Az Azusa street és a pünkösdizmus megszületése

David W. Cloud – Way of Life Literature

A tizenkilencedik század végére minden feltétel előállt arra, hogy a pünkösdizmus mozgalma is megszülethessen.

A megszentelődési mozgalom a lelki izgalom őrületét valamint a “második áldás” és “második keresztség” utáni vágyakozást váltotta ki az emberekben. Az olyan férfiak, mint John Dowie és Frank Sandford az isteni gyógyítás hangsúlyozásával, a végidők csodatévő ébredésének várásával és az apostoli jeladományok – köztük a nyelveken szólás – visszaállításával, valamint az apostoli és prófétai tisztségek helyreállításával készítették fel el erre a terepet.

Charles Parham

Charles Parham (1873-1929) a pünkösdizmus megszületésében minden szempontból egy kulcsfigurának számít. Metodista lelkészként szentelték fel, de “elhagyta a szervezetet, miután egyházi elöljáróival összeveszett” (Larry Martin, The Topeka Outpouring of 1901, 14. o.).

A különböző vallási tanítások utáni nyughatatlan keresgélése közepette számos furcsa szentségtanító, hitgyógyító és Kései Eső tanító szolgálatait látogatta, amely időszakában olyan különböző eretnekségeket sajátított el, amiket végül az ő pünkösdi teológiájában illesztett össze.

A századforduló előtt Parham figyelemmel kísérte Benjamin Irwin, a Fire Baptized Holiness Church (lefordítva: Tűzkeresztségi Megszentelődési Egyház) alapítójának összejöveteleit, és Irwin “harmadik áldás” tana (az üdvösség áldása, az erőáldás és bűntelen tökéletesség áldása) is mély hatással voltak rá. Mint láttuk Irwin azt tanította, hogy a keresztyénnek az erő és tökéletesség érdekében törekednie kell a “tűzkeresztségre”. Vinson Synan pünkösdista történész így írja le ezt az összefüggést:

“A FIRE-BAPTIZED HOLINESS CHURCH FONTOS LÁNCSZEMKÉNT SZOLGÁL ABBAN A LÁNCOLATBAN, AMELY KÉSŐBB A MODERN PÜNKÖSDI MOZGALMAT IS LÉTREHOZTA. Azzal, hogy a Szentlélek-keresztségét egy a megszentelődéstől elkülönülő és azt követő élménynek tanította, a későbbi mozgalom alapvető doktrinális előfeltételeit rakta le. Valószínű, hogy Charles F. Parham, aki 1901-ben, a Kansas állambeli Topekában a pünkösdi ébredést elindította, Irwintől átvette a megszentelődést követő, különálló Szentlélek-keresztség elképzelést is. Valóban tény az, hogy 1899-ben egy ideig Parham az Apostolic Faith magazinjában a ‘tűzkeresztség’ tanát népszerűsítette” (Synan, The Holiness-Pentecostal Tradition, 59. o.).

Parham a megsemmisülés eretnekségét kvéker nagyapjától, David Bakertől vette át, tagadva a gonoszok örök büntetését, mert sokkal inkább abban hitt, hogy a nem megváltottak megsemmisülnek majd a pokolban.

1898-ban Parham a már említett Frank Sandford hatása alá került, 1900-ban pedig Chicagóba utazott, hogy tanulmányozza John Dowie szolgálatát és megvizsgálja a Zion City-t is.

Sandfordhoz és Dowie-hoz hasonlóan Charles Parham is tanította, hogy a testi gyógyulás egy keresztyén ember születési joga, és szidalmazta az orvostudománynak vagy orvosi szolgálatnak az igénybevételét. Azt állította uganis, hogy a betegségek meggyógyítása mindig Isten akarata. Az Apostolic Faith magazin 1899. szeptember 13-i számában Parham arra a kérdésre, hogy a Biblia tiltja-e az orvostudomány keresztyén igénybevételét, így válaszolt: “Azt válaszoljuk, hogy igen, a leghatározottabb módon TILTJA” (kiemelés tőle).

A Christian History magazin egyik száma (58. szám, XVII. évfolyam, 2. szám, 1998) tartalmaz egy fényképet, amelyen Parham és hét követője a Missouri állambeli Carthage bírósági épülete előtti lépcsőn áll. 1906-ot írtunk, és ezen a fotón Parham egy olyan zászlórudat tart kezében, amin “Apostoli egység” feliratú transzparensek vannak. A többiek pedig “Igazság, Hit, Élet, Győzelem, Egészség” feliratú transzparenseket tartanak a kezükben. Ezzel tanbeli hitvallásukat fejezték ki, miszerint a testi egészség a keresztyén élet egyik garantált velejárója.

Parham volt az első pünkösdi prédikátor, aki zsebkendők felett imádkozott, és postán küldte el azoknak, akik ezt a szolgálatát igénybevették (James Goff Jr., Fields White Unto Harvest, 104. o.).

Annak ellenére, hogy tanítása szerint a gyógyulás minden esetben Isten akarata, és hogy az orvostudományt, orvosokat egyaránt kerülni kell, Parham egyik fia egyéves korában belehalt egy betegségbe, amelyet ő nem tudott meggyógyítani. Valójában két hónappal azután halt meg, hogy Parham topekai Bethel bibliaiskolájában kitört a “nyelveken szólás” jelensége. Egy másik fia 37 éves korában halt meg. A Parham összejövetelén résztvevő személyek túlnyomó többsége végül sosem gyógyult meg. 1904 októberében egy Nettie Smith nevű kilencéves kislány is meghalt. Az ő apja Parham lelkes híve volt, így kislánya orvosi kezelését is visszautasította. A kislány halála a helyi közvéleményt Parham ellen fordította, mert a kislány betegsége kezelhetőnek bizonyult, és a közvélemény a kislány halálát utólag elkerülhetőnek vélte.

