Az úrvacsoráról | Kálvin János

A keresztyén vallás alapvonalai.

Írta Noyoni Kálvin János

Basel

Mdxxxvi.

Az Úrvacsoráról

A keresztyén egyház számára rendelt másik sákramentum a Krisztus testében megszentelt kenyér és az ő vérében megszentelt bor. Nevezzük pedig vagy úrvacsorának vagy eucharistiának (hálaadás), mivel abban egyfelől az Úr jósága táplál minket szellemileg, másfelől pedig mi adunk hálát az ő jóvoltáért. Az ígéret, mely e sákramentumhoz van adva, világosan megmutatja, hogy miért és mi célra szereztetett; ti. hogy minket bizonyosokká tegyen arról, hogy az Úr teste úgy adatott érettünk egyszer, hogy most a miénk legyen és állandóan a miénk maradjon; és hogy az ő vére úgy ontatott ki érettünk egyszer, hogy a miénk legyen mindig, a jövőben is. Ezáltal ismét meg van cáfolva azok tévedése, akik tagadni merték azt, hogy a sákramentumok a hit gyakorlására, annak támogatására, ösztönzésére és növelésére adattak. Mert az igék ezek: “e pohár új-testamentum, az én vérem által“. (2) Azaz: okmánya és bizonysága az ígéretnek. Mindenütt pedig, ahol ígéret van: ott a hitnek van, a mire támaszkodjék, amivel magát vigasztalja, amivel magát erősítse. S valóban, ebből a sákramentumból ami lelkünknek nagy megnyugvást és vigasztalást szerezhetünk. Mert ebben arra nézve nyerünk bizonyosságot, hogy a Krisztus, velünk és mi a Krisztussal kölcsönösen annyira egygyé lettünk, hogy mindazt, ami az övé, magunkénak mondhatjuk, és ami a miénk, azt az övének tarthatjuk. Ennélfogva bátran biztathatjuk magunkat is, hogy az örök élet a miénk, és hogy a mennyeknek országa épp úgy nem vétethetik el mitőlünk, mint magától a Krisztustól sem. S viszont, a mi bűneink miatt épp úgy nem kárhoztathatunk, mint ő maga; mert azok immár nem a mieink, hanem az övéi. Nem mintha neki jogosan bármi bűn tulajdonítható volna; hanem azért, mivel azokért ő maga-magát állította oda adósnak is, fizetőnek is. A csere, melyre az ő mérhetetlen jóságából kifolyólag mivelünk lépett, ez: a mi szegénységünket magára véve, a saját gazdagságát ránk ruházta; a mi gyarlóságunkat magára véve, saját erejével minket megerősített; a mi halandóságunkat magára véve, saját halhatatlanságával ajándékozott meg minket; földre szállván, nekünk a mennybe készített utat; velünk együtt ember-fiává lévén, minket magával Isten fiaivá tett. Mindezek ebben a sákramentumban annyira bizonyosan vannak ígérve nekünk, hogy egészen biztosra vehetjük, miszerint ezek valósággal megadatnak nekünk, éppen mintha maga a Krisztus állana szemeink előtt és őt kezeinkkel érintenők. Mert ez az ige nem csalhat meg bennünket, sem nem hazudhat: “vegyétek, egyétek, igyátok; ez az én testem, amely tiérettetek adatik, ez az én vérem, amely a bűnök bocsánatára kiontatik“. (3) Amiről azt parancsolja, hogy vegyük: az azt jelenti, hogy a miénk; amiről azt parancsolja, hogy együk: az azt jelenti, hogy velünk egy lényeggé lesz. Midőn mondja: ez az én testem, amely érettetek adatik; ez az én vérem, amely érettetek kiontatik: azzal arra tanít, hogy mindezek nem annyira az övéi, mint inkább a mieink, melyeket nem a maga hasznára, hanem érettünk és a mi javunkra vette is fel, tette is le. De különösen megjegyzendő, hogy e sákramentum egész ereje e szavakban van: mely tiérettetek adatik, tiérettetek ontatik ki. Másként nem sokat használna nekünk az Úr testének és vérének mostani kiosztása, ha azok egyszer nem a mi váltságunkra és üdvösségünkre adattak volna. Így hát azok a kenyér és bor alatt képviseltetnek; hogy annak folytán megértsük, miszerint nemcsak a mieink, hanem élet és eledel nekünk. Ez az, a mire előbb figyelmeztettünk, hogy az érzéki dolgok által, melyek a sákramentumokban adatnak, a bizonyos hasonlatosság (analógia) folytán, a lelkiekre kell vezettetnünk. Így, midőn a Krisztus testének jegyeképpen nekünk adott kenyeret, látjuk: azonnal erre a hasonlatosságra kell gondolnunk: valamiképpen a kenyér a mi testünknek életét táplálja, meg- és fenntartja: azonképpen a Krisztus teste a mi lelki életünknek eledele és fentartója. Midőn pedig a bort látjuk a vér jelképeként, meg kell gondolnunk, hogy micsoda haszna van a bornak testünkre nézve, hogy megértsük: miszerint ugyanazt eszközli nekünk lelkileg a Krisztus vére. Ezek pedig a következők: megerősítenek, felüdítenek, megvidámítanak. Mert hogyha jól meggondoljuk, hogy mit használt nekünk az, hogy ezt az ő szentséges testét érettünk adta és vérét kiontotta: világosan meg fogjuk érteni, hogy a kenyérnek és bornak ezen tulajdonságai, az említett hasonlatosságnál fogva, kiválólag találnak amazokra.

Tehát a sákramentumnak nem az a főcélja, hogy egyszerűen a Krisztus testét állítsa előnkbe, hanem inkább, hogy megpecsételje és megerősítse azt az ígéretet, ahol arról biztosít, hogy az ő teste valósággal étel, vére valósággal ital, melyek örök életre táplálnak minket; ahol az élet kenyerének nevezi magát, amelyből, aki eszik, örökké él. És hogy ezt tegye, feladata a Krisztus keresztjéhez vezetni minket, a hol ez az ígéret valósággal megvalósult és minden részében betelt. Mert ha ő magát az élet kenyerének nevezte, ezt a nevezetet nem a sákramentumből vette magának – ahogy némelyek a dolgot megfordítva magyarázzák –, hanem onnan, mert ilyennek adatott nekünk az Atyától, és mert maga-magát ilyennek bizonyította meg, midőn a mi halandó emberi természetünknek részesévé lévén, minket az ő halhatatlan istenségének társaivá tett; midőn áldozatul adta magát, a mi kárhoztatásunkat magára vette, hogy minket saját áldásaival elárasszon; midőn saját halála által elnyelte és megsemmisítette a halált; midőn saját feltámadásában ezt a mi romlandó testünket, melyet magára vett vala, dicsőségre és romolhatatlanságra támasztotta fel. A sákramentum tehát nem teszi a Krisztust az élet kenyerévé, hanem amennyiben emlékünkbe idézi, hogy ő kenyérré lett, amellyel állandólag táplálkozzunk: ezt a kenyeret ízlelteti és kóstoltatja meg velünk. Egy szóval bizonyosokká tesz minket arról, hogy amit Krisztus tett vagy szenvedett, tette és szenvedte a mi megelevenítésünkre. Azután, hogy ez a megelevenítés örök, amellyel vég nélkül tápláltatunk, gyámolíttatunk és megtartatunk. Mert valamint Krisztus nem lett volna reánk nézve az élet kenyere, ha nem született volna, nem halt volna meg és nem támadott volna fel érettünk; azonképpen most sem lehetne az, ha az ő születésének, halálának és feltámadásának ereje és gyümölcse örök és halhatatlan nem volna. Ha a sákramentumnak ezt a jelentőségét érdemlegesen megvizsgálták és kiemelték volna: bőségesen eleget találtak volna benne olyat, ami kielégíthet minket, és nem törtek volna ki azok a rettenetes meghasonlások, amelyekkel az egyházat úgy hajdan, mint még napjainkban is nyomorúságosan gyötörték, midőn kandi emberek azt akarják meghatározni, hogy mi módon van jelen a kenyérben Krisztus teste.

Némelyek, hogy vele elmés voltukat bizonyítsák, az Írás egyszerű nyilatkozatához hozzátették, hogy valósággal és lényegileg (realiter és substantialiter) ott van a Krisztus teste és vére. Mások még ezen is túl mentek, azt állítván, hogy ugyanazon térfogattal van jelen, mint amellyel a kereszten függött; mások a kalandos átlényegülést (transubstantiatio) eszelték ki; mások azt, hogy a kenyér maga a test; mások, hogy a test a kenyér alatt van; mások meg azt állították, hogy jegye és képe a testnek. Valóban fontos dolog kell, hogy legyen, amiről ekkora szóharccal és erőfeszítéssel tárgyalnak. Legalább közönségesen így ítélnek. De akik így vélekednek, azok nem gondolják meg, hogy elsősorban azt kellett volna vizsgálni: vajon a Krisztus teste úgy, amint érettünk adatott, és az ő vére úgy, amint érettünk kiontatott – hogyan lesz a miénk? Mert csak ez az: az egész megfeszített Krisztust bírni és minden ő javainak részesévé lenni. Ámde e kérdéseket, amelyektől oly sok függ, most figyelmen kívül hagyják, sőt számba sem veszik, s szinte eltemetik, hogy csupán ezen egyetlen nehéz kérdés fölött vitatkozzanak: miképpen esszük meg a Krisztus testét?

Hogy mégis, ilyen nagy és különböző véleményhalmazban előttünk álljon az Istennek egy és bizonyos igazsága, azt kell meggondolnunk mindenekelőtt, hogy a sákramentum bizonyos lelki dolog, amivel Isten nem hasunkat, hanem lelkünket akarta táplálni, és Krisztust kell keresnünk benne, – nem a mi testünk hasznára, s nem is úgy, mintha a mi testi érzékeinkkel megfogható volna, hanem úgy, hogy a lélek őt mintegy jelenlevőnek, neki adottnak és szemei elé állítottnak ismerje meg. Egyszóval: elégedjünk, meg annyival, ha őt lelkiképpen bírjuk, mert csak úgy bírandjuk őt életre; ami ezt teszi: birtokunkba venni mindamaz áldásokat, melyeket a sákramentumból vehetünk. Mihelyt valaki eszébe veszi és megfontolja e szavakat: könnyen átlátandja legott, hogy a sákramentumban miképpen adatik nekünk a Krisztus teste; ti. igazán és hatékonyan (vere et efficaciter); – magának a testnek természetén pedig legkevesebbet sem fog törődni. De mivel ez ritkán történik (miután kevesen ütöttek eddig a szeg fejére): szükséges a dolgot bővebben megvilágosítanunk.

