Szabad-e keresztyén bíráknak eretnekeket büntetni? | Kálvin János

Kálvin János (1509 – 1564)

A SZENTHÁROMSÁG IGAZ HITÉNEK VÉDELME A SPANYOL SERVET MIHÁLY BORZASZTÓ TÉVEDÉSEIVEL SZEMBEN

1554.

PÁPA, 1909.

részlet (11–34. o.)

Szabad-e keresztyén bíráknak eretnekeket büntetni?*

Minthogy ebben a kérdésben kétféle emberekkel van dolgom, előbb ezekről beszélek külön-külön. Sok zavargó lelkű ember akad manapság, kik féktelen vakmerőségükben mindent fölforgatnának, ha szabadon hirdethetnék bensőjük sugalmait. Nem csoda, ha annyira dicsőítik a büntetés eltörlését, mely a szabadosság szülőanyja. Ezt hangoztatják az epikureusok és Lucianus követői is, akiknek még csak az hiányzik a gyönyörűségből, hogy titokban és burkolt formában mormogott istenkáromlásaikat szabadon, tele torokkal kiabálhassák világgá. Akik pedig inkább a büntetéstől való félelemből, mint szégyenérzetből nem mernek írni, rút zsarnoksággal akarják elnyomni az egyházat, ha mindent tetszésük szerint nem tehetnek. Ezek közé tartozott Servet is, aki határtalan szemérmetlenségeinek megfékezését nem tűrve, azt hirdette, hogy vallási kérdésben halállal büntetni senkit sem szabad. Ámde ez a szédelgő csúfosan ellenmond önmagának. Mintegy hozzám intézett harminc levelének huszonhetedikében ezt a kérdést veti fel: „szabad-e keresztyén fejedelmeknek a bűntetteket halállal büntetni?” Véleménynyilvánítását így kezdi: „A bennünk lakozó lélek hirdeti a legjobb rendszabályt, mely az ellenszegülő test megfékezését tanítja. De vajon szabad-e megölni? Isteni igazságként vallhatjuk, hogy Krisztus a kemény halálbüntetést elengedte annak, aki megjavulásra képes. Azért mondja a házasságtörő asszonynak: „Eredj el és többé ne vétkezzél!” Másutt még ezt teszi hozzá: „hogy rosszabbul ne legyen dolgod!” Amint a legfőbb bíró javít és int, mielőtt megölne, akként cselekedjenek a bírák is. Az is igaz, hogy Péter be se várva a javulást, megölte Anániást és Safirát, a vétség megutálására s elrettentő például előre is megmondta halálukat. És helyesen, mert a Szentlélek, akit ama bűnösök megvetettek, s aki akkortájt nagyon uralkodott a lelkeken, azt tanította, hogy a megátalkodott rosszak javíthatatlanok. Az ilyen vétség Isten és ember előtt halált érdemel. De más vétségekben, ahol a Szentlélek nem tanít különösebben, ahol a gonoszság nem megrögzött, a megátalkodottság nem nyilvánvaló, vagy a bűn nem rettenetes, nem szabad halállal büntetni, hanem a megjavításra más fenyítéshez kell folyamodnia. Ilyen például a száműzetés, melyet Krisztus is helyesel: ez az egyházból való kiközösítés.

Az apostoli hagyományok szerint ekképpen büntették a szakadárokat és eretnekeket. A hit körén kívül vétkezőket a nemzetközi jog bünteti, amit a természet törvénye is sürget. Ezt Krisztus maga sem tagadta: miként az örökséget elosztani vonakodván, nem tagadta, hogy vannak az örökség felosztására más tényezők.” (1)

Először tagadja, hogy az ölés a Lélek tanítása. Azután azt mondja, hogy Krisztus eljöttével halálbüntetésnek nincsen helye ott, ahol még a megjavulás reménye kecsegtet. Nem sokára rá meg azt vallja, hogy a hit körén kívül elkövetett bűntények joggal sújthatók halálbüntetéssel, s ezt maga Krisztus sem törölte el, miként nem törölte el az örökösödési bíráskodást sem. (2)

És engem mégis zsidónak csúfol, mert a törvény szigorát érintetlenül fenn akarom tartani. Attól azonban nem félek, hogy kegyes olvasóim szememre lobbantják, miért nem merészeltem eltörölni azt, amit Isten szentesített. De mit mond ő? Krisztus – mondja ő – csak a megátalkodottakra szab halálbüntetést. Hogyan bizonyítja? Mert a házasságtörő asszonyhoz így szólt: „Eredj el és többé ne vétkezzél !” Mivel most nem bünteti a házasságtörést, következik-e ebből az, hogy a házasságtörések büntetését eltörölte? Bizonyára éppen oly kevéssé törli el a törvény által szentesített büntetést, mint az örökösödési törvényt, mikor nem fogadja el a bírói szerepet. (3) Másik érve: a Lélek a test fékezését, nem pedig megölését parancsolja. Erre bátran azt mondhatnád: „ez az ember három lapot sem olvasott az Írásból”, – mert az nem a test fékezését parancsolja annyiszor, hanem a test megöldöklését. De mi köze van ennek a világi hatóságok büntetéseihez, melyeknek végrehajtása nem tartozik magánemberekre? (4) A test megöldökléséről szóló parancs azonban általánosan kötelező, mindenkire vonatkozik. Másik érve: az égi bírót kell utánoznunk, aki csak a megrögzötteket bünteti. Ez is képtelen állítás, hogy Isten önmagának ellentmondjon, aki hajdan egyeseket atyai fenyítés helyett halállal büntetett. Mivel azonban (mint másutt világosan látni fogjuk) a manicheusok (5) rokonának vallja magát, az ótestamentumból nem fogok példát idézni. Pált hozom fel ellenében (1Kor 11,30), aki, miután megmondta, hogy Korinthusban sokakat az úrvacsora elhanyagolása miatt halállal sújtottak, vigasztalásul mindjárt hozzáteszi, hogy az Úr azért bünteti híveit, hogy e világgal el ne kárhozzanak. Ha elfogadjuk, hogy a lélek elkárhozásától szabadulnak meg azok, akiket az Úr testi halállal sújtott: akkor adott esetekben joggal mérhető halálbüntetés azokra, akik még nem egészen megrögzöttek. Hogy Anániás halálával mily ügyetlenül hozakodik elő, arról beszélni se érdemes. Csak ezt a két dolgot vegyék szemügyre értelmes és józan olvasóim: azon vétségeket, melyekben javíthatatlan gonoszság nem nyilvánul, ha nem rettenetes nagyok és ha a Szentlélek nem tanít valamit különösebben, nem halállal kell büntetni, hanem más fenyítésekkel, melyek bűnbánatra indítanak, és ismét: akik a hit körén kívül vétkeztek, azokat a nemzetközi jog bünteti, mely elé semmi akadályt sem gördít Krisztus tanítása.

Csodálatosan ügyeseknek kell Servet tanítványainak lenni, ha a természet rendjét eltörölve, ezt a két, annyira ellentétes dolgot össze tudják egyeztetni. Honnan vette ó ezt a megkülönböztetést a hit megsértése és a többi vétségek közt? Bizonyára csak az ő agyából pattant ki. (6) Bizonyítsa be, hogy Krisztus eljöttével az eretnekeket nem szabad oly keményen büntetni. Azt hiszi, hogy az egész világ köteles az ő álomképeinek okvetlenül hitelt adni.

