier püspök szintúgy távol állott mind a kálvinizmustól, mind a puritanizmustól; mégis ünnepélyesen kijelenti annak a tanult és nagyerejű kötetnek előszavában, melyet a színház ellen írt: „Meggyőződésem, hogy semmi sem rontotta meg korunkat oly mértékben, mint a színpadi költők és maga a színház.” [23] Sir John Hawkins soha nem számított sem túlságosan szigorúnak, sem szűkkeblűnek; mégis így szól a színházról – egyértelmű és határozott nyelven: „Habár azt mondják a darabokról, hogy azok erkölcsöt tanítanak; s hogy a színház az emberi élet borzalmainak tükre – ezek állítások puszta szólamok, melyeknek sem igazságalapjuk, sem tapasztalati megerősítésük nincs. Ellenkezőleg, a színház, s annak környéke: maga a bűn melegágya.” [24] Sőt, még a hitetlen filozófus, Rousseau is, mikor Genf városában színház alapítását ellenzi, ekképpen szól róla: „Lehetetlen, hogy egy olyan intézmény, mely ily módon ellenkezik ősi szokásainkkal, általános helyeslésre találjon. Hány nemeslelkű polgár fogja haraggal szemlélni, hogy e fényűző és elpuhító intézmény régi egyszerűségünk romjain emelkedik! Akarjátok-e, hogy jelenlétükkel igazolják e megújítást, miután korábban azt nyíltan elítélték? Higgyétek el, sokan vannak, kik Párizsban minden gond nélkül mennek színházba, de Genfben soha nem tennék, mert hazájuk jóléte kedvesebb számukra, mint saját szórakozásuk. Melyik volna az az esztelen anya, aki leányát e veszedelmes iskolába vinné? S hány tiszteletreméltó asszony volna, ki e helyre való belépést becsületének szégyenének tekintené! Ha némelyek Párizsban csak vallási meggyőződésből kerülik a színházat, bizonyosak lehettek abban, hogy nálunk – a vallás mellett – az erkölcs, az erény és a hazaszeretet indítékai is megakadályozzák majd őket.” [25]

Így törekedtem tehát, testvéreim – bízván Isten félelmében – eleget tenni azon kötelességnek, melyet hivatalom és e jelen alkalom reám rótt. Célom az volt, hogy szeretetben mondjam az igazságot. Ha egyetlen olyan szó is kicsúszott volna ajkamon, mely ezzel ellenkezik, szívemből kívánom, bárcsak ne mondtam volna azt. De ha – mint valósággal hiszem – amit hallottatok, a túlozatlan igazság, akkor adja Isten Szentlelke, hogy az minden szívre mélyen rányomja bélyegét! Testvéreim, ez a tárgy igen komoly! Ha csak fele igaz annak, amit a színházról elmondottam, akkor nemcsak minden keresztyén vallást tevő, de minden családapa, minden jó polgár, mindenki, ki a társadalmi rendet és boldogságot szereti, köteles arcul fordulni e bűnös intézménynek, s minden tisztes és becsületes eszközzel ellene állni. De különösen tihozzátok fordulok, kik Jézus Krisztus követőinek valljátok magatokat: vajon ha hiszitek mindazt, amit most elmondtam – hogyan lehetséges, hogy valaha is lábatokkal eleddig a színház küszöbét átlépjétek? Nem azt kérdezem, hogy gyakran mentek-e, hanem: elmehettek-e EGYÁLTALÁN? Képtelen vagyok felfogni, miként vállalkozhatnátok ilyesmire anélkül, hogy előbb ne jutnátok arra a következtetésre, miszerint a Biblia erkölcstana túlságosan szigorú és kemény számotokra. De vajon meg meritek-e hozni e végzetes következtetést? Nem, nem meritek! Mert ha megtennétek, azzal aláírnátok keresztyén jellemetek halálos ítéletét. Testvéreim, ismétlem: a tárgy komoly! Kifogásolhattok, háríthattok, panaszolhatjátok titokban a „szigorúságot” és az „aszkézist”; hivatkozhattok a divatra, és azokra, kik környezetetekben élnek; de a kérdés rövid és egyenes: Istent fogjátok-e inkább engedelmeskedni, vagy az embereknek? Az Írást teszitek-e vezetőtökké, vagy a romlott világ bölcsességét? E kérdést lelkiismeretetekre és Istenetekre bízom!

