A református pásztor és az ökumenizmus | Cornelius Van Til

Cornelius Van Til (1895-1987)

6. fejezet: A református pásztor és az ökumenizmus¹

Cornelius Van Til: A református pásztor és a modern gondolkodás

1. Bevezetés

A református pásztor nem kerülheti el a modern ökumenikus mozgalommal való összeütközést. Sok szolgálótestvére még meg is rója a trenddel szemben tanúsított lelkesedés hiányáért. Sok evangelikál egyházi ember, akik tisztán biblikus indítékokból teszik együttműködő erőfeszítéseiket a nem evangelikálokkal, még a Krisztus iránti hűségét is megkérdőjelezhetik. Miféle pozitív bemutatását adhatja a református szolgáló az ökumenizmus biblikus nézetének? Létezik egyáltalában efféle ökumenizmus?

Jelen fejezet célja a Biblia ökumenizmusának áttekintése és szembeállítása az ökumenizmusnak azzal a fogalmával, amit oly sokan támogatnak manapság a modern egyházban.

Az ökumenizmus bibliai alapjai legalábbis Ábrahámig nyúlnak vissza. Szuverén kegyelméből Isten kihívta őt a káldeai Ur városából, s formálisan megkötötte vele a kegyelmi szövetséget. „A mi engem illet, imhol az én szövetségem te veled, hogy népek sokaságának atyjává leszesz”, 1Móz17:4. A világegyház Ábrahám sátrában formáltatott. „Egy nagy sokaság, a melyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből” fog a Bárány előtt állni, „fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak”, mert Ábrahámhoz hasonlóan ők is hittek abban, Akiben Ábrahám hitt.

Az ökumenicitás története annak a története, ami megtörtént és meg fog még történni Ábrahám magányos sátra és a Jelenések Könyvében olvasható nagy sokaság imádata között. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa”, Jn3:16-17.

Mikor a világba jött, az hangzott el a mi Megváltónkról, hogy azért jött, hogy „megszabadítsa a népét a bűneiből”, Mt1:21. Mikor elhagyta ezt a világot, megparancsolta a tanítványainak, hogy menjenek el: „tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”, Mt28:19-20. Semmi sem akadályozhatja meg Krisztus ökumenikus egyházának a megvalósulását.

Milyen szomorú, hogy tanítványai először félreértették a küldetését. Ő azonban megnyitotta az értelmüket, hogy megragadhassák annak természetét, amit elvégezni jött. Mert „így kellett szenvedni a Krisztusnak, és feltámadni a halálból harmadnapon”, Lk21:46. A halálába és feltámadásába vetett hit által eggyé válván Krisztusban, a tanítványainak el kell indulniuk, és prédikálniuk kell „minden pogányok között, Jeruzsálemtől elkezdve” a megtérést és a bűnök bocsánatát, Lk21:47.

2. A kis kezdetek napja

Nézzetek hát előre Isten szentjei arra a napra, mikor a hatalmas tömeg fogja énekelni Mózes és a Bárány énekét, majd azt elénekelve a teremtés dalát zengik: „Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt; mert te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremttettek”, Jel4:11. De ahogyan előre néztek, nézzetek hátra is. Honnan jött ez a nagy tömeg? Hogyan tanultak meg megtérni a bűneikből? A válasz az, hogy „az igaz ember pedig hitből él”, Rm1:17. De honnan vették a hitet? Van az embereknek természetes módon hite? Nincs nekik, mondod. Az emberek természetes módon, annak következtében, hogy Isten képmására teremtettek, ismerik Őt. De „bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt…”, Rm1:21. Az emberek „az igazságot hamissággal feltartóztatják”, Rm1:18. Ők „az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett, a ki mind örökké áldott”, Rm1:25. „Annakokáért, miképen egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és akképen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek”, Rm5:12. Nem igaz tehát, hogy „érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen ítéltetnek meg”, 1Kor2:14? S nem igaz, hogy „e világ Istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangyéliomának világosságát, a ki az Isten képe”, 2Kor4:4?

Nos hát, egy olyan világban, ahol a Sátán megvakította az emberek szíveit, nehogy higgyenek, egy olyan világban, ahol az emberek halottak a vétkeikben és a bűneikben, s maguktól nem képesek hinni, hogyan készítette el Krisztus magának ezt a sereget, melynek számát senki meg nem számlálhatja?

A válasz természetesen Istennek – a Szentírás hármas Istenének a kegyelmében rejlik. Isten, az Atya úgy szerette a világot, hogy elküldte a Fiát annak megmentésére. Isten, a Fiú odaadta Magát váltságul sokakért. „Mert azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne”, 2Kor5:21. „Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk; mert meg van írva: Átkozott minden, a ki fán függ: hogy az Ábrahám áldása Krisztus Jézusban legyen a pogányokon…”, Gal3:13-14a. Isten, a Lélek megújította a bűnösök szívét, hogy átvehessék a számukra Krisztus által kimunkált üdvösséget.

3. A kegyelem kimunkálása a történelemben

Figyeljük meg azonban most a hármas Isten kegyelmének kimunkálását az üdvtörténelemben. Krisztus ülteti be és védi meg Ábrahám hitét, dacára még Ábrahám gyengeségének és kételkedésének is. Mikor Ábrahám az ígéret beteljesedését emberi stratégiával keresi, Krisztus azt mondja neki, hogy Ő Izsák, és nem Ismáel Istene lesz. Igaz, Ismáelre is száll áldás, de az ígéret a csodálatosan született Izsáknak adatik. Az ökumenikus egyházat csak Izsák sátrában találjuk úgy, ahogyan az csak Ábrahám sátrában volt jelen. A minden nemzetből való, ember által meg nem számlálható sokaság Izsáktól születik, amiképpen Ábrahámtól született.