Egy másik rajongó is előbújt odújából, (7) aki Servetet legjobb testvérének mondja; ez azért azt állítja, hogy az eretnekeket nem szabad büntetni, mert a Szentírást ki-ki saját felfogása szerint magyarázhatja, hogy így a biztos tanítás felhőbe burkolva, rejtve maradjon. Ez a derék írásmagyarázó inkább kiirtja a hitet az emberek szívéből, de nem bünteti azokat, akik e hitet megingatják. Mi lesz akkor a vallásból, hogyan ismerjük meg akkor az igaz egyházat, mi lesz magával Krisztussal, ha bizonytalan és kétes leend kegyességre vezérlő tanítása? Milyen gyalázat éri Istent, ha olyan kétértelműleg szól hozzánk igéiben, s velünk csak tréfát űz? (8) Ha nem biztos a vallás az írásban, akkor csak kétségeknek, (9) sőt becsapásoknak eshetünk áldozatul. Mi marad más hátra, mint hogy az efféle emberek, hogy a gonoszságra vezető útjukat egyengessék, az Írást egyszerűen elteszik láb alól.

Igazat mondtam tehát föntebb, hogy mind a Lucianus-követők és durva istenkáromlók, mind pedig a lázongó lelkűek csak azért akarják elvitatni a fejedelmektől a vallásvédelem jogát s az ellene vétők megbüntetését, hogy aztán büntetlenül garázdálkodjanak. (10)

De most már a jó és egyszerű emberekhez szólok, akik tudatlanságukban elbuknak s különösen a pápisták zsarnok rendeletei folytán letérnek a helyes útról. (11) De látják, mily istentelenül bemocskolta a pápaság a vallást és sok helyütt megrontotta; látják, hogy ezt az ördögi művet mily rémítő zsarnoki fegyelemmel védik, úgy, hogy a híveknek még csak mukkanni sem szabad. (12) Valóban, nagy fájdalom látni, mint nyomják el az Isten igazát tűzzel-vassal, és senki se mer érte síkra szállani; valóban, nagy fájdalom látni, mint védik erőszakkal a tévtanokat, és nem szabad cáfolólag fellépni. Közös panasza ez a kegyes embereknek. Hallgatagon, csendben sóhajtoznak, majd meg hangosan zokognak, hogy ilyen nagy rabszolgaságra jutott ez a nyomorult világ, még csak vitatkozni sem szabad, az uralkodó elemek parancsaira még csak megjegyzést sem szabad tenni, nem szabad még kételkedni, gondolkodni sem. Ez már tűrhetetlen barbárság, ahol nincsen semmi világosság, ahol karddal védik azt, amit sem a jog, sem az ész nem támogat. (13) Mikor hajdan az Isten szent prófétáit és apostolait hasonló gonoszsággal sanyargatták, azok soha sem tanították azt, hogy az Isten tiszteletének rendjét és az Ő mennyei tanítását nem szabad védelmezni a hivatott hatóságnak, hogy a gonosz, felforgató elemek Istentől megszabott bűnhődéssel lakoljanak. Mint az alábbiakban látni fogjuk, Isten szigorúan sújtotta azokat, akik a népet az igaz vallástól elcsábítani merészkedtek. Jeremiás, akit a gonosztevő zsarnokok halálra ítélnek s mély verembe dobnak, éppen nem keresi ezt a kibúvót, hogy az Isten igazát lábbal tipróra nem szabad halálbüntetést mérni, hanem igenis több ízben hangsúlyozza azt, hogy az igazság ellenségeire büntetés vár, valahányszor ártatlan vért ontanak. Hát az apostolok? Vajon vitatkoznak-e ellenfeleikkel azon, hogy szabad-e a vallást büntetésekkel védeni? Sőt ügyük igazában bízva, semminemű szigortól sem riadtak vissza, ha a bűnnek nyomára jöttek.

