„Test, lélek, szellem”, avagy a trichotómia tévelygése

Louis Berkhof (1873-1957)

holland-amerikai neokálvinista református teológus, akinek a szisztematikus teológiával foglalkozó munkái világszerte nagy hatást fejtettek ki.

Rendszeres teológia: Az ember tantétele az Istennel való viszonyában (II. Az ember alkati természete, 147. o.)

1. A TÖRTÉNELEM SORÁN ELTERJEDT NÉZETEK: A DICHOTÓMIA ÉS A TRICHOTÓMIA. Különösen a keresztyén körökben szokásos úgy felfogni az embert, mint ami két és csak kettő különálló részből áll, nevezetesen testből és lélekből. Technikailag ezt a nézetet nevezik dichotómiának. Emellett azonban egy másik nézet is felütötte a fejét, mely szerint az emberi természet három részből áll: testből, lélekből és szellemből. Ezt írja le a trichotómia kifejezés. Az ember hármas összetételének elképzelése a görög filozófiából származik, amely a test és lélek egymáshoz való viszonyát az anyagi világegyetem és Isten kölcsönös viszonyához hasonlónak fogta fel. Úgy gondolták, hogy amint az utóbbiak csak egy harmadik szubsztancia vagy köztes lény útján voltak képesek közösségre lépni, úgy az előbbiek is csak egy harmadik, vagy közbenső elem, nevezetesen a lélek segítségével képesek kölcsönös, élő kapcsolatba lépni. A lelket egyrészt anyagtalannak, másrészt a testhez illeszkedőnek tartották. Amilyen mértékben a nous-hoz, vagy pneumához kapcsolódott, halhatatlannak tekintették, ám amilyen mértékben a testhez, testinek és halandónak. A legismertebb, de mégis legkezdetlegesebb formája a trichotómiának az, mikor a testet az ember anyagi részének, a lelket az állati élet alapelvének, míg a szellemet az Istenhez kapcsolódó és halhatatlan résznek tekintik az emberben. Az ember trichotomikus elképzelése jelentős támogatást kapott a görög és az alexandriai egyházatyák részéről a keresztyénség korai évszázadaiban. Megtalálható, bár nem mindig ugyanabban a formában Alexandriai Kelemennél, Origenésznél, valamint Nisszai Gergelynél. Miután azonban Apollinaris oly módon alkalmazta, mely összeütközésbe került Jézus tökéletes emberségével, fokozatosan hiteltelenné vált. Egyes görög egyházatyák még mindig ragaszkodtak hozzá, bár Athanasius és Theodoret világosan elutasították. A latin egyházban a vezető teológusok megkülönböztetetten az emberi természet kettős felosztásához ragaszkodtak. Különösen Ágoston pszichológiájában nyert teret ez a nézet. A középkor során általános hitté vált. A reformáció nem hozott változást ebben a vonatkozásban, bár néhány kisebb fénysugár vetődött a trichotomikus elméletre is. A római katolicizmus a skolasztika verdiktjéhez ragaszkodott, de protestáns körökben más hangok hallatszottak. A tizenkilencedik század során a trichotómiát felélesztették egyes német és angol teológusok, például Roos, Olshausen, Beck, Delitzsch, Auberlen, Oehler, White és Heard, de nem talált túl nagy támogatásra a teológia világában. Ennek az elméletnek a kortárs szószólói között nincs egyetértés a pszükhé természetének, valamint annak a viszonynak a vonatkozásában, melyben az ember természetének másik két elemével áll. Delitzsch úgy fogja fel, mint a pneuma kiáradását, míg Beck, Oehler és Heard az egyesülés pontjának tekintik test és szellem között. Delitzsch nem teljesen következetes és időnként ingadozni látszik, s Beck és Oehler elismerik, hogy az ember bibliai bemutatása alapvetően dichotómikus. A bibliai trichotómia általuk kialakított védelméről aligha mondható el, hogy magában foglalná a három különálló elem létezését az emberben. E két teológiai nézet mellett főleg az utolsó évszázadban megjelentek az abszolút materializmus és az abszolút idealizmus filozófiai nézetei is. Előbbi feláldozta a lelket a test oltárán, míg utóbbi a testet a lélek oltárán.

