A pszichológia egy áldozatgyár
A Psychology is Manufacturing Victims c. könyvből készült kivonat
2009. március 17.
David Cloud, Way of Life Literature, P.O. Box 610368, Port Huron, MI 48061
866-295-4143, fbns@wayoflife.org
A „Manufacturing Victims: What the Psychology Industry Is Doing to People” („Áldozatgyár: Mit művel az emberekkel a pszichológiai ipar”) című könyv szerzője, Tana Dineen figyelmeztető jelzést ad a pszichológia modern társadalomra gyakorolt negatív hatásairól. A következőt írja:
„A pszichológiai ipar hosszú árnyékot vet Észak-Amerika életére. És ez az árnyék azzal fenyeget, hogy beborítja a nyugati világot is. … A pszichológiai ipart nem érdekli – sőt, inkább szemet huny afelett –, hogy milyen károkat okoz nemcsak a felhasználóinak, hanem az egész társadalomnak is. … Ami teljesen figyelmen kívül marad, az az iparág szélesebb értelemben vett társadalmi hatása: hogy a pszichológiai ipar miként manipulál mindenkit arra, hogy elfogadtassa a saját mitológiáját, és miként használja fel meggyőzőképességét arra, hogy egyformaságot kikényszerítsen ki.” (269–270. old.)
Dr. Dineen, aki húsz éven át okleveles, klinikai szakpszichológusként rendelt Ontarióban és Brit Columbiában, mielőtt teljes erejét a kutatásnak és írásnak szentelte volna, dokumentálta, hogyan vált a pszichológia egy olyan hatalmas üzletté, amely áldozattudatot teremtett, egészséges embereket változtatva olyan „áldozatokká”, akiknek pszichológiai termékekre van szükségük a túléléshez.
A könyv értékes segítséget nyújt annak a modern nyugati társadalomnak a megértésében, amely nemcsak mélyen átpszichologizált, hanem feminizált, lennonizált, miszticizált, környezetvédelmiesített, racionalizált, ügyvédesített és szocialista is lett – többek között. Mindez annak az eredménye, hogy az emberek elfordultak Isten Igazságától és elutasították Jézus Krisztus evangéliumát.
„Mert lészen olly idő, mellyben az igaz tudományt el nem szenvedik; hanem az ő tulajdon kívánságok szerint magoknak gyűjtenek Tanítókat, mivelhogy az ő füleik viszketnek. És az igazságtól az ő füleiket elfordítják, fordulnak pedig hijábavaló beszédeknek hallgatásokra.” (2 Timóteus 4:3–4)
A 20. század közepe óta a pszichológia nemcsak egyéni, hanem társadalmi problémák megoldásaként is kínálja magát, és behálózta a társadalmunk minden szegmensét – a bíróságokat, a hadsereget, az üzleti világot, és így tovább. Valójában a pszichológusok mélyen beágyazódtak a globális ügyekbe is, és „tudományukat” a világbéke kulcsaként kínálják. Amikor Anthony Marsella 1998-ban átvette a Pszichológia Nemzetközi Előmozdításáért járó díjat, így nyilatkozott:
„A pszichológusok, mint tudók és segítők, sok mindent tehetnek azért, hogy kezeljék a globális közösségből fakadó problémákat és lehetőségeket. … Segíthetnek egy emberi társadalmi rend és egy értelmes világbéke megálmodásában, kialkudásában, megtervezésében és értékelésében.” (Manufacturing Victims, 282. old.)
Dineen nem finomkodik. Bárcsak a Biblia hirdetői ma ugyanolyan szókimondóak lennének az eretnekséggel és a megalkuvással szemben, mint ez a pszichológus a pszichológiai iparral szemben!
