Predestináció II: E tan igazolása szentírási bizonyítékokkal | Kálvin János

Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere

1559

(INSTITUTIO Christianae Religionis)

II. kötet, 22. FEJEZET (98-99. o.)

E tan igazolása szentírási bizonyítékokkal

E tan igazolása szentírási bizonyítékokkal

1 • Az elmondottakat sokan vitatják, különösen a hívek ingyen történő kiválasztását, de megdönteni nem tudják. Istenről általában azt tartják, hogy az emberek között kinek-kinek előre látott érdeme szerint tesz különbséget.¹ Akikről tehát előre tudja, hogy nem lesznek méltatlanok kegyelmére, azokat fiaivá fogadja; akikről pedig látja, hogy természetük szerint gonoszra és hitetlenségre fognak hajlani, azokat átadja a kárhozatos halálnak. Azzal viszont, hogy az eleve tudást mint egy fátylat közbevetik, nemcsak elhomályosítják a kiválasztást, hanem az eredetét is megmásítják. Ezt az általános vélekedést nemcsak az egyszerű emberek fogadják el; minden időben voltak tekintélyes támogatói is.² Ezt nyíltan elismerem, nehogy valaki abban bízzék, hogy nevüket ellenünk felhozva ártalmára lehet ügyünknek. Isten igazsága ugyanis biztosabb annál, semhogy megrendülhetne, és világosabb, semhogy emberi tekintély elhomályosíthatná. Mások azonban, akik sem a Szentírásban nem járatosak, sem arra nem méltók, hogy figyeljünk rájuk, nagyobb gonoszsággal szaggatják az igaz tanítást, semhogy szemtelenségüket el lehetne tűrni. Perbe fogják Istent, amiért saját döntése alapján egyeseket kiválaszt, másokat pedig mellőz.³ De mi haszna van Isten ellen zsémbelni, ha a dolog teljesen nyilvánvaló? Semmi olyat nem tanítunk, amit a tapasztalat ne igazolna: Isten mindig szabad volt, hogy azokra árassza kegyelmét, akikre akarja. Nem kutatom, hogy Ábrahám utódai miért múltak felül másokat, mert világos, hogy erre Isten méltatta őket, s így az okot sem lehet rajta kívül megtalálni. Feleljenek nekem: miért inkább emberekké lettek, mint ökrökké vagy szamarakká? Hiszen Istennek hatalmában állt őket akár kutyákká is formálni, mégis a saját képére alkotta őket. Talán elfogadják, hogy az oktalan állatok felelősségre vonhatják Istent a sorsuk miatt, mintha igazságtalanul különböztette volna meg őket? Ha viszont mindenféle érdem nélkül nyerték el ezt a kiváltságot, akkor a birtoklása is ugyanolyan igazságtalanság, mint az, hogy Isten a saját döntése szerint adja jótéteményeit, és különbözőképpen osztja szét azokat. Ha a személyekre térnek át, ahol még gyűlöletesebb számukra az egyenlőtlenség, legalább Krisztus példájának kellene visszarettentenie őket, hogy erről a fenséges titokról ennyire elbizakodva fecsegjenek. Halandó emberként fogant Dávid magjából; mondják meg, ugyan miféle erényekkel érdemelte ki, hogy már az anyaméhben az angyalok királya, Isten egyszülött Fia, az Atya képe és dicsősége, a világ világossága, igazsága és üdvössége lett?⁴ Bölcsen jegyzi meg Augustinus, hogy éppen ő, az egyház feje a kegyelmi kiválasztás legtisztább tükre, hogy az minket, tagjait ne zavarjon meg; mert nem azáltal lett ő Isten Fia, hogy helyesen élt, hanem ezt a nagy megbecsülést ingyen ajándékul kapta, hogy aztán másokat is részeseivé tegyen ajándékainak.⁵ Ha itt valaki azt kérdi, hogy miért nem olyanok mások, mint ő, miért különbözünk annyira tőle, miért vagyunk mi mind romlottak, ő pedig maga a tisztaság, ezzel nemcsak a maga hibbantságát árulja el, hanem szemtelenségét is. Ha Istent meg akarják fosztani a kiválasztás vagy elvetés szabad jogától, egyúttal Krisztustól is el kell venniük azt, amit kapott. Érdemes most már nyomon követni, mit mond a Szentírás mindegyik kérdésről. Amikor Pál azt tanítja, hogy Isten minket már a világ teremtése előtt kiválasztott Krisztusban, akkor határozottan kizárja bármilyen érdemünk figyelembevételét. (Ef 1,4) Olyan ez, mintha ezt mondaná: mivel a mennyei Atya Ádám utódai közül senkit sem talált méltónak arra, hogy kiválassza, tekintetét Krisztusra fordította, hogy mintegy az ő testéből válassza ki azokat a tagokat, akiket fel akar venni az élet közösségébe. Legyen hát elég a hívőknek ez az ok: Isten azért fogadott minket Krisztusban gyermekeivé a mennyei örökségre, mert mi a magunk erejéből nem voltunk alkalmasak erre a nagy kiválóságra. Ezt másutt is megjegyzi, amikor hálaadásra buzdítja a kolossébelieket, minthogy Isten tette alkalmassá őket arra, hogy a szentek örökségében részesüljenek. Ha a kiválasztás megelőzi Istennek ezt a kegyelmét (Kol 1,12), mely alkalmassá tesz a jövendő élet dicsőségének elnyerésére, ugyan mit találhatna bennünk Isten, ami őt kiválasztásunkra késztetné? Egy másik mondásában még világosabban kifejezi, amit mondani akarok. Mielőtt még a világ alapjait lerakta volna — mondja —, kiválasztott minket, akaratának jótetszése szerint, hogy szentek, tiszták és feddhetetlenek legyünk őelőtte.⁶ (Ef 1,4-5) Itt Isten jótetszését szembeállítja bármiféle érdemünkkel.

