Az állami kormányzásról (III.)

Kálvin János (1509 – 1564)

A Keresztyén Vallás Alapvonalai (INSTITUTIO Religionis Christianae)

Az 1536-iki első latin kiadás után
Fordította

Nagy Károly
Ny. r. tanár
A Kolozsvári Ev. Ref. Theol. Fakultáson

Hatodik Fejezet.

A keresztyén szabadságról, az egyházi hatalomról és az állami kormányzásról c. fejezet

III. rész

Ezek után, mivelhogy fennebb kétféle kormányzást különböztettünk meg az emberben, és az egyikről, arról, amely a lélekben, vagy a belső emberben székel és az örök életre vonatkozik, már elég részletesen tárgyaltunk: itt a helye, hogy a másikról is szóljunk néhány szót, amely a polgári igazgatásra és mintegy a külső erkölcsök törvényszerű viszonyára vonatkozik. Legelőbb is, – mielőtt magára a dologra térnénk, – szem előtt kell tartanunk azt a megkülönböztetést, amit előbb felállítottunk, hogy így ezt a két dolgot, amelyek merőben különbözők – amint ez történni szokott – egymással össze ne zavarjuk. Sokan ugyanis, mikor azt hallják, hogy az evangéliumban olyan szabadság van ígérve, mely nem ismer az emberek közt semmiféle királyt, sem semmiféle vezetőt, hanem egyedül csak a Krisztusra tekint: azt gondolják, hogy az ő szabadságuk gyümölcsét nem kapták meg addig, amíg maguk felett valami hatalmat látnak. Úgy tartják tehát, hogy nincsenek jó rendben addig a dolgok, míg az egész világ új alakra nem reformáltatik, ahol nincsenek ítéletek, sem törvények, sem felsőségek és ehhez hasonló dolgok, amelyekről azt állítják, hogy az ő szabadságukkal ellenkezésben állanak. – Ellenben, aki a test és lélek, – e jelenlegi és mulandó élet és amaz eljövendő és örökkévaló élet között különbséget tud tenni: könnyen belátja, hogy a Krisztus lelki országa és a polgári társadalom rendje a legnagyobb mértékben különböző dolgok.

Mivel tehát Krisztus országát e világ elemei között keresni és azokba zárni zsidós hiábavalóság: mi – meggondolván azt, amit a Szentírás világosan tanít – hogy ez az egész szabadság, amely nekünk Krisztusban ígérve van és adatik, inkább lelki gyümölcs, amely a Krisztus jótéteményeiből származik, – gondoljunk arra, hogy ezt a maga határai között tartsuk. Mert az, hogy ugyanaz az apostol, aki azt parancsolja, hogy álljunk meg (2) s ne hajtsuk nyakunkat a szolgaság jármába, – másutt megtiltja a szolgáknak, hogy a maguk helyzete miatt nyughatatlankodjanak: mit jelent egyebet, mint azt, hogy a lelki szabadság a polgári szolgasággal a legjobban megférhet? Ilyen értelemben kell felfogni az apostolnak ezen mondásait is: Isten országában nincsen sem zsidó, sem görög, sem férfi, sem asszony, sem szolga avagy szabad. Továbbá: (3) nincs sem zsidó, sem görög, sem körülmetéletlenség, sem körülmetélkedés, sem barbár, sem scytha, sem szolga, sem szabad, hanem a Krisztus minden mindenekben. Amivel azt jelzi, hogy az semmit sem számít, hogy milyen rangú és állapotú vagy az emberek között, és mely nép törvényei szerint élsz; mert a Krisztus országa távolról sem ezekben s dolgokban áll.

E megkülönböztetés azonban nem azt akarja, hogy az egész állami és polgári életet valami olyan fertőzött dolognak tartsuk, amely a keresztyén emberekre nem tartozik. Vannak ugyan olyan fanatikusok, akik így kérkednek: Miután a Krisztus által e világ elemeinek meghaltunk, és az Isten országába átvitetve, a mennyeiek között ülünk, – nem illik hozzánk és a mi magas méltóságunknak nagyon alatta áll, olyan világi és tisztátalan dolgokkal gyötrődnünk, amelyek a keresztyén emberre nézve idegen dolgok körül forognak. Mire valók – mondják – a törvények, ítéletek és törvényszékek nélkül? A keresztyén embernek pedig mi köze van magával a törvénykezéssel? S ha ölni nem szabad, mire valók nekünk a törvények és törvényszékek? – Azonban, amint a kormányzásnak ezt a fajtáját megkülönböztettük az előbb attól a lelki s Krisztusnak belső országlásától: azt is meg kell tanulnunk, hogy a kettő egymással nem ellenkezik. Mert az a mennyei kormányzás a maga alapjait rakja le bennünk, már most, ezen a földön, és már e halandó és mulandó életben a halhatatlan és romolhatatlan boldogságot kezdi mibennünk munkálni. Ellenben ennek az a rendeltetése, hogy amíg az emberek között élünk, életünket az emberek társaságának megfelelően rendezzük; eljárásainkat a polgári törvényekhez alkalmazzuk; egymás közt egyetértésben éljünk, a közbékét és csendességet ápoljuk és oltalmazzuk. Nem tagadom, hogy mindezek fölöslegesek volnának, ha Istennek országa úgy, amint most közöttünk megvalósulva van, ezt a mi mostani életünket megszüntetné. De mivel az az Isten akaratja, hogy mi, amíg igaz hazánk felé törekszünk, e földön zarándokoljunk, – ennek a zarándoklásnak végeztetésére pedig szükség van ilyen védelmekre: akik az embereket ezektől megfosztják, – ember voltuktól fosztják meg őket. Mert amikor úgy okoskodnak, hogy az Isten egyházában akkora tökéletességnek kell lenni, hogy kinek-kinek a törvény helyett a saját önkormányzata elég legyen: balga módra oly tökéletességről képzelegnek, aminővel az emberek társaságában soha sem találkozhatunk. Mert miután az istentelenek szertelensége oly nagy és semmirevalóságuk oly megrögzött, hogy a törvény szigorával is alig lehet korlátozni, kik erőhatalommal sem kényszeríthetők eléggé a gonosz tettektől való tartózkodásra: vajon mit fognának ezek cselekedni akkor, ha látnák, hogy a féktelenkedés útja gonoszságuk előtt büntetlenül nyitva áll? De az állami rend hasznáról alkalmasabb helyen, másutt fogunk szólani. Most csak azt akarjuk megértetni, hogy amire az emberek közt éppen oly nagy szükség van, mint a mindennapi kenyérre és vízre, a napra és a levegőre, méltóság tekintetében pedig sokkal ezek fölött áll: annak eltörlésére avagy csak gondolni is szörnyű barbárság. Mert annak nemcsak az a célja (ami mindezeknek a haszna), hogy ti. az emberek lélekzeljenek, [!] egyenek, igyanak és melegedjenek (jóllehet ezeket mind felöleli, amennyiben – lehetővé teszi az együttélést), ismétlem: nem csupán ez a célja: hanem az is, hogy bálványimádások, Isten nevének káromlásai, az ő igazsága elleni gyalázkodások és a vallásnak más nyilvános megtámadtatásai fel ne merüljenek és a nép közt ne hintegettessenek; hogy a köznyugalom meg ne zavartassék, hogy kinek-kinek az, ami az övé, érintetlen és sérthetetlen tulajdona maradjon; hogy az emberek egymás közt feddhetetlen társaséletet élhessenek; egy szóval, hogy a keresztyének között a vallás nyilvános formája fennálljon, s az emberek közt az emberiesség megmaradjon.

Az se nyugtalanítson senkit, hogy a vallás ügye helyes intézésének gondját most az emberek állami szervezetével hozom kapcsolatba, holott fennebb világosan látszott, hogy az emberek véleménye fölé helyeztem. Mert én semmivel sem engedem meg inkább itt sem, mint előbb, azt, hogy az emberek a vallásról és az Istennek tiszteletéről saját akaratuk szerint törvényt hozzanak, – midőn a közkormányzati rendezést helyeslem, amely abban áll, hogy az igaz vallás, amely az Isten törvényén alapszik, nyilvánosan és világos szentségtörésekkel büntetlenül meg ne sértessék és be ne mocskoltassék. Azonban hogy az állami közkormányzat egész mivoltáról miként kell vélekednünk, azt jobban meg fogják az olvasók érteni, ha ebben őket a világos felosztás is segíti, s ha annak részeit külön-külön tárgyaljuk. Három tényező van ebben: a felsőség mint a törvények elöljárója és őrállója; a törvények, melyek szerint az a hatalmat gyakorolja, és a nép, melyet törvényekkel kormányoznak, s amely a felsőségnek engedelmességgel tartozik. Lássuk tehát először is magát a felsőség ténykedését; hogy az ő törvényes hivatása vajon Istentől adatott-e? miféle kötelessége s mekkora hatalma van? aztán minő törvényekkel kell berendezni a keresztyén államot? és végül, hogy mi haszon háramlik e törvényekből a népre s milyen engedelmességet kell annak tanúsítani a felsőség iránt?!

