A keresztyén szabadságról (I.)

Kálvin János (1509 – 1564)

A Keresztyén Vallás Alapvonalai (INSTITUTIO Religionis Christianae)

Az 1536-iki első latin kiadás után
Fordította

Nagy Károly
Ny. r. tanár
A Kolozsvári Ev. Ref. Theol. Fakultáson

Hatodik Fejezet.

A keresztyén szabadságról, az egyházi hatalomról és az állami kormányzásról c. fejezet

I. rész

Most már tárgyalnunk kell a keresztyén szabadságról, amelynek kifejtését semmiképpen sem szabad mellőznie annak, akinek az a feladata (célja), hogy az evangéliumi tudomány egész tartalmát rövid foglalatban előadja. Mert ez rendkívül szükséges dolog; mégpedig azért, mert ennek ismerete nélkül a lelkiismeret szinte semmihez sem mer kételkedés nélkül fogni; sok dologban habozik és visszariad; mindig ingadozik és remeg. Röviden ugyan már fennebb érintettük, de részletesebb tárgyalását ide halasztottuk. Mert mihelyt csak valami említés történik a keresztyén szabadságról, legott vagy a szenvedélyek jönnek forrongásba, vagy balgatag indulatok kelnek fel, hogyha az ember az eféle könnyelmű gondolatoknak idejében útját nem vágja, amelyek különben a legjobb dolgokat is a leggonoszabbul megrontják.

Mert e szabadságnak köpenyege alatt némelyek levetkőznek minden Isten iránti engedelmességet, és zabolátlan szabadosságra ragadtatják magukat; mások pedig elégedetlenkednek, mert azt gondolják, hogy ekként megszűnik minden mértéktartás, rend és a dolgok ésszerű megválasztása. Mit tegyünk itt, ilyen szorongató helyzetben? Vajon búcsút mondjunk-e a keresztyén szabadságnak, hogy az ilyen veszedelmeknek útját vágjuk? Ámde – amint mondatott –, sem a Krisztust, sem az evangélium igazságát nem lehet másként helyesen megismerni, csak úgy, hogyha ezt megtartjuk. Arra kell azért inkább törekedni, hogy a tudománynak ezen annyira szükséges része ne mellőztessék, s mégis e közben eleje vétessék azoknak a képtelen ellenvetéseknek, amelyek ebből származni szoktak.

A keresztyén szabadság – legalább amint én ítélem – három alkotó részből áll. Az első: hogy a hívőknek lelkiismerete, midőn az ő Isten előtt való megigazulásuknak alapját képező bizodalmat keresi, magát a törvény fölé helyezze, annak fölébe emelkedjék, és a törvény igazságát merőben elfeledje. Mert miután a törvény – amint már egyebütt kimutattam, – senkit meg nem igazít; és így vagy a megigazulás minden reményétől elzáratunk, vagy fel kell alóla oldatnunk. Éspedig úgy, hogy egyáltalán semmi tekintettel ne legyünk a cselekedetekre. Mert, aki úgy gondolkozik, hogy bár valamieske cselekedettel neki is járulnia kell a megigazulás megszerzéséhez: az e hozzájárulásnak sem mértékét, sem határát nem lesz képes megállapítani, hanem az egész törvénynek adósává tette magát. Amidőn tehát a megigazulás forog szóban, a törvényről még csak említést sem téve és a cselekedeteknek minden gondolatját félretéve, egyedül az Isten irgalmát kell megragadni és szemeinket magunktól elfordítva, egyedül a Krisztusra kell nézni. Mert nem az itt a kérdés, hogy mi módon vagyunk igazak; hanem hogy mint nemigazak és méltatlanok mimódon tartatunk igazaknak. Ami felől hogyha a lelkiismeret valami bizonyságot akar szerezni, a törvénynek semmi helyet sem kell engednie. De ebből, helyesen, nem következtetheti senki, hogy a törvény fölösleges a hívőkre nézve; mert azért nem szűnik meg őket tanítani és buzdítani és a jóra ösztökélni, habár az Isten ítélőszéke előtt az ő lelkiismeretükben semmi helye sincs. Mert valamint egymástól nagyon különbözik ez a kettő: azonképpen nekünk is őszintén és lelkiismeretesen kell azokat megkülönböztetnünk. A keresztyének egész életének mintegy a kegyességről való elmélkedésnek kell lennie, mivel a megszentelődésre hívattak el. (1) Ebben van a törvény feladata, hogy őket az ő hivatásukra figyelmeztetve, a szentség és feddhetetetlenség gyakorlására ösztönözze. De ha a lelkiismeret amiatt nyughatatlankodik, hogy miképpen tegye Istent maga iránt kegyelmessé, s ha ítéletre hívja, mit kelljen felelnie és micsoda bizodalomra kell támaszkodnia: akkor nem azzal kell számot vetni, hogy mit kíván a törvény, hanem megigazulásul a Krisztust kell odaállítani, aki a törvénynek minden tökéletességét felülmúlja.