Parham élete folyamán maga is számos különböző betegségben szenvedett, és időnként túl beteg volt a prédikáláshoz vagy az utazáshoz. Például 1904-05 téli időszakát is betegen és ágyhoz kötve töltötte (James Goff Jr., Fields White Unto Harvest, 94. o.), annak ellenére, hogy saját tanítása szerint Krisztus engesztelésében a teti gyógyulás is biztosítva van.

Az Apostolic Faith magazin 1899. március 22-i számában Parham a következők szerint határozta meg hitét: “üdvösség hit által; gyógyítás hit által, kézrátétellel és imádsággal; megszentelődés hit által; Krisztus eljövetele (az ezredforduló előtt); a Szentlélek- és tűzkeresztség, ami a Menyasszony elpecsételésének és a lelki ajándékok kiosztásának jele“.

Így mi is látjuk mindazon eretnekségeknek halmazát, amelyeket különböző utazgatásai során gyűjtött össze.

Parham is hitt a meg nem váltottak megsemmisülésében. Azt tanította, hogy kezdetben két külön teremtés történt, és hogy Ádám és Éva egy másik fajhoz tartoztak, nem úgy mint azok az emberek, akik feltehetőleg az Édenkerten kívül éltek. Állítása szerint kezdetben az emberi fajnak nem volt lelke, és ez a lélek nélküli emberfaj pusztult el az özönvízben. Parham az is hitte, hogy csak azok alkotják majd Krisztus menyasszonyát, akik megkapták az utolsó napok lélekkeresztségét és nyelveken is szólnak, és akik “a Bárány menyegzői vacsorájára lesznek elpecsételve”, és hogy Krisztus visszajövetelekor ezek különleges tekintélyt kapnak majd. Hitt a nyelveken szólókból összegyűjtöttek részleges elragadtatásában is.

John Dowie-tól Parham azt az eretnekséget is átvette, hogy az angolszászok valójában izraeliták.

Gyakran társult a Ku Klux Klánhoz is, és úgy vélte, hogy a vegyes házasságok okozták Noé özönvizét (Martin, The Topeka Outpouring of 1901, 19. o.). Parham nem hitt abban, hogy feketék is Krisztus menyasszonyának részeként pecsételhetők el.

A Dowie-nál és Sandfordnál tett látogatásai után Parham megalapítja BETHEL BIBLIAISKOLÁJÁT A KANSASI TOPEKA VÁROSÁBAN. Ez Sandford szolgálatának mintája szerint lett felépítve, és 1900 októberében nyitotta meg kapuit egy harminc szobás épületben, amelyet “Stone’s Folly”-nak is hívtak. Azért kapta ezt a nevet, mert Stone, a tulajdonos sosem tudta befejezni épületét, mielőtt teljesen csődbe ment volna.

Parham meg volt győződve arról, hogy Krisztus visszatérését jelek és csodák kései eső kiáradásai fogják megelőzni, és hitt abban is, hogy a nyelveken szólás a Szentlélek-keresztség bizonyítéka. Hitt továbbá abban is, hogy a nyelveken szólás olyan valóságos földi nyelveken való megszólalást jelent, amelyek révén a misszionáriusok a világ legvégén is hirdethetik az evangéliumot anélkül, hogy idegen nyelveket kellene megtanulniuk. Parham tanítása szerint azok, akik a Kései Eső keresztségében részesültek, Krisztus menyasszonyát fogják alkotni, és az Ő eljövetelekor Vele együtt is fognak uralkodni.

Parham arra buzdította tanítványait, hogy keressék ezt a tapasztalatot, és ennek keretében 1901. január 1-jén AGNES OZMAN-ra, az egyik bibliaiskolai tanítványára helyezte kezét, aki állítólag kínaiul, majd később csehül kezdett megszólalni. Mindezt transzba esve tette (Topeka State Journal, 1901. január 9.).

Ezt követően állítólag Parham és kis bibliaiskolájában mások is szintén elkezdtek nyelveken szólni. Azt is állították, hogy a nyelveken szólók fejei fölött lángnyelvek is megjelentek.

Parham azt állította, hogy nyelvtanárok és más nyelvészeti képzettséggel rendelkező emberek is megerősítették, hogy a beszélők élő nyelveket beszéltek, de ezt soha senki nem erősítette meg. A korabeli újságírók a jelenséget csupán “halandzsázásnak” minősítették.

Az egyetlen olyan tényszerű feljegyzést, amivel a Parham diákjai által beszélt “nyelvek” egyikéről rendelkezünk, a Topeka State Journal egyik riportere írta. Ennek egy példányát a Kansasi Állami Történeti Társaságánál (Kansas State Historical Society) tett látogatásom során találtam.

“Parham úr behívta a szobába Lilian Thistlethrate [Thistlethwaite] kisasszonyt, és megkérdezte tőle, hogy tudna-e egy kicsit nyelveken szólni. Ő először azt válaszolta, hogy az Úr nem inspirálta őt arra, hogy bármit is mondjon, de hamarosan furcsa szavakat kezdett mondani, amelyek valahogy így hangzottak: Euossa, Euossa, use rela sema sema calah mala kanah leulla ssage nalan. Ligle logle lazie logle. Ene mine mo, sah rah el me sah rah me.’ Ezeket a mondatokat úgy fordították le, mint ‘Jézus hatalmas a megváltásra’, ‘Jézus kész meghallgatni’, ‘és ‘Isten szeretet'” kifejezéseket (“Hindoo and Zulu Both Are Represented at Bethel School,” Topeka State Journal, Jan. 9, 1901).