A Manufacturing Victims legelső bekezdése megadja az alaphangot az egész könyvhöz:
„A pszichológia úgy mutatja be magát, mint egy együttérző és törődő hivatás, amely ügyfelei javáért dolgozik. De a jóságos látszat mögött egy falánk, önérdekű iparág húzódik meg, amely olyan ‘tényeket’ kínál, amelyek gyakran megalapozatlanok, olyan ‘terápiát’ nyújt, amely ártalmas lehet, és olyan befolyást gyakorol, amely pusztító hatással van a társadalom szövetére. A pszichológia alapja, a kritikus gondolkodás – ha egyáltalán valaha létezett – a 20. század végére a hatalom és profit érdekében fel lett adva, így csak a látszólagos tisztesség, az arrogancia látszata és a nyereség iránti kihegyezett figyelem, ami megmaradt. … A Manufacturing Victims célja, hogy a pszichológiát mint iparágat leleplezze, mint ami szolgáltatásokat akar eladni, befolyást szerezni és pénzt keresni – mindezt olyan valóságos áldozatok kárán, akiket se nem tisztel, se nem véd meg, és olyan hamis áldozatok rovására, akiket maga állít elő.” (Manufacturing Victims, harmadik kiadás, 2001, 15. és 33. old.)
Mióta a Manufacturing Victims első kiadása 1996-ban megjelent, Dineent támadások és gúnyolódások érték a pszichológiai ipar részéről. Egy pszichológus hivatalos panaszt is benyújtott ellene az engedélyezési bizottságnál, emiatt egy 18 hónapos vizsgálatot kellett elszenvednie. Távolról még „diagnosztizálták” is őt kiégéssel és depresszióval!
Dr. Dineen nem tárgyalja a pszichológia problémájának gyökerét, vagyis azt, hogy az iparág a Bibliát mint Isten tévedhetetlen Igéjét elutasítja, valamint hogy az emberi természetet és a lelki valóságokat (pl. a Mindenható Teremtő Istent és a Sátánt) súlyosan félreérti, de jól dokumentálja ennek a modern társadalomban termett nyomorúságos gyümölcseit.
Részletesen foglalkozik az emlékek visszanyerésének rendkívül veszélyes gyakorlatával, amely hipnózison, irányított képzeleten és sugalmazó tanácsadáson alapul. Emellett foglalkozik a függőségi tanácsadással, gyászfeldolgozással, érzékenyítő tréningekkel és sok más egyébbel is.
Íme néhány idézet ebből a nagy hatású könyvből:
„A pszichológiai életforma olyan mértékben áthatotta társadalmunkat, hogy észrevétlenül, elfogadottan és kimutathatatlanul van jelen, befolyásolva gondolatainkat és nyelvünket, érzelmeinket, viselkedésünket és hitünket.” (283. old.)
„1995-re az Amerikai Pszichológiai Társaság szerint az amerikaiak 46 százaléka (128 millió ember) már járt mentálhigiénés szakembernél.” (21. old.)
„Ez az üzletág, amely tudományosnak tűnő nyelvezettel lép fel tekintélyt parancsoló módon, sikeresen alakította át az amerikai társadalmat azzá, amit Charles Sykes nemrégiben úgy nevezett: ‘az áldozatok nemzete’.” (24. old.)
„[Egy] fodrász, akinek személyes melegsége mindig is lenyűgözött, hirtelen megváltozott – eltűnt a csillogás, az élénk beszélgetés. Amikor megkérdeztem, miért, azt mondta, hogy rájött, ő ‘vérfertőzés áldozata’, és elkezdtek visszatérni az emlékei arról, hogyan molesztálta őt apja már hat hónapos korától. Elvesztette az életerejét és önállóságát, pszichológusára hagyatkozott múltja értelmezésében, jelene magyarázatában és jövője előrejelzésében. A pszichológus számára egy nyereséges üzleti kapcsolat jött létre. … Amint valaki elfogadja az ‘áldozat’ címkét, élete középpontjává válik ez az új identitás.” (26–27. old.)
„A terapeuták az ősidők óta létező emberi dilemmákat pszichológiai problémákká alakították, és azt állították, hogy nekik (és csak nekik) van megoldásuk. … Az eredmény egy robbanásszerű elégtelenségérzet volt.” (Charles Sykes, idézve a Manufacturing Victims-ben, 37. old.)
