A keresztyén vallás alapvonalai.

Írta Noyoni Kálvin János

Basel

Mdxxxvi.

Az egyházi rendekről.

A negyedik helyen az ő sorozatukban a papi rendek sákramentuma áll; de ez annyira termékeny, hogy még hét más sákramentumocskát fiadzik. Pedig valóban nevetséges, hogy noha amellett erősködnek, hogy hét sákramentum van, mikor azokat számba veszik, tizenhármat találnak. Még azt sem vethetik ellen, hogy ez csak egy sákramentum, mivel mindenik ugyanazon egy papságra vonatkozik, és csak mintegy lépcsőfok arra. Mert ha igaz az, hogy mindeniknél különböző a szertartás, azt pedig, hogy különböző a kegyelem, ők maguk mondják: (1) akkor senki sem kételkedhetik afelől, hogy hét sákramentumról kell beszélni, ha nézetüket elfogadjuk. De mit is vitatkoznak efelett, mintha ez kétséges volna, mikor ők maguk nyíltan és megkülönböztetve hetet számlálnak fel?! Hét egyházi rendnek vagy fokozatnak is nevezik őket. Vannak ugyanis: ajtónállók, olvasók, ördögűzők, akoluthusok, (2) aldiakónusok, diakónusok, papok. Éspedig azért éppen hét, mert a Szentléleknek hétféle kegyelmi ajándéka van, amelyekkel fel kell ruháztatniok azoknak, akik ezen fokozatokra előléptettetnek. Szaporodik pedig és bővebb mértékben kiárad reájuk az előléptetésben.

Már maga a hetes szám, a Szentírás helytelen magyarázata folytán lett szentté téve, amennyiben úgy tetszik nekik, hogy Ézsaiásnál azt olvasták, hogy a Szentléleknek hétféle ereje van, (3) holott egyfelől Ezsaiás valósággal nem többet, mint hatot említ, s másfelől nem is akarta a próféta itt mindeniket felszámlálni. Mert éppen úgy neveztetik máshelyt a Szentlélek az élet, a megszentelődés és fiúvá-fogadtatás lelkének, mint itt a bölcseség, értelem, tanács, erő, ismeret és az Úr félelme lelkének. – Noha némely élesebb eszűek nem hét, hanem kilenc rendet csinálnak, amint mondják, a győzelmes egyház hasonlatosságára. De ezek is folytonos harcban állanak egymással; míg ugyanis egyik részük első rendnek a papi tonzúrát akarja tekinteni és a püspökséget az utolsónak: a másik a tonzúra kihagyásával az érsekséget számítja a rendekhez. Ez a Hugó, amaz a párizsi Vilmos (4) véleménye. Izidor más megkülönböztetést csinál. Megkülönbözteti ugyanis az éneklőket az olvasóktól. Amazoknak feladatává teszi az éneklés vezetését, emezeknek a Szentírásból való felolvasást, ami által a nép taníttassék. Ezt a megkülönböztetést vitték be a kánonokokba is. (5)

Nos, most ebből a nagy zűrzavarból mit akarnak, hogy elfogadjunk vagy elvessünk? Azt mondjuk-e, hogy hét rend van? Így tanít egy iskolamester (scholasticus). De a legtisztábban látó tudósok (*) másképpen határozzák meg; viszont ezek is eltérnek egymástól s ezeken kívül a szentséges szent kánonok ismét mást mondanak nekünk.

Íme, így jutnak egy nézetre az emberek, ha az isteni dolgokról az Isten igéje nélkül vitatkoznak! – Mikor pedig az ő egyházrendjeik eredete felől vitatkoznak, mennyire nevetségesekké teszik magukat még a gyermekek előtt is! Klerikusoknak nevezik magukat e szótól: clerus, κλῆῤος = sors, választás; vagy azért, mert az Úr által választattak; vagy, mert az Úr sorsának osztályrészesei; vagy, mert az Isten az ő osztályrészük. De szentségtörés volt maguknak foglalni le ezt a titulust, mely az egész egyházé vala. Mert ez Krisztusnak amaz öröksége, melyet az Atya adott neki. Péter sem egynéhány borotvált fejűt nevezett klérusnak, amint ők hamisan kieszelik, hanem az Isten népét együttesen. (6) Náluk ezután következik: a klerikusok feje búbja kiborotváltatik, hogy a koszorú királyi méltóságot jelezzen, mivel a klerikusoknak királyoknak kell lenniök, hogy uralkodjanak maguk és mások felett. Nekik mondja Péter: Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul szerzett nép vagytok. (7)

Íme, újra hamisítással vádolom őket. Mert hiszen Péter az egész egyházról mondja ezt, ők pedig csak kevesekre vonatkoztatják; mintha csupa nekik mondatott volna: Legyetek szentek; mintha egyedül csak ők váltattak volna meg a Krisztus vérével; mintha a Krisztus csak őket tette volna Isten királyságává és papságává. Sorolnak fel különben más okokat is. Például, mondják, hogy a fej búbja azért borotváltatik le, hogy értelmük minden akadály nélkül irányuljon az Istenre, és az Isten dicsőségét nyílt arccal szemléljék; vagy: azért, hogy arra tanítsa, miszerint a szájnak és szemeknek vétkeit ki kell irtani; vagy: a fej búbjának leborotválása jelenti földi dolgokról való lemondást, a borotvált kör kerületén maradó haj pedig azokat a többi javakat, amelyek az önfenntartásra megtartatnak. (8)

Mindezeket képleg; mivel ti. a templom kárpitja még nem választatott kétfelé. (9) Így hát bízván abban, hogy a maguk részéről fényesen elvégeztek mindent, amikor mindezeket tonzúrájukkal jelképezték: a valóságban mindezek közül nem teljesítnek semmit is. Ámde meddig csalnak minket az efféle kápráztatásokkal és szemfényvesztésekkel? A klerikusok üstökük egy kis leborotválásával mutatják, hogy eldobták maguktól a világi javakban való bővölködést, s csak Isten dicsősége szemléletének élnek, és a szemek és fülek gonosz kívánságait kiölték magukból: és nincs az emberiségnek ragadozóbb, balgatagabb, kicsapongóbb fajtája, mint ők. Miért nem tanúsítanak inkább a valóságban szentséget ahelyett, hogy csalfa és hazug jelekkel, annak csak látszatával képmutatóskodnak? Továbbá midőn azt állítják, (10) hogy a papi tonzúra a nazareusoktól veszi eredetét és indokolását: mi egyebet bizonyítanak ezzel, mint azt, hogy az ő misztériumaik a zsidó ceremóniákból származtak, vagy inkább merő zsidóskodás?