A prédikáció hátralevő részét az ifjabb hallgatósághoz intézem.

Ifjú barátaim! E szolgálat vállalásakor az egyik legörvendetesebb reményem az volt, hogy Isten talán e szónak áldását adja legalább némelyiketek szívére. Áldás hirdetni az ifjúságnak! Mikor az öregeket szólítjuk meg – vagy akár azokat, akik életük delén túl járnak, s addig csak a gondtalanság és bűn ösvényein jártak – reménységünk, emberi szemmel nézve, szomorúan kevés. Isten Lelke, igaz, oda is eljuttathatja kegyelme igéjét, de mivel e Léleknek oly sokáig ellenszegültek és őt megszomorították, a remény halvány. De az ifjakat inteni, azokat, kiket még nem edzett meg a bűnös szokás keménysége; a gyengéket és tapasztalatlanokat tanácsolni, és figyelmeztetni a tévedésekre, túlzásokra, hamis reményekre, és a megszámlálhatatlan veszélyre, mely rájuk leselkedik – e dolgok a legfontosabbak közé tartoznak, de egyszersmind a legreményteljesebbek és legörömtelibbek is hivatalunkban. Boldog, boldog leszek, ha e szolgálat révén akár csak EGYETLEN ifjút is elvezethet Isten a komoly megfontoláshoz; hogy megragadja azt a bölcsességet, mely mindenre hasznos, s mely ígéretet bír e jelenvaló és az eljövendő életre is!

Emlékeztetlek titeket, ifjak, hogy olyan korban és olyan városban éltek [ti. New York], mely különösen veszélyes az ifjúságra nézve. A hitetlenség ámításai, a bűnös élvezet csábításai, a hiú társak fortélyai, és a sokféle szórakozás bűvölete minden oldalról körülvesz titeket, s sok minden van, mi megragadja a szemet, és elcsábítja a szívet – és ezek miatt naponként veszedelemben vagytok. Ó, jaj! Hány ifjú, kiben olyan tehetség lakozik, mely tisztességére lehetett volna a vallásnak, a szüleinek, s önmagának – hullik el nap mint nap e kísértések martalékaként, s süllyed gyalázatba és romlásba! Vajon közületek is látni fogjuk-e, fiatal hallgatóim, valamelyiket e nyomorúságos áldozatok között? Isten őrizzen! Szívünk kívánsága és imádsága az, hogy ti – egyaránt megvetvén a hamis elvek álmait, és a kicsapongás szennyét – azok nyomdokába lépjetek, kik nemzedéküket szolgálták Isten akaratából, és kik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket!

Noha e mai alkalom különösen egy bizonyos fajta szórakozást kényszerített figyelmem középpontjába – melyhez a mai fiatalság sajnálatos módon különös vonzalmat érez – mégis, az előző érvek teljes erővel érvényesek sok más szórakozási formára is, melyeknek éppoly módon vagytok kitéve. Most nem időzhetek azok felsorolásánál vagy külön megítélésénél. De bármely szórakozás – legyen az bármily divatos, vagy bármily nagyra becsült – mely hajlamos az elmét szétszórni, Istentől elvonni, s a lelki dolgok ízét megrontani; mely nem kezdhető és zárható imádsággal; és amely ellentétes az Istennel való közösség életével – az bűnös, az veszélyes, s minden értelmes lélek által, ki ezen és az eljövendő világra nézve bölcs akar lenni, kerülendő.