2 • Hogy a bizonyítás szilárdabb legyen, az előbbi igének⁷ minden egyes részét külön-külön is érdemes szemügyre venni, egymással összekapcsolva pedig minden kétséget ki fognak zárni. Nem kétséges, hogy kiválasztottak alatt a hívőket érti, s ezt nyomban meg is erősíti. Micsoda gyalázatos hazugság tehát a kiválasztott kifejezés érvényességét arra a korszakra korlátozni, amikor nyilvánosságra jött az evangélium.⁸ Azt mondja, hogy a világ teremtése előtt kiválasztotta őket Isten,⁹ s ezzel minden érdemet kizár. Mert milyen alapja lett volna a megkülönböztetésnek azok között, akik még nem is voltak, majd Ádámban mind egyformának kellett lenniük? Ha pedig Krisztusban választattak ki, ebből nemcsak az következik, hogy rajtuk kívül van a kiválasztásuk oka, hanem az is, hogy egyesek el is különíttettek másoktól, hiszen láthatjuk, hogy nem mindenki tagja Krisztusnak. Amit hozzátesz: azért választotta ki őket, hogy szentek legyenek,¹⁰ az egyértelműen cáfolja azt a tévedést, amely a kiválasztást Isten előre tudásából vezeti le; hiszen ezzel szemben Pál azt állítja, hogy az emberben a kiválasztás hatására születik meg bármiféle erény. Ha mármost valaki a végső okot keresi, Pál azt válaszolja, hogy így rendelte el eleve Isten, méghozzá akaratának jótetszése szerint.¹¹ Ezekkel a szavakkal mindent kizár, amiről az emberek azt képzelik, hogy megvolna bennük a kiválasztáshoz. Tehát azt tanítja, hogy bármit is ad Isten a lelki élet jótéteményeként, az mind ebből az egyedüli forrásból származik, mert Isten azokat választotta ki, akiket akart, és mielőtt még megszülettek volna, már elkészítette számukra a kegyelmet, amelyre méltatni akarta őket.

3 • Ha pedig Istennek ez az akarata uralkodik, semmiféle cselekedet nem jön számításba. Itt ugyan nem fejti ki teljesen ezt az ellentétet, de ide kell értenünk, amint azt másutt ő maga meg is magyarázza. Szent elhívással hívott el minket — mondja —, nem cselekedeteink alapján, hanem saját döntése és kegyelme szerint, amely örök időknek előtte adatott nekünk Krisztusban. (2Tim 1,9) Azt pedig már korábban bizonyítottuk, hogy a folytatással, tudniillik, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk,¹² minden kétséget eloszlat. Mondd ezt: előre látta, hogy szentek lesznek, és azért hívta el; és máris megfordítottad Pál sorrendjét. Így viszont biztosan állíthatod: ha azért választott ki minket, hogy szentek legyünk, akkor nem azért választott ki, mert eleve látta, hogy azok leszünk. Az alábbi két dolog ugyanis ellentmond egymásnak: a hívők a kiválasztás folytán szentek; és cselekedeteik révén is azzá lesznek. Az a hamis okoskodás sem segít rajtuk, amelyhez oly gyakran menekülnek, mondván, hogy az Úr nem a már elvégzett cselekedetek, hanem a jövendő cselekedetek érdeméért adja a kiválasztás kegyelmét¹³ Amikor ugyanis az apostol kijelenti, hogy Isten a hívőket azért választotta ki, hogy szentek legyenek, ugyanakkor azt is jelzi, hogy leendő szentségük éppen a kiválasztással kezdődik el. Ugyan miféle következetesség volna abban az állításban, hogy ami a kiválasztásból származik, az ad okot a kiválasztásra? Amit korábban mond az apostol, éppen azt erősíti meg később, amikor ezt mondja: akaratának végzése szerint, amelyet eldöntött önmagában;¹⁴ (Ef 1,5) az ugyanis, hogy Isten önmagában eldöntötte, annyit jelent, mintha azt mondaná, hogy önmagán kívül semmit sem vett figyelembe, amely őt megfontolásában befolyásolta volna. Ezért rögtön hozzáteszi, hogy kiválasztásunk legfőbb célja csakis az, hogy isteni kegyelmének dicsőítésére legyünk.¹⁵ Bizonyára nem hirdethetnénk, hogy kiválasztásunkban egyedül Isten kegyelmét illeti minden érdem, ha az nem ingyen volna. Ingyen pedig nem lehetne, ha övéinek kiválasztásakor Isten bárki majdani cselekedetét figyelembe venné. Ezért egyetemesen érvényes minden hívőre az, amit Krisztus a tanítványainak mondott (Jn 15,16): nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Itt nemcsak a korábbi érdemeket zárja ki, hanem azt is jelzi, hogy bennük semmi sem volt, amiért kiválasztotta volna őket, ha nem részesíti előnyben irgalmát. Így kell Pál mondását is érteni: kicsoda adott neki előbb, hogy azt visszafizesse neki? (Róm 11,35) Ezzel pedig azt akarta itt megmutatni, hogy Isten jósága úgy előzi meg az embereket, hogy sem a múltban, sem jövendőben nem talál bennük olyat, amiért kedvezhetne nekik.