Az Úr nemcsak bizonyságot tett arról, hogy a hatóságok hivatalos működését akarja és helyesli, hanem azoknak méltóságát a legmagasztosabb dicséretekkel elhalmozva, különösképpen ajánlotta nekünk. Hogy egynéhány példát említsek: ha isteneknek neveztetnek azok, akik a felsőséget képviselik (királyok, fejedelmek), ennek senki se tulajdonítson csekély jelentőséget, mert ez mintegy azt jelenti, hogy Istentől van az ő megbízatásuk, isteni tekintéllyel vannak felruházva, és mindenképpen az Isten személyét képviselik, s bizonyos tekintetben az ő tisztét teljesítik. Ez nem az én szőrszálhasogatásom, hanem a Krisztus magyarázata. Ha az Írás – úgymond (4) – azokat nevezte isteneknek, akikhez lőn az Istennek igéje: mi ez, hanemha az, hogy az Isten bízta meg őket azzal a kötelességgel, hogy az ő tisztjükben neki szolgáljanak; továbbá: Mózes és Jósafát a bíráknak, akiket az egyes törzsek élére állítottak, azt mondották, (5) hogy ítéletet tegyenek nem embernek, hanem Istennek nevében. Ide tartozik az is, amit az Istennek bölcsessége a Salamon szája által mond: (6) Az Ő (Isten) műve, hogy a királyok uralkodnak és a tanácsosok igazságot tesznek, hogy a fejedelmek fejedelemséget viselnek és szolgálattevők a földnek minden bírái. Mert ez annyit jelent, mintha az mondatott volna, hogy nem emberi gonoszságból van az, hogy a királyoknál és más elöljáróknál van a hatalom minden dolgok felett e földön, hanem az isteni gondviselésből és az ő szent végzéséből, amelynek ily módon tetszett igazgatni az emberek dolgait. Amit Pál is nyilván tanít, (7) midőn az elöljáróságokat Isten ajándékai közé számítja, amely ajándékok bár az isteni kegyelem különbözősége szerint különféleképp vannak kiosztva: Krisztus szolgái által az egyház építésére kell, hogy fordíttassanak. De még sokkal világosabban tanítja ott, ahol ezt a dolgot részletesebb megbeszélés tárgyává teszi. Mert a hatalmasságot (fejedelemség) is Isten rendeléséből levőnek állítja, és azt mondja: nincsen semmiféle hatalmasság, hanemha Istentől rendelve. (8) Maguk a fejedelmek pedig Isten szolgái, a jóknak dicséretre, a gonoszaknak megbosszulásra. – Ehhez járulnak ama szent férfiak példái is, akik közül némelyek mint királyok szolgáltak, pl. Dávid, Józsiás, Ezékhiás; mások mint helytartók, pl. József és Dániel; mások mint szabad népnek polgári elöljárói, miképpen Mózes, Józsué, és a Bírák, akiknek ilyen hivataláról az Úr helybenhagyólag nyilatkozott. Aminél fogva immár senkinek sem szabad kételkednie afelől, hogy a polgári hatalom nemcsak az Isten előtt szent és törvényes hivatás, de a legszentebb is, és a halandók egész életében mindenek felett messze kimagaslólag, a legtiszteletreméltóbb. E gondolatot kell hogy állandóan lelkükben forgassák maguk a felsőség gyakorlói is, mert ez adhatja meg nekik az ösztönzést kötelességük teljesítésére és ez szolgálhat különös vigasztalásukra, amellyel tisztüknek, bizonyára sok és nehéz terheit megkönnyíthetik. Mert milyen nagy feddhetetlenséget, előrelátó okosságot, szelídséget, önmegtartóztatást és becsületességet kell tanúsítaniok saját maguknak, akik tudják, hogy ők az isteni igazság szolgáiul állíttattak be?! Hogyan engedhetnék ítélőszékükhöz férkőzni az igazságtalanságot; – ítélőszékükhöz, amelyről azt hallják, hogy az az élő Istennek trónusa?! Miféle vakmerőséggel mondanának igazságtalan ítéletet azzal a szájjal, amelyről tudják, hogy az az isteni igazságnak eszközévé (orgánumává) rendeltetett?! S micsoda lelkiismerettel írják alá az istentelen rendeleteket azzal a kézzel, amelyről tudják, hogy az Isten határozatainak felírására van rendelve?!

Egy szóval, ha megemlékeznek arról, hogy ők Istennek helyettesei: a legnagyobb gonddal, serénységgel és buzgalommal kell őrködniök afelett, hogy őbennük mintegy az isteni gondviselés, oltalom, jóság, jóakarat, igazság legyen képviselve az emberek előtt. És lebegjen ez folyton szemeik előtt mindazoknak az átkozottaknak, akik az Isten dolgát csalárdul cselekszik. (9) Így, amidőn Mózes és Jósáfát, (10) bíráikat kötelességükre akarják buzdítani: nem volt semmi hathatósabb eszközük, amivel azoknak lelkükre hassanak, mint az, amit fennebb említettünk: Vigyázzatok, hogy mit cselekesztek; mert nem embernek képében ítéltek, hanem az Isten képében, aki az ítéletben veletek lészen. Most azért legyen rajtatok az Istennek félelme. Meggondoljátok és úgy cselekedjetek: mert nincsen semmi hamisság a mi Urunknál, Istenünknél! Más helyen pedig ez van mondva: (11) Isten áll az istenek gyülekezetében s az istenek közt igazságot tészen. – Amivel a kötelességre lelkesíttetnek, midőn megtanulják, hogy ők Istennek küldöttei, akinek köszönhetik, hogy reájuk bízatott a tartomány kormányzása. És ennek a figyelmeztetésnek méltán nagy hatást kell gyakorolnia reájuk. Mert ha valamiben gonoszul járnak el: nemcsak az embereken követnek el méltatlanságot, akiket álnokul zaklatnak, hanem magát az Istent is gyalázattal illetik, akinek szentséges szent ítéleteit beszennyezik. – Viszont, másfelől különös vigasztalásuk származik abból, ha meggondolják, hogy nem valami szentség nélküli és Isten szolgájához méltatlan munkakörben foglalatoskodnak, hanem a legszentségesebb hivatásban, mintegy az Isten követségében járnak el. – Akiket pedig a Szentírásnak ennyi bizonyságtétele meg nem indít, sőt akik ezt a Szentséges szolgálatot becsmérelni merészkednek, mintha ez a vallással és a keresztyén kegyességgel ellenkező dolog volna: mit cselekesznek egyebet, mint azt, hogy magát az Istent gyalázzák, miután az ő szolgálatának megvetése elválaszthatatlan az ő kicsinylésétől? És valósággal nem a felsőséget kárhoztatják, hanem Istent vetik meg, hogy felettük ne uralkodjék. Mert ha az Úr igazán mondotta ezt Izrael népéről, midőn a Sámuel uralmát megvetette: (12) ugyan mennyivel mondható kevésbé igazán ma azokról, akik megengedik maguknak, hogy minden Istentől rendelt elöljáróság ellen dühöngjenek.

De – vetik ellen – amidőn az Úr így szólt tanítványaihoz: A pogányokon uralkodnak az ő királyaik; tiköztetek pedig nem úgy; hanem aki legnagyobb, szükség, hogy a legkisebb legyen: (13) e szavakkal meg van tiltva minden keresztyénnek, hogy királyságot vagy elöljáróságot viseljen. – Ó, ezek a bölcs magyarázók! – A tanítványok közt versengés támadott, hogy melyik legyen elsőbb a másiknál. Az Úr, hogy ezt a hiú nagyravágyást megfékezze, kioktatja őket afelől, hogy az ő szolgálatjuk nem hasonló a királyokéhoz, akikben egyik a többi fölé emelkedik. Ez összehasonlítás – kérdem – mivel kisebbíti a királyi méltóságot? Sőt mi más következtetést lehet ebből kivonni, mint azt, hogy a királyi hivatal nem azonos az apostoli szolgálattal. Ezenkívül jóllehet a felsőségeknek is különböző formái vannak, de semmi kétség sincs a tekintetben, hogy nekünk mindannyit Istentől rendeltnek kell tekintenünk. Hiszen Pál mindeniket együvé foglalja, midőn ezt mondja: (14) Nincs hatalmasság, hanemha az Istentől; a hatalom azon formája pedig, amely mindenik közt a legkevésbé tetszett, a többiek felett különösen ajánltatik, ti. az egyeduralom, amelyet – mivelhogy azzal mindeneknek általános szolgasága jár, kivévén azt az egyet, akinek önkénye alá van mindenki vetve –, a hősök és a kiválóbb elmék soha sem tudták helyeselni. De az Írás, hogy azzal az ő hiábavaló ítéletüknek útját vágja, név szerint megerősíti, hogy az isteni bölcsesség gondviselésének műve az, hogy királyok uralkodnak, és különösen parancsolja, hogy a királyt tisztelni kell. (15)

És valóban arról vitatkozni, hogy melyik államforma a leghelyesebb, teljesen haszontalan dolog a magánemberek részéről, akik nem határozhatnak annak berendezése felől; aztán nem is lehet ezt vakmerőség nélkül egyenesen meghatározni, mert e kérdésre nézve a döntő ok mindig a körülményektől függ. És ha az államformákat a körülmények számbavétele nélkül hasonlítod össze egymással: nem lesz könnyű eldönteni, hogy melyik hasznosabb, annyira egyformán erős érvekkel mérkőznek. A királyságból könnyű zsarnokságba esni; de nem sokkal nehezebb a legkiválóbbak által kezelt hatalomból keveseknek párturalmába, s legkönnyebb a népuralomból lázongásba jutni. És hogyha nemcsak egy államra függeszted szemedet, hanem egyszerre az egész föld kerekségét szemügyre veszed és megfigyeled, vagy legalább nagyobb területek viszonyait veszed vizsgálat alá: bizonnyal azt fogod tapasztalni, hogy az isteni gondviselés nem ok nélkül rendezte azt úgy, hogy a különböző országok különböző kormányforma szerint kormányoztassanak. Mert valamint az elemek csak különböző hőmérséklet mellett forranak egymással szorosan össze: éppen úgy ezen államszervezeteket is a maguk különfélesége tartja fenn a legjobban. Ámbár ezt felesleges is mondanunk azoknak, akiknek elég tudni azt, hogy ez az Isten akaratja. Mert ha ő úgy látta jónak, hogy a királyságoknak királyokat, a szabad államoknak pedig szenátorokat vagy elnököket állítson élére: bárkiket tett kormányzókká ott, ahol mi élünk: nekünk kötelességünk azok iránt magunkat alattvalókhoz illően és engedelmesen viselni.