Mikor a hitetlensége következtében Ábrahám emberi stratégiát használ annak érdekében, hogy sok nemzet atyja lehessen, megmondatik neki, hogy noha Sára öreg, mégis lesz fia. Mikor Ábrahám a hitetlenség következtében Ismáelre építené a házát, akkor Isten megmondta neki, hogy Sárára figyeljen és küldje el a rabszolganőt a fiával együtt, „mert Izsákról neveztetik a te magod”, 1Móz21:12. Isten így elkülönít egy népet a saját céljaira. Azok, akiknek nincs meg az Ábrahám hite, nem Ábrahám valódi magvai. Ők nem lesznek majd a megváltottak nagyszámú sokaságában.

Sőt, ahogyan Isten Izsák Istene lesz, nem Ismáelé, úgy lesz Jákób Istene is, és nem Ézsaué. Mikor Ábrahám az ökumenikus egyházat a fizikai leszármazottra, mint olyanra akarja építeni, akkor Krisztus rámutat neki a tényre, hogy csak akik a kegyelem által hisznek, azok vannak ebben az egyházban. S mikor Izsák az idősebb fiút, Ézsaut akarja megáldani, akkor Krisztus rámutat, hogy Őt Jákób, s nem Ézsau Istenének fogják nevezni. Jákób nem jobb Ézsaunál. Egyedül Isten kiválasztó kegyelme az, ami őt elkülöníti annak érdekében, hogy Isten Ábrahámnak tett ígéretei rajta, s ne Ézsaun keresztül teljesedjenek be.

Ábrahám, Izsák és Jákób Istene az, Aki népet gyűjt Magához a saját céljaira. Ábrahám igazi magva azok, akiknek megvan az Ábrahám hite, s akik összegyűlnek a Bárány trónja körül.

Sőt, ahogyan nem Ismáel volt, hanem Izsák, s nem Ézsau volt, hanem Jákób, úgy nem is Jákób leszármazottai Ábrahám igazi magvai. Meg kell hagyni, Jákób fizikai leszármazottai Isten népe volt. Mikor Mózes a sokaságot látta maga körül az ígéret földjének küszöbén, bennük Isten Ábrahámnak tett ígérete beteljesülésének a kezdetét látta, 5Móz1:10. De mégis, mikor eltávozni készült tőlük, elmondta nekik, hogy csak azok fognak végül Isten népe közé számláltatni, akik Ábrahámhoz hasonlóan éltek engedelmességben, türelemben és a hit reménységében. A szövetség népe között nem fogják megtűrni a hitetleneket. S ha Izrael fizikai gyermekei közül sokan, vagy a legtöbben kimutatják, hogy nem rendelkeznek Ábrahám hitével, akkor Isten haragja marad rajtuk és megsemmisíti őket, 5Móz28:62-63. Nem a nemzet, mint olyan, hanem „a maradék” a szövetség-megtartó, akikben majd megáldatnak a világ nemzetei. A többiek szétszórattatnak. Azokat, és csakis azokat fogja Isten összegyűjteni a nemzetek közül, akik megbánják hitetlenségüket avégett, hogy inkább megsokasítsa őket, mint atyáikat, 5Móz30:2, 5Móz30:4.5.

Sem a nemzetek hitetlensége az 1Móz11-ben, akiknek Isten megengedi, hogy a saját útjukat járják, sem a szövetség népéhez oly közel álló, de tőlük mégis oly távol levő Ismáel, vagy Ézsau leszármazottainak hitetlensége, sem Izsák és Jákób oly sok leszármazottjának hitetlensége sem fogja meggátolni Krisztust az Ő népe összegyűjtésében, akiket eljött megváltani. Sem az Ábrahámtól való közös származásuk, sem nemzeti örökségük, mely az Egyiptomból Palesztinába való menekülésük, valamint Palesztinában a nemzetektől való csodálatos megszabadulásuk alapként nem volt elegendő ahhoz, hogy összekötő erőt adjon „Isten népének”. Csak Isten szuverén kegyelme uralkodik majd. Krisztusnak, az egyház Királyának a valóban ökumenikus munkáját nem lehet megállítani. Mert Ő az Ábrahám magva, Gal3:16. „Ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat”, Ef2:14. Azok, akik „Krisztus nélkül valók voltatok, Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységetek nem vala, és Isten nélkül valók voltatok e világon”, Ef2:12, „közelvalókká lettetek a Krisztus vére által”, Ef2:13. Azok, akik „természet szerint haragnak fiai valánk”, Ef2:3, akik „meg voltunk halva a vétkek miatt”, Isten „megelevenített együtt a Krisztussal”. Ezek, akik Krisztussal együtt megeleveníttettek az Ő vérén át, alkotják majd a nagy sereget a Bárány trónja körül. Pál így foglalja ezt össze: „Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk”, Ef2:10. Isten Maga az, aki a Fián keresztül, a Fiú pedig az Ő Lelkén keresztül „megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának országába. Kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata. A ki képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született, mert Ő benne teremtetett minden, a mi van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremttettek. És Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn. És Ő a feje a testnek, az egyháznak: a ki a kezdet, elsőszülött a halottak közül; hogy mindenekben Ő legyen az első, mert tetszett az Atyának, hogy Ő benne lakozzék az egész teljesség, és hogy Ő általa békéltessen meg mindent Magával, békességet szerezvén az Ő keresztjének vére által, Ő általa mindent, a mi csak van, akár a földön, akár a mennyekben”, Kol1:13-20.