Tehát mint főigazságot ezt kell szem előtt tartanunk: valamiképpen a Krisztus, mikor a szűztől született, a mi valóságos testünket vette magára, s mikor érettünk eleget tett, a mi valóságos testünkben szenvedett: akképpen ugyanazt a valóságos testet nyerte vissza feltámadásakor és azt vitte fel a mennybe is. Mert hiszen a mi feltámadásunk és mennybemenetelünk reménysége azon nyugszik, hogy Krisztus feltámadott és mennybe ment. Nos, milyen gyarló és törékeny reménység lenne ez, hogyha a Krisztushan nem éppen ez a mi testünk támasztatott volna fel igazán és ment volna be a mennyeknek országába? Ámde a testnek állandó valósága abban áll, hogy helyhez kötött, hogy saját térfogata van, hogy sajátságos alakkal bír. Jól tudom, hogy némely nyakas ember az egyszer elfogadott tévedés makacs védelmére mivel hozakodik elő: ti. a Krisztus testének térfogata mindig akkora volt, mint amily hosszan és szélesen kiterjed az ég és a föld. Hogy pedig az anyaméhből született, hogy növekedett, hogy a keresztre feszíttetett, hogy a sírba záratott: az az előbb említett tulajdonság bizonyos felfüggesztésével történt, hogy ekként a születésnek, a meghalásnak s más emberi működéseknek alávethesse magát. Hogy feltámadása után ismert testi formájában volt látható, hogy az égbe felvitetett s végre mennyhemenetele után is István és Pál látták őt: ez ugyanazon felfüggesztésnél fogva történt, azért, hogy szemmel láthatóan nyilvánvalóvá tegye, hogy ő az égben királlyá tétetett. (5) Mi egyéb ez, mint Marciont halottaiból feltámasztani? Avagy ki kételkedik afelől, hogy a Krisztus teste, ha ilyen minőségű vala: fantasztikus látszat-test volt csupán? Arra hivatkoznak, hogy maga a Krisztus mondotta: Senki sem ment fel az égbe, hanem csak az, ki leszállott onnan, – az embernek fia, ki az égben van. (6) De hát annyira elvakultak-e, hogy nem veszik észre, hogy ez a tulajdonságok felcserélése folytán mondatik? Úgy, amint Pál mondja, (7) hogy a dicsőség Ura megfeszíttetett; nem mintha istensége szerint szenvedett volna, hanem mert a Krisztus, ki eltaszítva és megvetve a testben szenvedett, ugyanaz az Isten vala és a dicsőség Ura. Ugyanilyen módon volt az embernek fia is az égben, mert maga ugyanaz a Krisztus, ki test szerint, mint embernek fia lakozott a földön, Isten vala az égben. Ugyanazon felfogással mondatik éppen azon a helyen, hogy leszállott istensége szerint; nem, minthogyha az istenség elhagyta volna az eget, hogy a test börtönébe zárja magát, hanem mert, jóllehet ő mindent betölt, mégis magában a Krisztus emberségében testileg, azaz természetileg is valami kibeszélhetetlen módon lakozott. (8)

Mások kissé több elmeéllel siklanak el, azt mondván, hogy az a test, mely a sákramentumban van, a megdicsőült és halhatatlan test, s így semmi képtelenség sincs abban, ha több helyen, de meghatározott hely és forma nélkül van jelen a sákramentumban. De kérdem: milyen testet adott az Úr az ő tanítványainak a megfeszíttetést megelőző napon? Vajon nem úgy hangzanak azok az igék, hogy azt a halandó testet adta, amelyet nemsokára áldozatul kell vala adnia? – De, – mondják – három tanítványának már azelőtt látni engedte Tábor hegyén a maga dicsőségét. (9) – Ez ugyan igaz, de ezzel a megdicsőüléssel az ő halhatatlanságának csak előízét mutatta meg nekik egy kevés időre. Midőn azonban az utolsó vacsorában az ő testét osztotta szét, már-már fenyegette az óra, amelyben az Istentől lesújtva és megaláztatva, minden ékesség nélkül, mint egy bélpoklos állt ott; ennyire távol van attól, hogy ekkor a saját dicsőségét akarja megmutatni.

És itt micsoda kényelmes hátsó ajtó nyílik Marcionnak, hogyha a Krisztus teste egyik helyen halandónak és alacsonynak látszott, a másikon meg halhatatlannak és dicsőségesnek maradt! De eltekintek ily nagy képtelenségtől, csak arra feleljenek nekem, hogy a megdicsőült test nem test-e mégis? Igen, – mondják – hanem hely nélküli, mindenüttvaló, alak nélküli és mérhetetlen. Igen ám, csakhogy ez, ha nem is egy szóval kifejezve, de körülírva annyit tesz, hogy lélek, szellem. Ámde vagy tagadjuk meg nyilván a test feltámadását, vagy ha feltámadott: ismerjük el, hogy test volt; ami abban különbözik a lélektől, hogy térbeli korlátok közé van zárva, hogy látható, hogy tapintható. Még az sem bizonyít mellettük a legkisebb mértékben sem, amit annyiszor hánytorgatnak, hogy Krisztus zárt ajtókon keresztül ment be tanítványaihoz. (10) Bement bizonyára, csodásan hatolva be; mert sem erőszakkal fel nem törte azokat, sem arra nem várt, míg emberi kéz felnyitja azokat, hanem az ő ereje által minden akadályt elhárított maga előtt.

Egyébiránt Jézus belépvén, meggyőzte tanítványait arról, hogy valóságos teste van. Lássátok – így szól – és tapintsátok, mert a léleknek nincs húsa és csontja. (11) Íme, be van bizonyítva, hogy Krisztus megdicsőült teste valóságos test, mert tapintani és látni lehet. Add fel ezeket: s már megszűnt valóságos test lenni. – Itt, hogy minket meggyűlöltessenek, azzal vádolnak, hogy mi kicsinylőleg beszélünk a mindenható Isten erejéről. De ebben vagy botorul tévednek, vagy álnokul hazudnak. Mert itt nem az a kérdés, hogy mit tehetett Isten, hanem az, hogy mit akart. Állítjuk pedig, hogy az történt, ami neki tetszett. Tetszett pedig neki, hogy Krisztus az ő testvéreihez mindenben hasonló legyen, kivévén a bűnt. No, és milyen a mi testünk? Nemde olyan, amelynek meg van az ő határozott kiterjedése, amely betölt egy bizonyos tért, amely tapintható, amely látható. És vajon – mondják – ne tehette volna Isten, hogy ugyanaz a test több, különböző helyet betöltsön, hogy tér ne határolja, hogy minőség és forma nélküli legyen? Esztelen! hogy kívánod az Isten hatalmától, hogy azt mívelje, hogy a test egyszerre test is legyen és ne is? Hisz ez annyi, mintha azt kívánnád, hogy tegye a világosságot egyben világossággá és sötétséggé! De az Isten azt akarja, hogy a világossag világosság, a sötétség sötétség, és a test test legyen. Átváltoztatja ugyan, midőn akarja, a sötétséget világossággá és a világosságot sötétséggé; de midőn azt kívánod, hogy a világosság és a sötétség ne különbözzenek: mit akarsz egyebet, mint azt, hogy felforgasd az Isten bölcsességének rendjét? A testnek tehát testnek kell lennie, és a léleknek léleknek; mindeniknek az Istentől elébe írt törvényes feltétel szerint.

A testnek feltétele pedig az, hogy egy és bizonyos helyhez kötött legyen, hogy legyen saját térfogata és saját formája. Ilyen tulajdonságú testet vett a Krisztus magára, amelynek ugyan romolhatatlanságot és dicsőséget adott, de természetét és valódiságát meg nem szüntette. Mert tiszta és világos az Írásnak bizonysága, hogy az égbe ment, hogy úgy jöjjön vissza, amint felmenni láttatott. (12) – Az sem ér semmit, ha a mi makacs ellenfeleink azon állításhoz menekülnek, hogy láthatólag ment fel és láthatólag fog visszajönni; de aközben közöttük láthatatlanul lakozik; mert hiszen maga a mi Urunk bizonyságot tett arról, hogy húsa és csontja van, amelyet látni és tapintani lehet. És “elmenni” és “felszállani”, nem az elmenetel és felszállás látszatát jelentik, hanem hogy valósággal megtette azt, mit e szavak mondanak. Egyébiránt, jóllehet testét tőlünk magával vitte és testben ment fel a mennybe: mégis az Atya jobbján ül; azaz, uralkodik az Atya hatalmában, méltóságában, dicsőségében. Ez az uralkodás, sem bizonyos térre szorítva, sem semmi határok közé rekesztve nincsen, mintha Krisztus az ő erejét – bárhol, ahol neki tetszik – az égen és a földön nem nyilváníthatná, hatalmával és erejével jelen nem lehetne, övéivel mindig együtt nem volna, azokban ne élne, őket meg nem tarthatná, erősíthetné, táplálhatná, őrizhetné éppúgy, mintha testben jelen volna.

Ilyen értelemben adatik nekünk a sákramentumban a Krisztus teste és vére; de a megelőző értelemben semmi esetre. Tanformában kifejezve, azt mondjuk: igazán és hatékonyan, de nem természetileg. Amivel ti. azt akarjuk mondani, hogy nem maga a test lényege, vagy a Krisztus igazi és természeti teste adatik nekünk: hanem mindazok a jótétemények, amelyeket Krisztus nekünk az ő testében megszerzett. Ez a test jelenlétének az értelme, úgy, amint azt a sákramentum fogalma megköveteli. És mi azt mondjuk, hogy ez a jelenlét akkora erővel és hatékonysággal emelkedik ki, hogy nemcsak lelkünknek az örök életbe vetett bizodalmát teszi kétségtelenné, hanem testünk halhatatlanságáról is bizonyosokká tesz minket. Mert ez az ő halhatatlan testétől már megelevenedett és az ő halhatatlanságának bizonyos mértékig részese lett. – Akik túlozván ennél tovább mennek, az olyanok csak azt érik el, hogy az efféle kendőzgetésekkel az Írás egyszerű és világos igazságát homályosítják el. Ha pedig valaki akadékoskodva, magának Krisztusnak ezen szavai szerint tenne még most is ellenvetést nekünk: “ez az én testem”, “ez az én vérem”: szeretném, hogy ha az ilyen egy kissé meggondolná velem, hogy most sákramentumról van szó, ahol mindent a hitre kell vonatkoztatni; a hitet pedig a testben való olyan részesedés által – amint azt mi kifejtettük – mi éppen olyan derekasan tápláljuk, mint azok, akik a Krisztust szeretnék lehozni az égből.

De, hogyha annyira makacsul ragaszkodunk a szavakhoz: azok akkor is világosan mellettem bizonyítanak.

