Predestináció I: Az örök kiválasztás, amellyel Isten egyeseket az üdvösségre, másokat a pusztulásra rendelt | Kálvin János
Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere
1559
(INSTITUTIO Christianae Religionis)
II. kötet 21. FEJEZET. (79-87. o.)
Az örök kiválasztás, amellyel Isten egyeseket az üdvösségre, másokat a pusztulásra rendelt
Az örök kiválasztás, amellyel Isten egyeseket az üdvösségre, másokat a pusztulásra rendelt
1 • Mivel azonban az élet szövetsége nem mindenkinek hirdettetik egyformán, akiknek pedig hirdettetik, azok közül sem fogadja be mindenki egyformán és mindig, ebben a különbözőségben az isteni döntés csodálatos mélysége mutatkozik meg. Mint ahogy az sem kétséges, hogy ez a változatosság az Isten akaratából való örök kiválasztást szolgálja. Ám ha nyilvánvaló, hogy Isten jótetszése szerint történik az, hogy némelyeknek szabadon ajánitatik fel az üdvösség, mások előtt pedig el van zárva a hozzávezető út, máris nagy és súlyos kérdések támadnak, melyeket másképpen nem lehet megfejteni, csak úgy, ha a kegyes elme megtudja, hogyan kell vélekednie a kiválasztásról és az eleve elrendelésről. Sokak számára azért bonyolult ez a kérdés, mert teljes képtelenségnek tartják, hogy Isten az emberek együttes tömegéből egyeseket az üdvösségre, másokat a pusztulásra rendeljen. Az összefüggések azonban megmutatják majd, hogy mennyire helytelenül gördítenek akadályt önmaguk elé. Sőt, hadd tegyük hozzá, hogy éppen ebben a félelmes homályban mutatkozik meg e tanítás haszna, sőt legédesebb gyümölcse is. Mert amíg nem értjük meg Isten örök kiválasztását, addig nem leszünk igazán, mint illik, meggyőződve afelől sem, hogy üdvösségünk Isten ingyen kegyelmének forrásából ered. Ez az egybevetés világítja meg Isten kegyelmét: nem válogatás nélkül fogad be mindenkit az üdvösség reménységébe, hanem némelyeknek megadja azt, amit másoktól megtagad. Nyilvánvaló, hogy ennek az alapelvnek a mellőzése nagymértékben csorbítja Isten dicsőségét, és elsikkasztja az igazi alázatot. S bár ennek megismerése szerfelett szükséges, Pál szerint mégsem ismerhetnénk meg, ha Isten teljességgel figyelmen kívül hagyva a cselekedeteket, el nem választaná azokat, akik felől ekképpen rendelkezett. Most is van maradék — mondja — a kegyelemből való kiválasztás szerint. Hogyha kegyelemből, akkor már nem a cselekedetekből; különben a kegyelem nem volna többé kegyelem. Hogyha pedig cselekedetekből, akkor nem kegyelemből; különben a cselekedet nem volna többé cselekedet.1 Ha vissza kell térnünk a kiválasztás forrásáig (Róm 11,5-6), hogy szilárdan megálljon: egyedül Isten merő jóindulatából származik üdvösségünk, akkor azok, akik ezt ki akarják oltani, éppen azt borítják rosszindulatúan, minden tőlük telhető módon sötétségbe, amit tele torokkal kellene dicsőíteniük, és így gyökerestül tépik ki az alázatot. Pál világosan tanúsítja, hogy a nép maradékának üdvösségét a kegyelmi kiválasztásnak kell tulajdonítanunk, mert csak ez esetben ismerhetjük meg azt, hogy Isten merő jótetszéséből tartja meg azokat, akiket akar, és nem megérdemelt jutalmat oszt, amellyel egyáltalán nem tartozik. Akik itt bezárják az ajtót, hogy még csak belekóstolni se merészeljen senki ebbe a tanításba, azok éppúgy igazságtalanságot követnek el az emberrel, mint Istennel szemben, mert enélkül nem juthatunk el kellő alázatra, és nem érezzük át teljes szívvel, hogy mennyire le vagyunk kötelezve Istennek. Bizony, nincs másutt szilárd támasza bizodalmunknak, amint Krisztus is tanítja, aki minden félelemtől meg akar szabadítani minket a számtalan veszedelem, csalárdság és halállal fenyegető összecsapások alatt érzett félelemtől, és győzedelmesekké akar tenni, ezért megígéri, hogy épségben (Jn 10,25) megtartja mindazt, amit az Atyától megőrzésre átvett.2 Ebből arra következtetünk, hogy örökös rettegésben élő nyomorultak azok, akik