A galáciabeliekhez írott levélnek csaknem egész tartalma e sarktétel körül forog. Mert hogy felületes magyarázók azok, akik azt tanítják, hogy abban Pál csak a ceremóniáktól való szabadságért küzd: meg lehet ítélni a bizonyítékok gyanánt szolgáló helyekből. Amilyenek a következők: Krisztus átokká lett érettünk, hogy minket a törvény átkától megváltson; máshelyt: a szabadságban, mellyel Krisztus minket szabadokká tett, álljatok meg, és ne adjátok magatokat ismét a szolgaságnak igájába. Íme én, Pál mondom nektek, ha körülmetélkedtek, Krisztus nektek semmit sem fog használni. És aki körülmetélkedik, az az egész törvénynek adósa. Krisztus akkor nektek haszontalanná lett. Valakik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek. – Ezekben a helyekben bizonyára valami magasabb dologról van szó, mint a ceremóniáktól való szabadságról.

A második alkotó része a keresztyén szabadságnak, ami az előbbitől függ, az, hogy a lelkiismeret ne a törvény kényszerítő szükségéből engedelmeskedjék a törvénynek, hanem magának a törvénynek járma alól felszabadulva, az Isten akaratának önként engedelmeskedjék. Mert miután folytonos rettegésben van, amíg csak a törvény uralma alatt áll, az Isten iránti engedelmességre örömteli szívvel sohasem lesz kész, hacsak előbb ezzel a szabadsággal meg nem ajándékoztatott. Egy példából hamarább és világosabban is megismerhetjük, hogy mire vonatkoznak e szavak. A törvény parancsolatja ez, hogy szeressük a mi Istenünket teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből. Hogy ez megtörténhessék, szükséges, hogy a lélekből először minden más érzület és gondolat kivettessék, a szív minden más kívánságoktól megtisztíttassék, és erőnket erre az egyre összpontosítsuk és irányítsuk. Akik mások felett jóval előhaladtak az Úrnak útjában, még azok is nagyon messze vannak ettől a céltól. Mert habár az Istent lélekből és szívük tiszta indulatjával szeretik is: mégis a szívet s lelket még nagy részben elfoglalva tartják a testi kívánságok, amelyek visszatartják és akadályozzák, hogy gyors futással az Úrhoz érjenek. Nagy igyekezettel törekedhetnek ugyan, de a test részint erejüket elernyeszti, részint a maga számára foglalja le. Mit tegyenek ilyenkor, amidőn érzik, hogy a törvényt semmiképpen be nem tölthetik? Akarják, óhajtják, törekesznek, de nem oly tökéletesen, amint illenék. – Ha a törvényre tekintenek, azt látják, hogy minden cselekedet, amit csak megkísérlenek, vagy ami felett gondolkoznak – átkozott. Az sem áll, amivel magukat némelyek ámítják, úgy gondolkozván, hogy a cselekedet azért még nem egészen gonosz, mert tökéletlen, és hogy ennek dacára az Isten, amennyiben jó van benne, nem kevésbé szereti. Mert a törvény tökéletes szeretetet kívánván, minden tökéletlenséget kárhoztat. Fontolja meg tehát ki-ki a maga cselekedetét, amelyet bár részben jónak akarna tekinteni és meglátja, hogy az már csak annál fogva is áthágása a törvénynek, mert tökéletlen. Íme, mennyire a törvény átka alá esnek a mi összes cselekedeteink, ha a törvény mértékével méretnek. A boldogtalan lélek hogy fogjon akkor vidáman a munkához, mikor tudja, hogy kárhoztatásnál egyébre nem számíthat? – Ellenben, hogyha a törvénynek e szigorú kényszerítésétől, vagy inkább a törvény egész szigorától megszabadulva hallja, hogy őt az Isten atyai szelídséggel hívja: akkor a hívónak örömmel és nagy készséggel fog felelni, és a vezetőt követni fogja. Egyszóval: akik a törvény járma alá szoríttatnak: a szolgákhoz hasonlatosak, akiknek az ő uruk minden egyes napra meghatározott munkát szabott ki. Az ilyenek ugyanis azt hiszik, hogy semmit sem végeztek, uruknak színe elébe sem mernek menni másként, csak ha a kiszabott munkát elvégezték. A fiak azonban, akikkel az atya szelídebben és szívélyesebben bánik, nem haboznak a csak elkezdett és félkész munkával is előállani, még ha bizonyos hibák vannak is rajta, mert bíznak abban, hogy az ő engedelmességüket és készségüket szívesen fogja fogadni, ha kevésbé tökéletesen végezték is azt, amit akartak. Ilyeneknek kell lennünk nekünk is; ti. hogy teljes bizodalmunk legyen aziránt, miszerint a mi készségeinket a legelnézőbb atya szívesen fogja venni, bármily csekélyek s bármily gyarlók és tökéletlenek legyenek is azok. És ez a bizodalom nem kis mértékben szükséges nekünk; mert enélkül hiába akarunk bármit is, mivel az Isten semmi más munkánk által nem tekinti magát megtisztelve, hanem csak az által, ami valósággal az ő tiszteletére van. – Ez pedig ugyan hogy volna lehetséges azok közt a félelmek között, ahol kétséges mindig, hogy vajon a mi munkánk által sértjük-e vagy megtiszteljük az Istent? Ezért van hogy a Zsidókhoz írott levél szerzője, amit a szent atyák jócselekedeteiről olvas: mindazt a hitre vonatkoztatja és a hit szerint értékeli. (2) E szabadságról egy kiváló hely van a rómaiakhoz írott levélben, ahol Pál így okoskodik: A bűnnek nem kell uralkodnia mirajtunk, mivel nem vagyunk a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt. (3) Mert amidőn a hívőket arra buzdítja, hogy ne uralkodjék a bűn az ő halandó testükben, se ne adják az ő tagjaikat a bűnnek az igazságtalanság fegyveréül, hanem szenteljék magukat az Istennek, mintegy halottaikból feltámadva, és testeiket adják Istennek az igazság fegyveréül; miután azok azt vethetnék ellen, hogy ők még testben vannak, amely rakva van érzéki vágyakkal és hogy a bűn bennük lakozik: a törvénytől való szabadságot állítja oda vigasztalásul, mintha mondaná: bárha mindeddig még nem érzik is nyilván, hogy belőlük a bűn kiirtva van és az igazság él: mégis nincs okuk remegni és elcsüggedni, mintha Isten a bűnök maradványáért még mindig haragos volna, miután a kegyelem által a törvény alól felszabadultak, hogy cselekedeteik többé ne annak mértéke szerint ítéltessenek meg. Akik pedig ebből azt a következtetést vonják le, hogy vétkezzünk hát, mivel nem vagyunk a törvény alatt: azok vegyék eszükbe, hogy nekik semmi közük sincs azzal a szabadsággal, amelynek célja minket a jóra buzdítani!