Most már átmenőleg e helyen arról kell szólanunk hogy az Isten igéje a felsőségeknek micsoda kötelességet szab elébe, és miben áll az. – A királyoknak Jeremiás (16) azt rendeli, hogy tegyenek ítéletet és igazságot, mentsék meg a nyomorultat a nyomorgatónak kezéből; a jövevényt, az özvegyet és árvát ne nyomorgassák, se jogtalanul ne bánjanak velük, és ártatlan vért ne ontsanak. Mózes pedig (17) az elöljáróknak, akiket helyetteseiül rendelt, azt parancsolja, hogy hallgassák meg atyjukfiainak ügyüket és tegyenek igazságot a férfi és annak atyjafia és az idegen között; ne legyenek személyválogatók az ítéletben; hallgassák meg a nagyot és kicsinyt egyaránt, s ne féljenek senkitől se, mert az ítélet az Istené. Azt nem is említem, hogy meg ne sokasítsák lovaikat a királyok, ne hajoljon lelkük a kapzsiság felé, ne emelkedjenek atyjukfiai fölé, és hogy az Úr törvénye feletti elmélkedésben foglalatoskodjanak folytonosan életüknek minden idejében; (18) a bírák ne legyenek senki iránt részrehajlók, (19) se ajándékokat ne fogadjanak el, s több ezekhez hasonlók, melyeket az Írásokban itt-ott olvasunk. Mert a felsőségek kötelességének felfejtésénél nem annyira magukat a felsőségeket szándékozunk oktatni, mint másokat tanítani meg arra, hogy mi a felsőség és mi végre rendelte Isten. Látjuk tehát, hogy ők a közerkölcsök, a jámborság, a tisztesség és csendes békesség oltalmazására és az ezeket megrontók megbüntetésére vannak rendelve, akiknek a közjóllétre és békére vigyázni főfeladatuk. Mivel pedig ezt másként el nem érhetik, csak úgy, hogyha a jó embereket a gonoszak bántalmai ellen megvédik, s gyámolítására és segítségére lesznek az elnyomottaknak: evégett hatalommal vannak felruházva, hogy a nyilvánosan bűnösöket és gonosztevőket, kiknek romlottsága a köznyugalmat felzavarja, szigorúan megfékezzék. (20) Mert valósággal azt tapasztaljuk, amit Solon mondott volt, hogy ti. jutalmazás és büntetés tartja fenn a közállapotok rendjét; s ahol ezek hiányzanak, ott meging és ledől az államoknak egész rendje és minden fegyelme. Mert sokaknak lelkében meglankad a jog és igazság ápolása, ha nincs meg az erénynek a maga tisztessége; s a gonosz embereknek zabolátlanságát sem lehet korlátozni másként, csak szigorral és büntetések alkalmazásával. E két részt foglalta egybe a próféta, (21) midőn a királyoknak s más elöljáróknak azt parancsolja, hogy tegyenek ítéletet és igazságot. Az igazságtétel ugyanis abban áll, hogy az ártatlanokat vegyék oltalmukba, karolják fel ügyüket, támogassák védelmezzék és szabadítsák meg őket a bajtól. Az ítélet pedig abban, hogy megakadályozzák az istentelenek vakmerőségét, törjék meg rakoncátlanságukat s büntessék meg vétkeiket. (22)

Hanem itt – úgy látszik – egy nagyon súlyos természetű és nehéz kérdés áll elő. – Ha ugyanis az Isten törvénye (23) az összes keresztyéneknek tiltja az ölést és a próféta (24) az Istennek szent hegyéről, azaz az anyaszentegyházról azt a jövendölést teszi, hogy abban sem nyomorgatás nem lesz, sem senkinek nem fognak ártani: hogyan lehetnek a felsőségek egyben istenfélők is és vérengzők (25) is. Ámde ha eszünkbe vesszük azt, hogy a felsőség a büntetések gyakorlásában semmit sem cselekszik magától, hanem magának az Istennek legsajátabb ítéletét hajtja végre: e kérdésen egy cseppet sem akadunk fenn. Az Úr törvénye tiltja ugyan az ölést, de hogy a gyilkosságok büntetlenül ne maradjanak, fegyvert ad az Úr az ő szolgáinak kezébe, hogy azt minden gyilkossal szemben igénybe vegyék. – De – mondják – az istenfélők nem nyomorgatnak és nem ártanak! – Csakhogy nem nyomorgatás és nem ártalom az, amikor az istenfélők nyomorgattatásáért az Úr parancsolata értelmében bosszút állanak. Vajha mindig eszünkben forgatnók, hogy itt semmi sem emberi vakmerőségből történik, hanem minden az isteni tekintély parancsából; s ha ez a vezetőnk, a helyes útról sohasem tévedünk le, hacsak talán az isteni igazságot békóba nem verik, hogy meg ne büntesse a vétkeket! Hogyha pedig erre nézve neki törvényt szabni nem áll jogunkban: miért gáncsoljuk az ő szolgáit?! Nem ok nélkül viselik a fegyvert – mondja Pál, (26) – mert Istennek szolgái, hogy bosszút álljanak azokon, akik gonoszat cselekesznek. Ennélfogva, ha a fejedelmek és más elöljárók tudják, hogy az Úr előtt semmi sem kedvesebb, mint az ő engedelmességük: e tisztükre szentelik magukat, ha kegyességüket, igazságukat és feddhetetlenségüket megbizonyítani akarják az Isten előtt. Ebből az indulatból cselekedett Mózes, midőn belátván, hogy az Úr akarata őt jelölte ki népének szabadítójául, az egyiptomi embert megölte, (27) és azután, midőn egy nap alatt háromezer ember megöletésével állott bosszút a nép szentségtöréséért. (28) Hasonlóképpen Dávid is, midőn életének vége felé fiának, Salamonnak parancsot adott, hogy Joábot és Semeit ölje meg. Miként gerjedhet Mózes jámbor és csendes természete akkora kegyetlenségre, hogy saját atyjafiainak vérében fürödve és ázva, keresztülszáguld a táboron újabb vérontásra? S hogyan adja Dávid, ez az egész életén keresztül oly szelíd férfiú, utolsó perceiben azt a kegyetlen végrendelkezést, hogy fia ne engedje, hogy Joáb és Semei ősz hajjal, békességben térjenek a sírba? (29) Ám kezeiket, amelyeket elnézéssel mindketten beszennyeztek volna, e vérontás által megszentelték, amidőn az Istentől reájuk bízott bosszuállást végrehajtották. – Utálatos dolog – úgy mond Salamon (30) – a királyoknak igazságtalanságot cselekedni, mert az igazságban erősödik meg a királyi szék; viszont: A király, ki az ő ítélő székében ül, tekintetével is elűz minden gonoszt; (31) továbbá: (32) Szétszórja a gonoszokat a bölcs király s kereket fordít reájuk; végül: (33) Távolítsd el az ezüstből a salakot, s szép edény lesz belőle: vesd el a gonoszakat a király elől, és igazságban megerősödik az ő széke. Eszerint ha abban áll az ő valódi igazságosságuk, hogy kivont karddal üldözzék a gonoszakat és bűnösöket, ők pedig kardjukat mégis hüvelyébe rejtik és kezüket a vértől tisztán tartják, míg az elvetemült emberek istentelen öldökléssel és mészárlással garázdálkodnak: úgy távol attól, hogy ezért a jóság és igazság dicséretében részesülnének, legnagyobb istentelenség vétkébe esnek. Csakhogy maradjon távol a nyers és kegyetlen durvaság és az olyan ítélőszék, amelyet joggal lehetne a vádlottak kínpadjának nevezni.

Mert nem vagyok az, aki a durva kegyetlenséget pártolja, és aki azt véli, hogy igazságos ítéletet lehet anélkül is mondani, hogy hallatná szavát a királyoknak ama legjobb és legbiztosabb tanácsadója – amint Salamon nevezi: (34) a királyi széknek fenntartója –: a kegyelmesség, amelyet igen helyesen nevezett hajdan valaki az uralkodók legfőbb ajándékának. Mindazáltal mind a kettőt szem előtt kell tartania a felsőségnek: egyfelől, nehogy túlságos szigorúsággal inkább sebezzen, mint gyógyítson; másfelől, nehogy kegyelmének balga fitogtatásával a legkegyetlenebb kíméletbe (álhumanizmus) essék, amidőn lágysága és könnyelmű engedékenysége miatt sokaknak vesztére semmivé lesz. Mert nem ok nélkül hangoztatták Nerva uralkodása alatt azt, hogy rossz ugyan olyan uralkodó alatt élni, aki alatt semmi sem szabad; de sokkal rosszabb olyan alatt, aki alatt minden szabad.

Amennyiben pedig úgy a királyoknak, mint a népeknek a közbüntetés ilyen gyakorlása végett néha szükséges fegyvert fogniok: ez elv alapján azt is megállapíthatjuk, hogy az így kezdett háborúk – törvényesek. Mert ha adatott nekik hatalom, hogy azzal országuknak nyugalmát megvédjék, a féktelenkedő embereknek lázongásait elnyomják, az erőszakkal elnyomottaknak segítségükre legyenek, s a gaztettekkel szemben fellépjenek: vajon érvényesíthetik-e azt alkalmatosabban, mintha megfékezik dühöngését annak, aki mind az egyeseknek nyugalmát, mind az egésznek közbékességét megzavarja, aki lázongva háborog s erőszakos támadásokat és gyalázatos gonoszságokat követ el? Ha az az ő tisztük, hogy a törvények őrei és oltalmazói legyenek: szükség, hogy egyszersmind meghiúsítsák mindazoknak törekvéseit, akiknek gazsága a törvényes fegyelmet megrontja. És ha jogosan büntetik azokat a gazembereket, akiknek erőszakoskodásai csak egyesekkel szemben érvényesülnek: hogyan tűrhetnék el, hogy gaztetteikkel egész tartományokat büntetlenül zaklassanak és pusztítsanak?

Amennyiben pedig semmi különbség sincs aközött, hogy király-e vagy a nép salakja az, ki idegen területre – amelyhez semmi joga sincs – betör és azt ellenségként pusztítja: az ilyenek mind rablóknak, tekintendők, és aszerint büntetendők. Hanem felette nagy gonddal vigyázzon minden felsőség arra, hogy saját vágyait a legcsekélyebb mértékben se kövesse: hanem inkább ha büntetést is kell kiszabnia, ne vezesse hirtelen harag; ne ragadja el a gyűlölet, s ne hevítse kérlelhetetlen szigor; sőt (amint Augustinus mondja) szánakozzanak a közös természeten, abban, akiben a saját vétküket büntetik; vagy ha ellenséggel, azaz fegyveres támadóval szemben kell fegyvert fogni: ne tegyék ezt kicsinyes okokból, sőt a kínálkozó alkalmon se kapjanak, hacsak a legvégső szükség nem kényszeríti őket. Mert ha sokkal különbeknek kell lennünk, mint ama pogány bölcs (35) kívánta, aki azt akarta, hogy a háborút a béke keresésének tekintsék: bizonyára mindent meg kell próbálnunk, mielőtt fegyverre bíznók a döntést. Végre egyik tekintetben se engedjék, hogy saját magánhajlamuk befolyásolja; hanem tisztán csak a közérzület vezesse őket. Másként hatalmukkal gonoszul visszaélnek, amely pedig nekik nem a saját egyéni hasznukra, hanem másoknak a közjavára és szolgálatára adatott.