Ligle logle lazie logle!!!!! Ene mine mo!!!!! Ez pontosan az a fajta “nyelveken szólás”, amit pünkösdi és karizmatikus összejöveteleken a világ különböző részein tucatnyi alkalommal hallottam már, de valójában csak gyerekes ostobaság.

1914-ben Charles Shumway buzgón igyekezett bizonyítékot találni arra, hogy a korai pünkösdi nyelveken szólás létező, földi nyelveken szólás volt, de nem talált egyetlen olyan személyt sem, aki alátámasztotta volna az elhangzott állításokat (James Goff, Jr., Fields White Unto Harvest, Fayetteville: University of Arkansas Press, 1988, 76. o.).

“1919-es doktori disszertációjában Shumway a helyi Houston Chronicle-t hiteltelen tudósítás miatt marasztalta el, és kijelentette, hogy “több olyan személy levelei is a birtokában van, akik akkoriban [amikor Parham ott bibliaiskolát vezetett] Houstonban vagy annak közelében kormányzati tolmácsok voltak, és ők egyöntetűen tagadják, hogy bármit is tudnának a feltételezett tényekről” (Goff, 98. o.).” (Goff, 98. o.).

Miután megvizsgálták a William Seymour által vezetett Azusa Street-i misszióban is beszélt “nyelveket”, W. B. Godbey, megszentelődési vezető arra a következtetésre jutott, hogy azok nem lehettek ismert nyelvek (G. F. Taylor, The Spirit and the Bride, Falcon, NC: a szerző, 1907, 52. o.).

A Rocky Mountain Pillar of Fire (egy megszentelődési kiadvány) 1906. szeptember 12-i és november 14-i száma a következő beszámolókat tette közzé:

“Ez a hindu ember hat különböző nyelven is képes megszólalni, és ő azt állította, hogy még soha nem hallotta ezek egyikét sem a ‘nyelveken szóló összejövetelen‘. Az arab nyelv egyike az általa ismerteknek, néhányan pedig azt állítják ezeken az összejöveteleken, hogy arabul beszélnek, de szerinte az nem volt több, mint egy rakás pulykanyávogás” (1906. szeptember 12.).

“Egy úriember, aki évek óta egy indiai missziós munkát vezet, most Los Angelesben járt abból a célból, hogy munkaterületére néhány misszionáriust nyerjen meg azok közül, akik a nyelvek adományát is magukénak vallották. Viszont úgy kellett hazatérnie, hogy senkit olyat nem talált, aki valóban értett volna az általa ismert indiai nyelvek valamelyikén. Számos olyan nyelvész, aki a pünkösdista és karizmatikus “nyelveken szólását” tanulmányozta, is hasonló következtetésre jutott. William J. Samarin, a University of Toronto nyelvészprofesszora a következőképpen foglalta össze kutatásait:

“Öt év alatt részt vettem már olaszországi, hollandiai, jamaicai, kanadai és egyesült államokbeli összejöveteleken is. Megfigyelhettem hagyományos és új-pünkösdistákat is; részt vettem kis összejöveteleken magánházaknál éppúgy, mint nagyszabású nyilvános istentiszteleteken; láttam olyan különböző kulturális környezeteket, mint amilyen a bronxi Puerto Ricó-i, az Appalache-i kígyóbűvölőké … vagy az orosz molákoké Los Angelesben. … Mindezek után én erősen kétlem, hogy a karizmatikusok körében a xenoglosszia [nyelvek] állítólagos esetei valóságosak lennének. Bármikor, amikor valaki mégis megpróbálná ellenőrizni azokat, azt tapasztalja, hogy a történetek erősen elferdültek, vagy a “tanúkról” kiderül, hogy nyelvészeti szempontból alkalmatlanok vagy hogy megbízhatatlanok. … EZ A GLOSSZOLÁLIA BIZONYOS SZEMPONTBÓL VALÓBAN HASONLÍT EGY ÉLŐ NYELVRE, DE EZ CSAK AZÉRT VAN, MERT A BESZÉLŐ (ÖNTUDATLANUL) IS AZT AKARJA, HOGY EGY ÉLŐ NYELVRE HASONLÍTSON. A SZUPERFIKTÍV HASONLÓSÁGOK ELLENÉRE EZ A GLOSSZOLÁLIA ALAPVETŐEN NEM TEKINTHETŐ NYELVNEK” (Samarin, Tongues of Men and Angels, 1972, pp. xii, 112, 113, 113, 227).

A Kansas városában 1906 októberében megjelent The Gospel Message a következő bizonyságtételt tartalmazta:

“Megismerkedtünk sok évvel ezelőtt Mr. Chas. Parhammel, és mikor alkalmazottaival együtt Kansas városába látogatott, azután hogy a topekai iskolájában történt csodálatos áldásról nyilatkozatot tett, mi is meghívtuk őt és követőit egy látogatásra abból a célból, hogy meséljen nekünk is erről az élményről. Ennek megfelelően el is jöttek, viszont a találkozó előtt elmondtuk neki, hogy a jelenlevők között vannak spanyolul, németül, arabul és svédül beszélők is, és ha valaki az ő emberei közül tud más nyelveken, akkor szívesen meghallgatnánk őket a fentiek egyikén vagy akár több nyelven is: aznap este azonban végül erre nem értek rá, hanem csak elmondtak valamit a korábbi tapasztalataikról, és azokról a különös írásaikról, amelyről a Szentlélek munkájaként számoltak be. Amikor azonban Parham urat nyíltan és nyilvánosan is megkérdeztük, hogy egészen bizonyos-e abban, hogy ezek az írások a Szentlélektől származnak, vagy pusztán csak firkálmányok, őszintén azt válaszolta, hogy nem tudja, de kivizsgáltatja őket, tehát ki fogja vizsgálni, de végül nem nem jutott el hozzánk egy ilyen vizsgálatról szóló eredmény sem.” (Larry Martin, Skeptics and Scoffers, 47-48. oldalról újra nyomtatva).