A keresztyén szabadság harmadik alkatrésze, hogy azon külső dolgokra nézve, amelyek önmagukban közömbösök (ἀδιάφορα), a lelkiismeret által magunkat Isten előtt semmiképpen megkötve ne tartsuk abban, hogy tetszés szerint most tegyük, majd mellőzzük. Ennek a szabadságnak ismerete is felette szükséges nekünk. Enélkül a mi lelkiismeretünknek nincs nyugalma, a mi babonáskodásunknak nincsen vége. Sokan manapság balgatagoknak tartanak minket, hogy mi vitatkozunk a húsfélék szabad evéséről, az ünnepeknek szabad megüléséről, ruházatoknak és más hasonlóknak szabad használatáról s több efféle, szerintük merőben haszontalan semmiségekről. Pedig ezekben sokkal fontosabb dologról van itt szó, mint ahogy közönségesen hiszik. Mert ahol egyszer a lelkiismeret ilyen tőrbe esett, hosszú és kibonyolíthatatlan labirintusba megy be, ahonnan azután nem könnyű a kijárást megtalálni. Ha valaki egyszer elkezd kételkedni afelől, hogy vajon szabad-e neki lenből készült lepedőt, inget, zsebkendőt, abroszt használnia: az azután a kender felől sem lesz bizonyos, s végre afelett is kételkedni kezd, ha vajon csepűből készült ruhadarabokat használhat-e? Mert gondolkozóba esik afelől: vajon nem ehetnék-e abrosz nélkül is, és nem lehetne-e el zsebkendő nélkül is? Ha valaki minden valamivel finomabb ételt úgy néz, hogy azt neki nem szabad megenni: az végre a mindennapi kenyeret és a közönséges eledeleket sem fogja nyugodtan enni az Isten előtt, míg végre eszébe veszi, hogy testét még egyszerűbb eledelekkel is fenntarthatja. Ha arról aggodalmaskodik, hogy jó bort szabad-e innia? – végre nyugodt lelkiismerettel még az ecetet sem fogja ihatni, sőt utoljára az édes és tiszta vízhez sem mer hozzányúlni. És végre is annyira jut, hogy nagy dolognak tartaná, ha – amint mondani szokták – egy szálkán át kellene lépnie! – Mert nem valami jelentéktelen dologról van itt szó, hanem akörül forog a harc, hogy vajon az Isten, akinek akarata minden mi tervünkben és cselekedetünkben döntő kell, hogy legyen, akarja-e, hogy mi ezzel vagy azzal éljünk? Ennek következtében némelyeket a kételkedés kikerülhetetlenül bizonytalanságba sodor, mások pedig, nem véve számba Istent és megvetve az ő tiszteletét, saját romlásukkal törik meg maguknak az utat, melyen szabadon mégsem haladhatnak.