Hilarius azonban – megvallom – túloz. Amiatt panaszkodik ugyanis, hogy az egyház börtönnel és száműzetéssel rémítget és így kényszerít a hitre, jóllehet maga is száműzetésben s börtönben sínylődik; hogy az egyház töri magát a hatalmasok kegye után, jóllehet maga is az üldözések hevében tisztul meg; hogy az egyház elkergeti a papokat, holott önmaga is az üldözött papoknak köszöni elterjedését; hogy az egyház dicsekszik a világ kegyeivel, jóllehet nem vallhatja magát Krisztus hívének, ha a világ nem gyűlöli. Ámde őt Auxentiusnak (14) s társainak vad szigora lobbantotta haragra, s inkább a jelen visszaéléseit dorgálta, (mire valóban oka is volt) s nem a folytonos hitvédelem szükséges voltáról beszélt. (15) Hogy a földi hatalom védi a hitet, abból még nem következik az, hogy Krisztus erőtlen, sem a tekintély elismerése nem ejt csorbát az evangélium hitelén, sem nem veszt tekintélyéből a vallás, ha királyok támogatják; itt csak azok ellen szólunk, akik az Isten szavát megvetve, fegyveres erővel védik romlott tévtanukat. Ilyen siralmas a helyzet ma, midőn a pápai egyházat csak a nyers erőszak és öldöklés tartja fenn, midőn a jó pásztor szerepét elejtve zsarnok rendeleteikkel mennydörögnek azok, akik magukat elég galádul főpásztoroknak címeztetik, mely főpásztoroknak kormányzata a régi világban az üldözésekből keletkezett igaz krisztusi egyház fölvirágoztatását jelentette. Ámde az üldözők kardjai nem gátolják meg azt, hogy a kegyes hatóságok megvédjék az igaz egyházat, sem a vértanúk keresztjei nem akadályozzák meg azt, hogy a törvényes hatalom az elnyomott híveket az Isten igaz imádására vezesse jogarával. Nagyon helyesen mondja Augustinus: (16) Ha a császárok tévedvén, tévedésük érdekében az igazság ellen törvényt hoznának, mely a kegyes embereket próbára tenné és megdicsőítené nem cselekedvén azt, amit azok parancsolnak, azért, mert Isten tiltja, Nabukodonozorhoz volnának hasonlók, aki az arany szobrot imádtatta, s akik azt nem imádták, Istennek tetsző dolgot műveltek. Ha pedig a császárok az igazság pártján a tévedést tiltják büntetés terhe alatt, s az engedetlenek így Isten s ember előtt vétkeznek, – szintén Nabukodonozorhoz hasonlók, aki később a csoda folytán megingatva és megváltozva, az igazság védelmére parancsot adott ki a tévedés ellen. S ami a vallásról áll, ugyanaz áll a vallás gyakorlásáról és védelméről is. Akik az Isten igaz igéjéből indulnak ki, azok igazán s helyesen imádják az Istent. Aki tetszése szerint faragja magának a hitvallást, vagy vakon átveszi mástól, minél buzgóbban gyakorolja, annál kárhozatosabb: mert a babona erény nem lehet. Isten valódi s igaz imádója hivatásához képest hite védelmére síkra száll. A hitetleneket vad düh ragadja el. Azért joggal kárhoztatjuk a pápisták ostoba s tudománytalan vakbuzgóságát, mert őrült babonákat hirdetnek és Isten igéjét gőgösen lábbal tiporják. Ha ez a fonák vakbuzgóság tudatlanságból származik: mért ne magasztalnok az Isten fiainak azt a buzgóságát, mely nem vakon, hanem mélyen megokolt alapon ragadja őket hitük megvallására? A vértanúk és az istenkáromlók közt levő különbséget nem a büntetés, hanem a bűn állapítja meg: éppen úgy a kegyes és valódi buzgólkodókat mindig az ismeret, a gonoszokat és romlottakat a vakmerőség és a vak ösztön jellemzi. Ha valakit vérpadra hurcolnak azért, mert hazugságnak mondja az Írás szavait, ugyan ki merészeli az ilyen szörnyeteget a vértanú tisztes nevével illetni? Nagyon helyesen jegyzi meg Augustinus: (17) nem a büntetés, hanem az ügy szüli a vértanút. Ha pedig nem vértanú, miért nevezzük a büntető bírót kegyetlen üldözőnek s miért nem szigorú bírónak? E ponton tehát okosságra s mérsékletre vagyon szükség, nehogy a fejedelmek, mielőtt az ügyet jól megvizsgálnák, hangos lármát üssenek, avagy irtóztató kegyetlenséggel öldököljenek. A régi közmondás a tudatlanságot merésznek mondja: a babonának pedig csodásan nagy a bátorsága s kegyetlensége. Mint látjuk, nincsen vérengzőbb faj a képmutatóknál, csakhogy tudatlanságuk s tévedéseik mellett bizton aludhassanak. De nem is lehet az másképp, minthogy a hitetlenek mindnyájan atyjuk hasonmására vannak alkotva, aki eleitől fogva emberöldöklő volt és a hazugságnak atyja (Ján 8,44). Az Isten igaz imádóinak ettől a két hibától kell őrizkedniük: nehogy a meg nem ismert dolgot vakmerően kövessék, vagy hogy a szigorban mértéktelenségre vetemedjenek. Mert ha már a földi ügyekben is méltán elítéljük a bíró nemtörődömségét, aki mások esze után indulva hozza meg ítéletét anélkül, hogy a dolgot maga megvizsgálná, annál kevésbé szabad megtűrni azt, hogy vallási kérdésekben vétkes hanyagsággal mulasszák el (18) az utánajárást, mely minden magánügyben is annyira fontos. Azért is oly visszataszító a pápaság barbársága, de nem is kerüli ki az Isten rettenetes ítéletét. Vannak vértanúk, akik készek a számadásra, ha kell. Ámde nem engednek teret az Isten igéjének védelmére; főelvük, kizárni minden vitatkozást. Elzárják az érvelés elől az ajtót s a szerencsétlen embereket kihallgatás nélkül a legrettenetesebb módon kínozzák: azután nyelvüket kivágva máglyára vetik, ott lassú tűzön elégetik, hogy érezzék a halált, miként ama zsarnok mondá. Ez valóban az állatias ösztön és végtelen kegyetlenség példányképe. Erre is helyesen jegyzi meg Augustinus (19): ha rémítik őket és nem oktatják, gonosz uralomvágyat árulnak el. De másfelől ha csak tanítják és nem ijesztik, a szokás erejénél fogva megrögződve nehezen indulnak az üdvösség útjára. A meggyőzött eretnekekről szól, (20) kik büszke nyakassággal eltelve, az egyháztól elszakadtak. Ugyan mit szólt volna akkor, ha látta volna, hogy az Isten kegyes és egyszerű imádói máglyán égnek csak azért, mert Isten világos igéjét hirdetik az emberi koholmányokkal szemben? A pápa emberégetői csak azért oly kegyetlenek, mert hazug törvényeiből egy jottát sem akarnak engedni. A világosságot eloltva, nem csoda, ha hiába dühöngnek, mert uralmuk az Isten igéjének megrontásán épül, s győzelmük reményét csakis a sötétségtől várják. Egészen más az Isten igaz egyháza, mely hitvallását Isten szájából veszi, s mely buzgóságát mérsékeli, nehogy vakon önvesztébe rohanjon. Kétségtelen dolog, hogy nekünk kiváló okosságra és szelídségre kell törekednünk; szükséges, hogy ítélethozatalunkat higgadt s meggyőződéses vallásismeret előzze meg. Ez azonban a legkevésbé sem akadályozza meg azt, hogy a hatóság karddal s büntetésekkel fenyítse azokat, akik, mint hittagadók másokat is hittagadásra késztetnek, Istent káromolva cseheikkel a szerencsétlen lelkeket behálózzák, az egyház békéjét megrontják és a kegyes egyetértést megtépik s szétmarcangolják.

De most lássuk röviden, hogyan érvelnek azok a járatlan, de különben jó emberek, akik azt állítják, hogy nem szabad büntetni. Az Úr az ő országát – mondják ők – nem akarta fegyveres erővel védeni, hanem csak az evangélium lelki fegyverével, s övéit arra buzdította, hogy készek legyenek vérüket ontani, de sohase parancsolta nékik, hogy másokét ontsák; az apostolokat, mint bárányokat, a farkasok közé küldte, de nem ruházta fel, őket testi erővel. De ha én erre azt mondom, hogy az Úr sohase parancsolta meg övéinek, hogy a lopást, rablást, házasságtörést, gyilkosságot, méregkeverést büntessék, tehát nem kell büntetni mindezeket, ugyan mit felelnek erre? Megengedik-e, hogy a gonosztevőket ne fékezzük, nem mondják-e inkább azt, hogy az egyes emberek elnézése nem akadályozza meg a törvény rendelkezéseit? Azt ugyan én is vallom, hogy Krisztus országa nem fegyveres erőn épült föl, s nem azon áll fenn, mert Krisztusnak az evangélium hirdetésével kell uralkodni, hogy beteljesedjék az a jövendölés: „Amely népet nem ismértem, az szolgál nékem, akik csak meghallhattak is, engedtek nékem” (Zsolt 1844–45). Az Úr tehát, hogy szavának ereje annál inkább kitűnjék, apostolait pusztán, fegyvertelenül küldötte el, s nemcsak földi hatalmat nem adott nékik, hanem majdnem az egész világot ellenségül találták, hogy az evangélium égi diadalát mindenki megbámulja, mely, miként a pálma, annyi és akkora viharokkal dacolt. Valamint most, úgy a múltban is újra és újra fölkelt ellenségei közepette s még ma is virágzik. A vallást önereje tartja fenn, nem az emberek. Nem hiába fegyverzi föl Krisztus az evangélium szolgáit harci tűz helyett türelemmel; mindazonáltal oly lelkes harcosok, hogy tanításukat, – ha kell – bármikor készek vérükkel is megpecsételni. Először is a világ fejei ellenkeznek leginkább az igaz és józan tanítással. Sokakat, akiknek kezdetben tetszett, szigora elkedvetleníti. Kevesen akadnak olyanok, akik nyakukat örömmel hajtják igájába, s mintha csak élvezetekről esnék szó, a nyájas, mézédes szavú tanítókat hajhásszák, akik nékik szolgamódra hízelegnek. Látjuk azt is, hogy a fejedelmek sorozatában milyen különbségek merülnek föl; amit az apa egyházi téren fölépített, azt a fia egy csapással lerombolja, mint egy hatalmas vihar.