nem vesznek tudomást arról, hogy Isten tulajdonai; ezért ugyancsak rosszul viselnek gondot mind magukról, mind a hívőkről azok, akik az említett hármas hasznot nem ismerik fel, és üdvösségünk alapját akarják megsemmisíteni. Igen. Mi azt mondjuk, hogy ebből származik az egyház, amely, amint Bernardus helyesen tanítja, „másképpen nem jöhetett volna létre, és a teremtett dolgok között sem lehetne felismerni, mert csodálatos módon mindkét formájában rejtve van – az üdvözítő eleve elrendelés ölén is, és a nyomorúságos kárhozatra váró emberi tömegben is”.3 Mielőtt azonban a téma kifejtésébe kezdenék, a kétféle embernek kétféle bevezetőt kell mondanom. Az eleve elrendelésről szólni önmagában is eléggé nehéz feladat, amit csak összezavar, sőt veszélyessé is tesz az emberi kíváncsiság; ezt bizony semmiféle korláttal nem lehet visszatartani, folyton tiltott utakra kalandozik, magasra tör, és ha lehetne, még Isten rejtett titkait is mind kikutatná és előkeresgetné. Mivel azt látjuk, hogy erre a vakmerőségre és szemtelenségre sokan vetemednek szerteszét, még olyanok is, akik amúgy nem gonoszak, megfelelőképpen figyelmeztetnünk kell őket, hogy e téren mi tartozik rájuk. Mindenekelőtt jusson eszükbe, hogy amikor az eleve elrendelést kutatják, az isteni bölcsesség szentélyébe hatolnak be, ahová gondatlanul és magabiztosan berontva nemhogy kíváncsiságukat nem elégítik ki, de olyan labirintusba keverednek, ahonnan nem találják meg a kivezető utat. Mert nincs is az rendjén, hogy az ember büntetlenül kutakodjon az után, amit Isten önmagában akart elrejteni, s hogy örökkévalóságából kiforgassa magasztos bölcsességét (amelyet akarata szerint inkább imádnunk, mintsem megragadnunk kell, hogy így még csodálatosabb legyen előttünk). Amit akaratának titkaiból fel akart tárni előttünk, azt igéjében tudtul is adta. És annyit is akart tudtunkra adni, amennyiről látta, hogy szükségünk van rá és javunkra válik.
2 • „Elérkeztünk a hit útjára – mondja Augustinus -, maradjunk is meg rajta állhatatosan. Ez elvezet a király kincstárába, ott van elrejtve a tudomány és a bölcsesség minden kincse. Mert nem irigységből mondta Krisztus Urunk nagyszerű és legválogatottabb tanítványainak, hogy sok mondanivalóm van nektek, de most nem tudnátok elhordozni azokat. Igyekeznünk kell (Ja 16,12), gyarapodnunk kell és növekednünk kell, hogy szívünk képes legyen azoknak a befogadására is, amiket most még nem érthetünk. Hogy (ha majd az utolsó nap is előmenetelben talál) megtanulhassuk azt is, amit most még nem tudunk.”4 Ha érvényre jut közöttünk az a gondolkodás, hogy Isten igéje az egyetlen út, amely elvezet mindannak megvizsgálására, amit felőle tudnunk szabad, továbbá Isten igéje az egyetlen világosság, amelynek fényében felragyog számunkra mindaz, amit róla látnunk kell, ez nyomban elfordít és visszatart minket minden vakmerőségtől. Látni fogjuk ugyanis, hogy mihelyt átlépjük az ige határát, letérünk az útról és sötétségbe jutunk, ahol szükségképpen csak tévelyegni, botladozni és folytonosan bukdácsolni fogunk. Ezt tartsuk hát elsősorban szem előtt: ha az eleve elrendelés tekintetében másféle megértésre vágyunk, mint amit Isten igéje tanít, az épp olyan őrültség volna, mint ha valaki ott akarna járni, ahol nincs út, vagy a sötétben akarna látni.5 Ne szégyelljük magunkat, ha olyan kérdésben nem tudunk valamit, amelyben a tudatlanság is egyfajta tudomány.6 Sőt, inkább önként tartózkodjunk olyan tudomány kutatásától, amelyre törekedni dőreség, veszélyes, sőt akár végzetes is lehet. Ha mégis erre sarkall féktelenségünk, mindig állítsuk ellenében azt, ami visszafogja, hiszen ahogyan a túl sok méz nem egészséges, úgy a maguk dicsőségének keresése sem válik dicsőségére a kíváncsiaknak. Mert megvan az oka annak, hogy (Péld 25,27) miért riadjunk vissza ettől a vakmerőségtől, amely csak romlásba hajszolhat minket.