Mert akik ilyen kételyek közé keveredtek, azok bármerre forduljanak, mindenütt olyat látnak, ami lelkiismeretüket megbotránkoztatja. Tudom – így szól Pál (4) –, hogy semmi sem tisztátalan (értve a tisztátalan alatt a „nem szentet”); csak annak tisztátalan valami, aki azt tisztátalannak tartja. E szavakkal minden külső dolgot alávet a mi szabadságunknak, csakhogy e szabadságnak oka a mi lelkünkben megálljon az Isten előtt. Ha pedig valami babonás vélemény lelkiismereti aggodalmat okoz nekünk: akkor azonnal megfertőztetetteknek tűnnek fel előttünk még azok a dolgok is, amelyek különben természet szerint tiszták valának. Ezért hozzáteszi: boldog, aki magát nem kárhoztatja abban, amit helyesel. De aki kételkedik, ha evett, – elkárhozott; mivel nem hitből eszik. Pedig ami hitből nincs, az bűn.

Efféle nehézségek között, akik vakmerőleg merve mindent, magukat bátrabbaknak mutatják: nemde, nem éppen annyira elfordulnak-e az Istentől? Akik pedig az Isten félelme által jobban át vannak hatva, miután nekik is sokat kell lelkiismeretük ellen tenniök: a rettegéstől leveretnek és tönkretétetnek. Mindazok, akik ilyenek: Istennek semmi adományát nem veszik hálaadással, pedig amint Pál bizonyítja, (5) egyedül csak ez által szenteltetik meg minden a mi használatunkra. Értem pedig azt a hálaadást, mely a szívből származik, midőn valaki az Isten jóságát és jótéteményeit az ő ajándékaiban megismeri. Mert sokan közülük belátják ugyan, hogy az Isten javai azok, amelyekkel élnek és dicsőítik Istent az ő dolgaiban: de mivel nincsenek meggyőződve arról, hogy azok nékiek adattak: hogyan adhatnának hálát az Istennek, mint azok adójának? – Egyszóval látjuk, hogy mi a célja ennek a szabadságnak; ti. hogy az Isten ajándékait minden lelkiismereti aggály és minden lelki szorongás nélkül használjuk arra, amire az Isten nekünk adta, amely bizodalom folytán békessége is legyen ővele a mi lelkünknek, s az ő irántunk való jóvoltát is megismerje. Mindig szem előtt tartandó azonban, hogy a keresztyén szabadság minden alkotórészeiben lelki dolog, amelynek egész jelentősége abban van, hogy a félénk lelkiismeretet Isten előtt megnyugtassa, akár ha a bűnök bocsánata felől bizonytalan, akár ha afelől aggódik, hogy vajon a tökéletlen és a mi testünk gyarlóságai által beszennyezett cselekedetek az Isten előtt kedvesek-e?; akár ha a közömbös dolgokban való magatartása felől gyötrelmeskedik. Ennélfogva fonákul magyarázzák e szabadságot mind azok, akik azt a maguk kívánságaik köpenyegéül használják, hogy Istennek jó adományaival a saját gyönyörűségükre visszaéljenek; mind azok, akik azt hiszik, hogy nekik semmi szabadságuk nincs, hanem csak az, melyet az emberekkel szemben érvényesíthetnek, s azután, mikor ezt érvényesítik, semmi tekintettel nincsenek az erőtelen atyafiakra.