Amit pedig hozzátesznek, hogy Priscilla, Aquilla és maga Pál is bizonyos fogadalom következtében kiborotváltatták fejüket, hogy megtisztuljanak: (11) abban vastag tudatlanságukat árulják el. Mert Priscilláról azt sehol sem lehet olvasni, és Aquilláról is bizonytalan, amennyiben azt a megnyírást éppúgy lehet Pálra vonatkoztatni, mint Aquillára. De hogy meg ne engedjük nekik, amire vágyakoznak, hogy a Pál példáját követik: az egyszerű emberek gondolják meg, hogy Pál soha sem valami szentségért borotváltatta le fejét, hanem csak azért, hogy a hitben gyenge atyafiakat támogassa azzal. Az efféle fogadalmakat én szeretet-, s nem vallásos fogadalmaknak szoktam nevezni; azaz olyanoknak, amelyeknek indoka nem az Istennek valami tisztelete, hanem a gyengehitűek erőtlenségének néminemű támogatása volt; amiképpen ő maga mondja, hogy lett a zsidóknak zsidó stb. De ezt csak azért tette, hogy egy időre alkalmazkodjék a zsidókhoz. Ezek azonban, midőn a nazareusok tisztulási eljárását minden eredmény nélkül utánozni akarják, mi egyebet tesznek, mint hogy másik zsidóságot állítnak fel? – Ugyanazon lelkiismeretességgel szerkesztetett az a körrendelet is, mely megtiltja (12) a klerikusoknak, hogy hosszú hajat növesszenek, sőt azt rendeli, hogy fejüket kör alakban kiberetválják; mintha az apostol, arról tanítván, hogy mi az ékessége minden férfinak, a klerikusok tonzúrájával törődött volna.

Ebből megítélhetik az olvasók, hogy milyenek a többi rendek, amelyeknek ilyen a bevezetésük. Hanem az aztán túlhalad minden ostobaságot, midőn az egyes részletekben kartársakká teszik a Krisztust. Először is – mondják – Krisztus ajtónállói hivatalt végzett, midőn a vásárlókat és árusokat ostorral a templomból kiűzte; és ajtónállónak jelezte magát, midőn így szólt: Én vagyok az ajtó. (13)

Az olvasó tisztséget akkor vette fel, midőn a zsinagógában Ezsaiást olvasta. (14) Ördögűző tisztét teljesítette, midőn a siketnéma nyelvét és füleit nyálával érintve, neki hallását visszaadta. (15) – Gyertyavivőnek (akoluthusnak) ezen szavaival bizonyította magát: Aki engemet követ, nem jár sötétben! (16) A szubdiakónus tisztét teljesítette, midőn kötényt kötve megmosta a tanítványok lábait. (17) Diakónus szerepét vitte, midőn a vacsorában a testet és vért kiosztotta az apostoloknak. (18) Papi tisztében végre akkor járt el, midőn a kereszten áldozatul adta magát az Atyának. (19) Mindezeket annyira nem lehet nevetés nélkül hallgatni, hogy csodálkozom, ha megállották nevetés nélkül, amikor leírták, ha ugyan emberek voltak, akik írták. De legszembeszökőbb az az agyafúrtság, amellyel az akoluthus szó körül bölcselkednek, “gyertyahordozót” csinálva belőle. Amint gondolom, valami titokteljes varázsszónak kell ennek lenni, amelyet sohasem hallott semmi nemzetség és nem ismer semmiféle nyelv; miután az ἀκόλουθος szó a görögöknél egyszerűen “inast” jelent.

Egyébként ha ezeket komolyan cáfolgatni kezdeném, igazán magam is nevetségessé válnék, annyira ízetlenek és nevetségesek. De hogy még a vénasszonyokat se ámíthassák velük, mellesleg ki kell mutatnunk ezek haszontalanságát. – Kiváló pompával és ünnepélyességgel állítják be a maguk olvasóit, énekeseit, ajtónállóit, gyertyahordozóit, éspedig olyan szolgálatok teljesítésére, amelyekre vagy gyermekeket, vagy amint nevezik, laikusokat (közembereket) alkalmaznak. Mert legtöbbször ki más gyújtja meg a gyertyákat, ki más tölt bort és vizet a kelyhekbe, hanemha valami gyermek, vagy a köznép közül valami darabont, aki ezzel keresi kenyerét?! S nem ezek végzik-e az éneklést, nem ezek nyitják és zárják-e a templomok ajtait? Mert ki látta valaha az ő templomaikban, hogy akár a gyertyahordozók, akár az ajtónállók maguk teljesítették volna feladatukat? Sőt inkább aki, mint gyermek, gyertyahordozó szolgálatot teljesített, midőn a gyertyahordók rendjébe felvétetik, megszűnik az lenni, aminek nevezni kezdik. Úgyhogy úgy tűnnek fel, mintha kötelességből dobnák le magukról magát a tisztség teljesítését, midőn a címét felveszik. Íme! e sákramentum által miért szenteltetnek fel és miért kell Szentlelket venniök!? – Azért ti. hogy ne dolgozzanak semmit. – Ha pedig azzal védekeznek, hogy az idők romlottsága az oka, hogy szolgálataikat mellőzik és elhanyagolják: ezzel egyszersmind bevallották azt is, hogy az egyházban manapság semmi haszna és áldása nincs az ő szentséges rendjeiknek, amelyeket oly fennen magasztalnak. Sőt el kell ismerniök, hogy egész egyházuk átokkal teljes, amennyiben megengedi, hogy gyermekek és közemberek bánjanak a gyertyákkal és kancsókkal, amelyeknek pedig még csak érintésére is nem méltó más, hanem csak azok, akik akoluthusoknak felszenteltettek; s amennyiben az éneklést gyermekekre bízza, holott azt csak felszentelt szájból volna szabad hallani.

Hát az exorcistákat (ördögűzőket) mi célra szentelik fel? Hallom ugyan, hogy a zsidóknak megvoltak a maguk exorcistáik; de azt is látom, hogy azok arról az ördögűzésről neveztettek így, amelyet gyakoroltak. (20) Ámde ki hallotta valaha ezekről a koholt ördögűzőkről, hogy mesterségüknek avagy csak egyetlenegy eredményét is felmutatták volna? Azt tartják felőlük, hogy nekik hatalom adatott arra, hogy kezüket vessék a gonosz lelkek hatalmába esettekre, a katekhumenusokra és ördöngösökre; (21) de bezzeg hogy ily hatalommal vannak felruházva: arról a démonokat meggyőzni nem tudják; amit bizonyít nemcsak az, hogy a démonok az ő parancsolataiknak nem engedelmeskednek, hanem főleg az, hogy nekik maguknak is azok parancsolnak; Mert alig találsz tíz közül egyet, akit nem gonosz lélek tartana hatalmában.