4 • A Római levélben pedig (Róm 9,6.11), ahol ezt az érvelést megismételve alaposabban és bővebben végigvezeti, kijelenti, hogy nem mind izráeliták azok, akik Izráeltől valók, mert bár az örökösödési jog alapján akkor mindnyájan megkapták az áldást, de a folytonosság nem egyformán származott át mindenkire. Ez a vita a zsidó nép kevélységéből és hamis dicsekvéséből fakadt. Ők ugyanis, miután kisajátították maguknak az egyház nevet, azt akarták, hogy egyedül az ő tetszésüktől függjön az evangélium hitelessége. Ahogyan manapság a pápisták is ugyanezzel a képzelt ürüggyel szeretnének Isten helyébe ülni. Pál elismeri ugyan, hogy Ábrahám ivadéka a szövetség miatt szent, de ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy sokan kiestek belőle; és nemcsak azért, mert elfajultak és törvényes fiakból szövetségszegőkké lettek, hanem azért is, mert ezen a legfőbb fokon tűnik ki és uralkodik Isten különleges kiválasztása, lévén, hogy egyedül ez teszi érvényessé, hogy örökbe fogadta őket. Bizonyára ostoba és értelmetlen dolog lenne Pál részéről, ha úgy vezetné rá az olvasót a titkos kiválasztás tudományára, hogy egyeseket kegyes életük tart meg az üdvösség reménységében, mások lázadásuk miatt vettetnek el. Márpedig, ha Isten akarata (melynek oka rajta kívül nem található és nem is keresendő) egyeseket megkülönböztet másoktól, ahogyan Izráelnek nem minden gyermeke volt igaz izráelita, akkor fölöslegesen képzelgi bárki, hogy állapotának eredete önnön magában volna. A kérdést ezután Jákób és Ézsau példáján mutatja be hosszabban. Mivel mindketten Ábrahám fiai voltak, és mindketten egyidejűleg voltak az anyaméhbe zárva, az a tény, hogy az elsőszülöttség méltósága Jákóbra szállt,¹⁶ természetellenes változásnak tűnhetett, ám Pál leszögezi, hogy éppen ez tanúsította az egyik kiválasztását és a másik elvetését. Ennek eredetét és okát keresve, az eleve tudás doktorai szerint az emberek erényeiben és vétkeiben kell azt megtalálni. Ezzel a nagyvonalú összegzéssel állnak elő: Isten Jákób személyében igazolta, hogy azokat választja ki, akik méltók kegyelmére; Ézsau személyében pedig azt, hogy elutasítja azokat, akikről előre látta, hogy méltatlanok.¹⁷ Ennyire magabiztos a tételük. De mit mond Pál? Amikor még meg sem születtek, és semmiféle jót vagy rosszat nem cselekedtek, hogy Istennek kiválasztás szerint való döntése megmaradjon, nem cselekedetekből, hanem az elhívótól, megmondatott, hogy a nagyobbik szolgál a kisebbiknek, amint meg van írva: Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem.¹⁸ Ha az előre tudás számított volna a testvérek közötti különbségtételben, teljesen fölösleges lett volna megemlíteni az időt. De tegyük fel, hogy Jákóbot úgy választotta ki, hogy leendő erényeit jutalmazta meg ezzel a méltósággal. Ám akkor miért mondja Pál, hogy még meg sem született? És meggondolatlanság volna azt is hozzátennie, hogy még semmi jót nem cselekedett, hiszen kézenfekvő az ellenvetés: Isten elől semmi sincs elrejtve, így előtte volt már Jákób kegyes élete is. Ha a cselekedetek érdemlik ki a kegyelmet, értéküknek már Jákób születése előtt is épp annyira nyilvánvalónak kellett lennie, mint amikor már felserdült. Az apostol azonban továbbhalad, hogy a csomót megoldja, és azt tanítja, hogy Jákób örökbefogadása nem cselekedetekre nézve történt, hanem Isten elhívásából. A cselekedetek kapcsán sem múlt, sem jövő időről nem beszél; hanem élesen szembeállítja azokat Isten elhívásával, jelezvén, hogy az egyiket állítva a másikat kizárjuk. Mintha ezt mondaná: azt kell figyelembe venni, ami Istennek tetszik, nem pedig azt, amit az emberek visznek végbe maguktól. Végezetre, bizonyos, hogy a kiválasztás és a végzés szavakkal minden okot eltávolít, amit az emberek Isten titkos tanácsán kívül szoktak költeni.

5 • Mit össze nem szőnek-fonnak ennek elhomályosítására azok, akik akár az egykori, akár a leendő cselekedeteknek akarnak valami szerepet adni a kiválasztásban! Ez egyenes kicsúfolása annak, amit az apostol állít, hogy tudniillik nem holmi cselekedetektől, hanem pusztán Isten kiválasztásától függ a testvérek közötti különbségtétel, mert az már születésük előtt megtörtént. Pál nyilván nem hagyta volna figyelmen kívül ellenfelei megfontolását sem, ha lett volna valami alapja; de mivel igen jól tudta, hogy Isten az emberben semmi jót nem láthat előre, csak azt, amelyről eldöntötte, hogy a kiválasztás jótéteménye folytán ajándékul már előre megadja, nem fanyalodik e sorrend megfordításához, hogy a saját okai elé helyezze a jó cselekedeteket. Az apostol szavaiból megtudjuk, hogy a hívők üdvössége egyedül Isten kiválasztó döntésén alapul, és ez a kedvezés nem a cselekedetek érdeméből, hanem kegyelmi elhívásból származik. Ennek eleven kiábrázolása¹⁹ is előttünk áll. Ézsau és Jákób testvérek, ugyanazon szülők nemzették őket, ugyanazon anyaméh hordozta őket, és még nem jöttek világra. Minden tekintetben egyenlők voltak, Isten mégis eltérő ítéletet hozott felőlük. Az egyiket felvette, a másikat visszadobta. Egyedül csak azon a jogon előzhette meg egyik a másikat, hogy ki született előbb. Még ezt is mellőzte, amikor az fiatalabbnak adta át azt, amit megtagadott az idősebbtől. De mások esetében is látható, hogy mindig célirányos elhatározással tekintett el akár az elsőszülöttségtől is, csak hogy minden okot megvonjon a testi dicsekvéstől. Izmaelt megvetve Izsákhoz fordította szívét.²⁰ Manassét mellőzve, Efraimot részesítette nagyobb tiszteletben.²¹