4. Krisztus összegyűjti az Ő egyházát

Ez a Krisztus gyűjti össze az Ő egyházát, hogy az egyházon keresztül megmenthesse a világot. „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket”, Mt11:28. A juhok nagy Pásztora egybegyűjti a juhait. Egybegyűjti őket az apostolok és a tanítványok munkáján keresztül, amikor azok a kegyelem evangéliumát hirdetik. „Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk”, Csel2:39. Pünkösd napján „mindnyájan pedig, a kik hivének, együtt valának”, Csel2:44. „Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel”, Csel2:47. Péter nagy álmélkodással veszi észre, hogy „a pogányokra is kitöltetett a Szent Lélek ajándéka”, Csel10:45. S Pál, aki azt kívánta, hogy „bárcsak átok lehetne, elszakasztván Krisztustól” az ő rokonaiért, mégis tudja, hogy „nem mindnyájan fiak, kik az Ábrahám magvából valók; hanem: Izsákban neveztetik néked a te magod”, Rm9:7. Nem „a testnek fiai az Isten fiai; hanem az ígéret fiait tekinti magul”, Rm9:8. „Annakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené”, Rm9:16. Azaz, magasztalja a hivatalát, mint a pogányok apostoláét. Mert Isten kegyelme által ők „az igazságot elnyerték, még pedig a hitből való igazságot”, Rm9:30.

Mikor Pál, a pogányok apostola, elindult, hogy hirdesse a megbékélést mindenekkel Krisztus keresztjén és feltámadásán keresztül, hamarosan ellenállásba ütközött. A galatáknak írott levelében beszél erről a szembenállásról. A judaizálók azonnal hajlandók lettek volna elfogadni a Pál által hirdetett evangéliumot, amint besorolta volna a szövetség örökösei közé Ismáelt és Ézsaut is. Ahogy előttük a Szanhedrin, ők is úgy akartak gondolni Jézus Krisztusra, mint a Megváltók egyik osztályára. Nem ez volt vajon az igazi ökumenizmus? Hogyan lehet ott igazi ökumenizmus, ha a szövetség egyes tagjai, akik szintén Ábrahám magját alkotják, ki vannak zárva? Vajon ők nem hordozták a szövetség jelét és a pecsétjét a testükön?

Pál válasza egyértelmű. Nem kér bocsánatot a kizárólagosságáért. Az igazi ökumenizmus megköveteli azok kizárását Krisztus egyházából, akiknek nincs meg az Ábrahám hite. Csak „a kik hitből vannak, azok az Ábrahám fiai”, Gal3:7. A szövetség külső jelének hordozása önmagában nem garanciája annak, hogy az illető Ábrahám valódi gyermeke. A judaizálók nem voltak képesek megérteni, hogy csak azok a Krisztuséi, akik Ábrahám magva és az ígéret szerint örökösök, Gal3:29. „ Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk”, Gal3:13. Azok, akik ezt magukra nézve hiszik, azok Ábrahám magva. „ Annakokáért, atyámfiai, nem vagyunk a szolgáló fiai, hanem a szabadoséi”, Gal4:31. „Ímé, én Pál mondom néktek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus néktek semmit sem használ”, Gal5:2.

A judaizálók olyan ökumenizmust képviseltek, mely nem kizárólagosan Krisztus halálán és feltámadásán alapult. Ez a hamis ökumenizmus a valóságban elfogult, ezért szektás. „Nem szépen buzgólkodnak érettetek, sőt minket ki akarnak rekeszteni, hogy mellettök buzgólkodjatok”, Gal4:17. A judaizálók először megkísértették a galata keresztyéneket a toleranciára vonatkozó üzenetükkel. Először megpróbálták megengedni, hogy mind a kegyelem általi üdvösségben hívők, mind a jócselekedetek általi üdvösségben hívők állandó törzstagjai legyenek az egyháznak. Miután azonban elérték a státusz egyenlőségét önmaguk számára, megpróbálták kilökni azokat, akik a kegyelem általi üdvösségben hittek.

Nincs ebben semmi furcsa. A bibliai ökumenizmus egyedül a kegyelem által való üdvösségen alapszik. S ha az egyház valóban olyan egyház, mely egyedül a kegyelem által való üdvösséget prédikálja, akkor szükségszerűen nem fogja befogadni azokat, akik a jócselekedetek által való üdvösségben hisznek. Ez nem azt jelenti, hogy a valóban ökumenikus módon gondolkodó egyház meg fogja ítélni az emberek szíveit. Csakis az emberek nyílt hitvallása alapján fog ítélkezni. Ám ha egyes emberek tagadják, hogy azért keresik a helyüket a megváltottak nagy seregében, mert hisznek Krisztusban, Aki felvitte az átkozott fára a bűneiket, magukat zárják ki, és a szavukon kell fogni őket.