Mert amíg Máté és Márk tudósítása úgy szól, hogy az Úr a poharat az ő újszövetség-vérének nevezte: Lukács és Pál azt mondják: Szövetség a vér által. Hiába kiáltod hát, hogy ez test és vér; én ezzel szemben azt állítom, hogy: szövetség a test és vér által. Az írásmagyarázatra nézve Pál azt ajánlja, hogy az a hit analógiája szerint történjék; (13) ami, hogy ebben a dologban világosan az én részemen áll – kétségtelen. Te pedig vigyázz, hogy miféle hitszabályhoz alkalmazod magadat. Mert aki nem vallja azt, hogy a Jézus testben jött el: az nincsen az Istentől. (14) Te – bármint tetteted is magad – megfosztod őt valóságos testétől. Ennek megismerése könnyen visszatart minket az érzéki imádástól is, amit némelyek balga merészséggel a sákramentumnál gyakorlatba hoztak, midőn magukban így okoskodtak: ha a test ott van, akkor ott van a lélek és istenség is a testtel együtt, mint amelyek már egymástól el nem választhatók; tehát a Krisztust imádni kell abban. Lám, mily nagyszerű eredményre jutunk, mihelyt egyszer az Isten igéjétől eltérve, saját agyunk álmodozásainak csapongására bízzuk magunkat. Ámde, ha az ily okoskodások mesterei a saját elméjük összes gondolatait illendő alázattal alávetették volna Isten igéjének, úgy bizonyára arra hallgattak volna, amit ő maga mondott: “vegyétek, egyétek, igyátok“, és engedelmeskedtek volna e parancsolatnak, amely azt rendeli, hogy vegyük, nem pedig, hogy imádjuk a sákramentumot. Így hát azok akik, amint az Úr parancsolta, imádás nélkül veszik: bizonyosak afelől, hogy az Úr parancsolatától el nem térnek. Amely bizonyosságnál semmi sem lehet nekünk nagyobb vigasztalásunk, mikor valami dologhoz kezdünk. Előttük áll az apostolok példája, akikről nem azt olvassuk, hogy leborulva imádták, hanem azt, hogy amint le voltak ülve, vették és ették. Előttük az apostoli egyház gyakorlata, amelyről Lukács (15) azt mondja, hogy egyenlő akarattal foglalatosok valának nem az imádatban, hanem a kenyérnek megtörésében. Előttük az apostoli tudomány, amely szerint Pál (16) a korinthusiak egyházát tanította, azt vallván, hogy ő az Úrtól vette, amit nekik elibük adott. Azok, akik imádják, hozzátevésekre és nem tudom miféle maguktól kieszelt okoskodásokra támaszkodnak, de az Isten igéjéből egy betűre sem hivatkozhatnak. Mert bármennyit lovagoljanak is a “test és vér” kifejezéseken: ki volna mégis, ki okos és józan ésszel elhitetné magával, hogy a Krisztus teste maga a Krisztus? A látszat szerint ugyan következtetéseikkel szépen rendbe hozták a dolgot; ha azonban lelkiismeretüket valami komolyabb érzület fogná el: könnyen meginganának, szétfoszlanának és megszégyenülnének következtetéseikkel együtt; mihelyt látni fogják, hogy az Isten igéje, amelyen egyedül áll biztosan a mi lelkünk, ha számadásra hívatik és amely nélkül már mindjárt az első pillanatban elesik – nincs mellettük; s mihelyt észreveszik, hogy az apostolok tana és példája is ellenkezik velük, – maguknak pedig bizonyítékuk: – csupán saját maguk. És az ilyen indokokhoz járulnak még más, nem kicsiny jelentőségű aggodalmak is. – Hogyan?! Oly alárendelt jelentőségű volna Istennek ily alakban való imádása, hogy afelől nekünk az Írás semmit sem szólana? Vagy, ha csakugyan az Isten tiszteletéről és dicsőségéről van itt szó: hát ilyen felületesen kellett erről tárgyalnia, hogy egy szó sem található róla?! Ezenkívül, midőn az Írás Krisztus mennybemenetelét, ami által az ő testét szemünk elől és a vele való érintkezéstől elvonta, nekünk részletesen elbeszéli, hogy ezáltal minden róla való érzéki gondolatainkat távoltartsa, (17) és valahányszor Krisztusról emlékezik, arra int, hogy magasra irányítsuk értelmünket, és őt az égben keressük, hol az Atyának jobbján ül: akkor inkább az égi dicsőségben lelkileg kellene őt imádni, mint az imádásnak ezen annyira veszedelmes módját kigondolni, amely telve az Istenről és Krisztusról való érzéki és durva nézetekkel. Aminél fogva, akik a sákramentum imádását kigondolták, azt saját maguktól álmodták, s nem az Írásból vették, amelyben az efféle imádásra nézve semmi említés ki nem mutatható; ami pedig bizonyára nem mellőztetett volna, ha Isten előtt kedves lesz vala. És éppen ezzel vetették meg az Istent, aki éppen úgy tiltja azt, hogy az ő Írásához valamit hozzáadjanak, mint azt, hogy abból valamit elvegyenek. (18) És amidőn saját kényük szerint formáltak maguknak Istent, ugyanakkor elhagyták az élő Istent, mert az adományozó helyett az ő adományait imádták. Ebben pedig kétszeres bűnt követtek el. Mert egyfelől az Istentől elrabolván az ő méltóságát, másfelől az ő jótéteményeinek bemocskolása és megfertőztetése folytán őt magát is gyalázattal illették, midőn az ő szent sákramentumából kárhozatos bálványt csináltak. Mi ellenben, hogy ugyanazon verembe ne essünk: fülünket, szemünket, szívünket, eszünket, nyelvünket egyes-egyedül Isten szent tudományára függesszük! Mert a Szentléleknek, a legjobb tanítómesternek iskolája az, ahol annyira megyünk, hogy egyebünnen semmit sem kell tanulnunk, sőt készséggel mellőzendő minden, ami ebben az iskolában nem taníttatik. Eddig azt vizsgáltuk, hogy mi módon szolgál ez a sákramentum a mi hitünk javára Isten előtt. Amennyiben azonban az Úr ebben a sákramentumban az ő jóságának akkora bőségét újítja fel emlékezetünkben, amekkoráról már előbb számot adtunk; és amennyiben felhív minket annak elismerésére: egyszersmind figyelmeztet, hogy ily nagy jósággal szemben hálátlanok ne legyünk. Hanem inkább illő dicsérettel magasztaljuk, hirdessük és hálaadással dicsőítsük azt. Ennekokáért, midőn magának a sákramentumnak intézményét az apostoloknak elrendelte: őket megtanította, hogy azt az ő emlékezetére cselekedjék, amit Pál így értelmez: az Úrnak halálát hirdessék. Ami pedig azt teszi: nyilvánosan és mindnyájan mintegy egy szájjal nyilván valljuk, hogy reánk nézve az életnek és idvességnek minden reménysége az Úr halálába van helyezve, és hogy ezen vallástételünk által őt dicsőítsük, és másokat is e példánkkal az ő dicsérete megadására buzdítsunk. Ebből viszont világos, hogy minő célja van a sákramentumnak, ti. hogy gyakoroljon minket a Krisztus halála emlékezetében. Mert amidőn az van parancsolva nekünk, hogy az Úrnak halálát hirdessük, míglen az ítéletre eljövend: ez nem egyebet tesz, mint azt, hogy szájunk vallomásával hirdessük azt, amit hitünk a sákramentumban felismert, ti. hogy Krisztus halála a mi életünk. Ez a sákramentum második haszna, amely a külső vallomásra vonatkozik.

Harmadszor azt akarta az Úr, hogy serkentő eszközül is szolgáljon nekünk, minél semmi sem képes hatalmasabban lelkesíteni és tüzelni minket a szeretetre, békességre és egyetértésre. Mert abban úgy közli velünk az Úr az ő testét, hogy ő velünk és mi ővele teljesen eggyé leszünk.

Továbbá, mivel őneki csak egy teste van, amelyben minket mindnyájunkat részeltet: szükség, hogy mi is mindnyájan ezen részesedés által egy testté legyünk. Ezt az egységet példázza a sákramentumban a kenyér. Amint az sok gabonaszemből készült, úgy összegyúrva és elegyítve, hogy az egyiket a másiktól különválasztani nem lehet: azonképpen kell minékünk is, éspedig annyira lelki összhangzásban összeköttetnünk és egyesülnünk, hogy semmi meghasonlás vagy szakadás közbe ne jöjjön. De hadd világosítsam meg ezt a Pál apostol szavaival! (19) A hálaadás pohara – mondja –, mellyel mi hálát adunk: a Krisztus vérében való közösség; a hálaadásnak kenyere, melyet megszegünk: a Krisztus testében való részesedés. Így tehát egy test vagyunk mindnyájan, kik egy kenyérből részesülünk. Kiváló hasznunkra szolgált pedig a sákramentum, ha lelkünkbe vésődött és szívünket áthatotta az a tudat, hogy senkit sem sérthetünk meg a mi felebarátaink közül, senkit sem vethetünk meg, senkit sem tehetünk nevetségessé, senkit sem gyalázhatunk anélkül, hogy őbenne egyszersmind Krisztust ne sértenők, őt ne vetnők meg, őt ne tennők nevetségessé, őt ne gyaláznók. Nem szakíthatjuk el magunkat felebarátainktól anélkül, hogy egyszersmind a Krisztustől is el ne szakadnánk. Nem szerethetjük a Krisztust különben, mint ha felebarátainkban szeretjük. Amilyen gondot viselünk a saját testünkre: olyant kell viselnünk a felebarátainkéra is, akik a mi testünknek tagjai. Amint testünknek egyik tagja sem fáj anélkül, hogy azt a többi mind meg ne érezné: szintúgy nem szabad tűrnünk, hogy felebarátainkat valami baj érje úgy, hogy abban magunk is részt ne vegyünk.

Ezért nem ok nélkül nevezi e sákramentumot Augustinus oly gyakran a szeretet kapcsának. Mert az egymás iránti kölcsönös szeretet gyakorlására mi lehetne hatalmasabb rugó, mint annak tudata, hogy amidőn a Krisztus saját magát adta nekünk, nemcsak saját példájával ösztönzött minket arra, hogy kölcsönösen egyik a másiknak adja és szentelje magát, hanem amennyiben magát mindnyájunkkal közössé teszi, minket is mindnyájunkat maga-magában egygyé tesz? Ámde, valamint azt a szent kenyeret az úrvacsorában lelki eledelnek látjuk, mely édes és drága azoknak, kiknek Krisztust úgy mutatja fel, mint az ő életüket, akiket háládatosságra indít, s akikre nézve buzdítás az egymás iránti kölcsönös szeretetre: úgy viszont a legveszedelmesebb méreggé változik azokra nézve, kiknek hitét nem építi és akiket nem ösztönöz szeretetre, és arra, hogy hirdessék az ő dicséretét. Mert, amint Pál mondja, akik méltatlanul eszik: vétkeznek az Úr teste és vére ellen, és maguknak kárhozatot esznek és isznak, nem becsülvén meg az Úrnak testét. E helynél ügyelni kell arra, hogy a két kifejezés: “nem becsülvén meg az Úr testét és vérét” és “méltatlanul veszik” –: egy és ugyanazon dolgot fejezi ki. Mert az olyan emberek, akik a hitnek minden szikrája nélkül, a szeretetre való minden törekvés nélkül tódulnak, mint a disznók, az Úr vacsorájának vételére, hogy azt habzsolják: az olyanok legkevésbé sem becsülik meg az Úr testét. Mert ameddig nem hiszik, hogy az a test az ő életük: minden méltóságától megfosztván, oly nagy gyalázattal illetik azt, amilyen tőlük csak kitelik, és végre ilyen vétel mellett megszentségtelenítik és meggyalázzák azt. Ameddig pedig azok, kik felebarátjaiktól elidegenedtek, velük civódásban állnak és a Krisztus testének szent szimbólumát saját torzsalkodásuk közé merik keverni: bizony nem rajtuk múlik, hogy a Krisztus teste szét nem marcangoltatik és tagonként szét nem szaggattatik. Tehát nem ok nélkül vétkesek az Úr teste és vére ellen, amelyet istentelen szentségtöréssel undok módon annyira megfertőztetnek. E méltatlan evéssel azért saját kárhozatukat eszik. Mert noha semmi hitük nincs a Krisztusban, mindazáltal midőn felveszik a sákramentumot, vallást tesznek arról, hogy egyedül csak őbenne van az ő idvességük, és esküvel állítják, hogy semmi más bizodalom nincsen. – Amiért is önnönmaguk maguknak a vádlói, és önnönmaguk tesznek maguk ellen bizonyságot és maguk pecsétlik meg saját kárhozatukat. Végre: noha gyűlölet és rosszakarat választja és szakasztotta el őket felebarátaiktól, azaz a Krisztus tagjaitól és így semmi részük nincs a Krisztusban: mégis arról tesznek bizonyságot, hogy a Krisztusban való közösség és egyesség az egyedüli idvesség. – Mellesleg megjegyzendő, hogy ezt a helyet, hiába ugyan, de gyakran felhozzák a Krisztus valóságos teste jelenlételének bizonyítására. Pál – beismerem – Krisztus valóságos testéről beszél; de hogy minő értelemben, oly világosan látszik, hogy felesleges minden további mentegetődzés.