Mindaz tehát, mit az ő egyházi rendjeik alsóbb fokozatairól – akár ötöt, akár hatot számítsunk oda – hebegnek: tudatlan és ízetlen hazugságokból van összetákolva. Ezek közé foglalom pedig az aldiakónusságot, bárha azt később a magasabb rendek közé számították is, mert az alsóbb fokozatok tömege ebből sarjadzott ki. Hogy ezek sákramentumoknak nem tarthatók, egészen bizonyos, miután az ő beismerésük szerint is ezek az ősegyházban ismeretlenek voltak, és csak hosszú idővel azután találtattak ki. (22) sákramentumokat pedig, miután azok Isten ígéretét tartalmazzák, nem állíthatnak fel sem angyalok, sem emberek, hanem egyedül csak az Isten, miután gyedül csak őneki van joga ígéretet tenni. – A hátralevő más két rendre nézve úgy tetszik nekik, hogy bizonyságuk van az Isten igéjéből, amiért is, tisztességnek okáért, különösen e kettőt nevezik szent rendnek. De meg kell nézni, hogy a saját mentségükre mily ferde módon élnek vissza vele. Kezdjük pedig a presbiteri vagy papi renden! E két névvel ugyanis egyet fejeznek ki; és így nevezik azokat, akikről azt mondják, hogy feladatuk az, hogy az oltáron a Krisztus testét és vérét áldozgassák, imádságokat mondjanak és megáldják az Isten adományait. (23) Ezért kapnak a felszenteléskor az ostyával kelyhet és tányért, jelképeiül annak a reájuk ruházott hatalomnak, amelynél fogva engesztelő áldozatot vihetnek Istennek; és ezért kenik be kezeiket olajjal, amely jelkép alatt értik azon hatalmat, mely nekik a megszentelésre adatott. Ezek közül annyira nincs semmi az Isten igéjéből, hogy ennél gonoszabbul az Istentől eredt rendeletet sem forgathatták volna fel.

Mert először is el kell ismerni, amit a fennebbi tárgyalás folytán állítottunk, hogy a Krisztuson méltatlanságot követnek el mindazok, kik engesztelő áldozatot bemutató papoknak (áldozároknak) nevezik magukat. Mert őt tette és szentelte az Atya esküvéssel áldozó pappá, a Melkhisedek rendje szerint, vég nélkül és utód nélkül; ő áldozott egyszer örökkévaló kiengesztelésnek és kibékítésnek áldozatjával, s bemenve a mennyei szentek-szentébe, most is közbenjár érettünk. (24) Benne papok vagyunk mindnyájan, de a dicséretmondásra és hálaadásra, s az Isten előtt magunk és végre mindenünk feláldozására; egyedül neki volt különös tiszte a maga áldozatjával kibékíteni az Istent és megfizetni a bűnökért. (25) Mi következik hát ebből, ha nem az, hogy az ő áldozópapságuk istentelen szentségtörés?

Miután pedig ezek nem szégyenlik azzal kérkedni, hogy ők az apostolok utódai: érdemes lesz szemügyre venni, hogy mennyi hitelt érdemel az, hogy ők az apostolok helyettesei. Ámbár – ha azt akarnák, hogy higgyenek nekik – szükséges volna, hogy legalább egymás között értsenek egyet. De mily ádázan küzdenek egymással, hogy kik hát az apostolok utódai: a püspökök? a kolduló barátok? vagy az áldozárok? A püspökök azt vitatják, hogy az apostolságra kiválasztott tizenkettőnek különös előjogai voltak; ezeknek helyén és rangjában most ők vannak, ti. akik különös méltósággal tündökölnek. (26) A közönséges papok – mondják – a 70 tanítvány helyét foglalják el, akiket az Úr csak azután választott. – De ez nagyon gyenge okoskodás, s valóban, hosszabb cáfolatra sem szorul, ha ugyan a saját műveikből megtanulnák, hogy mielőtt az ördögi szakadás megtörtént volna az egyházban, mielőtt az egyik mondta volna: én a Péteré vagyok, a másik: én az Apollosé, – semmi különbség sem volt a presbiter és püspök között. (27) Sokkal helyesebben gondolkoztak azok, akik előtt úgy látszott a dolog, hogy ez a megkülönböztetés a pogányoktól vétetett át, akiknek megvoltak a maguk flamenjeik, (28) curióik, (29) lupercaliaik, (30) saliusaik, (31) pontifexeik (32) és mások, akik rangban, méltóságban különböztek egymástól. (33) – A kolduló barátok csak azon hasonlóságnál fogva tartják magukat az apostolok helyetteseinek,- amelyben pedig azoktól leginkább eltérnek, – hogy erre-arra kóborolnak és a másokéból élnek. Mert az apostolok nem csatangoltak cél nélkül, mint ezek a tekergők, hanem oda mentek, ahova az Úr hívta az evangélium áldásának terjesztésére; sem nagy potrohokat nem eresztettek a mások szorgalma gyümölcséből, hanem az Úrtól nekik adatott szabadságnál fogva azoknak jóságát vették igénybe, akiket az igével oktattak. Annak sem volt semmi alapja, hogy a barátok – mintegy kikopva minden erősségből – pávatollakkal ékeskedjenek, mikor Pál elég ékesen lefesti őket. Hallottuk – így szól –, hogy köztetek némelyek nyugtalanul jőnek-mennek, akik semmit sem dolgoznak, hanem hiábavalóságokat űznek. (34) Más helyt: Ezek közül valók azok, kik beszínlelik magukat a családokhoz és a bűnnel terhelt asszonykákat megcsalják; akik mindig tanulnak, de az igazság ismeretére soha el nem jutnak. (35) Mondom, míg ezt a pompás jellemzést alaposan megcáfolhatnák: hagyják másokra az apostolok helyettesítését, akiktől oly távol állanak, mint a égtől – Lássuk tehát már a papi rendről általában, hogy mily pompásan egyezik az az apostolok tisztével! – A mi Urunk, midőn az egyháznak még semmi formája sem volt kiképződve, azt parancsolta az ő apostolainak, hogy prédikálják az evangéliumot minden teremtménynek, és akik hisznek: kereszteljék meg őket a bűnok bocsánatjára. (36) Azelőtt pedig azt parancsolta vala, hogy

az ő testének és vérének szent jegyeit, az ő példája szerint, kiosszák; az áldozásról semmi említés. (37) Íme, itt a szent, sérthetetlen és örökkévaló törvény, amely azokra szabatott, akik az apostolok helyébe lépnek, ami által megbízást kapnak az evangélium prédikálására és a sákramentumok kiszolgáltatására. Akiknek tehát az evangélium prédikálása és a sákramentumok kiszolgáltatása nem fekszik a lelkükön: azok az apostolokra gonoszul hivatkoznak. Viszont, akik áldoznak: hamisan kérkednek azzal, hogy nekik az apostolokéval azonos tisztjük van.