Más oldalról, a nem biblikus ökumenizmus az üdvösségnek az emberi érdemek alapján történő megszerzésének elképzelésén alapszik. S az egyház, mely az emberi érdemek alapján megszerzett üdvösségen alapszik, szükségszerűen kizárja azokat, akik a kegyelem által való üdvösséget vallják. A nem biblikus gondolkodású ökumenizmus tűrési szintje nem ér el odáig, hogy befogadná a kizárólag a kegyelem által való üdvösségben hívőket. Nem kétséges, hogy a kizárólag a kegyelem által való üdvösségben hívőket az ökumenizmus nem bibliai alapelve által irányított egyház csak akkor tűri meg, ha csendben maradnak. Azok azonban, akik egyedül a kegyelem által való üdvösségben hisznek, nem képesek csendben maradni. Ha csendben maradnának, legmélyebb meggyőződésük ellen vétenének. Pál, az apostol, nem maradt csendben a judaizálókkal szemben. Hogyan lettek volna képesek a körülmetélkedésben, azaz a cselekedetek által való üdvösségben hívők maguk között eltűrni azokat, akik naponta mondogatták volna nekik, hogy Krisztus számukra semmit sem használ? Hogyan lettek volna képesek bárkit megtűrni, aki valójában azt mondta nekik, hogy az eset természeténél fogva ők megtagadták Krisztust az emberek üdvösségéért végzett munkája alapvető szándékának tekintetében?

A dolog tehát látszólag egészen világos. Egyetlen keresztyén sem helyezkedhet szembe az ökumenizmussal. Azok, akikért Krisztus meghalt, valamennyi nemzetből, nemzetségből és törzsből származnak. Ezek azok, akik egész reménysége az eljövendő örökkévaló harag elkerülésére és a Krisztus jelenlétébe való bejutásra Istennek a Jézus Krisztusban adott szuverén kegyelme, s ők alkotják Krisztus testét. Ők az Ő népe, akiket eljött megváltani. Értük imádkozott, mielőtt elhagyta ezt a földet: „Nem e világból valók, a mint hogy én sem e világból vagyok. Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te ígéd igazság. A miképen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra”, Jn17:16-18.

A. A korai egyház

Mikor a korai egyház kilépett a világba, felfegyverkezvén azzal az egyedüli igazsággal, egyedül amelyen keresztül érhető el a valódi egység, Pálhoz hasonlóan szintén szembenállásba ütközött. Az egyház a legkorábbi történetétől kezdve összeütközésben állt azokkal, akiknek már megvolt az egységre vonatkozó saját alapelvük. A természeti ember, aki buzgón próbálja elnyomni az igazságot önmagáról, nehogy meg kelljen vallania a saját bűnösségét, igyekszik megalkotni a saját alapelvét az egységről. Eszerint az alapelv szerint minden „jó ember” mindenhol jóságot mutat, és végül elnyerik majd mindazt, amit a jó Valóság csak tartalmazhat. Senki sem áll az eljövendő harag alatt, mert senki sem sértette meg Teremtője szeretetének törvényét.

Itt van a nem biblikus ökumenizmus. Ennek alapján minden ember részesül a létezés végsőségében, s a létezés végsősége jó. Bármi, ami nem éri el ezt a jóságot, nevezhető gonosznak. Ez a gonosz akarat, remélik, végül majd elenyészik a nemlétezésben.

A görög filozófusok klasszikus kifejezését adták ennek a nem biblikus ökumenizmusnak. Arisztotelész úgy gondolt Istenre, mint elvont, egyetemes alapelvre, vagy formára. A tiszta forma eme elképzelésével kölcsönhatásban állt a tiszta anyag elképzelése. Minden dolgot égen és földön, beleértve az embert is, a gondolkodás eme forma-anyag sémájával értelmeztek. Ezzel a nézettel nem létezett olyasmi, mint a világ teremtése. Ezzel a nézettel az ember nem Isten képmására teremtetett és nem vétkezett Isten ellen, mert nem is vétkezhetett. Amennyire rendelkezett valóságtartalommal, az ember részese volt az Istennek nevezett valóság egyetemes alapelemének. Amennyire rendelkezett bármiféle egyéniséggel, az ember azt a tiszta anyag alapeleméből, a tiszta jelentés nélküli esetlegességből származtatta.

Ez a forma-anyag séma tartalmaz egy alapvető dilemmát. Amilyen mértékben rendelkezik az ember bármiféle értelmes tudattal önmagáról, azzal annak a valóságnak, vagy racionalitásnak az alapelve szemszögéből rendelkezik, ami elnyeli az egyéniséget. Az emberek egymástól való erkölcsi elkülönülése ebben a görög forma-anyag sémában nem az emberi bűn, hanem az emberi végesség következménye volt. S az egységüket, ha egyáltalában el kellett érni, az Istenben, mint örökkévaló lényben való elnyeletés útján kellett elérni. Azaz, az üdvösség, vagy a megváltás lehetetlenség volt az emberek számára. Egyrészt nem volt rá szükségük, mert nem voltak bűnösök. Másrészt, ha meg is váltattak, vagy meg is menekültek volna a bűntől, nem tudhattak volna róla. Abban az esetben ugyanis egyéniségük beleveszett volna Istenbe.