Ez okból parancsolja Pál, hogy próbálja meg magát az ember, mielőtt e kenyérből eszik és a pohárból iszik. Ami által – legalább amint én értelmezem – azt akarta mondani, hogy szálljon magába mindenki és vessen számot, hogy vajon szívének teljes bizodalmával Megtartójának ismeri-e el a Krisztust; vajon szájával vallást tesz-e arról; vajon kész-e Krisztus példája szerint magát felebarátjainak szentelni és közösködni azokkal, akikről látja, hogy ők egyek a Krisztusban; vajon, amint a Krisztus őt, kész-e ő is viszont minden felebarátját saját teste tagjának tekinteni, és igyekszik-e hasonlóan, őket saját tagjaiként ápolni, támogatni, védelmezni? Nem minthogyha akár a hitnek, akár a szeretetnek ezen kötelességei most tökéletesek lehetnének bennünk, hanem mivel szükséges, hogy arra törekedjünk és teljes szívünkből arra óhajtozzunk, hogy az elkezdett hitben napról-napra mindinkább növekedjünk, hogy még gyenge szeretetünkben erősödjünk. Némelyek, midőn az embereket ama méltó élvezetre előkészíteni akarták, a szegény lelkiismeretet durva rendszabályokkal gyötörték és kínozták, s mégsem voltak képesek semmit létrehozni a cél érdekében. Azt mondták, hogy azok esznek méltóképpen, akik a kegyelem állapotában vannak. A kegyelem állapotában lenni pedig – magyarázták – annyi, mint tisztának és megtisztítottnak lenni minden bűntől.

E dogma alapján, ahányan csak valaha voltak, vagy vannak a földön, mind kizárattak e sákramentumban való részesedésből. Mert ha arról van szó, hogy méltó voltunkat magunkban keressük: akkor végünk van. Csak pusztulás és kárhozat vár reánk. Ha minden erőnkkel igyekszünk is, mégsem érünk el egyebet, minthogy végre is akkor leszünk a legméltatlanabbak, midőn a méltóság keresésében a leginkább törtük magunkat. E seb gyógyítására a méltóság megszerzésének azt a módját gondolták ki, hogy amennyiben rajtunk áll, megvizsgálván magunkat és számot adván mindenféle cselekedeteinkről, méltatlan voltunkat bűnbánat, bűnvallomás és elégtétel által hozzuk helyre. Hogy milyen legyen a helyrehozatal módja: arról későbben lesz alkalmunk szólani. Amennyiben ide tartozik, azt jegyzem meg, hogy ez bizony csak gyenge és üres vigasztalás a megrémült, szorongó és saját bűneitől levert lelkiismeretnek. Mert ha az Úr az ő rendelkezésével mást senkit sem enged az ő vacsorájában részt venni, csak aki igaz és feddhetetlen: úgy határozott biztosítékra van szükség, mely az embert bizonyossá tegye afelől, hogy az ő igaz volta olyan, amilyent hallja, hogy az Isten kíván. Honnan vesszük pedig a megbizonyosodást arra nézve, hogy Isten előtt tisztán állanak azok, kik megtették, ami rajtuk állt? S ha így volna is, mikor lesz, hogy valaki azt merje állítani magáról, hogy megtette, ami rajta állt? Így hát, miután semmi határozott biztosítéka a mi méltó voltunknak nincsen, az úrvacsorához való járulás örökre elzárva maradna előlünk azzal a rettenetes ítélettel, amely kimondja: “Akik méltatlanul esznek és isznak, kárhozatot esznek és isznak önmaguknak“.

Most már ítéletet mondhatunk arról, hogy micsoda tudomány és miféle szerzőtől származik az, amely a szegény bűnösöket ennek a sákramentumnak vigasztalásától így megfosztja s tőlük azt így elrabolja, amelyben pedig nekünk az evangéliumnak minden gyönyörűségei kínáltatnak. Bizonyára a Sátán semmivel sem tehette volna rövidebb úton tönkre az embereket, mint azzal az elámítással, hogy meg ne ízleljék és meg ne kóstolják az olyan eledelt, amellyel őket a mennyei jó Atya táplálni akarta. Hogy tehát az efféle veszedelembe és romlásba bele ne rohanjunk, gondoljuk meg, hogy ez a szent vendégség a betegeknek orvosság, a bűnösöknek vigasztalás, a szegényeknek bőséges ajándék, amely az egészségeseknek, igazaknak és gazdagoknak – ha volnának ilyenek – semmi különösebb hasznukra nem lenne. Mert miután abban Krisztus nekünk eledelül adatik, megismerjük, hogy mi nála nélkül lassanként elsorvadnánk, elfogyatkoznánk, semmivé lennénk. Azután, mivel nekünk életül adatik, megismerjük, hogy mi nála nélkül, csak magunkban, teljesen halottak vagyunk.

Azért egyedül és legjobban csak úgy tehetjük magunkat Isten előtt méltókká, ha a mi hiábavalóságunkat és – úgyszólva – méltatlan voltunkat előtte feltárjuk, hogy minket irgalmából magához méltókká tegyen; ha magunkban elcsüggedünk, hogy benne megvigasztaltassunk; ha magunkat megalázzuk, hogy őáltala felmagasztaltassunk; ha magunkat vádoljuk, hogy őáltala megigazíttassunk. Ezenkívül ha óhajtozunk arra az egyesülésre, amelyet az ő vacsorájában ajánl nekünk; és amint ő mindnyájunkat önmagában egygyé tesz: úgy mi is mindnyájan egy lelket, egy szívet, egy nyelvet kívánunk magunknak. Ha ezeket megfontoljuk és komolyan gondolóra vesszük: sohasem fognak bennünket efféle gondolatok nyugtalanítani: mi, kik minden jó nélkül szűkölködünk, bűn szennyével fertőzöttek, élőhalottak, hogyan ehetnők mi méltóképpen az Úr testét? Sőt inkább így fogunk gondolkozni: mi szegények, megyünk a jóságos jóltevőhöz, mi betegek az orvoshoz, bűnösök a megváltóhoz; és hogy a mi méltó voltunk, úgy, amint Isten kívánja, mindenekelőtt a hiten alapszik, amely Istenbe helyez mindent és semmit önmagunkba, – azután pedig a szereteten. És még ezt is, mint tökéletlent, inkább azért tárjuk eléje, hogy teljesebbé tegye, mint aminőt bemutatunk. Némelyek egyetértenek ugyan velünk abban, hogy a mi méltó voltunk a hiten és a szereteten alapszik; de az ember méltó voltának mértékére nézve messze tévelyedtek, a hitnek akkora tökélyét követelvén, amihez több éppen semmi se járulhasson; és hasonló szeretetet ahhoz, mellyel Krisztus volt hozzánk. De ez által éppúgy, mint az előbbiek, mindenkit visszarettentenek a szentséges szentvacsorához való járulástól. Mert ha az ő felfogásuk megállana: úgy mindenki méltatlanul venné a sákramentumot, amennyiben mindenki, le az utolsóig, bűnösnek és tökéletlennek találtatnék. És valóban, nagy balgaság, hogy ne mondjam, nagy ostobaság a sákramentum vételénél oly tökéletességet követelni, amely magát a sákramentumot tenné értéktelenné és feleslegessé. Mert nem a tökéletesek számára rendeltetett, hanem a gyengéknek és erőteleneknek, a fogyatékos hit és szeretet felbuzdítására, ösztökélésére, ingerlésére, gyakorlására.

Amiket e sákramentumról eddigelé előadtunk, eléggé mutatják, hogy nem arra rendeltetett, hogy évenként csak egyszer vegyük, és csak úgy kénytelen-kelletlen, mint az manapság általános szokás; hanem hogy minél gyakrabban éljenek vele a keresztyének mindnyájan, és hogy minél gyakrabban megújítsák a Krisztus szenvedésének emlékezetét. E visszaemlékezés által részint fenntartanák és erősítenék hitüket, részint ösztönöztetnének arra, hogy vallást tegyenek az ő dicsőségéről és hirdessék az ő jóságát, és végre táplálnák a kölcsönös szeretetet, és bizonyságot tennének arról, aminek kapcsán a Krisztus testének egységében látnák. Mert valahányszor az Úr testének jegyeiben részesülünk, mint adott és kapott zálog által, egyik a másiknak kölcsönösen kötelezzük magunkat egymás iránt a szeretet minden kötelességének gyakorlására, hogy senki közülünk olyant ne tegyen, ami által felebarátját megsértené és el ne mulasszon semmit, amivel ott, ahol a szükség kívánja, rajta segíthet. Hogy ez volt a gyakorlat az apostoli egyházban, említi Lukács az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben, (20) midőn azt mondja, hogy a hívők kitartók voltak az apostolok tudományában, a kenyérnek megszegésében (21) és az imádkozásban. Bizonyára így kellett lenni. hogy igehirdetés, imádkozás és alamizsnálkodás nélkül semmi egyházi összejövetel nem történt. Hogy ez volt a megállapított rend a korinthusbelieknél is: Pál leveleiből elég világosan ki lehet mutatni. És valóban, az a szokás, hogy az embernek évenkint csak egyszer kell venni úrvacsorát: a leghatározottabban a Sátán találmánya, bárki hozta is gyakorlatba. – Mondják, hogy Zephirinustól ered e rendelet, amilyennek ma látjuk. Nem hihetem. Ő ugyanis az ő rendeletével távolról sem akarta kárát az egyháznak, az akkori idők szerint. Mert egészen kétségtelen, hogy akkor a szentvacsora a hívőknek mindannyiszor kiosztatott, valahányszor összegyülekeztek, s hogy nagy részük részesült abban. De mivel ritkán történhetett meg, hogy mindnyájan egyszerre úrvacsorázzanak, az pedig szükségesnek látszott, hogy azok, kik pogányok és bálványimádók közt elszórva voltak, hitükről valami külső jeggyel is bizonyságot tegyenek: a szent férfiú, a külső rend érdekében megállapította azt a napot, amelyen az összes keresztyéneknek vallomást kellett tenniök hitükről, az úrvacsorában való részesedés által. Egyébiránt emiatt semmi esetre sem éltek ritkábban az úrvacsorával. Hiszen Anakletus nem sokkal azelőtt rendelte el, hogy minden keresztyén mindennap úrvacsorázzék. Csakhogy a Zefirinus helyes intézkedését a későbbiek gonoszul elcsavarták, midőn szigorú törvényt hoztak az évenként egyszeri úrvacsorázásról; aminek az lett a következménye, hogy minekutána egyszer már úrvacsoráztak, mintha dolgaikat az év további részére is jól elvégezték volna, többé úrvacsoravételre szinte senki sem gondolt. Holott egészen másként kellett volna történni. Legalábbis minden héten egyszer meg kellett volna teríteni a keresztyének gyülekezetében az Úr asztalát az ígéretek hirdetésére, amelyek abban minket lelkileg táplálnak; éspedig nem alkalmazva kényszert senkivel szemben, hanem buzdítva és serkentve mindenkit, a tunyákat is pirongatva restségükért, hogy mindnyájan mint éhezők seregestül járuljanak az ily fényes vendégséghez. Nem ok nélkül panaszkodtam tehát fennebb az ördögi módon becsúsztatott e szokás miatt, amely midőn az esztendő egy napját előírja: ugyanakkor az egész esztendőre közönybe dönt.