Nem szabad, hogy az evangélium szolgái bármely fuvalomra ide-oda hajlongjanak, bármerre húzzanak is az emberek lelkei, bármilyenek legyenek is az idők forgatagai, ők az egyenes utat járják, nehogy a kezükbe letett örök és változhatatlan isteni igazság hűtlen gyávaságuk folytán porba hulljon. Ilyen viharokat álltak ki a régi próféták, kik nem dicsekedhettek mindenkor a királyok kegyével s oltalmával, de elmondhatjuk bátran róluk, hogy mindnyájan Krisztus zászlaja alatt harcoltak. Az minden időkről áll, hogy a világ nem szívelte azokat, akik Krisztust hűségesen szolgálták. Képtelenség, mondják ők, hogy Krisztus lelki birodalma testi erőkre támaszkodjék.

Képtelenség, hogy a hit emberi ékesszóláson épüljön. De ha elnémítjuk az ékesen szólókat, ha eltiltjuk a tudósokat és művészeket tanszékeikről, az éles eszűeket a tanítástól, nehogy a hit támogatásunkra szoruljon, nemde Isten és az ő adományai ellen kelünk föl? „Bolondok legyenek azok, akik bölcseknek látszanak, hogy Krisztus tanítványai lehessenek” – mondja Pál, (1Kor 3,18), tudniillik, hogy a test bölcsessége magát meghúzván, tisztán a hit tündököljön. Amint semmi se áll útjában annak, hogy az evangélium hirdetése csupán a lélek titkos erejénél fogva hasson, és az emberi erők csak szolgálatára legyenek, éppúgy nem idegenkedik a vallás sem a törvényes támogatásoktól, jóllehet egyedül Isten kezében van, s a kereszt tövében diadalmaskodik.

„A világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket” (1Kor 1,27). De aki a halászokon kezdte, később másokat is választott, akik nem oly tanulatlanok, hanem műveltek valának. Pál maga is tanult fő volt, bár magát kicsinylé, gyermekkorától fogva a törvény ismeretében nőtt fel. Hogy utódait ne is említsem, Ézsaiás beszéde nemcsak szép és előkelő, de művészi is; az ékesszólás tehát néha a hit szolgálatába szegődik. És maga Krisztus is a napkeleti bölcseket csillagragyogással, a pásztorokat angyali hanggal hívta magához. A nyers és sötét tömeg, melyből Krisztus egyháza kiindult, nem zárta el az utat a királyok elől, akik magukat, alattvalóikat s világi hatalmukat szent áldozatul hozták. Az evangélium szolgáinak viselni kell a keresztet, a világ gyűlöletét s gyalázatát, más fegyvert nem nyervén az Úrtól a türelemnél, de viszont a királyok védeni tartoznak a vallást fegyverrel is. Néha Krisztus a fejedelmektől mind a két tisztet megköveteli. János, (22) szász választófejedelem a hóhér közelében állhatatosan s bátran megvallá hitét és kész vala érte örömest meghalni, (23) s ugyancsak ő, ha valamely istentelen hittagadó birodalmában Isten igaz vallását bántja, Krisztus országát serényen megvédi.

Továbbá képtelenségnek mondják, hogy az embereket erőszakkal hajtsák a hitre. Hogy ne is említsem Augustinus (24) bölcs szavait, aki hasznosnak látta a makacsokat megtörni, hogy így magukba szállva, önként térjenek a hitre, én azt tartom, hogy az egyház védelmében más szerepe van a kardnak, nem az, hogy a hitre erőszakoljon. A fejedelmek ugyanis nem képesek arra, hogy rendeleteikkel az emberek szívébe hatoljanak, s velük engedelmesség folytán az üdvösség tanait elfogadtassák, hanem igenis az a hivatásuk, hogy Isten szent nevét és vallását ne engedjék tisztátalan s rakoncátlan nyelvektől meghurcolni. Bizonyára vétkes az élet és halál fölött nem ítélő magánember, ha háza meggyalázását eltűri, mennyivel csúnyább az a gyáva fejedelem, aki megengedi, hogy a vallást vakmerően gyalázzák.

Ott ül, (25) mint bíró, magas ragyogó trónján s némán tűri, hogy Krisztus dicsőségét porba tiporják, s míg saját uralmát a büntetés szigorával védi, az egyház marcangolását büntetlenül hagyja? A vallás védői legyenek tehát a kegyes hatóságok, nem annyira olyan értelemben, hogy a hitre kényszerítsék a vonakodókat, hanem, hogy ki ne űzzék területükről Krisztust, akinek kegyelméből uralkodnak, hogy ne engedjék kigúnyolni annak szent nevét, aki fényt áraszt tisztükre, hogy ne bántsák az istentelen gazok annak a tanítását, aki nyugodalmat szerez birodalmukban, hogy ne hagyják, – hallgatagon, némán, – hogy garázdálkodjanak azok, akik a reájuk bízott gyenge alattvalókat veszedelembe döntik.

Azt is hánytorgatják, hogy Krisztus tanítványaihoz szelídség illik, olyan, aminő a mesterben tündöklött. Ő nem fegyverrel készteté a zabolátlanokat engedelmességre, – mondják ugyanők – hanem tanításaival édesgeté magához, hogy beteljesedjék rajta Ézsaiás mondása (42,3). „Íme, az én szolgám nem kiált és nem lármáz és nem hallatja szavát az utcán, megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki”. Mintha bizony nem tudnánk esetet az ellenkezőre is: mikor Krisztus nyilvános tanítóként fellépett, ostorral kergeté ki azokat, akik Isten hajlékát megszentségtelenítették (Máté 21 12). Ha az Isten fia dühösen elűzte a kufárokat, akik istentisztelet ürügye alatt áldozati barmokat árultak a templom előcsarnokában, miért (26) ne használnák a kegyes hatóságok kardjukat Isten rendeletéből, ha a gonosz hitehagyottak Isten egész templomát nyílt gyalázatossággal megsértik, megszentségtelenítik? Szent föllobbanásának csak ezt az egy példáját adta Krisztus. Élete folyásában egyébként nem használt hasonló megfenyítéseket, nehogy lelki birodalmából, melyet az Atyától kapott a világi hatalmi körökbe nyúljon át. Midőn a testvérek között a vagyont elosztani vonakodott, ezzel csak azt akarta tudtunkra adni, hogy a birtokjog védelme világi bírákra tartozik. Így kell érteni Ézsaiás jövendölését; Krisztus szelídségét nem szabad túlozni. Krisztus nyájas és szelíd, hogy a gyengéket erősítse, de nem az, hogy a megrögzötteket még jobban megkeményítse. Igaz, Krisztus szelíd, annyira, hogy a megrepedt nádat nem töri el, de vajon elnézi-e, hogy a megátalkodottak a gyengéket összetörjék? Krisztus szelíd, aki még a pislogó gyertyabelet sem oltja ki, de vajon tűri-e, hogy sötétség uralkodjék? Sőt inkább összetöri őket vasvesszejével (Zsolt 2,9). Jóllehet Krisztus csak igéje fegyverét használja, azért kész ő más fegyvert is forgatni a gonoszokkal szemben. Vajon nem az ő szelleme vezérelte-e Pétert, mikor Anániást és Safirát rögtöni halállal sújtotta? (Csel 5,1 s köv.) Pál sem ütött el mesterétől, midőn Elimás ördöngöst vaksággal büntette meg (Csel 13,11). Különben nem érteném, mire valók volnának azok az adományok, melyekről Pál szól, (1Kor 12,10) hacsak nem a gonosz lelkek megfélemlítésére. Az ige szolgáinak tehát szabad volt testi fenyítékkel élni. Nem szabad-e hát a fejedelmeknek is, akiknek hivatásuk karddal megvédeni a megszentelt világrendet? Kegyetlen az a kegyelmesség, bármennyire dicsérjék is – mely a nyájat nem sajnálja, csakhogy a farkasokat kímélje. Gonosz tévtanok mérgével megölik a lelkeket s a hivatott hatóság ne bántsa testüket? Krisztus egész testét megtépik, s egy embernek rothadt teste szabadon árassza a bűzt? A kegyes tanítók nyomán én is arra intem a fejedelmeket, hogy mérséklettel cselekedjenek, s orvos módjára csak végső szükségben nyúljanak műtéthez; az erélytelen lágyságtól, mely a rossznak melegágya, lényegesen különbözik a helyes, emberies orvoslási módszer.