6 • Ha valaki ezzel szemben azt vetné fel, hogy ilyen jelentéktelen és apró jótétemények alapján nem lehet a jövendő élet felől végérvényesen dönteni, vagyis egyáltalán nem biztos, hogy mennyei örökségbe fogadottnak kell tartani azt, aki az elsőszülöttséggel járó tiszteletet elnyerte (sokan ugyanis még Pált sem kímélik, mintha a maga ügyének védelmére csavarta volna el a Szentírás értelmét),²² erre azt felelem, amit eddig is mondtam: az apostol sem tévedésbe nem esett tudatlanul, sem a Szentírás bizonyságtételével nem élt vissza. Hanem látta (amit ezek nem képesek figyelembe venni), hogy Isten földi jellel akarta kinyilvánítani Jákób lelki kiválasztását, amely addig el volt rejtve hozzáférhetetlen ítélőszékénél. Ha ugyanis a Jákóbra átruházott elsőszülöttséget nem az eljövendő világra vonatkoztatjuk, az ilyen áldás hiábavaló és nevetséges lenne, hiszen semmi mást nem hozott számára, csak számtalan viszontagságot, nehézséget, szomorú számkivetettséget, sok bánatot és keserű gondot. Mivel tehát Pál kétség nélkül felismerte, hogy Isten külső áldással bizonyította, hogy szolgájának lelki és múlhatatlannal áldást készített országában, ennek igazolására nem habozott, hogy az előzőből vegyen érvet az utóbbi bizonyítására.²³ Azt se feledjük, hogy Kánaán földjéhez biztosítékul hozzá volt kapcsolva a mennyei hajlék; úgyhogy Jákóbnak a legkevésbé sem kellett kételkednie abban, hogy az angyalokkal együtt ő is Krisztus testébe oltatott, hogy ugyanazon élet részese legyen. Jákóbot tehát kiválasztotta, Ézsaut elvetette; különválasztásuk Isten eleve elrendelése szerint történt, noha érdemükre nézve nem különböztek egymástól. Ha ennek az okát keresed, az apostol megadja Mózes mondásával: könyörülök, akin könyörülök, és könyörülni méltóztatok azon, akit a könyörületre méltónak tartok. (Róm 9,15) Vajon mit akar ezzel mondani, könyörgöm?! Azt, hogy az Úr teljesen világosan kijelentette: magukban az emberekben nem talál semmilyen okot arra, hogy jót tegyen velük; ez egyedül csak irgalmából fakad,²⁴ és ezért övéinek üdvössége az ő műve. Ha üdvösségedet Isten saját magának tartja fenn, miért süllyedsz alá önmagadhoz? Ha ő egyedül irgalmát jelöli meg számodra, miért futsz a saját érdemedhez? Ha azt akarja, hogy gondolatodat csak irgalmára irányítsd, miért fordulsz csak részben is saját cselekedeteid beszámítására? Így tehát szükségszerűen jutunk el ahhoz a maradék néphez, amelyről Pál másutt azt írja, hogy Isten előtt eleve ismert volt (Róm 11,2), de nem úgy, ahogyan ezek képzelik, mintha valami őrtorony biztonságából eleve tudná mindazt, amit ez a közösség nem tesz majd meg; hanem abban az értelemben, ahogy azt gyakran olvassuk. Amikor ugyanis Lukácsnál azt mondja Péter (ApCsel 2,23), hogy Krisztus Isten eldöntött tanácsából és eleve tudásából adatott halálra, egyáltalán nem úgy állítja elénk Istent, mint aki csak szemlélődik, hanem mint aki végbeviszi üdvösségünket. Péter azt is kijelenti, hogy a hívőket, akikhez levelét írja, Isten eleve ismerete szerint választotta ki,²⁵ (1Pt 1,2) és ez alatt voltaképpen azt a titkos eleve elrendelést érti, amellyel Isten gyermekeiül jelölte meg azokat, akiket akart.²⁶ Az eldöntött szót szinonimaként teszi hozzá, amely, mint általában mondják, szilárd elhatározást fejez ki, s ezzel kétségkívül arra mutat rá, hogy Isten, aki üdvösségünk szerzője, önmagától nem tér el. Ebben az értelemben mondja Krisztusról ugyanitt, hogy már a világ teremtése előtt eleve tudta, hogy ő a Bárány.²⁷ Van-e dőrébb és butább elképzelés annál, hogy Isten a magasságból lesi, honnan fog majd elérkezni az ember üdvössége? Pál tehát azt a kicsiny maradékot érti eleve ismert népen, amely el van vegyülve az Isten nevére hamisan hivatkozó tömegben. Pál másutt is kijelenti (2Tim 2,19), hogy ismeri Isten az övéit, azért, hogy visszafogja azok törtetését, akik csupán álarcot viselnek, ám a világ előtt az első helyet akarják a hívők között. Egyszóval, Pál ezzel a kifejezéssel két népet jelöl meg, az egyik Ábrahám teljes nemzetsége, a másik az, amelyik ettől el van különítve, és bár el van rejtve az emberi tekintet elől, Isten szeme előtt mégis látható. Az sem kétséges, hogy ezt Mózestől vette át, aki azt mondja, hogy Isten irgalmas azok iránt, akik iránt irgalmas akar lenni²⁸ (igaz, ezt Mózes a választott népről mondta, amelynek látszatra egyforma volt az állapota). Mintha ezt mondaná: az általános örökbefogadás magában foglalja, mint szent kincset a páratlan kegyelmet egyesek iránt; az általános szövetség pedig nem akadálya annak, hogy a keveseket kiemelje az általános rendből. Isten szabad intéző és döntőbíró akar lenni ebben a dologban, és határozottan állítja, hogy az egyiknek csak azért akar inkább kegyelmezni, mint a másiknak, mert ez neki így tetszett; mert amikor a kereső találkozik az irgalommal, valóban nem éri visszautasítás, ám olyan kegy ez, amelyért — akár ő járult elébe, akár magának szerezte részben — a dicséretet önmagának tartja fenn Isten.