Az első fajta bűn korunkban felette igen el van áradva. Szinte senki sincs, aki ha van rá módja, ne keresné kedvét lakomák készítésénél, teste gondozásánál, lakások építésénél a költséges pompában; aki a fényelgés minden nemében ne akarna első lenni a többiek között; aki a maga fényűzésében csodálatosan ne tetszelegne magának. És mindezeket a keresztyén szabadság palástjával takargatják. Azt mondják, hogy ezek közömbös dolgok. – Magam is elismerem ezt; csakhogy közömbösen éljenek is velük. (6) Máskülönben ahol ezeket szerfelett óhajtják, ahol gőgösen kérkednek velük, ahol fényűzően pazarolják: ott e vétkek fertőzete tapad hozzájuk. A közömbös dolgok közt nagyon jó megkülönböztetést tesz Pál apostolnak ez a mondása: (7) A tisztáknak minden tiszta; a tisztátalanoknak és hitetleneknek azonban semmi sem tiszta, miután mind értelmük, mind lelkiismeretük tisztátalan. Avagy miért átkoztatnak a gazdagok, kiknek megvan a maguk vigasztalása, kik jól vannak lakva, kik most nevetnek, akik elefántcsont-ágyakban alusznak, kik birtokot birtokra halmoznak, akiknek lakomáikon lant, hegedű, dob s bor járja? (8) Bizonyára a jó Isten teremtményei az elefántcsont is, az arany is, a gazdagság is, átadva az emberek használatára, sőt Isten gondviselése által erre rendelve. S aztán sem a nevetés, sem a jóllakás, sem a régi vagy öröklött vagyonhoz újaknak szerzése, sem a szép zenében való gyönyörködés, sem a borivás soha meg nem tiltatott. – Teljesen igaz; de ahol nagy a bővség: élvezetekbe elmerülni és tobzódni, észt és lelket a jelen gyönyöreivel lerészegíteni és mindig újak után áhítozni, – mindezek az Isten adományainak helyes használatától nagyon messze állanak. Hagyjanak fel tehát a mértéktelen vágyakkal, elégeljék meg a szertelen tékozlást, mondjanak le a hiúságról és gőgről, hogy Isten adományait tiszta lelkiismerettel tisztán használják!

Mihelyt a lélek erre a józanságra fegyelmezve lett: megvan a helyes használatnak mértéke. Viszont ha ez a mértéktartás hiányzik: akkor a csekély és közönséges élvezet is módfelett sok. Mert helyesen mondják: zeke és daróc alatt gyakran bársonylélek lakik; míg a selyem s bíbor alatt közönséges és alacsony gondolkozás rejtőzik. Így, éljen mindenki sorsához és helyzetéhez mérten akár szegényesen, akár középszerűen, akár fényesen: de úgy, hogy megemlékezzenek arról, hogy Isten mindnyájukat azért táplálja, hogy éljenek, s nem azért, hogy dobzódjanak; és hogy ezt tekintsék a keresztyén szabadság törvényének, ha Pállal (9) megtanulták, hogy amiben vannak, azzal megelégedjenek; ha tudnak akár alázatosak lenni, akár kitűnni; ha megtanultak mindenütt és mindenekben mind jóllakni, mind éhezni, mind bővelkedni, mind szükséget szenvedni.

A legtöbben abban is tévednek, hogy a szabadságot – mintha az nem lenne csonkítatlan és teljes, ha mások előtt nem is érvényesítik – minden megkülönböztetés és megfontolás nélkül alkalmazzák. A szabadságnak ezen oktalan használata általa gyengébb atyafiakat igen gyakran megbotránkoztatják. Láthatsz manapság olyanokat nagy számmal, akik azt hiszik, hogy szabadságuk nem biztos, ha azt nem azáltal szerezték meg, hogy pénteken húst esznek. Hogy esznek, nem kifogásolom; hanem ezt a hamis felfogást ki kell irtani lelkünkből. Meg kellene ugyanis gondolniok, hogy szabadságukkal semmi újat nem nyernek az emberek szemében, hanem Isten előtt, és hogy ez a szabadság nemcsak abban áll, hogy valamit használatba veszünk, hanem abban is, hogy attól magunkat megtartóztatjuk. Ha értik, hogy Isten előtt semmit sem számít, akár húst, akár tojást egyenek, akár piros, akár fekete ruhában járjanak: úgy ez bőségesen elég. Immár fel van oldva a lelkiismeret, melyre ennek a szabadságnak áldása tartozott. Tehát ha ezután, akár egész életükön keresztül tartózkodnak is a húsevéstől és ha folytonosan egyszínű ruhát hordanak is, azért nem kevésbé szabadok. Sőt éppen azáltal szabadok, mivel szabad lelkiismerettel tartózkodnak. De igen súlyos hibát követnek el, hogy az atyafiak gyengeségével semmit sem törődnek, amire pedig oly figyelemmel illenék lenni, hogy vakmerően semmit se cselekedjünk az ő megbotránkoztatásukra. Másfelől igaz az is, hogy fontos dolog eközben az emberek előtt is kimutatni a mi szabadságunkat. Ezt is elismerem; hanem nagy elővigyázattal mértékeket kell benne tartani, hogy az erőtlenekre – akiket az Úr annyira figyelembe ajánlott – tekintettel lenni el ne mulasszuk.