Isten kegyelme által az egyház fokozatosan megtanulta szembeállítani az ökumenicitás bibliai elképzelését a nem biblikussal. Nevezetesen a kalcedoni hitvallásban zárattak ki azok az egyházból, akik az ökumenicitás nem biblikus alapelvét vallották. Az eutychiánusok és a nesztoriánusok, akik a görög forma-anyag sémával tevékenykedtek, a felismerhetetlenségig eltorzították volna Krisztus arcát. Az egyház azonban kizárta őket annak érdekében, hogy Krisztus, az igazi Isten és az igazi ember, tovább folytathassa az egyház-összegyűjtő munkáját.

B. A református egyház

Ahogy telt-múlt az idő, az egyház már nem szerette Istent eléggé ahhoz, hogy kizárta volna azokat, akik az üdvösséget a cselekedetek alapján keresték. Ezért az egyház szintézist keresett az ökumenizmus bibliai és görög elképzelései között. S kimunkálván ezt a szintézist, kizárta azokat, akik Pálhoz hasonlóan egyedül a kegyelem által való üdvösségről beszéltek. A nem biblikus inkluzivizmus a római egyház esetében az ugyanúgy nem biblikus exkluzivizmushoz vezetett.

A Szentírás Krisztusa tehát a reformátorok, és követőik között folytatta népének összegyűjtését. Meg kell hagyni, a hitetlenség, következésképpen az egyházszakadás és hamis elkülönülés alapelve még közöttük is tovább munkálkodott. De ahogyan sokszor emlegetik, Kálvin hét tengert is átszelt volna, hogy egyesítse mindazokat, akik hittek és bíztak a Szentírás Krisztusában. Követői közül sokan ebben a vonatkozásban egészen a mai napig követik őt. Ők úgy gondolnak mindazokra, akik hisznek az egyedül a kegyelem által való üdvösségben Krisztus vérén és igazságosságán át, mint a Krisztus egyházához tartozókra. Minden keresztyén testvérüket arra szólítanak fel, hogy csatlakozzanak hozzájuk egy, a Szentírás előírásainak megfelelő egyház kialakításában. Nyugodtan és türelmesen viselik Isten gyermekeinek megannyi fogyatékosságát, mindig emlékezvén arra, hogy ők maguk nagyobb bűnösök másoknál. De még így is, mindig tudatában lesznek a ténynek, hogy az Úr sákramentumát tilos megszentségteleníteni a nem biblikus inkluzivizmus általuk történő elfogadásával. Ez a lényegében vett protestáns álláspont az ökumenizmussal kapcsolatban, vagy talán mondhatjuk, hogy az ökumenizmus történelmi protestáns nézete.

S az ökumenizmusnak ezt a történelmi protestáns elképzelését vethetjük most össze az ökumenizmus modern protestáns elképzelésével.

5. A modern protestáns ökumenizmus

Az összehasonlítás céljából először Dr. Adolf Visser’t Hooft cikkét vizsgáljuk meg A History of the Ecumenical Movement (Az ökumenikus mozgalom története) című könyvből „Az ’ökumenikus’ szó – története és használata” címmel.² Dr. Visser’t Hooft igazi szolgálatot tett mindannyiunk számára, mikor ebben a cikkben leírta az „ökumenikus” szó különböző jelentéseit. Itt három jelentésre korlátozódunk, melyek, amint Dr. Hooft mondja, „modern fejlesztések”. Ez a három jelentés a következő: (a) „azok, akik az egyháznak az egész világra kiterjedő missziós tevékenységéhez tartoznak”, (b) „azok, akik két, vagy több egyház (vagy különböző hitvallású keresztyének) egymás közötti viszonyához, vagy egységéhez tartoznak”, (c) „az a tulajdonság, vagy viselkedés, mely kifejezi a keresztyén egység tudatosságát és az iránta érzett vágyat”.³

Az ökumenizmus mind a modern, mind a biblia formája természetesen egyetértenek az egyház missziós felelősségét illetően. Annak a ténynek a vonatkozásában is egyetértenek, hogy amennyire az evangélium alapelve ezt megengedi, a különböző gyülekezeteknek egyesülniük kell. S abban is egyetértenek, hogy egy efféle egység csak akkor állhat elő, ha az összes Krisztusban hívő részéről őszinte vágy ébred az egység iránt.

A különbség a kétféle ökumenizmus között azonban megjelenik az evangéliumról alkotott egymást kölcsönösen kizáró fogalmukban. Bármennyire nehéz is nekünk, bűnös embereknek így cselekedni, mégis beszélnünk kell egymással erről a különbségről. A Szentlélek kegyelme által mondjuk ki az igazságot, de beszéljünk szeretettel. Krisztus, ami Főpapunk imádkozott a megszentelődésünkért, de azért imádkozott, hogy történjék ez az Ige által, s hozzátette: „A Te Igéd igazság”.

Mint egy azok közül, aki a reformátorokkal együtt úgy követi Pált, ahogyan Pál követte Krisztust, én nem tudom azt elképzelni, hogy a modern ökumenikus mozgalom az egyedül a kegyelem által való üdvösségen alapszik. Csak a modern gondolkodás fejlődésének, s konkrétan az egyházról alkotott modern elképzelés fejlődésének hosszadalmas áttekintése lenne képes teljességgel alátámasztani ezt az ítéletet. A rendelkezésre álló hely nagysága miatt ennek a fejlődésnek csak néhány csúcspontját említhetjük meg.