Ez arra emlékeztet bennünket, hogy valahányszor csak objektív módon próbálnánk megvizsgálni a pünkösdista nyelveken szólást, gyógyulásokat vagy más “jeleket és csodákat”, a jelenségek vagy teljesen hamisnak, vagy különös módon illuzórikusnak bizonyulnak. A legelképesztőbb jelek és csodák mindig valahol messze vagy régen történtek meg, és egyébként sem ellenőrizhetők már.

2002-ben meglátogattam a Kansasi Állami Kutatási Könyvtárat (Kansas State Research Library) Topekában, és kaptam egy fényképet arról az épületről, ahol Parham is tartotta bibliaiskoláját. (amit 1901 decemberében tűzvész pusztított el). Emellett találtam néhány régi újságcikket és egyéb dokumentumot is Parham iskolájáról, ezeket a beszámoló következő részében teszem közzé.

Két cikk S. J. Riggins tanúvallomását ismerteti, egy olyan diákét, aki azért hagyta ott az iskolát, mert állítása szerint a többi diák csak “halandzsázott”.

“‘Azt hiszem, hogy mindannyian megőrültek’ – mondta Riggins úr a Capital riporterének. ‘Soha nem láttam még ilyet. Körbe-körbe rohangáltak, beszéltek és gesztikuláltak a teremben, ezen a furcsa és értelmetlen nyelven, amely szerintük a Magasságosnak szava. … Nem hiszem, hogy az értelmetlen megnyilvánulásuk bármit is jelentene. Én inkább igyekszem komoly keresztyén lenni. … Amikor ma elhagytam a gyülekezetet, elmondtam minden tőlem telhető komolysággal, hogy miért is tettem”. … Riggins úr azt nyilatkozta, hogy Miss Auswin [Ozman] írásának egy részét, amely állítása szerint ihletett, elküldte egy kínai embernek itt Topekában, azzal az őszinte szándékkal, hogy megtudja vajon ő le tudná-e fordítani. A kínai felemelt kézzel ezt mondta: “Én ezt nem értem. Vidd a japcsikhoz. Mr. Riggins minden könnyelműség látszata nélkül mesélte el ezt a történetet, és ha a végén némi humorral is keverte azt, az teljesen öntudatlanul volt, mert nagyon úgy tűnt, hogy szavait rémesen komolyan gondolja” (Topeka Daily Capital, 1901. január 6.).

“A nyelveken szólás és nyelvek magyarázata ajándékait kezdték el követelni, és mindegyikük más-más zagyvaságokat beszélt, azt állítván, hogy Isten ihletsée alatt állnak, és hogy egy-egy idegen nyelven beszélnek. … Én nem voltam ennek hatása alatt, és láttam, hogy az iskola diákjai fanatizmusukkal milyen szélsőséges dolgokba tévedtek, ezért döntöttem végül úgy, hogy elhagyom az iskolát. Ennek megfelelően múlt szombat reggel el is utaztam, de mielőtt elmentem volna, összehívtam az épület lakóit, és elmagyaráztam nekik távozásom okait. Elmondtam nekik, hogy ők a gonosz befolyása alatt állnak, és hogy a legjobb amit tehetnek, hogy hozzám hasonló módon elhagyják az iskolát. Mindannyian kinevetettek, mire én otthagytam az iskolát, és nem áll szándékomban többé visszatérni…”.

“A kolónia mintegy tizenöt tagjai közül mostanra már mindegyikük megkapta a nyelveken szólás ajándékát, és amikor ma reggel a State Journal riportere betért az iskolába, a kegyesek mindegyike előkerült, és néhány mondatot mondtak furcsa és természetellenes, idegen szavakkal, melyeknek sem jelentését, sem nyelvét nem tudták megmondani. … Különös látvány, ahogy egy egész terem az iskolás férfiak és nők egy kör alakban helyet foglalva, időnként rövid beszédrohamokban törnek ki a számos nyelv valamelyikén, amelyet szerintük beszélnek, és azokat a furcsa és felismerhetetlen hieroglifákat is írkálják, amelyek – szerintük – szír, kínai, japán, arab és más nyelvek írásjegyei” (Topeka State Journal, 1901. január 7.).

Meggyőződésünk, hogy Rigginsnek igaza volt abban a megállapításban, miszerint Parham és tanítványai csupa zagyvaságokat beszélnek, és gonosz befolyás alatt gyakorolták fanatizmusukat.

Nézzük meg Parham leírását arról, hogy mit csináltak tanítványai egy nappal azután, hogy Ozman megkezdte nyelveken szóló karrierjét:

“Másnap lementem a városba, és amikor visszatértem, AZ ÖSSZES DIÁKOT A PADLÓN ÜLVE TALÁLTAM, ISMERETLEN NYELVEKEN TÁRSALOGVA, ÚGY HOGY SENKI SEM BESZÉLTE UGYANAZT A NYELVET, ÉS SENKI SEM ÉRTETTE A MELLETTE ÜLŐ BESZÉDÉT” (Topeka Mail and Breeze, 1901. február 22.).