3 • Mások úgy akarják orvosolni ezt a bajt, hogy az eleve elrendelésnek még az említését is eltemetnék. Azt tanítják, hogy éppen úgy óvakodnunk kell ennek bármiféle vizsgálatától, mint valami veszedelmes zátonytól.7 Mértéktartásukat teljes joggal dicsérnünk kell, amiért úgy gondolják, hogy nagy józansággal kell vizsgálni a titkokat, de miután a kelleténél is kevesebbet engednek meg, nem sokat használnak az emberi szellemnek, mert az nem egykönnyen szenvedheti, hogy korlátozzák. Ha tehát ebben a kérdésben is meg akarunk maradni a helyes határok között, vissza kell térnünk Isten igéjéhez, amelyben megtaláljuk a megértés biztos szabályát. A Szentírás ugyanis a Szentlélek iskolája, mely semmit sem mellőz, amit szükséges és hasznos tudnunk, így semmit sem tanít, aminek ismerete ne válna javunkra. Ügyeljünk hát arra, hogy amit a Szentírás az eleve elrendelésről tanít, azt ne zárjuk el a hívők elől, nehogy úgy tűnjünk fel, mintha rosszindulattal meg akarnánk fosztani őket Isten jótéteményétől, vagy a Szentlelket vádolnánk és gyaláznánk, hogy olyasmit tett közzé, amit jobb lenne mindenképpen elhallgatni. Engedjük meg, mondom, minden keresztyén embernek, hogy megnyissa elméjét és fülét Istennek minden reá vonatkozó beszéde előtt, de azzal a kikötéssel, hogy ahol Isten szent ajkait bezárja, ott ő is zárja le a további kutatás útját. A józanság legbiztosabb határa az lesz, ha nemcsak a tanulásban követjük mindig az előttünk járó Istent, hanem okoskodni is nyomban megszűnünk, amikor abbahagyja tanításunkat. És a veszély sem olyan nagy (amelytől annyira rettegnek), hogy emiatt el kellene fordítanunk elménket Isten kinyilatkoztatásaitól. Ismeretes Salamon mondása: Isten dicsőségére szolgál igéjét eltitkolni.8 (Péld 25,2) Miután azonban a kegyesség is, és az általános felfogás is azt kívánja, hogy ezt ne vonatkoztassuk válogatás nélkül mindenre, különbségtételre van szükségünk, nehogy a mértéktartás és józanság ürügyén valami durva tudatlanság nyerje meg tetszésünket. Ezt pedig röviden, (5Móz 29,29) de világosan kifejezi Mózes igéje: a titkok a mi Istenünkéi, amit pedig kinyilatkoztatott, a miénk és fiainké. Ebben ugyanis azt látjuk, hogy miközben mennyei rendelet alapján kéri a néptől a törvénykönyv tanításához való ragaszkodást, mert tetszett Istennek ezt a törvényt kihirdetni; aközben azonban ennek korlátai között is tartja népet,9 s kizárólag azért, mert halandónak tilos behatolnia Isten rejtett dolgaiba.