Ne mondja egyetlen ifjú sem: „Mindez a gondolatmenet csak akkor volna helyénvaló ránk nézve, ha a vallást nyilvánosan is megvallanók. Azok, kik így tesznek, kétségkívül kötelesek eszerint élni; de mi nem tettünk ilyen vallomást – így ránk ez nem vonatkozik.” És hát – vajon bűn-e időt vesztegetni, hiúságnak és szétszórtságnak engedni, illetlen beszédet és istenkáromlást bátorítani, az evangéliumot megvetni, s a gonoszság kereskedelmét támogatni – csak a hitvalló keresztyének számára? Vajon nem bűn, ha valaki – legyen az bárki – saját szívének és szemeinek vágyai szerint él, testének kívánságait teljesíti, inkább szereti az élvezetet, mint Istent? Ó, mily nagy tévedés ez! Isten előtt mindnyájan kötelezettségek alatt állunk, még mielőtt bárminemű vallási fogadalmat tennénk. Ami tehát bűn a hitvallóban, az bűn minden más emberben is. Igen, ifjú barátaim – akár hitvallók vagytok, akár nem – ti értelmes lények vagytok; halhatatlan lelketek van; szent törvény alatt álltok; Isten ítélőszéke felé siettek – s mint ilyenekhez, az én Uram nevében igényt támasztok szívetekre és szolgálatotokra! Mint ilyenekhez, kérlek titeket mindazzal, ami Isten dicsőséges természetében fenséges; mindazzal, ami a megváltó szeretetben gyöngéd; mindazzal, ami a lélek reményeiben drága; s mindazzal, ami az örökkévalóságban félelmetes: hogy vessetek el minden olyat, ami ellenséges Krisztus szolgálatával, és hogy legyen életetek célja: megőrvendeztetni őt testetekben és lelketekben, amelyek az övéi!

Azokhoz az ifjú hallgatóimhoz, akik kifejezetten ösztönöztek e szolgálat teljesítésére, különösen szeretném mondani: egy másik hang is szólt mostanában – egy szívszaggató katasztrófa révén –, mely hirdette: a színház és az ifjúság által olyannyira kedvelt, szentségtelen gyönyörök egész sora – őrültség és bolondság! Nem hallgatjátok-e meg e hangot? Nem viselitek-e a szívetekre? Ha mindazok után, amik nemrég történtek; ha Isten gondviselésének és igéjének egyaránt komoly figyelmeztetésére, s az E NAPON elvégzett szent gyakorlatban való részesüléstek után, mégis javíthatatlan módon ragaszkodtok e mulandó örömökhöz – hadd mondjam szeretettel, de nyomatékosan –: bűnötökre semmiféle mentségetek nem lesz! Okkal retteghettek Isten különös és pusztító ítéleteitől. Mert „aki gyakran megfeddetik, és megkeményíti nyakát, hirtelen veszti el magát, és gyógyulása nincsen.” [Péld 29:1]

Ám, emlékezzetek meg róla, ifjú barátaim, hogy valami több is szükséges ahhoz, hogy valaki KERESZTYÉN legyen, mint pusztán az úgynevezett bűnös örömöktől való tartózkodás. Lehet, hogy a legnagyobb távolságot tartjátok mindezektől; lehet, hogy példaképei vagytok a szorgalomnak, mértékletességnek és józanságnak, melyek az erkölcsös polgár jellemvonásai – és mégis messze lehettek Isten országától. Emlékezzetek: „Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát.” [Jn 3:3] Emlékezzetek: ha nem fogadjátok el Krisztust élő hit által, mint Prófétátokat, Főpapotokat és Királyotokat, és nem törekedtek abban járni, minden szent engedelmességben – akkor csak névleg vagytok keresztyének. Az a vallás, mely a szívben lakik, és amely kormányozza, megszépíti és megszenteli az életet – azt ajánlom nektek választásul. E vallással – és csak ezzel – lesztek boldogok önmagatokban, és áldássá mások számára.

E vallással készen lesztek a jólét örömeinek helyes élvezetére, és a nyomorúság alázatos elhordozására. E vallással megnézhetitek a halált félelem nélkül, és örvendezhettek az Isten dicsőségének reménységében. Szeretett ifjúság! ti vagytok szüleitek és az egyház reménysége! Keressétek ezt a vallást! Ne adjatok álmot szemeteknek, se szunnyadást szemhéjaitoknak, míg jó alapokon ne mondhatjátok: ez már a TIÉTEK! A Megváltó kegyelmére ajánlunk titeket. Adja meg nektek, hogy megtapasztaljátok orcájának világosságát, és az ő üdvösségének örömeit! Tanítson meg titeket élni – és meghalni! Tanácsával vezéreljen titeket – és azután vegyen fel a dicsőségbe!

ÁMEN.

JEGYZET:

Az a szomorú isteni rendelkezés, melyre a fenti prédikáció többször is utal, oly mély nyomot hagyott minden amerikai szívében, hogy ezzel kapcsolatosan további magyarázat aligha szükséges – a prédikáció eme részei így is érthetők minden olvasó számára. Ám, ha netalán e lapokra egy idegen szem akadna nyolc vagy tíz év múltán, a következő összefoglalás talán mégsem lesz haszontalan.