„Amerika ‘pszichológiai társadalommá’ vált, ahol a pszichológusok megkapják, sőt elvárják tőlük, hogy értelmezzék, amit az emberek mondanak, éreznek és tesznek, és hogy megmagyarázzák szavaikat, hangulataikat és tetteiket. … Ez a pszichológiai elképzelés figyelemre méltó hasonlóságot mutat azon asztrológiai eredetű hiedelemmel, miszerint ami az égen történik, határozza meg, hogy mi történik az emberek életében. Mindkettő azon a feltételezett képességen alapul, hogy kiválasztott, tehetséges vagy képzett emberek képesek meglátni, mi van az égben megírva, vagy mi rejlik a tudatalattinkban.” (43–44. old.)
„[A] mentálhigiénés szakembereink és kutatóink érdekeik, befektetéseik és képzettségük révén hajlamosak mindenhol devianciát, pszichopatológiát és gyengeséget látni.” (Norman Garmezy, idézve a Manufacturing Victims-ben, 64–65. old.)
„A pszichológiai ipar – hiedelmeivel és gyakorlataival – nagyrészt a felelős egy olyan világnak a kialakulásáért, ahol az emberek attól rettegnek, hogy összeroppannak.” (66. old.)
„Az RMT, vagyis az ‘emlékmunka’, ahogy gyakran nevezik, azon a szilárd meggyőződésen alapul, hogy a pszichológiai problémákat traumák okozzák, amelyek leggyakrabban szexuális természetűek és gyermekkorban történtek, valamint hogy az ezekre való visszaemlékezésnek a képtelensége ‘tagadás’ és ‘elnyomás’ következménye. … Ezen megközelítés hívei hamis értelmezésekre, sugalmazásokra és bátorító megerősítésekre támaszkodva próbálják meggyőzni az embereket arról, hogy lehetnek olyan dolgok a múltjukban, amelyeket elfelejtettek, és hogy az ilyen ‘elnyomott emlékek’ okozzák problémáikat. Mivel gyakorlatilag mindenki életében vannak időszakok, amelyekre nem emlékszik tisztán, és a korai gyermekkori emlékek is homályosak, egy pszichológus, aki ezeket a hézagokat vizsgálja és rejtett traumákhoz köti, az ilyen elképzelésekre könnyen fogékonnyá teheti az embereket.” (76–77. old.)
„Ami minden kreált áldozatban közös, az nem valamilyen rendkívüli élmény, hanem az az elvárás, hogy áldozati státuszuk révén fényesebb jövő vár rájuk. A kerált áldozatok engedélyt kapnak arra, hogy pszichologizált életet éljenek, amelyben a bűntudatot és a szégyent száműzik, és a felelősségük ezáltal csökken. … A kreált áldozatok minden fajtája annak kockázatát hordozza, hogy csapdába esnek és belegabalyodnak az áldozati identitásukba. Mivel bizonytalanok abban, hogy képesek-e gondoskodni önmagukról, függővé, éretlenné és tehetetlenné válnak, védelemre, támogatásra és ‘gondoskodásra’ szorulnak. Lemondva autonómiájukról, önrendelkezésükről és személyes erejükről, tehetetlen egyénekként azonosítják őket, akik nem képesek tisztán gondolkodni vagy döntéseket hozni. Azoktól a helyzetektől ‘védik meg’ őket, amelyek próbára tennék vagy igénybe vennék konfliktuskezelési képességeiket, így beérik a terápiás, önsegítő és támogató csoportkapcsolatok hamis együttérzésével és megnyugtatásával. Elvágják kapcsolataikat a családtagoktól és barátoktól, akik esetleg megkérdőjeleznék vagy szembesítenék őket hiedelmeikkel, így elveszítik gyökereiket mind a személyes múltjukban, mind közösségeikben. Csak a pszichológusokhoz kötődnek, akik ‘szövetségesek’ maradnak – de csak addig, amíg a pénz tart –, ezáltal egy ‘szabadesésbe’ esnek bele, a saját pusztulásuk felé.” (68., 99., 100. old.)