A hadviselésnek ismertetett jogától függnek ezek után az őrseregek, szövetségek és más polgári védelmi intézkedések dolgai is. – Őrseregeknek nevezem azokat a csapatokat, amelyeket az egyes államok határaiknak megvédelmezésére állítanak fel; szövetségeknek az olyan frigykötéseket, amelyeket szomszédos uralkodók kötnek olyan feltétel mellett, hogy ha az ő területükön valami támadás történik, kölcsönösen segítsék egymást, és erejüket fordítsák a közös célra, az emberiség közös ellenségeinek elnyomására; – polgári védelmi eszközök alatt pedig azokat a dolgokat értem, amelyek a hadműveleteknél szokásosak és szükségesek. Végül itt lehet felemlíteni, hogy az adók és szolgálmányok az uralkodóknak törvényes jövedelmeik, melyeket bár legelső sorban az ő nyilvános hivatalukkal járó terhek fedezésére kell ugyan fordítaniok, de amelyeket mégis éppúgy használhatnak a saját udvartartásuk fényére is, amely az uralkodás méltóságával, amelyet viselnek, bizonyos mértékben összefügg. Így látjuk, hogy Dávid, Ezékhiás, Józsiás, Jósafát s más kegyes királyok, sőt József és Dániel is személyes állásuk érdekében, melyet betöltöttek, az istenfélelem minden sérelme nélkül, a közvagyonból költekeztek; s azt is olvassuk Ezékhielnél, (36) hogy a legnagyobb földterület a királyoknak adatott, úgy azonban, hogy viszont a királyok megemlékezzenek arról, hogy az ő államjavaik nem annyira magánpénztárak, mint inkább az egész nép közkincstára (mert ezt bizonyítja Pál (37) is), amelyet nyilvánvaló jogtalanság nélkül nem pazarolhatnak és tékozolhatnak el. Vagy még inkább: a nép vére s verejtéke; amit nem kímélni a legdurvább embertelenség. A saját személyüknek szóló adókat, ajándékokat s másféle szolgáltatásokat is nem egyébnek, hanem az állami szükségletek segédeszközeinek tekintsék, amelyekkel a nyomorult népet ok nélkül zaklatni zsarnoki rablás. Ezeknek a dolgoknak felemlegetése az uralkodók lelkét tékozlásra és fényűző költekezésre bizony nem ingerelhetik (amint hogy bizonyára nem szükség anélkül is kelleténél jobban felgerjedt vágyaikat tüzelni); – de mivel sokat tesz reájuk nézve az, hogis ty az Isten előtt tiszta lelkiismerettel cselekedjék, amit tenniök kell, hogy istentelen vakmerőséggel az Isten megvetésére ne jussanak, – meg kellett mondanunk, hogy mennyi szabad nekiek. És nem fölösleges ez a tanítás a magánembereknek sem, azért, hogy ne engedjék meg maguknak az uralkodók költekezéseit meggondolatlanul és szemérmetlenül kigúnyolni, ha mindjárt a közönséges és polgári mértéket meghaladják is.

Az állami életben a felsőséghez legközelebb állanak a törvények, a közéletnek e legerősebb kötelékei vagy lelkei – mint Cicero nevezi –, melyek nélkül éppen oly kevéssé képes fennállani a felsőség, mint ahogy viszont ezek a felsőség nélkül. Ezért semmit sem lehetett találóbbat mondani, mint azt, hogy a törvény néma felsőség, a felsőség pedig élő törvény. Hogyha ígértem is annak kifejtését, hogy miféle törvényekkel kell berendezni a keresztyén államot: senkinek sincs miért bővebb fejtegetést várni tőlem arra nézve, hogy mily fajta törvények a legjobbak, aminek tárgyalása túl hosszúra is nyúlna, és nem is tartozik ide. Futólagosan egy pár szóval csak arra akarok reámutatni, hogy micsoda törvényeket lehet Isten előtt szentül alkalmazni és jól kormányozni velük az emberek között. Ezt is hallgatással mellőztem volna, ha nem tapasztalnám, hogy e tekintetben sokan veszedelmes tévedés áldozatai. Mert vannak, akik azt állítják, hogy nincsen helyesen berendezve az olyan állam, amely a Mózes állami és polgári törvényeit mellőzve, az általánosan használt pogány törvények (38) szerint kormányoztatik. E vélemény, hogy mily veszedelmes és felforgatásra irányuló: mutassák ki mások; nekem elég lesz, ha kimutatom, hogy mily hamis és botor. Szem előtt kell pedig tartanunk azt a közönséges felosztást, amely az Istennek Mózes által adott egész törvényét erkölcsiekre, istentiszteleti-szertartásiakra és törvénykezésiekre osztja, és e csoportokat egyenként megvizsgálva meg kell állapítanunk, hogy mik tartoznak azokból reánk és mik nem.

És amidőn ezt teszem, senki se akadjon fenn azon, ha a törvénykezésiek és az istentiszteleti-szertartásiak is az erkölcsiekhez számíttatnak. Mert a régiek, akiktől ez a felosztás származik, jóllehet nem voltak kétségben afelől, hogy a két utóbbi csoport is az erkölcsök körül forog: mégis, azokat, mivel az erkölcsök sérelme nélkül megváltoztathatták és megszüntethették, – nem nevezték erkölcsieknek; az első csoportot azonban megkülönböztetőleg ezzel a névvel nevezték, mivelhogy ennek körén kívül az erkölcsinek valódi szentsége nem létezhetik. Az erkölcsi törvény tehát (hogy ezen kezdjük), amely két részből áll, melyek közül az egyik azt parancsolja, hogy az Istent tiszta hittel és kegyességgel tiszteljük, a második pedig azt, hogy az emberek iránt tiszta szeretettel viseltessünk, – az igazságosságnak igaz és örök szabálya, előírva minden nemzet- és korbeli emberek számára, akik az Isten akarata szerint akarják rendezni életüket. Mert ez az ő örök és változhatatlan akarata: hogy őt mindnyájan tiszteljük és egymást kölcsönösen szeressük.

A szertartási törvények a zsidók nevelőeszközei voltak, (39) amellyel tetszett az Úrnak az ő népét annak mintegy gyermekkora alatt gyakorolni, amíg eljön a nagykorúság ideje, mikor az ő bölcsességét teljesen kijelenti a világnak, és feltárja igazságát azoknak a dolgoknak, amelyeket akkor csak képleg ábrázolt. A törvénykezési rész közkormányzati törvények gyanánt adatott nekik, a méltányosság és igazságosság bizonyos szabályait tartva elibük, hogy ezek megtartása mellett feddhetetlenül és békében élhessenek egymás között. És amiképpen azoknak az istentiszteleti szertartás-törvényeknek gyakorlása, jóllehet sajátlag a vallásra tartozott, – amennyiben a zsidók egyházát megtartotta az Isten tiszteletében és vallásában – mégis magától a kegyes vallásosságtól megkülönböztethető volt: azonképpen a törvénykezésre vonatkozók csoportja is, jóllehet nem egyébre célzott, mint arra, hogy miként volna a legjobban fenntartható maga az a szeretet, amelyet Isten örök törvénye parancsol, – magától a szeretet parancsolatjától ugyancsak meg volt különböztetve. Amiképpen tehát a vallásos kegyességnek minden sérelme és megrövidítése nélkül el lehetett törölni a szertartási törvényeket: akképpen ezeknek a törvénykezési szabályoknak elhagyása mellett is megmaradhat a szeretet állandó kötelessége és parancsolatja. Ha ez így van, bizonyára szabadságukban áll az egyes nemzeteknek olyan törvényeket hozni, melyek reájuk nézve előreláthatólag üdvösöknek mutatkoznak, csakhogy azok a szeretetnek amaz örök parancsával összhangzásban legyenek, úgyhogy – ha formailag különböznek is, de vezérelvük ugyanaz legyen. Mert azok a durva és vad törvények, amilyenek voltak azok, amelyek a tolvajoknak tiszteletet adtak; vagy amelyek a nemi vágyak kielégítésének mindenféle nemét megengedték, és sok mások, még fertelmesebbek és képtelenebbek: – véleményem szerint – semmiképpen sem tarthatók törvényeknek, amennyiben ellenkeznek nemcsak minden igazsággal, hanem az emberiességgel és polgáriasultsággal is. Ez állításom világos lesz, ha – amint kell – minden törvényben e két szempontra figyelünk: a törvény rendelkezésére és az igazságra, mely utóbbin alapszik maga a rendelkezés is. Az igazság, mivel a természetben gyökerezik, mindenkire nézve csak egy lehet; ugyanazért minden törvényben, az ügy természetéhez képest, ugyanazon egy igazságnak kell szem előtt lebegni. A rendelkezések, mivelhogy bizonyos körülményekkel állanak összefüggésben, amelyektől részben függnek is, minden nehézség nélkül különbözhetnek egymástól, csakhogy mindnyájan egyformán egyazon igazság érvényesülésére szolgáljanak. Ha már most az istennek ama törvénye, melyet erkölcsi törvénynek nevezünk, nem lehet más, mint a természeti törvénynek és annak a lelkiismeretnek bizonyságtétele, melyet Isten az emberek lelkébe oltott: akkor annak az igazságnak, amelyről most beszélünk, egész elve abban van előnkbe írva. Aminél fogva minden törvény célja, szabálya és határa is egyedül ez kell, hogy legyen. Azért nincs miért megvetnünk bármiféle törvényeket, amelyek erre a szabályra alkotvák, erre a célra irányítottak és ezen határ által vannak korlátolva, ha eltérnek is akár a zsidók törvényétől, akár egymástól. Isten törvénye tiltja a lopást. Hogy micsoda büntetés volt kiszabva a zsidók büntető-törvényében a lopásra: látni lehet a Mózes II. könyvében. (40) Más népeknél a legrégibb törvények a kár kétszeres megtérítésével büntették a lopást. A későbbiek különbséget tettek a nyilvános és titkos lopás között. Némelyek a büntetésben a száműzetésig mentek, mások a megvesszőzésig, mások végre egészen a fejvesztésig. A hamis tanúskodást a zsidóknál azzal a büntetéssel sújtották, amelyet a vádlott kap vala, ha a vád igaz lett volna; (41) másutt szégyenszemre való kiállítással, másutt felakasztással, másutt keresztre feszítéssel. Az emberölést minden törvény egyformán vérrel bosszulta meg, s csak a kivégzés módjai különböztek. A házasságtörőkkel szemben néhol szigorúbb, másutt enyhébb büntetéseket alkalmaztak. Mindazáltal látjuk, hogy a feltüntetett különféleség mellett is mindannyi egy célt tart szem előtt. Mert egyhangúlag büntetik az Isten törvénye által kárhoztatott bűnöket; ti. az emberölést, a lopást, a házasságtörést, a hamis tanúskodást: s csak a büntetés módjában nem egyeznek meg egymással. Ami azonban nem is szükséges s jó sem is volna. Van olyan ország, amelynek öldöklések és rablógyilkosságok folytán kellene elpusztulnia, ha a gyilkosokkal szemben elrettentő példákkal nem járna el. Van oly időszak, mely megköveteli a büntetések szigorítását. Van nép, amely bizonyos vétkekre különösen hajlandó, ha szigorúan féken nem tartják. Minő gonosz és a köz ellensége volna az olyan ember, aki az ilyen különféleségen megbotránkoznék, mikor az az Isten törvénye iránti engedelmesség megtartására a legalkalmasabb? Mert teljesen haszontalan kifogás az, amit némelyek hánytorgatnak, hogy a Mózes által adott isteni törvénynek kisebbítésére szolgál, ha ennek érvénye megszüntetésével más új törvényeket annál többre becsülünk; mert egyfelől többre sem becsüljük, amikor inkább ajánljuk – nem azért, mert egyszerű összehasonlítás folytán jobbaknak találtuk, hanem mert az idői, helyi és népviszonyokhoz alkalmasabbak, – másfelől meg olyan törvények érvénye szűnik meg, amelyek soha sem is voltak nekünk adva, mivelhogy Mózes által az Úr nem olyan törvényeket adott, amelyek minden népre nézve érvényesek legyenek, hanem amidőn a zsidó népet oltalmába, védelmébe és pártfogásába vette: annak akart különös törvényadója is lenni. És amint bölcs törvényadóhoz illett, azon törvények meghozatalánál annak a népnek különös sajátságait és viszonyait tartotta szeme előtt.