A. Immanuel Kant

A modern protestáns ökumenikus mozgalom természetesen az egyház modern nézetén alapszik. S az egyháznak ez a modern nézete a kegyelem tantétele és a szabadság-természet séma szintézisének látszik, amint az első fő kifejeződését Immanuel Kant filozófiájában találta meg. Ahogyan a római katolicizmus szintézist keresett a keresztyénség és a görög forma-anyag séma között, úgy keresi a modern protestantizmus a szintézist keresztyénség és a modern szabadság-természet séma között. Ez a modern szabadság-természet séma lényegében nem különbözik az ókori forma-anyag sémától. Mindkettő vallja az összes ember egyesítésének alapelvét az emberi jellem, azaz a jócselekedetek útján. Azaz, a modern ökumenizmus rendelkezik mind a beleszámítás nem biblikus alapelvével, mind a kizárás nem biblikus alapelvével. A modern ökumenikus mozgalmat tényleg az egység lelke mozgatja. Gyakran idézi Krisztusnak azt az imáját, hogy minden követője eggyé legyenek, de hajlamos elfelejteni, hogy Krisztus csak az igazságban való egységért imádkozott. Vagy, ha az igazság eszméjét is behozzák a képbe, elfelejtik, hogy az igazság egzisztenciális abban, hogy megköveteli, figyeljünk oda Krisztusra, mikor ezt mondja: „A ki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban”, Jn6:56. Azoknak, akik hallgatólagosan, vagy nyíltan tagadják Krisztus helyettesítő engesztelését a történelemben, nem adható hely ebben az egyházban.

Majdhogynem túl jól ismert, hogysem fel kellene emlegetni, hogy Kant leegyszerűsítette Krisztusnak és az Ő kegyelmének bibliai tantételét egy moralista rendszerré, melyben maga az ember teszi meg a végső megkülönböztetéseket a jó és a rossz között. Kant teljes életszemléletében nincsenek bűnösök, akiknek kegyelemre van szükségük és nincsen Krisztus, Akin keresztül a kegyelem megadatott az embernek. Kant számára Isten azoknak az ideáloknak a kivetítése, amiket az autonóm ember önmagának vetít ki. Az emberről azt mondja, hogy semmit sem tud Istenről. Ha az embernek egyáltalában beszélnie kell Istenről, azt erkölcsi, azaz nem intellektuális fogalmakban kell tennie. Az ember független erkölcsi tudata posztulálhat egy Istent, aki az ember javaslata alapján kivitelezi a jó végső győzelmét a rossz felett. Jézus Krisztus pedig a jó őstípusa oly fokban, amennyire a jó ideálja egyáltalán valaha is kifejeződött a történelemben.

B. Friedrich Schleiermacher

Azért beszéltünk Kantról, mert ő nagymértékben befolyásolta a modern teológiát.

Friedrich Schleiermacher „a modern teológia atyja”. Igaz, nem szerette Kant moralizmusát. Schleiermacher számára a keresztyénségben „minden a názáreti Jézus által elvégzett megváltáshoz kapcsolódik”.⁴ Schleiermacher az egész teológia megközelítésében igazán krisztológiai akar lenni. Barth Károllyal egyetemben azonban ő is elmondhatja: „A názáreti Jézus szörnyen rosszul illeszkedik az emberiség történelmi ’összetett életének’ ebbe a teológiájába, ami valójában végső soron alapvetően önálló…”⁵ Schleiermacher számára a megváltásunk nem a haragtól a kegyelembe való átmeneten alapszik, amit a bűnösök számára Jézus Krisztus halála és feltámadása foganatosított a történelemben. Schleiermacher szerint az emberi természetben öröklötten benne rejlik annak képessége, hogy magába olvassza az isteni helyreállító elemet. Schleiermacher azt mondja, hogy

„ha csak a lehetősége rejlik ennek az emberi természetben, azaz az isteni elem tényleges beültetésének valóban isteni, következésképpen örökkévaló cselekedetnek kell lennie, mindazonáltal azért ennek a cselekedetnek az időbeni megjelenését egy konkrét Személyben egyidejűleg akkor is úgy kell elképzelni, mint az emberi természet cselekedetét, mely eredeti alkatán alapszik és az egész megelőző történelme készíti elő a lelki ereje legmagasabb fejlettségének megfelelően (még ha el is ismerjük, hogy soha nem leszünk képesek olyan mélyen behatolni az egyetemes lelki élet legbelsőbb titkaiba, hogy képesek lennénk ezt az egyetemes meggyőződést határozott észleléssé fejleszteni). Ellenkező esetben csak önkényes isteni cselekedetként volna magyarázható, hogy az isteni helyreállító elem éppen Jézusban, s nem valaki másban jelent meg.⁶

Itt látjuk Schleiermachernek az ökumenikus egyházról alkotott elképzelése alapját. Az emberi természet személyiségformáló tevékenysége „teljes magyarázatul szolgál Jézus személyére”.⁷ Még a római katolikus teológia eseténél mélyebb értelemben is igaz, hogy Schleiermacher számára az egyház a megtestesülés folytatása, s Maga a Megváltó a kozmosz személyiségformáló tevékenységéből pattan elő. Következésképpen, Schleiermacher szerint minden ember öröklötten benne van az egyházban. A különböző egyházak tüstént egyesülhetnek azoknak az ideáloknak az alapján, melyeket az emberi személyiség alkot magának, s az egyház missziós feladata már azelőtt elvégeztetik, hogy a misszionáriusok idegen földre lépnének.