Egy-két szentírási helyre is hivatkoznak, de csak egyben találunk némi ellenvetést. „Hagyjátok – mondja Krisztus – hogy a konkoly együtt nőjön a búzával, nehogy a búzát is kiszaggassátok” (Máté 13,29). Ha itt a mi esetünkről van szó, akkor a hatóságoknak nemcsak a halálbüntetéstől kell tartózkodni, hanem fölösleges is minden fegyelem. A kiközösítés legjobb védő eszköze az egyháznak, de nem lehet alkalmazni, ha a konkolyt nem szabad érinteni. Megjegyzendő, az Úr nem annyira a kárhozatos tévtanok hirdetőiről beszél itt, mint általában arról a gonosz magról, melyet a Sátán a jó megrontására széthint. Pusztuljanak tehát a törvények és bíróságok, (28) ha a konkolynak az aratásig kell maradnia! Ámde a józaneszű ember érti, mit akar Krisztus tanácsolni. Valamint másutt szérűhöz hasonlítja az egyházat, melyen a polyva együtt hever a búzával, és hálóhoz, melyben a jó halak együtt vannak a rosszakkal, akként most szántóföldhöz hasonlítja, mely a dudvát a jó maggal együtt kénytelen megteremni és táplálni. Mert vannak túlheves buzgólkodók, akik nem tűrik az Isten szentélyének bepiszkolását s Krisztus menyasszonyának beszennyezését, kit vérével megváltott és amelyben Isten dicsőségének kell fénylenie. De, hogy az Úr bennünket alázatosságra intsen, hogy türelmünket próbára tegye, hogy óvatosságra buzdítson, eltűri, hogy egyházát sok bűn pusztítsa. Így esik meg az, hogy a rossz embereket fájdalommal meg kell tűrnie kebelében. Igaz ugyan, hogy Krisztus evangéliuma szerint a búzát szórólapáttal kell a polyvától megtisztítani, de a végleges megtisztítást az utolsó ítéletre hagyta, melyen a juhokat elválasztja a kosoktól. Krisztus tehát nem tiltja a szigort, csak arra int, hogy tűrjük a rosszat, ha azt veszedelem nélkül kiirtani nem lehet. És bármennyire iparkodjunk is, tisztünkhöz képest a rosszat kigyomlálni, még mindig sok rossz marad meg.

Gamálielre hiába hivatkoznak. Gamáliel (Csel 5,34) azt tanácsolja az írástudóknak, hogy hagyjanak föl az üldözéssel, mert ha az emberektől van az a tudomány, magától elvész, ha pedig Istentől van, megsemmisíteni nem lehet. Erre a kijelentésre hivatkozni valóban veszedelmes, mert a közrendet felforgatja s az egyházi fegyelmet is tönkreteszi. Ámde Gamáliel habozásában mondta ezt, nem mert a sötétben ide-oda tapogatódzni, s ezért függesztette fel ítéletét. A helyes kiinduló pontokból hamis következtetésül vonja le, hogy nem kell semmit tenni, mert Isten megvédi, ami az övé, ami pedig az emberektől, van megsemmisül. Ámde az Úr, jóllehet ő a gazda egyedül, azért mégis küld ki munkásokat szőlőjébe; jóllehet egyedül ő adja a növekedést, azért mégis gondja van rá, hogy legyenek, akik ültetnek és öntöznek; jóllehet maga építi templomát, azért mégis alkalmaz munkásokat, végre, jóllehet műveit maga védi, oltalmazza, azért mégis igénybe veszi szolgáit.

Még csak cáfolatra sem érdemes az a megjegyzés, hogy ha istentiszteletről és vallásról van szó, nem szabad halállal vagy börtönnel büntetni. Ki ne látná, hova vezet ez? Ezek az emberek a sötétség fiai, Isten törvényét először vitatkozásoknak és versengéseknek teszik ki, végül undornak s gyalázatnak dobják oda áldozatul. Claudius Lysias azt írja Félixnek (Csel 23,26), hogy Pálban ő nem talál semmi vétket, minthogy csak a zsidókkal vitatkozik a törvényről. Claudius csak örülne annak, ha a néki annyira kényelmetlen zsidó-törvény teljesen megszűnnék. Íme, erre az emberre hivatkozik Servet, (29) csakhogy megszabaduljon az igazságszolgáltatás sújtó kezétől, s mintegy isteni kijelentésnek veszi azt amit Lukács ennek a gonosz embernek az ajkára ad.

Azt is felhozzák még, hogy Péternek hüvelyébe kellett visszadugni kardját, (Máté 26,52) s ezzel az Úr világosan tudtunkra adta, hogy mennyire nem szereti az evangélium fegyverrel való erőszakos megvédését. De hát ha én meg erre azt mondom, hogy Pilátus előtt még csak egy szóval sem védte ártatlanságát, pedig joggal tehette volna! (30) Ha atyja végzésének engedelmeskedve, mint bárány, nyírője előtt megnémult és az evangélium hirdetését abbahagyta addig, míg halálával eleget nem tett a bűnökért, vajon csodálkozhatunk-e azon, ha Pétert eltiltja az öldökléstől? De mást mondok erre: Krisztus nem engedte meg szolgájának a kard használatát, mert, mint magánegyén vakmerően nyúlt hozzá. Nem akarja karhatalommal elűzni a katonákat, akik megkötözésére jöttek, nehogy azt mondják róla, hogy az evangélium szolgái bérelt gyilkosok. Nem következik tehát, hogy a fejedelmek nem gyakorolhatják tisztüket. Röviden: nem azért tiltja el Pétert az erőszaktól, hogy a hatóságokat megfossza fegyvereiktől, vagy hogy őket az evangélium jogos védelmétől eltávolítsa, hanem azért, mert nem engedheti meg, hogy hivatása ellenére vakon rohanjon önvesztére, s mert nem akarja, hogy halála, mely az embereket Istennel kiengeszteli, késleltessék.

Elmondottam tehát mindazt, amit az ellenfelek felhoznak, jóhiszeműleg mondottam el, és úgy vélem, hogy magamat eléggé kimentettem. Most még csak az van hátra, hogy kimutassam, hogy nemcsak szabad, de kötelességük a hatóságoknak, hogy a mennyei tudomány megrontóit büntessék, különben Istentől nyert tisztüket nem teljesítenék. (31) Már a természet rendje is azt kívánja, hogy minden jól rendezett államban a vallás legyen az első, azt védje a törvényhozás, tanúink erre maguk a pogányok is. Olvassuk csak a bölcsészeket, akik erről a tárgyról valaha írtak.