Nagy különbség van pedig az apostolok és azok között is, akik most az egyházat kormányozzák. Először is a névben; mert habár a szó fogalma és származtatása szerint mindketten apostoloknak nevezhetők, mivel mindketten az Úrtól küldettek: (38) mégis azt a tizenkettőt különösebben kiválasztotta az Úr, hogy az új evangéliumot prédikálják a földön, és azt akarta, hogy kiváltképpen neveztessenek apostoloknak, mivel kiváló fontosságú dolog volt biztos ismerettel bírni azoknak küldetéséről, akik új és addig nem hallott dolgot hirdettek. Ezek helyesebben presbitereknek vagy püspököknek (episcopus) neveztetnek. – Továbbá nagy különbség van a hivatalban is, mert habár mindkettővel közös az igének és a sákramentumoknak szolgálata: mégis annak a tizenkettőnek volt megparancsolva, hogy az evangélium magvait a különféle tartományokban s minden kiszabott határ nélkül hintegessék; (39) ezek számára azonban meghatározott egyes egyházak vannak kijelölve. Ezzel azonban nincs az mondva, hogy aki egy bizonyos egyház élén áll, annak más egyházakat segíteni ne lenne szabad, akár hogyha valami zavar tör ki, ami az ő jelenlétét megkívánja, akár hogyha a távolból a távollevőket írásban oktathatja; hanem mert az egyház békességének megőrzésére szükséges ez az egyházkormányzati rendtartás, hogy mindenkinek meg legyen szabva a maga munkaköre, hogy egyszerre mindnyájan össze ne csődüljenek s hívás nélkül ide s tova bizonytalanul ne futkározzanak s vaktában mindnyájan egy helyre ne tóduljanak és hogy az üresen levő egyházakat önkényűleg el ne hanyagolják. Ezt a megkülönböztetést tette Pál, midőn Titushoz így írt: “Azért hagytalak vissza téged Krétában, hogy amelyek még hiányzanak, megcsináld, és városonként presbitereket rendelj.” (40) Ugyanazt mutatja Lukács az Apostolok Cselekedeteiben, amidőn Pál beszédét az efezusi egyházak véneihez így vezeti be: “Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra, amelynek felügyelőivé tett titeket a Szentlélek, Isten egyházának kormányzására, amelyet saját vérével szerzett meg.” (41) Így említi Pál Archippust, mint a kolossébeliek püspökét (42) és más helyt a filippibeliek püspökeit. (43)

Ezeket mihelyt az ember alaposan figyelembe vette, belőle önként következik annak a meghatározása, hogy mi a presbiterek teendője; kik tartoznak a presbiterek rendjéhez; vagy inkább, hogy mi általában e rend? Hivatali teendőjük: az evangélium hirdetése és a sákramentumok kiszolgáltatása. Nem szólok arról, hogy mekkora erkölcsi feddhetetlenséggel kell tündökölniök a presbitereknek, és hogy magánúton is mennyivel tartoznak minden egyes tagnak szolgálatára lenni, mert nem itt a helye a jó pásztor összes tulajdonságait felszámlálni; hanem csak annyit említek fel, hogy mit valljanak hivatásukul azok, akik magukat presbitereknek nevezik. Püspök az, aki az ige és a sákramentumok szolgálatára elhivatva, hivatalát jó lelkiismerettel gyakorolja. A püspököket és presbitereket vegyesen nevezem egyházi szolgáknak. A rend maga az elhívás.

Továbbá itt a helye tisztába hozni az elhívásnak módját. Ez két dolog körül forog: ti. hogy legyenek nekünk, akik beállítsák a püspököket vagy presbitereket, s legyen valami ünnepélyes szertartásunk, amellyel a felavatást eszközöljük. A törvényes beállításra példát az apostolok beállításából nem vehetünk, akik emberi elhívásra nem számíthatva, egyedül Isten parancsával felruházva fogtak a munkához. Sem azt nem lehet biztosan megállapítani, hogy maguk az apostolok micsoda rendet képeztek, nem állván e tekintetben rendelkezésünkre egyéb, mint az a hely, amelyet fennebb Páltól idéztünk, s amelyben azt mondja, hogy Timótheust Krétában hagyta, hogy városonként püspököket rendeljen; (44) és egy másik hely, ahol inti Timótheust, hogy kezeit hirtelen senkire ne vesse. (45) Lukács azt mondja a Cselekedetek könyvében, (46) hogy Pál és Barnabás Lystrának, Ikonumnak és Antiochiának egyes egyházaiba presbitereket állítottak be. E helyeket pedig nagyszerűen magyarázták a süveges főpapok, ahogy szokták mindazokat, amelyek szájuk íze szerintieknek látszanak. Ezekből ugyanis azt következtették, hogy – amint mondják – egyedül nekik van hatalmuk a presbitereket beállítani és felszentelni; és hogy felszentelésüket a tapasztalatlanok előtt valami fénylő álarccal tiszteltté és vallásos hódolatot érdemlővé tegyék, sokféle ceremóniával vették körül. De amidőn azt hiszik, hogy felszentelni és a rendbe felvenni valami egyéb, mint püspököt és pásztort állítani be az egyházba: csalatkoznak, ha ugyan mégis azt hiszik, hogy a Pál előírása szerint szentelnek fel és vesznek be a rendbe. Hogyha pedig másként járnak el: Pálnak ezen helyeit saját önkényük szerint gonoszul elcsavarják. És valóban, egészen másként járnak el. Mert nem a püspökségre ordibálnak, hanem a papságra. Így felszentelünk – úgymondanak – az egyház szolgálatára. De vajon azt hiszik, hogy az egyház szolgálata valami egyéb, mint az ige szolgálata? Tudom ugyan, hogy azalatt ők ezt a nótát fújják, hogy az ő áldozárjaik az egyház szolgái; de egy épeszű ember sem hiszi, sőt megcáfolja őket a Szentírás igazsága, amely más egyházi szolgát nem ismer, mint az Isten igéjének hirdetőjét, aki az egyház vezetésére van elhíva, s a kit most episcopusnak (püspök), majd presbiternek, néha pásztornak is nevez a Szentírás. (47)

Immár pedig, hogyha azt vetik ellen, hogy a kánonok (egyházi törvények) tiltják, hogy valaki cím nélkül kibocsáttassék: ezt is jól tudom; hanem a címet, amelyet előnkbe adnak, törvényesnek el nem fogadom. Avagy a címek nagy része nem méltóság-e; személyes tekintély, törvényes, állás és illetmény, káplánság, priorság s még a szerzetesség is nem olyanok-e, amelyeket részint az egyházak főtemplomai, részint az alapítványok, részint elhagyott templomok, részint zárdák után kapnak? Amelyek mindannyian a Sátán barlangjai – az én felfogásom szerint – és ezt határozottan állítom. Mert hát minő munka végzésére avattatnak fel ők mindnyájan, ha nem arra, hogy a Krisztust megöljék és megáldozzák? Hisz végre is mindenkit az áldozásra avatnak fel, ami pedig nem az Isten, hanem a démonok szolgálatára való felavatás. De az igazi és egyetlen felavatás ez: elhívni az egyház vezetésére azt, akinek élete és tudománya megvizsgáltatott, és őt a szolgálatra kibocsátani. – Ily értelemben kell venni Pálnak azt a helyét; mégpedig úgy, hogy magában az elhívásban benne foglaltatik egyszersmind az elhívásnak ceremóniája és ünnepélyes szertartása is. Hanem a szertartásról nemsokára a maga helyén!