C. Neo-ortodoxia

Még fontosabb az ökumenizmus történelmi protestáns és modern protestáns nézeteinek összevetése számára a neo-ortodoxia. Nekünk azonban konkrétaknak kell lennünk, és konkrétabban Barth Károly teológiájáról kell beszélnünk.

Mindennek alapjaként amit Barth tanít, az az elképzelés szolgál, hogy Krisztusban Isten teljességgel kinyilatkoztatott, de egyidejűleg teljességgel rejtett. A Krisztus-eseményben kifejeződik az Isten és az ember közötti teljes viszony. Ha Schleiermacher teológiája krisztológiai, akkor Barth teológiája még szókimondóbban az. A kérdés azonban az, hogy vajon a Szentírás Krisztusa beleillik-e bármivel is jobban Barth teológiájába, mint Schleiermacherébe? S ha ezt kérdezzük, azzal valójában azt kérdezzük, hogy Barth teológiája vajon tényleg a kegyelem teológiája-e, a reformátorokéhoz hasonlóan, vagy a jellem általi üdvösség teológiája, Schleiermacheréhez hasonlóan?

Egy dolog világos, nevezetesen hogy ha Barth teológiája a kegyelem teológiája, akkor Barth saját elképzelése szerint a reformátoroknak, s különösen Kálvinnak egyáltalában nem volt kegyelmi teológiája.

Barth szerint a kegyelem öröklötten mind szuverén, mind egyetemes. Szuverén annyiban, hogy Isten szabad rá, hogy Krisztusban Önmaga ellentétévé váljon, s így lépjen be a tiszta esetlegesség világába, ahol az ember is van. Barth szerint Kálvin nem látta a szuverenitás eme tiszta, biblikus elképzelését, mivelhogy abban hitt, hogy Istent a saját Jézus Krisztusban adott kijelentése, mint közvetlen és közvetlenül azonosítható kijelentés megköti. Barth szerint Kálvin nem látta a tényt, hogy jóllehet a kijelentés történelmi, a történelem soha nem lehet kijelentésszerű.

Nos, mondja Barth, mivel a kegyelem öröklötten szuverén és egyetemes, így minden ember eredeti viszonya kegyelmi, mely az övé Krisztusban. Kálvin nem látta a kegyelemnek ezt a tényleges egyetemességét, ahogyan nem látta a kegyelem szuverenitását sem. Kálvin nem látta, hogy a legmagasabb rendű attribútum Istenben a kegyelem. Ezért nem látta azt sem, hogy az, hogy az ember megsértette Isten szentségét és igazságosságát, soha nem képes őt elválasztani Isten kegyelmétől. Barth szerint Kálvin nem látta, hogy az elvettetés Istennek csak az utolsó előtti, míg a kegyelmi kiválasztás mindig az utolsó szava minden ember számára. Az ember engesztelése megelőzi a létezését a történelemben. Így tehát Barth „megtisztított szupralapszarizmusa” magában foglalja a bűn „lételméleti lehetetlenségét”.

A kegyelem eme nézetével az egyházak empirikus elválasztottsága pusztán annak a ténynek a bizonyítéka, hogy a történelemben az emberi személyiség sohasem képes teljesen megvalósítani az ideáljait. Ezzel a nézettel az egyház missziós feladata az, hogy mindenfelé értesítse az embereket arról, hogy Krisztusban vannak, mert mindig is Krisztusban voltak.

Most talán szembe kell állítanunk egymással Schleiermacher Krisztusát és Barth Krisztusát. Barth azt mondja, hogy Krisztusnak kellemetlen helye van Schleiermacher teológiájában. Az ő orvossága erre az, hogy minden valóságot bele kell foglalni Krisztusba. Barth számára a Krisztus-esemény, mint Cselekedet, magában foglalja az egész valóságot. A minden dolgok egyesítése Krisztusban az ember lényege. Ideális esetben minden tag tagja ennek az egységnek még akkor is, ha empirikusan soha senki nem lesz az.

G. C. Berkouwer professzorral együtt az Amszterdami Egyetemről nekünk is azt kell mondanunk, hogy Barth számára „az átmenet a haragtól a kegyelemhez a történelmi szférában többé nem képzelhető el. Világos, hogy ez az átmenet ki van zárva…”⁸ Efféle teológia, ez nyilvánvaló, eltöröl minden olyan határvonalat, amit Pál állított fel azok között, akik a kegyelem által való üdvösségben hittek és azok között, akik a cselekedetek által való üdvösségben hittek.

Az egyház neo-ortodox nézete alapvetően tehát nem különbözik Schleiermachernek az egyházról alkotott nézetétől. S az egyház római katolikus elképzelésétől sem különbözik alapvetően, amint azt határozottan kimutatták egyes teológusok, például Hans Urs von Balthasar és Hans Küng. Arisztotelész és Krisztus római katolikus szintézise nem különbözik alapvetően Kant és Krisztus Schleiermacher – Barth féle szintézisétől. S ahogyan G. Hoshino buddhista filozófus rámutat, az evangélium, ahogyan Barth értelmezi, azonnal elfogadható buddhista szektája számára.⁹ Miért ne kezdené akkor a neo-ortodox teológia által informált és irányított modern ökumenikus mozgalom az összes „protestáns” egyház egyesítésével, majd folytatná a protestáns és a római katolikus egyházak egyesítésével annak érdekében, hogy végül egyesítse minden ember, minden vallásos meggyőződés erőit, hogy törekedjen az emberi személyiség tökéletesítésére a közös ideálnak megfelelően, melyen belül az afféle alakok, mint Buddha, vagy Krisztus, tekinthetők megtestesüléseknek?