4 • Tudom, hogy az istentelenek mindig kiragadnak valamit az eleve elrendelés tanából, és azt vagy megtámadják, vagy belekötnek, vagy szidják, vagy kigúnyolják. De ha orcátlanságuk elriaszt bennünket, akkor az összes fontos hittételünket el kell titkolnunk, hiszen ezek közül jóformán egyiket sem kímélik meg a káromlástól az ilyenek és a hozzájuk hasonlók. A viszálykodó hajlam éppúgy felcsattan, amikor azt hallja, hogy Isten lényegében három személy van, mint amikor arról értesül, hogy Isten már a teremtéskor látta, milyen jövendő vár az emberre. És akkor sem fogják vissza gúnyos nevetésüket, amikor értésükre jut, hogy a világ teremtése óta alig több mint ötezer esztendő telt el. Ilyenkor azt kérdezik, hogy miért pihent és aludt olyan sokáig Isten ereje.10 Egyszóval, semmit sem lehet felhozni, amit ne kezdenének ki gúnyolódva. Hallgassunk hát a Fiú és a Szentlélek istenségéről, hogy féken tartsuk ezt a szentségtörést? Vagy csendben adjunk túl a világ teremtésén? Egyáltalán nem, sőt! Hiszen ezekben és egyéb kérdésekben is sokkal hatalmasabb az Isten igazsága, hogysem visszariadna a hitetlenek gyalázkodásától; ahogy azt Augustinus is remekül bizonyítja Az állhatatosság hasznáról szóló munkájában. Láthatjuk ugyanis, hogy hiába rágalmazták és szidalmazták Pál igaz tanítását a hamis apostolok, így sem sikerült elérniük, hogy ő megszégyellje azt. Az pedig üres fecsegés, hogy a kegyes lélekre nézve veszélyt jelentene ez az egész vita, mert, amint mondják, kioltja a buzdítások erejét, megingatja a hitet, megzavarja és nyugtalanítja a szívet. Augustinus nem rejti véka alá, hogy ezekkel az érvekkel sokszor vádolták őt is, mert az eleve elrendelésről szabadon prédikált. Ő azonban igen könnyedén, egy csapásra megcáfolta ezeket.11 „Mi azonban jobbnak láttuk, hogy ezt a sokféle és igen változatos képtelenséget egyen-egyenként, a maga helyén romboljuk le. Most csak azt kívánom tőlük, hogy fogadják el általános szabályként, hogy amit Isten titokban akar hagyni, azt ne bolygassuk, amit pedig nyilvánosságra hozott, azt ne mellőzzük; nehogy az előbbi esetben a túlzott kíváncsiság, az utóbbiban viszont a hálátlanság vádja érjen minket. Mert azt is helyesen mondta Augustinus, hogy a Szentírást bizton követhetjük, mert mint gyermeke előtt az anya, lassan halad előttünk, hogy gyengeségünk miatt el ne maradjunk tőle. Akik pedig annyira óvatosak vagy bátortalanok, hogy az eleve elrendelést el akarják hallgatni, nehogy a gyengébb lelkeket megzavarja,12 milyen ürüggyel palástolják el önhittségüket, könyörgöm, amikor burkoltan ostoba meggondolatlansággal vádolják Istent, mintha nem látta volna előre azt a veszélyt, amelyet ők most oly bölcsen el akarnak kerülni? Aki tehát az eleve elrendelés tanát gyűlölettel illeti, az nyíltan gyalázza Istent, mintha meggondolatlanul engedett volna megtörténni olyasmit, ami az egyháznak kárára van.
5 • Az eleve elrendelést, amellyel Isten egyeseket az élet reményébe fogad, másokat örök halálnak vet alá, nem meri tagadni senki, aki istenfélő embernek tartja magát, ám számos okoskodással terhelik, különösen azok, akik az isteni eleve tudást teszik meg okául. Mi magunk is Istennek tulajdonítjuk mindkettőt; de mégsem mondjuk elhamarkodva, hogy az egyik alárendeltje a másiknak. Amikor az eleve tudást tulajdonítjuk Istennek, azt jelezzük, hogy mindig minden szemei előtt volt és marad; hogy tudásában nincs jövendő vagy múlt, hanem minden jelen van, mégpedig úgy van jelen, hogy Isten nem ideák által képzeli el azokat (mint ahogyan mi szemléljük azokat a dolgokat, amelyeknek emlékét elménk őrzi), hanem olyan valóságosan látja és szemléli, mintha elébe lennének helyezve. És ez az előre tudás az egész világra és valamenynyi teremtményre kiterjed. Eleve elrendelésnek nevezzük Isten döntését, amellyel önmagában elhatározta, mit akar, hogy történjen minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremtett mindenkit, egyeseket eleve örök életre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt. Mivel tehát mindenkit a két cél valamelyikére