Az Ágostai Hitvallás Anti-Ökumenikus

2022.05.22. Off By neilnejmed

Ágostai Hitvallás 1530

(latinul Confessio Augustana, németül Augsburger Bekenntnis) az evangélikus egyház egyik legfontosabb hitvallási irata, a reformáció jelentős dokumentuma, a legfontosabb lutheri hittételek összefoglalása.

Dr. PRŐHLE KÁROLY fordítása

IV. A megigazulásról.

Hasonlóképpen tanítják, hogy az emberek nem igazulhatnak meg Isten előtt saját erejükből, érdemükből vagy cselekedeteikből, hanem ingyen igazíttatnak meg a Krisztusért hit által, ha hiszik, hogy Isten őket kegyelmébe fogadja és bűneiket megbocsátja a Krisztusért, ki halálával bűneinkért eleget tett. Ezt a hitet tudja be Isten őelőtte való igazságul. Római levél 3. és 4. fejezet.

V. Az egyházi hivatalról.

Hogy erre a hitre eljuthassunk, azért rendelte Isten az egyházi hivatalt az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására. Az Ige és a szentségek szolgálnak ugyanis azon eszközökül, melyek által a Szentlélek adományában részesülünk, aki hitet ébreszt, ahol és amikor Istennek tetszik, azokban, akik az evangéliumot hallják, azt tudniillik, hogy Isten nem a mi érdemeinkért, hanem a Krisztusért igazítja meg azokat, akik hiszik, hogy Isten őket a Krisztusért kegyelmébe fogadja.

Elítélik az újrakeresztelőket és egyéb híveit annak a véleménynek, mely szerint az emberek külső ige nélkül is részesülhetnek a Szentlélekben saját előkészületeik és cselekedeteik révén.

VI. Az új engedelmességről.

Hasonlóképpen tanítják, hogy annak a hitnek jó gyümölcsöket kell teremnie és hogy azokat a jó cselekedeteket, melyeket Isten megparancsolt, az embernek cselekednie kell azért, mert ez Istennek akarata, nem pedig azért, hogy abban bizakodjunk, hogy azokkal a cselekedetekkel kiérdemelhetjük Isten előtt való megigazulásunkat. A bűnbocsánatot és a megigazulást ugyanis csak hittel lehet megragadni, amint Krisztus szava is bizonyítja: Ha mindeneket megtettetek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk. Ugyanazt tanítják a régi egyházi írók is. Ambrosius ugyanis azt mondja: Istennek határozata ez, hogy aki a Krisztusban hisz, üdvözül és cselekedetek nélkül, egyedül hit által, ingyen részesül bűneinek bocsánatában.

VII. Az egyházról.

Hasonlóképpen tanítják, hogy az egy anyaszentegyház örökké megmarad. Az egyház pedig a szentek gyülekezete, melyben az evangéliumot igazán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.

Az egyház valódi egységére elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására nézve. Ellenben nem szükséges, hogy mindenütt hasonló emberi hagyományok vagy szokások vagy emberektől rendelt szertartások legyenek; amint Pál mondotta: Egy hit, egy keresztség, egy Isten és mindenek Atyja stb.

VIII. Mi az egyház?

Jóllehet az egyház valójában a szentek és az igazán hívők gyülekezete, mégis, mivel ebben az életben sok képmutató és gonosz is elegyedik közéjük, a szentségekkel élni lehet akkor is, ha gonoszok szolgáltatják ki, a Krisztus szava szerint: Mózes székében ülnek az írástudók és farizeusok stb. A szentségek és az ige egyaránt a Krisztus rendelése és parancsa folytán hatásosak – akkor is, ha gonoszok szolgálnak velük.

Elítélik a donatistákat és hasonlókat, akik azt tartották, hogy az egyházban nem szabad gonosz emberek szolgálatával élni és hogy ilyeneknek a szolgálata haszontalan és hatástalan.

IX. A keresztségről.

A keresztségről azt tanítják, hogy szükséges az üdvösségre és hogy a keresztség által Isten odakínálja a maga kegyelmét; továbbá, hogy a gyermekeket meg kell keresztelni, akiket ilyetén keresztség által Istennek ajánlunk fel, hogy kegyelmébe fogadja őket.

Elítélik az újrakeresztelőket, akik a gyermekkeresztelést elvetik és azt állítják, hogy a gyermekek keresztség nélkül is üdvözülnek.

