A színpadi játékok tisztátalansága

Increase Mather (1639-1723)

The Preface. -1687-

Ebben az előszóban Mather azzal kezdi, hogy elítéli a színdarabok és a színpadi játékok profánságát, amit a teátrum felállítása okoz, és ismerteti, miért kell ezt a keresztyéneknek elkerülniük.

Az Előszó.

AZ ÓSZÖVETSÉGI SZENT PRÓFÉTÁK különös módon is prédikáltak és értekeztek az ő idejükben és környezetükben uralkodó gonoszságok ellen. És a mi Urunk Jézus Krisztus saját legtisztább példájával tanította meg szolgáit, hogy ugyanígy cselekedjenek. Sőt, még ha emiatt nagy szenvedéseknek is lennének kitéve a világ részéről, ő kijelentette, hogy ez bizonyságtételük lesz az iránta való hűségük felől, akik az ő szolgái és tanúi. Ilyen megfontolások késztettek arra, hogy kötelességemnek tartsam, életemben és halálomban is, hogy alázatos tanúságtétellel álljak ki Krisztus útjai mellett, és azok ellen, amik véleményem szerint nyilvánvalóan ellene működnek annak. Ezért írtam meg az itt következőket. Amióta ez a mű elkészült, sok szó esik arról, hogy New England-ben színielőadásokat kezdenének tartani. Az elmúlt évben a vegyes nemű táncolásokat nyíltan gyakorolták, s e bűnös gyakorlatnak túl nagy toleranciát is adtak e megromlott városban. Akkoriban Krisztus szolgái, kik közül én a legkisebb vagyok, bizonyságot tettek e gonoszság ellen. Ha most ennél is súlyosabb dolgokat látnánk közeledni, s teljesen hallgatnánk, nem tudom, miként állhatnánk meg az előtt, aki őrállóul állított bennünket Izrael háza fölé, és ünnepélyesen meghagyta nekünk, hogy mutassuk meg nékik vétkeiket.

Ám a színielőadások gonoszságát bőségesen feltárták már több angol íróink is; különösen Mr. Stubbs, Mr. Perkins, Dr. Ames, valamint Mr. Prin az e tárgyban írt nagy terjedelmű és alapos értekezésében. És Dr. John Rainolds (akiről még maga Heylin is elismeri, hogy ő volt περιπανπεπαιδευμενος, azaz a legtökéletesebben tanult) írt egy igen tudós értekezést The Overthrow of Stage-Plays címmel, melyben világosan bebizonyítja, hogy nemcsak színésznek lenni, hanem az ilyen hiábavalóságok szemlélőjének is lenni törvénytelen dolog. Az olvasó a megnevezett könyvekhez fordulhat további meggyőződésért; én itt csak röviden jelölök meg néhány szempontot.

1. A színielőadások eredete azoktól az ördögi bálványoktól származik, akiket a pogányok imádtak. A pokolbéli szellemek nyíltan megparancsolták az embereknek, hogy ilyen mulatságokat űzzenek — s ez bizonyos, hogy nem tették volna, ha ezek a szórakozások nem volnának Istennek utálatosak és az emberek lelkére veszedelmesek. Ágoston (De Civitate Dei, Lib. 4. Cap. 26.) beszámol róla, hogy Titus Latinusnak egy démon megparancsolta, hogy a Szenátusnak jelentse be: a színielőadásokat újítsák meg. Mivel nem közvetítette az üzenetet, a démon másodszor és harmadszor is megkereste, s a vége az lett, hogy a színjátékokat nagyobb mértékben helyreállították, mint valaha. Valesius (egy gazdag római), mikor pestis miatt haldokló gyermekeinek gyógyulásáért imádkozott házi isteneihez, azt a választ kapta, hogy Pluto oltára mellől vegyen vizet, és adja azt gyermekeinek inni; s midőn így cselekedett, azok meggyógyultak. Ennek fejében az alvilági szellemek azt követelték tőle, hogy hálaadásul éjjeli játékokat rendezzen. Lásd Polydor Virgil: De Inventoribus Rerum, Lib. 4. Cap. 14. Hogy a színpadi játékok ilyen s nem jobb eredetűek, azt továbbá megerősíti Tertullianus (De Spectaculis, Cap. 5. 7, 10, 24), Clemens Alexandrinus (Orat. ad Gentes), Arnobius (Adversus Gentes, Lib. 7), Lactantius (De Vero Cultu, Cap. 7; De Origine Erroris, Cap. 8), Ágoston (De Civitate Dei, Lib. 1. Cap. 32), és Valerius Maximus (Lib. 12. Cap. 1.) bizonysága is. Ezért hívták a régiek a színházakat „az ördög templomainak”, a színielőadásokat „az ördög tanításainak”, s a bennük szereplőket „az ördög fő megbízottainak”. Tertullianus könyvében (De Spectaculis, Cap. 26.) szól egy asszonyról, aki egy színielőadás megtekintése közben azonnal megszállottá lett. Midőn az ördögi szellem exorcizmus alatt faggattatott, hogy miért mert megszállni olyasvalakit, aki keresztyénnek vallotta magát, ő így felelt: In meo inveni, azaz: „a saját földemen találtam rá, ahol én uralkodom”.

