Bethlen Miklós imádsága

Bethlen Miklós (1642-1716)

Bethlen Katalin nagybátyja Bethlen Miklós (kancellár) vallomásából

BETHLEN MIKLÓS IMÁDSÁGOSKÖNYVE^* Rabságomban böjt és vasárnapi imádságom magam személyem és hozzámtartozóimért.^*

“Hát másutt ismét azon bűnnek nagy ritka és akármely ifjat megcsalható alkalmatosságában mely csudálatoson megzabolázál, oltalmazál meg a bűnnek végbevitelétől maga azon személy által, aki először a bűnnek alkalmatosságára adja vala magát, Felséged adván jobb elmét nékie. Engem pedig ugyan halálos betegség által akkor megfenyítél és fogadtatád vélem, hogy a részegség és paráznaságtól őrizkedni igyekezem, mely fogadásomra noha én bizony igen rosszul vigyáztam, de te, én Istenem, úgy vigyáztál énreám, mint a te szemedfényére. Kiváltképpen az idegen országokban számos esztendők alatt jártomban, a bűnnek nagy szabadságában, sok alkalmatosságában, nevezetesen Londinumban, ahol már a tűzbe majd félig bé is ugrottam vala, mely csudálatoson, én Istenem, még az idegen nemzetből is istenfélő, szent, jámbor öreg atyát támasztál* énnékem, aki az ő szép atyai intéseivel engem kiragada a tűzből s elkülde a veszedelemből. Úgy hozál, édes Istenem, engemet épen és tisztán az én édes hazámba, az én édes feleim közé. Idehaza is osztán mindenkor, de nevezetesen amaz városban már az én ifjúságomnak nagy, forró, véres erejében 24½ esztendős koromban mely csudálatoson gátolál, oltalmazál engemet a bűnnek kész nagy alkalmatosságában meg az eleséstől. És így te nem engedéd, én Istenem, hogy mindannyi megveszett buja tisztátalanságim s fajtalanságomban is egy testté legyek a paráznával soha is. Kiért legyen örökké dücsőség Felségednek………

…..kívánsz éntőlem, Uram, töredelmes szívet, lelket, igaz hütből való vallástételt, hálaadást és gyónást. Jó lelkiismeretből való igazsággyakorlást, irgalmasságszeretést és hogy a te színed előtt alázatos engedelmességgel és szeméremmel járjak. De jaj, édes Istenem! ezek énnékem nincsenek, hanem az Úr Jézus Krisztus szerelmében reménykedem, édes Istenem, adja Felséged Szent Lelke által énnékem azokat, hogy ugyanazon te lelked által adhassam vissza én Felségednek a magáét, hogy az én nyelvem és szívem mondhassa szakadhatatlanul az én életemnek ide hátralévő napjaiban: Áldott, áldott, áldott, szent, szent, szent a seregeknek Istene, minden ő keze munkáitól, de kiváltképpen az én testem, lelkem, minden erőm, tehetségem, indulatom és érzékenységemtől mindörökké s mindörökké. Ámen, ámen.