„[Miután több mint 7000 pszichoterápiás esetet tanulmányozott, és összehasonlította őket egy 500 fős kontrollcsoporttal, akik alig vagy egyáltalán nem részesültek kezelésben, a brit pszichológus Hans Eysenck 1952-ben arra a következtetésre jutott], hogy a neurózisban szenvedő betegek körülbelül kétharmada mintegy két éven belül felépült vagy jelentős javulást mutatott betegségük kezdetétől számítva – akár részesültek pszichoterápiás kezelésben, akár nem. … Számos hasonló tanulmány is alátámasztotta azt az általános következtetést, hogy a pszichoterápiának tulajdonított javulás nagy része annak köszönhető, hogy a páciens egy kedves, melegszívű emberrel beszélhet, valamint annak, hogy az emberek természetes módon idővel jobban érzik magukat.” (116–117. old.)
„Ditman három olyan csoport alkoholistát vizsgált, akiket alkoholfogyasztással kapcsolatos bűncselekmények miatt tartóztattak le és vádoltak meg. A bíróság az egyéneket háromféleképpen osztotta be: az Anonim Alkoholistákhoz (AA), egy alkoholizmus-kezelő klinikára, vagy egy nem kezelt kontrollcsoportba. Az utókövetés során kiderült, hogy a kontrollcsoport 44%-át nem tartóztatták le újra, szemben az AA-csoport 31%-ával és a klinikai kezelésben részesülők 32%-ával; vagyis a kezelést kapottak rosszabbul jártak, mint azok, akiket nem kezeltek. … Az ilyen eredmények nem ritkák. Robert Spitzer, a New York-i Pszichiátriai Intézet munkatársa megjegyezte, hogy ‘a hosszú távú járóbeteg-kezelés negatív hatásai rendkívül gyakoriak’, míg a kutatók, Truax és Carkhuff azt állítják: ‘A jelenleg rendelkezésre álló bizonyítékok arra utalnak, hogy átlagosan a pszichoterápia éppolyan gyakran árt, mint használ, átlagos hatása pedig azzal egyenértékű, mintha az egyén semmiféle segítséget nem kapott volna.’” (122. old.)
„A pszichoterápia hatékonyságával kapcsolatos baljós figyelmeztetések már évtizedek óta visszhangoznak a pszichológiai ipar falai között. 1961-ben Hobart Mowrer tömören így írt: ‘Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a pszichoanalízisen átesett egyének bármilyen hasznot húznának az élményből.’” (147. old.)
„Ám most, a 21. század első évtizedében, a pszichologizálás gyakorlatilag az emberi lét minden aspektusát uralma alá vonta. Vannak már pszichológiai szakértők a halál és haldoklás, az elhízás és evészavarok, a házasság és egyedüllét, a szexuális örömök és zavarok, az elbocsátás és sikeresség, a kapuzárási pánik és megöregedés, a gyermekgondozás és idősgondozás területein – és így tovább.” (154. old.)
„Sehol sem nyilvánul meg azonban annyira egyértelműen a vállalkozó szellemű pszichológus, mint a bíróságokon. … ‘Az igazság, a teljes igazság és semmi más, csakis a színtiszta igazság keresése helyét átvették a jelentéktelen adathalmazok, a félelemből táplálkozó spekulációk és a fantasztikus találgatások. A bíróságokat betöltik a kidolgozott, rendszerezett, zsargonokkal teli, komolyan hangzó megtévesztések, amelyek teljes mértékben kiérdemlik azt a megvető címkét, amit maguk a peres ügyvédek is használnak: a szemét tudomány (junk science) címkét.’” (154–155. old.)
„A pszichológiai ipar inkább ‘felszámolja a kórházakat, hogy az egész világot kórházzá változtassa’ és mindenkit pácienssé tegyen.” (161. old.)
