Egy nyílvessző a szentségtelen és társas táncok ellen, az Írások tegzéből | Increase Mather

Increase Mather (1639–1723)

Egy NYÍLVESSZŐ a szentségtelen és társas TÁNCOK ellen, az ÍRÁSOK tegzéből.

A Krisztus szolgái által, az új-angliai Bostonban.

Bír. 6:31. „Ti pereltek é Baálért? Pereljen maga ő vele”

„A tánc olyan kör, melynek középpontja az ördög.” – Gulielmus Parisiensis.

Boston, Nyomtatta Samuel Green, és árusítja Joseph Brunning.
1684.

Egy nyílvessző a társas TÁNCOK ellen.
(feltehetően Increase Mather tollából)

AMI a táncolás körüli vitát illeti, a kérdés nem az, hogy minden tánc önmagában bűnös dolog-e. Elismerjük, hogy a pyrrhikus vagy polemikus szaltáció – vagyis amikor férfiak fegyverben ugrálnak, hogy erejüket és ügyességüket megmutassák – lehet hasznos dolog. Nem az a kérdés, hogy az olyan komoly és mértéktartó tánc, amelyben férfiak férfiakkal vagy nők nőkkel együtt megengedhetők-e; efelől nincs kétségünk, ha azbotránkozás nélkül, illő időben és mértékletesen történik. A filozófusok fejedelme igazán jól megfigyelte, hogy a tánc vagy szökdellés a belső örömnek egy természetes kifejezése; így tehát nem több bűn található benne, mint a nevetésben, vagy bármely más külsőséges jellegű örömnyilvánításban.

A kérdésünk azonban a gynekandrikus táncra vonatkozik, vagyis arra, amit általában vegyes, páros vagy közönséges táncolásnak neveznek, midőn férfiak és nők (legyenek idősebbek vagy fiatalabbak) együtt táncolnak. Ezt állítjuk mi teljességgel törvénytelen dolognak, és továbbá azt, hogy egy Új-Angliához hasonló helyen ennek a dolognak az eltűrése egy nagy gonoszság volna.

És hogy megmutassuk, nem elfogultság, hanem a megítélés vezet bennünket, vegyétek szemügyre a következő érveket, a szentélynek mérlegén megmérve.

1. érv. Mindaz, amit az Írás kárhoztat, bűnös dolog. Ezt az állítást csak ateisták tagadhatják.

Az Írás viszont elítéli a közönséges táncolást.

Ez az állítás így bizonyíttatik:

1. A hetedik parancsolatból. Örök igazság, hogy a parancsolat nemcsak egy bűnös dolog legsúlyosabb szintjét tiltja meg, hanem minden fokozatát, sőt minden oda vezető alkalmat is. Nos, nem ismerünk egyetlen ortodox és józan teológust sem, aki a Tízparancsolatról írván ne említené a társas táncolást úgy, mint a hetedik parancsolat megszegését, mivel az gonoszságra vezető alkalom, sőt ösztönzője még a szemérmetlenségnek. Sőt ez annyira nyilvánvaló, hogy a Westminsteri Nagykáté is kifejezetten megemlíti a táncot, mint a parancsolat megszegését. Szomorú dolog, hogy míg a reformációk idején a gyermekeket kátéjukban arra tanították, hogy az ilyen tánc Isten parancsolata ellen való, most Új-Angliában gyakorlatilag az ellenkezőjét tanítják meg nekik. A táncosok által gyakorolt szemérmetlen érintések és mozdulatok nyilvánvalóan bűn felé hajlanak. Aki azt állítja, hogy nem tapasztal magában semmiféle alantas indulatot, mikor ilyen táncokat lát vagy űz, attól nem vagyunk kötelesek semmit sem elhinni, mint olyanokat, amiket saját „halott állapotukról” (értsd: halottat bűnnek) állítanak. De tegyük fel, hogy valóban úgy van – ha más személyek, a társastánc által bűnbe vitetnek, az már önmagában elegendő indok lesz ellene.

És hogy sokan így esnek el, azt Juvenalis versei is elegendően megbizonyítják:

„Forsitan expectes ut [Gaditana] canoro
Incipiat prurire choro, plausuq; probatae.”

(„Talán arra számítottam, hogy [Cádiz városa] tapskórussal kezd majd énekelni; próbáljátok ki.”)

Valamint Horatius mondása is:
„Motus doceri gaudet Ionicos
Matura Virgo, & Fingitur Actibus, jam nunc & incestos amores…”

(„Az érett Szűzanya örvend, hogy megtanulja a ión mozgalmat, és színleli azt időnként tettekben és vérfertőző szerelmekben…”)