Ami pedig az én bűnömet illeti, földig, porig, ganéig, szemetig, sőt a pokolig megalázott szívvel, lélekkel megvallom töredelmesen Felségednek, minél jobban tudom, felvévén a te parancsolatidat. Azt parancsolod, édes Istenem, hogy én szeressem Felségedet teljes szívvel, lélekkel, minden erőmből, indulatomból és érzékenységemből, és hogy szeressem felebarátomat szintén úgy, mint magamat. De jaj, édes Istenem! az én semmiségem és az én természeti veszettségem miatt én annyira vagyok attól, amely messze vagyon a semmi a valóságtól. Nemhogy én Felségedet úgy tudnám szeretni, amint érdemli és kívánja, és felebarátomat, mint magamat, de csak úgy sem szerethetem, amint magam kívánnám s akarnám. Mindazonáltal, én Istenem! te tudod, hogy én az én ifjúságomtól fogva az én nagy erőtlenségemhez képest kívántam a te lelked mértékéhez képest szeretni Felségedet és felebarátomat, én édes Istenem! most is szeretlek és mindörökké is szeretlek bizony. Csak azon reménykedem, én Istenem! légy segítségül az én nagy erőtlenségemnek, és azt az énbennem lévő jégnél hidegebb szívet, lelket a te mennyei szent szeretetednek tüzével gerjesszed s éleszgessed, sőt ugyan teljességgel égesd el és emészd meg, hadd szerethesselek, édes Istenem, tisztán és igazán mind tégedet, mint felebarátomat; mert én, édes Istenem, ha lehetséges dolog volna, én bizony felséged ellen nemhogy cselekedettel, de csak szóval, indulattal, gondolattal sem vétenék soha is. De ó én nyavalyás ember, ki szabadít meg e halálnak testéből? ebből a te és az én lelkem törvényével ellenkező bűn törvényének büdös mély tömlöce, vasa, bilincséből? melyben én mely mélyen vagyok és leszek mindaddig, amíg e testben élek, én magam sem tudom.

Jaj, mennyi bálványt imádtam teljes életemben, sokszor nem tudván, mennyit bálványoztam, a méltóságok, azoknak egy szép levelek, egy szép szavok, ez vagy amaz jószág, magamnak egy rossz, haszontalan munkám, épületem, írásom, elmém etc. mind bálványom volt.

Mennyiszer vettem a te imádandó isteni szent nevedet haszontalanul, vakmerőül csak csélcsapságból fel hijába az én mocskos bűnös ajakimra, Isten úgy segéljen etc.

A te tiszteletedre rendelt üdőket nemcsak magam rontottam meg, hanem száma nélkül rontattam meg másokkal is. A keresztyéni szabadsággal sokszor felebarátomat megbotránkoztattam.

Engemet e világra hozó, mint szemek fényét, úgy féltő, szerető, őrző, felnevelő szüléimet, jóra intő, oktató tanítóimat, Felségedtől előmben rendelt magistratusimat nem tiszteltem, becsültem, szerettem úgy, amint tartoztam volna a Felséged parancsolata szerént, sokszor bántottam meg hozzájuk való kötelességemet s tisztemet.

Jaj, mely gyilkos vagyok sokszori mérges hirtelen indulatommal, gonosz tanácsom, írás, voksolás, discursus, vagy másoknak olyan dolgának javallása, conniventiával vagy hallgató félelemmel, szitkozódó, átkozódó, fenyegetőző, rágalmazó nyelvemmel, dühös haragot, bosszúállást, irigységet, gyűlölséget forraló szívemmel, mások élete sokallása, és halálának, élete, becsületi romlásának kívánásával. Vagy ha Felségednek valakin valami csapása látszott, arról való szeretetlen, mérges ítílettel és bolond, vétkes örömömmel.

Hát mely parázna vagyok, mert noha az én Istenem kegyelmetes zabolázása miatt paráznával egy testté nem löttem, az én Istenem csudálatoson gátolt és őrzött, kiért legyen hála ő Felségének; én édes Istenem, az én orcámnak és lelkemnek örökké való megpirulására és gyalázatára megvallom, hogy engemet a tisztátalan rút élettől nem a Felségedhez való fiúi engedelmesség, sem szeretet és félelem, sőt még a te parancsolatidtól, fenyegetőzésidtől való szolgai félelem sem tartóztatott, hanem amaz éktelen testi nyavalyától való félelem, mely ha előttem nem állott volna, én bizony minden utálatosságra hanyatthomlok rohantam volna, mint az oktalan állat. Keservesen említem, mennyi keresztyén felebarátom tisztességes ágyaira és azokhoz köteles személyeknek megfertéztetésekre igyekeztem. Némely szolgáló leányodat az Úr vacsorájától is eltiltottam, hogy az ördög asztalához annál bátrabban mehessünk egymással. A te szent igédet a kezéből kivettem és a bűnnek alkalmatosságára fordítottam. A te dícséretedre rendelt énekeket én bűn eszközévé, kerítővé csináltam. Mennyi buja nézésim, gerjedezésim, gondolkodásim mentek végben sokszor, még a te tiszteletednek helyén, üdején is. A rothadt tisztátalan beszédek szólása, hallása, olvasásában mint gyönyörködtem, azokban másoknak nemcsak társa, hanem sokszor nagy megbotránkoztató vezére és kalauza voltam, testi buja gerjedezésimet csak magamban is annyi tisztátalansággal s mocsokkal forraltam s csendesítettem. A házassági gyönyörűségben is sokszor nem az Isten magvát kerestem, hanem csak bujaság, fajtalanság és tisztátalanságot űztem.