Ez szöges ellentétben áll a Biblia nyelvekre vonatkozó utasításával. A Bethel Bibliaiskola “nyelveken szólása” 1901 januárjában egy nagy zűrzavar volt, ami a Biblia szerint nem Istentől való (1Kor 14:33). A Biblia szerint a nyelveken szólást nem szabad használni, hacsak nincs jelen aki megmagyarázná, és még akkor is csak egy-egy felszólaló gyakorolhatja lelki ajándékát (1Kor 14:23-28). Továbbá nőknek egyáltalán nem is szabad megszólalniuk (1Kor 14:34).

Parham azt állította, hogy Ozman első nyelveken szóló élménye után három napig nem tudott angolul beszélni. Saját tanúsága szerint “sokszor csakis más nyelveken tudtunk beszélni” (Martin, The Topeka Outpouring of 1901, 88. o.).

Ezzel szemben a Biblia azt mondja, hogy egy valódi próféta vagy nyelveken beszélő ember ura önmagának. “És a prófétalelkek engednek a prófétáknak;” (1Kor 14:32).

Ozman kontrollálatlan “nyelveken” szólása bizonyosan nem volt Istentől való.

A “nyelveken szólás” kontrollálalatlanságát Lillian Thistlethwaite, Parham bibliaiskolájának egy másik diákja is megírta.

“A nyelvem kezdett megvastagodni, és nagy nevetés áradt a szívembe. Nem tudtam többé dicsérő szavakra gondolni, mert elmém lezárult, viszont a szám olyan szavak áradatával telt meg, amiket meg nem értettem. Próbáltam nem nevetni, mert féltem, hogy megszomorítom a Lelket. Ezután megpróbáltam angolul dicsérni Őt, de nem sikerült, ezért csak hagytam, hogy dicséretem úgy szólaljon meg, ahogyan az új nyelven akar megszólalni…”. (Martin, The Topeka Outpouring, 61. o.).

Ez ellentétes azzal, amit az Apostolok Cselekedeteiben és a levelekben is láthatunk.

Amint azt a korábban idézett újságcikkekben is láthattuk, Parham tanítványai nemcsak azt állították, hogy nyelveken szólnak, hanem hogy írnak is. Azt állították, hogy ezek az írások idegen nyelvek, mint például kínai nyelv, de amikor hozzáértő emberek vizsgálták meg őket, kiderült, hogy csupán csak megfejthetetlen karcolások (Goff, 76. o.).

Ozman “ihletett írásaiból” a Topeka Daily Capital is kinyomtatott egy példányt, amely ma is megtekinthető a Kansasi Állami Kutatási Könyvtárban. Az nem több mint holmi gyerekes firkálmány. Az embereket ezzel egyszerűen csak átejtették. A sajtó “furcsa és felismerhetetlen hieroglifáknak” nevezte ezeket az írásokat (Goff, 80. o.).

A Topeka State Journal riportere megfigyelte Agnes Ozman viselkedését is, amikor állítólag ihletett állapotban írt:

“Miss Ozman egy íróasztalnál ült, és néhány olyan levelet írt, amelyet aznap reggel kellett feladnia. Röviddel a levelek befejezése után újra leült írni, de azonnal kijelentette, hogy keze egyáltalán nem hajlandó leírni az angol nyelv betűit. Valamint kezével öntudatlanul valami másik nyelv karaktereit formálta, de nem tudta megmondani, hogy melyikét. Nem értette a jeleket. A JELEK ÍRÁSÁBAN MISS OZMAN KEZÉNEK IZMAI MINTHA ÖSSZEHÚZÓDTAK VOLNA, ÉS GÖRCSÖSEN FORMÁLTA EZEKET A JELEKET, A KEZE INKÁBB CSAK IDE–ODA RÁNGATÓZOTT hogy leírja a firkákat.” (“Hindoo and Zulu Both Are Represented at Bethel School,” Topeka State Journal, Jan. 9, 1901).

Ez ugyanaz a jelenség, ami a New Age automatikus írásánál is megtalálható, ami egyértelműen démonikus jellegű. Az Újszövetségi Szentírásokban ugyanis egy árva utalás sincs semmi ilyesmire.

A korai pünkösdisták azt hitték, hogy a nyelveken szólás adománya révén majd képesek lesznek idegen nyelveken prédikálni. Parhamet a következőképpen idézi egy korabeli újságcikk:

“Csodálatos dolog ez, hogy ez a huszadik század előestéjén érkezik meg. Már régóta hisszük, hogy az Úr ereje közöttünk meg fog nyilvánulni, és hogy megadatik nekünk az az erő, hogy más nyelveken beszéljünk, és hogy eljön az idő, amikor elküldenek minket, hogy menjünk minden nemzethez, hirdessük az evangéliumot, és hogy AZ ÚR MEGADJA NEKÜNK AZT A NYELVI ERŐT, HOGY BESZÉLHESSÜNK MÁS ORSZÁGOK NÉPEIVEL ANÉLKÜL IS, HOGY NYELVÜKET ISKOLÁBAN TANULTUK VOLNA“.” (Topeka State Journal, 1901. január 7.).

“Számos olyan üzenetünk van, hogy menjünk el széles e világra és hirdessük az evangéliumot, és engedelmeskednünk kell a parancsnak. MUNKÁNK EGY RÉSZE PEDIG AZ LESZ, HOGY MEGTANÍTSUK A GYÜLEKEZETEKET, HOGY MENNYIRE HASZTALAN DOLOG ÉVEKET ELTÖLTENI MISSZIONÁRIUSOK KÜLFÖLDI MUNKÁRA VALÓ FELKÉSZÍTÉSÉVEL, HOLOTT CSAK ANNYIT KELL TENNIÜK, HOGY ERŐT KÉRNEK ISTENTŐL, és aztán hinniük kell abban, hogy ez az erő meg is érkezik” (Parham, a Kansas City Times idézete, 1901. január 27.).