2. A hetedik parancsolaton kívül más igehelyek is vannak, melyek úgy tűnik, kifejezetten és különösen is elítélik az olyan táncokat, amelyek ellen mi szólunk. „A Sion leányainak nagy bűnéül van felróva, hogy felfuvalkodtak, és felemelt nyakkal járnak, és szemekkel pillognak ide s tova poroszkálván járnak, és lábokkal nagy zengést-bongást szereznek” – Ésa. 3:16. A nagynevű magyarázók: Junius, Rivet és Ravanellus úgy értik, hogy ez az ige különös tekintettel van mindazokra a mesterkélt és gőgös viselkedésformákra, melyeket a tánciskolákban tanulnak meg. És a szent apostol Pál a dobzódást, mint bűnt kárhoztatja, Róm. 13:13. Az eredeti görög szót kritikai és pontos magyarázók úgy értelmezik, mint ami a szilaj táncokra utal. Egy másik apostol pedig nemcsak a borral való túlzásba esést, hanem azt a dobzódást is bűnként említi fel, amelyben a pogányok, mielőtt Krisztushoz tértek volna, általánosan mind vétkesek voltak – 1Pét. 4:3. A „dobzódás”-ként fordított szó ott értelmezhető úgy is, mint „táncolás”. Ugyanaz a szó, mint amely a Rómabeliekhez írt levélben (is) „dobzódás”-nak van fordítva. A tanult Aretius így kommentálja: A κῶμος (kómosz) alatt kacér táncot ért, és jogosan van a részegség után megemlítve, mivel a pogányok szokása volt, hogy amikor túlitták magukat, táncolás és éneklés következett, s ezek az éneklések többnyire profánok és szemérmetlenek voltak. Így ő. És valóban, amint Ravanellus és Voetius jól megfigyelték: a görög κῶμος (kómosz) – amelyet fordítóink „dobzódás”-nak, Péternél (is) „dobzódás”-nak fordítottak – a görög nyelv legjártasabb tudósai szerint táncot jelent. Így Hézükhiosz mondja, hogy ez εἶδος ὀρχήσεως, azaz „a tánc egy fajtája”. És nyilvánvaló, hogy Pindaros, a görög költő is így használja ezt a szót: κωμάζει σὺν ὕμνῳ, vagyis: „himnussal együtt táncol.” (Vö. Zuinger: Theatrum, II. köt., 5. könyv, 389. oldal.)

A lényeg tehát az, hogy a legmélyebb értelmű és legpontosabb magyarázók véleménye szerint az Írás kifejezetten, nevén nevezve ítéli el a táncot, mint bűnös gyakorlatot. Az érv tehát így fest: – A κῶμοι (dobzódások) kifejezetten el vannak ítélve a Szentírásban; – De a társas táncok κῶμοι szóval vannak jelölve; – Tehát a társastáncok pedig kifejezetten el vannak ítélve a Szentírásban. Továbbá a házasságtörésszerű együttlétek (Chambring), bujaság (Wantonness), szemérmetlen táncok (lasciviousness Dancings) is belefoglaltatnak ebbe.

3. Számos egyéb szentírási hely is van, melyek hallgatólagosan bűnként ítélik meg e gyakorlatot. Hányszor ajánlja a Szentírás a keresztyéneknek a komolyságot és mértékletességet minden időben való viselkedésükben; és ítéli el a könnyelműséget és léhaságot a magatartásban? Holott pedig a tánc (mint azt egyesek megfogalmazták) egy „rendszerezett őrület”. Az a bölcs fejedelem, Alphonsus, miután látott ilyeneket, a kérdésre, hogy „mi a különbség a táncos és az őrült között?”, így felelt: „Semmi egyéb, csupán az, hogy az, aki valóban elmeháborodott, egész nap őrült; a táncos pedig csak naponta egy órán át.” Ludovicus Vives pedig egy tréfás történetet mesél: bizonyos emberek, kik Ázsiából jöttek Spanyolországba, amikor látták a spanyolokat táncolni, úgy megijedtek, hogy elfutottak, mert azt hitték, valami szellem szállta meg azokat, vagy legalábbis őrültek. És bizony ilyen mesterséges léhaság, bolondos viselkedés – amikor emberek ugrálnak és ide oda vetik magukat, mint az elmebetegek, ahogyan mondják, a táncosok szokták tenni – semmiképpen sem illik egy keresztyén ember komolyságához. Továbbá, az Írás mondja: „A mellyek tisztességesek, azokról gondolkodjatok”, Fil. 4:8 – ami azt implikálja, hogy a keresztyéneknek kerülniük kell minden dolgot, ami rossz hírű. De a társas táncok éppen ilyenek – és nemcsak az igazán komoly keresztyének között, hanem még a pogányok között is. Az ő komoly és bölcs embereik gyalázatosnak, hírhedtnek és utálatosnak bélyegezték e szokást – melyek szavait mindjárt hallani is fogjuk. Ezért tehát az az igei szabály, amely így szól hogy ne foglalkozzatok rossz hírű dolgokkal, megtiltja a keresztyéneknek, hogy bármiféle részt vállaljanak a társastáncokban. És újra szól az Írás: „Meg ne botránkoztassátok vagy a Zsidókat, vagy a Görögöket, vagy az Istennek Gyülekezetét.” – 1Kor. 10:32. Még közömbös dolgokban is érvényes e parancs; de az elítélt táncolás sok más tekintetben is botránkoztató, amint azt később még bővebben ki fogunk fejteni.

2. érv. Ha megfontoljuk, kiktől ered e közönséges táncolás gyakorlata, kik voltak annak pártfogói, s kik azok, akik tanúságot tettek ellene, úgy joggal következtethetünk arra, hogy ennek megengedése olyan helyen, mint Új-Anglia, a Sátánnak tetszetős, de a szent Isten előtt nagy bosszantást keltő dolog volna.

Törekvésünk az, hogy e tárgyban a lehető legteljesebben írjunk, s ezért e megfontolásban több szempontot egybefoglaltunk, melyeket alább sorra igyekszünk megvilágítani.