7 • Most pedig nyilatkozzék az egész kérdésről a legnagyobb bíró és tanító. Látván hallgatói érzéketlenségét, minthogy a tömeghez szinte teljesen eredménytelenül beszélt, így kiált fel, e botrányt orvosolandó (Jn 6,37.39): bármit is ad nekem az Atya, az hozzám jön; […] az pedig az Atya akarata, hogy amit nekem adott, abból semmit el ne veszítsek. Figyeld meg, hogy az Atya ajándéka a kezdete annak, hogy Krisztus hitére jutunk és oltalmába kerülünk. Ezt visszafordíthatja valaki, és ellene vetheti, hogy csak azokat lehet az Atya tulajdonának tekinteni, akik hitből önként adják át magukat neki. Ám Krisztus itt csak azt hangsúlyozza, hogy ha a hatalmas tömegek elpártolása az egész világot is megrendíti, Isten döntése mégis szilárd marad, még az égnél is szilárdabb, úgyhogy a kiválasztás soha nem dől romba. Azt tartjuk, hogy a kiválasztottak már azelőtt az Atyáé voltak, mielőtt még Krisztust nekik adta volna. Kérdezhetné valaki, vajon természetük miatt? Sőt, akik tőle elidegenedtek, magához vonva az övéivé tette őket. Krisztus szavai sokkal világosabbak, hogysem valaki tétovázása elhomályosíthatná. Senki sem jöhet énhozzám — mondja —, csak akit az Atya vonz; aki (Jn 6,44-45) pedig az Atyától hallott és tanult, az hozzám jön. Ha kivétel nélkül mindenki meghajlítaná térdét Krisztus előtt, a kiválasztás általános lenne; a hívők kevés száma viszont egyértelművé teszi, hogy nem így áll a dolog. Miután Krisztus a neki adott tanítványokat biztosította, hogy az Atya Isten tulajdonában vannak,²⁹ csakhamar hozzáteszi (Jn 17,9): nem a világért könyörgöm, hanem azokért, akiket nekem adtál, hiszen tiéid. Ebből az következik, hogy az egész világ már nem tartozik teremtőjéhez, hanem egyeseket, akik másképpen elvesznének, a kegyelem megszabadít Isten átkától, haragjától és az örök haláltól; a világot pedig pusztulásban hagyja, amelyre rendeltetett. Mert bár Krisztus közbenjáróként lép fel, a kiválasztás jogára mégis az Atyával együtt tart igényt. Nem mindnyájatokról szólok — mondja —, tudom én, kiket választottam ki. Ha valaki azt kérdezné, honnan választotta ki, erre a másik helyen (Jn 13,18) válaszol: a világból, amit imádságaiból kizár, amikor tanítványait Istennek ajánlja.³⁰ Azt pedig igen jól meg kell jegyezni, hogy amikor kijelenti (Jn 15,19), hogy ismeri azokat, akiket kiválaszt, akkor az egész emberi nemzetség egy bizonyos részére gondol; és őket nem erényeik minősége, hanem mennyei döntés alapján különbözteti meg. Ebből következik, hogy senki sem a maga törekvésével és buzgalmával tündöklik itt, hiszen Krisztus önmagát teszi a kiválasztás szerzőjévé. Mert az, hogy másutt Júdást a választottak közé sorolja (Jn 6,70), miközben ördög volt, csak az apostoli tisztre vonatkozik, amely noha Isten kedvezésének kiváló tükre (amint a maga személyében ezt Pál is mindig elismeri),³¹ de mégsem tartalmazza az örök üdvösség reménységét. Az apostolságot hűtlenül viselő Júdás még az ördögnél is rosszabb lehetett volna; de akiket Krisztus egyszer beolt a maga testébe, azok közül senkit sem enged elveszni;³² mert teljesíti, amit megígért, hogy üdvösségüket megőrzi; vagyis kiárasztja rájuk Isten erejét, amely mindennél nagyobb.³³ Mert amit másutt mond (Jn 17,11-12): Atyám, akiket nekem adtál, azok közül senki sem fog elveszni, csak a pusztulás fia, lehet, hogy fölösleges képbőség,³⁴ még sincs itt semmiféle kétértelműség. Összefoglalva: Isten kegyelmi örökbefogadással teszi fiaivá azokat, akiket akar; ennek valódi oka őbenne van, mert megelégszik titkos akaratával.

8 • De Ambrosius, Órigenész és Hieronymus³⁵ véleménye szerint Isten aszerint osztja szét kegyelmét az emberek között, hogy előre látja, hogyan fogja ezt ki-ki helyesen alkalmazni.³⁶ Tedd hozzá, hogy egy ideig Augustinusnak is ez volt a véleménye, de miután komolyabban előrehaladt a Szentírás megismerésében, nemcsak visszavonta ezt a nyilvánvalóan hamis véleményt, hanem keményen meg is cáfolta. Sőt, a visszavonást követően — Pelagius követőit korholva, akik kitartottak e tévedés mellett — ezt mondta: „ki ne csodálkozna, hogy az apostolból hiányzott ez a legfontosabb belátás? Mert amikor előadta ezt a csodálatos dolgot az ikerpárról, akik még meg sem születtek, s aztán, mintegy önmagával vitatkozva, felteszi a kérdést: micsoda tehát? Vajon nem igazságtalanság-e ez Istentől?³⁷ — módja lett volna azt felelni, hogy Isten előre látta mindkettő érdemeit; mégsem ezt mondta, hanem Isten döntéséhez és irgalmához folyamodott.”³⁸ Másutt pedig, ahol minden kiválasztás előtti érdemet félretesz, ezt mondja: „itt bizony fölöslegesen okoskodnak azok, akik Isten eleve tudását védelmezik Isten kegyelmével szemben, és azt mondják, hogy azért választott ki minket már a világ teremtése előtt, mert eleve tudta, hogy jók leszünk, és nem ő tesz bennünket jókká”.³⁹ Mást mond ugyanis az, aki így szól: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket; mert ha azért (Jn 15,16) választott volna ki minket, mert előre tudta, hogy jók leszünk, ugyanakkor azt is előre tudnia kellett volna, hogy őt fogjuk választani, s lásd még mindazt, amit ez után mond.⁴⁰ Csak nyom a latban valamit Augustinus bizonyságtétele azoknál, akik szívesen támaszkodnak az egyházatyák tekintélyére! Márpedig Augustinus nem fogadja el, hogy elszakítsák a többiektől; sőt, világos bizonyítékokkal igazolja, hogy hamisan vádolták elkülönüléssel a pelagiánusok, akik így akarták a gyűlölet tárgyává tenni őt. Ambrosiust idézi: „akin megkönyörült, azt hívja Krisztus”. Hasonlóképpen: „ha akarta volna, a hűtleneket hűségesekké tehette volna; de Isten azokat hívta, akiket arra méltatott, és azt tette istenfélővé, akit akart”.⁴¹ Ha Augustinus írásaiból külön könyvet állítanék össze, könnyen bebizonyíthatnám, hogy nekem itt másra, mint az ő szavaira, nincs is szükségem; de nem akarom az olvasót a bőséges anyaggal terhelni. De tegyük fel, hogy az atyák nem mondtak semmit minderről, és vegyük csak a dolgot magát. Itt bizony nehéz kérdés támad, hogy vajon igazságosan cselekedett-e Isten, amikor bizonyos személyeket kegyelmére méltatott?⁴² Pál egyetlen szóval kibontakozhatott volna ebből a nehézségből, ha azt mondja: Isten tekintettel van a cselekedetekre. Miért nem mondta ezt? Sőt, miért folytatja inkább töprengését, amely továbbra is ezzel a nehézséggel szembesíti? Mi másért, ha nem azért, mert nem tehetett másként!? A Szentlélek nem esett a feledékenység hibájába, miközben Pál szája által szólt. Egyértelműen válaszol tehát: Isten azért kedvez választottainak, mert ezt akarja tenni; azért irgalmaz, mert irgalmazni akar. A mondás (2Móz 33,19), hogy könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok, ugyanannyi, mintha ezt mondanánk: Istent semmi más ok nem indítja irgalmasságra, csak az, hogy irgalmazni akar. Igaz marad tehát Augustinus mondása, amely szerint Isten kegyelme nem megtalálja a választottakat, hanem azzá teszi őket.⁴³