2. Ha emberek, akik magukat keresztyéneknek nevezik, olyasmit cselekesznek, ami ellentétes a keresztségben tett fogadalmukkal, az kétségtelenül egy gonosz dolog. Márpedig ez sajnos igaz a színielőadásokra nézve. A megkeresztelt személyek kötelesek lemondani a Sátán minden pompájáról; így tehát meg kell utálniuk és el kell hagyniuk a színielőadásokat, amelyek a Sátán pompáinak egyik fő alkotóelemei. Így érvel Salvianus (De Providentia Dei, Lib. 6.): „A színielőadásokban – mondja – hitehagyás történik. Az emberek a keresztségben azt vallják, hogy lemondanak az ördögről, az ő pompáiról és mutatványairól; az ördög benne van pompáiban és előadásaiban. Ha tehát visszatérsz a színielőadásokhoz, elhagyod Krisztus hitét, és ismét a Sátán szolgálatába állsz.” Így tanúskodott ez az Istenhez hű szolga a saját hitehagyó korának elvetemedett keresztyénei ellen. Bizonyította, hogy a kifogásolt színielőadások eredetileg bálványok tiszteletére rendeltettek, és a pogány istentiszteletnek különösen is fontos részét képezték. Ennélfogva ha a keresztyének ezeket magukévá teszik, azzal gyakorlatilag megtagadják mindazt a hitet és hűséget, melyet a keresztségben az Úrnak megígértek.

3. A színészek szokása, hogy saját magukat és másokat is az emberi bűnökön és gonoszságokon mulattatnak. Ez pedig bizonyosan gonosz dolog. A bűnt színpadon, játékos formában előadni összeegyeztethetetlen azzal a bűnbánattal, amelyre minden ember köteles bűne miatt, mint az ő vétkei miatt. Mások gonoszságát még említeni is csak undorral szabad, amint azt az Efézus 5,3 mondja; s ha eszünkbe jut, azt bűnbánattal kell megvallanunk Isten előtt, mivel az ő áldott nevét gyalázták meg általa – lásd Zsoltárok 119,136.158. Ennélfogva az ilyesmit rekreáció és gyönyörködés tárgyává tenni oly mértékben ellenkezik az igaz keresztyén ember lelkületével, mint a sötétség a világossággal.