I. Kik voltak az érzéki táncok feltalálói? Nem Isten népe között volt azoknak eredetük, hanem a pogányok között. A tanult férfiak jól megfigyelték, hogy maga az Ördög volt e vádlott táncok első kigondolója, és a pogányok, akik őt imádták, az elsők, kik e mesterségben jártasokká lettek. Ők ezen módon tisztelték az ördögöket, akiket szolgáltak: ünnepeik legnagyobb része játékban és táncban telt. És tőlük tanulták el a hitehagyó és bálványimádó Izrael fiai is azt a viselkedést, amelyben megnyilatkoztak, mikor az aranyborjút imádták: Leüle a nép enni és inni, és felkele játszani. (vagyis táncolni) – 1Kor. 10:7. Innen van az is, hogy a görögöknél Bacchust így nevezték: Θεὸς χορεῖος, azaz a táncot kedvelő isten. Az ő szokásuk volt, hogy ifjú férfiak és leányok muzsikaszó mellett együtt táncoltak és énekeltek Bacchus tiszteletére, akit neveztek Κῶμος-nak is, amely (mint előbb már kimutattuk) innen is a táncot jelöli (vö. Alting: Theologia Problematica, 10. hely, 510. oldal). És nem csoda, ha az ily nyomorultul megtévesztett lelkek, akik azt tanították és hitték, hogy az ő isteneik házasságtörők, azt is gondolták, hogy azok örömüket lelik az ily táncokban, melyek e bűn felé hajlanak. Sőt, a pogányok olyannyira gyönyörködtek a táncban, hogy még esztelen állatokat is megtanítottak e balgatag mesterségre. Különösen (amint Strabón a 13. könyvében írja) majmokat tanítottak meg táncolni. Amikor Diána ünnepe tartatott, táncoló majmokat is előhoztak, hogy tiszteljék azt. Ez már önmagában is elegendő ok volna arra, hogy a keresztyének ne csak megvessék, hanem utálják is e hiábavalóságokat, különösen tekintettel arra, hogy az Írás mondja: „Ne tanuljátok meg a Pogányoknak útát” – Jer. 10:2, s hogy az Úr népeihez tartozók ne járjanak az ő rendtartásaik szerint, s ne kövessék az ő pogány szokásaikat – 3Móz. 20:23; továbbá hogy Krisztus azért jött, hogy megváltson minket a mi hiábavaló életeinkből, melyet az atyáinktól örököltünk – 1Pét. 1:18, s hogy ne szabjuk magunkat e világhoz – Róm. 12:2.

Egy olyan gyakorlat, amely csak a pogányok között volt szokásban, de soha nem volt ismeretes Isten népe között, csakis az eltévelyedések ideiben – azt nem szabad felvennünk. Márpedig éppen ez igaz arra a gyakorlatra, amely ellen mi most bizonyságot teszünk.

2. Kik voltak a közönséges táncok pártfogói? Valóban, a leggonoszabb pogányok. Caligula, Néró és hasonló ateisták és kéjelgők gyönyörűségöket lelték bennük. Lucius (az a hírhedt hitehagyó) egész beszédet írt a szentségtelen és közönséges táncolás védelmében. A pápisták között ugyan némelyikük, ki komolyabb író volt, ezt a gyakorlatot súlyos erkölcstelenségként kárhoztatja. Alexander Fabritius, tanult férfi, noha pápista érzelmű volt, mégis világosan meggyőződött a benne rejlő nagy gonoszról. Szavai méltók arra, hogy figyelembe vegyük; ő ekként nyilatkozik: „A táncok körmenetébe való belépés megakadályozza az embert abban, hogy a mennyei körmenetbe beléphessen; és akik táncolnak, a szentségek ellen vétkeznek. Először is a keresztség ellen: megszegik azt a szövetséget, amelyet keresztségükben Istennel kötöttek, midőn megígérték, hogy megtagadják az ördögöt és az ő pompáit; ám midőn belépnek a táncba, az ördög pompás körmenetébe lépnek be.” Így szólt hát ez az író. De általánosságban elmondható viszont, hogy a pápista kazuiszták igazolni próbálják ezt, mint sok más erkölcsi gonoszságot is: így Cajetanus, Azorius, Silvester, és mások. A romlott skolasztikusok könnyű véteknek tekintik, és bocsánatos bűnnek nevezik. Ezért mondja jogosan Lavater, hogy a pápista vallás méltán megfeddhető azért, mivel íróik általánosságban védelmezik a közönséges táncolás megengedhetőségének ötletét. Eszerint tehát e gyakorlat pártfogói nem igaz hitben járó emberek.

3. Kik azok, akik hűséggel tanúságot tettek e gyakorlat ellen? A tudatlan és istentelen emberek azt mondják, hogy senki sincs ellene, csak néhány szánandóan szigorú preciziánus, akik nagyobbak a pontosságban, mint a bölcsességben. De mi bizonyosan tudjuk, hogy a világ legbölcsebb, legtudósabb és legszentebb emberei ellene voltak. Az ókori tanítók (kiket atyáknak neveznek) mennydörögve szóltak e bűn ellen. Aranyszájú vagy Chrysostomus a Genesisről írt prédikációiban, Jákób házasságáról értekezve így szól: „Esküvőről olvasunk itt, de táncolásról egy szó sincs.” Sőt, odáig megy, hogy a táncot diabolikus gyakorlatnak nevezi. Egy másik prédikációjában pedig azt mondja: „Valahol szemérmetlen tánc van, ott az ördög is a társaság része.” Arnobius hevesen rója meg a pogányokat kéjelgő táncaik miatt. Ágoston keményen ostorozza e vétket. Ambrosius pedig minden istenfélő szülőnek azt tanácsolja, hogy ha nem akarják gyermekeik lelkét megrontani és elveszteni, ne küldjék őket tánciskolába. És mily gyakran nevezik az atyák a táncot a Sátán művének, az ő pompájának és hiábavalóságainak, melyeket minden megkeresztelt embernek meg kellene tagadnia? És nemcsak az egyes atyák, hanem egész zsinatok is tanúságot tettek ellene. Így tett az ökumenikus zsinat Konstantinápolyban, valamint a Laodiceában tartott zsinat, és több más is, amelyek teljességgel megtiltották a közönséges táncolásokat, még lakodalmakban sem engedvén meg azokat.