teremtett, azért mondjuk, hogy eleve elrendelt életre vagy halálra. Ezt pedig Isten nemcsak egyes személyekre nézve bizonyította, hanem ennek példáját adta Ábrahám utódaiban is, hogy nyilvánvaló legyen: döntésétől függ, hogy milyen lesz minden egyes nép jövendő állapota. Amikor a Felséges szétosztotta a népeket és különválasztotta Ádám gyermekeit, az ő része Izráel népe lett, örökségének osztályrésze. Mindenki láthatja itt az elkülönítést: Ábrahám személyében, mint egy kiszáradt fatörzsben (5Móz 32,8-9), minden nép közül egyet kiválasztott, a többieket elvetette; de ennek semmi más oka nem látható, csak az, amit Mózes tanít: ne legyen az utódoknak semmi alapjuk a dicsekvésre, csak Isten ingyen szeretete, mely felemelte őket a többi közül. A szabadítás okát abban látja, hogy Isten szerette az atyákat, és kiválasztotta az ő magvukat is utánuk. (5Móz 4,37) Ez az ok még egyértelműbb a másik fejezetben: nem azért kedvelt benneteket, és nem is azért választott ki titeket, mert minden népnél többen volnátok, hanem mert szeretett titeket. (5Móz 7,7-8) Mózes többször megismétli ezt a figyelmeztetést: íme, az Úré, a te Istenedé az ég, a föld és minden, ami azokban van; de mivel egyedül atyáidat kedvelte és csak őket szerette, titeket, az ő magvukat is kiválaszt. (5Móz 10,14-15) Másutt pedig megparancsolja nekik, hogy szentek legyenek, mert saját népévé választotta ki őket.13 (5Móz 10,14) Megint másutt újra bizonyítja, hogy oltalmának oka irántuk való szeretete. (5Móz 23,5) Ezt hirdetik a hívők is egybehangzó szavakkal: kiválasztja nekünk örökségünket, Jákób dicsőségét, akit szeretett. (Zsolt 47,5) Azokat az ajándékokat ugyanis, amelyekkel Isten felékesítette őket, mind ingyen szeretetének tulajdonítják; nemcsak ezért, mert tudták, hogy semmiféle érdemükkel nem nyerhették el azokat, hanem azért is, mert a szent pátriárka sem volt megáldva azzal a képességgel, hogy önmagának és utódainak ilyen kiváltságos tiszteletet szerezzen. És hogy még inkább összetörjön mindenféle büszkeséget, szemükre veti, hogy semmi ilyet nem érdemeltek meg, mert a nép makacs és keményszívű (5Móz 9,6).14 A próféták is gyakran haraggal és feddőzve szembesítik a zsidókat ezzel a kiválasztással, mert becstelenül eltávolodtak tőle.15 Bárhogy álljon is a dolog, most álljanak elő azok, akik Isten kiválasztását az ember méltó voltához vagy a cselekedetek érdeméhez akarják kötni. Amikor látják, hogy egy népet az összes többivel szemben előnyben részesít, hallják, hogy Istent semmi más nem vezérelte, mint az, hogy a kevesek és alávalók, sőt a gonoszok és a megátalkodottak iránt akart nagyobb jóindulattal lenni, vajon vele szállnak-e perbe, amiért irgalmát ilyen csodálatos példával akarta bizonyítani? De zúgolódásaikkal munkáját meg nem akadályozhatják, szidalmazásuk égre dobált köveivel nem bánthatják és nem sérthetik meg igazságát, sőt, azok mind visszahullnak fejükre. Erre az ingyen kegyelemből megkötött szövetség elvére emlékeztetik a zsidókat, amikor hálát kell adniuk Istennek, vagy jövendő dolgaira néző reménységüket kell megerősíteniük. Ő alkotott minket, nem mi magunk — mondja a próféta —, az ő népe és legelőinek juhai vagyunk. (Zsolt 100,3) Nem fölösleges a tagadó kiegészítés, amellyel kizár minket, hogy megtudják: Isten nemcsak szerzője, hanem oka is mindannak a jónak, amelyben bővelkednek, mert semmi sem volt bennük, ami ilyen nagy tisztességre méltóvá tette volna őket. Aztán az alábbi szavakkal azt is megparancsolja nekik, hogy elégedjenek meg Isten puszta jóakaratával: Ó, Ábrahámnak, az ő szolgájának magva; ó, Jákóbnak, az ő választottjának fiai! (Zsolt 105,6) És miután Isten szüntelen jótéteményeit mint a kiválasztás gyümölcseit számba vette, végül így következtet: azért cselekedett kegyelmesen, mert megemlékezett szövetségéről.16 Erre a tanításra válaszol az egész egyház éneke: jobbod és orcád világossága adta atyáinknak ezt a földet, mert kedvelted őket. Meg kell jegyeznünk, hogy amikor a földet említi, látható módon jelképezi (Zsolt 44,4) azt a titkos elkülönítést, amely