Mindig az istentisztelettel kezdik, és azon vallásformával, melyet a legjobbnak tartottak; szerintük barbár és ostoba az a törvényhozó, aki legfőbb gondját nem az isteni dolgokra fordítja. Szégyellnünk kellene magunkat, ha a világosság fényénél nem látnók azt, amit ők a sötétségben láttak. És nem vádolhatjuk őket babonával, mert a vallást törvénnyel védték. Mert mi nagyobb képtelenség, mint büntetni a lopást és szabadjára hagyni az istenkáromlást? Védeni az egyesek becsületét (32) és tűrni, hogy Isten dicsőségét meggyalázzák? Senki sem vitatja azt, hogy az esküszegést büntetni kell, éspedig keményen. Miért vallják ezt azok, akik az eretnekeket nem akarják fékezni, ha nem azért, mert az esküszegés kárt okoz az emberi társadalomnak? (33) Tehát ott védik az Isten dicsőségét, ahol emberi érdekekről van szó, ahol azonban nincs szó erről, tűrik az Isten meggyaláztatását. De kár erről többet beszélni. Minden igazi államnak az a célja, hogy az emberek között a törvényes rendet fenntartsa, ámde a vallás elhanyagolása ezt a rendet úgy megbontja, hogy az ember állathoz lesz hasonló; csonka az az államhatalom, mely nem ápolja a vallást, a hatóságok csak félemberek, (34) ha csak világi ügyekkel foglalatoskodván, Isten ügyével mit se törődnek. Kiváló példa erre az, amit Isten lelke Nabukodonozorban mutat. Ennek rendeletét magasztalja Dániel, (3,29) mely halállal bünteti azt, aki Izrael Istenét káromolja. Teljes tisztelet illeti meg ezt a kegyetlen zsarnokot, mert az Úr saját prófétáját választja ki a hozott törvények kihirdetésére és ezeket könyvében felsorolja a próféta és az Isten kijelentései közé számítja. Hogyan? Talán azért magasztalja Nabukodonozort a Szentlélek és a próféta az igaz Isten védelmében, hogy a mi kegyes hatóságaink Isten dicsőségét megcsúfolják? Nem azt akarja-e az Úr, hogy ennek a pogánynak cselekedete zsinórmértékül szolgáljon nekik? Mi volna furcsább a világon, mint büntetlenül tűrni az Isten gyalázását az egyház kebelében, mikor Babilonban fejvesztéssel sújták azt? Mintha nem védené a törvényszék az Isten szent nevét, melyet Babilon királya megoltalmazott? Nem mintha Istennek az emberek segítségére talán szüksége volna, hanem mert nagyon is helyén való, hogy a királyok és hatóságok, kiket itt a földön szolgáinak rendelt, mindent elkövessenek neve dicsőségére. Mert ha azt a dühöngő zsarnokot egy kis szikra annyira fölgyújtotta, akkor az egyház kebelén élő fejedelmeket, kik előtt az isteni igazság tisztán ragyog, a legundokabb gyávasággal kell megvádolnunk, ha ezerszer jobban nem hevülnek Isten igazáért.

De lássuk most már, mit szentesített jogilag az Úr az ő egyházában. Miután megparancsolta, hogy a jövendőmondó és álomlátó megölessék, aki a népet bálványimádásra csalta, ugyanezt a büntetést minden egyesre kiterjeszté, mondván: „Ha testvéred, a te anyádnak fia, vagy a te fiad, vagy leányod, vagy a kebleden lévő feleség, vagy lelki-testi barátod titkon csalogat, mondván: Nosza menjünk és tiszteljünk idegen isteneket, akiket nem ismertetek, sem te, sem atyáid: (35) ne engedj néki és ne hallgass reá, ne nézz rá szánalommal, ne kíméld és ne rejtegesd őt, hanem megölvén megöljed őt, a te kezed legyen először rajta az ő megölésére, azután pedig az egész népnek keze, kövekkel kövezd meg őt, hogy meghaljon” (5Móz 13,6 s köv.). Most már rajta, menjenek és vádolják az Istent kegyetlenséggel, akik könnyű és megbocsátható bűnnek tartják az igaz hittől és Istentől való elpártolást! De mielőtt tovább mennénk, két dolgot kell megjegyeznünk. Isten egy vallást sem sürget és véd oly szigorral, mint azt, melyet saját igéjével alapított. Továbbá csak azokat kövezteti meg, akik a törvényt vallva attól hitszegőleg elpártoltak, a törvényen kívül állókat nem sújtja ennyire. Ezt azok megnyugtatására mondom, akik attól félnek, hogy ez alapon a pápa hóhérai még jobban kegyetlenkednek. Ha az Úr az ő népének előbb a hitvallást adta, és csak azután szabta ki büntetését a hitehagyottakra, ugyan ki merészelné az emberek közül önként kitalált koholmányait halálbüntetéssel s egyéb fenyítékekkel védelmezni? Tehát nem akarhatjuk azt, hogy hatóságaink vakon és bizonytalanul gyakorolják hatalmukat, hogy országukban minden válogatás nélkül bármilyen vallás helyet foglalhat, hanem az a kötelességük, hogy az Istentől adott, meghatározott törvényt védjék, és a megismert vallásos igazságra következzék azután a büntetés szentesítése. Tehát éppen nem menthetők a tévelygések védői, kik vakbuzgóságból és tudatlanságból vakon öldöklik az ártatlanokat, vagy legalább az inkvizíció vádját másokra hárítják, hogy ők mások tanácsa után indulva szabadon mészárolhassák le Krisztus szent vértanúit. Ezzel megadtuk a feleletet azoknak, akik azt kérdezik, szabad-e a zsidókat, a törököket és másokat fegyverrel Krisztus hitére erőszakolni. Isten nem büntet mindenkit fegyverrel, hanem csak a hitehagyottakat, kik maguk elvetették az igaz hitet és másokat is ugyanerre csábítanak. Aki az eretnekeket és istenkáromlókat igazságtalanul bünteti, az maga is vétkezik.

E ponton nem az emberi tekintélyre támaszkodunk, hanem egyedül az Isten igéjére hallgatunk, és megtudjuk, mit parancsol egyházának. Nem hiába vetteti el velünk emberi szívbéli mély érzelmeinket, a szülői szeretetet, a testvéri ragaszkodást, a rokoni és baráti érzéseket, eltilt hitvesünktől, majdnem egész emberi természetünkből kivetkőztet, csak hogy szent ügyünk rövidséget ne szenvedjen. Miért ez a határtalan szigor? Hogy megtudjuk, hogy Istent mindenek fölött szeretnünk kell, és valahányszor dicsőségéről van szó, el kell felednünk minden földi vonatkozást. Fontoljuk meg még, hogy ugyanazt a fenti büntetést nem sokára rá egész városokra kiterjeszti :”Ha valamelyikben a te városaid közül, amelyeket az Úr, a te Istened ád néked, hogy ott lakjál, hallod, hogy ezt mondják: Emberek jöttek ki közüled, istentelenségnek fiai és elfordítják városuk lakosait, mondván: Nosza, menjünk és tiszteljünk idegen isteneket, akiket nem ismertetek: akkor keress, kutass és szorgalmatosan tudakozódjál, és ha igaz és bizonyos a dolog és megtörtént az efféle utálatosság, hányd kard élére annak a városnak lakosait; áldozd fel azt mindenestül, ami benne van; a barmát is kard élére hányd. És ami préda van benne, hordd mind együvé és égesd meg” (5Móz 13,12 s köv.). Lássák tehát azok a könyörületes szívűek, akik annyira dédelgetik az eretnekeket, mennyire Isten parancsa ellen cselekednek. Hogy az egyház túlságos szigorúnak ne tűnjék föl, egy ember kedvéért eltűrik, hogy szabadon burjánozzanak a gonosz tévtanok: holott Isten egész népeket sem kímél: egész városokat kiirt s eltöröl a föld színéről, hogy még hírmondója se maradjon, átkának jeléül emléktáblákat állít, nehogy egész vidékeket ellepjen a ragály, meg a bűn elnézése: bűnrészesség. De ez nem is csoda, mert itt Isten törvényétől és megismert igazságaitól való durva elpártolásról van szó, mely isteni és emberi jogokat egyaránt sért.