Ilyen volt a keresztyének hozzáállása mielőtt a világ újra vissza nem süppedt a pogány, hitetlen szokásokba. Hallottuk immár, miként szólt az antikvitás ítélete a megvádolt táncosok ellen. De még nyilak záporja áll előttünk.

Ami pedig a nagy reformátorokat és az Antikrisztus elleni harcosokat illeti, senki nem múlta felül őket a szentségtelen és közönséges tánc elleni szent buzgóságukban. Vegyük legelőször is a valdenseket: róluk a Szentírás így emlékezik meg, „a szentek” – Jel. 13:7. Ezek Isten szentjei és Jézus vértanúi voltak, és gyűlölői a társastáncoknak. Mivel szavaik szenvedélyesek, ezért itt szó szerint közöljük őket, miként Perrin is lejegyezte „A valdensek tanításának és fegyelmi életének történetében” (History of the Doctrine and Discipline of the Waldenses) (63. oldal). Így tanúskodnak: „A tánc az ördög körmenete. Aki belép a táncba, az ő birtokába lép be. Az ördög a tánc vezetője, közepe és vége. Az ember sokféle módon vétkezik a táncban: a lépéseiben (mert minden lépése számon tartatik), érintkezéseiben, ékességeiben, hallásában, látásában, beszédében és más hiábavalóságaiban. Előbb az Írásból, azután más érvekkel is bebizonyítjuk, mily nagy gonosz a tánc. – Aki táncol, az ördög pompáit támogatja, és az ő miséjét énekli. Ismét: a táncban az ember megszegi Isten tízparancsolatát. Már önmagában véve is a testnek a táncban alkalmaztatott mozdulatai, elég tanúbizonyságok a gonoszról.” Ágoston mondja: „A nyomorult táncos nem tudja, hogy ahány lépést jár a táncban, annyi lépést tesz a pokol felé.” Így (és sok más ehhez hasonlóval) tanúskodnak Krisztus eme hűséges bizonyságtevői e szentségtelen gyakorlat ellen. Továbbá a francia református egyházak szolgái több mint száz esztendővel ezelőtt (tudniillik 1581-ben) egymással egyetértésben írtak és adtak ki egy könyvet ugyanezen bűn ellen, mely ellen most mi is perelünk. Továbbá a tiszteletreméltó Kálvin, Marlorat, Lavater, Danaeus, Tilenus, Polanus, Zepperus – együtt kárhoztatják mint teljességgel törvénytelen dolgot. Péter Mártír és Aretius a „common places”-ben alaposan tárgyalják a társastánc témáját, és bizonyítják, hogy az egy törvénytelen szórakozás. A józan ítéletű Rivetus azt mondja, hogy azok a táncok, amelyek kicsapongásra tanítanak a nézésben, vagy kevélységre a viselkedésben – és szerinte majdnem mind ilyen az iskolákban mesterségesen tanult táncok közül – a hetedik parancsolat megsértését jelentik, és egy keresztyén köztársaságban semmiképpen sem tűrhetők el. A nagy Voetius újabban – és a tőle megszokott módon, nagy tanultsággal és erős érvelési készséggel – bizonyította, hogy ezen gyakorlat igen nagy bűn. Ugyanezt tette a kiváló Altingius is. Az angol istenfélő teológusok között is a bizonyságok ennyi sok fellege áll. Három püspök is írt a közönséges táncolás ellen, mint törvénytelen gyakorlat ellen: Downham doktor, Babington, és Andrews; és egy érsek is – noha be kell vallanunk, puritán hajlamú volt – mégis, a páratlan jellemű Usher tanúságot tett az efféle hiábavalóságok ellen. Rajtok kívül Rainold doktor, Ames doktor, Perkins mester, Dod mester, Elton mester, Bolton mester, Brinsley mester, Durham mester és mások is bőségesen bebizonyították, hogy ez egy törvénytelen dolog. Továbbá Mr. Prin a Histrio Mastix című munkájában hosszú értekezést ír e tárgyról. Aki kedvet érez elolvasni, meg fogja látni, hogy az istenfélő férfiak igen szigorúan ítélték meg a táncosokat. Ott olvasható ama állítás is, hogy a társastánc olyan szórakozás, amely inkább való a pogányoknak, kéjnőknek és részegeknek való, sem mint keresztyéneknek; s hogy a mennyeknek kapuja túl szoros ahhoz, hogy egy tisztátalan táncosokból álló csapat bejuthasson rajta; s hogy az efféle ugráló kecskék nem lesznek ott a juhok között az utolsó napon – és sok más ehhez hasonló kemény kifejezés is. Nagyon gyűlöletes volt e gyakorlat a korábbi időkben, mikor a kicsapongás és istentelenség még nem nyert oly becsületet, amelyet e paráznává lett nemzedék most viszont arra ráaggatott.

3. érv. Azt a gyakorlatot, amelyet a komolyabb pogányok is törvénytelennek ítéltek, a keresztyének joggal tekinthetik gonoszságnak – Róm. 2:14–15. Márpedig ez igaz a társas táncolásra is, amint a bizonyságokból világosan kiderül.