9 • Ne időzzünk Tamás furfangos okoskodása mellett sem, aki szerint az érdemek eleve tudása nem oka az eleve elrendelésnek, már ami az eleve elrendelés szerzőjét illeti; ám a mi részünkről, az eleve elrendelés sajátos szemlélete szerint, az ok eleve tudásnak is mondható; mint ahogy azt mondjuk, hogy Isten az embert érdemeiért rendelte eleve dicsőségre, mert úgy döntött, hogy kegyelmet ad, amellyel a dicsőséget kiérdemelheti.⁴⁴ Minthogy azonban az Úr azt akarta, hogy a kiválasztásban csak az ő tiszta jóságára nézzünk, igen visszatetsző a túlzott igyekezet, ha valaki itt ennél többet kíván látni. Mert ha mindenképpen elméskedve kell harcba szállni, mi sem vagyunk híján annak, amivel Tamás furfangoskodását elnémíthatjuk. Ő maga azt igyekszik bizonyítani, hogy a választottakat valamiképpen érdemeik alapján rendelte Isten eleve dicsőségre, mert eleve kegyelmet rendelt el számukra, hogy ezzel a dicsőséget kiérdemeljék. Na és ha azt hozom fel ellene, hogy a kegyelemre való eleve elrendelés az életre történő kiválasztást szolgálja, és annak mintegy a nyomában jár; vagy hogy Isten azoknak rendelte eleve a kegyelmet, akiket a dicsőség birtoklására már rég kijelölt, mert tetszett az Úrnak, hogy fiait a kiválasztás után juttassa el a megigazulásra? Ebből pedig az következik, hogy a dicsőségre történő eleve elrendelés inkább oka a kegyelemre való elrendelésnek, mint fordítva. Jól mondta az egyik régi egyházi író: „akik Isten kiválasztását az érdemek javára írják, a szükségesnél feljebb bölcselkednek”.⁴⁵

