A Szerzetesi Fogadalmakról

2022.05.24. Off By neilnejmed

Ágostai Hitvallás 1530

(latinul Confessio Augustana, németül Augsburger Bekenntnis) az evangélikus egyház egyik legfontosabb hitvallási irata, a reformáció jelentős dokumentuma, a legfontosabb lutheri hittételek összefoglalása.

D. Dr. PRŐHLE KÁROLY fordítása

VI. A szerzetesi fogadalmakról.

Amit nálunk a szerzetesi fogadalmakról tanítanak, azt jobban meg lehet érteni, ha az ember nem feledkezik meg arról, milyen állapotban voltak előbb a kolostorok, milyen sok minden történt magukban a kolostorokban naponként, ami az egyházi törvényekkel ellenkezett. Augustinus idején szabad társulatok voltak, később, mikor a fegyelem meglazúlt, mindenütt hozzávették a fogadalmakat, hogy mintegy képzeletbeli börtön segítségével állítsák helyre a fegyelmet.

Hozzájárult aztán lassanként sok egyéb szabály is, amelyet be kellett tartani, s ezekkel a bilincsekkel az egyházi törvények ellenére sokszor megkötözték azokat is, akik a törvényes kort még el sem érték.

Sokan tévedésből kerültek bele az életnek ezen állapotába, akik ha nem voltak is kiskorúak, mégsem bírtak helyes ítélettel saját képességeik felől. Akik pedig egyszer benne voltak a hálóban, azokat kényszerítették a bennmaradásra, bár némelyek az egyházi törvények jóvoltából felszabadulhattak. S ez még többször megesett az apácakolostorokban, mint a férfiszerzetekben, holott a gyengébb nemet inkább kellett volna kímélni. Ezt a ridegséget már ennek előtte is sokan elítélték olyan jóindulatú emberek, akik sajnálkozva látták, hogyan dugtak zárdákba leányokat, ifjakat csupán az ellátás kedvéért, látták, milyen szerencsétlen következményeket szült ez az eljárás, milyen botrányokra adott okot, milyen hurkot vetett az emberek lelkiismeretére. Fájdalommal látták az egyházi törvények tekintélyének megvetését és semmibevételét ebben az ügyben, mely kiváltképpen sok veszedelemmel járt. Ezekhez a bajokhoz hozzájárult még a fogadalmakról való olyatén felfogás, melyről tudva van, hogy egykor maguknak a szerzeteseknek sem tetszett, legalább azoknak, akik egy kissé értelmesebbek voltak. Azt tanították ugyanis, hogy a fogadalom egyenlő a keresztséggel; azt tanították, hogy az effajta élettel ki lehet érdemelni a bűnbocsánatot és az Isten előtt való megigazulást. Sőt megtoldották még azzal is, hogy a szerzetesi élet nemcsak az Isten előtt való megigazulást érdemli ki, hanem még ennél is többet, mivel nem csupán a parancsolatokat tartja meg, hanem az evangéliumi tanácsokat is.

Így elhitették az emberekkel, hogy a szerzetesi fogadalomtétel sokkal jobb, mint a keresztség, hogy a szerzetesi élet érdemben magasabb fokon áll, mint a polgári hivatalban töltött élet vagy a lelkészek és hasonlók élete, akik Isten parancsolatai szerint önkényesen kigondolt kegyeskedés nélkül egyszerűen hivatásuknak élnek. Mindezt semmiképp sem lehet tagadni, könyveikben olvashatja bárki.

Mi történt aztán a kolostorokban? Egykor a szent tudományok és egyéb tanulmányok iskolái voltak az egyház hasznára, belőlük kerültek ki a lelkészek és a püspökök; most másként áll a dolog: semmi szükség olyan dolgokat elmondani, amelyeket mindenki tud. Egykor azért mentek kolostorokba, hogy együtt tanuljanak: most kitalálták, hogy az életnek ez a neme arra van rendelve, hogy az ember kiérdemelje a kegyelmet és a megigazulást, sőt azt hirdetik, hogy ez a tökéletesség állapota, s ezt többre becsülik az életnek minden egyéb állapotánál, mely Isten rendelésén alapul. Ezt minden rosszakaratú túlzás nélkül csupán azért mondottuk el, hogy a mieinknek erre az ügyre vonatkozó tanítása jobban érthető legyen.

Először is azokról, akik házasságot kötnek, a mi részünkön azt tanítják, hogy házasságot kötnie szabad mindenkinek, aki nem alkalmas a házasságtól való tartózkodásra, mert a fogadalmak nem tehetik érvénytelenné Isten parancsolatát. Isten parancsolata pedig ez: A paráznaság miatt legyen kinek-kinek felesége. De nemcsak ez a parancsolat, hanem Istennek teremtése és rendelése is házasságkötésre utalja azokat, akik Istennek különös intézkedése folytán kivételt nem alkotnak, azon igéje szerint: Nem jó az embernek egyedül lenni. Nem vétkeznek tehát azok, akik Isten ezen parancsának és rendelésének engedelmeskednek.