Macrobius tudósít bennünket, hogy az ókori rómaiaknál a tánctudás egy gyalázatos dolognak számított. Scipio Africanus panaszolja, hogy az ő idejében egyesek a szemtelen táncosokkal tartottak, és énekelni tanultak tőlük – e gyakorlatot pedig őseik még a nemes emberekre nézve is szégyenletesnek tartották. Ezért is az akkori kor nagy hanyatlásának nevezi, hogy egyesek, jóllehet előkelő emberek, mégis tánciskolába küldték gyermekeiket; s ő maga is látott egy ilyen iskolában egy tizenkét esztendős fiút táncolni, amit ő inkább egy erkölcstelen és ostoba cselédfiúhoz illő foglalatosságnak gondolt, semmint egy úri gyermekhez méltónak. Sallustius (a híres római történetíró) gyalázatként rója fel Semproniának, hogy táncra tanították, amit szerinte a feslettség jelének kell tekinteni, mivel az ilyen gyakorlat a bujaság eszköze. És Cicero a Pro Muraena című beszédében azt mondja: „Ha valaki táncos, az vagy részeges, vagy bolond.” (Nemo saltat sobrius nisi forte insaniat.) Feddő szavakkal illeti Catót, amiért úgy gondolta Muraenáról, hogy táncos lehetett. „Mert – mondja – ha táncos, akkor kétségtelenül gonosz ember, mivel e vétek sohasem jár egyedül.” Azt mondja továbbá Gabiniusról és Antoniusról, hogy bizonyára romlott emberek voltak, mivel táncosként voltak ismeretesek. Seneca azon siránkozik, hogy az ő idejében az ifjak szemérmetlen táncok által megrontattak; hogy tánciskolák is voltak a városban megtűrve, s hogy némelyek, miután a táncban gerjedelmet kaptak, a tánciskolából egyenesen a kéjnőkhöz mentek. Priamus szigorúan megfeddte fiait, mikor megtudta, hogy ὀρχησταί, azaz táncosok voltak. Plutarkhosz pedig az erényes asszonyról írt jellemrajzában e tulajdonságot negatív ismérvként említi eképpen: „Ne legyen táncos.” Őt és a többi idézett írót úgy kell értenünk, hogy a társas táncolásokról szólnak. Tiberius császár száműzte a táncosokat nemcsak az udvarából, hanem Róma városából is.

Nos tehát: vajon a pogányok, akiknek csak a természet homályos világossága jutott arra, hogy különbséget tudjanak tenni jó és gonosz között – kárhoztatták az érzéki táncot? És a keresztyének, akiknél ott van az Írás és az Evangélium dicsőséges világossága – gyakorolják vagy védelmezik ezeket sötétségből való cselekedeteket? És állíttassék-é fel Új-Angliában (ott, ahol az Evangélium világossága oly dicsőségesen ragyogott) oly utálatosság, amelyet még az erkölcsös pogányok is gyűlöltek? A kegyelmes Úr ne tulajdonítsa e nagy bűnt azoknak, akik bárminő módon vétkesek abban.

4. érv. Az a gyakorlat, amely nem imádság által szenteltetik meg, hanem a kegyesség gyakorlásának ellensége, bizonyosan egy gonosz gyakorlat. Márpedig ez igaz a társas táncolásra. Jó és megszívlelendő szabály, melyet a gyakorlati és kazuisztikus teológusok gyakorta adnak: „Amit az ember nem tud imádságban Isten elé vinni, ahhoz ne is nyúljon.” A keresztyénnek semmit nem volna szabad tennie, amiben nem tudja a kegyelmet gyakorolni, vagy amit nem tud az Isten iránti engedelmesség tiszteletével végezni. Ez megengedett mulatságokban megtehető – 1Kor. 10:31. De ki tud komolyan imádkozni a szent Istenhez, hogy vele legyen, mikor egy közönséges táncba indul? Ez olyasmi, ami akadályozza a lelki gyakorlatokat – különösen, ha valaki egy igehirdetés meghallgatása után azonnal günekandrikus táncba indul. Ez a szentségtelenség magas foka, és arcátlan megvetése az Evangéliumnak. Az ördög ezáltal kikapja az Ige jó magvát, s az előbbi kegyes gyakorlat eredménytelenül marad. Némelyek, akik a táncok ellen írtak, megfigyelték, hogy számos ifjú, akik eleinte ígéretesnek látszottak, s akikben a kegyesség kezdeti jelei megmutatkoztak, mihelyt e törvénytelen mulatság közelébe kerültek, rövid idő alatt teljesen elhagyták a jó iránti vonzalmukat. Ez Isten igazságos ítélete, hogy ha őt elhagyják azért, hogy az ördög pompáit és hiábavalóságait kövessék, akkor ő visszavonja Szentlelkét tőlük, és bírói módon kiszolgáltatja őket annak, hogy semmi egyebet ne keressenek, csakis bolondságot. Ami pedig minket illet: az Úr adja, hogy közülünk senkinek se kelljen megtapasztalnia e megfigyelésnek szomorú valóságát.