Hátra van még, hogy azt lássuk, aminek tárgyalását utoljára tettük, ti. a törvényekből, bíráskodásból és a felsőségekből miféle haszon háramlik vissza a keresztyének társadalmi életére? mennyire kell a magánembereknek a felsőségek előtt meghajolni, és mely határig tartoznak nekik engedelmeskedni? – Igen sokan fölöslegesnek tartják a felsőséget a keresztyének között; azért ti., mert azt vallásos hitük miatt védelmükre igénybe úgysem vehetik, meg lévén tiltva nekiek a bosszúállás, a törvényszékek igénybe vétele és a perlekedés. – De amikor Pál apostol ezzel szemben világosan bizonyságot tesz (42) arról, hogy a felsőség Istennek szolgája nekünk javunkra: ebből megérthetjük, hogy az Úrnak akaratja az, hogy a felsőség keze és oltalma által mi a gonosz emberek istentelensége és bántalmai ellen megvédelmeztetvén, csendes és nyugodt életet élhessünk. Miután pedig másként hiába adta az Úr a mi védelmünkre, hanemha ily nagy ajándékával élnünk is szabad: ebből eléggé világos, hogy jó lelkiismerettel igénybe vehetjük és folyamodhatunk hozzá. Itt azonban az emberek kétféle fajtájával van dolgunk. Vannak ugyanis igen sokan, akikben akkora a perlekedési szenvedély, hogy soha sem nyughatnak, míg másokkal háborúságba nem keverednek. Magát a pert pedig halálos gyűlölet elkeseredésével, őrületes bosszúvággyal és megrontási szándékkal folytatják és kérlelhetetlen makacssággal erőltetik egészen ellenfeleik teljes tönkretételéig. Eközben, hogy úgy látszassanak, hogy mindent igazán cselekesznek, ily nagy gonoszságukat a bíróságokkal fedezik. – Ámde ha szabad atyánkfiával bírói eljárást folytatni: nem szabad őt mindjárt gyűlölni, őrült szenvedéllyel neki romlására törekedni, és megátalkodottan üldözni. Az ilyenek tehát tudják meg, hogy a dolog úgy áll, hogy a törvénykezés jogos, ha valaki helyesen él azzal. Helyesen élnek pedig vele úgy a panaszos érdekében, mint a vádlott védelmére, hogyha ez megidéztetvén, a kitűzött napra megjelenik, s ügyét, amilyen kifogással lehet, védelmezi, távol minden elkeseredettségtől, sőt inkább csak azzal a szándékkal, hogy ami az övé, azt a törvény által megvédje; az pedig akár személyében, akár javaiban támadtatott meg méltatlanul, a felsőség védelméhez folyamodik, panaszát eléadja, és ami méltányos és jó, azt kívánja, de távol minden ártani akarástól vagy bosszúvágytól, minden durvaságtól és gyűlölségtől, távol az ellenségeskedés vágyától; sőt inkább kész lévén engedni a magáéból, és bármit eltűrni inkább, mintsem ellenséges indulattal az ő ellenfelére törni. Ellenben, ahol a lelkek rosszindulattal eltelve, irigységgel mételyezve, haragtól égve, bosszúért lihegnek, vagy végre az ellenségeskedés dühétől annyira lángolnak, hogy a szeretetről is megfeledkeznek: ott még a legigazságosabb okból indult eljárás is lehetetlen, hogy istentelen ne legyen. Mert ez kell, hogy alapelvként álljon az összes keresztyének között: soha senki még oly igaz ügyet sem intézhet el igazságosan, ha ellenfelével szemben nem viseltetik azzal a szeretettel és jóindulattal, mintha vitás ügyüket már barátságosan kiegyenlítették és elintézték volna.

Ám, azt fogja talán ellenvetni valaki, ilyen mérséklettel annyira ritkán mennek törvényre az emberek, hogy valósággal csudaszámba megy, ha egyáltalán előfordul. Beismerem valóban, hogy – amilyenek a mostani erkölcsök – ritka a jámbor lelkű perlő, hanem azért maga a dolog (az igazságszolgáltatás), ha semmi hitványság hozzájárulása be nem szennyezi, mégsem veszíti el jóságát és tisztaságát. Egyébként, midőn halljuk, hogy a felsőség segedelme az Istennek szent ajándéka: annál szorgalmasabban kell vigyáznunk arra, hogy saját vétkünkkel be ne szennyezzük azt. Azok pedig, akik egyáltalán minden bírósági döntést határozottan kárhoztatnak, értsék meg, hogy ezzel egyszersmind az Isten szent rendelését vetik meg, és olyan természetű ajándékának egyikét, amelyek a tisztáknak tiszták lehetnek, ha ugyan tán Pál apostolt nem akarják vétkesnek tüntetni fel, aki egyfelől vádlóinak rágalmait azok furfangjának és gonoszlelkűségének kimutatásával hárította el magától, másfelől a törvényszékek előtt a maga római polgárságának előjogára hivatkozott, és az igazságtalan elöljárótól, midőn szükséges volt, a császár ítélőszékére fellebbezett. (43) Az sem ellenkezik ezzel, hogy minden keresztyénnek meg van tiltva a bosszúállásra való vágy, amelyet mi is messze távol tartandónak ítélünk a keresztyén ítélszékektől. (44) Mert akár akkor, ha polgári perről van szó, csak az jár a helyes úton, aki ügyét ártatlan őszinteséggel ajánlja a bírónak, mint közvédőnek, egyáltalán nem gondolva arra, hogy a rajta elkövetett sérelmet megfelelően megtorolja (ami bosszúállás érzelme volna); akár akkor, ha bűnügyben vagy még súlyosabb természetű dologban indíttatik per: azt kívánjuk, hogy a vádló olyan legyen, akit nem vesztegetett meg semmiféle bosszúállási törekvés, s aki nem a saját személyén ejtett méltatlanság megtorlásának vágyával lép a bíróság elébe, hanem csak az van a lelkében, hogy a veszedelmes ember törekvését meggátolja, hogy az a közéletnek ártalmára ne legyen. Hogyha száműzöd lelkedből a bosszúállást: semmit sem vétesz azon parancsolat ellen, amely megtiltja a keresztyénéknek a bosszúállást. – Ámde – mondják – nemcsak a bosszúállás kívánása van tiltva, hanem az is parancsolva van, hogy várjunk az Úr kezére, amelyről az a ígéret, hogy bosszút fog állani az elnyomottakért és üldözöttekért. (45) Akik azonban akár a maguk, akár mások számára a felsőség segélyét veszik igénybe: azok elébe vágnak az Úr bosszúállásának! – Azonban a dolog távolról sem így áll. Meg kell ugyanis gondolni, hogy a felsőség bosszúállása nem emberé, hanem az Istené, amelyet ő – amint Pál mondja (46) – emberek szolgálata által juttat nekünk. – Éppen ennyire nem állunk ellentétben a Krisztus szavaival is, amelyekkel azt parancsolja, hogy a gonosznak ne álljunk ellen, és aki balfelől arcul üt, annak tartsuk oda a jobb orcánkat is, és adjuk oda felső ruhánkat is annak, ki az alsót elveszi. (47) Itt ugyanis az övéinek lelkét a megtorlás vágyától annyira vissza akarja riasztani, hogy inkább kettős méltatlanságot legyenek készek eltérni, semhogy lelkükben bosszúállásra törekedjenek; s ettől a türelemtől mi sem akarjuk őket elvonni. Mert valóban, a keresztyéneknek olyan embereknek kell lenniök, akik mintegy arra születtek, hogy méltatlanságot és igazságtalanságot szenvedjenek, hogy a gonoszak hitványságainak, hamisságainak és megcsúfolásának legyenek kitéve; nemcsak, – hanem szükséges, hogy azoknak minden gonoszságaikat eltűrjék, azaz, olyan legyen egész lelkületük, hogy az egyik megaláztatás után már a másikra is készen álljanak, egész éltükön keresztül semmi egyebet nem helyezve kilátásba maguknak, mint folytonos kereszthordozást. Eközben jót tegyenek azokkal is, akik őket üldözik, áldják azokat, akik őket átkozzák és – ami az ő egyedüli győzedelmük – igyekezzenek a gonoszt jóval győzni meg. (48) Ily érzülettel nem keresnek szemet szemért, fogat fogért, amint a farizeusok tanították az ő tanítványaikat a bosszúállás kívánására; hanem amint a Krisztus tanította, akár a testi bántalmakat, akár javaiktól való álnok megfosztatásukat úgy tűrik, hogy azokat a méltatlanságokat mindjárt készséggel megbocsátják és önként elfelejtik. Mindazonáltal lelküknek e szelídsége és mérséklete sem akadályozza őket abban, hogy ellenségeik iránti barátságuk teljes volta mellett, a felsőség segítségét saját javaik megtartására igénybe vegyék, vagy hogy a közveszélyes és gonosz embernek megbüntetését követeljék, ha látják, hogy azt semmi más meg nem javíthatja, csak a halál.