Mit lehet ennek ellene vetni? Ám magasztalja bárki a fogadalom kötelező erejét, amennyire akarja, azt mégsem tudja keresztülvinni, hogy a fogadalom érvénytelenítse Isten parancsolatát. Az egyházi törvények azt tanítják, hogy minden fogadalomra nézve kivételt alkot a följebbvalónak a joga; de ha így van, annál kevésbé lehetnek érvényesek ezek a fogadalmak Isten parancsolatának ellenére.

Ha semmi ok nem volna, mely miatt a fogadalmak kötelező érvényességét meg lehetne változtatni: a római pápák sem adtak volna alóla felmentést. Mert hiszen senki ember fiának nincs hatalmában felbontani olyan kötelezettséget, mely egyszerűen isteni jogon alapul. Ellenkezőleg okosan gondolkodtak azok a római pápák, akik azt tartották, hogy a fogadalmi kötelezettséget a méltányosság alapján kell elbírálni; azért sok példáját lehet olvasni annak, hogy szerzetesi fogadalmak alól felmentést adtak. Ismeretes az aragónok királyának az esete, kit a kolostorból hívtak vissza; de vannak ismeretes példák a mi időnkben is.

Azután: miért túlozzák ellenfeleink a fogadalmi kötelezettséget vagy a fogadalom hatását, holott a mellett hallgatnak magának a fogadalomnak természetéről, – hogy lehetséges dologra kell vonatkoznia, – hogy önkéntesnek kell lennie, az ember saját jószántából és meggondolásából származónak? De hogy az örök szüzesség mennyire áll az ember hatalmában, azt tudja mindenki. Aztán: hányan vannak, akik a saját jószántuk és önálló megfontolás alapján tettek fogadalmat? Leányokat és ifjakat, még mielőtt önállóan ítélni tudnának, reábeszélnek a fogadalomtételre, olykor még kényszerítik is. Azért nem méltányos dolog olyan ridegen vitatni a fogadalmi kötelezettséget, mikor mindenki elismeri, hogy a fogadalom természetével ellenkezik az olyan fogadalomnak az elfogadása, melyet valaki nem a maga jószántából és nem a saját meggondolása alapján tesz le.

Sok olyan egyházi törvény van, mely a tizenötödik év előtt letett fogadalmat érvénytelennek mondja, mivel ezen kor előtt az embernek még nyilván nincs annyi ítélőképessége, hogy egész élete felől rendelkezni tudna. Van olyan egyházi törvény is, mely még több tekintettel van az emberi gyarlóságra és hozzá ad még néhány évet, amennyiben a tizennyolcadik év előtt megtiltja a fogadalomtételt. De bármelyiket követjük is, a szerzetesek legtöbbjének megvan a mentsége a kolostorok elhagyására, mert a legtöbbje ezen életkor előtt tett fogadalmat.

Végül, még ha a fogadalom megszegése megrovás alá esnék is, abból mégsem következik legott az, hogy az ilyen személyeknek a házasságát fel kellene bontani. Augustinus legalább azt mondja, hogy nem kell felbontani (XXVII. Szakasz, I. kérdés, a “Nuptiarum” kezdetű fejezetben); az ő tekintélye pedig nagy súllyal esik latba akkor is, ha később mások másként vélekedtek.

Jóllehet ennélfogva úgy látszik, hogy Istennek a házasságra vonatkozó parancsolata a legtöbbjét felmenti a fogadalmak alól, a mieink mindamellett még egy más okot is felhoznak a fogadalmak érvényessége ellen, hogy t. i. minden olyan istentisztelet, melyet Isten parancsolata nélkül emberek hoztak be a megigazulás és a kegyelem kiérdemlésének gondolatával: istentelen, amint Krisztus mondja Máté ev. 15: Hiába tisztelnek engemet emberi rendelésekkel. Pál is mindenütt tanítja, hogy a megigazulást nem a hagyomány parancsolatainak a betartása és olyan kegyes gyakorlatok útján kell keresnünk, melyeket emberek gondoltak ki, hanem hogy az a hit által lesz osztályrészévé azoknak, akik hisznek abban, hogy Isten őket a Krisztusért kegyelmébe fogadja.

A szerzetesek pedig nyilván azt tanították, hogy mesterséges vallási gyakorlatokkal eleget lehet tenni a bűnökért, kiérdemelni a kegyelmet és megigazulást. Mi más ez, mint a Krisztus dicsőségét kisebbíteni s elhomályosítani és tagadni a hit által való megigazulást? Ebből az következik tehát, hogy azok a szokásos fogadalmak az igaz kegyességgel ellenkező kegyességi gyakorlatok voltak, s azért érvénytelenek. Mert az olyan parancsolat, mely az igaz kegyességgel és Isten parancsolataival ellenkezik, nem érvényes és az egyházi törvény szerint sem lehet a fogadalom rosszra való kötelezés.