Most vizsgáljuk tovább a kezünk alatt levő dolgot: azt ti., hogy kiknek kell felavatni, azaz elhívni az egyház szolgáit. Tehát hogy áll a dolog? Vajon Pál olyan átruházási

jogot adott-e Timótheusnak és Titusnak, amilyent most a süveges helytartók bitorolnak? Semmi esetre. Hanem amikor parancsot adott nekik arra, hogy azon tartományok egyházait szervezzék és berendezzék, amelyekben őket hátrahagyta: az egyiket buzdítja, hogy az egyházakat elárvulni ne hagyja; a másikat figyelmezteti, hogy senkit se alkalmazzon, míg ki nem próbálta. Vajon Pál és Barnabás mint valami metropoliták tárgyaltak-e az egyházak birtoklása felől? Legkevésbé sem! Különben is sehol sem veszem észre, hogy ők saját akaratjuk szerint tolták volna az egyházakra, azoknak tudta és megkérdezése nélkül, azokat, akiket jónak láttak; hanem úgy látom, hogy az egyházakkal való közös megállapodás alapján hívták el a hivatalra azokat, akiket az atyafiak közül kipróbáltaknak tartottak tudományuk tisztasága és életük feddhetetlenségére nézve. De sőt, ha azok, akiknek kezében volt a dolog felett dönteni, úgy akarták, hogy az egyházak sértetlenül fennálljanak: úgy kellett a dolognak történni, hogy az az egyház, amelyben lelkipásztor-választásról kellett határozni, mielőtt érdemileg végeztek volna, meghívott a szomszédból egy vagy két, úgy szent életük, mint tudományuk szeplőtlensége által mások előtt tekintélyben álló püspököt, akikkel megbeszélje, hogy ki volna legalkalmasabb a megválasztásra. Arra nézve pedig, hogy vajon a püspököt az egész egyházközség, vagy pedig egy ezen célra meghatalmazott bizottság szavazatával volna-e jobb beállítani, vagy pedig a polgári hatóság határozatával: semmi biztos törvényt felállítani nem lehet; hanem az idők és a nép erkölcsei szerint kell eljárni. Cyprián határozottan állítja, hogy a választás nem törvényes, ha nem az egész nép általános szavazatával történik. Hogy abban az időben igen sok tartományhan ez a gyakorlat volt érvényben: a történelem bizonyítja.

Mégis, miután alig történik valaha, hogy annyi fej valami dolgot egy értelemmel jól intézzen el, és körülbelül az az igaz, hogy “a megbízhatatlan népet a részrehajlás pártokra szaggatja”: (48) nekem jobbnak tetszik, hogy akár a polgári hatóság, akár az öregek tanácsa, akár egy bizottság az öregekből végezze a választást, meghíván – amint mondám – mindig egynéhány püspököt, akiknek hite és jelleme általánosan elismert. Egyébiránt mindezeket a körülmények és idők szerint legjobban eligazíthatják az olyan fejedelmek, vagy szabad testületek, kiknek a kegyesség szívükön fekszik. – Az kétségtelen, hogy a helyes avatást teljesen megrontották a felszarvazott egyházi főméltóságok az ő átruházási, ajánlási, képviselői, kegyúri jogaikkal s más efféle zsarnok fenhatósági jogokkal. Persze! mondják, a kor romlottsága követelte meg, hogy, – mivel a népnél és polgári hatóságnál a püspökök beállítása alkalmával sokkal inkább érvényesült a gyűlölség és pártoskodás, mint a helyes és józan ítélet, – ennek a dolognak eldöntése egynémely kiválóbb püspökre bízassék. Valóban, ez volt a siralmas viszonyok közt ennek a rettenetes bajnak az orvossága. Csakhogy mikor az orvosság ártalmasabbnak mutatkozott, mint maga a betegség: miért nem segítettek ezen az új bajon is?!

De hisz a kánonok (egyháztörvények) a legpontosabban gondoskodnak arról, hogy a püspökök az egyház romlására vissza ne éljenek a maguk hatalmával. Igen; de hogyha az igazat megvalljuk, a kánonok inkább valók arra, hogy mint fáklyák, az egész világot felgyújtva megsemmisítsék; semmint arra, hogy biztosítékul szolgáljanak a jó egyházi fegyelemmel való kormányzás fennmaradására. – Hanem ezt most elhagyom. De mit hánytorgatják még nekem a kánonokat, amelyek szerzőiknek, ahányszor csak tetszik, merő játékszerek? Avagy van-e kétség abban, hogy a nép hajdan a legszentebb törvények által érezte kötelezve magát, midőn látta, hogy a szabályt az Isten igéjéből szabták elébe neki, midőn a püspökválasztásra összegyűlt? Mivelhogy egy szó az Isten igéjéből neki méltán többet ért, mint a kánonocskáknak végtelen miriádjai. De viszont a rossz befolyás által alaposan megrontatva, a törvényre és méltányosságra semmi gondot nem fordított. – Így ma – noha igen jó írott törvények vannak – mégis csak eltemetve maradnak azok a papíron; közben pedig közönséges szokássá lett a törvénytelenség, úgyhogy csaknem kizárólag borbélyok, szakácsok, béresek, bitangok s ilyenfajta emberek tétetnek az egyházak pásztoraivá; annyira, hogy keveset mondok, ha azt állítom, hogy a püspökségek a kerítés és házasságtörések jutalmai. Mert ha vadászoknak és madarászoknak adatnak: azt még nagy szerencsének kell tartani. – S ily nagy visszaéléseket a kánonok szemtelenül védelmeznek. Mondom, hogy hajdan igen jó kánonja volt a népnek, amelynek az Isten igéje ezt írta elébe: Szükség a püspöknek feddhetetlennek, tudósnak lenni, nem civakodónak, nem fösvénynek stb. (49) Miért ruháztatott át tehát az egyházi szolga választásának tisztje a népről azokra a főpapokra? Mivel a nép zajongása és pártoskodása közt az Isten igéje nem hallatszott. – És miért nem ruháztatik át ma a püspökökről, akik nemcsak minden törvényt megszegnek, hanem minden szemérmet is levetkőzve, önkényesen, fösvényül és nagyralátóan összevegyítik és összezavarják az emberit az istenivel? Avagy nem sérti-e a fület csak hallani is azt, hogy olyan pásztorokat hívnak el az egyházba, akik a saját nyájukból soha csak egyet sem is láttak, akik mint valami ellenséges birtokra, erőszakkal törtek be az egyházba, akik azt törvényszéki perrel nyerték meg, kik pénzzel vásárolták meg, kik piszkos szolgálatokkal érdemelték ki, akik mint alig gügyögő gyermekek, abba, mint valami atyai vagy családi örökségbe úgy nőttek belé? Vajon ment-e valaha ennyire a nép, bármennyire meg volt romolva törvényt nem tekintő féktelenségében? Akik az egyháznak ezen, – korunkbeli képét száraz szemekkel képesek nézni: kegyetlenek és istentelenek; akik midőn segíthetnének, nem teszik: minden embertelenséget felülmúlnak.