Ugyanabból a műhelyből került ki az a másik rendelet is, amely az Isten népének nagyobb részétől az Úrvacsora felét elcsente vagy erőszakkal elrabolta: ti. a vérnek jegyét, ami a laikusoktól és profánoktól (mert ilyen címekkel illetik az Isten örökségét!) megtagadtatván, csak néhány nyírott és olajozott embernek (22) lett kizárólagos osztályrésze. Pedig az örökkévaló Isten parancsolta, hogy mindenki igya; (23) és az ember e parancsolatot új és ellenkező törvénnyel vakmerősködik érvényétől megfosztani és eltörülni, – elrendelvén, hogy ne mindenki igya. S hogy ezek a törvénytevők ne látszódjanak minden ok nélkül ellenkezni Istenükkel: veszedelmeket emlegetnek, melyek előállhatnak, ha különbség nélkül mindenkinek adatik e szent pohár; minthogyha az örök isteni bölcsesség nem látta és nem vette volna azokat észre. Végre nagy ravaszul így okoskodnak: elég csak az egyik mind a kettő helyett! Mert – mondják –, ha ott van a test: ott van az egész Krisztus is, ki a saját testétől immár el nem választható. Tehát a test a vért is magában foglalja. – Íme, miként egyezik a mi értelmünk az Istenével, mihelyt bármi keveset tágulván a zabola, szilajkodni és száguldani kezd. Az Úr, a kenyeret felmutatva, az ő testének mondja azt; midőn pedig a poharat mutatja fel, – az ő vérének nevezi ezt. De a vakmerő emberi okoskodás ellenkezőleg: a kenyeret vérnek és a bort testnek nevezi. Mintha az Úr minden ok nélkül különböztette volna meg szóval is és jegyekkel is az ő testét a vérétől, és mintha valaha hallották volna a Krisztus testét vagy vérét Istennek vagy embernek neveztetni.

Bizonyára, ha egész személyiségét akarta volna jelölni, mondhatja vala: “én vagyok”, a hogy az Írásokban szólani szokott; (24) nem pedig: ez az én testem, ez az én vérem. Jól tudom ugyan, hogy a Sátán szolgái – aminthogy szokásuk az Írással játékot űzni – itt így elméskednek és kötekednek, mondván: Krisztus csupán az apostoloknak engedte meg, akiket már áldozó papokká szentelt és fogadott, hogy részt vegyenek ebben a vacsorában. Azonban szeretném, ha feleletet adnának nekem a következő öt kérdésre, amelyek elől ki nem térhetnek anélkül, hogy saját hazugságaikban könnyűszerrel fogva ne maradnának.

Először: Miféle orákulum jelentette ki nekik ezt a magyarázatot, amely az Isten igéjétől oly messze jár? Az Írás tizenkettőt említ, akik Krisztussal asztalhoz ültek, de a Krisztus méltóságát nem homályosítja el annyira, hogy áldozó papoknak nevezze őket; amely névről majd később, a maga helyén! És noha akkor csak a tizenkettőnek adta, azt is megparancsolta, hogy “ezt cselekedjék”: ti. hogy így osszák ki egymás között.

Másodszor: Miért részesült ama jobb századokban, az apostoloktól kezdve ezer esztendeig azután, mindenki mind a két jegyben? Vajon az ősegyház nem tudta volna, hogy kiket engedett Krisztus vendégekül az ő vacsorájához? Gyalázatos szemérmetlenség lenne ezt tagadni vagy e kérdés elől kitérni! Hiszen ott vannak az egyháztörténetek, ott a régi könyvek, melyek világos tanúbizonyságot tesznek erről a dologról. (25)

Harmadszor: Miért mondta az Úr a kenyérről egyszerűen azt, hogy egyék, a pohárról pedig azt, hogy igyák mindnyájan?! Minthogyha a Sátán fondorlatainak szándékosan útját akarta volna vágni!

Negyedszer: Ha az Úr az ő vacsorájára – amint ők akarják – csupán az áldozárokat méltatta: ki merte volna valaha az emberek közül felhívni a részvételre a kívül állókat, akiket az Úr kizárt, – éspedig azon adományban való részesedésre, amely felett nem áll hatalmukban rendelkezni, annak rendelete nélkül, aki egyedül adhata arra parancsolatot? Sőt, minő biztosíték alapján veszik maguknak a jogot manapság, hogy a Krisztus testének jegyét osztogassák a köznépnek, ha az Úr erre sem rendeletet, sem példát nem adott?

Ötödször: Vajon hazudott-e Pál, midőn azt mondta a korinthusbelieknek, hogy ő az Úrtól vette, amit eléjük adott? (26) Mert ezen eléjük adást azután úgy magyarázza, hogy ti. mindnyájan különbség nélkül mindkét jegyben részesüljenek. Hogyha pedig Pál az Úrtól vette azt, hogy mindnyájan különbség nélkül részesítendők abban: akkor akik az Isten népének csaknem egész seregét viszatartják, lássák, hogy ezt kitől vették; miután immár Istenre, mint e rendelet szerzőjére nem hivatkozhatnak, akinél nincsen úgy és nem úgy. És hozzá még az ilyen utálatosságokat az egyház nevével fedezgessük és ezzel a köpönyeggel védelmezzük? – mintha vagy azok az antikrisztusok volnának az egyház, akik a Krisztus tudományát és intézményeit oly könnyelműen lábbal tiporják, megrontják, érvénytelenítik; vagy az apostoli egyház nem lett volna egyház, amelyben a vallás teljes erejében virágzott. Ezzel és hasonló találmányokkal kísértette meg a Sátán elhomályosítani és beszennyezni Krisztus szent vacsoráját, hogy annak még csak tisztasága se maradjon meg az egyházban.

De a rettenetes útálatosság tetőpontját akkor érte el, midőn a jegyet távolította el, hogy ezáltal ne csak elhomályosodjék és megromoljon a sákramentum, hanem egyenesen megüresedvén eltörültessék és kivesszen az emberek emlékezetéből; ti. midőn csaknem az egész világot azzal a szerfölött undok tévelygéssel vakította meg, hogy higgyék, miszerint a mise elégtevő és engesztelő áldozat a a bűnök bocsánatának megszerzésére.

Jól tudom, hogy mily mély gyökeret vert e ragályos tudomány, hogy mily szép külső alá rejtőzött, hogy a Krisztus nevével takaródzik, hogy sokan azt hiszik, miszerint a misének már nevében benne van a hitnek egész lényege. Ámde, mihelyt Isten igéjéből a legvilágosabban kimutattuk, hogy ez a bármennyire felcicomázott és tündöklő mise a Krisztusnak roppant nagy gyalázatára van, keresztjét ledönti és semmivé teszi, halálát feledésbe meríti, s az áldást, mi abból ránk áramlik, eltörli, a sákramentumot, mely az ő halálának emlékezetére szereztetett, elerőtleníti és semmivé teszi: vajon lesznek-e akkor oly mélyre hatolt gyökerei, melyeket az Isten igéje, ez a szerfelett éles fejsze, ki ne vágna? Vagy van-e valami mégoly kecses álarc is, hogy az alatta rejtődző gonoszat ez a fény fel ne derítené?

Mutassuk meg tehát, amit legelőbb állítánk, hogy a mise tűrhetetlen gyalázatot és szégyent hoz a Krisztusra. – Krisztus ugyanis áldozó pappá és főpappá kenettetett fel az Atya által, de nem egy bizonyos időre, mint ahogy az ó-testamentumban rendelt papokról olvassuk, akiknek élete halandó lévén, papságuk sem lehetett halhatatlan. (27) Ennélfogva náluk utódokra is szükség volt, kik azután a meghaltak helyére lépjenek. Ámde Krisztusnak, ki halhatatlan, helyettest állítani egyáltalában nem szükséges. Így hát őt az Atya örökkévaló főpappá rendelte a Melchisedek rendje szerint, hogy örökkévaló főpapságot teljesítsen. (28) Ez a titok Melchisedekben jóval azelőtt jelképezve volt, akit az Írás, miután egyszer, mint az élő Istennek főpapját megemlített, sehol azután nem emleget, mintha életének vége soha sem lett volna. Ezen hasonlatosság szerint neveztetik a Krisztus az ő rendje szerinti főpapnak. Márpedig akik naponként áldoznak, azoknak az áldozásra papokat kell alkalmazniok, akiket a Krisztus utódaiul és helyetteseiül állítsanak be. Ez által a belyettesítés által nemcsak megfosztják az ő tisztességétől, és nemcsak elrabolják tőle az örökkévaló papságának előjogát: hanem őt az ő Atyjának jobbjáról is letaszítani akarják, ahol ő mint halhatatlan, nem ülhet másként, csak ha egyszersmind örökké való főpap marad. Úgy sem okoskodhatnak, hogy az ő áldozárjaik nem mintegy a meghalt Krisztusnak helyettesei, hanem csak amolyan segédei az ő örökkévaló főpapságában, ami azért nem szűnik meg fennállani: mert az apostol szavai által sokkal inkább sarokba vannak szorítva, mintsem hogy így kibújhatnának; ti. több más papnak azért kellett beállíttatnia, mivel a halál miatt állandóan papok nem maradhattak. Krisztus tehát, aki felett a halálnak hatalma nincs, egyetlenegy, és társakra szüksége nincs. (29)