Amit pedig ellenvetésül felhozni szoktak, hogy Pál apostol (49) egyáltalán mindenféle perlekedést kárhoztat: az sem igaz. Könnyű megérteni ugyanis az ő szavaiból, hogy a korinthusbeliek gyülekezetében oly szerfelett nagy volt a perlekedési viszketeg, hogy a Krisztus evangéliumát és az ő egész vallását a pogányok gúnyjának és ócsárlásának kezdték kitenni. Azt kifogásolja azért bennük elsősorban Pál, hogy az evangéliumot az ő szertelen versengésükkel a hitetlenek gúnyjának szolgáltatják ki; azután pedig azt, hogy ezen az úton egymással, az atyafiak az atyafiakkal is, meghasonlanak. Mert olyannyira távol voltak a méltatlanságok békességes eltűrésétől, hogy egyik a másiknak javaira áhítozik, egymást mód felett ingerlik és megkárosítják vala. Tehát a szertelen perlekedési hajlamot támadja meg bennük, s nem egyszerűen és általában minden peres ügyet. És egyáltalán azt nyilvánítja bűnnek, hogy nem hajlandók inkább javaikban kárt szenvedni, semhogy azoknak megtartásáért egész a meghasonlásig menjenek. Úgy kellene bizonyára a keresztyéneknek eljárniok, hogy inkább a saját jogukról legyenek készek mindig lemondani, mint a bíróságok elé lépni, ahonnan alig távozhatnak másként, mint felzavart lélekkel és az atyafi iránt haragra gyúlt szívvel. De akkor, amikor valaki azt látja, hogy a szeretet kötelékének sérelme nélkül a maga ügyét, amelynek elveszítése reá nézve felette nagy kárral járna, megvédheti: ha ezt cselekszi, ebben a Pál ítélete ellen semmit sem vét. Szóval, amint már kezdetben reámutattunk, e tekintetben kinek-kinek legjobb tanácsadója lesz a szeretet, amelynek híján bármi pert ha kezdünk, vagy amelyet anélkül folytatunk: mindenik hogy jogtalan és istentelen – kétségtelennek állítjuk.

Az alattvalóknak az ő felsőségükkel szemben legelső kötelességük, hogy azok hivatalos ténykedései felől a legtiszteletteljesebb véleménnyel legyenek; ti. hogy mint Isten által kirendelt igazságszolgáltatási hatóságot ismerjék el, s ennélfogva őket nagyra becsüljék és tiszteljék, mint Istennek szolgáit és követeit. Mert vannak olyan emberek, akik felsőségeikkel szemben nagyon engedelmeseknek mutatják magukat, s távolról sem is akarják azt, hogy ne legyenek hatóságok, akiknek engedelmeskedni kelljen, miután tudják, hogy így szolgál ez a közjóra: de azért magukról a felsőségekből mégiscsak úgy vélekednek, hogy azok szükséges rosszak. Pedig mégis csak valamivel többet követel tőlünk Péter apostol, (50) midőn azt parancsolja, hogy a királyt tisztelni kell, és Salamon, (51) midőn azt rendeli, hogy az Istent és a királyt félni kell. Mert az első e szó alatt: „tisztelni”, őszinte és benső tiszteletet ért; a második pedig, midőn a királyt az Istennel kapcsolatban említi: őt bizonyos hódolatra méltó, szent tisztelettel és méltósággal bírónak mutatja fel. Van Pálnál is egy ilyen kiváló nyilatkozat: (52) hogy engedelmeskedjünk nemcsak a haragtól való félelem miatt, hanem saját lelkiismeretünkért. Ami alatt azt érti, hogy az alattvalóknak nemcsak a fejedelmektől és elöljáróktól való félelem miatt kell magukat azoknak alávetniök, – mint ahogyan a fegyveres ellenségnek szokták alávetni magukat azok, akik látják, hogy ha ellenszegülnének, rögtön bosszút fognának rajtuk állani – hanem azért, mivel maga az Isten iránt tartozó engedelmességüknek tesznek eleget, midőn ezeknek engedelmeskednek, mivelhogy ezeknek hatalma az Istentől van. – Ebből következik aztán mindjárt a másik kötelessége is az alattvalóknak, az ti., hogy az irántuk való tiszteletre kész szívvel, mutassák meg nekik engedelmességüket, akár a rendeletek megtartásában, akár az adók megfizetésében, akár a közhivatalok és azon terhek elvállalásában, amelyek a közvédelemre vonatkoznak, akár valami más parancsolatoknak teljesítésében. Minden lélek, – úgymond Pál – engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak; mert aki a hatalmasságnak ellenszegül, Isten rendelésének szegül ellene. Intsed őket – írja ugyancsak ő Titusnak, (53) hogy a fejedelmeknek és a hatalom kezelőinek magukat alávessék, hogy a felsőségeknek engedelmeskedjenek, hogy minden jócselekedetekre készek legyenek; – és Péter apostol is: (54) Alávessétek magatokat – úgymond – mindenféle emberi szerzetnek (55) az Úrért; akár a királynak, mint legfelsőbbnek, akár az elöljáróknak, akik általa küldetnek a gonosztevőknek megbüntetésére, a helyesen cselekvőknek pedig megjutalmazására. Továbbá, hogy bizonyságot tegyenek arról, miszerint az engedelmességet nemcsak színlelik, hanem tetetés nélkül és szívből alávetik nekik magukat, – hozzáteszi Pál, (56) hogy imádkozzanak Istenhez azoknak üdvéért és jóllétéért, akik alatt élnek. Intelek – úgymond –, hogy legyenek könyörgések, esdeklések, imádkozások, hálaadások minden emberekért és minden méltóságba helyezettekért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, minden istenfélelemmel és tisztességgel. És erre nézve senki magát meg ne csalja. Mert miután a felsőségnek senki ellene nem szegülhet anélkül, hogy egyszersmind Istennek ne szegüljön ellene: még ha úgy látszik is, hogy a fegyvertelen felsőséget büntetlenül meg lehet vetni, – Isten azonban jól fel van fegyverezve súlyosan megtorolni azokat, kik őt megvetik. Ezen kívül ez alá az engedelmesség alá foglalom azt a mérsékletet is, amellyel a közdolgokban, a magánembereknek magukat korlátozniok kell, hogy túlságosan bele ne ártsák magukat a közügyekbe, vagy vakmerően a felsőség hatáskörébe ne törjenek, semmi közönséges újítást ne kezdjenek. Ha valamit az állami élet rendjében szükség lenne javítani, se maguk ne zavarogjanak, se kezeiket a végrehajtásra ne vessék, mikor úgy illik, hogy mindnyájuknak keze kötve legyen e részben; hanem hagyják a felsőség belátására, mivel egyedül csak neki van az ilyen dologban szabad keze. Úgy értem pedig, hogy rendelet nélkül ne merjenek. Mert mihelyt az elöljáró parancsolata megérkezett: akkor már ők maguk is az államhatalom tekintélyével vannak felruházva. Mert amiként a fejedelem tanácsosait közönségesen az ő szemeinek és füleinek szokták nevezni: akként nem helytelenül mondanók a fejedelem kezeinek azokat, akiknek a dolgok végrehajtására megbízást adott.

Mivelhogy idáig az olyan felsőségnek adtuk rajzát, amely valósággal az, aminek neveztetik, ti. a hazának atyja és – amint a költő mondja – a népnek pásztora, a béke őre, az igazság védője, a sértett ártatlanság megbosszulója: méltán bolondnak kellene tartani azt, akinek az ilyen uralom nem tetszenék. De minekutána majdnem minden időben van példa arra, hogy a fejedelmek közül némelyek megfeledkezve mindazokról, amelyekről való gondviselést szüntelen elméjükben kellene forgatniok, minden gond nélkül léha mulatságokkal töltik napjaikat; mások csak a maguk hasznára nézvén, minden jogot, kiváltságot, igazságot, kinevezést áruba bocsátanak; mások a szegény föld népéből kipréselik az utolsó garast is, melyet aztán őrült tékozlással vesztegetnek el; mások ismét házaknak kirablásával, leányok és hitvesek meggyalázásával, ártatlanok mészárlásával merő zsiványságot űznek, hogy az ilyeneket is fejedelmeknek kell elismerni, akiknek kormányzása iránt engedelmeskedni tartozunk, – erről igen sok embert nem lehet meggyőzni. Mert amíg ily felette méltatlan voltukban és oly rémséges vétkek között, amelyek nemcsak a felsőség, de általában az ember hivatásával is összeegyeztethetlenek, az Isten képének egyetlenegy vonása sem ismerhető fel, amelynek pedig a felsőségben tündökölnie kellene; amíg nyomát sem látják az Isten szolgájának, aki a jóknak kitüntetésére, a gonoszoknak megbüntetésére adatott vala: addig ők sem akarják olyan elöljáróságul elismerni, amelynek méltóságát és tekintélyét a Szentírás nekünk annyira szívünkre köti. És valóban, csaknem minden emberi léleknek veleszületett tulajdonsága az, hogy nem kevesebb gyűlölettel és utálattal viseltetik a zsarnokokkal szemben, mint amily ragaszkodással és szeretettel veszi körül az alkotmányos királyokat. De hogyha mi az Isten igéjére tekintünk, az tovább vezet bennünket; éspedig arra, hogy nemcsak azon fejedelmek uralmának vagyunk alávetve, akik igazán, és amint illik, híven betöltik tisztjüket, hanem mindeniknek, akik bármi módon a hatalom birtokában vannak, még akkor is, ha egyáltalán nem felelnek meg annak, ami fejedelmi kötelességük vala. Mert jóllehet az Úr bizonyságot tesz arról, hogy az ő jóvoltának felette nagy ajándéka a felsőség, az emberek közjólétének fenntartására és maguknak a felsőségeknek előírja az ő határaikat: azonban egyszersmind azt is kijelenti, (57) hogy bármilyenek legyenek is, uralmuk mégis csak tőle van. Éspedig, akiknek uralma a közjó előmozdítására szolgál, azokat az ő jóvoltának példáiul és bizonyságaiul ajándékozta; akik pedig méltatlanul és zsarnokul uralkodnak, azokat a nép vétkeiért való bosszúállásra támasztotta, – de mindeniket egyformán megajándékozta azzal a szent felséggel, amellyel a törvényes hatalmat felruházta. Itt álljunk meg addig, míg ez állítást egy pár nyomós bizonyítékkal támogatom. (58)