Most már lássuk a második dolgot, hogy a presbiterek elhívásánál miféle szertartással vezetendők be ezek hivatalukba? – Urunk, amidőn az apostolokat kiküldötte az evangélium prédikálására, reájuk lehelt, (50) amivel a Szentlélek ereje jelképeztetik, amellyel őket megajándékozta. Ezt a rálehelést megtartották azok a jó férfiak is, és mintha a Szentlelket a gégéjükből fújnák ki, övéik felett, akiket áldozárokká tesznek, elmormojálják: Vegyetek Szentlelket! Ennyire nem mellőznek semmit, amit visszásan ne utánoznának; nem mondom: miként a színészek, mert azoknak mozdulataikban mégis van valamelyes törvény vagy mérték, – hanem mint a majmok, amelyek dévajon és teljesen esetlenül utánoznak mindent.

Azt mondják: az Úr példáját követjük. De az Úr sokat tett, amiről nem akarta, hogy utánozzuk. Szólott az Úr a tanítványoknak: Vegyetek Szentlelket!; mondta Lázárnak is: Lázár, jöjj ki!; mondta a gutaütöttnek is: Kelj fel és járj! – Miért nem mondják hát ugyanazt ők is minden halottnak és gutaütöttnek? – Az ő isteni erejének adta jelét, midőn az apostolokra lehelve, a Szentlélek kegyelmével betöltötte őket. Ha ezt is meg akarják csinálni: Istennel vetekednek, és annyi, mintha őt versenyre hívnák ki. De nagyon távol vannak attól, hogy megtehessék, s haszontalan majmolásuk itt sem egyéb, mint kicsúfolása a Krisztusnak. – Vannak azonban annyira szemtelenek is, akik annyira merészkednek menni, miszerint azt állítják, hogy őáltaluk közöltetik a Szentlélek; de hogy ez mennyire igaz: megmutatja a tapasztalat, amely hangosan hirdeti, hogy lovakból szamarakká, eszelősökből bolondokká lesznek azok, akiket ők papokká szentelnek. Mindazáltal én itt velük harcba nem kezdek: csupán a szertartást magát kárhoztatom, amelyet nem kellett volna például venniök, miután azt a Krisztus különös csudajelképpen használta. Ily távol állanak attól, hogy védekezésükben arra támaszkodhassanak, hogy ők a Krisztust utánozzák.

Hát a kenetet, – ugyan kitől vették? – Azt felelik, hogy az Áron fiaitól, akitől rendjük is vette a maga eredetét. (51) Tehát inkább akarják magukat folytonosan fonák példákkal védelmezni, mint bevallani, hogy maguk találták ki, amit vakmerőleg bitorolnak. De eközben nem veszik észre, hogy amíg magukat Áron fiai utódjainak adják ki, méltatlanságot követnek el a Krisztus papságán, amely egyedül árnyképeztetett és példáztatott volt minden régi papság által. Tehát benne voltak befoglalva, teljesedtek be és értek véget mindazok, – amint már többször is említettük, amint azt a Zsidókhoz írott levél is, minden magyarázat nélkül, bizonyítja.

Hogyha azonban annyira gyönyörködnek a mózesi szertartásokban: miért nem visznek ökröket, borjukat, bárányokat az áldozáshoz? Hiszen jó részben megvan náluk az és szentély és az egész zsidó istentisztelet. S csak az hiányzik az ő vallásukból, hogy ökrökkel és borjakkal nem áldoznak. Ki nem látja, hogy a felkenés használata sokkal veszedelmesebb a körülmetélkedésnél? Különösen, midőn hozzájárul a babona és a farizeusi felfogás a cselekedetek érdemlő erejéről. A zsidók a körülmetélkedésbe vetették a megigazulás felől való bizodalmukat: ezek a kenettől szellemi kegyelmet várnak. Mert éppen ez a szent olaj az, ami – ha Istennek tetszik – az eltörölhetetlen karaktert reányomja a megkenetettre. Mintha bizony nem lehetne az olajat porral és sóval, vagy ha jobban odatapadt, szappannal lemosni? De ama karakter lelki dolog! – mondják. – Mi köze van az olajnak a lélekhez? Avagy elfelejtették-e, amit Augustinusból hoznak fel: Ha elvonatik a víztől az ige, semmi egyéb az, mint víz; azt pedig hogy sákramentum, az igétől kapja? Micsoda igét mutatnak az ő kenetükben? Tán a Mózesnek adott paranesolatot, hogy az Áron fiait felkenje? (52) De hisz ott parancs van a felső kabátról, az ephódról, a fövegről, a szentség koronájáról is, amelyekkel Áront kell felékesíteni, és a felső ruhákról, süvegekről, amelyekbe az ő fiait kellett öltöztetni. Parancsolat van a tulkok levágásáról, azoknak kövére megégetéséről, a kosok leöléséről és megégetéséről, a fülcimpáról és ruháknak megszenteléséről, egy másik kosnak a véréről, számtalan más szem előtt tartandókról, amelyeket mikor mind mellőznek, csudálkozom azon: miért hogy egyedül az olajjal való kenés tetszik nekik? Ha pedig a behintésnek örülnek: miért használják inkább az olajjal való behintést, mint a vérrel valót? – Ti.: mert nagyszerű dolgon törik a fejüket: a keresztyénségből, zsidóságból és pogányságból – mint összetákolt rongyokből – egy vallást akarnak csinálni.