5. érv. Oly időben táncolni, amikor Isten gyászolásra hív, kétségtelenül törvénytelen dolog. Márpedig éppen ez a helyzet a mi napjainkban is. Még ha maga a dolog önmagában megengedhető volna is (amit az eddig kifejtett érvek határozottan cáfolnak), akkor is ilyen időben ilyen gyakorlatba kezdeni szükségképpen nagy ingerlést vált ki az Úrnál. A táncosok gyakran idézik ezt az Írást: Préd. 3:4 – „Ideje van a szökésnek” (táncnak) (bár ez a hely egy árva szót sem szól az általunk kárhoztatott táncok igazolására, sőt *másféle táncokra sem, mert a hely értelme nem az, hogy van törvényes ideje, hanem csak az, hogy határozott ideje van a táncnak). De gondoljanak inkább arra, hogy „ideje van a sírásnak is”. Most tehát táncot rendezni, mikor Isten gyászolásra hív, az bizonyosan bűnös provokáció. Volt idő, mikor Isten prófétája által így szólt: „Sőt inkább halljátok meg asszonynépek az Úrnak szavát, és hallja meg a ti fületek az ő szájának beszédét, és tanítsátok meg leányitokat a sírásra” – Jer. 9:20. És így szól gondviselése által a mi időnkben is. De amikor Isten így szól: „Tanítsátok meg leányitokat sírásra” – mi azt mondjuk-e: „Nem, mi táncra tanítjuk őket”? Ítélet szól azokra nézve is, akik Sionban henyélnek, és akik akkor, amikor József nyomorúsága miatt bánkódni kellene, hegedűszó mellett énekeltek – Ámós 6:5. Mindenki tudja, hogy Isten egyháza e világban nagy nyomorúságban van. Akik most táncot kezdenek, gyenge bizonyságot tesznek arról, hogy Krisztus titokzatos testének tagjai, mikor annak szenvedéseivel nem éreznek együtt. Ez volna hát az idő gálárdokra és rigmusokra? Ajánljuk az ilyenek komoly megfontolásába ezt az Írást: Ésa. 22:12–14 – „Mert mikor az Úr a Seregeknek Ura hívna titeket, akkor az időben, sírásra, jajgatásra… Ímé öröm és vígasság vala, ..Együnk és igyunk, mert holnap meghalunk!” És folytatja: „És ez a Seregek Urának füleibe ment; bátor ha megbocsáttatik néktek ez a hamisság, míg meghaltok: Ezt mondja a Seregeknek Ura!” Isten ítéletei eláradtak a világon, és a mi fejünk felett is ott függnek. Avagy örüljünk é? – Ezékiel 21:10. A boldog emlékű Cotton úr, noha már 33 esztendeje halott, mégis szól ma is. Hátrahagyta e tanúságtételt (a Prédikátor 3:4-ről írott könyvében): „Táncolni még menyegzőkön is illetlen dolog – különösen Új-Angliában. És ily időben, mikor az egyházak nyomorúságban vannak.” Ha sírjából feltámadna (mely itt van közöttünk), vajon mennyire megszomorodna szent lelke, hogy ilyen romlást lát e Bostonnak nevezett városban!

6. érv. Azon gyakorlat, mint oly igazságtalan cselekedet, amely ellen Isten haragja a mennyből megjelentetett, joggal rettegtethet bennünket – Róm. 1:18. Márpedig ez szomorúan igaz a társas táncolásra nézve is. Gyümölcsei és következményei tragikusak és gyászosak voltak.

Kétségtelen, hogy a moábiták és midiánita asszonyok közti társastáncok (amelyeket a pogányok az ő áldozati ünnepeiken szoktak gyakorolni) tőrül szolgáltak Izráel fiainak. De milyen rettenetes csapás követte azt! Rivet, Ravanellus és mások úgy vélik, hogy Dina azért ment el, hogy egy táncot lásson a sikhemiták között; ha jámbor atyja nem engedte volna meg neki e szabadságot, akkor megóvta volna őt a romlástól, magát és egész házanépét pedig a nagy gyalázattól. Salome, Heródiás leánya, híres volt tánctudásáról! De mivé lett a vége? Nicephorus beszéli, hogy a jégen áthaladva beszakadt alatta a jég, és lába ott táncolt a víz alatt, míg fejét a jégtábla levágta, s az a víz felszínén „táncolt” tovább. Ismert az a történet is egy püspökről, akinek házában társas táncot rendeztek, s ő maga is részt vett benne – ám a nő, akivel kézenfogva táncolt, vele együtt halálra zúzatott. Továbbá Magdeburg városában huszonnégy személy (férfiak és nők) villámcsapás által vesztek oda, miközben társas táncban volt részük. Lásd Dr. Beard: The Theater of Judgments (Az Ítéletek Színháza), 36. fejezet. Ebből is megérthetjük, hogy az efféle emberek haragra ingerelték az Urat – 4 Móz. 16:30. A történelmi följegyzések még sok más tragikus példát is elénk tárnak ezen érvünk megerősítésére, melyeket itt most elhagyunk. Köztudott az indiánok saját vallomásaikból, hogy ezen amerikai földrészen gyakran testi alakban jelenik meg az ördög táncaik során, és élve ragad el közülük egyet-egyet. E vadon egyes részein hatalmas kőkupacok állnak, amelyeket az indiánok az ördögi táncaik rettenetes következményeinek emlékére halmoztak oda – mint borzalmas emlékeztetőket. A Magica de Spectris (A kísértetek mágiája) című mű szerzője megjegyzi, hogy alig van olyan találkozás boszorkányok és az ördög között, ahol ne fordulna elő tánc.

De hallgassuk meg, mit tudnak felhozni a táncok pártfogói mentségükre. „Hozzátok elő a ti ügyeteket azt mondja az Úr! hozzátok mellé minden erősségiteket”. Mondjatok el mindent, amit csak lehet.

I. Ellenvetés. Azt olvassuk az Írásban, hogy táncoltak. Mirjám is táncolt, és Dávid is táncolt.

Válasz: 1. E példák teljességgel irrelevánsak; mert ezek vallásos táncok voltak, az Ószövetség egyházi állapotához alkalmazva. Akkoriban zenei hangszereket is használtak az istentiszteletben – de akik ezt a gyakorlatot ma is megtartják, inkább zsidósan cselekszenek, semmint keresztyén módra, és erről most nem szólunk bővebben, nehogy más kérdésre térjünk át.

2. Továbbá ezek nem társastáncok voltak. Mirjámról azt mondja az Írás: „..kimenének őutánna mind az asszonyok dobokkal és sípokkal.” – 2Móz. 15:20 –, de azt nem olvassuk, hogy férfiak is kimentek volna velük. Sem azt, hogy Dávid kézenfogott volna egy asszonyt, hogy együtt táncoljanak az Úr frigyládája előtt.

Röviden: az egész Szentírásban nincs egyetlen pozitív példa sem a társastáncra, kivéve az átkozott és elkárhozott paráznát, Heródiás leányát.