2. A SZENTÍRÁS TANÍTÁSA AZ EMBER TERMÉSZETÉNEK ALKOTÓELEMEI TEKINTETÉBEN. Az ember természetnek uralkodó bemutatása a Szentírásban világosan dichotómikus. A Biblia egy oldalról az ember természete, mint egység, nem pedig mint két elemet tartalmazó kettősség nézetéről tanít minket, melyek mindegyike párhuzamos vonalak mentén mozogna, de nem alkotna egyetlen szervezetet. A görög filozófiában és néhány későbbi filozófus munkáiban megtalálható puszta párhuzamosság elve teljesen idegen a Szentírástól. Bár a Szentírás elismeri az ember összetett természetét, azt soha nem úgy mutatja be, mint az emberben levő két alany eredményét. Az ember minden cselekedetét úgy tekinti, mint az egész ember cselekedetét. Nem a lélek, hanem az ember esik bűnbe; nem a test, hanem az ember hal meg; s nem csak a lelket, hanem az embert, a testet és a lelket váltotta meg Krisztus. Ez az egység kifejeződésre jut az Ószövetség klasszikus igeszakaszában – az elsőben, mely jelzi az ember komplex természetét – nevezetesen az 1Móz2:7-ben: „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké”. Az egész igevers az emberrel foglalkozik: „És formálta vala az Úr Isten az embert… Így lőn az ember élő lélekké”. Istennek ezt a munkáját nem szabad mechanisztikus folyamatként értelmezni, mintha először megformálta volna a testet a föld porából, majd utána tett volna lelket bele. Mikor Isten megalkotta a testet, azt úgy alkotta meg, hogy az Ő Lelkének leheletével az ember azonnal élő lélekké vált. Jób33:4, 32:8. A „lélek” szónak ebben a szakaszban nem az az értelme, amit rendszerint tulajdonítunk neki, – ami végső soron idegen az Ószövetség számára, – hanem élőlényt jelöl, s az ember egészének a leírására szolgál. Ugyanaz a héber szó, a nefesh chayyah, (élő lélek, vagy lény) az állatokra is használatos az 1Móz1:21,24,30-ban. Így tehát ez az igevers, miközben jelzi, hogy két összetevő van az emberben, mégis kihangsúlyozza az ember szerves egységét. S ez az egész Biblián át elismert.

Egyidejűleg tartalmaz bizonyítékokat az ember természetének kettős összetételéről is. Óvatosaknak kell azonban lennünk és nem szabad később különbségtételt várnunk az emberi természetben a test, mint anyagi rész és lélek, mint szellemi rész között az Ószövetségben. Ez a megkülönböztetés később, a görög filozófia hatására alakult ki. Az antitézis – test és lélek – még az újszövetségi értelmében sem található meg az Ószövetségben. Az emberi természet két összetevőjének ószövetségi megkülönböztetése más dolog. Laidlaw írja a The Bible Doctrine of Man¹ című könyvében: „Az antitézis világosan az alacsonyabb és a magasabb rendű, a földi és a mennyei, az állati és az isteni. Ez nem annyira két összetevő, hanem inkább két tényező, melyek egyetlen és harmonikus eredményben – ’így lett az ember élő lélekké’ – egyesülnek”. Egészen nyilvánvaló, hogy ez a jelentése az 1Móz2:7-nek. Lásd még Jób27:3, 32:8, 33:4, Préd12:9. Az Ószövetségben az ember alacsonyabbrendű elemének, vagy részének megjelölésére különböző szavakat használnak, például „test”, „por”, „csontok”, „belső részek”, „vesék”, valamint a „sárház” metaforikus kifejezés, Jób4:19. S vannak szavak a magasabb rendű elem jelölésére, például „szellem”, „lélek”, „szív” és „elme”. Amint átlépünk az Ószövetségből az Újszövetségbe, azonnal szembetalálkozunk a „test és lélek”, „[hús]test és szellem” antitetikus kifejezéssel. A megfelelő görög szavakat kétségtelenül a görög filozófiai gondolkodás formálta meg, de a Septaguintán keresztül kerültek be az Újszövetségbe, így tehát megtartották ószövetségi befolyásukat. Egyidejűleg azonban hozzájuk kapcsolódik az anyagi és nem anyagi antitetikus elképzelése is.