Mint kiderült, ebben is eltévelyedtek, mint minden másban is.

Alfred Garr és felesége azzal a várakozással mentek Indiába, hogy természetfeletti nyelveken beszélnek majd, de hamar rájöttek, hogy ez csak ámítás volt. May Law és Rosa Pittman Japánba mentek azzal a reménységgel, hogy japánul prédikálhatnak, de amikor rájöttek, hogy senki sem érti “nyelvüket”, továbbálltak Hongkongba, azt gondolván, hogy ehelyett a kínai nyelv ajándékával kell rendelkezniük, de ott sem voltak sikeresebbek. T.J. McIntosh volt az első pünkösdista misszionárius Makaóban, és bár teljes mértékben arra számított, hogy folyékonyan beszél majd kínaiul, reményei hamar szertefoszlottak.

“Számos más pünkösdista misszionárius ment külföldre abban a hitben, hogy csodálatos képességük van arra, hogy azok nyelvén szólaljanak meg, akikhez küldték őket. Ezek a pünkösdista igények abban az időben igen jól ismertek voltak. S. C. Todd a Bible Missionary Society munkatársa tizennyolc olyan pünkösdista után nyomozott, akik Japánba, Kínába és Indiába mentek, “azzal a reménnyel, hogy ezekben az országokban a helyieknek saját nyelvükön prédikálhatnak”, és megállapították, hogy saját bevallásuk szerint “egyetlen esetben sem sikerült ez [nekik]”. AMIKOR EZEK ÉS MÁS MISSZIONÁRIUSOK IS CSALÓDOTTAN ÉS SIKERTELENÜL TÉRTEK VISSZA, A PÜNKÖSDISTÁK ARRA KÉNYSZERÜLTEK, HOGY A NYELVEKEN SZÓLÁSRÓL VALÓ EREDETI ELKÉPZELÉSÜKET ÚJRAGONDOLJÁK” (Robert Mapes Anderson, Vision of the Disinherited: The Making of American Pentecostalism).

Parham kansasi bibliaiskolája néhány hónapon belül bezárt, és ezután Texasba költözött gyülekezeteket alapítani. Houstonban pedig új bibliaiskolát is indított.

Az új mozgalma AZ APOSTOLI HIT nevet kapta, amely gyorsan növekedett, és több frakcióra is szakadt. A pünkösdista és karizmatikus mozgalmak lexikonja megjegyzi, hogy “Parham hozzájárulása a pünkösdizmushoz magában foglalta a “kései eső” millenarizmusának különösen is intenzív szintjét”. Parham első könyve a Kol Kare Bomidbar címet viselte, ami héberül annyit tesz: “Egy kiáltó hang hallatszik a pusztában”.

Úgy tekintett ugyanis magára, mint az utolsó idők Keresztelő Jánosára, aki a Lélek új diszpenzációját hirdeti. Az “Apostoli hit hirdetője” címet vette fel.

Amikor Parham egyik evangélistatársa, Lilian Thistlethwaite megírta a Kansas állambeli Topeka “ébredéséről” szóló beszámolóját, a “The Wonderful History of the Latter Rain” (Az Kései Eső Csodálatos Története) címet adta neki.

1907 nyarán Parhamet a texasi San Antonióban letartóztatták szodómia vádjával. A vádat a hatóságok nyilatkozat nélkül ejtették, Parham pedig nem volt hajlandó erről magyarázatot adni.

“A botrányoktól meggyötörten, élete utolsó két évtizedét az általa elindított mozgalom zömétől elidegenedve töltötte. … Parham 1929-ben bekövetkezett halálakor szinte ismeretlennek számított az akkor éppen megalakulóban lévő pünkösdista felekezetek második generációja körében. Pedig a mozgalom egyetlen személynek sem köszönhetett többet” (The Pentecostal and Charismatic Movements).

A szodómia vádja miatt W. F. Carothers és Howard Goss kizárta Parhamet az általa alapított Apostoli Hit szervezetből (Larry Martin, The Life and Ministry of William J. Seymour, 271. o.).

Amikor Parham mindezek után Zion Citybe látogatott, és megpróbált ott követőket toborozni, Wilbur Glenn Voliva egy hirdetőtáblát helyeztetett el, amin a következőképpen figyelmeztette a város lakóit:

“Tudjátok, hogy ez a város a keresztyén Katolikus Apostoli Egyház privát székhelye, valamint tisztségviselői és tagjai lakóhelye is. Azok, akik ide betörnek, és megpróbálnak itt bármilyen összejövetelt megtartani, különösen is szégyenteljes majomházat üzemeltetni, nem mások mint tolvajok és gengszterek. Az öreg szodomita Parham bolondot és majmot csinált belőletek. Vagy térjetek meg az idióta előadásotokból, és álljatok be a sorba felsorakozván Isten és Zion mellett, vagy pakoljátok össze cuccaitokat, takarodjatok innen, és valahol máshol alapítsatok állatkertet. W. G. Voliva.”

1908-ban Parham pénzt gyűjtött, hogy egy régészeti expedíció keretében a Szentföldre utazzon, hogy felkutassa az elveszett frigyládát. Azt mondta a sajtónak, hogy információi vannak a láda hollétéről, és hogy a frigyláda megtalálása illeszkedne az utolsó idők programjába. Decemberre bejelentette, hogy elegendő pénzzel rendelkezik, majd New Yorkba indult, állítólag azért, hogy megkezdje útját Jeruzsálembe. Soha nem vett jegyet azonban a Közel-Keletre, és 1909 januárjában csüggedten tért haza, azt állítva, hogy New Yorkba érkezése után kirabolták.