Az egyház által ekképpen elindított ökumenikus mozgalom, melyben nincs átmenet a haragtól a kegyelemhez, várhatja a támogatást az olyan „keresztyén történészektől”, mint Arnold Toynbee.

Toynbee szerint a történelem időről időre létrehoz alkotó és nemes személyiségeket. Ezek az alkotó személyiségek megpróbálják az emberi fajt a nemesség és önzetlen szeretet egyre magasabb csúcsaira vezetni. Krisztus szenvedése „az emberi lelkek szenvedésének csúcspontjára jutó és mindent betetőző megtapasztalása volt az ősrégi civilizáció egymást követő kudarcaiban”.¹⁰ A keresztyénségben valósult meg „az Aeschylus által hirdetett” lelki törvény átfogó jellege abból a szempontból, hogy „a szenvedésen keresztül jön a tanulás”. „A megváltás tantétele ama kijelentés kifejezésének teológiai módja, hogy az Isten szeretet”.¹¹

Itt van hát az önfeláldozó szeretet alapeleme, mely kisebb-nagyobb mértékben feltételezetten minden emberben benne van, s ami látszólag oda vezet napjaink ökumenikus teológusainak és kultúrtörténészeinek szemében, hogy végül egyesítenek majd minden dolgot égen-földön. A szeretetnek ez az Istene ugyanúgy Ismáel és Ézsau Istene is, mint Izsáké és Jákóbé. Ebben az Istenben minden ember ideálisan egy az emberi mivoltuk következményeképpen. Közülük senki sem szenved majd Isten jogos felháborodásától, mert nem is szenvedhet, mert a szeretet, vagy kegyelem mindig nagyobb, mint az igazságosság.

Minden ember szívesen látott ebben az egyházban, kivéve azokat, akik beszélnek, mert beszélniük kell Arról, Aki helyettük hordozta el Isten haragját a kereszten.

Dr. Georgia Harkness ezeket az embereket „disszidens fundamentalistáknak” nevezi. Barth Károly elmondja nekik, hogy nem létezhet az üdvösség befejezett munkája a történelemben. Toynbee felszólítja őket, hogy térjenek meg a büszkeségükből a szeretet egyetemes kozmikus alapelve nevében, valamint az igazi emberi személyiség szent missziós feladata nevében.

Ha a keresztyénséget a hagyományos arrogáns lelkületben mutatják be az embereknek, ők el fogják vetni azt az emberi személyiségek szentségének (sérthetetlenségének) a nevében – s ez olyan igazság, melyre az egész emberi faj most ébred rá annak a modern nyugati civilizációnak a hatására, mely ezt az igazságot eredetileg attól a keresztyénségtől tanulta meg, amit a modern ember most elvet.¹²

De mégis, azok, akik Luthert és Pált követik, keresik az alázatot, mert tudják, hogy amijük van, kegyelemből kapták, s ennek őket bűnbánatra kell indítania. Neki bűnbánatra kell felszólítaniuk, nehogy az emberek mindörökké abban az állapotban maradjanak, mint amelyikben most vannak, a szent Isten haragja alatt. Bűnbánatra kell felszólítaniuk, hogy az emberek rendelkezhessenek a Krisztussal való közösség igazi kötelékeivel az Ő ingyenesen nekik tulajdonított igazságosságán keresztül, ami az Ő halálból való feltámadásában lett nyilvánvalóvá. Nem arra kell felszólítaniuk az embereket, hogy tagadják meg az ökumenikus ideált, hanem hogy a haragtól a kegyelemhez való ama átmenetre építsék azt, amit a bűnösök számára Krisztus halála és feltámadása eszközölt ki. Krisztusnak az elveszett bűnösök iránti szeretetétől szorongattatván minden embernek mindenfelé hirdetniük kell a Krisztus vérén és igazságosságán keresztüli megváltást. Csak ily módon építhető fel Krisztus egész teste, s gyűjthető egybe a megszámlálhatatlanul nagy sereg János látomásában a Szentírás utolsó könyvéből. Adjon Isten mindannyiunknak kegyelmet, hogy Rajta keresztül keressük a bűneink bocsánatát, Aki átokká lett érettünk, majd tegye lehetővé számunkra, hogy belekezdjünk igazi ökumenikus feladatunkba.

6. Általános végkövetkeztetés

Ebben a kötetben megpróbáltunk bepillantást adni a református pásztornak a modern filozófia és teológia fő áramlataiba. Ez, hisszük, mélyebb látást ad neki arról a tényről, hogy semmiféle félszívű apologetika nem lesz elégséges a kor követelményeihez. Az arminiánus típusú apologetika, melyet még a református teológusok is oly széles körben használnak, képtelen szembeállítani a Szentírás teljes Istenét és Krisztus-központú teológiáját a liberalizmus és a neo-ortodoxia emberközpontú teológiájával. Csak a teljesen biblikus, így teljesen református teológia és apologetika elégítheti ki korunk követelményeit.

Forrás

Cornelius Van Til: A református pásztor és a modern gondolkodás – Szabó Miklós fordítása

Lábjegyzetek