Második hatásául a misének azt állítottuk, hogy ledönti és semmivé teszi a Krisztus keresztjét és szenvedését. Ez pedig több, mint bizonyos. Mert ha Krisztus a kereszten magamagát azért áldozta fel, hogy minket azáltal örök időkre megszenteljen és nekünk örök váltságot szerezzen: úgy kétségtelen, hogy ennek az áldozatának ereje és hatálya vég nélkül fennáll. Mert máskülönben semmivel sem gondolkoznánk tisztességesebben a Krisztusról, mint azokról az ökrökről és tulkokról, amelyek a törvény alatt áldoztatának, s amely áldozatok haszontalan és erőtelen volta abból tetszik meg, hogy gyakrabban kellett ismételni. Aminek következtében vagy azt kell elismernünk, hogy a Krisztus áldozatának, amelyet a kereszten teljesített, nem volt egyszer s mindenkorra megtisztító ereje; vagy azt, hogy a Krisztus az ő egyszeri áldozatával örök időkre elvégezte azt. Ez az, amit az apostol mond: Ez a főpap, a Krisztus egyszer jelent meg a saját megáldoztatása által az utolsó időkben a bűnöknek eltörlésére; más helyt: Isten akarata szerint a Jézus Krisztus testének egyszeri megáldoztatása által megszenteltettünk; ismét: Krisztus egy áldozatával örökre tökéletesekké tette azokat, kik megszenteltetnek. (30) Ezt, végső lehellete közben mondott utolsó szavával maga Krisztus is megerősítette, midőn így szólt: “Elvégeztetett” (31). A haldoklók utolsó szavait isteni bizonyosságkónt szoktuk tiszteletben tartani. S íme, Krisztus haldokolva tesz bizonyságot arról, hogy az ő egyetlenegy áldozatával elvégeztetett és betöltetetett mindaz, ami a mi üdvösségünkre szükséges volt. És mi az ilyen áldozathoz, amelynek tökéletességét oly kiváló módon ajánlotta figyelmünkbe, mint valami tökéletlenhez, naponként számtalan áldozatot ragasszunk!? Amikor az Isten szentséges szent igéje nemcsak állítja, hanem fennhangon hirdeti és tanúsítja, hogy ez az áldozat egyszer elvégeztetett, és annak ereje örökre megmarad: akik mást kívánnak, ugyan nem vádolják-e azt tökéletlenséggel és erőtlenséggel? A mise pedig, mely azon törvénynél fogva végeztetik, hogy naponként százezer áldozat teljesíttessék, mi egyébre céloz, ha nem arra, hogy a Krisztus szenvedése, amellyel ő egyetlen áldozatul adta magát az Atyának, eltemettessék és feledésbe merüljön?! Ki nem látja, – ha csak nem vak – hogy a Sátán vakmerősége volt ez, amely az annyira tiszta és világos igazsággal szembeszállt?! Az sem kerülte ki figyelmemet, hogy az a “hazugság atyja” minő csalfa szemfényvesztésekkel takargatja ezt az ő csalárdságát. Azt mondja ugyanis, hogy ezek nem sokféle és különböző áldozatok, hanem egy és ugyanaz, gyakrabban ismételve. De az efféle ködpárát minden fáradság nélkül könnyen el lehet fújni. Mert hiszen az apostol az ő egész tárgyalásában azt vitatja [állítja], hogy nemcsak, hogy semmi más áldozat nincs, hanem hogy az az egy egyszer vitetett és többször nem kell ismételni.

S most áttérek a miséről állított harmadik tételre, amelynél azt kell kifejtenem, hogy a Krisztus igazi és egyedüli halálát mi módon dönti feledésbe a mise, és hogyan törli ki az emberek emlékezetéből. – Ugyanis, valamint az emberek közt a végrendelet érvénye az örökhagyó halálától van függővé téve: azonképpen ama testamentumot is, amelyben a bűnök bocsánatával és örök idvességgel ajándékozott meg minket, saját halálával tette végérvényűvé a mi Urunk. (32) A kik már most ezen a testamentumon valamit változtatni, vagy azon újitani merészkednek, azok megtagadják az ő halálát és azt mintegy teljesen jelentőségnélkülinek tekintik. Már pedig a mise mi egyéb, ha nem új és az elsőtől merőben különböző testamentum? Mert hogy áll a dolog? – Avagy nem ígér-e minden egyes mise új bűnbocsánatot és új megigazulást, elannyira, hogy már annyi testamentum van, ahány mise?! Hadd jöjjön el tehát a Krisztus Újra és ezt az új testámentumot második halálával –, vagy inkább a száma nélküli misék testamentumait végnélkül ismétlődő halálával tegye érvényessé! Nos, hát nem igazat mondottam-e előbb, midőn azt állítám, hogy a Krisztus egyetlen és igaz halálát feledésbe dönti a mise?! Hogyan?! – Hát nem arra céloz a mise egyenesen, hogy – ha lehetséges – a Krisztus újra megölessék? Mert ahol testamentum van – mondja az apostol – szükséges, hogy meglegyen a testamentum tevő halála. A mise a Krisztus új testamentumát hozza magával: tehát az ő hálálát (33) követeli. Különben is, az áldozati barmot, amelyet megáldoznak, meg kell ölni és úgy áldozni meg. S ha már most Krisztus minden egyes misével megáldoztatik, akkor neki minden percben ezer helyen kell kegyetlenül megöletnie. Ez nem az enyém, hanem az apostol bizonyítása. (34) Ha a Krisztus szükségesnek tartotta volna maga-magát gyakrabban megáldozni: gyakrabban kellett volna szenvednie a világ kezdetétől fogva.

Foglalkozzunk immár a mise negyedik következményével; azzal ti., hogy a mise elrabolja tőlünk azokat az áldásokat, amelyek Krisztus halálából reánk áradnak, amidőn azt eredményezi, hogy ezen áldásokat meg se ismerjük és rájuk se gondoljunk. – Mert hát ki gondol arra, hogy őt a Krisztus halála váltotta meg, mikor a misében folytonosan új megváltást lát? Ki bízik abban, hogy az ő bűnei meg vannak bocsátva, holott folytonosan új bocsánatot lát? Az sem evickélhet ki, aki azt mondja, hogy a misében nem egyébért nyerjük bűneink bocsánatát, hanem csak azért, mert az a Krisztus halála által már megszereztetett. Mert ez nem egyebet jelent, mintha azt mondaná: a Krisztus minket olyan feltétel alatt váltott meg, hogy mi magunk is váltsuk meg magunkat. – Mert ilyen tudományt hintegettek el a Sátán szolgái, és ezt védelmezik ma is nagy szájjal, tűzzel, vassal, hogy mi, midőn a misében Krisztust az Atyának feláldozzuk: ez áldozati cselekmény által nyerjük a bűnbocsánatot és leszünk részesei a Krisztus szenvedésének. E felfogás mellett ugyan mi egyéb jelentősége marad a Krisztus szenvedésének, hanemha az, hogy csak példája legyen a váltságnak, amelyből megtanuljuk, hogy mint válthatjuk meg magunkat?

Most immár az utolsóra térek: ti. arra, hogy a mise behozatala a szent vacsorát, melyben az Úr az ő szenvedésének emlékezetét oly megkapó formában hagyta reánk, jelentőségétől megfosztotta, merőben felforgatta és semmivé tette. Mivelhogy az úrvacsora Isten ajándéka, amelyet hálaadással kell fogadni; a miseáldozat ellenben úgy tekintetik, mint váltságdíj az Isten részére, amelyet ő elégtétel gyanánt kap: amekkora különbség van az adni és a kapni között, akkora a különbség a sákramentum és az áldozat között. És abból látszik meg igazán az ember nyomorult háládatlansága, hogy amiben az isteni jóságnak nagyságát kellene felismernie és érette hálákat adnia: abban Istent teszi a maga adósává. A sákramentum azzal biztat bennünket, hogy a Krisztus halála nem csupán visszaadott minket egyszer az életnek, hanem folytonosan éltet, mert akkor teljessé lett minden, ami szükséges a mi idvességünkre. Egészen másként hangzik a mise biztató éneke: ti. a Krisztust mindennap meg kell áldozni, hogy valamit használjon nekünk. Az úrvacsorát az egyház nyilvános összejövetelén kell vala kiosztani azért, hogy tanítson minket a közösségre, amely által mindnyájan összefüggünk a Jézus Krisztusban. E közösséget a miseáldozat feloldja és széttépi. Mert miután erőt vett az a tévelygés, hogy kell lenni áldozópapoknak, akik a népért áldozzanak, – mintha csak őrájuk lett volna hagyva a Szentvacsora: megszűnt az Úr rendelete szerinti közös úrvacsorázás a hívek gyülekezetében; és út nyittatott a magánmisékre, amelyek sokkal inkább alkalmasak kiközösítésre, mint az Úr által rendelt közösségre, miután az áldozópap a maga áldozatát önmaga falván fel, magát a hívő nép seregétől egészen elkülönzi.

Magánmiséknek nevezem azért, hogy senkit se vezessen félre, akár hangos ordítás és kiáltás, akár lassú mormolás és suttogás közt menjen végbe, – minthogy az úrvacsorában való részesedést a gyülekezetben mind a kettő megszünteti. Hanem, mielőtt beszédemnek végét szakítanám, kérdem a mi misés tudósainkat: miután tudják, hogy az Isten előtt kedvesebb az engedelmesség, mint az áldozat, (35) és hogy inkább azt akarja, hogy szavainak engedelmeskedjünk, mint hogy áldozatokat vigyünk: hogyan hiszik, hogy az áldozásnak ezt a módját kedvesen fogadja az Isten, kinek erre vonatkozólag semmi rendelése nincs és amelyet a Szentírásnak egyetlen betűjével is igazolhatónak nem látnak? Ezenkívül, midőn hallják, hogy az apostol így szól: (36) senki se bitorolja magának a papság nevét és méltóságát, csak aki elhívatott, miként Áron; sőt hogy még maga a Krisztus sem furakodott be maga, hanem az Atya elhívásának engedelmeskedett: akkor vagy ki kell mutatniok, hogy az ő papságukat Isten szerezte és alapította, – vagy be kell vallaniok, hogy az ő méltóságuk nem Istentől van, hanem abba hívatlanul, istentelen vakmerőséggel tolakodtak be. De ők csak egy vonást sem tudnak felmutatni, ami az ő papságukat támogatná. Mivé értéktelenednek tehát ez áldozatok, melyek papság nélkül nem áldoztathatnak?! Mi kell hát még egyéb, hogy a vakok is lássák, a süketek is hallják, s maguk a gyermekek is megértsék a misének e fertelmességét, mely aranypohárba töltve a földnek minden királyát és népeit, az elsőtől az utolsóig, úgy megrészegítette, úgy mámorba és kábultságba sülyesztette, hogy üdvösségük hajójának horgonyát – butábban az oktalan baromnál – egyedül ebbe a veszedelmes örvénybe vetették? Bizony, soha a Sátán hatalmasabb ostromszerrel nem támadott még a Krisztus országára, hogy azt vívja és meghódítsa! – Ez az a Heléna, (37) kiért az igazság ellenségei ma is oly dühvel, oly tombolva és oly elkeseredetten barcolnak. És csakugyan Heléna, akivel így fertelmeskednek ama lelki paráznaságban, amely mindenek között a legundokabb. Itt nem érintem még egy szóval sem azokat a durva visszaéléseket, amelyekkel az ő szent miséjük tisztaságát profanálva érezhetnék, hogy minő rút vásári üzelmeket űznek, hogy mily piszkos jövedelmeket csinálnak misézéseikkel, hogy mekkora kapzsisággal elégítik ki fösvénységüket. Röviden és egyszerű szavakkal csak azt érintem, hogy milyen annak a misének legszentségesebb szentsége, amelyért érdemesnek tartották annyi évszázadokon keresztül, hogy akkora becsben és tiszteletben tartsák. Mert egyfelől ennek a nagy misztériumnak méltóképpen való megvilágítása nagyobb munka volna; másfelől azt a sok utálatos piszkot, amit mindenki lát, s amit mindenki beszél, nem akarom idekeverni. De érintem, hogy mindenki megértse, miszerint a mise a legválasztékosabb formájában és a lehető legmagasztaltabb romlatlanságában is, minden kinövései nélkül is, tetejétől gyökeréig telve van mindennemű istentelenséggel, káromlással, bálványozással és szentségtöréssel.