Az Azusa Street-i misszió

Parham houstoni bibliaiskolájának egyik tanulója volt William J. Seymour (1870-1922), egy fekete evangélista, aki átvette Parham tanítását és elvitte azt a kaliforniai Los Angelesbe.

A Seymour által, 1906-ban Los Angelesben alapított Azusa Street-i misszió a pünkösdi mozgalom szülőhelyeként vált híressé. Az összejöveteleket három éven át heti hét napon át tartották. A világ minden tájáról érkeztek olyan látogatók, akik saját “személyes pünkösdjüket” keresték, és bizonyságtételeik, valamint az Azusa Street-i misszióból kiküldött misszionáriusok prédikációi a növekedés forgószelét hozták meg az éppen bimbózó pünkösdi mozgalom számára.

Vinson Synan pünkösdista történész megjegyzi:

“Az Azusa Street-i ébredést általában a modern pünkösdi mozgalom kezdetének tekintik. Azokon lelkészeken kívül, akik közvetlenül az Azusa Street-en kapták meg pünkösdi élményüket, közvetetten még több ezer más lelkészre is kihatással volt” (Synan, The Holiness-Pentecostal Tradition, 105., 130. o.).

1901 és 1902 táján Seymour részt vett Martin Knapp “Isten Bibliaiskolája” című kurzusán, és csatlakozott az “Esti Fény Szentjei” csoporthoz Cincinnati városában. Elfogadta a teljes megszentelődés eretnekségét, és úgy vélte, hogy az ember megmentéséhez és megtisztulásához két “kegyelmi beavatkozásra” is szükség van. Az embernek először újjá kell születnie a Krisztusba vetett hit által, majd ezt követően egy második kegyelmi beavatkozás által szükséges megszentelődnie.

Seymour úgy vélte, hogy az “igaz egyház” egy végidős csodálatos ébredés során áll helyre. 1903-ban Houstonban részt vett Parham bibliaiskolájában. Ott egy másik eretnekség mellett is elkötelezte magát, miszerint egy keresztyén embernek később “Szentlélek-keresztségben kell részesülnie, amelyről a nyelveken szólás tesz közvetlen tanúságot“.

1906 elején Seymourt meghívták Los Angelesbe, hogy vezessen egy olyan pici megszentelődési csoportot, amelynek meghívása idején még egy nő, Julie Hutchins volt a lelkipásztora. A csoport olyan emberekből állt, akiket a Második Baptista Gyülekezetből közösítettek ki a “második áldás” bűntelen tökéletesség eretneksége miatt.

Los Angelesbe érkezése után Seymour mindössze néhány alkalommal prédikált, mielőtt kizárták volna az őt meghívó gyülekezetből. Nem talált kedvező fogadtatásra az a tanítása, amely szerint a nyelveken szólás a Szentlélek-keresztség kezdeti bizonyítéka volna.

Seymour egy magánházba, majd egy volt afrikai metodista episzkopális gyülekezeti házba költözött az Azusa Street 312. szám alá, ahol különös dolgok kezdtek történni. Az összejövetelek 1906 áprilisában kezdődtek, és több mint három éven át tartottak. Emberek tömegei látogattak el az Azusa Streetre, hogy megtalálják saját pünkösdjüket, és később magukkal vigyék hazájukba a pünkösdi teológiát és az ott megtapasztaltakat is.

Az istentiszteletek reggel kezdődtek, és tíz órán át vagy még annál is tovább tartottak. Nem volt szolgálati rend, és általában senki sem vezette az alkalmakat.” Bárki, akit üzenettel felkentek, felállt és elmondta azt. Ez lehetett férfi, nő vagy akár egy gyermek is” (Larry Martin, The Life and Ministry of William J. Seymour, 186. o.).

Seymour ritkán prédikált. Ehelyett legtöbbször egy szószékként szolgáló üres csomagolóládára hajtotta le fejét és imádkozott. A lelkipásztori felügyelet enyhén szólva is minimális volt.

Az emberek ugyan egyszerre énekeltek, ám “teljesen más szótagokkal, ritmusokkal és dallamokkal” (Ted Olsen, “American Pentecost”, Christian History, 58. szám, 1998). Ezt ők “mennyei kórusnak” nevezték.

Seymour felesége, Jennie azt állította, hogy “a Lélek ereje alatt sok nyelven” tud énekelni, és isteni sugallatra még zongorázni is (Larry Martin, The True Believers, 58. o.).

Az istentiszteleteket számos zűrzavar jellemezte, ilyen volt például: a tánc, fel-le ugrálás, elesés, transzállapotok, lélekölés, halandzsa “nyelvek”, reszketés, hisztéria, furcsa állati hangok, “szent nevetés”, “szellemi némaság” vagy éppen beszélni próbáló, de nem tudó emberek stb. A keresőket “különös varázslat ragadja el, és halandzsázó hangokat kezdenek kiadni“. Seymour a következőket mondta: “Gyakran előfordul, hogy amikor Isten az áldás hullámait küldi ránk, egy ideig mindannyian nyelveken szólunk…”. (Martin, 188. o.).

A Los Angeles Times riportere megfigyelte, hogy a résztvevők “őrült izgalmi állapotba munkálják magukat furcsa buzgóságukban”.

William Seymour egyik igen szimpatikus életrajzírója elismeri, hogy “a találkozók időnként olyan fékevesztetté váltak, hogy a rendőrséget kellett kihívnunk” (Martin, The Life and Ministry of Seymour, 188. o.).