Annak bizonyításával, hogy az istentelen király az Úr haragja a földön, nem is kell sokat fáradoznunk; mintán nem hiszem, hogy lenne valaki, aki ezt tagadná. Nincs is ezzel több mondva a királyról, mint a tolvajról, aki ellopja a te jószágodat, vagy a házasságtörőről, ki hitvesi ágyadat szennyezi be, vagy az orgyilkosról, ki életedre tör, – miután a Szentírás minden efféle csapást az Isten átka közé számít. (59) Hanem inkább a dolognak azt a másik részét igyekezzünk bebizonyítani, amely nem oly könnyen megy az emberek fejébe: ti. hogy egy romlott és teljességgel semmi tiszteletre sem méltó emberben is, ha egyszer a közhatalom a kezében van, benne van ama kiváló és isteni hatalom, melyet az Úr az ő igéjével reáruházott az ő igazságossága és ítélete szolgáira, és őt az ő alattvalói – ami a nyilvános engedelmességet illeti – ugyanazon tiszteletben kell, hogy tartsák, mint a legjobb királyt kellene tartaniok, ha az adatott volna nékiek. – Először is arra akarom felhívni olvasóim figyelmét, hogy – amire a Szentírás nem ok nélkül emlékeztet minket oly gyakran, – vegyék eszükbe és gondolják meg az Istennek gondviselését és különös munkálkodását a királyságok elosztásában, és abban, hogy olyan királyokat ád, amilyeneket jónak lát az ő bölcs tetszése. Íme, Dánielnél (60) ez áll: Az Úr változtatja meg az időket és az időknek részeit; királyokat vet le, s királyokat állít; tovább: (61) hogy megtudják az élők, hogy a magasságos Isten uralkodik az emberek birodalmán; akinek ő akarja, annak fogja adni. Ilyen tartalmú kijelentés sok van ugyan a Szentírásban szerteszét, de különösen a már idézett Dániel próféciája bővelkedik azokban. Hogy milyen király volt Nabukodnezár, ki Jeruzsálemet bevette, – eléggé tudva van; ti. idegen országokba vakmerően betörő és a népeknek pusztítója. Mindazáltal azt mondja az Úr Ezékhielnél, (62) hogy ő adta neki Egyiptom földjét, azért a szolgálatért, melyet neki Egyiptom feldúlásában teljesített. És ugyancsak neki (Nabukodnezárnak) mondta Dániel: (63) Te, ó, Király, királyoknak királya vagy, akinek az egek Istene hatalmas, erős és dicsőséges országot adott; neked adta – mondom – mindazokat a tartományokat, ahol lakoznak az embereknek fiai, az erdőknek vadai és az égnek madarai, – a te kezedbe adta azokat és úrrá tett tégedet azok felett. Viszont az ő (Nabukodnezár) fiának Baltazárnak: (64) A felséges Isten birodalmat és hatalmat, tisztességet és dicsőséget adott a te atyádnak, Nabukodnezárnak, és a hatalom miatt, amelyet ada neki, remegtek előtte és féltek az ő orcájától minden népek, nemzetek és nyelvek. Midőn halljuk, hogy Isten adta a királyt, egyszersmind újitsuk fel lelkünkben ama mennyei parancsolatot is, mely arról szól, hogy a királyt tisztelni és félni kell, és akkor nem fogunk habozni, még a legsemmirekellőbb zsarnoknak is megadni azt a megillető tiszteletet, amelyre őt az Úr méltatta. Sámuel, midőn Izráel népének kijelenti, hogy mi mindent kell majd nekik királyaiktól elszenvedniök, – így szólt: (65) Ez lesz a király joga, ki uralkodni fog felettetek: Fiaitokat elveszi és szekere mellett csatlósaivá és futáraivá teszi őket; oda teszi, hogy szántsák az ő szántóföldeit, arassák az ő gabonáit és készítsék a fegyvereket; a ti leányaitokat elveszi, hogy legyenek kenőcskészítők, szakácsnők, sütőnék; elveszi végre legjobb szántóföldjeiteket, szőlőhegyeiteket és olajfás kertjeiteket, és szolgáinak adja azokat; dézsmát szed gabonátokból és borotokból, s főembereinek s szolgáinak adja; elveszi szolgáitokat, szolgálóitokat és szamaraitokat és a saját dolgait végezteti velük; sőt dézsmát szed a ti nyájaitokból is, és ti szolgái lesztek neki. Bizonyára ezt nem jogosan fogták csinálni a királyok, akiket a törvény (66) igen jól megtanított minden önmegtartóztatásra; de jogosnak mondatott a néppel szemben. Mintha azt mondta volna Sámuel: Ennyire ragadtatják magukat a királyok az ő önkénykedésükben, amit azonban korlátok közt tartani nem a ti feladatotok lesz; nektek csak ez egy marad fenn: a parancsolatoknak engedelmeskedni és szót fogadni. Különösen kiváló és emlékezetre méltó a Jeremiásnál levő alábbi hely, (67) mely habár egy keveset hosszú is, mégis megérdemli, hogy ideiktassuk, mivel ezt az egész kérdést a legvilágosabban tisztázza. Én teremtettem a földet és az embereket, – így szól az Úr, – és minden állatokat, amelyek vannak a földnek színén, az én nagy erőmmel és kinyújtott karommal, és én arra ruházom azt, aki kedves az én szemeim előtt; és ennélfogva most én odaadom mindama földeket Nabukodnezárnak, az én szolgámnak kezébe, és szolgálnak neki minden népek és nagy királyok, míg eljön az ő földjének is ideje; és ha az történik, hogy lesz nép és ország, mely nem szolgál neki és nem hajtja az ő nyakát Bábel királyának igája alá: meglátogatom azt a népet fegyverrel, éhséggel és döghalállal; ezért hát csak szolgáljatok Bábel királyának, és éltek.

Látjuk, hogy az Úr mily nagy engedelmességgel akarta, hogy tiszteljék ezt a nagy és szörnyen zsarnok királyt is, nem egyébért, hanem mert országlás volt a kezében. Az pedig, hogy ő az ország trónjára ültettetett és királyi méltóságra emeltetett, melyet megsérteni bűn: – az Úrnak végzéséből lett. Hogyha mi folytonosan elménkben forgatjuk s szemünk előtt tartjuk, hogy Isten ugyanazon végzéséből adta a leggonoszabb királyokat is, amellyel a királyi méltóságot felállította: soha sem támadnak lelkünkben afféle pártütő gondolatok, hogy a királlyal szemben érdeme szerint kell viselkedni, és hogy nem méltányos, hogy alattvalói legyünk annak, aki viszont nem mutatja magát a mi királyunknak. Van az Úrnak ugyanazon prófétánál egy másik parancsolatja is, (68) amellyel azt parancsolja az ő népének, hogy keresse Babilonnak békességét, amely városban ők fogságban valának, és hogy könyörögjenek hozzá érette, miután annak békességében van az ő jövendő békességük is. Íme, az izráelitáknak, akik mindenüktől megfosztattak, otthonukból kiűzve, fogságra hurcoltatva, nyomorult szolgaságra vettetve is az parancsoltatik, hogy leigázójuk jóllétéért imádkozzanak; nemcsak úgy általánosan, amiként az van parancsolva, hegy imádkozzanak azokért, akik minket üldöznek és háborgatnak; hanem különösen azért, hogy az ő országának jólléte és csendessége megtartassék, hogy alatta őnekiek is jól legyen dolguk. Így Dávid, aki már Isten rendeléséből királlyá lett, és az ő szent olajával felkenetve volt, midőn őt Saul minden igaz ok nélkül üldözte: üldözőjének fejét mégis szentnek tartotta, mert az Úr királyi méltósággal szentelte vala meg. Távol legyen tőlem, – mondotta (69) hogy oly dolgot cselekedjem az Úr előtt az én urammal, az Úrnak felkentjével, hogy kezemet felemeljem ellene, mivel az Úrnak felkentje ő. Máshelyt ismét: Kedveztem neked és azt mondottam: nem emelem fel kezemet az én uram ellen, mivel az Úr felkentje ő. Tovább újra: (70) Ki emelhetné fel kezét az Úr felkentje ellen büntetlenül? Él az Úr, hogy megveri őt, vagy eljön az ő napja és meghal, vagy harcba megy és odavesz; – de tőlem távol legyen, hogy az én kezemet felemeljem az Úr felkentje ellen. Ezzel a tisztelettel és majdnem vallásos félelem indulatjával tartozunk viseltetni a legszélső határig minden mi elöljáróinkkal szemben, bármilyenek legyenek is ők. Amit azért ismétlek oly gyakran, hogy tanuljuk meg, miszerint nem magukat az embereket kell vizsgálnunk, hanem tartsuk elégnek, hogy ők Isten akaratjából viselik személyükben azt a jelleget, amelyre maga az Úr nyomta reá és véste bele a sérthetetlen felség méltóságát. De viszont – fogod talán mondani – az elöljárók is hasonlóan tartoznak viselkedni alattvalóikkal szemben. Ezt én már elismertem. Hanem, ha ebből te azt következteted, hogy csakis az igazságos uralommal szemben kell engedelmeskedni: helytelen következtetést vonsz. Mert lám, a férfiak is feleségeikkel és a szülők is gyermekeikkel szemben a kölcsönös kötelezettség viszonyában állanak. De tegyük fel, hogy a szülők és férjek megfeledkeznek kötelességeikről. A szülők pl. gyermekeiket, holott megparancsoltatott, (71) hogy őket haragra ne ingereljék – oly durván és mogorván kezelik, hogy azokat az ő mordságukkal módfelett gyötrik; a férjek pedig az ő feleségeikkel – holott az parancsoltatott, (72) hogy őket szeressék és mint valami törékeny edényeket, úgy gondozzák – a legmeggyalázóbb módon bánnak. Vajon mégis, úgy a gyermekek szülőik iránt, mint a feleségek férjeik iránt emiatt kevésbé engedelmesek legyenek?! A kötelességszerű dolgokban még a gonoszoknak is alá vannak vetve. Sőt, ha általában mindenkinek úgy kellene inkább cselekednie, hogy az általvetőnek ne a hátul csüngő iszákjára tekintsen, azaz, ne fürkéssze egyik a másiknak kötelességeit: ennek azok közt kell különösen érvényesülni, akik idegen hatalom alá vannak vetve.