2. Ellenvetés. A tánc célja csupán az, hogy a gyermekeket jómodorra és illendő viselkedésre tanítsa.

Válasz. A vallás nem ellensége a jó modornak; a megfelelő testtartásnak és összeszedettségének elsajátítása nem törvénytelen, ha azt tisztátalanságra való ingerlés nélkül végzik, és nem szolgál a kevélységnek vagy hiábavalóságnak táplálására. Ha tehát valaki azt óhajtja, hogy gyermeke valóban díszes és kívánatos tulajdonságot sajátítson el ebben a tekintetben, ne káromlóhoz küldje őt, hanem valamelyik komoly és tisztességes személyhez, aki nem vegyesen, hanem külön-külön, nemenként tanítja meg a jó modort – így sem Isten, sem ember nem fog megbotránkozni.

Mindazonáltal nem minden „jó modor”, amit könnyelmű és hiábavaló emberek annak neveznek. Miért kellene pantomimszerű gesztusokat „jó modornak” hívni? Van egyfajta viselkedés, amit könnyelmű emberek érdemnek tartanak; de azok, akik komolyak, megfontoltak és bölcsek (akiknek véleménye valóban számít), egészen másként gondolkodnak. Ha Ézsaiás szent próféta élne a mi napjainkban, nem nevezné a kinyújtott nyakat, a kéjes tekintetet, és a csoszogó járást jó modornak. Ez is az ördög egyik fortélya, hogy arany nevet ad a romlott gyakorlatnak, hogy az emberek annál könnyebben lenyeljék. Ebben a züllött korban a gyakori csókolózás olyanok között, akik házassági kapcsolatban nem állnak egymással, „jó neveltetésnek”, „finom viselkedésnek” és ehhez hasonlónak neveztetik. De a keresztyéneknek gyűlölniük kell az ilyen Nikolaitáknak a hajlamokat, mivel Krisztus is gyűlöli azokat – Jel. 2:6.

3. Ellenvetés. A gyermekek örömüket lelik e gyakorlatban. Válasz. Azt elhisszük. De ha az ilyen dolog a romlott természetüknek kedvez, az már önmagában is jel, hogy gonosz dologról van szó. Kétségtelen, hogy ha színielőadást tartanának, sok gyermek abban is éppoly örömét lelné, mint most a táncban. Ha egy káromló azt mondaná nekik: „A színpadon legalább olyan jó teológiát lehet tanulni, mint magából a Szentírásból” – ők könnyen el is hinnék, főleg ha valaha is láthatnának színjátékban bibliai történeteket előadva – ami valóban istentelen gyakorlat, a pápisták körében általános, de a reformált egyházakban a legsúlyosabb fenyíték terhe alatt tiltva van. Az Úr mondja: „Ne nézzetek a ti szívetek után, és a ti szemeitek után, mellyek után ti paráználkodtok” – 4Móz. 15:39.

4. Ellenvetés. Az ilyen tánc mára már szokássá vált a keresztyének között. Válasz. Ez a gondolat iszonyattal tölt el. Egy nagy és tudós teológus megjegyzi, milyen szomorú dolog az, hogy a régi paráznaságukról híres görögök mindenféle istentelen táncai az elmúlt években újból elterjedtek a keresztyén világban – mégpedig olyan helyeken is, ahol a reformált vallás jobb dolgokra tanította az embereket. De vajon a keresztyénnek követnie kell a világ folyását? Neki az árral szemben kell úsznia, és tisztán kell tartania magát a jelenkor bűneitől – melyek közül a társas táncolás nem is a legkisebb.

5. Ellenvetés. Némely igaz ember úgy véli, hogy ez megengedhető! Válasz. Nem szabad e vagy ama igaz ember véleménye szerint járnunk, hanem az Írások szerint. A törvényhez és a bizonysághoz – kik ha nem e szerint szólnak, nincsen világosság bennük. Félelmetes ítéletek sújtották már azokat, akik bár keresztyén hitet vallottak, olyan dolgokat cselekedtek, amelyeket némely igaz emberek – téves ítélettel – ugyan megengedhetőnek tartottak. Nem tagadjuk, hogy voltak a világon igaz emberek, akik annyira eltévelyedtek, hogy az Úr napjának megszentségtelenítését igazolták. És a lutheránusok védeni próbálták a faragott képeket, a második parancsolat ellen. De ha ilyen dolgok Új-Angliában megtűretnek, joggal vélhetjük, hogy Isten haragja nem késlekednék fellángolni ellenünk. Ezen felül többet állítani, mint amit tudunk, bűn lenne – vajon egyetlen igazán jó ember is írt-e valaha a társas táncok védelmében? Egy szerző, aki a táncosok ellen írt, könyvének ezt a címet adta: „A gonosz férfiak és nők gyülekezete, kiknek királya Lucifer.” De mi nem tudunk egyetlen olyan protestáns íróról sem, aki valóban a reformáció ügyét szolgálta volna, és olyan gyakorlat védelmére vetette volna tollát, amely ennyire aljas és hírhedt. Ez az ellenvetés tehát a táncosok ellen fordul vissza: Az a gyakorlat, melyet az istenfélő emberek minden korban gyűlöltek, joggal gyanítható, hogy gonosz gyakorlat. Márpedig kimutattuk, hogy ez áll a társas táncolásra nézve. Ezért e tanulmányt kettős következtetéssel zárjuk:

I. Következtetés. Az egyházak kötelessége, hogy Krisztus fegyelmét gyakorolják azokkal a tagokkal szemben, akik e dologban vétkeznek. A szabály világos és oly fényes, mint a nap, 2Thessz 3:6 – „Hagyjuk meg néktek, Atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus neve által, hogy megvonjátok magatokat minden atyafiútól, a ki rendetlenűl viseli magát, és nem a tanított tudomány szerint, mellyet vett mi tőlünk.” Márpedig akik rendszeresen részt vesznek társas táncokon, vagy gyermekeiket ilyenekre küldik, rendetlenül élnek, és az apostoli tanítás ellen cselekszenek. Bizonyítást nyert, hogy ez a gyakorlat botrányos erkölcstelenség, és ezért az egyházi fegyelemmel el kell távolíttatnia, mivel ez Krisztus azon seprűje, mellyel egyházait tisztán tartja. Zepperus és mások megfigyelték, hogy az ősegyházakat éppen ezen módon őrizték meg e romlottságtól. Így volt ez a reformált egyházakban is. Az 1578-as dordrechti nemzeti zsinat ekképp nyilatkozott: „Mivel a táncokat többnyire olyan könnyelműség kíséri, mely a keresztyénekhez nem illik, és botránkozást okoz az istenfélőknek – különösen általános veszedelem és nyomorúság idején –, ezért akik táncokra járnak, azokat meg kell dorgálni; s ha több intés után is megmaradnak e gyakorlatban, az úrvacsorai közösségből ki kell zárni őket.” Továbbá Hollandia több tartományi zsinata kimondta, hogy a fegyelmezés kardját ki kell rántani az ilyen vétkesek ellen – Voetius tanúsága szerint (In Disput. de excelsis mundi, 346–347. o.). A lengyelországi reformáció zsinatai is, több mint száz évvel ezelőtt, teljesen megtiltották ezeket a táncokat, és előírták az egyházi fegyelem alkalmazását e bűn ellen. Még egyszer, a francia református egyházak nyomtatott fegyelmi szabályzatában, 45. oldalon ez áll: „A táncot meg kell szüntetni; és akik megszokásból vagy önkényesen táncolnak, azokat – ha többszöri intés után is megmaradnak lázadásukban – ki kell közösíteni. A presbitériumokat pedig felszólítják, hogy e cikkelyt buzgón hajtsák végre, és Isten nevében, a zsinat tekintélye által nyilvánosan olvassák fel azt. A zsinatok és konferenciák kötelessége pedig, hogy azokat a presbitériumokat, melyek kötelességükben mulasztanak, intésben részesítsék, s a vétkeseket megfeddjék ezért.”

És vajon az új-angliai egyházak, melyeknek híre mindeddig szigorúbb és tisztább volt más egyházakénál, el fogják-e tűrni körükben ezt a botrányos gonoszságot? Ha mindenki, aki egyházfegyelmi hatály alatt van, felismeri e kérdés súlyát, akkor nem fog sokáig körünkben időzni eme „choreutikus démon”.

II. Következtetés. Új-Angliában mindazok az egyháztagok, akik gyermekeiket olyan társastáncokra küldték, ahol ifjak és hajadonok együtt szerepeltek – akár mint résztvevők, akár mint nézők –, komoly megalázkodásra köteleztettek. De álljunk meg egy pillanatra! Miféle beszéd ez?! Új-Angliai egyháztagok és gyermekeik – társastáncokon! Álmélkodjatok egek! Kétségkívül Ábrahám nem tud is minket: és Izráel nem esmér is minket. Ha atyáink feltámadnának sírjaikból, nem ismernék el az ilyen gyermekeket sajátjuknak. Több tanult és szent ember megfigyelte már, hogy Jób így írja le az istentelenek jellemét: „Az ő apró fijaikat, mind a sereg juhokat úgy bocsátják ki, és az ő magzatjaik tánczolnak. Ragadják a dobot és a hegedűt, és az orgonának zengésének örülnek.” (Jób 21:11–12). Mr. Caryl megjegyzése e szavakra ez: A világi emberek hiábavalóságban nevelik gyermekeiket. Ez az egész vallásuk. Az a káté, amelyre a gonosz emberek tanítják gyermekeiket: táncolás és éneklés. Nem mintha a tánc, a zene vagy az éneklés önmagában bűnös tett volna; hanem amikor a táncmester istentelen, azok többnyire bujálkodásra vezetnek, és így utálatossá lesznek. De ti, akik a hitnek megvallói vagytok – akarjátok-e, hogy gyermekeitek ilyet tanuljanak? Az Úr azt várja, hogy azokat a gyermekeket, akiket az ő nevébe kereszteltettek meg, másféle nevelésben részesítsétek – hogy az Úr feddésében és intése szerint neveljétek őket. És vajon nem halljátok az Urat, amint így perel veletek: „Elvettétek az én gyermekeimet – azokat a gyermekeket, akiket énnekem adtak; azokat, akik ünnepélyesen elköteleztettek arra, hogy lemondjanak a Sátán pompáiról – és vajon ez csak könnyű dolog lenne, hogy e gyermekeket elvettétek tőlem, s beavattátok őket a gonosz pompáiba és hiábavalóságaiba, a szövetség ellen?” Mit feleltek majd, mikor az Úr számadásra szólít benneteket? Megvan bennünk az irántatok való oly szeretetünk, hogy úgy véljük: tévedésetek tudatlanságból fakadt, és nem szándékos gonoszságból. Ezért is tartottuk kötelességünknek, hogy az igazságra tanítsunk titeket. Ha nem határozzátok el magatokat a megjobbításra, menthetetlenek maradtok. Akárhogyan is történjék, mi most bizonyságot tettünk, és megmentettük lelkünket. Eszedbe vegyétek a mellyeket mondunk. Adjon azért az Úr néktek értelmet mindenekben.

VÉGE

Forrás

An Arrow Against Profane and Promiscuous Dancing Drawn out of the Quiver of the Scriptures.-1684-Increase Mather? (1639-1723).-A series of arguments drawn from Scripture against the practice of promiscuous dancing showing its inconsistency with the Bible. | Covenanter.org