Aztán, hogy valamelyik kötekedő ellenfél az “áldozat” és “pap” szavakból kiindulva velünk vitát ne kezdjen, azt is kifejtem – de csak röviden –, hogy az egész tárgyalás folyamán mit értettem én az “áldozat” és mit a “pap” kifejezések alatt.

E szó: “áldozat”, általában véve magában foglal mindent, amit egyáltalán Istennek adunk. Ebből kifolyólag különbséget kell tennünk az áldozatnak két neme között, nevezvén – a világos megértés kedvéért – az egyiket eucharistiának vagy hálaáldozatnak; a másikat pedig kibékítő vagy engesztelő áldozatnak. Az engesztelő áldozat az, amelynek feladata Isten haragját kiengesztelni, az ő igazságának eleget tenni, a bűnöket eltörülni, kegyelmet és üdvösséget eszközölni. Ilyen áldozatot egyedül csak a Krisztus hozott, mivel arra senki más képes nem volt. Éspedig egyetlenegyszer, mert ennek, a Krisztus által hozott emez egyedüli áldozatnak, ereje és hatálya örökkévaló, amint azt ő saját szavával megbizonyította, midőn így szólt: “Elvégeztetett minden!“; azaz mindaz, ami az Atya kegyelmének kiengesztelésére, a bűnök bocsánatának, a megigazulásnak és üdvösségnek megszerzésére szüksége volt, azt ő az ő egyszeri áldozatával elvégezte, éspedig annyira minden hiány nélkül, hogy más áldozat számára azután semmi hely nem maradt. Aminél fogva állítom, hogy ha valaki ismételt áldozattal gondolja a bűnbocsánatot megnyerni, Istent kiengesztelni és megigazulni: az a legalávalóbb bűnt és tűrhetetlen káromlást követi el a Krisztus ellen és az ő áldozata ellen, melyet ő az ő kereszten való halála által érettünk hozott. De mi egyébről van szó a misézésnél, mint arról, hogy új áldozat érdeméből legyünk a Krisztus szenvedésének részesei? És hogy az eszelősségnek vége ne legyen, kevésnek tartották csak azt mondani: a mise egyformán közös áldozat az egész egyházért, hanem még hozzá tették: tőlük függ, hogy erre vagy arra, akire éppen akarják, kizárólagosan vonatkoztassák vagy inkább eladják bárkinek, aki ezt az árut magának készpénzzel megvásárolni akarja. Továbbá, miután az ár megszabásában nem tudtak Júdásig emelkedni: mégis, hogy valamiféleképpen mesterük példáját kövessék, megtartották a hasonlóságot, az ár összegét kifejező számban. Amaz 30 ezüst-, ezek 30 rézpénzért árulják; de amaz csak egyszer, ezek pedig ahányszor csak vevő akad.

Ugyanígy tagadjuk azt is, hogy ők papok volnának; olyanok ti., akik a népért efféle áldozattal Istennél közbenjárnak és kiengesztelvén Istent, a bűnök bocsánatát szerzik meg. Mert az újtestamentumnak egyedüli főpapja és áldozára Krisztus, akire átruháztatott és akiben bevégződött és bezáródott minden papság. És ha a Szentírás a Krisztus örökkévaló főpapságáról egyáltalán meg sem is emlékeznék, mégis – minthogy ama régi papi rendek megszüntetése után újat nem szerzett az Isten – megdönthetetlen marad az apostol bizonyítása: senki sem veheti magának e tisztességet, csak akit az Isten elhívott. Miben bízva merészkednek tehát azok a szentségtörők, akik a Krisztus hóhérai, magukat az élő Isten papjainak nevezni?

Az áldozat másik neme, amit eucharistiának, vagy hálaáldozatnak neveztünk, magában foglalja minden imádságunkat, magasztalásunkat, hálaadásunkat s mindazt, mit Isten tiszteletére teszünk; mert illik, hogy magunkat és minden mi cselekedeteinket neki szenteljük és ajánljuk, hogy minden, ami csak bennünk van, az ő dicsőségére szolgáljon és az ő fenségét hirdesse. Az áldozatnak ez a neme egyáltalán nem vonatkozik az Isten haragjának kiengesztelésére, a bűnök bocsánatának kieszközlésére és a megigazulás kiérdemlésére, hanem csak az Isten magasztalására és dicsőítésére. Igaz, hogy ezt mások nem tehetik, csak azok, akik már részesültek a bűnök bocsánatában, Istennel kibékültek és megigazultak. Ez áldozat pedig az egyházra nézve annyira szükséges, hogy enélkül el nem lehet. Aminél fogva örökké fog tartani, amíg Isten népe él; amint a prófétánál is írva van: (38) “Mert napkelettől napnyugotig nagy az én nevem a pogányok között, és mindenütt jó illattal és tiszta ételáldozattal áldoznak nekem, mert rettenetes az én nevem a pogányok között“ – mondja az Úr. Ennek a megszüntetése tehát távol van tőlünk. Így rendeli Pál, (39) hogy állítsuk a mi testeinket élő, szent s Istennek tetsző áldozatul, – ésszerű istentiszteletül. – Így mondá Dávid, (40) hogy az ő könyörgése szálljon fel Isten elébe, mint jóillatú áldozat. Így neveztetnek más helyen is a szentek imádságai “jóillatú áldozatoknak“, (41) és a próféták által “az ajkak tulkainak” (42). Legjellemzőbben szólt azonban Pál apostol, midőn “istentiszteletnek” nevezte. Mert ő az Isten tiszteletének szellemi formáját értette alatta, amelyet hallgatólag a mózesi törvény érzéki áldozataival állított szembe. Az áldozat ezen neme nélkül nem lehet el az Úr vacsorája, amelyben midőn az ő halálát hirdetjük és hálát adunk: semmi egyebet nem teszünk, mint magasztaló áldozattal áldozunk. Az ilyen áldozó-tisztnél fogva neveztetünk mi keresztyének mindnyájan “királyi papságnak“, mivelhogy a Krisztus által hálaáldozatot viszünk Istennek, vallást tevő ajkaink gyümölcsét az ő nevének (43). Mert mi, még a mi ajándékainkkal sem jelenhetünk meg közbenjáró nélkül Isten színe előtt. Krisztus az, kinek közvetítő közbenjárása által magunkat és a magunkéit az Atyának bemutathatjuk. Ő a mi főpapunk, ki a mennyei szentélybe bemenvén, megnyitja nekünk az utat. Ő az oltár, melyre ajándékainkat helyezzük. Benne merjük, amit merünk. Ő az – mondom –, ki tett minket királyokká és papokká az Atyánál. (44)

Íme, az olvasók, mintegy dióhéjba összefoglalva, csaknem mindent megtalálnak, amit arról a két sákramentumról felfejtendőnek ítéltünk, amelyeknek használata az újszövetség kezdetétől az idők végéig rendeltetett a keresztyén egyháznak; hogy ti. a keresztség legyen mintegy az abba való belépés és kezdete a hitnek, az Úrvacsora pedig mintegy folytonos táplálék, amellyel Krisztus az ő híveinek családját lelkileg táplálja. Ekként tehát, valamint egy az Isten, egy a hit, egy a Krisztus és egy az anyaszentegyház, – az ő teste: éppen úgy a keresztség is csak egy, és többször nem ismétlendő. (45) Az Úrvacsora azonban ismételten kiszolgáltatandó, hogy akik egyszer az egyházba bevétettek, megértsék, hogy Krisztus táplálja őket folytonosan. E kettőn kívül valamint az Isten nem rendelt mást, azonképpen a hívők egyházának sem szabad mást elismerni. Mert hogy új sákramentumokat kijelölni és felállítani nem az emberi akarat dolga: azt könnyen belátja, aki visszaemlékezik arra, mit előbb elég részletesen kifejtettünk: hogy ti. a sákramentumok Isten által arra a célra rendeltettek, hogy az ő ígéreteit velünk kellőleg megértessék és az ő irántunk való jóakaratáról nekünk bizonyságot tegyenek; s aki ezen kívül meggondolja, hogy senki sem volt Istennek tanácsadója, aki az ő akaratáról nekünk valami bizonyost mondhatna, s minket bizonyosokká tehetne és megnyugtathatna afelől, hogy minő érzelemmel viseltetik irántunk, mit akar adni és mit megtagadni. (46) – Amivel egyszersmind változhatatlanul áll az is, hogy jegyet sem jelölhet ki senki, amely az Isten akaratának és valamely ő ígéretének záloga lehetne; egyedül csak ő az, aki a maga adta jegy által magáról minálunk bizonyságot tehet. – De hadd mondjam rövidebben s talán nyersebben, de annál világosabban: sákramentum üdvígéret nélkül soha sem lehet. Az összes emberek együtt egy csomóban sem adhatnak nekünk maguktól a mi üdvösségünk felől biztosítékot; tehát maguktól sákramentumot sem rendelhetnek vagy állíthatnak fel. E kettővel tehát elégedjék meg a keresztyén egyház, és ne csak hogy a jelenben ne vegyen be vagy ismerjen el valami harmadikat, hanem ne várjon, vagy ne kívánjon a jövőben sem, az idők végéig. Mert ha a zsidóknak az ő rendes sákramentumaik mellett, a változó viszonyokhoz képest, néhány másféle is adatott (mint a manna, a sziklából fakadt víz, az érckígyó és hasonlók), (47) ezen változtatásokkal éppen arra intetének, hogy ne ragaszkodjanak az ilyen jegyekhez, amelyeknek állandósága nincsen, hanem valami jobbat várjanak az Istentől, ami állandóan és vég nélkül megmarad.