az örökbefogadást is magában foglalja. Másutt is ugyanerre a háládatosságra buzdítja a népet Dávid: boldog az a nép, amelynek az Úr az Istene, a nép, amelyet örökségül választott magának. (Zsolt 33,12) Sámuel pedig jó reménységre lelkesít: nem hagy el titeket az Úr az ő nagy nevéért; mert tetszett neki, hogy titeket a maga népévé tegyen. (1Sám 12,22) Dávid is ezzel fegyverkezik fel a küzdelemre, amikor hitére támadnak: boldog, akit kiválasztasz, hogy tornácodban lakozzék. (Zsolt 65,5) Mivel pedig Isten elrejtett kiválasztását mind az első, mind a második szabadítás, és a kettő között számos egyéb jótétemény is megerősítette, a kiválasztás szót Ézsaiás is erre vonatkoztatja: megkönyörül Isten Jákóbon, és ismét kiválasztja majd Izráelt; mert azzal, hogy a jövőre utal, amikor a már-már elvetettnek tűnő nép maradékát Isten egybegyűjti, azt mondja (Ézs 14,1), hogy ez lesz biztos és erős jele a kiválasztásnak, amely ugyancsak már-már veszendőnek látszott. S amikor másutt ezt mondja: kiválasztottalak, és meg nem utállak (Ézs 41,9), akkor e páratlan kegyelem folyamatos áradásával atyai jóindulatára emlékeztet. Ennél is világosabban szól Zakariás könyvében (Zak 2,12) az angyal: újra kiválasztja Isten Jeruzsálemet17 mintha kemény feddéssel elvetette volna őket, vagy a fogság a kiválasztás megszakítását jelentette volna; ám a kiválasztás sértetlen marad, még ha jelei nem is mindig mutatkoznak meg.
6 • Ide kell számítani egy második, szűkebb fokozatot, ahol leginkább Isten különleges kegyelme mutatkozik meg: Ábrahámnak ugyanabból a nemzetségéből Isten egyeseket elutasított, másokat viszont gyermekei gyanánt megtartott, gyöngéden védelmezve őket az egyházban. Izmael eleinte ugyanazon jogokkal rendelkezett, mint testvére, Izsák, mert a körülmetélés az ő esetében is ugyanúgy megpecsételte a lelki szövetséget. Ez a jog elvétetett tőle; utána Ézsautól is; végül megszámlálhatatlan sokaságtól és csaknem az egész lzráeltől. Izsák magva kapta az elhívást; és ugyanez az elhívás maradt meg Jákóbra nézve is. Hasonló példát adott Isten Saul elvetésével, amelyet a zsoltár is magasztaló szavakkal hirdet: József törzsét megvetette, Efraim törzsét nem választotta; hanem Júda törzsét választotta ki.18 A szent történet (Zsolt 78,67-68) többször megismétli ezt, hogy ebben a változásban annál jobban megmutatkozzék Isten kegyelmének csodálatos titka. Elismerem, hogy Izmael, Ézsau és a többiek a saját vétkük és bűnük miatt vesztették el az örökségi jogot; ennek ugyanis az volt a feltétele, hogy hűségesen megtartsák Isten szövetségét, ők viszont hűtlenül megszegték azt. Mégis Isten egyedülálló jótéteménye volt, hogy méltóknak tartotta őket a többi pogány nép fölé helyezni. Amint a zsoltár is mondja: nem tett így a többi néppel, igazságát sem nyilvánította ki előttük. (Zsolt 142:20) Egyébként nem ok nélkül mondtam, hogy ezt a két fokozatot meg kell jegyeznünk; Isten ugyanis már az egész nép kiválasztásával megmutatta, hogy kegyelmét nem lehet semmiféle törvénnyel kötelezni, hanem teljesen szabad, tehát a legkevésbé sem lehet tőle megkövetelni, hogy kegyelmét egyenlő mértékben ossza szét; ennek egyenlőtlensége mutatja igazán, hogy kegyelme ingyen van. Malakiás azért nagyítja fel Izrael háládatlanságát, mert bár Isten kiválasztotta az egész emberi nemből, sőt, a szent nemzetségen belül egyenként is elkülönítette, mégis hűtlenül és istentelenül elszakadtak Istentől, mint jótevő Atyától. Avagy nem testvére volt Ézsau Jákóbnak? — mondja. — Jákóbot pedig szerettem, Ézsaut ellenben gyűlöltem. (Mal 1,2-3)19 Isten ezzel kész ténynek veszi, hogy miközben mindkettő szent atyától származik, mindkettő a szövetség örököse, egyszóval, mindkettő a szent gyökér hajtása, Jákób fiai mégsem közönséges felelősséggel tartoztak, mert őket erre a méltóságra emelte; de miután az elsőszülött Ézsaut Isten elvetette, és atyjuk nyerte el az örökséget (akinek fiatalabb lévén kevesebb joga volt), kétszeres hálátlansággal vádolja őket, és azt panaszolja, hogy nem teljesítették kétszeresen ezt a kötelességüket.