Midőn a hatóságokra a vallás védelmét rábízzuk, nem akarjuk mindjárt a kardjaikat is élesíteni, hogy bárminemű tévtant rögtön vérrel toroljanak meg. Három fokozata van ugyanis a tévedésnek: némelyeknek megbocsátunk, másoknak elég némi fenyíték, csak a határozott istentelenséget sújtjuk halállal. Pál a híveket gyakran figyelmezteti, hogy egymás iránt türelemmel legyenek, ha mindjárt némi nézeteltérésről lenne is szó: (36) ha az egyszerűbbek lelkét valami kis babona vagy tudatlanság szállja meg, türelemmel iparkodjanak a javításra, s ne gondoljanak mindjárt mértéktelen bosszúvételre. A második fokozatra eső tévelygésekre középszerű büntetést szabjunk szigorunkban, (37) csak arra ügyeljünk, hogy elnézésünk ne adjon tápot nagyobb bukásra és nyakas megrögzésre, mely a hit egységét megingathatná. De ha a vallás alapigazságait támadja valaki, ha szörnyű istenkáromlások történnek, ha a lelkeket vészthozó tévtanok végveszélybe sodorják, ha nyíltan szakít valaki az egyistenséggel és világos tanításaival, akkor a végsőre is el kell szánnunk magunkat, nehogy a halálos méreg elharapózzék. Ezt a szabályt, melyet Mózes Isten ajkáról vett, maga is hűségesen követte. Hogy mily szelíd természetű volt, bizonyság rá egész élete folyása és maga a Szentlélek nyilatkozata is. Milyen emberséges bíró volt a bűnök megfenyítésében, azt jól tudjuk, de ha Isten igazát kellett védenie, lángra lobbant. „Kössön mindenitek kardot az oldalára, menjetek által és vissza a táboron, egyik kaputól a másik kapuig és ki-ki ölje meg az ő atyafiát, barátját és rokonságát” – mondja ő (2Móz 32,27). Azt hiszed, hogy hirtelenségében cselekedett, hogy megfeledkezett szokott szelídségéről, mikor a leviták vérével áztatta a földet? Sőt Isten lelke hajtotta őt és ezért dicséretet is érdemel.

Tehát minden egyéb esetben dicsérendőnek tartjuk a kegyes elnézést, türelmet, de az Isten igazát a legnagyobb szigorral védjék a bírák, nehogy Isten haragja ellenük forduljon.

De egyesek tagadják, hogy ez megegyeznék Krisztus lelki országával és a jelen század fölfogásával s az evangélium sehol se ad a bíráknak ilyen parancsot. De ha Krisztus és apostolai nyíltan nem is mondjak meg, milyen büntetést érdemel a házasságtörés és lopás,(38) azért a hatóságok nem élhetnek saját jogaikkal? Krisztus eljöttével nem szűntek meg az államok, sem törvényeik, melyek a gonosztevőket büntetik. Hogy nem akadtak olyan hatóságok, (39) amelyeknek az apostolok megparancsolták, mit tegyenek, arról hallgatok. Csak azt az egyet említem, Krisztus eljöttével a politikai rend nem változott, sem a hatóságok jogköre. Halld csak, mit mond Pál: mert nem hiába hordják a kardot (Róm. 13,4). Vagy talán ez csak egy esetre vonatkozik (40)? Akikkel vitatkozom, azok maguk is megvallják, hogy a bírák isteni rendelésből büntetnek egyéb vétségeket, csak vallási kérdésben nem, hogy így persze szabadon terjeszkedjék a gonoszság. Ellenkezőleg, számtalan helyen említi a Szentlélek, hogy a királyok az istentiszteletet és vallási tanításokat védeni tartoznak. Midőn Dávid a fejedelmeket felszólítja, hogy csókolják meg a Fiút, (Zsolt 2,12) mit követel tőlük? Azt hogy az igaz tant védelmezzék. Mikor annyiszor említi, hogy majd jönni fognak Krisztus elé hódolatadójukkal, mit akar ezzel mondani? Azt, hogy a fejedelmek a tiszta imádás és tanítás őrei lesznek. Hogyan fog beteljesedni Ézsaiás ama mondása, hogy a királyok az egyház dajkálói lesznek, (49,23) ha nem védik hatalmi jogkörökkel? Tehát semmi kétség sem fér ahhoz, hogy a kegyes hatóságok isteni parancs folytán tartoznak Krisztus országát megvédelmezni. Pál szavai minden kétkedésnek véget vetnek. Nyilvános könyörgéseket parancsol a gyülekezetben a királyokért és minden méltóságban levőkért (1Tim 21). Miért? Hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk. Csak ezért? Sőt, hogy teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Ha csak erről esnék szó, még valaki eltagadhatná, hogy a fejedelmeknek joguk van a vallás védelméhez, de midőn Pál nyíltan is kimondja, hogy ez kötelességük, kérdem, micsoda vakmerőség az, hogy megfosszuk őket Istentől nyert hatalmuktól?

Kettőt kell jól megjegyeznünk. Pál nem magánemberekről szól, hanem a fejedelmek nyilvános ténykedéséről, mint akik a trónon ülnek és karddal oldalukon az emberi nem kormányzására vannak hivatva. Továbbá hatalmukat nemcsak a földi dolgokra terjeszti ki, hogy védjék a magánjogot, hanem a vallás védelmére is kirendelteknek mondja (41). Ebből az következik, hogy kardjukkal az igaz tanítás védelmére vannak hivatva, (42) de ezt nem tehetnék, ha nem volna szabad az istentelen romlottságot büntetni. (43) Hagyjanak fel hát azok a tudatlan, meggondolatlan emberek, annak a hirdetésével, hogy az igaz tan megrontóit nem kell büntetni, ha nem akarnak (ti. e felfogás hívei) nyíltan az Isten ellen támadni.