A trichotomisták abban a tényben keresnek támogatást, hogy a Biblia, ahogyan ők látják, az alacsonyabb rendű, vagy anyagi elem mellett még két további összetevő részt ismer el az emberi természetben, nevezetesen a lelket (héberül nefesz, görögül pszükhé), valamint a szellemet (héberül ruach, görögül pneuma). Az a tény azonban, hogy ezeket a szavakat a Szentírás nagy gyakorisággal használja, nem támasztja alá azt a következtetést, hogy ezek az emberi természet nem különböző aspektusait, hanem összetevő részeit jelentik. A Szentírás gondos vizsgálata megmutatja, hogy ezeket a szavakat a Szentírás felváltva használja. Mindkettő az emberben levő magasabb rendű, vagy lelki elemet jelenti, de különböző nézőpontból szemléli azt. Rá kell mutatni azonban azonnal, hogy a kettő bibliai megkülönböztetése nem egyezik meg azzal, ami inkább szokásos a filozófiában, mely szerint a lélek a spirituális elem az emberben az állatvilággal való viszonyban, míg a szellem ugyanaz az elem a felsőbbrendű lelki világgal és Istennel való viszonyban. A következő tények szólnak eme filozófiai megkülönböztetés ellen: A ruach – pneuma, valamint a nefesz – pszükhé a nyers teremtésre használatos, Préd3:21, Jel16:3. A pszükhé szó még Jehovával kapcsolatosan is használatos Ézs42:1, Jer9:9, Ám6:8 (héber), Zsid10:38. A testetlen halottakat pszukhai-nak nevezi az Ige, Jel6:9, 20:4. A legmagasabb vallásgyakorlatot a pszükhé-nek tulajdonítja Mk12:30, Lk1:46, Zsid6:18-19, Jak1:21. Elveszteni a pszükhé-t mindennek az elvesztését jelenti. Tökéletesen nyilvánvaló, hogy a Biblia a két szót felváltva használja. Vegyük észre a párhuzamot a Lukács 1:46-47-ben: „Akkor monda Mária: Magasztalja az én lelkem [pszükhé] az Urat, És örvendez az én lelkem [pneuma] az én megtartó Istenemben”. A bibliai formula az ember számára egyes helyeken „test és lélek”, Mt6:25, 10:28, más helyeken pedig „test és szellem”, Préd12:9, 1Kor5:3,5. A halál időnként úgy van leírva, mint a lélek visszaadása, 1Móz35:18, 1Kir17:21, Csel15:26, máshol pedig mint a szellem visszaadása., Zsolt31:6, Lk23:46, Csel7:59. Sőt, mind a „lélek”, mind a „szellem” a halottak immateriális elemének leírására szolgálnak, 1Pt3:19, Zsid12:23, Jel6:9, 20:4. A fő bibliai megkülönböztetés a következő: a „szellem” [pneuma] szó az emberben levő lelki (spirituális) elemet úgy írja le, mint a testet irányító élet és tevékenység alapelvét; míg a „lélek” [pszükhé] szó ugyanezt az elemet úgy írja le, mint a cselekedet alanyát az emberben, következésképpen gyakorta használatos személyes névmásként az Ószövetségben, Zsolt10:1-2, 104:1, 146:1, Ézs42:1, v. ö. még Lk12:19. Bizonyos esetekben konkrétabban a belső életet írja le, mint a szeretet ülőszékét. Mindez egészen harmóniában van az 1Móz2:7-tel, miszerint „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké”. Azaz mondhatjuk, hogy az embernek van szelleme, de ő maga lélek. A Biblia tehát kettő és csak kettő alkotóelemre mutat rá az ember természetében, nevezetesen a testre és a szellemre, vagy lélekre. Ez a bibliai ábrázolás összhangban van az ember öntudatosságával is. Míg az ember tudatában van annak, hogy anyagi és lelki elemekből áll, senki sincs tudatában annak, hogy a lélektől megkülönböztetetten rendelkezik szellemmel is.

Van két igehely azonban, melyek látszólagos ellentmondásban állnak a Szentírás szokásos dichotómikus ábrázolásával, nevezetesen az 1Thessz5:23, „Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől; és a ti egész valótok [pneuma], mind lelketek [pszükhé], mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére”. A másik a Zsid4:12, „Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek [pneuma] és léleknek [pszükhé], az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait”. Meg kell azonban jegyezni, hogy: (a) szilárd szabály az exegézisben, hogy a kivételes kijelentéseket az analogia Scriptura, a Szentírás szokásos ábrázolásának fényében kell értelmezni. Tekintettel erre a tényre a trichotómia egyes védelmezői elismerik, hogy ezek az igehelyek nem feltétlenül az ő álláspontjukat igazolják. (b) A szellem és a lélek egymás melletti puszta említése a Szentírás szerint semmivel sem bizonyítja jobban azt, hogy ez két különálló szubsztancia, mint amennyire a Mt22:37 bizonyítja, hogy Jézus a szívet, a lelket és az elmét három különálló szubsztanciának tekintette. (c) Az 1Thessz5:23-ban az apostol egyszerűen csak erősíteni akarja a kijelentést „Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől” egy epexigetikai kijelentéssel (díszül, vagy világosabbá tétel céljául szolgáló értelmezés), melyben az ember létezésének különböző aspektusai vannak összefoglalva, s melyben tökéletesen szabadnak érzi magát arra, hogy a szellemet és a lelket egymás mellett említse, mivel a Biblia különbséget tesz a kettő között. Aligha gondolhatott itt rájuk úgy, mint két különálló szubsztanciára, mivel máshol úgy beszél az emberről, mint aki két részből áll, Rm8:10, 1Kor3:5, 7:34, 2Kor7:1, Ef2:3, Kol2:5. (d) A Zsid4:12-t nem szabad úgy értelmezni, hogy Isten Igéje, behatolván az emberbe, elválasztja egymástól a lelkét és a szellemét, ami természetesen azt hozná magával, hogy ez a kettő két különálló szubsztancia, hanem úgy kell értenünk, hogy egyszerűen kijelenti: elválasztást hoz létre mindkettőben a gondolatok és a szív szándékai között.²