„Az önbecsülést mára annyira felnagyították, hogy a hiányát általánosan az egyik legfőbb személyes és társadalmi probléma okának tekintik, amelyet közvetlenül kezelni kell, mielőtt az emberek megváltozhatnának vagy a társadalmi problémák megoldhatók lennének. Ahogy az egyik pszichológus írta: ‘minden mentális egészséggel foglalkozó elmélet alapköve az egészséges ego, pozitív önkép.’ Ez a hit vezetett oda, hogy a kaliforniai állami közgyűlés külön munkacsoportot hozott létre az önbecsülés előmozdítására. A törvényhozás úgy vélte, hogy az önbecsülés növelése csökkenteni fogja a segélyfüggőséget, a droghasználatot, a tinédzserkori terhességeket és más társadalmi bajokat. … Azonban a probléma az volt, hogy amit ‘biztos tudásként’ hittek, az végül nem bizonyult igaznak. A jelentés szerkesztője beismerte, hogy ‘a legkiábrándítóbb aspektusa minden fejezetnek … az, hogy a kutatások szerint mennyire jelentéktelen kapcsolat áll fenn az önbecsülés és annak következményei között.’ Ám az ellentmondó eredmények sosem rettentették el a pszichológiai ipart. Így annak ellenére, hogy elismerték: ‘nincs alapja annak, hogy azt állítsuk, az önbecsülés növelése hatékony vagy eredményes módja lenne a gyermekbántalmazás csökkentésének’, a jelentés mégis azt javasolta, hogy ‘a gyermekbántalmazás csökkentését célzó politikai beavatkozásoknak, amelyek az önbecsülés növelését is tartalmazzák, bátorítást kell élvezniük, és ezeknek ki kell terjedniük az egyéni, családi, közösségi és társadalmi szintekre is.’” (171–172. old.)
„… jelenleg a kanadai börtönrendszerben használt, pszichológiai alapú ‘Szexuális Bűnelkövetők Programjának’ friss kutatásai azt mutatják, hogy azoknál, akiket a program legnagyobb haszonélvezőinek tekintenek – vagyis akik együttműködőek a csoportterápiák során, és látszólag empátiát tanulnak az áldozataikkal szemben – a lehető legnagyobb a visszaesés valószínűsége.” (173–174. old.)
„Egy tanulmányban, amely 106 olyan személyt vizsgált, akik autóbaleset után közvetlenül trauma tanácsadásban részesültek, kimutatták, hogy hosszú távú felépülésüket negatívan befolyásolta ez a beavatkozás.” (182. old.)
„Egy nagyvárosi tűzoltó- és mentőszolgálat zászlóalj-parancsnoka, aki a CISD-mozgalom (kritikus esemény utáni levezető beszélgetések) térnyeréséről írt, felidézett egy évtizedekkel korábbi megjegyzést egy létrás tűzoltóparancsnoktól: ‘Régen acélembereink voltak és fából készült kocsijaink; most acélkocsijaink vannak, és fából készült embereink.’ Ő is azok közé tartozik, akik egyre inkább aggodalmukat fejezik ki amiatt, hogy az ilyen eljárások aláássák azt a természetes támogatást és alkalmazkodási képességet, amely eddig segítette az olyan hivatásokban dolgozókat, mint a tűzoltók, hogy rugalmasak maradjanak. Ezt az aggodalmat csak megerősíti a tudományos irodalom növekvő száma, amely szerint ezek a levezető beszélgetések nem mutatnak számottevő megelőző vagy enyhítő hatást – sőt, lehet, hogy épp ők idézik elő azokat a problémákat, amelyeket kezelni próbálnak (iatrogén hatás).” (184. old.)