Ezért ha valami vérszomjas fejedelem gyötör bennünket, ha fösvény vagy tékozló, rabló módjára kifoszt, ha a tunya elhanyagol, ha végre az istentelen és szentségtörő üldöz hitünkért: először is mindjárt a mi vétkeink jussanak eszünkbe, mert alig kétséges, hogy az Úr ezeket bünteti az ilyen ostorokkal; (73) azután pedig járuljon ehhez annak meggondolása is, hogy nem mirajtunk áll az eféle bajoknak orvoslása, s számunkra csak az marad fenn, hogy az Úrnak segedelméért könyörögjünk, kinek kezében vannak a királyok szívei, és az uralmak változásai. (74) Maga az Isten az, aki meg fog állani az istenek gyülekezetében és az istenek közepette törvényt teszen, (75) akinek orcája előtt leesnek és semmivé lesznek a földnek minden királyai és bírái, akik nem csókolták az ő Felkentjét, (76) akik hamis törvényeket hoztak, hogy elnyomják az ítéletben a szegényeket, és az alacsony sorsúak ügyén erőszakot tegyenek, hogy az özvegyek prédájukká legyenek és az árvák zsákmánnyá. (77) És itt mutatja ki magát úgy az ő csodálatra méltó jósága, mint hatalma és gondviselése. Mert néhol az ő szolgái közül támaszt nyilvános bosszúállókat, és az ő parancsolatával látja el azokat, akikről azt akarja, hogy meglakoltassák a gyalázatos uralkodásért, és az igazságtalanul elnyomott népet a szörnyűséges nyomorúságból kiszabadítsák; néhol pedig a más terveket szövőknek és egyébre bujtogató embereknek felgerjedt haragját fordítja reá. Így Izrael népét a Pharao zsarnoksága alól Mózes útján, (78) Kusánnak, Syria királyának elnyomása alól Othniel útján, (79) s más szolgaságokból más királyok vagy bírák útján szabadította ki; így az egyiptombeliek dölyfösségét az asszírok által, Tirus gőgjét az egyiptomiak által, Babilon vadságát a médek és perzsák által, Júda és Izrael királyainak hálátlanságát a babiloniaiak által törte össze és alázta meg, – jóllehet nem ugyanazon módon mindeniket. Mert amaz előbbiek, midőn ily nagy dolgok véghezvitelére Isten törvényes elhívásával voltak késztetve: a királyok megtámadásában legkevésbé sem sértették meg azt a fenséges méltóságot, amellyel isteni rendelés folytán a királyok felruházva vannak, hanem csak a kisebb hatalmat a nagyobbal megzabolázták, amiként a királyoknak is meg szabad fenyíteniök az ő helytartóikat. Ez utóbbiak azonban, jóllehet az Isten keze jelölte ki őket arra, amire jónak látta, és tudtukon kívül az ő munkáját hajtották végre: mindazonáltal lelkükben csak gaztettet forgattak. Hanem – bármiként ítéltessenek meg itt maguknak az embereknek cselekedetei – az Úr általuk mégis egyformán végrehajtotta a saját akaratát, amidőn a felfuvalkodott királyok véráztatta kormánypálcáját összetörte és tűrhetetlen uralkodásuknak végét vetette. Hallják meg ezt a királyok és rémüljenek el! Nekünk pedig szolgáljon intelmül, hogy mindenek felett óvakodjunk attól, hogy a felsőség tiszteletre méltó méltóságának azt a teljes tekintélyét, amit az Isten oly felette komoly parancsolatokkal szentesített, még ha a legméltatlanabbaknál és olyanoknál volna is, akik azt saját semmirevalóságukkal – tőlük telhetőleg – beszennyezték is, – meg ne vessük, vagy azon erőszakot ne tegyünk. Mert ha a fékevesztett uralom megjobbítása az Isten bosszúállásának a dolga: ne gondoljuk legott, hogy nekünk adatott volna a megbízatás annak végrehajtására, holott nekünk semmi más parancsolat nem adatott, hanem csak az, hogy engedelmeskedjünk és tűrjünk. Mindezeket itt mindig a magánemberekről mondtam és értettem. Mert ha vannak ma olyan felsőségek szervezve a népből a királyok önkényének korlátozására, amilyenek voltak hajdan a lacedaemonbelieknél a királyokkal szembeállított eforusok, vagy a római konzulokkal szemben a néptribunok, vagy az athenaei tanácsban a demarkhusok és aminő hatalommal talán, a dolgok mai állása mellett is, bír és működik némely országokban a három rend, midőn országgyűlést tartanak: annyira nem mondok ellent annak, hogy kötelességszerűleg közbelépjenek a királyok zsarnoki önkényével szemben, hogy ellenkezőleg, ha ők a gőgös és a szegény föld népét nyomorgató királyokkal szemben gyáván szemet hunynak: nem habozom azt állítani, miképp [=hogy] szándékos elnézésük bűnös hűtlenség, amellyel a nép szabadságát, amelynek Isten rendeléséből védőiül állíttattak oda, álnokul elárulják.

Ámde ennél az engedelmességnél, melyről azt mondtuk, hogy vele az elöljárók parancsainak tartozunk, mindig feltételül kell szabnunk, sőt első sorban vigyáznunk arra, hogy el ne vonjon minket attól az engedelmességtől, amellyel tartozunk annak, akinek akaratával szemben a királyok minden kívánságát alá kell rendelni, végzéseinek minden rendelkezést, fenségének minden kormánypálcát alávetni szükséges. És valóban, mily felfordult dolog volna, hogy az embereknek engedve annak haragját hívd ki, akiért maguknak az embereknek is engedelmeskedel! Az Úr a királyoknak királya, aki ha az ő szent száját felnyitotta, egyedül reá kell mindenekelőtt és mindenekfelett hallgatni. Csak azután vagyunk alávetve azoknak az embereknek, akik nekünk elöljáróink; de nem másként, hanem csak Istenben. Ha őellene parancsolnak valamit, nem kell annak sem helyet adni, sem egyáltalán számba venni. És ilyenkor azzal az egész méltósággal se gondoljunk semmit, amellyel a felsőség felékesítve van, mert nem esik azon semmi jogtalanság, míg az Isten különös és valóban legfelsőbb hatalmával kényszeríttetik rendre. Jól tudom azt, hogy mekkora és mily közeli veszély fenyegeti ezt az állhatatosságot, mert a kicsinyléssel szemben éppen a királyok méltatlankodnak leginkább, akiknek méltatlankodása pedig a halál hírnöke, – mondja Salamon. (80) De mivel Péter, a mennyei hírnök ezt a parancsolatot jelentette ki: Inkább kell engedelmeskedni az Istennek, mint az embereknek: ennek meggondolása legyen a mi vigasztalásunk. Azt az engedelmességet pedig, amit az Úr tőlünk követel, úgy teljesíthetjük legjobban, ha bármit eltűrünk inkább, hogysem az Istennek félelmétől elhajoljunk. És hogy bátorságunk meg ne fogyatkozzék, eme más ösztönzéssel is buzdít bennünket Pál apostol: (81) A Krisztus azért váltott meg minket oly nagy áron, amennyibe neki a mi váltságunk került, hogy magunkat az emberek gonosz kívánságainak szolgálatába ne adjuk; még kevésbé pedig az istentelenségnek.

Hivatkozások

(2) ti. a szabadságban, amellyel Krisztus szabadokká tett bennünket. Lásd Galác. 3; 5,1.; I. Korinth. 7,23.

(3) Koloss. 3,11.

(4) János evang. 10,35; Zsolt 82,6.

(5) V. Mózes 1,15; II. Krónikák 19,5.

(6) Péld. 8,15.16.

(7) Rom. 12,8.

(8) Római 13,1.

(9) Jeremiás 48,10.

(10) V. Mózes 1,15. II. Krónikák 19,5.

(11) Zsolt. 82,1.

(12) I. Sámuel 8,7.

(13) Lukács 22,25-26.

(14) Római 13,1.

(15) Péld. 8,15. 24,11; I. Péter 2,17.

(16) Jeremiás 22,3.

(17) V. Mózes 1,16-17.

(18) V. Mózes 17,16.20.

(19) V. Mózes 16,19,

(20) Római 13,4.

(21) Jeremiás 22,3.

(22) Máté 5,21; II. Mózes 20,43.

(23) V. Mózes 5,17.

(24) Ézsaiás 11,9. 65,25.

(25) ti. a halálbüntetések kimondásában és végrehajtásában. Ford.

(26) Rom. 13,4.

(27) II. Mózes 2,12.

(28) II. Mózes 32,28.

(29) I. Királyok 2,6.9.

(30) Péld. 16,12.

(31) Péld. 20,8.

(32) Péld. 20,26.

(33) Péld. 25,4.5.

(34) Példabeszédek 20,28.

(35) Cicero: A kötelességekről I,80.

(36) Ezékhiel 48,21-22.

(37) Római 13,6.

(38) ti. a római törvények szerint. Ford.

(39) Galác. 3,4. 4,3-5.

(40) II. Mózes 22,1-15.

(41) V. Mózes. 19,16-21.

(42) Róm. 13,4.

(43) Apost. Csel. 22,25; 24,13.19; 25,10.

(44) V. Móz. 32,36; Máthé 5,25.38; Róm. 12,19.

(45) Római 12,19.

(46) Római 13,4.

(47) Máthé 5,35.

(48) Római 12.

(49) I. Korinth. 6,7-.

(50) I. Péter 2,17.

(51) Példabeszédek 24,21.

(52) Római 13,6.

(53) Titus 3,1-.

(54) I. Péter 2,13.

(55) A görög eredetiben itt κτίσει áll, melyet Kálvin szó szerinti fordításban „creaturae”-val (teremtmény) ad vissza. Műve 1559-iki kiadásában így magyarázza: creaturae (vel potius, ut ego quidem interpretor, ordinationi); azaz:… teremtménynek (vagy inkább, ahogy én értelmezem, rendelésnek… A Károli-Bibliában is így van: „rendelésnek”. Szenci Molnár Albert Kálvin-fordítása: „Teremtvényeknek, avagy (tulajdonabbul mondván) rendeléseknek”. Én a „szerzet” szót alkalmasnak találtam az itt fennforgó fogalom visszaadására, amely nem egyéb, mint „emberek által meghatározott rend szerint beállított (szerzett) egyén”. Igaz ugyan, hogy a mai népies nyelv a „szerzet” szónak bizonyos gúnyos és kicsinylő, „bizonytalan eredetű” mellékjelentést ad, de úgy gondolom, hogy ez nem mindig volt így, s itt is el kell attól tekinteni. Ford.

(56) I. Timoth. 2,1-.

(57-58) Jób 34,18-; Hozseás 13,11; Ezsaiás 10,5.26-.33;

(59) V. Mózes 28.29-.36-.48-.

(60) Dániel 2,21.

(61) Dániel 4,14.

(62) Ezékhiel 29,20.

(63) Dániel 2,37-.

(64) Dániel 5,18-.

(65) I. Sámuel 8,11-.

(66) V. Mózes 17.

(67) Jeremiás 27,5-.

(68) Jeremiás 29,7.

(69) I. Sámuel 24,7.11.

(70) I. Sámuel 26,9.

(71) Efezus 6,3.

(72) Efezus 5; I. Péter 3.

(73) Dániel 9.

(74) Példabeszédek 21,1.

(75) Zsolt. 82,1.

(76) Zsolt. 2,12.

(77) Ezsaiás 10,1-2.

(78) II. Mózes 3,17-.

(79) Bírák 2.

(80) Példabeszédek k. 16,14.

(81) I. Kor. 7.

Forrás

HATODIK FEJEZET.
A keresztyén szabadságról, az egyházi hatalomról és az állami kormányzásról. KÁLVIN JÁNOS, A KERESZTYÉN VALLÁS ALAPVONALAI (INSTITUTIO RELIGIONIS CHRISTIANAE) – leporollak.hu