7 • Noha már eléggé világos, hogy Isten titkos tanácsából szabadon választ ki egyeseket és vet el másokat, mindaddig csak félig világítjuk meg szabad kiválasztását, amíg rá nem térünk külön-külön azokra a személyekre, akiknek Isten nemcsak üdvösséget ajánl fel, hanem ezt oly módon pecsételi meg, hogy hathatóssága felől nem marad kétség vagy bizonytalanság (Róm 9,8). Ezek ahhoz a páratlan maghoz tartoznak, amelyet Pál említ.20 (Gal 3,16.19-20) Az örökséghez juttatás valóban Ábrahám kezébe volt helyezve. Miután azonban utódai közül sokan korhadt ágként kivágattak, hogy a kiválasztás hatékony és szilárd maradjon, fel kell emelkednünk a főhöz, akiben a mennyei Atya összekapcsolta egymással választottait, és feloldhatatlan kötelékkel magához is láncolta őket. Így ragyogott fel Isten szabadon áradó kedvezése Ábrahám nemzetségének örökössé tételében, amit másoktól megtagadott. Krisztus tagjaiban azonban sokkal erőteljesebben kitűnik a kegyelem ereje, mert ők a főbe oltva soha nem veszítik el az üdvösséget. Ezért igen szépen következtet Pál Malakiás imént idézett mondásából: amikor Isten az örök élet egyezségét beiktatva egy népet magához hív, akkor ebben a részben benne van a kiválasztás sajátos módja is, hogy nem válogatás nélküli kegyelemmel választ ki hathatósan mindenkit.21 Amikor azt mondja, hogy Jákóbot szerettem,22 ez a pátriárka valamennyi leszármazottjára is vonatkozik, akiket a próféta itt Ézsau utódaival állít szembe. Ez viszont nem akadályozza meg a prófétát, hogy egyetlen személlyel példázza nekünk a kiválasztást, amely nem múlhat el úgy, hogy célját el ne érje. Nem hiába jegyzi meg Pál, hogy őket nevezzük maradéknak (Róm 11,5),23 hiszen a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a hatalmas tömegből sokan kihullanak és eltűnnek, és rendszerint csak egy töredéke marad meg. Azt pedig könnyű megmagyarázni, hogy a nép általános kiválasztása miért nem mindig határozott és állandó; akikkel ugyanis Isten szövetséget köt, azoknak nem adja rögtön az újjászületés Lelkét, akinek erejével végig állhatatosak maradnának a szövetségben; hanem a belső kegyelem hatása nélkül, amely hathatósan megtartja őket a szövetségben, a külső fordulat egyfajta köztes kegyelemként áll az emberi nemzetség elvetése és a kevés számú hívő kiválasztása között. A próféta az egész Izráelt Isten örökségének nevezi,24 akik között mégis sokan idegenek voltak; de miután Isten nem hiába kötelezte magát arra, hogy atyjuk és megváltójuk lesz, inkább tekint a maga ingyen jóindulatára, mint a többség hitetlen elpártolására, akik miatt igazsága nem semmisült meg, hiszen azzal, hogy maradékot tartott meg magának, nyilvánvalóvá tette, hogy elhívását nem bánta meg.25 S azzal, hogy egyházát is mindegyre inkább Ábrahám fiai közül gyűjtötte, hogysem a pogányok közül, szövetségére volt tekintettel, amelyet, miután a többség megszegte, kevesekre szűkített le, nehogy teljesen megszűnjék. Ábrahám összes magvának az örökbefogadása a nagyobb jótétemény látható kiábrázolása volt, amelyre a sokak közül Isten csak egyeseket tartott méltónak. Ez az oka annak, hogy Pál gondosan megkülönbözteti Ábrahám test szerinti