1811. december 26. éjszakáján, Richmond városának (Virginia állam) színháza szokatlanul nagy tömeget vonzott: egy új előadás nem kevesebb mint hatszáz főnyi közönséget gyűjtött össze. Az előadás utolsó felvonása előtt, a záró pantomim kezdetének pillanatában, a díszlet meggyulladt – egy mécses helytelen kezelése következtében – s pár percen belül az egész épület lángokban állt. Az ajtók száma csekély volt, s a hozzájuk vezető folyosók keskenyek – így a kitörő jelenet valóságos borzalom színtere lett! Elképzelhető némileg – de le nem írható! Mintegy hetvenöt személy lelte halálát a lángok között. Köztük volt az állam kormányzója; a Virginiai Bank elnöke; az állam egyik legtekintélyesebb ügyvédje; több más előkelő férfiú; és mintegy ötven nő, akik közül sokan a város legelőkelőbb és legdivatosabb hölgyei közé tartoztak.

Lábrészjegyzetek:

[1] Görög Nazianzoszi Gergely.

[2] JerSir 3:33.

[3] Jób 5:6.

[4] Jób 21 és 2:10.

[5] A színház elleni érvek részletesebb kifejtéséhez ajánljuk az olvasónak a tiszteletes Dr. Witherspoon mesteri értekezését The Essay on the Stage címmel; továbbá John Styles (Nagy-Britannia) tiszteletes e tárgyban írt munkáját; Jeremy Collier (később nem-esküdöző püspök) A Short View of the English Stage című művét; valamint Mrs. Hannah More megjegyzéseit e témában tragédiáinak előszavában. Láttam Dennis válaszát Collier-nek is; s meggyőződésem, hogy méltán sorolható azon munkák közé, melyek feltárják a színpad ártalmait.

[6] Foster Esszéi. IV. esszé a Finomult irodalomról.

[7] „Bámulatos” – mondja Dr. Witherspoon – „bámulatos, hogy asszonyok, akik a szeméremre és jó hírnévre igényt tartanak, s akiknek legszebb dísze a szerénység, továbbra is jelenlétükkel támogatják mindazt a feslettséget, mely a színházban megtalálható! Milyen kevés az olyan darab, amelyet egy szemérmes nő anélkül nézhetne végig, hogy ne sértené a tisztességet valamely pontján? S még ha maguk a darabok tartózkodóbbak is, biztosak lehetünk benne, hogy az efféle dolgokat megtaláljuk a prológusban vagy epilógusban, a felvonások közötti zenében, vagy a darabot záró obszcén bohózatban. A szokás és a divat hatalma nagy abban, hogy az emberek elvakuljanak a dolgok legnyilvánvalóbb jellemzőivel szemben. Vannak hölgyek, akik gyakorta látogatják a színházat, s ha egyszer egy magánlakásban szembesülnének ugyanazokkal a képekkel, amelyek ott fogadják őket, haragra gerjednének, s úgy éreznék: hírnevük odalett, ha valaha visszatérnének oda. Nincs olyan tisztességes nő – nemhogy istenfélő –, aki ha tízszer is járt színházban, minden ott hallottat megismételne társaságban. Hogy lehet az, hogy mégis újra és újra visszatérnek e szemérmetlenség iskolájába – ezt ők tudják legjobban.” Essay on the Stage, Művei, III. kötet, 84. oldal.

[8] Közismert tény, hogy sok olyan darab előadása során, amelyek nyomtatásban még elfogadhatónak mondhatók, a színészek – különösen a népszerűbbek – saját hatáskörben igen gyakran adnak hozzá a szöveghez a legkirívóbban kifogásolható kifejezéseket és utalásokat. Ez folyamatosan történik, s ritkán marad el a közönség helyeslése! Így tehát senki sem lehet biztos benne, hogy még egy tisztes darabot is úgy mutatnak be, ahogy az írója megírta, s ahogyan azt olvasni szoktuk.