X. Az Úrvacsorájáról.

Az Úrvacsorájáról azt tanítják, hogy Krisztus teste és vére valósággal jelen van és kiosztatik az Úrvacsorájában azoknak, akik vele élnek; egyszersmind elítélik azokat, akik másképp tanítanak.

XII. A megtérésről.

A megtérésről azt tanítják, hogy azok, akik a keresztség után bűnbe estek, bármikor részesülhetnek bűnbocsánatban, amikor megtérnek, és az egyház az ilyeneket, akik bűnbánatra térnek, feloldozásban részesíteni tartozik. A megtérésnek pedig igazában két része van. Az egyik a töredelem vagy az a rettegés, mely a bűn megismerése folytán fogja el a lelkiismeretet; a másik a hit, mely elfogadja az evangéliumot vagy a feloldozást és a Krisztusért bízik a bűnök bocsánatában, megvigasztalja a lelkiismeretet és megszabaditja rettegéseitől. Azután kell, hogy jó cselekedetek következzenek, melyek a megtérés gyümölcsei.

Elítélik az újrakeresztelőket, akik azt tanítják, hogy az egyszer megigazultak többé nem veszthetik el a Szentlelket, nemkülönben azokat, akik azt vitatják, hogy némelyek már ebben az életben a tökeletességnek oly magas fokát érhetik el, hogy nem vétkezhetnek.

Elítélik egyszersmind a novatiánusokat, akik nem voltak hajlandók feloldozni azokat, akik a keresztség után buktak el, de ismét bűnbánatra tértek.

Elvetik azokat is, akik nem tanítják azt, hogy hit által részesülünk bűnbocsánatban, hanem arra utasítanak bennünket, hogy saját cselekedeteinkkel tegyünk eleget és érdemeljük ki a kegyelmet.

XIII. A szentségekkel való élésről.

A szentségekkel való élésről azt tanítják, hogy a szentségek nem csupán azért rendeltettek, hogy az emberek között a hitvallásnak külső jelei legyenek, hanem inkább hogy jelei és bizonyságai legyenek Isten irántunk való akaratának, hogy azokban, akik velük élnek, a hitet ébresszék és erősítsék. A szentségekkel tehát úgy kell élni, hogy velejárjon a hit, mely bízik azokban az ígéretekben, melyeket a szentségek jeleznek és szemeink elé állítanak.

Elítélik tehát azokat, akik azt tanítják, hogy a szentségek a cselekmény puszta külső elvégzése révén megigazítják az embert, és hallgatnak arról, hogy a szentségekkel való éléshez szükséges követelmény a hit, mely bízik a bűnök bocsánatában.

XIV. Az egyházi rendről.

Az egyházi rendről azt tanítják, hogy az egyházban csak annak szabad nyilvánosan tanítania és a szentségeket kiszolgáltatnia, aki rendes meghívással bír.

XV. Az egyházi szokásokról.

Az egyházi szokásokról azt tanítják, hogy meg kell tartani azokat a szokásokat, melyek bűn nélkül megtarthatók s az egyházban a béke és jó rend fenntartására alkalmasak, – mint bizonyos napok, ünnepek és hasonlók.

De egyúttal figyelmeztetik az embereket, hogy az ilyen dolgok ne váljanak a lelkiismeret terhére, mintha az üdvösségre szükségesek volnának.

Figyelmeztetik az embereket arra is, hogy az olyan emberi hagyományok, melyek Isten kiengesztelésére, a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért való elégtételre akarnak szolgálni, ellenkeznek az evangéliummal és a hitről való tanítással. Azért az ételekre és napokra stb. vonatkozó olyan fogadalmak és hagyományok, melyek a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért való elégtételre szolgálnak, haszontalanok és az evangélium ellen vannak.

XVI. A világi dolgokról.

A világi dolgokról azt tanítják, hogy a törvényes polgári jogrend intézményei Istentől való jótétemények, hogy keresztyéneknek szabad polgári hivatalt, bírói tisztséget viselni, császári és egyéb, érvényben levő törvények szerint ítélkezni, halálos ítéleteket jog szerint kimondani, jog szerint háborút viselni, katonáskodni, törvény szerint szerződéseket kötni, tulajdonnal bírni, hatóságok előtt kívánatra esküt tenni, házasodni, férjhez menni.

Elítélik az újrakeresztelőket, akik a keresztyéneket az ilyen polgári dolgoktól eltiltják.