Büdös tehát az ő olajuk, amelyből hiányzik a só, azaz az Isten igéje. – Hátra van még a kézrávetés, amelyről bizonyos, hogy az apostolok gyakorolták, valahányszor valakit az egyházi szolgálatra kibocsátottak. Ez alapon nevezi Pál a presbitérium kézrávetését magának a felavatásnak, amellyel Timótheus a püspökök közé fölvétetett vala. (53) Tudom ugyan, hogy a “presbiterium”-ot ezen a helyen némelyek az öregek gyűlésének veszik; de az én ítéletem szerint itt egyszerűen az egyházi szolgákat kell érteni. E szertartást pedig – úgy gondolom – a zsidóktól vették át, akik ha valamit megáldani és megszentelni akartak, a kézrávetéssel mintegy bemutatták az Istennek. Így Jákob, midőn Efraimot és Manassét meg akarta áldani, kezét azoknak fejükre tette; szintén ilyen értelemmel vetették a zsidók az ő kezeiket – amint én ítélem – a törvény előírásából kifolyólag, az áldozatokra. (54) Azt jelentették tehát ki az apostolok is kezüknek rávetésével, hogy az, kire kezüket tették, Istennek szenteli magát. Hogy áll hát a dolog? Vajon a törvény árnyképeit akarták vakon szem előtt tartani? – A legkevésbé sem; hanem minden babona nélkül alkalmazták e jelképes cselekvényt, ahol szükséges volt. Mert azokra vetették kezeiket, akikre Istentől Szentlelket könyörögtek, amit ily jelképes cselekvénnyel végeztek, hogy ez által figyelmeztessenek arra, hogy az nem tőlük származik, hanem a mennyből száll alá.

Egyszóval szimbólum volt, amellyel az Úrnak ajánlották azt, akire a Szentlélek kegyelmét leimádkozni akarták, amit akkor tetszett az Úrnak az ő szolgálatuk által osztogatni. (55) De bármint volt is, vajon mindjárt sákramentumnak kell-e tartani? Az apostolok letérdepelve imádkoztak, tehát nem térdelhetünk le anélkül, hogy a térdeplést is sákramentumnak ne tartsuk? (56) A tanítványokról az említtetik, hogy keletnek fordulva imádkoztak: tehát keletre tekinteni nekünk sákramentum legyen?! Pál azt akarta, hogy a férfiak mindenütt felemeljék tiszta kezüket, (57) és említtetik, hogy a szentek a leggyakrabban felemelt kezekkel végezték az imádkozást: tehát a kezek kiterjesztése is legyen sákramentum?! Szóval a szentek minden mozdulata sákramentum legyen?! – Mellőzve tehát minden vitát arról, hogy az ő szertartásukből mit kell nekünk most alkalmaznunk: röviden végzek. Ha azzal a céllal alkalmazzuk, hogy miként az apostolok, a Szentlélek kegyelmét osztogassuk: nevetséges dolgot mívelünk. Mert sem ezt a szolgálatot nem bízta reánk az Úr, sem ezt a szimbólumot nem rendelte. De a pápa és az övéi mindig ezt a követ görgetik, hogy elhitessék, miszerint az ilyen jegyekkel Szentlélek osztogattatik, amint azt bővebben kifejtettük, midőn az ő gyónásukat vizsgáltuk.

Hogyha az, aki püspökké lesz, odaállíttatik az egyházi gyülekezet közepére, hogy figyelmeztessék az ő hivatalára és felette könyörögjenek az öregek, reája vetvén az ő kezeiket, minden vallásos babona nélkül, hanem azért, hogy ő maga is érezze, miszerint magát Istennek szolgálatára szenteli, és hogy az egyház is buzdíttassék arra, hogy őt közös imákkal Istennek kegyelmébe ajánlja: az ilyen kézrávetést józanon senki se rosszallhatja.

A diakonusok eredetét, beállítását és munkakörét leírja Lukács az Apostolok Cselekedeteiben. (58) Amidőn ugyanis a görögök zajongani kezdettek, hogy a szegények gondozásában az ő özvegyeik elhanyagoltatnak: az apostolok azzal védekezve, hogy ők nem tehetnek eleget mindkét hivatalnak, az igehirdetésnek is és a közasztal gondozásának is: a sokaságot arra kérték, hogy válasszanak maguknak hét kipróbált férfiút, akiket erre a munkára beállítsanak. A diakonusok feladata ím ez: gondoskodni a szegényekről, s nekik szolgálatukra lenni, – ahonnan nevüket is kapták, mert így neveztetnek: szolgák. Hozzáadja azután Lukács az ő beiktatásuk módját is. Akiket kiválasztottak – mondja –, az apostolok elébe állították és imádkozván kezüket reájuk vetették. Vajha ilyen diakonusai ma is volnának az egyháznak és ilyen szertartással iktatnák be azokat, ti. kézrávetéssel, amelyről mondottuk, hogy elégnek látszott. – A diakonusokról megemlékszik Pál is, (59) akiktől azt kívánják, hogy legyenek tisztességesek, ne kétnyelvűek, (60) nem részegesek, nem rút nyereségvágyók, jól képzettek a hitben, egyfeleségű férfiak, akik házukat és gyermekeiket jól kormányozzák. De hát, akiket ezek nekünk diakonusokul mutogatnak: miben hasonlók ezekhez? Nem az illetők személyéről szólok, hogy azt ne hányhassák fel, hogy én méltatlanul az emberek hibáiból varrok hímet az ő tudományuk ellen. Hanem én azt állítom, hogy még azok védelmére is, akiket az ő tudományukban, mint eszményeket mutatnak, méltatlanul hivatkoznak azoknak a példájára, akiket az apostoli egyház diakonusokul alkalmazott. Ők ugyanis azt mondják, hogy az ő diakonusaiknak feladata segédkezni az áldozároknak, szolgálni minden, a sákramentumok körül előforduló teendőkben, ti. a keresztelés, olajozás, a kulcs és kehely körül, az áldozatok elhozásában és oltárra rakásában, az Úr asztala megterítésében és elrendezésében, a kereszt hordozásában és végre abban, hogy a nép előtt az evangéliumot és az apostolok leveleit felolvassák. Hát, van itt a valódi diakonusi szolgálatról csak egyetlen szó is?!