3. A TEST ÉS A LÉLEK EGYMÁSSAL VALÓ VISZONYA. A testnek és a léleknek az egymással való pontos viszonyát különböző módokon ábrázolták ugyan, ám mégis jórészt titok marad. Az alábbiak a dologgal kapcsolatos legfontosabb elméletek:

a. Monista. Vannak elméletek, melyek abból a feltevésből indulnak ki, hogy a test és a lélek ugyanaz a primitív szubsztancia. A materializmus szerint ez a primitív szubsztancia az anyag, s a szellem az anyag terméke. Az abszolút idealizmus, vagy spiritualizmus szerint a primitív szubsztancia a szellem, ez önmaga számára objektívvé válik, s ezt nevezzük anyagnak. Az ellenvetés ezzel a monista állásponttal szemben az, hogy a test és a lélek egymástól olyannyira különböző dolgok, hogy egyik sem származtatható a másikból.

b. Dualista. Egyes elméletek abból a feltevésből indulnak ki, hogy létezik az anyag és a szellem lényegi kettőssége, s kölcsönös kapcsolatukat különböző módokon mutatják be: (1) Okkazionalizmus, alkalmiság. Eszerint az elmélet szerint, melyet Cartesius javasolt, mind az anyag, mind a szellem az önmaga sajátságos törvényei alapján működnek, s ezek a törvények annyira különböznek egymástól, hogy nincs lehetőség együttes működésre. Ami mégis ennek tűnik, az csak azzal az alapelvvel magyarázható, hogy az egyik tevékenységének alkalma során Isten az Ő közvetlen beavatkozásával létrehozza a megfelelő tevékenységet a másikban. (2) Parallelizmus. Leibniz javasolta az előre felállított harmónia elméletét. Ez szintén arra a feltevésre épül, hogy nincs közvetlen együttműködés az anyagi és a szellemi között, de nem feltételezi, hogy Isten hozza létre a látszólag együttes cselekedeteket folyamatos beavatkozással. Ehelyett azt vallja, hogy Isten úgy alkotta meg a testet és a lelket, hogy az egyik tökéletesen megfelel a másiknak. Mikor egy mozdulatot tesz a test, a lélekben is megvan a megfelelő mozdulat az előzetesen felállított harmónia törvényének megfelelően. (3) Realista Dualizmus. Az egyszerű tények, melyekhez mindig vissza kell térnünk, s amelyek megtestesülnek a realista dualizmus elméletében, a következők: a test és a lélek különböző szubsztanciák, amelyek igenis kölcsönhatásban állnak, bár a kölcsönhatásuk módja felette áll az emberi kutatásnak és titok marad számunkra. A kettő közötti egységet nevezhetjük az élet egységének; a kettő szervesen összefügg: a lélek hat a testre és a test hat a lélekre. A test bizonyos cselekedetei a lélek tudatos tevékenységétől függnek, míg mások nem. A lélek működése a testhez, mint eszközhöz kapcsolódik ebben az életben, de a léleknek a halál utáni folyamatos létezéséből és tevékenységéből úgy tűnik, hogy képes a test nélkül is tevékenykedni. Ez a nézet természetesen harmóniában van azzal, ahogyan a Szentírás ábrázolja ezt a dolgot. Napjaink pszichológiájának nagy része határozottan a materializmus irányába mozdul el. Legszélsőségesebb formája a behaviorizmusban látható a lélek, az elme, sőt a tudat tagadásával. Mindössze az emberi viselkedést hagyta meg a kutatás tárgyának.

Forrás

Louis Berkhof: Rendszeres teológia – Szabó Miklós fordítása