10 • Sokan azzal érvelnek, hogy Isten ellentmondásba kerül önmagával, ha általában mindenkit hív, de csak keveseket enged önmagához. Szerintük az ígéretek egyetemessége megszünteti a különös kegyelemből történő elkülönítést; méghozzá a mérsékeltebbek beszélnek így, de nem azért, hogy elnyomják az igazságot, hanem azért, hogy elejét vegyék a tüskés kérdések feszegetésének, és fékezzék sokak kíváncsiságát.⁴⁶ Dicséretes szándék, de helytelen elképzelés, mert a tétovázás sosem menthető. Akik viszont még szemtelenül is gúnyolódnak, azok erőtlenül kötekednek, vagy szégyenletesen tévelyegnek. Másutt már kifejtettem, hogyan békíti ki a Szentírás ezt a kettőt, azt tudniillik, hogy Isten az igehirdetés külső formájával hív mindenkit a bűnbánatra és a hitre, de mégsem mindenkinek ad megtérést és hitet. Valamit ebből csakhamar meg kell ismételnem.⁴⁷ Ugyanis el kell utasítanom követelésüket, mert az kétszeresen is hamis. Aki ugyanis azzal fenyeget (Ám 4,7; 8,11), hogy esőt ad az egyik városra, a másikra szárazságot hoz, másutt pedig azt hirdeti, hogy éhséget támaszt tanítása iránt, az semmiféle rögzített törvénnyel nem kötelezte magát arra, hogy egyformán hívjon mindenkit. És aki Pálnak megtiltja (ApCsel 16,6), hogy Ázsiában igét hirdessen, és Bitiniából visszafordítva őt Macedóniába viszi,⁴⁸ így bizonyítja, hogy jogában áll ezt a kincset azoknak adni, akiknek jónak látja. Ézsaiásnál (Ézs 8,16) pedig még világosabban megmutatja, hogyan rendelte el külön a választottaknak az üdvösség ígéreteit. Mert csak róluk, nem pedig különbség nélkül az egész emberi nemről hirdeti, hogy tanítványaivá lesznek. Ebből kiderül, hogy fonákul megrontja az üdvösségről szóló tanítást mindenki, aki azt állítja, hogy ez általában mindenkinek hasznára van, holott azt mondja, hogy egyedül csak az egyház fiai számára van elkülönítve. Legyen elég most ennyi: noha az evangélium szava általában mindenkit megszólít, de a hit ajándékát csak kevesen kapják meg. Ennek okát Ézsaiás abban látja (Ézs 53,1), hogy nem mindenkinek jelent meg Isten karja. Ha azt mondta volna, hogy az evangéliumot gonosz és hamis módon megvetik, mert sokan makacsul nem hajlandók azt meghallgatni, akkor talán érne valamit az egyetemes elhívásra való hivatkozás. A prófétának azonban nem áll szándékában kisebbíteni az emberi vétket, amikor a vakság forrását arra vezeti vissza, hogy Isten nem méltóztatja megnyilatkoztatni előttük karját;⁴⁹ csak figyelmeztet, hogy a külső tanítás hiába ostromolja füleinkben, mert a hit különleges ajándék. Azt szeretném megtudni ezektől a tudósoktól, hogy vajon egyedül a prédikáció tesz-e Isten fiaivá vagy a hit? Mert az biztos, hogy amikor János azt mondja evangéliuma első részében (Jn 1,12), hogy akik hisznek Isten egyszülött Fiában, azok Isten tulajdon fiává lesznek, akkor itt nem zavaros tömegről szól, hanem különleges helyet ad a hívőknek, mert ők nem vérből, sem a test akaratából, sem a férfiú indulatából, hanem Istentől születtek.⁵⁰ De a hit és az ige között, mondják, kölcsönös egyezés van. Már ahol megvan a hit. De nem újdonság, hogy a mag gyakran esik a tövisek közé,⁵¹ vagy köves helyre;⁵² s nemcsak azért, mert az emberek többsége e tekintetben makacsul szembeszegül Istennel, hanem azért is, mert nem mindenki kapott szemet és fület. Hogyan egyezik tehát az, hogy Isten azokat hívja magához, akikről tudja, hogy nem fognak hozzá jönni? Helyettem Augustinus válaszol erre a kérdésre. „Vitatkozni akarsz velem? Inkább csodálkozz velem együtt, és kiáltsd: ó, mélység! Értsünk egyet a reszketésben, mintsem hogy elvesszünk a tévelygésben!”⁵³ Sőt, ha Pál tanúsága szerint a kiválasztás a hit szülőanyja, akkor én visszafordítom fejükre a saját érvüket, amely szerint nem lehet általános a hit, ha a kiválasztás sajátos. Az okok és okozatok sorozatából könnyen beláthatjuk, hogy amikor Pál azt mondja, hogy azért részesedünk minden lelki áldásban, mert Isten kiválasztott minket a világ teremtése előtt (Ef 1,3-4), akkor ez a gazdagság azért nem lehet általánosan mindenkié, mert Isten csak azokat választotta ki, akiket akart. Ezért is dicséri másutt a választottak hitét (Tit 1,1), nehogy bárki azt gondolja, hogy saját erejéből megszerezheti magának a hitet, hanem maradjon ennek dicsősége Istennél, aki szabadon világosítja meg azokat, akiket előzőleg már kiválasztott. Helyesen mondja Bernardus: „Barátai pedig külön hallgatják, amint hozzájuk szól: ne félj, te kicsiny nyáj,⁵⁴ mert nektek adatott, hogy megismerjétek a mennyek országának titkát.⁵⁵ Kik ezek, akiket eleve ismert és elrendelt, hogy Fia képéhez hasonlatosak legyenek?⁵⁶ Megismertette nagy és titkos döntését; ismeri az Úr az övéit;⁵⁷ de ami ismert volt Istennél, azt ki nyilatkoztatta az embereknek, ám csak azokat méltatta arra, hogy e nagy titok részeseivé tegye, akikre nézve eleve tudta és eleve elrendelte, hogy az övéi legyenek.” Nem sokkal ez után így következtet: „Isten irgalma öröktől fogva való és mindörökké tartó az őt félőkön.⁵⁸ Azért öröktől fogva való, mert eleve elrendelte; és azért mindörökké tartó, mert üdvözíteni akarja őket; az egyiknek kezdete, a másiknak vége nincs.”⁵⁹ De mi szükség van Bernardust tanúként megidézni, amikor a Mester ajkáról halljuk (Jn 6,46), hogy az Atyát csak azok látják, akik Istentől vannak? Ezekkel a szavakkal azt jelzi, hogy akik nem születtek újjá Istentől, azok ábrázatának ragyogásától elszédülnek. A kiválasztáshoz helyesen kapcsolódik a hit, feltéve, hogy a második helyen áll. Ezt a rendet világosan fejti ki Krisztus egy másik helyen (Jn 6,39): az pedig az Atya akarata, hogy amit nekem adott, azt el ne veszítsem. Akarata ugyanis az, hogy aki hisz a Fiúban, el ne vesszen.⁶⁰ Ha mindenkit üdvözíteni akart volna, akkor Fiát mindenki védelmezőjéül rendelte volna, és a hit szent kötelékével mindenkit az ő testébe oltott volna. Most már megáll, hogy a hit az atyai szeretet egyedülálló záloga, amelyet fiainak tett félre, akiket örökbe fogadott. Ezért mondja Krisztus másutt (Jn 10,4-5): a juhok követik a pásztort, mert ismerik hangját; idegent nem követnek, mert nem ismerik az idegenek hangját. Honnan volna ez a különbségtétel, ha nem onnan, hogy füleiket Isten megnyitotta? Senki sem önmagától lesz juh, hanem a mennyei kegyelem teszi azzá. Itt tanítja az Úr azt is, hogy üdvösségünk mindig biztos és szilárd lesz, mert Isten legyőzhetetlen hatalma őrzi. Ebből következőleg mondja (Jn 10,29), hogy a hitetlenek nem tartoznak a juhai közé;⁶¹ vagyis nincsenek azok sorában, akik felől Isten Ézsaiás által megígérte, hogy tanítványaivá lesznek.⁶² S miután az idézett bizonyságok állhatatosságot fejeznek ki (Jn 10,26), egyúttal a kiválasztás szilárdságát is bizonyítják.