Most halljuk a beiktatást! A diakonusra, midőn beiktatják, egyedül csak a püspök veti a kezét. Az oráriumot, azaz a stólát, (61) a bal vállára teszi, hogy megértse, miszerint magára vette az Úr könnyű igáját, ami által minden balra tartozókat (62) az Úr félelmének kell alávetnie: átadja neki az evangélium könyvét, hogy megértse, miszerint ő annak hirdetője. De, mit tartoznak ezek a diakonusokra?! Éppen úgy tesznek, mintha valaki azt mondaná, hogy ő apostolokat iktat be, és csak azt bízná reájuk, hogy tömjénfüstöt csináljanak, a képeket tisztogassák, a templomot kiseperjék, az egereket kifogdossák s a kutyákat kikergessék. Ki tűrné el, hogy az ilyen embereket apostoloknak nevezzék és a Krisztus apostolaival hasonlítsák össze?! Azért ezután ne hazudják diakonusoknak azokat, akiket csak színészies játékaikra tanítottak be. – Lévitáknak is nevezik és jogosultságukat és eredetüket a Lévi fiaira viszik vissza; ami ugyan tőlem meglehet, csakhogy vallják be, ami igaz, hogy a Krisztus megtagadásával visszamentek a levita szertartásokhoz és a mózesi törvény árnyképeihez. De hogy ne kelljen hosszasabban ismételgetni, amelyeket fentebb kifejtettünk, a szerény igényű és tanulni kész olvasóknak, a milyenek tanítását tartottam szem előtt, elég lehet ennyi, hogy semmi sem az Isten sákramentuma egyéb, hanem csak az, ahol a ceremónia mellett kimutatható az ígéret is, vagy még inkább, ahol a ceremóniában meglátszik az ígéret is. Itt azonban ígéretről egyetlen betű sincs. Hiába keressük tehát itt a cselekvényt, hogy azáltal az ígéret megerősíttessék. Viszont nem olvassuk, hogy Isten valami efféle cselekvényt rendelt volna: tehát ez, sákramentum semmi esetre sem lehet.

Hivatkozások

(1) “Szentenciák 4. könyve”, 24. szakasz, 9. fejezet.

(2) Az áldozópapnak a misénél segédkezők, gyertyavivők. Ford.

(3) Ezsaiás 11,2; Ezekhiel 1,4-; Római 1,4; 8,14.

(4) Champeaux-i Vilmos.

(5) Izidor 7. könyve. A szó etimológiáját lásd: a “Klérus” c. fejezet 21. szakaszában; 23. szakasz “Olvasók” és “Ajtónállók” c. fejezetben.

(*) A latinban (1559): “illuminatissimi doctores”: bizonyos skolasztikus teológusok szokásos díszítő címe. [NF]

(6) I. Péter 5,3.

(7) I. Péter 2,9.

(8) Szentenciák 4. könyve 24. szakasz “Kettő van” kezdetű fejezet.

(9) Azaz: még nem jelentettek ki mindenek valóságban. Ford.

(10) Szentenciák 4. könyve, 24. szakasz, 1. fejezet.

(11) I. Korinth. 9.

(12) 23. szakasz, “Óvakodjatok” kezdetű fejezet.

(13) Máthé 21,12-. János ev 2,14-; 10,7.

(14) Lukács 4,17-.

(15) Márk 7,33.

(16) János ev. 8,12.

(17) János ev. 13,4.

(18) Máthé 26,26-.

(19) Máthé 27,31-.

(20) Apost. Csel. 19,13.

(21) ti. hogy ez által az ördögöt kiűzzék.

(22) Szentenciák 4. könyve, 24. szakasz. 8. fejezet. Ford.

(23) Izidor “Átolvasás után…” kezdetű fej. 25. szakasz. Szentenciák 4. könyve 24. szakasz 8. fejezet.

(24) Zsidókh. 4,14-; 5,6. 6,20. 7. 8. 9.

(25) I. Péter 2,24; Jelenések könyve 1,5.

(26) Szentenciák 4. könyve. 21. szakasz, 1. fejezet.

(27) Hieronymus a Titushoz írt levél magyarázatában; idézve a Gratián decretuma 93. szakaszában az “Olvassuk…” kezdetű fejezetben a 95. szakasz, “Hajdan…” kezdetű fejezetben.

(28) Flamenek az egyes istenek külön papjai, akik Rómában rendesen tizenketten voltak és hét csoportra oszlottak: “flamines majores” a Jupiteré, Marsé és Romulusé, akik csak patríciuscsaládokból voltak választhatók, és “flamines minores”, akik plebejus családbeliek voltak.

(29) Curio az egyes népcsoportok istentiszteleteinek rendezője és felügyelője.

(30) Lupercus a lycoeusi Pán, a rómaiaknál Lupercusnak (“farkasűző”) nevezett Isten papja.

(31) Salius Mars papja. A Numa által alapított rendben előbb 12, később 24 ily pap volt, kik tavasz kezdetén, márciusban örömdalokat énekelve fegyvertáncezal járták be a várost.

(32) Pontifex = főpap, ki a vallásos dolgokra felügyel. Előbb négy, később nyolc, végre 15 ilyen volt Rómában. Fejük a “pontifex maximus”.

(33) Szentenciák 4. könyve, 24. szakasz, 10. fejezet a kánonokban; 21. szakasz 1. fejezet.

(34) II. Thessalon 3,11. Nézd e helyet Theophylactusnál.

(35) II. Timotheus 3,6.

(36) Márk 16,15

(37) Lukács 22,19.

(38) Római 10,15. Lukács 6,13.

(39) Apost. Csel. 1,8.

(40) Titus 1,5.

(41) Apost. Csel. 20,28.

(42) Kolossé 4,17.

(43) Filippi 1,1.

(44) Titus 1,5.

(45) I. Timoth. 5,22.

(46) Apost. Csel. 14,23.

(47) Apostol. Csel. 14,23; 20,28. I. Péter 5,3.

(48) Virgil Aeneise 2,39.

(49) I. Timoth. 3,2-; Titus 1,7.

(50) János ev. 20,22.

(51) Szentenciák 4 könyve. 24. szakasz, 8. fejezete és a kánonok 21. szakasz, 1. fejezete.

(52) II. Mózes 28, 29, 80. rész.

(53) I. Timoth. 4,14.

(54) I. Mózes 48,14; IV. Mózes 8,10. 27,18; III. Mózes 1,4. 3,2. 4,4; és egyebütt.

(55) Apost. Csel. 7,55. 9,17.

(56) Apost. Csel 21,5. 26,15.

(57) I. Timoth. 2,8; Zsolt. 63,5. 88,10. 141,2. 143,6; ti. az imádkozásnál. Ford.

(58) Apost. Csel. 6,1-3.

(59) I. Timoth. 3,8.

(60) ti. egyenesbeszédűek, őszinték, igazak. Ford.

(61) Római kath. papi ruha-darabok. Ford.

(62) a kedvezőtleneket és rosszakat. Ford.

Forrás

5. A hamis sákramentumokról (1); A KERESZTYÉN VALLÁS ALAPVONALAI.; ÍRTA: NOYONI KÁLVIN JÁNOS, BASEL, MDXXXVI.

http://leporollak.hu/egyhtori/kalvin/irasok/inst/KISINST0.HTM