Egészen másképp áll a mi dolgunk, kiknek kijelentetett a Krisztus, akiben az ismeretnek és bölcsességnek összes kincsei vannak elrejtve; (48) éspedig oly bőven és gazdagon, hogy e kincsekhez valami újat várni vagy kívánni valóságos istenkísértés lenne, s kihívása magunk ellen az Istennek. Egyedül csak a Krisztust kell nekünk szomjúhoznunk, keresnünk, éheznünk, óhajtoznunk, megismernünk, míg felvirrad a nagy nap, amelyen az Úr az Ő országának dicsőségét teljes fényében nyilvánosságra hozza, és magát a maga valóságában nekünk megmutatja. (49) Ezért neveztetik az Írásban ez a mi időnk az “utolsó órának“, “utolsó napnak“, “utolsó időnek“, hogy sem valamely új tudomány, sem valamely új kijelentés reményével hiába senki se áltassa magát. Mert “sokszor és sokképpen szólott az Isten régen a próféták által; ezekben az utolsó napokban pedig szólott az ő Szerelmes Fia által, aki egyedül képes kijelenteni az Atyát“. (50)

Végre pedig, valamint az emberektől elvétetett az, hogy Isten egyházában új sákramentumokat állíthassanak fel: éppen úgy óhajtandó volna, hogy azokhoz, amelyek Istentől vannak, minél kevesebb emberi találmány vegyíttessék. Mert valamiképpen a bor vízzel elegyítve elveszti ízét és erejét, és egy kis bekevert kovásztól az egész tészta megsavanyodik: azonképpen az Isten sákramentumainak tisztasága is megfertőztetik, mihelyt az ember a magáéból valamit hozzátesz. És mégis látjuk, hogy a sákramentumok, amint azokat manapság kezelik, mennyire kivetkőztettek a maguk természetes egyszerűségükből. Kelleténél mindenütt több a pompa, a ceremónia, a taglejtés és mozgás; de eközben Isten igéjére rá sem gondolnak, meg sem említik, ami nélkül pedig maguk a sákramentumok is nem sákramentumok. Sőt a nagy zűrzavarban még az Isten által rendelt szertartások sem tűnhetnek föl; hanem mintegy lenyomva hevernek. Avagy a keresztségben mennyire tűnik ki az, aminek szembetűnőnek, világosan láthatónak kellene lenni, ti. maga a keresztelés? Az Úrvacsora pedig, mióta misévé alakult, úgy el van temetve, hogy évenként csupán egyszer, s akkor is csak megcsonkított, megfelezett és széttépett formában látható. Mennyivel jobb lett volna, amidőn valakit megkeresztelni kell, mindig a hívők gyülekezetének színe elébe vinni, és az egész egyháznak, mint tanúnak szeme láttára és fölötte mondott könyörgés mellett ajánlani az Istennek? Ismételni a hitvallomást, amelyben a katekhumenusnak (51) oktattatnia kellett? Előadni az ígéreteket, melyeket a keresztségben bírunk s a katekhumenust megkeresztelni az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevére, s végre könyörgésekkel és hálaadással bocsátani el?! Így semmi sem mellőztetnék, ami a dologra tartozik, és amaz egyetlen szertartási cselekvény, mely eredetét Istentől vette, menten minden idegen szennytől, tisztán tündöklenék. Egyébiránt, hogy akit megkeresztelnek, egészen víz alá merítsék-e, vagy csak vízzel leöntsék: annak semmi különös fontossága nincs; de az éghajlati viszonyok különféleségéhez képest, e tekintetben szabad választást kell engedni az egyházaknak, jóllehet tudva van, hogy mind maga a “baptiso” szó (52) alámerítést tesz, mind pedig az ősegyházak az alámerítés szertartását gyakorolták.

Ami a szent vacsorát illeti, leghelyesebben úgy lehetne kiszolgáltatni, ha minél gyakrabban s legalább is hetenként egyszer kiosztatnék az egyházban. Kezdődnék pedig nyilvános könyörgéssel, azután beszéd tartatnék; akkor a pap az asztalra téve a kenyeret és a bort, eléadná az Úrvacsora szereztetését, azután azon ígéreteket sorolná elé, amelyek benne számunkra hagyattak, kizárva egyidejűleg mindazokat, akik attól az Úr parancsolatából eltiltva vannak. Azután imádkoznának, hogy az Úr azon kegyelmével, mellyel nekünk e szent eledelt szerzette, minket is tanítson és formáljon annak hittel és háládatos lélekkel való elfogadására, és minthogy magunktól méltók nem vagyunk: kegyelme által tegyen méltókká bennünket e szent vendégségre. Erre pedig vagy zsoltárokat énekelnének, vagy a bibliából olvasnának fel valamit, és a hívők illő renddel részesülnének a szentséges szent vacsorában, s papok törvén vagy szegvén, a kenyeret és adván a poharat. Az Úrvacsora után a tiszta hitre és hitvallomásra, a szeretetre és keresztyénekhez méltó életre való buzdítás tartatnék. Legvégül hálákat adnának és Istennek dicséretet énekelnének. Aminek végeztével a gyülekezet elbocsáttatnék békességben. Hogy a kezükbe kapják-e a hívők, vagy ne, egymás közt ők osszák-e el, vagy mindenik, ami neki adatott, azt egye; a poharat az illető visszaadja-e a diakónus kezébe vagy a szomszédjának nyújtsa; hogy a kenyér kovászos legyen-e, vagy kovásztalan; a bor fehér-e vagy piros: semmit sem határoz. Ezek közömbös dolgok, és az egyház szabad elhatározására vannak bízva; jóllehet bizonyos, hogy az ősegyház gyakorlata az volt, hogy a jegyeket mindenki a kezébe kapta. Krisztus is azt mondta: Osszátok el magatok között. (53) Hogy a kenyér Sándor római püspök ideje előtt kovászos és közönséges kenyér volt: a történelem tanítja. Ő volt az első, aki a kovásztalan kenyeret kedvelte. Hogy mi okból: nem látom; hacsak nem azért, hogy ezen új látvánnyal a népnek inkább szemeit ejtse bámulatba, mint lelkét tegye erőssé a vallás által.

Lelkiismeretére kérdek mindenkit, kiben csak egy parányi vallásosság lakozik: nem látják-e világosan, hogy egyfelől mennyivel fényesebben tükröződik vissza ebből az Isten dicsősége, másfelől pedig a lelki vigasztalásnak édessége mennyivel nagyobb mértékben árad ebből a hívőkre, mint azokból a fagyos és színházias haszontalanságokból, amelyek semmi egyébre nem valók, csupán csak arra, hogy a bambán bámészkodó nép érzékeit megcsalják?! De ők, ha a babona által megtévelyített és elbolondított népet bármerre vezethetik, ez az, amit így neveznek: a népet a vallás által összetartani. – Hogyha pedig valaki az efféle találmányokat régi eredetükkel akarná védelmezni: magam is jól tudom, hogy a keresztségnél az olajozás és ördögűzés milyen régi gyakorlat, és az úrvacsorán az apostoli korszak után mily hamar szennyfolt esett. De éppen ebben áll az emberi önhittség szemérmetlensége, a mely nem tudja megállani, hogy Isten titkaival ne játszódjék, és azok fölé ne tolja magát. Mi azonban emlékezzünk meg arról, hogy Isten oly nagyra becsüli az ő igéje iránti engedelmességet, hogy abban akarja az ő angyalait is és az egész világot is megítéltetni velünk! (54)

Hivatkozások

(1) I. Korinth. 7,14.

(2) Lukács 22,16; I. Korinth. 11,25.

(3) Máté 26,16-28; Márk 14,22-24; Lukács 22,19-; I. Korinthus 11,23-25.

(4) János ev. 6,48-58.

(5) I. Kor. 15,8; Apost. Csel. 7,55. 9,4.

(6) János ev. 3,13.

(7) I. Korinth. 2,8.

(8) Koloss 2,9.

(9) Máté 17,1-8.

(10) János ev. 20,19.

(11) Lukács 24,39.

(13) Római lev. 12,6.

(14) I. János 4,3.

(15) Apost. Csel. 2,46.

(16) I. Korinth. 11,23.

(17) Kolosse 3,2.

(18) V. Mózes 12,32.

(19) Korinth. 10,16-.

(20) Apost. Csel. 2,42-47.

(21) = javaiknak egymással való megosztásában. Ford.

(22) Tonzúrás és olajjal felkent pap a róm. katolikusoknál. A tonzúra a pap feje búbján kiborotvált kör. Ford.

(23) Máthé 26,27.

(24) Máthé 14,27; Lukács 24,39; János 18,5.

(25) Eusebius egyháztörténete 6. rész, 34. fejezet; Hármas história 9. rész 30. fej.; Chrysostomus az ő kárhoztatásáról Incéhez írott irataiban; Augustinus 107-ik levele, és előbb még (az 54-ik} Januariushoz; Hieronymus Zephaniához, Tertullián a test feltámadásáról írott könyvében; Cyprián 5-ik beszéde az elesettekről és az Úr vacsorájáról. Levelei I. köt. 2-ik levél.

(26) I. Korinth. 11,23.

(27) Zsidókh. 5. 7-10. rész.

(28) Mózes 14,18; Zsolt. 110,4.

(29) Zsidókh. 7,23-.

(30) Zsidókh. 9,26. 10,10.14.

(31) János ev. 19,30.

(32) Zsidókh. 9,16-.

(33) Új halálát. Ford.

(34) Zsidókhoz 9.

(35) I. Sámuel. 15,22.

(36) Zsidókh. 5,4.

(37) Vonatkozások Menelaos feleségére, ki tőle Párissal megszökött, s aki miatt folyt a Homér által megénekelt trójai háború. Ford.

(38) Malakhiás 1,41.

(39) Római 12,1.

(40) Zsolt. 141,2.

(41) Kijelentés könyve. 5,8.

(42) Hozseás 14,3.

(43) I. Péter 2,9; Zsidókh. 13,15.

(44) Kijelentés könyve 1,6.

(45) Efezus 4,5-.

(46) Ezsaiás 40,18; Római 11,33-.

(47) II. Mózes 16-17. r.; I. Korinth. 10,1-4; IV. Mózes 21,6-9; János ev. 3,14.

(48) Kolossé 2,3.

(49) I. Korinth. 15,24; I. János 3,2.

(50) Zsidókh. 1,2; Lukács 10,22.

(51) “Katekhumenus”-nak nevezték a keresztyén anyaszentegyház első századaiban azokat a zsidókat és pogányokat, kik a keresztyénségre való áttérési szándékukat kijelentették, de a keresztség sákramentumában még nem részesülhettek, mert a keresztyén vallás üdvigazságaival még nem voltak annyira tisztában, hogy arról hitvallomást tehettek volna. Az ilyenek a III. századtól kezdve hosszabb idejű előleges vallásos oktatásban részesíttettek. E névvel nevezik sokhelyt ma is a konfirmációra előkészülő ifjakat. Kálvin itt e nevet alkalmazza a megkeresztelendőre is. Ford.

(52) Ettől származik a keresztség görög neve: βάπτισμα.

(53) Luk. 22,17.

(54) I. Korinth. 6,2; Gal. 1,8.

Forrás

4. A sakramentumokról, a keresztségről és Úrvacsoráról.; A KERESZTYÉN VALLÁS ALAPVONALAI.; ÍRTA: NOYONI KÁLVIN JÁNOS, BASEL, MDXXXVI.

http://leporollak.hu/egyhtori/kalvin/irasok/inst/KISINST0.HTM