Az elkülönülés kötelessége | John McAuley

John McAuley

(1807 – 1883)

református presbiteriánus lelkipásztor

Az elkülönülés kötelessége

Kétféle elkülönülés létezik. 1. Olyanok, akik egy tiszta egyházi szervezettől különülnek el, mert gyűlölik annak tisztaságát. 2. Olyanok, akik azért hagynak ott egy megromlott egyházi szervezetet, mert irtóznak annak romlottságától.

Az első csoporthoz tartozó egyén a romlottságot szereti és a tisztaságot gyűlöli; a másik szereti a tisztaságot, a romlottságtól viszont irtózik. Az első elkülönülési forma egy helytelen cselekedet, az utóbbi viszont helyes. Amikor a szervezeti többség – az egyház uralkodó hatalma – reménytelenül romlottá válik, akkor a kisebbségnek kötelessége, hogy komolyan tusakodjon a hitért tiltakozással és visszavonulással – a korrigálásra képtelen többségtől való elszakadással; mert ebben az esetben a kisebbség jelenti az igaz egyházat, a többség pedig az attól elváló hitehagyók közösségét. Az elkülönüléssel kapcsolatban tehát kétféle kötelesség terheli a hitvalló egyházat. (1.) Megreformált időkben a becses emberek kötelessége, hogy az egyházi fegyelem hűséges gyakorlása által elválassza a hitványakat a drágáktól; mert ekkor a becsesek a többséget jelentik, a hitványak pedig a kisebbséget. Ellenben nagy hitehagyások idején a becsesek kötelessége, hogy a drágákat a hitványaktól elválasszák – vagy magukat válasszák külön a hitványaktól –, mert a hitványak ekkora már többségbe kerülnek, a becsesek pedig kisebbségbe. Igaz, hogy a hatalom – a törvényes hatalom – az utóbbiak kezében van; viszont a nyers erő az előbbiekében – brutum fulmen. „Ha elválasztod a jót a hitványtól, ollyan lészesz mint az én szám. Térjenek meg ők te hozzád, de te ne térj ő hozzájok. És adlak téged e népnek erős ércz bástyául, és viaskodnak ellened; de nem győzhetnek meg tégedet” Jer. 15:19. „Amikor a többség azokat a szentírási feltételeket szegi meg, melyek alapján az egyháztagok egy testté váltak, akkor a kisebbségnek törvényes – és köteles cselekedete –, hogy elkülönüljön; tanúságot tévén az elhajlással szemben; és a korábbiakban fennálló helyzet szerint járjon el„. De itt mi fel tehetnénk e kérdést: Mivel az igaz egyház kötelessége, hogy egy és oszthatatlan legyen, akkor hogyan lehetséges, hogy kötelességünkké válik az elkülönülés vagy szétválás? Válasz: Amíg a becsesek és hitványak ugyanazon egyházi szervezetben léteznek, akkor már kialakult a megosztottság, és ténylegesen is szét kell menjenek, hogy egységben élhessenek; hogy a becses teljesen becses lehessen, a hitvány pedig teljesen hitvány; hogy mindkét oldal nyilvánvalóvá legyen, és úgy is tűnjenek fel, hogy mindenki az, aminek mutatja magát.

A szétválasztás tehát az a kohó, amely a becsest a romlottól megkülönbözteti – az ezüstöt a salaktól –, hogy az ezüst ezüstnek látszódjék, a salak pedig salaknak. Mi pedig most elkülönülünk a zsinattól, mert megszegték azokat a szentírási feltételeket, melyek alapján a hűséges és szövetségi hívek egy testté lettek. Ezt pedig akkor cselekedte, amikor önkéntes egyesületekhez csatlakozott; és ezekben mindenféle testies, vallásgyakorló emberekkel, valamint az istentelen világgal is, mindazon hiteltelen ürügy okán, hogy az az erkölcsi reformot fogja majd előmozdítani, és egy testies és istentelen reformációt hajt majd végre; mert szükségképpen való dolog, hogy ez egy testi cselekedetet jelent és istentelenség az, amivel önkéntes módon társaságra lép, ez a reformjának pedig máris jelleget kölcsönöz, és a saját állítólagos lelki életének folytatását viszont nem tudja biztosítani; mert ha önkéntes módon társul testies és istentelen emberekkel, hogyan is kerülhetné el azt, hogy ő maga testies és istentelen szervezetté ne váljon? Meg tudná valaki mondani, hogy hogyan lehet ezt elkerülni? Nem lehetséges az ilyesmi. Valóban egységre léphet testies és istentelen szervezetekkel arra, hogy egy testies és istentelen reformot hajtsanak végre; de ilyen testies és istentelen társulások lelki társasággal nem képesek szövetségre lépni egyetlen lelki reform megvalósítására sem, mint ahogyan test és lélek sem tud ilyesmiben egyesülni. Egy testies társaság egy önkéntes szervezeten belüli összefogással mindig megfertőzi azt, ami lelki természetű; de egy lelki társaság az ilyen egyesületben sosem tudja megreformálni, sem megtisztítani azt, ami testi természetű. A jók és gonoszok együttműködései sosem tudnak jóra vezetni, hanem mindig és csakis a gonoszságra.