Seymour arra tanította az embereket, hogy kiáltsanak Istenhez, és követeljék a megszentelődést, a Szentlélek-keresztséget és az isteni gyógyítás adományait (Synan, The Holiness-Pentecostal Tradition, 99. o.).

A reszketés meghatározó része volt az Azusa-élménynek. Edward Lee volt az első ember, aki Seymour szolgálata alatt nyelveken szólt, miután látott egy állítólagos látomást Péterről és Jánosról, akik nyelveken szólva remegtek. Ekkor ugyanis meggyőződött arról, hogy emberek akkor remegnek és szólnak nyelveken, amikor Isten ereje leszáll rájuk (Larry Martin, The Life and Ministry of William J. Seymour, 142. o.).

Egy férfi már olyan hevesen remegett Seymour szolgálata alatt, hogy mentőt hívtak hozzá. Amikor a remegő férfi azt mondta az orvosnak: “Ne érjen hozzám, ez Isten ereje”, az orvos bölcsen így felelt: “Ha ez Isten ereje, akkor ördögi módon remegteti magát” (Martin, 306. o.).

A lélekölés is nagy részét képezte az Azusa Street-i összejöveteleknek. Amikor Seymour rátette a kezét Edward Lee-re, az “padlóra zuhant, mint egy halott” (Martin, 143. o.).

Jennie Moore, az első olyan nő, aki az Azusán nyelveken szólt, először is a padlón terült el (Martin, 146. o.).

Seymour szintén “mintha halott lett volna”, amikor először kezdett nyelveken szólni (Martin, 148. o.).

“Időnként az emberek úgy estek össze a házban, mint egy csatamezőn levágott hadsereg…”. (Martin, 179. o.).

Ugyanaz a “nyelveken szólás” és más jelenségek feletti kontrollálatlanság, amit a topekai Parham bibliaiskolában láttunk, így az Azusa utcában is megfigyelhetővé vált. Jennie Moore, aki később hozzáment William Seymourhoz, és végül maga is az Azusa Street-i misszió lelkésze lett, korábban egy gazdag házaspárnál dolgozott szakácsnőként. Amikor “nyelveken szólásban” tört ki meglepődött munkaadói előtt, azok attól féltek hogy megőrült, és joggal tették (Larry Martin, The True Believers, 112. o.). Később “hatalom alá került”, és egy metodista istentiszteleten is “nyelveken szólva” tört ki.

William Seymourt és Charles Parhamet “a globális pünkösdizmus társalapítóinak” tartják (Antonio Arnold, We Are Living in the Finished Work of Christ, 143. o.), viszont Parham sosem fogadta el az Azusa Street-i eseményeket hiteles jelenségként.

Amikor ugyanis Parham 1906 októberében az Azusa-összejöveteleket meglátogatta, ledöbbent az istentiszteletek zűrzavarán. Megdöbbentették a “szent hempergők és hipnotizőrök” “borzalmas rohamai és görcsei”. Az azusai “nyelveket” úgy jellemezte, mint “fecsegést, gügyögést és hablatyolást, és mint akik egyáltalán nem is beszéltek semmilyen nyelven” (Vinson Synan, The Holiness-Pentecostal Tradition, 102. o.).

Az Azusa Street-i összejövetelek annyira vadakká váltak, hogy Parham a “szenzációs szent hempergők” kifejezéssel ítélte el őket. Azt állította, hogy az Azusa Street-i összejöveteleket nagyrészt testi megnyilvánulások, spiritiszta irányítás és hipnózis gyakorlása jellemezte (Sarah Parham, The Life of Charles F. Parham, Joplin, MO: Tri-state Printing, 1930, 163. o.).

Amikor Parham 1906-ban az Azusa Streetre megérkezett, első prédikációját azzal a mondattal kezdte, hogy “Istennek émelyeg a gyomra” az Azusában történtek miatt (Charles Shumway, A Study of the “Gift of Tongues“, A.B. thesis, University of California, 1914, pp. 178, 179; idézi Goff, Fields White Unto Harvest, p. 131).

Parham szerint az akkori korszak pünkösdista vallású embereinek kétharmada “vagy hipnotizált vagy kísértetjárta” volt (Sarah Parham, Life of Charles Parham, 164. o.).

Parham pedig sosem változtatta meg véleményét. Élete végéig kárhoztatta az Azusa Street-et, mint a “szellemi hatalom prostituált” esetét. A “pünkösdizmus atyja” tehát határozottan elutasította az Azusa Street-i összejöveteleket, mint hamisat, manipuláltat és démonikusat!

Bár az Azusa Streeten sok beszámoló gyógyulásokról és pénzügyi csodákról szólt, a bank végül lefoglalta a gyülekezeti ingatlant, ami igen rossz tanúságtétel volt, Seymour pedig fiatalon, ötvenkét évesen halt meg, miután már hosszú ideje rossz egészségnek örvendett. Néhány hónappal halála előtt Seymourt “megviseltnek, fáradtnak és leépültnek” írták le (John Matthews, Speaking in Tongues, 1925, 14. o.).

Persze sokan meghalnak ötvenkét éves korukban, viszont Seymour állította, hogy a testi gyógyulás Krisztus engesztelésében egy garantált ajándék, ő mégis egy olyan betegeskedő ember volt, aki fiatalon halt meg.

Források

[1]: Azusa Street and the Birth of Pentecostalism; April 19, 2016; David Cloud, Way of Life Literature, P.O. Box 610368, Port Huron, MI 48061; 866-295-4143, fbns@wayoflife.org

https://www.wayoflife.org/reports/azusa_street_and_the_birth_of_pentecostalism.html

A Way of Life Literature engedélyével magyarra fordítva és publikálva: www.wayoflife.org, fbns@wayoflife.org.