Graeme Craig, presbiteriánus lelkipásztor engedélyével közzétéve

Free Church of Scotland (Continuing), Skócia

Az istentisztelet körüli konfliktus napjainkban az úgynevezett „istentiszteleti háborúkban” nyilvánul meg. Sok egyházi épületben tanúi lehetünk a hangszerek sokaságával ellátott emelvénynek. Ha megnézzük az istentisztelet rendjét, azt találjuk, hogy több időt szánnak az úgynevezett „dicsőítésre”, mint Isten Igéjének olvasására és az igehirdetésre. Hallhatjuk, hogy az emberek így szólnak: „Volt egy dicsőítés részünk, aztán a vendégelőadó üzenetét hallgattuk meg”. Ez volna a lelki egészség jele? Haladtunk előre az elmúlt húsz évben? Vagy ez a valódi lelkiség hiányának jele, és pusztán egy vákuum betöltéséről van szó?

Eljött az ideje egy újabb reformációnak? Kálvin számára az istentisztelet kérdése volt az, ami szükségessé tette a 16. századi reformációt. Ő ezt mondta: „Az elsődleges alapelvek, amikkel azokat oktatunk, akiket Krisztus tanítványainak akarunk megnyerni, ezek: nevezetesen, hogy ne alkossanak maguknak véletlenszerűen és saját kedvük szerint új istentiszteletet, hanem tudják meg, hogy az egyetlen törvényes istentisztelet az, amit kezdettől fogva maga Isten hagyott jóvá.” Az egyház reformjának szükségességéről című traktátusában Kálvin arról beszél, hogy „az egész keresztyénség lényege egyrészt annak ismerete, hogy mi módon kell Istent megfelelően tisztelnünk; másrészt pedig annak a forrásnak megismerése, amiből üdvösségünk is elnyerhető„.

Mi szükséges az igaz, biblikus istentisztelet visszaállításához? Léteznek bizonyos alapvető megfontolások erre nézve:

1) Az igaz istentisztelet teljes egészében Istenre irányul

Az ‘imádni’ szó egy tranzitív főnévi igenév. Alanyt, tárgyat követel meg. Mindenki imád valamit vagy valakit. Mindenkinek van egy oltára, és minden oltárnak van egy trónusa. A kérdés az, hogy ki ül a trónon? Mi a legfőbb jó az életünkben? Mit értékelünk a legjobban? A legfőbb célunknak a Szentháromság Istennek kellene lennie. Ehhez az Istenhez járulunk, és az Ő értékét tulajdonítjuk neki. Választ adunk Istennek, és lelkesedünk Isten iránt. Őneki kell lennie imádatunk kizárólagos tárgyának (2Mózes 20:3).

A reformátorok és puritánok istentisztelete a Bibliában és hitvallásaikban megtalálható magas szintű istenszemlélet nélkül nem érthető meg. A puritán istentiszteletet jellemző visszafogottsága közvetlenül az Isten lénye kimondhatatlan dicsőségén való számos, alázatos elmélkedésből fakadt. E dicsőséges Istenben való gyönyörködés vonzotta őket, és az Ő képmása tükröződött bennük. Dr. J. I. Packer összehasonlít minket velük: „A puritánok tapasztalati kegyessége természetes és öntudatlan volt, mert annyira teljesen Isten-központú volt, mint amennyire a miénk (amilyen mértékben) túl mesterkélt és hivalkodó, és amilyen mértékben én-központú is”. (Among God’s Giants, Eastbourne, 1991, 283. o.)

2) Az igaz istentisztelet középpontjában a mennyben lévő Úr Jézus Krisztus áll.

Kálvin számára a keresztyének egy istentisztelet során a mennybe emelkednek. Az istentisztelet a mennybe vonzza a keresztyént, a mennybe felemelt Krisztussal való közösségbe. Közbenjárónk a megtestesülésben alászállt, hogy a Menny szintjére emeljen fel bennünket. Ő bement „..magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid 9,24). A hívők Krisztussal együtt ülnek „a mennyekben” (Ef 1,3). Vele egyesültek. Ő általa van bejárásuk a Szentek Szentjébe, és személyük, áldozataik Őbenne kerültek elfogadásra. Testvérei dicséretét Ő vezeti, mert nem szégyelli őket testvéreknek nevezni, mondván: „Hirdetem a te nevedet testvéreimnek, a gyülekezet közepette dicséretet zengek neked” (Zsid 2:11-12).