Mely sok ezer úton, módon húztam, vontam, loptam, csaltam meg felebarátomat, csak mikor amaz rossz pénzt letevék is ebben az országban, mennyi embert rontottam meg az én sokszínű-formájú fukar kereskedésim, uzsoráskodásom, sok kölcsönkérésem, nehéz, késő és káros fizetésem, jószágok, örökségek és minden egyéb mások kárával való gazdagságomnak szerzésében etc. Talán a közönséges és még a te házad ládája sem maradott éppen kár nélkül az én kereskedésem miatt, noha ugyan ezt, amennyire lehetett, attól őriztem.

Mennyi hamisat szólottam az én felebarátom ellen, vádoltam, hazudtam, rágalmaztam, dolgait keresztyéni szeretet ellen vissza-, félremagyaráztam, ha más előttem rágalmazta, abban gyönyörködtem, akármi rosszat felőle könnyen elhittem, szárnyára repítettem, még néha meg is szaporítottam. Felebarátomnak életét, jószágát, becsületit nem hogy úgy féltettem s őriztem volna, mint a magamét, sőt olyan messze voltam attól, amely messze vagyon az éjszakai setét a nappali világosságtól. Égtem inkább felebarátom aránt a mindenféle kívánságok tüzében, nem különben, mint ama kőből üvegtésztát olvasztó sebes tűz*.

A te házadban, szolgálatodban és felebarátomhoz való tisztemben olyan hideg voltam, mint a jég, valami jót teljes életemben a te lelked énbennem munkálkodott, azt az én részemről mind megfertéztettem, megmocskoltam. Mert nem néztem először és főképpen a te dücsőségedet, parancsolatodat, nem viselt engem egyenesen a tehozzád való fiúi engedelmesség, szeretet és fiúi félelem, sem az én felebarátomhoz Felségedtől parancsoltatott igaz atyafiúi szeretet, hanem a magam szeretete, elébb járt énnálam a világi becsület, hír, név, dicséret, egészség, békesség, gazdagság és az üdvességnek mintegy napszámbér és jutalom formán való reménysége, várása az én magam jámborságom által, avagy féltettem azokat, hogy elvesztem a magam rossz viselése által, féltem a világi törvény, büntetés, becstelenség, kárvallás és magától a kárhozattól, és így magamat féltettem, szerettem, magam voltam első célja, vége minden jóságomnak, ha volt is valami. Második volt osztán utánam az én Istenemhez és az ő dücsőségéhez való indulat, reflexio és szeretet, ha volt is valami olyan igen kicsiny, holott tartoztam volna én Felségedet úgy egyenesen magáért szeretni, ha semmi engemet illető bér, jutalom és büntetés nem viselt volna is. Én Istenem, azt a nagy visszafordult bolondságot és hütetlenséget bocsásd meg énnékem, mert én megvallom, ha a büntetés, jutalom előttem nem lett volna, talán az én Istenemnek szent nevét soha nyelvemre, elmémre sem vettem volna az én romlott veszettségem miatt.