[9] Lord Kaimes, aki meglehetősen szabad szellemű volt, az angol vígjátékról a következőket mondja: „Az angol komédia napjainkban is – alig enyhülve – követi azt a szabályt, hogy a főszereplőkben minden divatos bűnt felvonultasson, bármily durvák legyenek is. Ám, hogy e jellemek ne keltsenek undort, gondoskodnak róla, hogy a visszásságukat szellemességgel, vidámsággal és jó kedéllyel álcázzák, melyek kevert társaságban mindig népszerűek. Nem kell sok idő vagy mély gondolkodás ahhoz, hogy felismerjük az efféle darabok mérgező hatását. Egy előkelő ifjú, aki épp kiszabadul a kollégiumi nevelés szigorából, a fővárosba kerül, s hajlik mindenféle túlzásra. A színház lesz kedvenc szórakozása; elbűvöli a főszereplők csillogása. Az eleinte érzett viszolygás a bűntől hamar elhalványul, s új – általa „liberálisabbnak” vélt – nézeteknek ad helyet, melyekben a vallás iránti megvetés és a női tisztaság elleni hadjárat már nem gyalázatos bűnök, hanem divatos erények. A fertőzés lassan elterjed minden osztályban, s egyetemes lesz. Mily örömmel hallgatnék bárkit, aki bebizonyítaná, hogy mindez csak képzelgés! De a fiatalságunk kicsapongása nem engedi, hogy kétségbe vonjam a valóságát.” Elements of Criticism, II. fejezet, 2. szakasz.

[10] E leírást még inkább megerősíti a hírhedt Rousseau, aki minden laza nézet és életvitel ellenére így beszél a színészekről: „Megfigyeltem, hogy általánosságban a színész lét állapota a szabadosság és az erkölcstelenség állapota; a férfiak a züllöttség rabjai; a nők botrányos életet élnek; mindkét nem egyszerre kapzsi és istentelen; örökké eladósodottak, és pazarlók; természetük szabados, s nem válogatnak az eszközökben, miként jussanak pénzhez. Minden országban ez a hivatás megvetett; a színészeket mindenütt lenézik. Még Párizsban is, ahol többre tartják őket, s magatartásuk jobb, mint bárhol máshol, egy józan polgár sem vállalna velük szorosabb ismeretséget. E megvetés ott a legerősebb, ahol az erkölcsök a legtisztábbak; vannak vidékek, hol a színész mesterségét szinte iszonyattal tekintik. Ezek megcáfolhatatlan tények. Mondhatnánk, hogy ezek csak előítéletekből fakadnak – de mivel ezek egyetemesek, egyetemes okot kell keresnünk – s máshol nem találjuk, csak magában az egész mesterségben. Mindezt talán a papok szónoklataira háríthatnánk, ha nem látnánk ugyanezeket a vélekedéseket a kereszténység előtti rómaiaknál is, akik nemcsak az emberek gondolataiban, de törvényekkel is kinyilvánították: a színészeket becsteleneknek nyilvánították, s elvették tőlük a római polgárjogot.” Lásd: Christian Observer, IV. kötet, 239. oldal.

[11] Tit 2:12.

[12] 1Pét 1:17.

[13] Róm 12:2; Ef 5:11.

[14] Gal 5:24; 1Kor 10:31.

[15] 1Thessz 5:22; Mt 6:13.

[16] Azt beszélik, hogy a tiszteletes Mr. Hervey, amikor egyszer utazás közben postakocsiban utazott, szóba került a színház. Egy, e szórakozáshoz erősen vonzódó hölgy hosszasan ecsetelte az ezzel járó örömöket. Azt mondta, nagy öröm számára előre gondolni rá, öröm nézni, és öröm utólag visszaemlékezni rá. Mr. Hervey figyelmesen hallgatta, s amikor végzett, így szólt: „Asszonyom, egy örömet kihagyott a színházzal kapcsolatban.” A hölgy örömmel kérdezte, mire gondol. Ő pedig így felelt komolyan: „Az örömre, melyet a színház emléke nyújt majd önnek halálos ágyán.” Ez az időben elhangzott, komoly megjegyzés többet ért ezer érvnél. Mély és maradandó nyomot hagyott. A hölgy soha többé nem ment színházba, és buzgó keresztyénné lett.

[17] Végeredményben azon darabok száma, melyek erkölcsi tartalom és nyelvezet tekintetében is kifogástalanok, oly csekély, hogy alig érdemes őket figyelembe venni. Ez nem mondható el sem Catóról, sem The Revenge-ről, sem Douglas-ról, sem Shakespeare legjobb tragédiáiról – s még sok másról, melyeket oly gyakran méltattak. Lásd: Witherspoon, Styles, Mrs. H. More, Collier színpadi esszéit. A modern drámák túlnyomó többségéről – ideértve sok olyat is, melyeket New Yorkban nagy sikerrel mutattak be – erkölcsi tisztaságról beszélni: a józan elvek kigúnyolása.