11 • Szóljunk most az elvetettekről, akiket ugyanitt említ az apostol.⁶³ Ahogyan Jákóbot kegyelmébe fogadta, bár semmiféle jó cselekedettel nem érdemelte ki soha, úgy Ézsaut gyűlölte, bár még semmiféle vétek nem szennyezte be. Ha a cselekedetekre nézünk, méltánytalanul bánunk az apostollal, mintha nem vette volna észre azt, ami előttünk teljesen világos. Ám nyilvánvaló, hogy nem is kellett látnia, hiszen határozottan nyomatékosítja: még semmiféle jót vagy rosszat nem cselekedtek, de az egyiket már kiválasztotta, a másikat pedig elvetette, hogy igazolja, nem a cselekedeteken alapul az isteni eleve elrendelés. Így aztán, amikor felveti a kérdést, hogy vajon nem igazságtalan-e Isten,⁶⁴ nem használja azt az érvet, amely a legbiztosabb és legegyértelműbb támogatója lenne igazságának, hogy ugyanis Isten Ézsaunak gonoszsága szerint fizetett meg; hanem egy másik megoldással érvel, mely szerint Isten azért állítja elő az elvetetteket, hogy általuk megvilágítsa dicsőségét. Végül hozzáteszi a záradékot, hogy Isten akin akar, könyörül, és akit akar, megkeményít.⁶⁵ Látod-e, hogy mindkettőt egyedül Isten döntésére bízza? Ha tehát nem tudunk semmiféle más magyarázatot felhozni arra, hogy miért méltat egyeseket irgalmára, csak azt, hogy így tetszik neki, akkor az elvetettek esetében sem mondhatunk mást, mint azt, hogy így akarta. Amikor ugyanis arról van szó, hogy Isten vagy megkeményíti, vagy kegyelmébe veszi azokat, akiket akar, figyelmezteti az embereket, hogy ennek okát ne keressék akaratán kívül.

Forrás

Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere 1559 II., (INSTITUTIO Christianae Religionis), Kálvin János Kiadó, 2014

Hivatkozások

1 Wimpina: Sectarum errorum confutatio. 1.3. Folio R3a.

2 3.22.8.

3 Pighius: De libero arbitrio. 7. Folio 118b.

4 Vö. Zsid 1,2kk.

5 Augustinus: De correptione et gratia. 11.30. PCC 44.934. Augustinus: De dono perseverantiae. 24.67. PCC 45. 1033. Augustinus: Sermones. 174.2. PCC 38.941.

6 Kol 1,22.

7 Ef 1,4-5.

8 Kálvin: De aeterna Dei praedestinatione consensus (1552). CR 8. 255, 260, 344. Lásd még: L’election eternelle de Dieu commun accord (1551). CR 8.

9 Ef 1,4.

10 Ef 1,4.

11 Ef 1,5.

12 Ef 1,4.

13 Aquinas: Summa theologica. 1.23.

14 Voltaképpen az 1,5 és 1,9 összevont formája.

15 Ef 1,6.

16 A francia változat kiemeli, hogy ti. már az anyaméhben („lors endose au ventre de leur mere”) átszállt az elsőszülöttségi jog.

17 Pighius: De libero arbitrio. 7. Folio 117 ab; 9.2. Folio 157ff.

18 Róm 9,11-13.

19 ύποτύπωσις – őskép, előkép, minta, mintakép, példa.

20 1Móz 21,12.

21 1Móz 48,20.

22 Erasmus: De libero arbitrio. 54.

23 Vagyis: nem habozott a látható áldással bizonyítani a láthatatlant. A francia vál tozat itt eltér: „n’a fajt nulle doute de prendre argument de ce que Iacob avoit receu la primogeniture, pour prouver qu’il a esté esleu de Dieu”, vagyis: nem habozott abból meríteni érvet, hogy Jákób elsőszülöttségi jogotkapott, bizonyítására annak, hogy Isten őt kiválasztotta. Vö. Ef 1,3kk.

24 Róm 9,16.

25 A magyar fordítások itt eleve elrendelésnek fordítják a πρόγνωσις (előre tudás) szót.

26 1Pt 1,2.27

27 1Pt 1,19-20. A magyar bibliafordások a προγινώσκω szót itt is eleve elrendelésnek fordítják.

28 2Móz 33,19.

29 Jn 17,6.

30 Jn 17,9.

31 Gal 1,16; Ef 3,7.

32 Jn 10,28.

33 Jn 10,29.

34 καταχρηστική – καταχράομαι: helytelenül használ valamit, rosszul él, visszaél.

35 Ambrosius: Commentaria in epistolas. Róm 8,29. PCC 17. 134. Origenes: Commentarius in epistolam ad Romanos. MPG 14. 1126. PCC Hieronymus: Commentarius in epistolam Pauli. PCC 30. 684. PCC 38. 173.

36 Aquinas: Summa theologica. 1.23.5.

37 Róm 9,14.

38 Augustinus: Retractationes. 1.23.2-4. PCC 32. 621. Augustinus: In Romanos. 4.9. PCC 35. 2076, 2078.

39 Augustinus: Epistolae. 194.8.35. PCC 33. 11 886. Augustinus: De praedestinatione. PCC 44.964.

40 Augustinus: In Joannem. 86.2. PCC 35.

41 Augustinus: De dono perseverantiae. 19.49. PCC 45. 1024. Augustinus: De gratia et cato originali. 1.46.51. PCC 44. 383.

42 Róm 9,14.

43 Augustinus: Epistolae. 186.5.15. PCC 33.

44 Aquinas: Summa theologica. 1.23.5.

45 Ambrosius: De vocatione gentium. 1.2.

46 Melanchthon: Loci communes. CR 21. 914.

47 3.3.21; vö. 3.24.

48 ApCsel 16,7kk.

49 Ézs 53,1.

50 Jn 1,13.

51 Mt 13,7.

52 Mt 13,5.

53 Augustinus: Sermones. 26.12.13. PCC 38.

54 Lk 12,32.

55 Mt 13,11.

56 Róm 8,29.

57 2Tim 2,19.

58 Zsolt 103,17.

59 Bernardus: Epistolae. 107.4,5. PCC 182. 244.

60 Jn 6,40.

61 Jn 10,26.

62 Vö. Ézs 8,16; 54,13.

63 Róm 9,13.

64 Róm 9,14.

65 Róm 9,18.