Pál azt mondja Galat. 5: Elszakadtatok a Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek. Tehát elszakadnak a Krisztustól és kiesnek a kegyelemből azok is, akik a fogadalmak útján akarnak megigazulni. Mert ezek is, akik a fogadalmaknak tulajdonítják megigazulásukat, saját cselekedeteiknek tulajdonítják azt, ami igazában a Krisztus dicsőségéhez tartozik.

Nem is lehet tagadni, hogy a szerzetesek azt tanították, hogy fogadalmaik útján és a hagyomány parancsolatainak betartása révén érik el a megigazulást és érdemlik ki a bűnbocsánatot; sőt még ennél is képtelenebb dolgot fűztek hozzá: azt mondották, hogy cselekedeteiket másoknak kölcsönadhatják. Ha valaki ezeket a dolgokat gyűlölködésből akarná feszegetni, milyen sok mindent tudna összeszedni, amitől most már maguk a szerzetesek is pirulnak! Eddig elhitették az emberekkel, hogy a mesterséges vallási gyakorlatok folytatása a keresztyén tökéletesség állapota. De nem annyit jelent ez, mint cselekedeteknek tulajdonítani a megigazulást? Nem csekély botrány az az egyházban, ha olyasmit állítanak a nép elé istentisztelet gyanánt, amit Isten parancsolata nélkül emberek gondoltak ki, s aztán azt tanítják, hogy az ilyen kegyességi gyakorlat igazítja meg az embert. Mert a hit által való megigazulás, melyet kiváltképpen kell hirdetni az egyházban, elhomályosul, ha azzal a csodálatos angyali kegyességgel, a szegénységnek, az alázatosságnak és a házasságtól való tartózkodásnak szent képmutatásával törlik ki az emberek szemét.

Azonkívül elhomályosulnak Isten parancsolatai és Isten igaz tisztelete, ha az emberek azt hallják, hogy egyedül a szerzetesek élnek a tökéletesség állapotában, – mert a keresztyén tökéletesség annyi, mint igazán félni az Istent és újra erősen hinni és bízni abban, hogy Isten kiengesztelődött irántunk a Krisztusért, kérni Istentől és biztosan várni segedelmet hivatásunk minden ügyeiben, a közben a nyilvános élet terén is jó cselekedetekben szorgoskodni és hivatásunknak élni. Ezekben a dolgokban van az igazi tökéletesség és Isten igaz tisztelete, nem pedig a házasélettől való tartózkodásban vagy a koldusságban vagy szennyes öltözetben. De a nép sokféle káros véleményt alkot a szerzetesi életnek azon hamis dicsőítése alapján. Hallja, hogyan dicsőítik a házasságtól való tartózkodást; azért nem tud a lelkiismeret sérelme nélkül házasságban élni. Hallja, hogy csak a koldusok tökéletesek; azért csak a lelkiismeret sérelmével tartja meg tulajdon javait és folytatja üzletét. Hallja, hogy evangéliumi tanács a bosszuállástól tartózkodni; azért némelyek nem átallanak a magánéletben bosszut állani, mivel azt hallják, hogy csak tanácsról, nem parancsolatról van szó. Mások azt tartják, hogy minden hivatalviselés és polgári tisztség méltatlan keresztyén emberhez.

Könyvekben lehet olvasni olyan emberek példáiról, akik elhagyták házasságukat, elhagyták az állam szolgálatát és kolostorokba vonultak vissza. Ezt úgy hívták: elhagyni e világot és az életnek oly nemét keresni, mely Istennek jobban tetszik; nem ismerték fel azt, hogy Istent azon parancsolatok szerint kell szolgálni, amelyeket ő maga adott, nem pedig olyan parancsolatok szerint, melyeket emberek gondoltak ki. Ezekre a dolgokra figyelmeztetni kell az embereket.

Gerson már ezen idők előtt megrótta a szerzeteseknek a tökéletességre vonatkozó tévedését és bizonyságot tett arról, hogy az ő idejében új hang volt az, amely a szerzetesi életet a tökéletesség állapotának mondotta.

Ilyen sok istentelen vélemény tapad a fogadalmakhoz: hogy megigazítják az embert, – hogy a keresztyén tökéletesség zálogai, – hogy egyszerre töltik be a tanácsokat és parancsolatokat, – hogy szükségenfelüli jócselekedeteket hoznak létre. Mivel ez megannyi hamis és hiábavaló vélemény, a fogadalmak érvénytelenek.

Forrás

Ágostai Hitvallás II. rész: VI. A szerzetesi fogadalmakról.