4. A színielőadások természetes következményei igen veszedelmesek voltak. Anélkül, hogy szólnánk a drága idő és vagyon elvesztegetéséről — amit jobb célra lehetne fordítani —, sokakat (különösen ifjakat) ezek megrontottak, s örökre elveszítettek. Amikor a színpadon élőben látták a gonoszságok bemutatását, elméjük megfertőződött; s ahelyett, hogy — miként hiábavalóan állítják — a bűnt meggyűlölni megtanulták volna, inkább annak cselekvésére vettek bátorítást. Még Seneca is azt mondta, hogy semmi sem rontja meg jobban az erkölcsöket, mint az ilyen látványosságok látogatása. Szomorú megfigyelés az, melyet némelyek tettek, hogy akik ily módon romlottak meg, ritkán, és csak igen nagy nehézséggel térnek meg újra. A fiatal nemzedék megrontására aligha tudna maga a Sátán is találni ennél szomorúbb és hatékonyabb eszközt. Emlékszem, hogy Ágoston a Vallomások (Lib. 6. Cap. 8.) című művében így ír Alipiusról (egy igen ígéretes ifjúról, akihez nagy vonzalmat érzett): Barátai nagyon unszolták, hogy menjen el velük egy kardvívó előadásra. Először nem akart menni, végül azonban kedvükért beleegyezett, csak azt határozta el, hogy amíg ott lesz, lehunyja majd a szemét. Ám amikor az egyik vívót úgy megütötték, hogy elesett, a nézők egy emberként felkiáltottak, s Alipius erre kinyitotta szemét. És akkor — mondja Ágoston — nagyobb sebet kapott a lelkében, mint amaz ott a testében, akinek esése kiváltotta a nép ujjongását. Alighogy megpillantotta más vérének a kiontatását, abban a pillanatban vad kegyetlenség itta át a szívét; annyira megragadta a kardjáték kegyetlensége, hogy mintegy megrészegedett e véres látványtól. S már nem volt az az ember, aki előtte volt, hanem teljes szívvel társa lett azoknak, akik őt a színházba csábították. Annyira elragadta e szenvedély, hogy másnap már ő szaladt elsőként a többiek előtt, s másokat is arra nógatott, hogy jöjjenek el vele. Ezen az úton járt sokáig, mígnem Isten irgalmas és erős keze végül megtérítette. Idáig tart Ágoston elbeszélése, melyből világosan láthatjuk, mily veszedelmes dolog, ha valaki — különösen fiatalon — színielőadásokat látogat, vagy kardjátékot szemlél; mert Isten ezáltal megharagudhat, és megengedheti, hogy az illető saját szívének és szemeinek kívánságai szerint járjon. Honorius császár eltörölte Rómában az összes gladiátort, vagyis kardvívót. (Lásd: Grymston: Imperial History, p. 273.)

5. A kegyes emberek túlnyomó többsége — mind a régi korkban, mind az újabb időkben — a színielőadásokat utálatos hiábavalóságoknak tekintette. Az úgynevezett egyházatyák egyhangúlag, nagy harsogással ítélték el azokat. Clemens Alexandrinus azt kívánta, hogy még a színielőadások emléke is töröltessék el, s azokat a pestis székhelyeinek nevezi, megállapítva, hogy keresztyének számára nem megengedett ilyesmin részt venni. Lactantius pedig azt mondja róluk, hogy azok a bűn legfőbb ösztönzői, s a legnagyobb hatású eszközök az emberi elmék megrontására — s ezért azokat a keresztyének között teljesen ki kellene azokat irtani. Hieronymus úgy nyilatkozott ezekről, hogy ezek obszcén találmányok, amelyek által az ördög a gonosz emberek megszámlálhatatlan sokaságát ragadja magához; s azt is mondja, hogy ahol az evangélium győzedelmeskedett, ott a színielőadások és színházak elhaltak — s ezért is panaszkodtak a pogányok, hogy a keresztyénség kora egy szerencsétlen kor. Aranyszájú János pedig azt mondja: Semmi sem veti meg úgy Isten rendeléseit, mint e játékok; és aki ilyen hiábavalóságoknak a nézője, azon Isten rendelt eszközei sem segítenek. De nem sorolom tovább a bizonyságokat az elítélt színjátékok ellen. Az, hogy valaki nem járt színielőadásra, régen a keresztyén ember egy ismertetőjele volt, mely által őket más emberektől meg lehetett különböztetni. Vö. Tertullianus: De Spectaculis, Cap. 24, 38, 42; továbbá Ágoston: De Symbolo ad Catechumenos, Lib. 4. Cap. 1. Akkoriban még keresztelni sem voltak hajlandók olyasvalakit, aki akár csak nézőként is jelen volt ilyen színielőadáson — nemhogy olyat, aki színész lett volna benne! Sőt, ha egy keresztyén ilyen színi játékokon megjelent, az egyházi rendelkezések szerint olyan bűnösnek számított, akire kiközösítés vár. Lásd: Clement: Constitutiones Apostolorum, Lib. 8. Cap. 32. A franciaországi Arles-i zsinatban (Kr. u. 314.), valamint a spanyolországi elvirai zsinatban (Kr. u. 305.) úgy határoztak, hogy a színészeket ki kell zárni a keresztyének közösségéből. Ugyanezt olvashatjuk sok más régi zsinatban is, melyeket most rövidség okán nem részletezek. Ami pedig azokat illeti, akiket Dr. More helyesen pogány-keresztyéneknek nevez (azaz: a római katolikusokat), ők mentegetik, védik, s gyakorolják is ezeket a hiábavalóságokat. Mindazonáltal még közöttük is akadnak páran, mint amilyen Bonaventura, Cellotius és Rovenius, akik a színjátékokat mint gonosz dolgokat ítélik el. Sőt, a tridenti zsinat sem teljesen helyesli azokat, csupán némi megszorítással. A reformáció óta a protestáns teológusok is bőségesen tanúskodtak e szórakozások ellen, mint önmagukban is gonosz dolgok ellen. Ilyenek voltak: Martyr, Aretius, Danaeus, Rivet és sokan mások is. A francia református egyházak 1571-es fegyelmi rendelkezéseiben ezt olvassuk: Nem megengedhető, hogy bárki is részt vegyen komédiákon, tragédiákon, és másfajta színi játékokon, erkölcsi játékokon, akár nyilvánosan, akár magánban tartott előadásokon, mivel ezek mindig is tiltottak voltak a keresztyének között, mint olyanok, amik a jó erkölcsöknek a megrontói.