„Amikor súlyos traumákon átesett embereket vizsgálnak, úgy tűnik, hogy majdnem a felükre igaz, hogy nem élnek át intenzív szorongást, depressziót vagy gyászt egy veszteség után. És az évek során ezek a ‘rugalmasan alkalmazkodók’ jól alkalmazkodónak és egészségesnek bizonyulnak. [James] Pennabaker, aki bírálja az ilyen leegyszerűsítő megközelítéseket (mint például a ‘pop’ gyásztanácsadást), így nyilatkozik: ‘Nem mindenki megy keresztül gyász- vagy megküzdési szakaszokon. Valójában a felnőttek akár fele is képes lehet elviselni egy kínzást, válást, egy szerettük elvesztését vagy más katasztrófát is anélkül, hogy komoly depresszió vagy szorongás jeleit mutatná. Ez alapján egy jelentős számú ember számára egyáltalán nem hasznos – sőt, akár ártalmas is lehet – bármilyen beavatkozás, amely megpróbálja befolyásolni a megküzdési stratégiájukat.’” (207. old.)
„Egy másik kutató, George Bonanno, a Columbia Egyetem klinikai pszichológusa, empirikus elemzést nyújt az úgynevezett gyászfeldolgozási hipotézisről – arról az általánosan elfogadott feltételezésről, miszerint a negatív érzelmek kiélése és a ‘saját történet elmesélése’ elengedhetetlen a mentális egészség visszanyeréséhez. Eddigi kísérletei meglepően ellentmondásos eredményeket hoztak: úgy tűnik, hogy azok a gyászoló emberek, akik intenzív negatív érzelmeket fejeznek ki veszteségükről beszélve, hosszú távon rosszabbul járnak, mint azok, akik magukban tartják az érzéseiket. ‘Valójában nincs bizonyíték arra, hogy ezek hatékonyak lennének – sőt, van némi bizonyíték arra is, hogy akár ártalmasak lehetnek’ – mondja Bonanno.” (207–208. old.)
„A DARE program (Drug Abuse Resistance Education – Kábítószerrel Szembeni Ellenállásra Nevelés) az első évtizedében becslések szerint 26 millió amerikai diákot ért el, több mint 1 milliárd dolláros költséggel. És továbbra is működik, annak ellenére, hogy egyre több bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy nem működik. Egy tízéves utánkövetéses vizsgálat eredménye szerint a DARE-nek nincs hosszú távú hatása sem a drogfogyasztásra, sem a drogokkal kapcsolatos attitűdökre. Meglepő módon még azt is kimutatták, hogy negatív hatással volt a diákok önbecsülésére – tíz évvel később azoknak az önbecsülése, akik részt vettek a programban, alacsonyabb volt. … Úgy tűnik, hogy az eredményektől függetlenül a függőségek kezelése egyértelműen egy olyan üzlet, amely figyelmen kívül hagyja a kudarcait. Sőt, ezek a kudarcok újabb üzleti lehetőségeket teremtenek. A technológiája – amely az állandó ‘felépülésre’ épül – előre feltételezi a visszaeséseket. A visszaeséseket pedig nem a hatástalanság bizonyítékaként, hanem további finanszírozás melletti érvként használják.” (214–215. old.)
„A pszichológiai ipar egy hatékony technológiát működtet az áldozattá tételre. Az emberek érzelmi reakcióit gyakran összetévesztik a hitelességgel, a pszichológusok határozott kijelentéseit pedig a szakértelemmel; holott, amit ezek a tettek valójában tükröznek, az egy leegyszerűsítő folyamat, amely figyelmen kívül hagyja az emberek egyediségét, a gondolatok és érzések bonyolultságát, valamint az élet sötétebb oldalának rejtélyeit.” (226. old.)
„Egyszerűen fogalmazva, a pszichológiai ipar úgy tekint az emberekre és úgy is bánik velük, mint gyerekekkel, akiket – kortól, tapasztalattól, iskolázottságtól vagy társadalmi státusztól függetlenül – védeni, irányítani, óvni, mentegetni és fegyelmezni kell.” (268. old.)
Forrás
Psychology is Manufacturing Victims
March 17, 2009
David Cloud, Way of Life Literature, P.O. Box 610368, Port Huron, MI 48061
866-295-4143, fbns@wayoflife.org