Hadd szóljak itt azért egy pár szót a botránkozásokról, hogy micsoda különbséget kell azokban tenni, miktől kell óvakodni, s viszont melyekkel nem kell gondolni, amiből azután meg lehessen állapítani, hogy miben van helye az emberek közt a mi szabadságunknak. Tetszik pedig nekem az a közönséges felosztás, amely a botránkozások egyik részét adottnak, másik részét kapottnak mondja; amennyiben emellett nyilvános bizonyságot tesz az Írás is, és határozottan kifejezi azt, amit jelezni akar, ha valamit tapintatlan könnyelműségből, tréfából vagy vakmerőségből nem a maga rendje szerint és nem a maga helyén teszel, ami a tapasztalatlanokat és erőtleneket megbotránkoztatja: ez tőled adott botránkozásnak neveztetik, mivel a te hibád következtében történt, hogy ilyen megbotránkozás keletkezett. Általában adottnak mondatik valamely dologban a botránkozás, amelyben a hiba magától a dolognak szerzőjétől ered. Kapott botránkozásnak neveztetik az, amikor valamely dolog, amely különben nem gonoszul s nem is tapintatlanul történik, hanem rosszakaratból vagy a léleknek valami kárhozatos indulatjából vétetik alkalmul a botránkozásra. Itt ugyanis a botránkozás nem adatott, hanem a rosszra magyarázók veszik annak ok nélkül.

Amaz előbbi fajta botránkozással mások nem, csak az erőtlenek sértetnek meg; ezzel a másodikkal pedig az érzékenykedők és a farizeusi gőg. Aminél fogva az elsőt a gyengék, a másikat a farizeusok botránkozásának nevezzük; és szabadságunk használatát úgy kell szabályoznunk, hogy az erőtlen atyafiak tudatlanságára tekintettel legyünk; a farizeusok kelletlenkedésére azonban egyáltalában ne. Hogy az erőtlenek iránt mivel tartozunk, sok helyen elég bőven megmutatja Pál: (10) A hitben erőtleneket – így szól – fogadjátok magatokhoz a hitben. Máshelyt: Egyik a másikat ezután meg ne ítéljük, hanem inkább arra nézve ítéljünk, hogy atyánkfiának botránkozásra vagy megütközésre szolgáló dolgot elébe ne vessünk. És még sokat mond ebben az értelemben, amelyeket jobb onnan megolvasni, mint itt ismételni. A veleje ez: mi, kik erősek vagyunk, tűrjük el az erőtlenek gyengeségét, és ne magunknak tessünk, hanem ki-ki közülünk felebarátjának tessék a jóban, az épülésre. Más helyt: (11) Vigyázzatok, hogy a ti szabadságtok botránkozásukra ne legyen az erőtleneknek. Ismét másutt: Egyetek meg mindent, amit a mészárszéken árulnak, semmit sem tévén kérdésbe a lelkiismeret szempontjából; – a ti lelkiismeretetekről szólok pedig, nem a máséról. Egyszóval, olyanok legyetek, hogy botránkozására ne szolgáljatok sem a zsidóknak, sem a görögöknek, sem az Isten anyaszentegyházának. – S más helyen is: (12) Atyámfiai! Szabadságra hívattatok, csakhogy a ti szabadságtokat ne adjátok a testnek bűnre való alkalmatosságul, hanem szeretetből kölcsönösen egymásnak szolgáljatok. Így van ez bizonnyal. – A mi szabadságnak nem a mi erőtelen felebarátaink ellen adatott, akiknek minket mindenekben szolgáivá tett a szeretet; hanem inkább, hogy akiknek békességünk vagyon a mi lelkeinkben az Istennel – békességesen éljünk az emberek között is. – A farizeusok botránkozására pedig hogy mennyit adjunk: megtanulhatjuk az Úr szavaiból, amelyekkel azt parancsolja, hogy azokra ügyet se vessünk, mivel vakok, – vakok vezetői. (13) Figyelmeztették a tanítványok, hogy a farizeusok az ő beszédén megbotránkoztak. Feleli: számba se kell venni, sem megbotránkozásukkal nem kell gondolni. Hanem a dolog nincs még teljesen tisztázva mindaddig, míg nem tudjuk, hogy kiket kell a hitben erőtleneknek és kiket farizeusoknak tartanunk. Ha e megkülönböztetést elvetjük, nem látom be, hogy a botránkozások közt a szabadság miféle érvényesítése maradna fenn, amellyel mindig nagy veszedelem nélkül élhetnénk.