Bármennyire kimutattam is a hatóságok jogkörét, azért még mindig vádolhatnak ellenségeim gyűlölséggel. Azt mondják, az még sem járta, hogy én Servetet Krisztus bevallott ellenségeinek, mint undok vadállatoknak odadobtam. Azt állítják, hogy én fogattam el Vienne-ben, a lyoni tartományban. De hogyan jutok én egyszerre a pápa udvaroncai közé? Honnan ennyi kegy? Valószínű ugyanis, hogy ide-oda írogatnak egymásnak leveleket, de olyan nagy a különbség köztük, mint Krisztus és Beliál közt. Ezt a haszontalan rágalmat nem is érdemes cáfolni, elég, ha tagadom. Már négy éve annak, hogy ezt maga Servet hazudta rólam és Velencében (44) is elhíresztelte. Gyűlöletből tette-e, avagy valamit gyanított, nem tudom. Csak azt kérdem, ha akkor az én feljelentésemre lőn elárulva, hogyan történt az, hogy három éven át nyugodtan, minden baj nélkül ott járt-kelt ellenségei között? Bizonyára vagy el kell ismerniök, hogy az ellenem való egész vád csak koholt, vagy hogy az ő szent vértanújuk nagy kegyben állhatott a pápistáknál, minthogy az én vádaskodásom neki mit sem ártott. De ha igaz volna is vádjuk, akkor sem szabadkoznám, mert hiszen megvallom, hogy ebben a városban én fogattam el, hogy ügyét tisztázza: Kiabáljanak bár akármit a rosszindulatú és rossz nyelvű emberek, én nyíltan megvallom és nem tagadom, (mert e város törvényei értelmében máskép nem is lehetett eljárni vele szemben) hogy tőlem eredt a vádló, és azt is megvallom, hogy az én tanácsomra készült az a formula, melynek alapján pörbe fogták. Egyébként, hogy mi volt akkor a szándékom, az magának a pörnek menetéből is kitűnt. Egyszerre hívattak engem és társaimat, és nem tőlünk függött, hogy velünk az ő tantételeiről szabadon tárgyalhatott. Úgy mentünk a börtönbe, mintha bizony nekünk kellene számot adni tanunkról, s készek voltunk ellenvetéseire felelni. De ő tele torokkal szórta ellenem szidalmait, úgy, hogy maguk a bírák restellték magukat s megundorodtak; én azonban őt nem bántottam. Megjegyzem, nem fenyegette volna őt nagyobb veszedelem, ha javulásra hajlandó lett volna. (45) De annyira nem mérsékelte magát, hogy makacssággal, vadsággal tele, dacosan visszautasított minden higgadt, bölcs tanácsot. És hogy mily förtelmes istenkáromlással beszélt, másutt alkalomadtán elmondom. Most még csak azt említem, hogy én nem voltam néki annyira esküdt ellensége, hogy ne menekülhetett volna meg a veszedelemből némi szerénységgel, de mintha csak eszét vesztette volna, úgy rohant meggondolatlanul önvesztébe. Midőn nyolc nap múlva ismét előhívták és alkalmat adtak néki, hogy velünk szabadon tárgyaljon, azon ürüggyel élt, hogy szomorúsága és gondjai nem engedik tárgyalni, könyveket azonban, amiket csak kért, részint saját könyvtáramból, részint máshonnan, szívesen kölcsönöztem néki. Valószínű, hogy valaki nagyon biztathatta, mert olyan fölfuvalkodott volt.

Azt mondhatja valaki, miért léptem át Pál parancsát, aki Timótheusnak azt írja, hogy javíthatatlan eretnekeket csak kerülni kell.

Könnyű felelnem a vádra: nekem, aki ismertem jól az ő sajnálatra méltó gonoszságát, elég volt kerülni őt és másokat is arra inteni, de ez az óvatosság még sem engem, sem másokat nem akadályozott meg abban, hogy őt megfékezzük, amennyire csak bírjuk. Ugyanaz az apostol, aki Timótheust az eretnekkel való érintkezéstől eltiltja, nyíltan megvallja, hogy Hymeneaust és Alexandert átadta a Sátánnak (1Tim 1,20), hogy megtanuljak, hogy ne káromkodjanak. Azt hiszem, ha akkor Pál rendelkezésére ott lett volna valamelyes hatóság vagy Krisztus dicsőségét védő valamelyes bíró, bizonyára örömest ezekre bízta volna azon gazok megfenyítését, kiket Istentől nyert hatalmánál fogva maga büntetett meg. De ami nekem és az Ige minden szolgájának meg van parancsolva, az még éppen nem kötelezi a bírákat s nem köti meg kezüket Istentől rájuk rótt kötelességük teljesítésében, és engem sem akadályoz meg abban, hogy az isteni igazságot, ahol csak kell, hitük őrizetébe ajánljam.

Ha valaki azt tartja, hogy az az ember még sem volt annyira közveszélyes, hogy el kellett tenni láb alól, erre én ismét megfelelek, s a józan és igazságszerető emberek szívesen meghallgatnak. Két okból kell a tévtanok szerzőit nagyobb szigorral sújtani, s ezt ki-ki be fogja látni: ha féktelen a makacsságuk, úgy, hogy ők s az általuk elrontott egyének veszedelmesek, másodszor, ha maguk a gonosz tévtanok utálatosak és tűrhetetlenek. Most csak azt kutassuk, vajon Servetben megvolt-e mind a kettő. Hogy milyen hajthatatlan makacs volt, arról már nem is akarok szólani. Mégis elmondok egyet-mást, hogy olvasóim ennek az embernek lelkületébe némileg bepillantsanak. Már említém fentebb, hogy őt javulásra akartam bírni. Mindent elmondani hosszú és unalmas volna. (46) Mikor még Lyonban volt, csúfolódva három kérdést intézett hozzám, hogy feleljek. Azon nem csodálkoztam, hogy válaszom nem elégíti ki. Először (47) szelíden intém őt, azután keményebben, – mit heves természete elviselni nem bírt – hogy mérsékelje magát jobban; mint olvasóim láthatják, ő maga volt az oka annak, hogy gyógyíthatatlan betegségnek lőn áldozata. (48) Amit alább közlök, azt a kiadók jóhiszeműleg maguk vették át tőle. Az én válaszaimon egy betűt sem változtattam. Szerénységemet, úgy hiszem, mindenki ismeri, mely már inkább gyengeségnek mondható. Mintha csak mérgesítő italt ivott volna, ahol csak könyvem keze ügyébe került, minden lapját förtelmes gyalázatokkal illette. (49) Mit tehettem egyebet, – hallgattam. Tudják meghitt embereim is, hogy ügyet se vetettem rá, akárcsak a szamárordításra. Hogy minő tanról van szó, s hogy cáfolataim erősek-e vagy gyengék, arról még nem beszélek. Most csak arra figyeljenek olvasóim, hogy mi élesztette, mi lobbantotta föl annyira ennek az embernek a dühét. (50)

(48) Korántsem voltam oly érdes, mint ahogy megérdemelte volna.

(49) Ráveti magát könyvemre, s teleírja minden lapját szidalmakkal, mint a kutya, ha dühében egy darab követ rág, marcangol. Én nem beszéltem róla haraggal vagy dühvel, inkább mosolyogtam rajta, mert nem tudás módjára viselkedett, hanem csak járt a szája, mint a kofának.

(50) Kérem olvasóimat, lássák, vajon szelíd, békés hangú válaszaim okot adtak-e rá, hogy oly haragra lobbanjon ellenem. Ebből is láthatni, hogy, bár meggyőztük, mégis ellenállott Istennek.

Forrás

Szabad-e keresztyén bíráknak eretnekeket büntetni?*| A SZENTHÁROMSÁG IGAZ HITÉNEK VÉDELME A SPANYOL SERVET MIHÁLY BORZASZTÓ TÉVEDÉSEIVEL SZEMBEN, ÍRTA: KÁLVIN JÁNOS 1554.; LATINBÓL FORDÍTOTTA: Dr. TARI IMRE; A SERVET-PÖR C. GYŰJTEMÉNY B) RÉSZE; PÁPA, 1909. A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDA BETŰIVEL. Forrás: leporollak.hu