Valóban így van ez, a jók és rosszak nem működhetnek együtt, mivel egymással ellentétes elvekkel bírnak; de az úgynevezett jók gyakran együttműködnek gonoszokkal. Az istentelen világ és a testies, vallásgyakorló egyének „a gonoszt jónak mondják, a jót pedig gonosznak„. És eképpen késztetik a jókat és gonoszokat együttműködésre. Amikor a zsinat ugyanis együttműködik testies vagy vallásos egyénekkel, valamint az istentelen világgal, akkor a gonoszt jónak, a jót pedig gonosznak mondja; de mi ezt tartjuk: „Jaj azoknak, kik a gonoszt jónak mondják, és a jót gonosznak„. Ézs. 5:20.

Ezekben a bibliaellenes társulatokban a zsinat pedig paráznává lett; és ebben az esetben pedig mindazoknak, akik Krisztus testéhez tartoznak, így kell szólniuk: „Elszakasszam–é azért a Krisztus tagjait, hogy a paráznának tagjaivá tegyem?„. 1Kor 6,15. Tegyem–e azokat, akik egy lelki közösségben vannak az Úrral, egy testté és egy tagjává a paráznának? Fenntartsam–e a kapcsolatot tehát egy olyan zsinattal, amely támogatja, hogy lelkészei és egyházi népe csapatokban gyűljenek össze egy parázna házában? Jer 5,7: „Óh miért kegyelmeznek meg tenéked? A te fijaid elhagytak engemet és esküsznek azokra, kik nem istenek. Mihelyt megelégítem őket, azonnal paráználkodnak, és nagy sereggel a paráznának házába gyűlnek.” Mindazok tehát, akik kapcsolatban maradnak a paráznákkal, paráznává válnak, és társalkodásuk által beszennyeződnek: A jó erkölcsöt megfertéztetik a gonosz társaságok, és „a bolondok társasága megromol„. A zsinat a romlott társaságokkal való érintkezése miatt megfertéztette magát; tisztátalanná vált, mert „tisztátalan dolgot” illetett; és ez az érintkezés állandó társalkodássá és elhatalmasodott fertőzéssé nőtte ki magát. Ezért mindenki, aki a zsinatot csak illeti, a tisztátalan dolgot illeti, és beszennyeződik. A dolog szó – a „tisztátalan dolog” kifejezésben – egy kiegészítés, és a tisztátalan szó jelentését ezen dolgokra korlátozza; bár ebben a szakaszban csak közvetve vonatkozik a dolgokra, és közvetlenül a személyekre – a hitetlenekre. 2Kor 6:14–18: „Annakokáért menjetek ki ő közzűlök és szakasszátok el magatokat azoktól, ezt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek, és én titeket hozzám fogadlak. És lészek néktek Atyátok, és ti lésztek nékem fiaim és leányim, ezt mondja a mindenható Úr„. Ez arra tanít meg minket, hogy Isten nem fogadja be sem a tisztátalant, sem azokat, akik illetik azt; sem a zsinatot, sem azokat, akik azzal együtt maradnak; mert a zsinat és azok, akik vele maradnak, egyformán tisztátalanok maradnak – lelki értelemben véve tisztátalanok. De egy megromlott többségű közösségtől vagy szervezettől való elkülönülés nem egy igaz egyháztól való elkülönülést jelent; hanem ez egy isten által rendelt eszköznek felhasználása arra nézve, hogy Krisztus igaz egyházának tisztasága, békéje és egysége egyaránt fennmaradjon.

JOHN MCAULEY.

Forrás

The Duty of Separation | JOHN MCAULEY.

A covenanter.org honlapjáról. [A publikálás idejére a honlapot lekapcsolták.]