De nekem úgy tetszik, hogy Pál világosan meghatározta, úgy tanításával, mint példáival, hogy mennyire kell a mi szabadságunkat akár korlátozni, akár botránkozások mellett is fenntartani. Midőn Timótheust maga mellé vette, körülmetéli; de arra már nem volt rávehető, hogy Titust is körülmetéljék. (14) Ezek ugyan eltérő tények, de mellettük semmi változás sincs sem a felfogásban, sem a lélekben; ti. a Timótheus körülmetélésében, midőn szabad volt mindenektől, – mindeneknek szolgájává tette magát és lett a zsidóknak zsidó, hogy a zsidókat megnyerje; azoknak akik a törvény alatt voltak, olyanná lett, mint hogyha ő maga is a törvény alatt volna, hogy megnyerje azokat, kik a törvény alatt voltak; azoknak kik törvény nélkül voltak, mint hogyha ő maga is törvény nélkül való volna, hogy megnyerje azokat, akik törvény nélkül voltak; az erőteleneknek lett erőtelen, hogy az erőteleneket megnyerje; mindeneknek minden lett, hogy sokakat megtartson, – amint egy másik helyen írja. (15) Íme megtaláltuk a szabadság mérséklésének helyes törvényét: ha ti. az, bármilyen körülmények között valami haszonnal fenntartható. – Hogy mire volt tekintettel, midőn a Titus körülmetélését erélyesen visszautasította, – maga megmondja midőn így ír: De még Titus is, aki velem volt, jóllehet ő görög volt, nem kényszeríttetett a körülmetélkedésre, a betolakodott hamis atyafiakért, akik alattomban befurakodtak, hogy a mi szabadságunkat, amely van nekünk a Jézus Krisztusban, kikémleljék, s azzal minket szolgaságba hajtsanak; akiknek azonban csak egy pillanatra sem engedtünk a magunk megadásával, azért, hogy az evangélium igazsága nálatok megmaradjon. (16)

Íme megtaláltuk a szabadság érvényesítésének szükségességét is, ebben a szabályban: ha az, a hamis apostolok jogtalan kényszerítése által a gyenge lelkiismeretet veszélyezteti. Mindenütt a szeretetre kell törekednünk és a felebarátok építésére tekintenünk. Minden szabad nekem – mondja egy másik helyt (17) –, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de nem minden épít. Senki se keresse a magáét, hanem a másét. – Mármost e szabály alapján semmi sem világosabb, mint az, hogy szabadságunkkal élnünk kell, ha azzal felebarátunk épülését előmozdíthatjuk; ha pedig felebarátunknak azzal nem használnánk, akkor le kell róla mondanunk. Vannak, akik páli szeszélyességet színlelnek a szabadságról való lemondásban, de távolról sem gyümölcsöztetik azt a szeretet szolgálatában. – Mert saját kényelmük érdekében szeretnék, hogy ha a szabadságnak még emlékezete is eltemettetnék; – holott nem kevésbé van az hasznára a mi felebarátainknak akkor, ha az ő javukra és épülésükre használjuk, mint akkor ha azt hellyel-közzel az ő előnyükre mérsékeljük.

Mindazt pedig amit a botránkozások kerüléséről előadtam, a szabados és közömbös dolgokra értettem. Mert amelyeket megtenni szükséges, azokat semmiféle botránkozástól való félelem miatt nem szabad elmellőzni. Úgy illik ugyan, hogy itt is a szeretet legyen a vezérelv, de csak az oltárig; azaz addig, míg valamiképpen felebarátunk kedvéért az Istent meg nem sértjük.