Elítélik azokat is, akik az evangéliumi tökéletességet nem az istenfélelemben és a hitben keresik, hanem a polgári kötelességek elhagyásában, mert az evangélium a szívnek örökkévaló igazságosságát tanítja; az állam vagy a polgári élet rendjét azonban nem forgatja fel, hanem a legnyomatékosabban követeli, hogy azt mint Istennek rendelését fenntartsuk és annak dolgaiban szeretetet gyakoroljunk. A keresztyének tehát a hatóságoknak és törvényeknek szükségképpen engedelmeskedni tartoznak, kivéve, ha azok bűnös cselekedetet követelnek, mert ily esetben inkább Istennek kell engedelmeskedni, semmint embereknek. Apost. Csel. 5.

XVII. Krisztusnak ítéletre való visszajöveteléről.

Hasonlóképpen tanítják, hogy Krisztus a világ végén ítélettartásra jelenik meg, a holtakat mind feltámasztja, a kegyeseknek és választottaknak örökéletet és soha el nem múló örömöket ád, az istentelen embereket pedig és az ördögöket elítéli végnélküli kínszenvedésre.

Elítélik az újrakeresztelőket, akiknek véleménye szerint a kárhozatra ítélt embereknek és ördögöknek büntetése valamikor véget ér.

Elítélik egyszersmind azokat, akik mostanában zsidós véleményeket terjesztenek, hogy t. i. a halottak feltámadása előtt, a gonoszok általános leigázásával, a kegyesek kezébe kerül a világ feletti uralom.

XVIII. A szabad akaratról.

Elítélik a pelagiánusokat és egyéb híveit annak a véleménynek, mely szerint Szentlélek nélkül is csupán saját természetes erőnkből tudjuk Istent mindenek fölött szeretni, szintúgy Isten parancsolatait a fődologra nézve betölteni. Jóllehet ugyanis a természet képes arra, hogy valami módon külső cselekedeteket vigyen véghez, – vissza tudja ugyanis tartani a kezet a lopástól, az emberöléstől: de nem tud olyan benső indulatokat létrehozni, amilyen az istenfélelem, az Isten iránti bizalom, az erkölcsi tisztaság, a türelem stb.

XX. A jócselekedetekről.

Hamisan vádolják a mieinket azzal, hogy a jócselekedeteket tiltják. Mert a tízparancsolatról megjelent és egyéb hasonló tartalmú írásaik azt bizonyítják, hogy hasznos oktatást adnak az életnek összes formáiról és kötelességeiről, arról, hogy az életnek minemű formái, bármely hívatásban milyen cselekedetek Istennek tetszők. Ezekről a dolgokról a prédikátorok előbb vajmi keveset beszéltek, csupa gyermekes és szükségtelen dolgokat sürgettek, mint pl. bizonyos napok, bizonyos böjtök megtartását, testvéregyesületeket, búcsújárásokat, szentek tiszteletét, olvasómorzsolást, szerzetességet és hasonlókat. Ezekre nézve ellenfeleinknek használt az intés, és most már nem prédikálják úgy ezeket a haszontalan dolgokat, mint előbb. Sőt már kezdik emlegetni a hitet is, melyről előbb mélységesen hallgattak. Most azt tanítják, hogy nem csupán cselekedetekből igazulunk meg, hanem összekötik a hitet és a cselekedeteket s azt mondják, hogy hit és cselekedetek által igazulunk meg. Ez a tanítás tűrhetőbb a réginél és több vigasztalást nyújthat, mint régibb tanításuk.

Mivel tehát a hitről való tanítás, melynek az egyházban a fődolognak kell lennie, oly sokáig maradt rejtve ismeretlenül aminthogy nem is tagadhatja senki, hogy a hit által való megigazulásról a prédikációkban szó sem volt, csupán a cselekedetekről szóló tant hánytorgatták a gyülekezetekben: a mieink a hit felől következőképp oktatták ki a gyülekezeteket.

Először: saját cselekedeteink nem engesztelhetik meg Istent, sem bűnbocsánatot vagy kegyelmet és megigazulást nem érdemelnek ki, hanem ezt csak hit által érjük el, ha t. i. hisszük, hogy Isten minket kegyelmébe fogad a Krisztusért, aki egyedül rendeltetett nékünk közbenjáróul és engesztelő-áldozatul, hogy az Atyát kiengesztelje. Aki tehát azt hiszi, hogy cselekedeteivel érdemli ki a kegyelmet, az megveti Krisztus érdemét és kegyelmét és Krisztus nélkül csupán emberi erőkkel keresi az utat Istenhez, holott Krisztus azt mondotta magáról János ev. 14: Én vagyok az út, az igazság és az élet.

.

Forrás

Részletek az Ágostai Hitvallásból