A hollandiai Dordrechti nemzeti zsinaton (1578), valamint több tartományi zsinaton is elítélték e színjátékokat. Voetius (Disputationes Selectae, Part. 4. p. 376.) kijelenti, hogy a színielőadásokat Utrecht városából és más helyekről teljesen száműzték, s hosszú évekig nem is gyakorolták őket. Ám 1663-ban néhány szenátor, Krisztus szolgáinak komoly és ünnepélyes intései ellenére, mégis megengedte újraindításukat. És ő mondja, hogy azok a komédiák előhírnökei voltak mindazon gyászos tragédiáknak, melyek két éven belül következtek — háború és pestis képében — és sújtották a földet. Az Úr irgalmazzon, hogy New-England valaha is szemtanúja legyen olyan komédiáknak, melyeket efféle tragédiák követnek.

De ha e dolgok részletesebb kifejtésébe bocsátkoznék, ez a kapuzat túl nagy volna ama kicsiny épülethez, amely előtt áll. Mindazonáltal némely hiábavaló személyek körében elhangzott szóbeszéd — mely szerint, amikor eljön az ideje, májusfát szándékoznak felállítani — kényszerít arra, hogy e tárgyban is szóljak egy szót. E mulatságok pontosan ugyanazok, mint a pogányok régi Anthestesia, Floralia vagy Laurentinalia ünnepei, amelyeket egyes keresztyén császárok teljesen eltöröltek. Ezeket nemcsak ugyanazon módon, hanem ugyanazon időszakban is tartják, mint a pogányok Floralia-ját; mely ünnep annak időpontja után kapta a Majuma vagyis májusi játékok nevet. Innen való az a költői sor is: Exit et in Majas fieture Florale Calendas. (Ovidius, Fasti, Lib. 4.) A legjobb szerzők így számolnak be a májusfák és a hozzájuk tartozó játékok eredetéről: élt egy iszonyúan romlott nő, akit Flora néven ismertek, s aki paráznaságával hatalmas összeget halmozott fel. Egész vagyonát — melyet ily gyalázatos módon szerzett — Róma népére hagyta, csupán azt kérte (és ezt a Szenátus el is fogadta), hogy évente egyszer (t.i. május hónapban) játékokat és táncokat rendezzenek e nagy paráznanő tiszteletére. Ez a május-játékok eredete. Innen ered az is, hogy a májusfákat virágokkal és koszorúkkal díszítik. Lásd: Lactantius: De Falsa Religione, Lib. 1; Polydor Virgil, Lib. 5. Cap. 2; Holpinian: De Origine Festorum, p. 88. Túlságosan meghaladnám egy előszó határait, ha most előhoznám mindazon ó- és újkori teológusok bizonyságtételeit, akik e gonosz hiábavalóság ellen emeltek szót. Ezért most abbahagyom. Ám utálatos szégyen, hogy olyan földön, amely valaha oly nagy világossággal és tisztasággal volt megáldva — mint New England —, akadjanak, akiknek még van képük ilyen aljas pogányság gyakorlásáról csak értekezni, vagy akár még csak gondolkodni is.

1686. október 30.

Forrás

The Preface.-1687-Increase Mather (1639-1723).-In this preface, Mather begins by decrying the profaneness of the stage and stage plays, occasioned by the erection of a theater, this describes why this should be avoided by Christians. | Covenanter.org