Nem helyeslem azoknak szertelenségét, akik mindent nagy hűhóval végeznek, s akik inkább mindenen keresztülgázolnak, mintsem megoldanák. De nem hallgatok azokra sem, akik noha az istentelenség ezerféle formájában vezérkednek, azzal áltatják magukat, hogy így kell nekik cselekedniök, hogy felebarátaiknak botránkozásukra ne legyenek; – mintha aközben felebarátaik lelkiismeretét a rosszban nem építenék, – különösen ahol a kigázolásnak minden reménye nélkül, mindig ugyanazon kátyúban akadnak meg. (18) És e kedves emberek akár tanításukkal, akár életpéldájukkal tanítják felebarátaikat, azt mondják hogy tejjel kell azt táplálni, akit azonban gonosz és veszedelmes tévelygésekkel töltenek tele. Igaz, Pál azt mondja, hogy tejnek italával táplálta a korinthusbelieket. (19) De ha akkor közöttük meg lett volna a mise, vajon áldozott volna-e, hogy tej-étket adjon nekik eledelül? Mert hát a tej nem méreg! Hazudnak tehát midőn azt mondják, hogy táplálják azokat, akiket szemfényvesztések alatt kegyetlenül meggyilkolnak. – De megengedve, hogy helyes egy ideig az efféle színlelés: mégis ugyan meddig itatják ugyanazzal a tejjel gyermekeiket? Mert ha sohasem nőnek meg annyira, hogy valami keményebb eledelből való táplálékot is megbírhassanak: bizonyos az is, hogy csupán tejjel sem neveltetnek fel soha.

Minekutána pedig a hívők lelkiismerete a szabadságnak azon előjogával, melyet előzőleg leírtunk, megajándékoztatva, a Krisztus jótéteményében megnyerte, hogy azokban a dolgokban, amelyekben úgy akarta az Úr, hogy szabad legyen, semmi rendszabályok nyűgébe ne bonyolíttassék: állítjuk immár, hogy ezzel egyszersmind minden emberi hatalom alól felszabadult. – Mert nem szabad hogy megtörténjen sem az, hogy Krisztusnak ez az ő nagy jóságú kegyelme semmivé legyen, sem az hogy ennek áldása a lelkiismeretre kárba vesszen. Nem is kell ezt nekünk kicsiny dolognak tartanunk, amelyről látjuk, hogy oly sokba került a Krisztusnak; ti. nem ezüstre vagy aranyra, hanem a saját vérére tartotta érdemesnek, annyira, hogy Pál nem habozik azt mondani, hogy az ő halála hiábavaló lenne, ha a mi lelkünket az emberek szolgaságába adnók. – Mert nem egyebet tárgyal a Galatákhoz írott levélnek egynéhány fejezetében, mint azt, hogy a Krisztus ránk nézve elhomályosul vagy inkább egyenesen megsemmisül, ha a mi lelkiismeretünk a maga szabadságában meg nem áll; ennek pedig bizonyára vége, ha engedi magát az emberek tetszése szerint a törvények és szabályok nyűgeivel megkötöztetni. Hanem, valamiképpen nagyon is méltó ez a dolog arra, hogy megismerjük: azonképpen megkívánja azt is, hogy bővebben és körülményesebben kifejtsük. Mert mihelyt egyszer emberi intézmények megszüntetéséről van szó: mindjárt nagy lármát csapnak részint a lázongásra hajlandók, részint a rágalmazók, mintha itt általában minden emberi köteles engedelmesség megszüntettetnék és felforgattatnék.

Hivatkozások

(1) Efezusi lev. 1. r.

(2) Zsidókhoz írott levél 11. rész.

(3) Római 6,14-.

(4) Római 14,14.

(5) I. Timotheus 4,4.

(6) Azaz: súlyt ne fektessenek reájuk. Ford.

(7) Titus 1,15.

(8) Lukács 6,24; Ámos 6,4-; Ezsaiás 5,8-.

(9) Filippi 4,11.

(10) Római 14,1-.20-.

(11) I. Kor. 8,9. 10,25.29.

(12) Gal. 5,13.

(13) Máthé 15,14.

(14) Apost. Csel. 16,3; Gal. 2,3.

(15) I. Kor. 9,19-22.

(16) Gal. 2,3-5.

(17) I. Korinth. 10,23-.

(18) I. Korinth. 8,7-.

(19) I. Korinth. 3,2.

Forrás

HATODIK FEJEZET. A keresztyén szabadságról, az egyházi hatalomról és az állami kormányzásról. KÁLVIN JÁNOS, A KERESZTYÉN VALLÁS ALAPVONALAI (INSTITUTIO RELIGIONIS CHRISTIANAE) – leporollak.hu