De ez még nem minden. Az az egyház, ami a Mennyben van, a Földön is jelen van. Pál apostol „az Efézusban levő szenteknek és a Krisztus Jézusban hívőknek” ír (Ef 1:1). Nekik két helyük van. Ők egy mennyei kolónia. Ők Krisztus teste a földön. A menny és föld közötti kapocs az, hogy Krisztus a Szentlélek által lakik a hívőben és az egyházban. Ahogy Kálvin megfigyelte, a trónra lépő Krisztus segít bennünket a mennybe, ahogy az Ő Lelke meg leszáll, hogy az Egyház Igéjét és szentségeit megerősítse. „Elménk gyengesége olyannyira erőtlen, hogy nehezen emelkedünk fel az Ő mennyei dicsőségének szemlélésére”. A héber keresztyének a régi lévita rendszer dicsőségére vágyakoztak. Elfelejtették viszont a nagyobb dicsőséget – azt a dicsőséget, amely a mi Főpapunkat a mennyben körülveszi. Isten maga a dicsőség közöttünk.

3) Az igaz imádat a Lélek által ihletett igazságtól függ.

Mindannyiunknak fel kell tennünk a kérdést, hogy miért nem felemelőbb és átformálóbb az istentiszteletünk? Sokan erre úgy válaszolnak, hogy az istentiszteletet az érzékek számára próbálják kellemesebbé tenni. Még egyes református egyházak körében is az a tendencia, hogy az istentiszteleteket felhasználóbarátabbá tegyék, és így megtérők megnyerésének eszközévé váljanak. De fel kell tennünk a kérdést: Mit eredményeztek eddig ezek a változtatások, melyeknek arra kellene ösztönözniük, hogy szent életet, Isten Igéje iránti éhséget ébresszenek, vagy hogy megállítsák a gyülekezeti létszámok apadását?

Az istentisztelet kifejezi teológiánkat. W Robert Godfrey szerint Kálvin ragaszkodott ahhoz a nézethez, hogy tévelyegnek, akik úgy gondolják a református rendszeres teológia megőrizhető, miközben feladják az istentisztelet református teológiáját. (The Worship of God, Mentor, Fearn, 2005, 49. o.). A kettő ugyanis összetartozik. Az üdvösség egészen Istentől való és az istentisztelet is az. A református istentisztelet, akárcsak a református tanítás is: Istenközpontú és Isten által irányított. A néhai Dr. William Young kijelentette: „Az ember akarata nem járulhat hozzá jobban Isten imádatához, mint az Ő üdvösségtervéhez, és az sem véletlen, hogy a magaválasztotta istentisztelet és az egyedül kegyelemből való üdvösségi tantétel elutasítása együtt virágzik„. (Worship in the Presence of God, Greenville, 1992, p.80).

Isten igazi nyilvános istentisztelete ellenkulturális. Nem az a célja, hogy jól érezzék magukat az emberek. Hanem az, hogy megérezzék az élő Isten jelenlétét. Az 1 Korinthus 14:23-25 tanítását ma meglehetősen figyelmen kívül hagyják. Az a Lélek, aki az igazságot ihlette az, aki a kegyelem eszközeit hatékonnyá tudja tenni bűnösök számára. T. E. Peck 1884-ben a dél-karolinai Columbiában elhangzott szavain érdemes nagyon elgondolkodni. Azokra utal, akik az emberi bölcsesség eszközeihez folyamodnak, „ahelyett, hogy megalázkodnának a Szentlélek előtt az ő megelevenítéséért való komoly imádságban, mely egyedül képes bármilyen rendelkezést hatékonnyá tenni az üdvösségre nézve…”. A keresztyén istentisztelet igazi dicsősége a Szentlélek jelenlétében és erejében áll, és a Szentlélek nélkül minden kellékünk a „hosszan elnyújtott folyosó és a faragott boltozat”, a festett ablakok és a „halvány vallásos fény”, a bárány és galamb szimbólumai, a csengettyűk, orgonák és miegymás csak egy fekvő holttest kellékei. Hiábavaló kísérlet a halál valóságának elrejtésére”. (Idézet Ian Murray: To Glorify and Enjoy God című művéből, Banner of Truth, 1994, 191. o.).

Az Úr lépjen közbe kegyelmében, hogy ezt a tendenciát visszafordítsa! Ahogy Terry L Johnson mondja: „Ahogy tartjuk ma az istentiszteletetet, fogja meghatározni kegyességünk formáját és tartalmát az elkövetkező nemzedékek számára is”.

Forrás

Reversing the Trend in Modern Worship