[18] Ézs 8:20.

[19] A színház védelmezői közül néhányan azt állítják, hogy bár jelenleg kétségtelenül kifogásolható, mégis ha megfelelően szabályoznák és támogatnák, erkölcsi iskolává lehetne tenni. Az a tény, hogy ilyen szabályozott és tiszta színház sohasem létezett egy nemzetnél sem, komoly érv ezen vélemény ellen. Ha ez lehetséges lett volna, a műveltebb barátai mindent megtettek volna érte. Hogy nem tették meg, mutatja: a feladat lehetetlen. Ráadásul, ha a színház mint intézmény fizetett színésztársulatot feltételez, s a közönség széles ízlésének megfelelőnek kell lennie, akkor elkerülhetetlen, hogy erkölcsileg korrupt legyen. Egy szigorúan keresztyén színház egy éven belül bezárna, s vezetői csődbe mennének. A színpad csak részlegesen reformálható. Bár kevésbé erkölcstelen ma, mint Dryden, Farquhar vagy Congreve korában, még mindig rettenetesen romlott, és olyan gonosz, amely természete miatt nem reformálható gyökeresen. Egyetlen orvossága: teljes eltörlés.

[20] E hivatkozások Collier A Short View of the English Stage, VI. fejezetéből származnak.

[21] Uo., VI. fejezet. Ugyanitt találhatók hasonló éles és találó idézetek Tertullianus, Alexandriai Kelemen, Minutius Felix, Ciprián, Lactantius, Aranyszájú Szent János, Jeromos és Ágoston írásaiból.

[22] Christian Observer, IV. köt., 46. és 237. old.

[23] Collier a kor egyik legharsányabb, leginkább puritánellenes anglikánja volt. Dr. Johnson szerint „makacs és engesztelhetetlen nem-esküdözőként” tudta, hogy a színház elleni támadás nem vádolhatja puritanizmussal; ezért írta meg A Short View of the Immorality and Profaneness of the English Stage c. művét – minden bizonnyal vallásos buzgalomból és őszinte felháborodásból. Kiváló vitázó volt; elegendő tanultsággal, vehemens és éles stílusban, rendkívül metsző és szarkasztikus szellemmel – és mindezt jogos meggyőződés fűtötte. Indulata heves volt; olyan részleteket tárt fel, amelyek külön-külön nem hatottak, de együtt horrorral töltötték el az olvasót; a bölcsek és istenfélők megrémültek, s az egész nemzet csodálkozott: hogy tűrhette meg eddig a vallástalanság és erkölcstelenség nyílt támogatását?” Lásd: Congreve élete. Ez volt Dr. Johnson ítélete e szerzőről és ügyéről.

[24] Johnson’s Life.

[25] Christian Observer, IV. köt., 239. o. – Még egy színész is ellene vallhat saját mesterségének. Egy angol színész – híres komikus – aki néhány éve hunyt el, egyszer találkozott egy lelkésszel, akit korábban ismert, s aki prédikált Londonban, de egészsége miatt el kellett hagynia azt. A színész ezt mondta: „Annyiszor játszottam Falstaff szerepét, hogy már majdnem belehaltam; az orvosok is azt tanácsolták, menjek vidékre a levegőért. Ha te haltál volna meg, az Üdvözítő legjobb szolgálatában haltál volna meg; de ha én haltam volna meg, az ördög szolgálatában. Amint elmegyek tőled, Richárd király leszek. Azt mondják, ez egy jó darab. Elismerem, hogy vannak benne emelkedett, erkölcsös részletek; de utána jön a ‘Dish of all Sorts’ bohózatom, ami mindent lerombol. Micsoda reformátorok vagyunk, ugye?” Styles’s Essay, 61–62. old.

Forrás

A SERMON, Delivered January 19, 1812, At The Request Of A Number Of Young Gentlemen Of The City Of New-York.-1812-Samuel Miller.-A sermon occasioned by the burning of the Richmond theater in which a number of notable persons perished. Miller, while expressing sympathy for the grieving, explains why the theater is not a Christian amusement.