gyermekeit a lelki fiaktól, akiket Isten Izsák példája nyomán hívott el;26 nem mintha Ábrahám fiainak lenni hiábavaló és eredménytelen lett volna (ezt a szövetség megsértése nélkül nem lehet kijelenteni), hanem azért, mert Isten örök tanácsa, amellyel eleve elrendelte magának azokat, akiket akart, üdvözítő hatással végül is ez utóbbiakra volt. Ám arra kérem az olvasót, hogy amíg alaposan meg nem ismerte a felhozott szentírási helyeket, addig egyik álláspontról se hozzon elhamarkodott ítéletet. Mi azt mondjuk, amit a Szentírás világosan kijelent: Isten örök és változtathatatlan tanácsából egyszer s mindenkorra meghatározta, hogy kiket akar majd az üdvösségbe fogadni, és viszont, kiket szán pusztulásra. Azt tartjuk, hogy ez a választottakra vonatkozó tanácsa ingyen kegyelmén alapul, és nincs tekintettel semmiféle emberi méltóságra; akiket viszont a kárhozatra ítél, azok elől elzárja az életre vezető utat, jogos és kérdőjelezhetetlen, ám felfoghatatlan ítéletével. Ami pedig a kiválasztottakat illeti, már megállapítottuk, hogy elhívásuk a kiválasztás bizonyítéka. A kiválasztás megnyilatkozásának másik jele pedig a megigazulás, mígnem végre dicsőségre jutunk, amely a kiválasztás beteljesedése. Ahogyan az Úr az elhívással és a megigazítással elpecsételi választottait, úgy zárja el az elvetettek elől nevének megismerését vagy Lelkét, kirekesztvén őket a megszentelődésből, és ezekkel mintegy jelekkel mutatja meg, hogy milyen ítélet marad rajtuk. Azt a sok koholmányt én itt most nem sorolom fel, amelyeket ostoba emberek találtak ki, hogy az eleve elrendelés tanát elvessék. Azt ugyanis nem szükséges megcáfolni, aminek hamissága rögtön kiderül, mihelyt napvilágra kerül. Én csak azon kérdések mellett időzöm, amelyek vagy vitára adnak okot a tanultak körében, vagy megértésük jelent gondot az egyszerűbb emberek számára, vagy amelyeket a hitetlenség használ fel csalfa ürügyként Isten igazságának gyalázására.
Forrás
Kálvin jános: A keresztyén vallás rendszere 1559 II., (INSTITUTIO Christianae Religionis), Kálvin János Kiadó, 2014
Hivatkozások
1 Aquinas: Summa theologica. 1.111.2; 1.114.5.
2 Jn 10,28-29.
3 Bernardus: Sermones in Cantica. 78.4. PCC 183. 1161
4 Augustinus: In Joannem. 53.7. PCC 35. 1777.
5 Jób 12,24.
6 3.23.8. Augustinus: Epistolae. 130.15.28. PCC 33. 505.
7 Melanchthon: Loci communes. CR 21. 452.
8 Vulgata: „Gloria Dei celare verbum” és „gloria regum investigare sermonem”.
9 E helyen a francia változat kiegészít: „retient le mesme peuple sous les barres et limites de l«instruction qui luy es donnée”, vagyis: ugyanazt a népet a neki adott utasítás korlátai és keretei között tartja.
10 1.14.1.
11 Augustinus: De dono perseverantie. 14-20. PCC 45. 1013-1020.
12 Augustinus: De Genesi ad litteram. 5.3.6. PCC 34. 323.
13 Kálvin itt a 14. verset jelöli meg, holott a Vulgata (és a Károli) szerint is a 15-ben van szó a kiválasztásról. Vö. még 5Móz 7,6.
14 2Móz 32,9.
15 Vö. Ám 3,2.
16 Zsolt 105,42.
17 Zak 2,16.
18 Nem szó szerinti idézet.
19 Vö. Róm 9,13.
20 Róm 9,7.
21 Róm 9,13.
22 Mal 1,2.
23 Róm 9,27; vö. Ézs 10,22-23.
24 5Móz 32,9; 1Kir 8,51; Zsolt 28,9; 33,12.
25 Róm 11,29.
26 Gal 4,28.