Felségedtől énalám vettetett jámbor jobbágyim, szolgáim, cselédim és tisztségem alatt valók között a te dolgodért, dücsőségedért nem igen, de a magam dolgaimért mit nem szorgalmatoskodtam, zúgolódtam, szitkozódtam, átkozódtam, fenyegetőztem, zsémbelődtem, verekedtem, tömlöcöztem, mit nem követtem, igazságokat pedig úgy, amint kellett volna, ki nem szolgáltattam.

Az én világi életem keresésében a te országodat és annak igazságát nem kerestem elébb, sokszor azt hátrább hagytam, néha el is mulattam. Pogányi módra szorgalmatoskodtam, atyai gondviselésedre magamat nem bíztam, abban meg nem nyugodtam, szent akaratod alá akaratomat engedelmesen nem adtam, ha valami kár, akadály, hátramaradás esett dolgomban, avagy Felségednek valami atyai vesszeje megilletett magam vagy hozzámtartozómban, nem néztem ott a te kezedre, nem csókoltam fiúi engedelmességgel a te vessződet, hanem avagy a világot okoztam és az ellen csattogtam, villogtam irtóztatóképpen, avagy maga Felséged ellen is zúgolódtam, békételenkedtem, elcsüggedtem, kétségben estem.

A Felséged lelki, testi, gyönyörűséges sok szép áldása között háládatlan voltam, a hálát, a dücsőséget egyedül csak Felségednek buzgóan és tisztán nem adtam. Ó, ki sokszor áldoztam a világnak és a magam hálómnak. Rossz sáfára is voltam sokszor a te áldásodnak, rosszul éltem vélek, fogadásimat belőlök nem teljesítettem; nem elégedtem meg és kevélykedtem vélek, mintha magamtól voltak volna, avagy Felséged énnékem érdememre adta volna, és így ama balgatag kevély farizeussal* azokat is mind bűnre fordítottam.

Ó, mennyiszer voltam s vagyok én atheus, mennyiszer mondtam én, s mondja most is sokszor az én szívem a bolonddal: Nincsen Isten. Keserves, én Istenem, ez a bolondság és hütetlenség vagy kísértet énnékem, sokszor azt sem tudom, vagyon-é hütöm, vagy egy csepp sincsen. Könyörülj, én Istenem, rajtam!

Elkábulok, én Istenem, belé, micsoda bűnös vagyok, mennyit vétettem én Felséged ellen gonosz cselekedettel. De hát mennyit vétettem a jónak elvesztegetésével. Csak azt mondom, én Istenem, a te szíved szerént való szolgáddal, a Dáviddal: Ki tudná bűnének számát, esetét? Ki értené, én Uram, az én bűneimnek szerét, számát, szélit, hosszát, nem tudom, hanem csak ezt tudom, hogy az én természetem szerént haragnak, érdemem és az igazságod szerént e világon minden gyalázat és romlásnak, holtom után pedig kárhozatnak fia vagyok. Az én házam pedig veszedelem és pusztulásnak háza, de az Úr Jézus Krisztus szerelmében reménkedem, könyörülj rajtam; tudom, édes Istenem, könyörültél is, mert hiszen a te lelked gyermekségemtől fogva mondja az én lelkemnek, hogy fiad vagyok, de mikor én arra való méltatlan és ellenkezőre való érdememet meggondolom, és az örökkévalóság kapuján bénézek, mely is már én előttem végig nyitva vagyon, s bé kell mennem rajta, és talán csak annyi órám sincsen hátra, amennyi esztendőt már eltöltöttem, meg kell állanom a te ítélőszéked előtt, mivel állok meg? a magaméval? az irtóztató, örök kárhozat sententia hallására. Az én Uram Jézus Krisztusom köntösében bocsáss, édes Istenem, engemet színed elejiben.)”.

Forrás

BETHLEN MIKLÓS IMÁDSÁGOSKÖNYVE^* Rabságomban böjt és vasárnapi imádságom magam személyem és hozzámtartozóimért.^* Borzási Sándor válogatása